Zsuzsának a tömlöcből
|
| che ricordarsi del tempo felice |
| Dante: Inferno, V., 121–123. |
|
|
Cellám falán akasztófákat látok, |
| s hatvanhat napja nem néztem eget, |
| de búval-bajjal, múlttal és jövővel |
| nem gondolok félannyit, mint veled. |
| Csak most látom, hogy milyen óriás vagy, |
| nem bír le bennem félelem, halál, |
| és győzöl itt is, vaksi muslicák közt, |
| ahogy rovom sétámat fel s alá, |
| s e verset mondom, melyből, mint a láva |
| tör fel szerelmünk árja, ritmusa, |
| és közben, ízes barackmagként, számban |
| édes nevedet forgatom, Zsuzsa. |
|
| Mit Dante szólt a vesztett boldogságról: |
| úgy, mint mi, más nem érti azt talán. |
| Jaj, hány gyönyört hagytunk megkóstolatlan |
| szerelmünk alig terült az asztalán. |
| Most egyedül vagy. Üldöznek miattam. |
| Ha sírsz, meghallom s együtt könnyezünk. |
| Szeretsz-e még? És jut eszedbe néha |
| kit elmulasztottunk, a gyermekünk? |
| Oly sokszor látom. Szemén egy szemernyi |
| arany cikkázik. Keze lágy moha. |
| Nem lesz-e késő majd, ha hazaérek, |
| halványan, mint holtnak hitt katona? |
|
| Találgatom, vajon hány hónap addig, |
| vagy év? Egy, kettő? Bármi lesz, kivárd; |
| emlékeink forgószelét csavarjad |
| magadra szűzi lobogó gyanánt. |
| Mit együtt láttunk, éltünk: összefűzzön, |
| mástól elűzzön: – fű, fa, napsugár, |
| beszélgetésünk elhagyott bárkája, |
| mit zöld hajában ringat a hinár, |
| bizsergő csókunk langyos eper-íze, |
| útunk a boldog Balaton felé, |
| és zsugorodott, összebújt alvásunk, |
| mint bronzkori sír vagy az anyaméh. |
|
| S ha tíz, ha húsz év? Akkor is kibírom. |
| Szemem mély lesz, mint éji mozdonyok |
| lámpái a mezei sorompóknál, |
| húsom, mint tészta lóg a csontomon, |
| magom kivész, mert nem a piramisok |
| búzája, mely bír ezeréveket, |
| de bénán, porban kúszva, üszkös rákkal |
| is eljövök még, hogy megnézzelek, |
| s hogy egyszer üljek ezüst hajad mellé |
| egy padra, nyáron – pántos és nehéz |
| napfényben, s akkor e rémkép keserve |
| édes lesz, mint egy óceán-nyi méz. |
|
| S ha meg kell halnom: sírgödrömben állva |
| kiáltok örök hűséget feléd. |
| Őszesten, hulló lombok szandáljában |
| küldöm hozzád tűnt lépteim neszét. |
| Álmokba s tejüvegbe burkolódzom, |
| de megmutat a félhomály s a könny, |
| ha széken szundítsz – madárárny a ködben – |
| suhanok át a csipkefüggönyön, |
| s a holt zörejek lomtárából hangod |
| szegődik mellém utamon, ahol |
| zokogásod láthatatlan patakja |
| kísér pincékből s gyökerek alól. |
|
| Ne válassz férjet! Ha majd únt közönnyel |
| vagy pimasz gőggel az ölébe húz: |
| zokoghatnál és én jutok eszedbe, |
| a lágy, a légi, lányos Orpheus, |
| kivel hiába játszotok bujócskát: |
| az éjben is rátok találok én, |
| felhő-lesen, magános csónakokban, |
| mély pincékben vagy lugasok ölén; |
| flaskák sötét üvegjén nézek rátok, |
| minden szőlőszem hamván ott leszek, |
| vizekben megnyúlt nyakkal ringatódzom, |
| felhőkön gőgös arcot mímelek; |
|
| közétek ülök asztalon és ágyban, |
| rátok koccintom emlékem nehéz |
| borát, mely egyre tisztább s édesebb lesz: |
| ettől szégyenled férjed tar fejét, |
| ezért utálod görcsös köhögését, |
| s bokáját, mely elszürkül, mint az ón. |
| S éjjel, ha vénen nem tudtok aludni, |
| dunnád csücskére állok ragyogón. |
| Akkor sírhattok, párnátokba fúlva. |
| Hiába éltek! Hol a diadal? |
| Én lenn a sírban, az a régi hulla, |
| győztes maradtam, szép és fiatal. |
|
| Szerelmünk győz – éneklem hát, a költő, |
| holt kedves, bús rab, mindig hű rokon |
| késő nászunkra édes hegedőnek |
| vagy orgonának túl a sírokon. |
| Nehéz terep! Külön vagy együtt hullunk? |
| E szakadékos esztendők fölött, |
| melyet nyílként magamnál messzebb küldök, |
| csak ez a vers, e vers legyen örök! |
| Száz év és úgyse fáj, hogy dús gyönyörrel |
| vagy rút görönggyel fizet e tusa – |
| de az idő visszhangos folyosóin |
| örök szerelmünk verse szól, Zsuzsa. |
|
(Az ávó pincéjében, 1950 szeptember) |
|
|