Börtönversek 1950–53

(Az ávó pincéjében és Recsken)

A szenvedés ábécéje

Október 6.

A vesztőhelyre sáros út vitt

és kikericsek kékjei.

Száz év, s meghaltam volna úgyis –

vígasztalódott Vécsey.

Láhner György sírt s a földre nézett,

Damjanich szekéren feküdt,

Leiningen felmentő honvédek

árnyát kereste mindenütt.

S a táj olyan volt, mint a fácán:

tarlók, fák vérző foltjai,

és ők tarkán, libegve, hátán:

elhulló, bús-szép tollai.

Aradon így. A pesti téren

is ütötték a dobokat,

de ő nem félt, csak arca széle

vetett rózsálló lobokat.

Mosolygott. Mit bánta, hogy vége?

Branyiszkónál nevét az égre

karcolta kardja, a híres.

Ez volt Dembinski hadsegéde,

Abancourt Károly ezredes.

S mi elfeledtük. A miniszter,

bár hívták, maradt egyedül.

– Az Aldunán – szólt – mély a gázló,

s vénember már nem menekül.

Leszek bitófán harci zászló,

ha sorsom ezt így rótta ki –

s habár magyar volt Csánÿ László,

úgy halt meg, mint egy római.

A többit, mintha friss, mély sebből

fröccsen szét érdes cseppű vér,

Kufsteinbe, Grácba, Josephstadtba,

Olmützbe vitte a szekér.

Huszan egy odvas pincelyukban,

nehéz bilincsben, pipájukkal

egyensúlyozták magukat:

így éltek, sakkoztak, dohogtak

és elmélkedtek, jó urak.

Kegyelmet vártak s forradalmat,

áldották-átkozták a hont,

és írtak vert hadakra verset,

tábornok Bemre disztichont.

Volt, aki bírta; más kivénhedt;

olyik megőrült, de az élet

sodrából mind-mind kiesett.

Kinn szöszke osztrák hadnagyoktól

gömbölyödtek a hitvesek.

S az ország rothadt. A rabságot

mindjárt megszokta, s elfeküdt

a földön, mint télvízkor vágott,

rózsás rügyekkel tele bükk.

E rügyből egy se bontott zászlót:

a nagy tavaszi láz heve

kilobbant, múló szalmaláng volt

vagy elköltözött másfele,

Londonba, New Yorkba, Turínba

és hűs lidércként messze táncolt.

Száz év – s a magyar börtönéjjel

nem változott száz év alatt.

Száz év – s az első fordulóra

ébredtetek és lassan róva

a lépést, méláztatok róla,

mit hozott Világos, Arad:

száz év – hűséges ingaóra,

én folytatom járástokat,

mások járják lépésetek,

s míg árnyékunk a kőpadlóra

hull – hány nap, hét és hónap óta! –

s kihúnyunk, pisla mécsesek:

sok szép magyar fej, hervadt rózsa,

Lonovics! Barsi! Berde Mózsa!

Árnyatok felénk integet.

(Az ávó pincéjében, 1950 október 6)

Lőrinc pap

Illyés Gyulának

Árok, bozót, cser, ingovány, haraszt:

ez háza, melyben kenyerét eszi,

hónaljában az őszi köd gubbaszt,

a téli szél vitorlának veszi,

a felkelő nap sólyma csuklaján,

halántékába a hold belenő,

szájszéle csúf, lecsüggő – szemfogán

odvat kopácsolt a harkály idő,

őrült szemfénye lett a pisztolya

a vad füttye, melyet téboly hallani,

lábfürdője dombhátak lisztpora

s fagyott szekérnyomok szántalpai.

Későn van ez, soká Mohács után,

s hajlik már útja síri rög felé,

vállából karja kiugrott sután,

szeme lágy s fonnyadt, mint a döghalé;

olykor már egy tanyára is belép,

csámcsogva fal mézes lepényt, ha van,

szikkadt torkának nagy s örök hevét

aludttejjel hűsíti hasztalan,

kemencékhez formálja derekát;

marasztalják, de ő nem nyughatik

és minden este új s új dombra át

hurkolja árnya hosszú húrjait.

Régvolt nevét egyszer fecsegte el:

feladta akkor a zabhegyező,

a dögszagú, madárfő siheder –

de nem hitték el róla, hogy ez ő.

Azóta hallgat. Mélyen, mint a sír.

De hallgatódzik háznál, kert megett,

hogy Györgyről s róla szól-e még a hír,

s ha szól: mélyen, huhogva felnevet,

s ha nem – vizek partjánál ácsorog,

követ dobál tükrükbe és figyel,

hogy visszatér-e hozzá s hányszoros

a hullám, melyet ő indított el.

Budán látták, a Várban. Ott maradt

Szent György terén, a kőben, lábnyoma.

Az Úr testét ha felmutatja pap,

azóta nem láthatja Zápolya.

Tarpán bolond aggnő szólt rája így:

„Kuckón ül, nézd, de árnya nagyra nő,

vad hímszag rajta s homlokán a dícs.

Vélném, Lőrinc, a Dózsa papja ő.”

Sukoró mellett, hol nádon lakott

zsombékon ülve, egy suttyó gyerek

vetett eléje három mondatot

beszédéből, mit régen elfeledt.

Azóta érzi: nem halhat meg ő,

nagyot nyújtózik, ha a földbe lép,

talajvíz lesz, mindenhol felszökő,

ha ásnak, felmutatja ujjhegyét;

hódfészek lesz agykérge, szelleme,

hódjárat: minden partfokot kiváj:

földvár, az ország kulcsa; ellene

hadjáratot hiába kezd király;

lesz hosszú, cingár karja iszalag,

mely zöld csapdákat rejt az út alá,

s két ujja közt a boka kiszakad,

mely őt e földből kiszakítaná.

Lesz láp mélyén burjánzó borbolya,

iszapok vadkan hátán hever el,

de kézről-kézre adja őt tova

szélvész, tűz, ár, had, pestis, viheder;

bejárja az országot, ellepi,

határt reá nem szab idő, se tér,

gyújt, lángol, ég: csak szikra kell neki,

s mi benne volt, magától terjed, él:

az Eszme, mely virágporként lebeg

s az agybarázdák földjén újra nő,

s a Szó, mit még anyjában, vérerek

hallócsövein ért a csecsemő.

S végül: mikor az égen átrezeg

a hajnalt jelző első zöld fonál,

szíve kigyúl, s megáll egy domb felett

Czegléd papja, az öreg áldozár.

Valója már csak foszló férc, lidérc,

legendás váz, csalóka, elhaló;

lidérce lesz az érc, a sziklabérc,

örök legenda, nem haló való.

Nem látják ketten egymást újra itt:

alászáll ő – amaz meg fellebeg,

s helyére lépve, vándorútjait

örökké rója, mint a fellegek.

(Recsk, 1952)

Kurucok

Börtönömnek ők népesítik

lázálmas, hosszú éjeit.

Nyeregből rúgják fel az ajtót,

bejönnek ágyam széleig,

borókaszagú ködöt fúnak

arcomba mokány méneik.

Vad, hetyke nép ez: kurjant, köpköd,

dalol s mókáz a vérpadig;

szemükben arany fények úsznak,

tarkójukon a szél lakik.

Megállnak. Börtönt sokat láttak:

ilyen borzalmast még alig.

Hümmögnek, aztán megcsodálnak,

mint halottat a gyerekek,

egyik rám dobja köpönyegjét

– malomkőnél is kerekebb –

és nyergük alját ketten oldják,

hogy párnáim is legyenek.

Iszákjukból sonkát kínálnak,

roppant császárhúst tőrhegyén,

veres lúdsültet – „combközébe

e flaskanyak a vőlegény:

meghúzhasd, Isztergomban termett,

Bottyán uramnak szőlején.”

Mellém ül egy: a haja szőke,

balján pisztoly, övén fokos,

tarkója a budai német

hóhér bárdjától vérnyomos –

jaj, Béri Balogh Ádám! Kendet

sem ösmerem meg, én okos.

Az ajka cserepes, az arca

láztól rózsás meg szikfehér,

földieper szagú az inge,

térdére hajlik, szinte fél,

s mikorra szavát összeszedte,

felém fordul, és így beszél:

– Kigyelmedben nem látok mást én,

hanemha sémi herceget,

aki, mikor a libertásnak

itt rőzsetüze sercegett,

hozzánk állt, ránk tett kardot, pennát

s napjából minden perceket.

– Nem bánta, hogy nyomát köd issza,

sem hogy vérebek kergetik,

nem kívánt tőlünk hópénzt, szállást

s habár hét balsors verte itt:

nem jajgatott, hogy odahagyta

a Hesperidák kertjeit.

– Háznépét megölték egy szálig,

könyvén a máglya pírja ég,

és most, hogy a börtönből meddő

ágyékkal kora sírba lép:

értünk való vitézi holtát

nem zengi kürt, nem sírja nép.

– Hazámért itt, e tömlöc-sírban

ezennel most megkövetem,

s ha jóvá tenném, szívest halnék

esmég tőkén vagy cöveken,

s kegyed előtt a porig hétszer

alázom tisztes fövegem.

Szabódom. Éppen ő, a mártír

beszél így? Ugyan, hagyja el.

Magyar földön a szabadságért

bárd alá jutni? Bagatell.

S ahogy ő halt meg bátran egykor,

úgy halnék én is majd, ha kell.

A másik lovas a nyeregben

ölembe vadkörtét hajít

s nevet. Elnézem pödrött bajszát

s végüknél sodrott ajkait.

Legott meginstál: – Komáromból

Rácz Miska vagyok magam itt.

S mesél. A lest, hogy Szencznél vártak

s elkapták Stromperget teli

bukszával; táncot morva várak

boroshordóin; reggeli

vágtát, hol arcba ugró ágak

harmatja volt a reggeli.

Bécs bordélyát, hol álruhában

szálltak meg: gáláns éjszaka!

Jávorka Ádám fringiával

húsz dunyhát szúrt le egymaga,

s a pékné rémült arca reggel

és kétszáz kifli friss szaga!

A dunamenti marsot: szemközt

vonult a labanc, négy napig,

s az arany őszben egymás anyját

szidták az áron át, amíg

a tejszín vízben összefolytak

valószerűtlen árnyaik.

S a végét: távol pestiscsengők;

a táj: tört kóró, régi nád;

hült tűznél agg vitéz pipázik,

Vauban-t lapozgat a diák,

s fölöttük, oldalt kéken fénylő

szemekkel szálló vadlibák.

A deszkapriccsen, szemlehúnyva

látom Rákóczit: most beszél,

a Felvidéknek veti vállát,

baljában sárga oklevél,

s mint arany almáját a császár,

úgy tartja Újvárt jobbkezén.

Serege Bécsnél jár: mögöttük

karikás ostor a vihar,

vagy ülnek alkonykor a Dudvág

partján, hol messze kürt rivall,

s táncolnak pannón dombtetőkön

a porfelhők szoknyáival.

Pajták, padlások s röhögések

bújtatják őket, hogyha kell,

szoknyák s köcsögök várnak rájuk –

az ország roppant anyamell,

az ország, amely velük érez,

fortyog, lapul, sír, énekel.

Könnyű lovasság, könnyű bánat,

kik éltek s haltak könnyeden:

mért nem halhattam velük én is?

Itt fekszem most és könnyezem –

ők hümmögnek, szedelődzködnek,

majd útra kelnek csöndesen.

Búcsúzkodón mind visszapillant,

amikor a küszöbig ér el;

a folyosón Rácz Miska fordul

lovával, a rőt telivérrel,

s én sírok, sírok, míg szememet

két sebnek érzem, teli vérrel.

(Sötétzárka, Recsk, 1952)

Zsuzsának a tömlöcből

Nessun maggior dolore

che ricordarsi del tempo felice

nella miseria…

Dante: Inferno, V., 121–123.

Cellám falán akasztófákat látok,

s hatvanhat napja nem néztem eget,

de búval-bajjal, múlttal és jövővel

nem gondolok félannyit, mint veled.

Csak most látom, hogy milyen óriás vagy,

nem bír le bennem félelem, halál,

és győzöl itt is, vaksi muslicák közt,

ahogy rovom sétámat fel s alá,

s e verset mondom, melyből, mint a láva

tör fel szerelmünk árja, ritmusa,

és közben, ízes barackmagként, számban

édes nevedet forgatom, Zsuzsa.

Mit Dante szólt a vesztett boldogságról:

úgy, mint mi, más nem érti azt talán.

Jaj, hány gyönyört hagytunk megkóstolatlan

szerelmünk alig terült az asztalán.

Most egyedül vagy. Üldöznek miattam.

Ha sírsz, meghallom s együtt könnyezünk.

Szeretsz-e még? És jut eszedbe néha

kit elmulasztottunk, a gyermekünk?

Oly sokszor látom. Szemén egy szemernyi

arany cikkázik. Keze lágy moha.

Nem lesz-e késő majd, ha hazaérek,

halványan, mint holtnak hitt katona?

Találgatom, vajon hány hónap addig,

vagy év? Egy, kettő? Bármi lesz, kivárd;

emlékeink forgószelét csavarjad

magadra szűzi lobogó gyanánt.

Mit együtt láttunk, éltünk: összefűzzön,

mástól elűzzön: – fű, fa, napsugár,

beszélgetésünk elhagyott bárkája,

mit zöld hajában ringat a hinár,

bizsergő csókunk langyos eper-íze,

útunk a boldog Balaton felé,

és zsugorodott, összebújt alvásunk,

mint bronzkori sír vagy az anyaméh.

S ha tíz, ha húsz év? Akkor is kibírom.

Szemem mély lesz, mint éji mozdonyok

lámpái a mezei sorompóknál,

húsom, mint tészta lóg a csontomon,

magom kivész, mert nem a piramisok

búzája, mely bír ezeréveket,

de bénán, porban kúszva, üszkös rákkal

is eljövök még, hogy megnézzelek,

s hogy egyszer üljek ezüst hajad mellé

egy padra, nyáron – pántos és nehéz

napfényben, s akkor e rémkép keserve

édes lesz, mint egy óceán-nyi méz.

S ha meg kell halnom: sírgödrömben állva

kiáltok örök hűséget feléd.

Őszesten, hulló lombok szandáljában

küldöm hozzád tűnt lépteim neszét.

Álmokba s tejüvegbe burkolódzom,

de megmutat a félhomály s a könny,

ha széken szundítsz – madárárny a ködben –

suhanok át a csipkefüggönyön,

s a holt zörejek lomtárából hangod

szegődik mellém utamon, ahol

zokogásod láthatatlan patakja

kísér pincékből s gyökerek alól.

Ne válassz férjet! Ha majd únt közönnyel

vagy pimasz gőggel az ölébe húz:

zokoghatnál és én jutok eszedbe,

a lágy, a légi, lányos Orpheus,

kivel hiába játszotok bujócskát:

az éjben is rátok találok én,

felhő-lesen, magános csónakokban,

mély pincékben vagy lugasok ölén;

flaskák sötét üvegjén nézek rátok,

minden szőlőszem hamván ott leszek,

vizekben megnyúlt nyakkal ringatódzom,

felhőkön gőgös arcot mímelek;

közétek ülök asztalon és ágyban,

rátok koccintom emlékem nehéz

borát, mely egyre tisztább s édesebb lesz:

ettől szégyenled férjed tar fejét,

ezért utálod görcsös köhögését,

s bokáját, mely elszürkül, mint az ón.

S éjjel, ha vénen nem tudtok aludni,

dunnád csücskére állok ragyogón.

Akkor sírhattok, párnátokba fúlva.

Hiába éltek! Hol a diadal?

Én lenn a sírban, az a régi hulla,

győztes maradtam, szép és fiatal.

Szerelmünk győz – éneklem hát, a költő,

holt kedves, bús rab, mindig hű rokon

késő nászunkra édes hegedőnek

vagy orgonának túl a sírokon.

Nehéz terep! Külön vagy együtt hullunk?

E szakadékos esztendők fölött,

melyet nyílként magamnál messzebb küldök,

csak ez a vers, e vers legyen örök!

Száz év és úgyse fáj, hogy dús gyönyörrel

vagy rút görönggyel fizet e tusa –

de az idő visszhangos folyosóin

örök szerelmünk verse szól, Zsuzsa.

(Az ávó pincéjében, 1950 szeptember)

Széljegyzet papír nélkül

Dögölj meg – sziszegte az ávós,

mikor e lyukba belökött.

Két és fél lépés. Itt sétálok

fel és alá négy fal között.

Ez nem panasz. Tudtam, mi vár rám,

és futhattam volna nyugat

felé, amikor még nem zárták

le drótsövénnyel az utat,

s később is, mikor jóbarátok

vezettek volna ki. De csak

maradtam. Mért? Kíváncsiságból.

Azért is, mert már túlsokat

bolyongtam, és mert ez a város

a hazám meg a földem, és

mert tudom, hogy a versíráshoz

jó ihlető a szenvedés,

és mert kell, hogy megörökítsem

azután, hogy kiismerem

e társaságot, mely mezítlen

képét mutatja idebenn.

Panasz helyett inkább dicsekszem,

hogy ellenségnek vesznek és

hogy költőink közt éppen engem

ért e megkülönböztetés.

Itt gondolkozhatom nyugodtan.

Attól lettem szabadabb, hogy

lezártak, s hogy oda jutottam

végül, hová való vagyok.

Mint máskor. Szájas humanistát,

lecsukatott a budai

basa. Nézem a tömlöc piszkát.

– Dögölj meg – szólnak csauszai.

Ezerhatszáz? hétszáz? vagy nyolcszáz?

Szabad szám messze elszaladt?

Mi a választék? Visz az osztrák:

börtön, hóhér vagy gályapad.

Világosra Spielberg, Lipótvár,

Buda? Ehhez képest egész

jó tömlöcök voltak. S Czuczornál

jobb verset írnom nem nehéz.

Orvos-hugomat innen küldte

Szálasi a halálba. Most

Rákosi tart itt. Egy a csürhe:

a porkoláb is azonos.

Sebaj! Mert megalázni engem

ily társaságban nem lehet.

Pofozhatnak, és én fejemben

tovább csinálom versemet.

Akármi – én vagyok az úr itt.

Kínzóim sírja összedől.

Rímeim élnek. Körben húrik

szállnak. Nem félek senkitől.

Egy gondom van, mely éjjelente

a nyálkás priccsen felriaszt:

hogy nemcsak én írom e verset,

én is vagyok a kézirat.

(Az ávó pincéjében, 1950 nyarán)

Kihallgatás

Egész nap nyúzott. Hol bokámat rúgta

s ordított, hol dühödten nógatott.

Vadul gyűlöl. Pedig pontosan tudja,

hogy ártatlan vagyok.

Hencegni ezzel már én sem kívánok.

Bárcsak tettem volna egy keveset

ellenük! S nem most kéne kifundálnom

a kémkedésemet.

Mindegy. Az embert úgyis elítélik.

Az ablakra haránt dőlt a nehéz

napfény. Fölém lógott Dzserdzsinszki Félix

szakállán a penész.

Az ávós kandúr, ha szemébe néztem,

elfordult. Oldalvást, az írógép

mellett egy nő terítette a széken

szét vájdling-alfelét.

– „Mi volt az apja?” – szólt, mikor megitta

a kávéját. – „Tanár.” – „Tanár? Nagyon

szép”, és diktált: „Írja! Kapitalista

családból származom.”

– „Nem” – mondtam, de a nő már lekopogta.

– „És hol tanult?” – „Apám?” – „Nem, maga.” – „Én?

Jogot hallgattam” – hazudtam – „Bologna

híres egyetemén.”

Diktált: – „Két Ny-nyel írja, hogy: Bolonnya

egyetemén jártam ki a jogot,

mert már akkor a fasizmus bolondja

voltam, s az is vagyok.”

Ez lesz a vallomásom. Hitvány lócán

ültem. Napestig ily színvonalon

tárgyalt s engem ez inkvizíciónál

kivert az unalom.

Röhögjek vagy sírjak? A járdát néztem

az út túlján, hol nők és férfiak

mutatkoztak, kiket nem fogtak még el.

Idő kérdése csak.

Vagy vágtam volna ávósom szemébe

(azt is tudom, hogy Zala a neve),

hogy semmikor, semmiért, semmiképpen

nem cserélek vele?

Avagy idézzem Szókrátészt azoknak,

kiknek minden szava örök titok,

hogy szörnyűséget elkövetni rosszabb,

és elszenvedni jobb?

Avagy adjak hálát Szent Erazmusnak,

aki a rabok védő szelleme,

hogy néhány kisebb rúgással megúsztam,

s már visznek lefele?

Itt állok most a kimeszelt cellában.

Karom lecsüng. Vén verejték tapad

testemhez. Gondolj, súgom, Attilára,

és fel ne fújd magad.

Mit érlel sorsod? Mit kaptál hazádtól?

Mért jöttél vissza? Minek vagy magyar

ily bolondul? Téged e föld nem ápol

s nyom nélkül eltakar.

(Az ávó pincéjében, 1950 nyarán)

Börtönóda egy régi dámához

Finom fejed a rizspor fellegén

először akkor libbent fel elém,

mikor foglárom az ablaktalan

cellába rúgott, ó Madame Roland!

S azóta itt csacsogsz, csevegsz, nemes

hölgy s oly okos vagy és oly szellemes,

hogy szinte sok. De a jó társaság

nagyritka kincs; az ember megbocsát.

Dalolj, ezüst csíz, Concièrgerie-m

falán s végsők között tiéd e rím,

írom, költőd, új André Chénier,

ma még tiéd; holnap a semmié.

Mondd hát: látva a halál ciprusát,

így tündökölt neked az ifjúság,

s gyermekkorod elsüllyedt útjait

tapogatták-e újra ujjaid?

Csapott-e rád vadul, ha nyílt a zár,

anyád szekrénye – jázmin-illatár –

s míg lenn a Szajnán éji hold úszott,

daloltak-e holt, régi koldusok?

Holbach szalonja, nagy kerek feje,

az első csók, Fontainbleu erdeje,

hol akáclombon a nyár tovaszáll

s fényeivel a Palais Royal?

S előtted is így éledt fel a múlt?

Tűnt percek száz csillagszórója gyúlt,

s minden zárt könyv, halott száj, régi fa

kinyílt, mint egy victoria regia?

S mondd, ugye te sem félted a halált?

Csak ifjan és hiába menni fájt.

Ne vigasztalj, hogy ügyünk az igaz;

néktek vigasz volt, nékem nem vigasz.

Ily zord időn az igazság s az ész

hangját nem hallják, pártja elenyész,

a szélsőség bikája nekiront

s ki marad a porondon? A Gironde.

Véretek elfolyt; s én e vérfolyam

tükrébe néztem s nem láttam magam.

Csapdába estem én, ki Dantonék

sorsát ösmertem s mégse tanulék.

A zsarnok cirkuszába most bevet

– cirkuszt nyitott, mert nem ad kenyeret –,

hullámból terrort főz a kannibál

s lótetű bajsza alatt elpipál.

S ne vígasztalj, hogy a barát Nyugat!

A kalmár nyugat rádión ugat,

s nem tesz semmit. Fő, hogy az áthozat

stimmel, plusz egy önkéntes áldozat.

Ülj inkább mellém, mutasd szép bokád

– Roland miniszter márcsak megbocsát –,

s amin töprengek vagy hét napja itt,

pletykáld el azt, a zsarnok titkait.

Igaz, hogy ő, az eszme-magvető,

titkon cinikus, mindent megvető,

s minden elvet, mit másban elvetett,

magától rég s undorral elvetett?

Igaz, hogy azt, mit ír, pofáz, izen,

szajkolja mind s nem hiszi senkisem

s széthull a nagy ideológia,

ha felfordul vagy meg kell lógnia?

Igaz, hogy jó? Csak a rossz egyedek

halálát kéri, semmi egyebet?

És mert a rosszak száma számarány,

mindig marad, kit vágóhídra szán?

De egyszer minden s ez is elapad,

s a jóság szobra egyedül marad.

A guillotine zsilipjén kánoé

jelenik meg s rajt ő, az új Noé.

Erről beszélj magányom drámai

napján, jelenség, szép és dámai,

mert titkon fújt meg e rút salak itt,

anélkül, hogy láthatnék valakit.

Hallasd bonmot-idat, fecsegj, mesélj,

vidíts! Örökké a zsarnok sem él,

s míg listáján kihúzza nevemet,

rossz könyvein még egy jót nevetek.

(Az ávó pincéjében, 1950 július)

Vámbéry Rusztem szelleméhez

Gyakran jársz nálam, dervisarcú holt,

s én is, kinek a Van-nál több a Volt,

sírodhoz lépek minden naplementén

ott, túl a Hudson mentén.

Végigkísértem pusztulásodat.

Jaj – szóltam tavaly – tested elrohad,

arcod hamvát a férgek már leették,

de szép szemed nevet még.

Novemberben, egy éjjel, néztelek.

Tollat sem tudna fogni kézfejed,

körmeid hullnak s összegyűlnek, halvány

kagylók, koporsód alján.

Aztán a tavasz, e bitang kölyök,

nyakadba mocskos vizet öntözött,

s szemed helyén ma két csúf tócsa bámul.

Borzalmas ez, tanár úr.

Négy éve még ott sétáltál velem

– kosárral karodon – a Broadway-en,

hol várt vevők és boltosok füzére

tréfád görögtüzére.

S magas szobádban fenn, ha este lett!

Szép, ősz nejed vasalt: én lestelek,

míg szellemed szünetlen fénylett, forgott,

mint világítótornyok.

Később tea volt, toast és grape-fruit

és nyitottad az emlék kapuit,

majd átadtál – jeléül nagy kegyednek –

mézes cukrodból egyet.

Csak futva mondtad – közismert dolog –,

hogy milyen fontos a római jog,

s hogy ezerhétszáznyolcvankilenc eszméi

nélkül nem lehet élni.

Bölcs agg! Olyan vagy nékem most, ki nincsen,

mint álmaimban visszatérő kincsem,

és minden szép szavad nyomomba törvén,

mint kőtáblán a törvény.

Most, hogy a szörnyű államhatalom

úthengere mindent laposra nyom,

s kettő lehetsz csupán e présfej égbolt

alatt: tetű vagy vérfolt,

most, hogy a jogot rongyként elvetik,

s ártatlant kötnek fel, ha kell nekik,

most már tudom, mi az, amiről ott fent

beszélgettünk: a jogrend.

S mi a szabadság és testvériség!

Mikor barátok közt a lég is jég,

beszélni nem mersz, szájad íze vackor

s remegsz a gondolattól,

mikor mindenből pelyva s ocsú lett,

és elsőnek veszett a becsület,

mert rőfről-rőfre árultuk ki, gyáván,

az ember méltóságát.

Egyre nagyobbra nő szobrod, te holt!

Hol rám egy ország romsora omolt,

az éj mélyéből sikoltok utánad.

De kései a bánat.

(Az ávó pincéjében, 1950 július)

Havas Bandi

Hallottalak, Havas, mikor ma éjjel

a priccsen forgolódtam, félig ébren.

Bocsáss meg. Oly sokan és annyi nyelven

szólnak hozzám ilyenkor. Nem figyeltem.

Mégis felültem. Több, mint három éve

nincs már köztünk se barátság, se béke,

de ezt nem tudtam hinni. Lehetetlen,

hogy ávós vagy és kintről gúnyolsz engem.

S akkor másodszor hallatszott a hangod.

Nem kintről; bentről, egy cellából hangzott:

– Éljen Sztálin! – A te hangod volt, s mégse:

a tébolyultak felséges fölénye

ércessé tette s hideggé. Hogy zengett!

– Éljen Sztálin! – Álltam az ajtó mellett.

Gumibotok ütései. Majd csend lett.

Elájultál? Otthagytak? Agyonvertek?

Jaj, Bandi! Pajtás, útitárs és testvér!

Barátom! Háziszentem! Hogy szerettél!

Hol van a múlt! Hová lett régi kedved?

Hogy mókáztál, mikor a bombák estek

köröttünk! És a hadnagy hogy meredt rád,

mikor Hitlert játszottál egy gerendán,

vad billegéssel, sok rozmárfogaddal!

S mit röhögtünk a kolerabarakkban!

Tikkadt pajtákban és hajófenéken

hány költeményedet szavaltad nékem!

S mikor a nagy görögdinnyét szerezted

gyors lábaiddal! Mikor Marrakesben

megkövezésünk szeplős angol képed

miatt maradt el! A „köszönöm szépen”-t

is untuk, mert már annyiszor mentettük

meg egymás életét! Csak biccentettünk.

És hogy örültünk! Minden reggel hatkor

keltél: hadd lásd, ha virrad az aranykor.

Milyen biztos voltál, hogy annyi álság

után a világot végleg megváltják,

s a szabadság virágba szökken itten!

(Egy kevéskét mindebből én is hittem.)

S aztán? Ujjongtál, s arcod belesápadt

az ujjongásba. Azt mondtam: lakáj vagy.

S pártod! Ettől mindig felforrt a vérem.

Hányszor verekedtünk ezért Tangerben!

A párt, a párt! A vöröslámpás némber!

Anyám – mondtad. Meghaltál volna kétszer

naponta érte. Sokszor megpróbáltad.

A párt! Azt hitted, így szolgálsz a pártnak.

S mit hittél még? Mire mentél, ha térden

csúszkáltál? A grúz Drakulának vér kell.

Mikor hoztak be? Tegnap? S milyen váddal?

Te vagy a főkém! A párt megkér: vállald!

De elvtársak! Elvtárs? Talpalni kezdtek.

Az őrület maradt csak, hogy megmenthesd

hitedet. Hová kerültél, mit képzelsz?

Hős kommunista lettél náci kézben?

Az ochránán vagy? S amíg agyonütnek,

Sztálin nevét vágod hitvány képükbe?

A folyosón át hány sóhajt, hány véres

jajszót küldjek feléd, mely mind nem ér el?

Mit mondjak még? Elvtársaid ölnek meg,

ok és cél nélkül. Mit ért tiszta lelked,

hűséged, harcod, mikor ez a vége?

Gyalázatuk felüvölt a nagy égre

s a négy égtájra. De mit tudok tenni?

Sok itt a mártír, s rég nem figyel senki.

(Az ávó pincéjében, 1950 őszén)

Emlékezés egy régi udvarházra

Ilyenkor ősszel, ha vad szél csahol már

és börtönömben felriadok éjjel:

öregapó áll elibém, a molnár

és udvarháza a vén gesztenyével.

Minő varázsa volt a régi háznak!

Fogam közt bűvös íze most is laktat.

Ahányszor kapuboltja alatt jártak,

az udvaron magától nyílt egy ablak.

A folyosó végén a nagy pohárszék

megcsendült benn, ha kinn az ajtót fogtad:

ismerték itt a tárgyak egymást már rég

és titkos dallamokban összeszoktak.

S a roppant lomtár! Elvarázsolt kastély!

A járást ketten tudtuk a huzattal.

Volt ott minden: kőkancsó, kályharostély,

gyöngyháztámlájú szék, brokáthuzattal,

bélelt doboz, melyet a moly kirágott,

öreg fahordók, bennük dohos odvak

s én, mint Robinson; kék üvegvirágok,

miket sirattam, hogy így porosodnak;

vén tégelyek, aljukon csillám festék

– körmömmel tudtam őket csak kivájni –

s tűnt illatoktól még opál üvegcsék,

miket hordoztak Wallenstein rimái.

A háztetőn nagyanyó ápolt kertet.

Én ősszel jártam ott, ha már kiszáradt,

s mert vérszín szegfű nőtt csak benne, dermedt

vért tartogattak száradt szegfűszárak.

A régi házról mit nem szólna még szám!

E verset is bár százszor kezdeném én.

Virágai közt – holt lányok közt vénlány –

egy hervadt, vérszín szegfű állt: a néném.

Az udvaron nyüzsgött lúd, jérce, kappan,

de este mind elült s mikor setét lett:

a csillagok fogantyúihoz kaptam,

mert nem volt ennél setétség setétebb.

De benn a házban az öröm vendégelt;

ebédlőjében gyömbér szaglott s ánizs,

s kerültek ott elémbe ódon étkek,

miket irígyelt volna Szemirámisz.

Később, mikor vetkőzni készen álltam,

nagyanyó jött be – nesztelen kísértet –,

szeme rajtam legelt; így jött a tállal,

melyről birsalmasajt s narancs kísértett.

A lámpa húnyt s a kályha lidércfénye

dunyháim roppant fehérségén táncolt,

míg én feküdtem, s dermedt szemmel néztem

az öklömet, mely karmazsin zománc volt.

Álmomban sem lett az iszonynak vége

s jól tudtam gyermekfejjel, mitől félek –

hogy egykoron e dunyhák fehérjére

én járok vissza majd táncolni fénynek.

A fény! Nagyapám is csak erről szólott,

ha hátramentem hozzá a malomba,

hol liszttel teltek meg roppant fiókok

és én nem tudtam megfejteni, honnan.

Nefelejcskék szem, széles, hátraomló

homlok, rövid nyak – állt malma porában.

A tankönyvben volt egy hozzá hasonló

Brandenburg őrgróf, Erazmus korában.

Arról beszélt, hogy elmegy nemsokára,

és itt a földön nem lelek nyomára,

mert ha az ember meghal, minden dolga

olyan, akárcsak sohasem lett volna.

Egy helyen marad meg igaz valója:

a fénysugáron, mely leválik róla

s amelyik sok millió kilométer

sebességgel nyeldesi az étert.

A múlt filmjéből nem vész el egy kép sem:

a felvétel tovább repül a fényen,

az állócsillagok közt ugrál sorra

s tűnt életünket ott tűzi műsorra.

Ha van jó szárnyad, érd be és ott nézd meg,

hol lovasai Bouilloni Gottfrédnek

nyolcszáz fényévre járnak tőlünk, s holnap

a Sárkánycsillag ellen lovagolnak,

míg Napoleon császár s az orosz cár

még csak a Tejút ködében poroszkál.

Maholnap indul ő is, nyolcvanhárom

évével ülve hosszú fénysugáron

s a huppanókat egyre messzebb rója,

ha a görbült tér négy dimenziója

úgy irgalomból nem fordítja vissza,

s arcom borát ő akkor újra issza.

De addig is, míg majd a sírban kint lesz,

gondoljak rája, hogyha feltekintek,

melyről sok könyvet búvárlott s oly égve

tudott szeretni: a csillagos égre.

Matrózruhámban ott, a régi kékben

hallgattam bűvös dallamát szavának

s azon töprengtem, hogy talán megkérem:

ha majd a fényre lép, vigyen magával.

Így állt, pipáját horgászbotként tartva,

s nézett – kissé hunyorgott jobb szemére –,

s mint gombostűfej, a jobb szeme sarkán

el-nem-csorgott könnyének sűrű méze.

Ha börtönömből visszanézek,

így látom még a házat állni,

szemközt domb, fenyves erdőszélek

– ezek a halál orgonái –,

ha börtönömből visszanézek.

De hol a ház s gazdája hol már?

A házat tán elhordták régen,

és nagyapám, a régi molnár

már égi lisztjén áll, a fényen.

De hol e ház s gazdája hol már?

Mert meghalt mind, ki élt e házban:

nyakát elvágta, így a néném;

a többi ostromkor vagy gázban,

húgom a jeges Duna mélyén –

mert meghalt mind, ki élt e házban.

Szakadt ingemben, tele vérrel

felállok most a deszka-ágyon,

egy fénysugárra kell csak lépnem,

anyám sikolt s én szállva szállok

szakadt ingemben, tele vérrel.

Köd-dunyhák jönnek, hófehérek,

hol napok kályha-tüze táncol,

és bűvös gyantaszagot érzek,

és égek karmazsin zománctól –

Tejutak jönnek, hófehérek.

Családi est a Szíriusznál!

A sarkon túl nagyapó vár rám,

húgom amott a jégben úszkál –

terasznak szép az Aldebárán,

de fényesebb a Szíriusznál.

(Az ávó pincéjében, 1950 októbere egyik éjszakáján,
mikor másnap hajnalra ígérték kivégzésemet.)

Kínrímek

Jaj, jaj nekem!

Csupa ütés, csupa rúgás

az alfelem.

Mi lesz velem?

Tízévi börtön, pusztulás,

jaj, jaj, nekem!

Húszévi sitt:

az ember nők után visít,

de nincs vizit.

Szibéria!

Jajgathatok, mire megyek?

Visz Béria.

A tundra:

ahol elfagy a rab feje

s az ujja.

S az ávós banda!

Mikor megvertek, mindegyiknek

felállt a farka.

Jaj nekem!

Felakasztanak, tarkón lőnek.

Jaj nekem!

Ha pedig

szabadulnék, megírom őket.

Jaj nekik!

(Az ávósok összerúgdostak, majd 24 órára a
falhoz állítottak; akkor gondoltam ki ezt; 1950.)

Zárt teherkocsi

Kattog a négy kerék.

Azt kérded, hova visznek?

Mondhatnám: szinte mindegy.

Függélyesből vízszintes.

Négy kattogó keréken

odavezet a sín,

ahol levél nem ér el,

hol nem vagy név, se cím.

Tán negyvenen vagyunk.

Azok ott már többéves

rabok, halálfehérek,

nyugodtak, csendesek;

mi új rabok vagyunk,

akiknek inge véres,

ne nézd a különbséget:

rab és rab egyremegy.

Mért gubbasztok ily búsan?

Szökőkút volt a kedvem,

hány ágyban hemperegtem,

és hány tengerben úsztam!

Ami tortát megettem:

vagy harminc emelet.

Kár, hogy be nem fejeztem

még minden versemet.

Hogy Alfred de Musset-nek

szebben virult a nyár?

E század gyermekének

rosszabb mahorka jár.

Nem nősz magasra itten.

Kattogni kezd a sín.

Mit elmulasztott Hitler,

behozza azt Sztálin.

(1950 őszén)

Recski est

Leoltották a villanyt. A többség alszik. Gyertek

a szalmazsákra, Dosztál, Vér, Nyeste, Berzsenyi,

Sipos, Györgyey, Egri, B. Rácz, Földváry, Csendes,

Gábori, Garamvölgyi! Lehet-e kezdeni?

Magas kémények mellett ül így egy raj kísértet.

Jó, hogy szellemet nem mi idézünk egyedül:

Görgey a Monte Christót mondja ott éjről-éjre,

és Czebe húsz árnyéknak a Toscából fütyül.

Mit kívántok? Plátóról, Erazmusról beszéljek?

Einsteinről szóljon Nyeste? Plótinosz istenét

mutassam be, az Egyet? Melyik tudja betéve

Jónás könyvét? A Toldit? Mindegy, hogy ki beszél.

Mindegy! S nem baj, hogy ülve is majdnem összeestek:

kezdjük, s mindjárt erőre kapunk az esteli

agytornától. A szellem megmozdítja a testet:

Európa hány ezer év óta keresi

e titkot! Plátót mondjam? Csuklóm, térdem elvásott,

üres léggömb a gyomrom; oly jó, hogy veletek

vagyok, akik segíttek, védtek s jobban vigyáztok

reám, mint magatokra. Egy egész keveset

tudok most én is adni. S szerelmemet, mely nappal

– csepp csepp után, éreztem – kicsordult s összegyűlt

bennem. Estére tartály vagyok, amely megpattan,

ha tartalmát nem osztom most észrevétlenül

szét köztetek. S mit mondjak néktek a Lakomáról?

Könnyű a dolgom, mert hány rejtett forrás fakad

ilyenkor az emberben! Kedvem fáklyája lángol;

levetkezett kígyóbőr mélyen gégém alatt

a testem. Ez volnék én? Eldobtam minden terhet,

s nehezebb lettem. Milyen reális és tömör

az immateriális! A világ transzcendensebb,

semhogy képzeltem volna. S az érzéki gyönyör

itt vibrál a fejemben. Ki nem érti a leckét?

Boldogság, hogy így élek vagy halok köztetek.

Egyszerre lett itt kínzóbb s gyönyörűbb a mindenség.

Megérte a tanulság? Avagy nem érte meg?

(Recsk, 1951)

A vérebek

Ma éjjel történt. Pár hónapja

érkeztek meg a vérebek:

hat behemót kutya egy ávós

tisztessel. Édes keveset

törődtünk velük. Mit árthatnak

ugyan még nékünk e dögök,

őrtornyok, pisztolyok, szögesdrót,

géppuskák s lángszórók között?

Az őrök néhány rabtársunkat

választották ki s ezeken

tanították be a kutyákat,

a törzs előtt, a zöld gyepen.

– Fogd meg a rablót! – ordították,

s a félholt emberek után

szaladtak velük. Ha elérték,

visszarántották a kutyát,

vagy nem. Éjente csaholásra

ébredtem fel a vackomon

őrségváltáskor; aztán ezt is

megszoktam, mint mást. Csak azon

csodálkoztam, hogy ávósok

dühödt szövetségeseik

iránt sem ismernek irgalmat,

s ezeket is rúgják, verik,

kővel dobálják, mint bennünket,

s ahogy a mókusokat is

agyoncsapják, s ahogy a szende

szalamanderek lábait

elcsapkodják szekercéjükkel,

s ahogy az útról gondosan

letérnek, hogy egy halványlila

kökörcsint eltapossanak.

Szerettem ott kinn a kutyákat

s ők engem. De a vérebek

közelét itt sehogyse bírtam,

és elfogott a rémület,

ha mellettük kellett dolgoznom.

Egy borjúképű, tejfehér

szukától féltem a legjobban:

ez oldalvást fordult felém,

s úgy bámult mindig. Hagyd már abba

– gondoltam –, undok szörnyeteg!

Büdös vagyok és fogpiszkáló

lábszárcsontom nem jó neked,

combom, mint csontváz a szertárban,

hátuljamon hús nem maradt,

s ráadásul jog, törvény ellen

és ártatlanul tartanak

e táborban, mint szinte minden

rabtársamat. Legyen elég!

Ne nézz, vérszomjas dög! De az csak

nem vette le rólam szemét.

Ma éjjel, álmomban hallottam

a nagy ugatást a barakk

előtt, s az őrt, ki az ajtóról

leszedte a nehéz vasat,

s aztán, félig ébren, hallottam,

ahogy kihívott valakit.

Az embert, hogy ne leljen nyugtot,

vallatni ilyenkor viszik

egy összeesküvés ügyében,

mit aznap délben a kehes

bérgyilkos Péter Gábor fundált

ki íróasztala megett.

A barakk, mintha szétnyílt volna:

hosszában átfütyült a szél,

s egyszerre ott feküdt mellettem

a borjúképű, tejfehér

véreb. Kinyúlt és meg se moccant,

csak éppen halántékomat

nyalta búzgón. Én puha szőrét

csókoltam a torka alatt,

és átöleltem. Kintről az őr

kíváncsiskodott: – A kutyák?

Amire egy sipító fejhang:

– A fasisztákhoz álltak át.

Ezen röhögtek. Velem szemközt,

a priccsen Ziegler Bandi és

Somogyi Béla közt – mindketten

felültek – egy sötét, nehéz

test, mit négy kézzel simogattak.

Víz van, de miből etetem? –

töprengtem. S máris elaludtam,

a fejével a mellemen.

Együtt ébredtünk fel ma reggel.

Oly hosszú volt a munkanap

fenn a hegyen! Csak egy órája,

hogy bevonultunk, alkonyat

előtt. A törzs alatt a lejtőn,

vérbe fagyva feküdt az öt

kutya, és csak a fehér élt még:

a kettős drótsövény között

járt lassan körbe, három lábon,

lecsüggő fejjel; szép fehér

szőrének már megtört a fénye,

csupa agyag volt s csupa vér;

olykor megállt egy pillanatra,

bizonytalanul, mint aki

megadta magát, s felvonított

az ávósok barakkjai

felé. Száz lépés volt közöttünk

s az árok. A baka lelő

az őrtoronyból, ha átmászok.

Vér és bugyborgó levegő

tört fel az oldalán sebéből.

Én meg csak álltam. Mit tegyek?

Jaj, Magyarország, sóhajtottam

és eltakartam szememet.

Itt fekszem most a szalmazsákon,

kint már setét van. Két kezem

elszáradt falevél mellettem.

Denevér ül a térdemen.

Tüdőm sípol. Sebláz vacogtat.

Az oldalamból vér csepeg.

Azt is tudom, hogy képzelem csak;

de mindhalálig képzelem.

(Recsk, 1951)

Éhség

I.

Nem rossz ez itt a kék napfényben.

A barakk földjén sár dagad.

Uszonyokat növesztek éjjel,

napközben zsenge szárnyakat.

A bőröm somfánál keményebb:

alája dugtam lényemet.

Nem mar a fagy, pofont nem érzek,

mag lettem végre héj helyett.

A beleimen is túladtam,

amikor majdnem megevett

az éhség; most csak szemsarkamban

szorongat még egy keveset.

Meg az is, hogy bolhák ugrálnak

és lakmároznak farkamon.

De mért is őrzök luxustárgyat

itt Recsken? Holnap eldobom.

Szerelem? Szépség? Szabad élet?

Álomnak még jó. Ásítok.

Farcsontomból üvegcserép lett.

Nagyon rossz ülnöm. Állni jobb.

Állok hát, a nehéz csákánnyal

kezemben, a havas úton.

A hajcsár néz. Biztos meglátta,

hogy felemelni se tudom.

Mindjárt hozzám lép, felrúg, megver,

agyoncsap. Csipkés fellegek,

vadkék ég. Mindent lát az ember,

és mindent mindjárt elfeled.

II.

Két napja Borostóbi Jóska

halt éhen, ma délben Szuha

bukott szemem előtt a hóba.

Legyen nekik a mész puha!

Mindről verset kéne szereznem.

Hányat? Ötvenet? Hatvanat?

Már könnyem sincs, oly könnyű lettem.

Pihe? Kísértet? Almahab?

Még jó, hogy szellemem töretlen:

a homlokomban csillagok

s egy kard; s hogy olvadnak köröttem

a rég elfagyott illatok!

Most mind a garatomon táncol:

a Pápéte-i éjszaka,

meg nagyanyám verandájáról

a jácint-gyertyák kék szaga,

aztán a japán légibombák

füstje. Szagolnám szívesen,

de szállni kezdek. Ez az ország:

mindegyik dombját ismerem.

Sörbettel etetik a párás

gőzfürdőben Ali basát

szolgái. Ez Rákosi Mátyás,

kit most is helyből ugrok át.

Ott Béla király Isztergomban:

az apró, sárga trónterem

s az oroszlánok. Lehajoltam,

s eléje csúsztam térdemen:

„Maradj velünk!” De nemet intett.

A királynő apródjai

vagyunk, s karóba húznak minket

a nádorispán Báthory

kívánságára itt Pozsonyban,

a vízpart árnyas tölgyei

alatt. Ajkam közt szörnyű szomjam

s alvadt vérem göröngyei.

A karóról most visszamászok

a hóba. Hány festő nevét

tudom M-mel a reneszánszból?

Mantegnáét, Melizzóét –

aztán Giovanni da Milano,

Mazaccio, Michelangelo,

Martini, Memling, da Majano,

meg Mazzolino – erre jó

az ismeret lerágott csontja.

Inkább százszorszép kellene,

hogy a szirmokon kiszámoljam:

mi történik majd itt velem.

De százszorszép nem nő a hóban.

Helyette megpróbálhatom

a római uralkodókat.

Kezdem. Caesar – éhenhalok,

Augustus – mégse halok éhen,

Tiberius – éhenhalok,

Caligula – nem halok éhen,

Claudiusszal éhenhalok,

és így Marcus Aureliusszal

tizenegy újabb név után.

A császárokat sose tudtam

tovább. A téli délután

csupa gejzír. Gyémántot szikráz

s nyersselymet őröl a malom.

Hány órája, hogy a hókristályt

nézem a kabátujjamon?

E földre én is készületlen

jöttem. Behúnyom a szemem.

Azt látom, ahogy megszülettem

védtelenül és meztelen,

mint most. Mért jöttem a világra?

Mi volt a célja? Ne keresd!

Ez itt a fény nagy uszodája,

hová beugrattak fejest.

(Recsk, 1951 telén)

Mandelstam a kerítésnél

Oszip, most megzavartál. Itt guggoltam,

nem messze a szögesdrótkerítéstől

a már-már lombjavesztett erdő szélén,

a lila forrás gödrénél, ahol

kiestem mindjárt a rab szerepéből,

mikor az őszi avarra hajoltam

térdem mellett. Hány szín, hány árnyalat!

A vadgesztenyelevelek bús-barnán

feküdtek; az elmúlás vasalója

kisimította őket; széleiknél

már foszladoztak, még csak az erek

cérnája tartott. A tölgylevelek

is mind hanyatdőltek, de pár piros

és zöld foltot megőriztek, vénségük

s fiatalságuk emlékéül, s itt-ott

felhólyagoztak, mint a sűrű kása

a tűzhelyen, mintegy tiltakozásul,

hogy nem a szellők vitorlái már.

Aztán két, csónakmódra összegörbült

apró levél, mint két virágszirom,

az egyik okkersárga, rózsaszín

a másik; ezek túl korán estek le;

honnét? tán az alig galamb-magas

tar bokrocskáról öt lépésnyire.

A rózsaszínűt megfogtam; két ujjam

egymáshoz ért, mintha nem tartanék

semmit; ezek nem esnek szét, tünődtem,

elpárolognak még az éjszaka.

S az ovális, szalonnabőrszínű

kemény levélkék, meg a citromsárgák

a kátrányszínű csíkokkal, császári

zászlók a múltból a vadkörtefáról.

A többi nem mutatta felszínét

a pusztulásnak; összecsavarodtak,

mint a szivar borítólevele,

kis hengerek, csövecskék, múmiák;

hozzáértem az egyikhez; görögni

kezdett a lejtőn; a többi utána

a tányérforma mélyedés felé, hol

egymáshoz bújtak és megálltak. Rájuk

hajoltam még egyszer, magamba szívtam

az erdei tömegsír illatát

és felkeltem. Az ég kék volt; az esti

csillag szikrázott az ágak között.

Még itt is mennyi szépség vesz körül,

sóhajtottam s megpillantottalak,

Oszip Mandelstam.

A kerítés mellett

álltál kalappal és rövid kabátban.

A tüskésdrót átlátszott testeden;

arcod fehér volt, fiatal s nyugodt.

Tudtam, hogy meg fogsz látogatni. Hányszor

gondoltam rád, még ott kint, ágyamon,

ha kivert a verejték, s a hideg

falat fogdostam nyirkos tenyeremmel,

s mikor ébredtem itt a vérebek

csaholására szalmazsákomon.

Oly sok köt hozzád, oly egy a sorunk!

Nem szívest szólok erről, hencegésnek

hangzik, de mégis mi ketten vagyunk,

és egyedül mi ketten, kik Sztálin

ellen saját portáján verset írtunk.

Legyintettél? Tudom, nem voltunk bátrak

(nyugodtan merek nevedben beszélni:

ugyanazt éltük át), nem voltunk bátrak,

már akkor is féltünk, mikor a vers

eszünkbe jutott; s remegtünk, miközben

leírtuk; s akkor kezdtünk igazán

remegni, mikor kész volt s észrevettük,

hogy lényünk szerves része lett, húsunk

és vérünk; és elkapdostuk szemünket

a tükröktől, mik kiszívták belőlünk

az életet, és íróasztalunknál

lengetni kezdtük vacogó bokánkat.

Megemelted a karod? Mit szeretnél

még hozzátenni ahhoz, amit mondtam?

Hogy nemcsak féltünk. Terjesztettük is

a verseinket, meggondolás nélkül,

talán azért, mert száz jelből tudhattuk,

hogy – vers ide, vers oda – felszámolnak

minket úgyis, nemcsak azért, amit

írtunk, de azért is, amik vagyunk.

És nemcsak féltünk, de örültünk is,

hogy végre akadt, ki megírja őt,

Dzsingiszt, a nyelvészt, a lótetű bajszú,

ragacsos grúz borokat csámcsogó,

két lábon járó fekete halált,

a népek hullahegyén ülő atyját,

a szárazölű szadistát, kinek

ágyéka helyett az agya sül el.

De mit beszélek néked az élőről,

mikor egymásnak többet mondhatunk,

egyik halott a másiknak. Vagy élsz még,

egy táborban a tajgán, messze fenn

Szibériában s verset írsz a szörnyű

munka után? Hogy bírod? Vagy feladtad,

éhenhaltál, megfagytál, agyonvertek?

Mért nem felelsz?

Kongatták a kolompot

bevonulásra. Futni kezdtem mindjárt,

hogy fel ne fedjék eltűnésemet,

de közben visszanéztem még néhányszor.

Azt hittem, elment. De nem. A kerítés

előtt állt kalappal s rövid kabátban.

Testén keresztül szögesdrót futott.

(Recsk, 1951)

A felsőbbrendű ember

Pompás beosztást kaptam mára:

a gyilkos kőtörés helyett

virágok közt, a domboldalban

egész nap kertészkedhetek.

Itt állok hát, s rögtön megértem,

amit nem tudtam soha még:

hogy tizenkét órát kapálni

langyos napfényben: semmiség.

Szegfűk közt én, a rózsabokrok

mellett Sárospataki György

professzor dolgozik. A dombon

csoportban ácsorog a törzs:

táborparancsnok, bányamester,

meg négy altiszt. Mind ideges.

Vendéget várnak. Dzsip fordul be,

s kiszáll egy szovjet ezredes.

Kerek fejű, kissé már őszes,

gyorsan mozgó és nagy darab

orosz. A túróscsusza-képű

sofőr a volánnál marad,

s kiköp. Az ávósok nem tudják:

hányszor s hogy tisztelegjenek

a földre szállott, felsőbbrendű

embernek. De az ezredes

nem kíváncsi a fogadásra,

csak tányérsapkáján pöccint

egyet, és szalad le a lejtőn.

Az ávósok utána mind.

A ruszki Sárospatakihoz

siet és nyújtja a kezét:

– Jónapot! Újból rózsacsokrot

akarok! – Magyarul beszél,

és jól. Mögötte a hat ávós

topog, figyel, izzad, liheg:

hogy szolgálhatnák a vendéget?

Csak Sárospataki hideg:

Mohi! Mohács! Gályarab ősök!

Kazamaták! Habsburg bitók!

– Vegyesen? – kérdi. – Úgy, mint mindig?

– Vegyes rózsákat. Két kilót.

– Marhák! – Most végre elemében

a táborparancsnok s fehér

a dühtől. – Mindig elfelejtik!

Nyomás a konyhamérlegért!

A professzor a rózsát vágja.

Hogy mit gondol, nem tudni, csak

szép hernyóbajsza rezdül olykor,

mint Móricz Zsiga bácsinak.

Szemköztről a kőbánya jajgat,

sivít. A lencsefőzelék

bűzét hozza a rabkonyháról

a nyári szél. A völgyben két

csontváz vánszorog el a lajttal.

Hat vállon hoznak valakit.

A ruszki csupa derű. Szétnéz:

ez már az ő világa itt.

Futásban jön a konyhamérleg.

Sztálin! Franklin D. Roosevelt!

Ilyen a felsőbbrendű ember

s a rózsa-rózsa-rózsakert.

(Recsk, 1951)

Magánzárka

Rég nem félek a haláltól

hadd ropogjak ha ölel

féltem tőle hosszútávon

nincs mit félnem ily közel

van még két egér barátom

ők táncolnak térdemen

amikor a deszka-ágyon

napi egyszer étkezem.

Mentől többet adok nékik

annál több marad nekem

ezt azonban csak az érti

aki rabként vizen élt itt

s egy kevéske kenyeren.

Van kincstári nagykabátom

mínium-sávtól kemény

a kabát megáll magától

ha leteszem de nem én.

Porhomokkal megtöltöttem

bő csizmámat: mint a vas,

és két falhoz két könyökkel

támogatom magamat

állok így a kurva télben

köpönyeggel fejemen

leheletem melegében

tűrhetőbbé vált az élet

hogyha annak nevezem.

Koldusember voltam Bécsben

ahol minden utca jó

fenn az eresz védett térden

alul hullt csak rám a hó

alkonytájban félkenyérrel

és sonkával Zsuzska jött

Tóth főhadnagy is benézett

– Maga él még? – Hess, te dög!

Aztán Zsuzskához hajoltam

– Csőszmesterség? Vállalom

Rőzseláng nemezsátorban

vizavi a Balatonnal

vadgalamb a vállamon.

Elkészültem negyven sorral

hogy is volt a gyermekkorral?

vissza meddig mehetek?

Három évvel verset írtam

úgy ahogy most nem papírral

szabad gégén lebegek.

Szótagok hangok öt érzék

négy három anyám haja

asztalsarka a dada

fények. S aztán? Nagy setétség

megfogom a barlang végét

kopogtatok a falán.

Túlnan hallgat az apám.

Kongatnak takarodóra

kész egy másik ronda nap

társaimnak sok-sok óra

nékem másfél óra csak

itt az idő nem parancsol

zsebkés összecsukható

relatív szólt egykor taknyos

nagybátyám Szilárd Leó

várt Auschwitzban a kemence

ránk s ő végleg elfutott

lett tehát a sors kegyence

Einstein Albert asszisztense

míg nekem csak Recsk jutott.

Késő este már az ember

csizmája felett lebeg

fenn a légben – két hüvelykkel

négy hüvelykkel – egyremegy

s hirtelen a lényegesre

gondol mit miért csinál?

Tegyek végre pontot Recskre,

ne kívánjak élni már?

Annyi jóbarát küzd értem

küzdjön mindegyik csak én nem?

Mit gondoljak, mit akarjak

hogy túléljem? hogy meghaljak?

Melyik a tiszteségesebb?

(A recski fogdán, 1952 december)

Nyugat Ausztrália

Szemem előtt egy bélyeg kering, száll két nap óta.

Gyermekkoromban láttam, régenvolt széria:

nagy hattyú úszik rajta, szelíd vizek hajósa,

s alatta, vén betűkkel: WESTERN AUSTRALIA.

Ausztrália, múlt század! s már látom is a képet,

ekhós szekérsort sárban, sok ökröt és igát;

szakállas férfinépet, kik gyors ütemben lépnek,

s öklükben meg-megrázzák az araszos pipát.

Irtásokon, mint balta, zuhan a fény ezüstje,

tóparton épül, kész is és oly csendes a ház,

akár a tengermélyben. Vasmacskalánc a füstje,

mely fel, a csillagflotta fényéig karikáz.

Viola taftruhában nők járnak. Mellük halmán

mint tengelyen a küllő, forog a sok gyerek.

Nagy, fémkeretű tükrök mélyén, mely mindig halvány,

nézik magukat néha; s alig öregszenek.

Újság kevés jár arra, a hír is lassan ér el,

nem tudják, Bismarck mit tesz, s Khártumért ki hibás,

míg egyszer mégis megjön az első út, fehéren,

majd zöld zakóban sárga szakáll: egy távirász.

Lágy esti konyhatűznél ír gulyásfőzelék fő

s kinn birkák, mint a számum, és számuk egyre nő,

a zseblámpa csodáját hozzák meg Adelaideből,

a fiú vizipuskát kap s karmantyút a nő.

Nagyritkán összeülnek – az ünnep szent kiváltság –

füstös kocsmán, hol láncon lóg a petról-világ,

s dörögve, hogy elcsukló könnyüket túlkiáltsák,

köszöntik a királynőt, az ősz Viktóriát.

Vén párok kerti padon ülnek az alkonyatban

s a tavon, melyre már a nap búcsúfénye süt,

nagy hattyú jön fel s libben át, szinte mozdulatlan

s oly békés-boldog-büszkén, akár az életük.

S itt hirtelen megállok, ki magam tetten érem,

s elfog a szégyen, lám, hogy két év rabság után

elég e zárka néhány pofonnal s rettegéssel,

s máris futok a csábos, szép hattyú nyomdokán,

hogy én, egy ország ajkán nagyalvó Csipkerózsa,

feledtem, mi a hűség, az etika, a hír,

s álmomban ráfonódtam egy idegen karóra

és egy másik földrészre szöktem, mint pionír,

lettem alattvalója a holt Viktóriának,

magam is boldog hulla, nem élő pária

s homlokcsontomra hívtam szemergő glóriádat,

te porhanyós, szabad föld, Nyugat-Ausztrália!

Nem így, mondom s felállok vad mosollyal a számon,

melyet véresre rúgtak és némán szavalom,

hogy börtönben, rabláncon küzdök a zsarnok állam

ellen és rímeimben még holtan sem hagyom,

s hogy százszor újra kezdem, ha kell százszor hiába,

míg nem leszel szabad, szép s új otthonom, haza,

s ha megyek, látogatni megyek Ausztráliába,

de azt a boldog hattyút, azt elhozom haza.

(Sötétzárka, Recsk, 1952 szeptember)

Monológ életre-halálra

Úgy, mint az őrült szerető szeret

vizes fejjel, beomló ég alatt

taposni őszi fasor avarán:

e földön úgy szerettem járni én.

Vagy mint utas idegen városokban,

ki első este sétaútra megy,

ide-oda fut, néz, nem tud betelni,

megizzad s boldog révületben érzi,

hogy álmainak városába ért,

hol minden új: a kirakatok fénye,

a kávéházi italok színe,

a sok sétáló – mintha ünnep volna –

s a szabadság vad kakukkfű-szaga

s vágyik maradni már itt mindörökre –

mint ő, úgy voltam e világgal én.

Én tudtam: itt minden új, meg nem térő,

páratlan, ritka s múló fenomén.

Ha lepke szállt, azt mondtam: „Jól megnézzed,

először és utólszor látod ezt.”

Ha jóbaráttal boroztam, oly szívvel

és szóval láttam, mintha reggelig

meg kéne halnom – és mindezt azért,

mert folyton féltem a hajnaltól, melyen

nem lesz barát, se bor, se ébredés.

Érez így más is, de agyába gyűri.

Ám én a homlokomban hordtam ezt.

Súgólyukából tudatom csak egyre

fenyegetődzött: „Minden elmúlik.”

S e szikra itt a nemlét vasfogói

között, a lét csodája, hogy vagyok,

a pusztulás fogatlan állat-ínyén

még felvillanó szentjánosbogár,

az ellentétek izzó sistergése

s az elmúlás örökös, csontig vájó

tudata: ezek adtak életemnek

ízt, színt, gyönyört, varázst és glóriát,

ezek tettek bolonddá, mámorossá

s ezek bűvöltek kacsalábon forgó

kastélyt a puszta létből énelém.

Ittasan a föld egyszeri borától,

reáfonódva, úgy öleltem át

minden fogalmat, tárgyat és személyt,

mint részegek a lámpaoszlopot.

Így lett világom szép. A csillagég

gobelinekkel tapétás múzeum,

a tér három dimenziója körben

élménybálákkal telt raktár, ahol

órám számlapja tizenkét személyes

terített asztal, s másodperceim

nehéz mézcseppek csöppenései.

Így lettem én a föld szerelmese,

a nagy rajongó, felhők Rómeója,

holt városok alatt a trubadúr,

gót csipkedíszek faragója rímben,

s éjféli fürdés pogány ünnepének

mezítlen papja, míg időm lejárt

s eltűntem én, a múló fenomén

a fenomének örök tengerén.

(Recsk, 1952)

Búcsú Recsktől

Zárószót kértek tőlem? De mondjátok, mely titkot

hoztam magammal Recskről, amelyet ti nem tudtok?

Én nem szólhatok másként, csak a magam nevében:

tegyetek tanúságot, ha igazat beszéltem!

1.

Hol kezdjem el? Velünk volt

mindvégig a természet,

a szférák dobhártyámon

folyton-folyvást zenéltek,

az ég alatt s hegyek közt

könnyebbnek tűnt a rabság,

mert fejemen hordhattam

a naprendszer sisakját,

kék szikráit a Vénusz

szemöldökömbe szórta,

a nap télen bőralma

volt, nyáron tubarózsa,

az eső szürke nyílhegy,

halványzöld dárda máskor,

egy füst-fekete esten

üvegnyaklánc a zápor;

s a Shakespeare-i nagyerdő

a rekettyebokrokkal!

csillár s zuhany volt minden

fa, ha rátámaszkodtam,

lábamnál a frissen tört

kék andezitre száradt

két csepp vérem: kitépett

katicabogárszárnyak,

s a hegy felett keringő

roppant sas! felnyújtottam

karomat, hogy behúzott

karmába kapaszkodjam,

a vadalma Calvados-

íze, a februári

kopasz bükkfák rügyektől

rózsálló koronái,

a főn simogatása

s vele a hamis képzet,

hogy van reményünk, mert a

Nyugat nem rothadt még meg,

a kis, bugyborgó forrás,

mely nyamvadt arcom képét

megszépítette, mert Recsk

nimfája csupa részvét,

a földi mogyorónak

mondott gumó: bekaptam,

ha ásómnál felvillant,

kettős adag agyaggal,

s a fák! a fák! fűrészek

és balták csattogása

között a kidőlő fák

szívtépő sóhajtása.

Hallgattam őket s bennem

megszelidült a bánat,

te mégy előttem, mondtam,

és én jövök utánad.

2.

Sosem tartottam Recskig

testemet külön számon.

Én intézkedtem. Most ő

intézkedett magától.

Megpuhult a szakállam,

a bőröm kőkemény lett,

és zsibbadoztak benne

az idegvégződések,

ha gúzsbakötve ültem,

ha talpaltak, ha vertek,

ötven kilónyi húsom

kis bunkerébe beljebb

csúsztam s fájdalmam tompább

lett, és mikor tíz hétig

szakadt az őszi zápor

s a víz hátamon végig

csorgott, s bár tudtam róla,

érezni úgy éreztem,

mintha esővíz folyna

a közeli ereszben.

Gyomrom, mint a nagy malmok

őrlői, megemésztett

mindent: vargányát nyersen,

rügyet, mohát, fakérget,

a boróka bogyóit

meg az encián édes

gyökerét; ha mozdultam,

az izmaimra fékek

tapadtak, mivel testem

nálamnál jobban tudta,

hogy a szabotázs éltet

s éhenhalat a munka;

kifele zsugorodtam,

durvultam, kövesedtem,

míg forró, láthatatlan

kénlángok égtek bennem:

felfogtam minden hangot

két Dionüszosz-füllel,

de amikor aludnom

kellett, megsiketültem;

szemem reflektorfényét

soha senki nem látta,

belenyúlt a holt térbe,

mint tengeri rák csápja;

s a szaglás! ott pihentünk,

állókép az erdőben,

ha jöttek az ávósok,

megszimatoltuk őket

száz lépés távolságból,

vadászokat az őzek; –

de mit beszéljek erről

tovább? Egyszerre lettem

extro- és introvertált,

érzékeny s érzéketlen;

s megtudtam közben azt is,

hogy sok-sok tagú testem

titokban összeesküdt,

hogy megmenthessen engem –

engem, mondom, mert azt is

megtudtam, hogy míg élek,

ketten vagyunk: testembe

beletársult a lélek,

s bár minden porcikám jó

barát, fegyvertárs, testvér,

én nem vagyok az összeg,

mert több vagyok a testnél.

3.

Nem volt tollunk, se könyvünk,

hír és levél nem ért el,

beértük a csajkával

s egy szalmazsák felével,

besúgók és hajcsárok

közt éltünk; rúgtak, vertek,

éheztünk s dideregtünk

a meszesgödör mellett,

heti hétnapos munka

és reménytelen holnap –

összenéztünk s azt mondtuk:

te is élőhalott vagy.

És mégis – mi tartotta

legtöbbünkben a lelket?

Akkor még csak sejtettem,

most tudom, mit feleljek.

4.

Ha majdnem minden elveszett s nincs örömed, se kenyered,

s a zsarnok állam megkötött: annyi hatalmad és jogod

mindig marad, hogy szabadon választhass jó és rossz között.

E választás a menedék, ahol megőrzöd lényedet,

a fellegvár benned, melyet az ellenség be nem vehet,

hiszen, ha tudná, micsoda, sem érne semmit ostroma.

S hogy mi a jó és mi a rossz? A kérdés itt kint nehezebb.

Benn egyformán mezítlenek voltunk, rabtartók és rabok.

A rossz? Egy csajka ételért szomszédaidat besúgod

s megfeketedik a pofád, mikor zabálod a babot.

S a jó? Őrizd meg emberi méltóságod s nyugalmadat!

Segíts, vígasztalj, bátoríts! Oly sok tennivalód akad!

Nagylelkű légy és jószívű! Meglátod, milyen kellemes

és könnyű! S ha nehéz neked: légy puszta önzésből nemes,

s értelmetlen életednek nagyhirtelen értelme lesz.

A jótett készpénzzel fizet, s a helyszínén. Felnéznek rád

bajtársaid; a porkoláb elsápad, és belédszeret

a besúgó. S ha senkisem néz s lát: akkor is melegebb

vagy télen rongyaid között, és nyáron izzadság helyett

melledről hűs harmat csepeg. Örülj, mert vissza így adod

a kölcsönt, mit lelked kapott a testtől. Most a szellemed

a mozgató s az éltető; vagy, hogyha pontosabb vagyok,

a szellem szellemed felett. Mert attól nem leszek nagyobb,

ha léghajóvá dagadok és híg egyéniségemet

higítom, amíg szétreped, ahogy Arkübasev vagy Gide

hitte a század elején. Az önimádat nem segít.

Ne azt ajnározd, mit neked a természet már megcsinált,

az emberforma bestiát; fogadd el s gyorsan menj tovább,

mert ott kezdődsz el igazán, amikor túlvagy magadon.

Hogyan? Bonyolult a világ. Recept kell? Azt meg nem adom.

Ha nem tanultál etikát, ha ítéleted ingatag,

vedd elő az esztétikát, vagy ízlésedre bízd magad,

avagy csak éppen nézz körül és tedd fel a kérdést: mi vagy?

Az inkubátor-környezet mélyén kiköltött kiscsibe?

Rousseau, Marx avagy Rosenberg üstjének kozmás csirize?

Pavlov megkínzott kuvasza, melynek szájából dől a nyál?

Skinner patkánya, amelyik csak piszkálásra reagál?

Vagy ócska rab, kiben maradt egy kevés szabad akarat,

amivel tisztességedet megvéded, de nem magadat?

Így töprenghettünk volna Recsken.

Átéltem mindezt magam is; de csak utólag összegeztem.

S nem összegeztem volna én

semmit, ha börtönbe nem tesznek, hol végre gondolkodni kezdtem

már túl az élet közepén.

5.

Tanulságnak mi volt a legszebb?

Ahogy érzéki vágyaim

elhagyták a kifosztott testet,

s nem hagyott el a szerelem,

Zsuzsából könnyű, ezüst köd lett; ott lebegett folyton előttem,

ha be is hunytam a szemem,

hajszában, kínok közt, kegyetlen éhségben s már önkívületben

velem maradt a szerelem,

a szerelem, az örökmécses, a láng, mely ég, de meg nem éget,

nem párzó vágyunk származéka, nem a mirigyek hányadéka,

nem nemi szervek váladéka,

nem Boccaccio, de Dante,

Apollo s nem az alvilág.

Meneszd a búsba Freud Zsigát.

6.

A szenvedés. Már rég kijárt nekem belőle egy adag.

Örökké torzó maradok, ha át nem adom magamat.

Volt, aki úgy szürcsölte hideg árját, mint a forrásvizet,

más elnyúlt, mint a tetszhalott, míg más örökké jajgatott.

Hátranézek s szégyenkezem, amiért könnyebb volt nekem,

mert minden kínom és bajom elzsibbad, ha megverselem.

S ha nem zsibbadt? Lázongtam s ezt mondtam: mindez mit ér nekünk?

jobb lesz Magyarország attól, hogy oly sok éve szenvedünk?

Felejtsük el, mert Recsk letűnt. De tanuljunk belőle:

jobb lett az ország, ha ugyan mi jobbak lettünk tőle.

(Budapest, 1954)

A vadkacsa

(Részletek egy verses önéletrajzból)

Bevezető

1.

Szoktál-e ülni nagy víz mellett,

hogy megforgasd a kavicsot

és keresed-e, mint a gyermek,

az áttetszőt, a rózsapettyest,

a seszínűt, a vérpirost?

2.

Felkelsz-e májuséjszakákon,

mikor nyílnak az almafák,

és fojt-e a sírás, mikor látod,

milyen fehér ág mellett ág,

olyan fehér, hogy olvadt fémek

s a gyermekkori első fények

fehérségénél is fehérebb,

fehér, hogy még a holdsugár

is szürke, mely mögötte jár?

3.

Szeretsz-e bárányfelhőt lesni,

amint alakját ölti-veszti,

s megjegyzed-e, ha láttál szépet,

várkastélyt, csipkét, emberképet,

szarvast profilból? Vagy talán

emlékszel még a nagy, csodásra,

mely, mint egy ősi hüllő váza

feküdt az égen – pettyek száza –

s ejtett egy este boldog lázba

931 nyarán?

4.

S át kávéházi ablakon,

utcán, parkokban, piacon

szoktál-e nézni arcokat?

És vonz-e tartás, mozdulat,

hang, szín s minden, mi emberi,

hogy szíved szerint azt kívánd:

bár a halandók ezrei

jönnének – néhány milliárd –

s te elnéznéd titkon s a port

nyelve, a roppant libasort?

S ha közelednék már a vége,

felhördülnél: nem elég néked,

jöjjön öt újabb nemzedék,

s ott bámészkodnál egyre még,

ha nem tudnád, hogy ifjúságod,

mint egynapos légy, száll tova

s hogy törzsvendéget még nem látott

e földi garni-szálloda?

5.

Forgatsz-e otthon olykor atlaszt,

csak úgy kedvedre, hasztalan,

hogy megkeresd még egyszer Madraszt

s a partfokot, hol Ceuta van?

Örülsz-e, hogy a Himalája

jobbján buzognak bő vizek,

s az Arafura tenger tája

oly kék és annyi szép sziget?

Vidulsz-e a zöld szín haragján

a New England-i partokon,

vidulsz-e rajta mint smaragdján,

s a Massif Central sárga vázán

úgy, mint topázán Harpagon?

S míg jársz mappádon erre-arra,

feléled-e a rajz, a holt?

Kis-Ázsia vén zsöllyekarfa,

kék vásznon Izland rozsdafolt,

merülő mérőón a Nílus,

súlygömbje kék: a Tana-tó,

a perzsa part csúcsíves stílus,

s disznósült csonttal Borneó?

És míg mappádat így fogod,

nem tör-e rád a csendes bánat,

hogy mindezt látni nem fogod,

hogy mindezt talán sose látod,

bár ősi jussod és jogod,

családi kincsed, egy világod,

házad, hazád és otthonod?

6.

S végül: – ha múzeumban jársz

alkonyatkor, záróratájt,

megállsz-e olykor egy-egy képnél

vagy néha egy szobor alatt,

melynek modelljét szívesen

ösmerted volna még magad?

Megállsz s lehántasz – mert most mást

nézel, mint a műalkotást –

stílust, egyéni jelleget,

pózt, pátoszt, színt, ezt s azt, amit

az alkotó még beletett

hízelkedéstől sellakkig,

amíg az ember fellebeg,

ki a képmásban bennlakik?

7.

Ezt ifjú indiánnak nézném:

a bőre fényes terrakotta,

tünődve jön a járda szélén,

csomagjait egy láma hozza –

vagy véld talán örmény kalmárnak,

ki bíborban s brokátban járhat:

bronzarcát kéjvágy marta ki.

Mint hosszú siklók csavarodnak

kontúrja mentén karjai.

A keze finom, ajka széles:

alattomosnak tartod? Tévedsz.

Mély szájszögében halk derű.

Füle elálló, kacs-szerű.

Lorenzo ez, a Nagyszerű.

8.

Egy sápadt ügyvéd, Cicero,

márványtorokkal így beszél:

– „Öcsém! Köztünk marad a szó,

mert mind eladó, aki él.

Az ember előbb füllent, lódít,

aztán rágalmaz, mocskolódik,

hamisít, sandán szövegez,

majd csal, lop, veszteget, felbujt és

a tisztesség s a vagyongyűjtés

áldott öblére beevez.

Így lett belőlem híres, bátor,

legyőzhetetlen nagy orátor,

ki védtem a köztársaságot,

míg csak Pompeius megvásárolt –

mit akarsz tőlem? Zeus isten

segítségével (és ha nincsen:

a magaméval) sokra vittem

– e szobrom is jó helyen áll –,

az igazságról kérdesz itten?

Vakító és mihaszna fény.

Mikor Rómában kamaszok

vitáztunk (képzeld: havazott!)

akkor hallottam róla én.”

9.

A harmadik a Capitolon

lovagol ezernyolcszáz éve.

Ha szólok hozzá, meghatódom

és reszketek. – „Fajtánk reménye,

és büszkeségünk, sztoikus

császár, Marcus Aurelius,

bronzisten, kin a patina

nemesebb, mint a platina,

aljasság, vakhit, babona

ellen bölcsész és katona,

aki magányod magasában

trónoltál rideg-egyedül,

ott, hol már istenek sem járnak

és sárgarigó sem fütyül:

császár, kit bűzhödt két kezével

nem piszkolt be a hatalom,

s ki tudtad, hogy az erényért nem

jár dícséret, se jutalom:

mit mondhatok, mit kérhetek

mást tőled e hitvány táborban,

mint vígaszul egy csipetet

etikádból, hadd adagoljam

nap mint nap másnak és magamnak.

És hogyha itt éhenhalatnak

vagy mindjárt agyonvernek is:

még az utolsó percben is

elégedetten ízlelem

a becsület

mézét kiszáradt ínyemen.”

10.

A Louvre falán ül egy hölgy,

s mert mar a szerelem,

hogy megöleld (s ha nem, megöld),

átlépsz a kereten.

Sikolt a donna s elpirul,

ott ült a lomb alatt –

sipító hangja elgurul,

mint cérnagombolyag.

A lány fut s te a lány után,

a sűrűségbe tart.

A park: nyírt bokrok közt utak,

Le Notre féle park,

és kis, sudár szökőkutak,

mint hüvelyből a kard.

Beéred. Rizspor nem kevés

esett rád róla. Ím:

ez ő. Ruhája szürke és

eperkrémrózsaszín.

Kis Ámortemplom, benne mécs,

tó, fák, pad: ez a szín.

Féltél: mohó lesz, mellbeteg,

makrancos és hazug.

De nem. Üde leánygyerek,

mélyvizű, tiszta kút.

Csak fátylas hangján érzesz egy

kevéske mélabút.

(A bú! Nőn, férfin, díszleten:

e búnak leng a bája.

A faunok szobra mind nevet,

de mintha szivük fájna.

Mily hegedős a szín megett

hozott ily bút a tájra?

A hegedős! Túl közel áll,

túl közel jár vonója.

Ne hallgasd őt: ezért a bál,

ezért a maszk, a móka,

ezért oly víg a táncterem,

és halálos a szerelem,

bár csak habcsókok csókja.)

Egy padról a füzek alatt

a tavat nézitek,

hol fénydárdák aranylanak,

gyűrűznek kék vizek,

s libegnek langy aranyhalak,

mint lomha péniszek.

A lány szól: – Szép vagyok s bohó,

de vár a kor s a könny.

Mily mély a víz! Mily kék a tó!

Az élet szennyözön.

Együtt meghalni lenne jó.

Mit szólna ehhez Ön?

– A bokrok közt – mondod – csodás

szénakazal ragyog.

– Ott lenne a marcangolás?

Uram, én szűz vagyok.

– Akkor nem lesz, csak hangolás,

nem vágta, csak barangolás,

játszódás, pedzés, lantolás,

az is csak úgy-ahogy.

– A pengetés nekem kevés,

jobb lesz a ringató.

– Úgy én az úrlovas leszek,

a hölgy a hintaló.

– Úristenem, miket fecseg.

Jöjjön, mert vár a tó.

Magadhoz húzod dobogó

szivét. A nap lejárt.

Az ég viola lobogó

s mint esti szerenád,

egy messze hárfa zokogó

hangján zsong-bong a rokokó

az őszi kerten át.

11.

És így tovább, míg eldől, széna

lesz nászágyatok, vagy a tó?

Így próbálkoztam könnyedén a

példával, mi a vízió,

miként ébreszd őket, barátom,

kik éltek őseink korában

s kiket nem ért már senkisem,

mert egy kakasszóval korábban

rebbentek szét a semmiben.

(Kistarcsai internáló tábor, 1950)

Első rész

Si nequeo flectere superos

Acheronta movebo

Vergilius

Ha az istentrónt el nem érem,

úgy fellázítlak, Ákheron.

Repülni kezdtél, költeményem,

hagyj most a földre szállanom –

amit tőled kérdeztem éppen,

magam vagyok a válaszom.

Mert én vagyok a térképnéző,

az utazó, az arcidéző,

aki a múltba belelát,

s ki, ha az idő jobban késne,

mindjárt mindenből kőbe vésne

relífet, szobrot, kámeát.

A fénygyűrűket, mit az ember

a nyárnapon lát csukott szemmel,

én úgy néztem, mint más a filmjét,

mint kedvenc filmjét, melyhez ismét

betér, ha van rá alkalom,

s a rigófütty, a reggel hallott,

bennem napestig elcsavargott

s mosoly maradt az ajkamon.

Mihelyt egy régi könyvtárt látok,

nem habozom és nekilátok,

lefekszem mellé a padlóra,

nem bánom, ki a ház gazdája,

és hívhat asszony, csenghet óra,

enyém az üdv, a hír, a pálya:

régész lettem, ki piramis-sírt

talált, és éppen bemegyen

az emberek neméről friss hírt

szerezni bűvös jegyeken.

A múltkor kedvesem hajába

hajtottam le a homlokom.

Szőke hajának minden szála

úgy csillogott a nyárnapon,

úgy villogott, fénylett, keringett,

akár megannyi bolygópálya

az asztronómus-atlaszon.

– Ez itt a Vénusz ívelése,

szikráit mind nekem dobálja,

gondoltam s pezsdült szívverésem,

ez üstökös hiperbolája,

zsarnokhalált hoz, mondják, s pestist

(mikor érjük meg végre ezt is?)

s ha a kedvesnek nincsen dolga,

napestig így játszódtam volna.

De ennyi sem kell, hogy a léttel

beteljek, mint egy díszebéddel,

elég egy rím, a szilva hamva,

egy kaleidoszkóp, egy bogár,

vagy üss le, zárj be, hagyj magamra

s vagyok a bűvös sötétkamra,

mely képet-képre exponál.

Ezt vágyom, lám, még most is fújni,

s a nap világa csak egy ujjnyi,

jön a sötétség, bő palást,

fel a koturnuszt! le a maszkkal!

Jöjjön, ki felment s elmarasztal:

magamtól teszek vallomást.

(Sötétzárka, Recsk, 1952)

Második rész

Én nem szoktam meg semmit itt lenn,

hol minden új és egyszeri,

s míg más rendszert talált vagy Istent,

lettem zord bútor közt a kisded,

ki fejét mindig beveri.

De így nem lettem szürke rabja

a mának, sem a gát lovagja,

ki hasznot les, tapos, figyel:

a metafora mindig jobban

érdekelt, mint a karrier.

Énem nem illett semmi sorba,

mert szögletes volt, csillagforma,

nem síma szabvány; sose fért be

rekeszbe, pártba, kartotékbe,

de önmagából jött a fénye.

A kollégáim kinevettek

vagy öklüket rázták felém,

közösségükből kivetettek:

most érkeztem a kivetettek

mélyebb közösségébe én.

Nem lázadás volt – ez a lényem,

s ha ellankadtam, hogyha féltem

s éreztem: friss seb súlya húz,

magamhoz és a mindenséghez

kaptam – földjéhez Anteus.

Ki ismeri így a világot?

Rajtam kívül ki tudja még,

hogy télen az esőgiliszta

olyan csavart s oly lilakék,

mint egy nyomás szardellapaszta?

S ki az, ki kevesebbszer nézte

óráját, mint a Szíriuszt?

Bokrok mögé ki esett térdre,

hogy észrevétlenül hallhasson

két hároméves kisfiút?

Közös cellám van egy egérrel.

A percet tudom, mikor ér el

társbérlőm a pszichikai

döntéshez, hogy a kenyérmorzsát

ujjam közéből kapja ki.

S az ó kocsmákat, mély pincéket

ki ismeri oly jól mint én?

Száz tájról ki tud ennyi étket,

s keveri, pontos tűzszerész,

mindhez ráillő fűszerét?

Volt egy kőfindzsám – sírom vissza –

melyben mór s indonéz teákat

pároltam, mint az alkimista;

égett szeszekből és borokból

Párisban lettem dupla doktor.

De félre tréfát! Mennyi embert

szerettem, kik viszontszerettek,

s most sem felednek engemet:

kik mindig kéz a kézben ültek,

a drága néger öregek,

Aleppó mellett Pál diakón,

Friscóban két sziú diákom,

s az eszkimónő Kodiákon: –

szemfényük most is felderül,

ha képem bennük felmerül.

S ki az, ki ennyiszer idézi,

s úgy tükrözi, mint elfolyó víz,

az emberek múlt dolgait,

mintha III. Amenófisz

napjától kortárs volna itt?

Ki tudja, mit hitt egy eretnek,

mint telt napja egy vizigótnak,

Athén utcáin min nevettek,

s ha haldoklott, mily víziókat

látott a régi római?

Ha rám jön itt a börtönbánat,

megnyergelem a pegazust,

költői szkizofréniámat

s ülve hasadt, bár ép tudatra

szállok elsüllyedt mélyutakra.

Tegnap a Posilyponon

boroztam; Caesar kora volt.

Magamban ültem, úgy toroztam

érted, Catullus, ifjú holt.

A könnyem patakokban folyt.

Ma is vizes a köpenyem.

De este újra elmegyek:

ha majd az őr a lámpát oltja,

a deszkán összekuporodva

hallom a castrum kürtjeit,

és míg beszélünk, nézve-nézem

szemedbe omló fürtjeid

setétjét s homlokod fiús

fehérségét, költőm, vezérem,

Vergilius! Vergilius!

(A recski fogdán, 1952)

Harmadik rész

Így folytak össze élők, holtak,

gyöngének ez adott erőt,

mert öcséim a hegyek voltak

és húgaim a szálfenyők.

A szépség útján Schiller unszolt,

Byron nyitotta ki szemem,

házitanítóm Erazmus volt,

Voltaire az első mesterem.

Vendégek szombat délutánra

mézeskalácson s óboron

Anatole France Ernest Renannal,

s Rabelais az orvos-sógorom.

Fogam közt Heine cukra: tőle

lett édes és fanyar a szám;

párnámon Shakespeare, Dante, Goethe,

Euripidész, Lukián.

Elvenni ezt senki se tudja,

s a foglár hiába kínoz:

tőlem nem tágít Zénó, Buddha,

Csuáng Ce, Plátó, Plótinosz.

Sem tőlük én, mert hűnek lenni

könnyű. Árulni nehezebb.

– Légy hű – szólított meg mindegyik,

mikor megfogta kezemet.

Légy hű! De mihez? A Fasorban

ballagtam, kisdiák – de rég

volt már –, s cipőm orrához sorra

koppantak a vadgesztenyék,

lihegtem, pirultam, szívemhez

emeltem a tankönyveket,

s megesküdtem rá, hogy nagy ember

és még nagyobb költő leszek.

Tíz évvel később ezt vallottuk

ifjak: míg sírunk eltemet,

híven szolgáljuk s el nem hagyjuk

a szépséget s a szellemet.

Légy igazi s valódi – mondtuk

harminccal, mint a hitvallók.

Költő vagy? Állj fel a valóra,

amit ígértél, váltsd valóra,

mutasd valódat, írj valót

és igazat! A nők is benned

találják meg az igazit,

igaz légy, és ha kell, az ember,

ki a világon igazít.

Hogy az ötödik évtizedre

mi lesz a mottó, nem tudom;

csak azt tudom, hogy ennyi fegyver,

könyv s gondolat kell az úton,

hogy a reánk omlott salakban

keresse céljait az Én

magánál feljebb s magasabban

e század szörnyű közepén.

Emlékszem, mikor meneteltünk,

amerikai katonák,

és már vagy húsz mérföldet mentünk

a hév trópusi napon át:

George Mize elhányt pisztolyt, pulóvert,

a mormon vizet keresett,

az Istent szidta Teddy Rowland,

Wilbur elájult s elesett,

Lepaitret, a század bikáját

ketten támogatták, míg én

Árisztótelész Etikáját

olvastam a sor elején.

Avagy itt Recsken, tavaly télen!

A szörnyű munkanap után

ott kuporogtunk, fázva, éhen,

szalmánk zsákvászon huzatán,

a többi némán dőlt hátára,

szemük kinn járt a semmiben,

vagy vackukon négykézláb állva

a kondért lesték mereven,

amíg mi – száznegyvenből négyen –

vitáztunk, hogy a női test

mért zsíros minden Rubens képen,

s milyen lehetne Budapest

új városterve, rendezése,

és Goethenek mért csúf a gót –

s nem is méltattuk említésre,

bár tisztán láttuk s férfimód,

hogy tar mongol fejével szemben

az éhhalál bálványa néz: –

hányszor jutottál az eszembe,

jó Henri Stendhal, Milanese,

s ahogy a Nagy Had, holtraváltan,

rongyosan s fázva menetel,

te meg simára borotváltan

sétálsz velük és jegyezel.

Ki győz? A cár vagy Buonaparte?

A lőszer a Memelig tart-e,

velük pusztulsz-e? Egyremegy.

Csak az, mit erről feljegyeztél,

maradjon meg: a műremek.

Vagy e félév a fogdán itten.

Naponta egyszer ehetem.

Csontvázzá fogytam. Szívem minden

lökését érzem mellemen.

Fűtés nincs, takarót nem adnak,

fekhelyem deszka, kőkemény,

és így vésődik fel agyamban

– mert papír nincs – e költemény.

Olykor pánik fog el, hogy éhen

veszek vagy elpusztít a fagy,

s mint érc beomlott bányamélyben,

e vers agyamban bennmarad.

De nem hagyom. A mestereknek

kezét csuklómon érezem,

s mint ordas eszmék éjén bolygó

embernek, ég a mécsesem:

sosem húnyó, de csak hunyorgó

szegényes mécs: az értelem.

S remény, a jóremény utószor,

hogy helyettem e pár futó sor

koromról s rólam vallani

révedbe ér, utókor. És ez

bús érdememre nem kevés lesz.

(A recski fogdán, 1952 december)

Jegyzet

Az itt közölt verseket 1950 és 1953 közt csináltam az Andrássy út 60. pincéjében, Kistarcsán és az ÁVO recski büntetőtáborában. A „csináltam” igét azért használom, mert Rákosi börtöneiben csakúgy, mint Hitler megsemmisítő táboraiban, papír és írószer nem állt a rabok rendelkezésére. Így ezeket a verseket „fejben csináltam”, jelentős részüket sötétzárkában. Egyedül a Búcsú Recsktől című költeményemet írtam már szabadlábon, papírral és asztallal magam előtt.

Az alig három lépés hosszú recski fogdacellában, ahol hónapokig tartottak, nem egyszer gondoltam irigykedve Tommaso Campanellára, aki 350 esztendővel korábban sok évet töltött az inkvizíció nápolyi börtönében, ahol nem kellett éhenhalástól tartania, ahol toll, tenta, íróasztal állt rendelkezésére és ahonnét kéziratait magával vihette. Ugyanekkor azonban be kell vallanom, hogy technikai nehézségek nem álltak utamba. A fejben való versírást már az ÁVO pincéjében megszoktam és megszerettem; részben erőt adott és részben meg is nyugtatott, amiért mesterségemet vagy hivatásomat még ilyen kínos körülmények közt is nyugodtan és még hozzá egész nap gyakorolhatom.

Legfőbb gondom az volt, hogy verseimet emlékezetembe véssem; eladdig mindig szenvedélyemnek ismertem a más verseinek megtanulását, de a magaméit figyelmen kívül hagytam. Ha az első négy sort elkészítettem, elmondtam magamnak nyolcszor-tízszer; a következő négy sorral ugyanezt tettem, aztán a nyolcat ismételtem ötször-hatszor, és így tovább, míg a napi, átlagos 40 sor penzummal elkészültem. Reggelenként felmondtam magamnak mindazt, amit addig írtam: száz sort, ötszázat, ezret. Közben megelégedéssel nyugtáztam, hogy börtöncellában, de kivált sötétzárkában vizuális fantáziám legalább kétszer akkorára nőtt, mint amilyen a szabad életben volt; az éhség okozta állandó kóválygás és szédülés logikámat – melyre, Wittgensteinnel szólva, senkinek sincs sok szüksége, de költőnek egyáltalán nincs – ugyan elfújta, de intuíciómat megnövelte és – ezt már régebbről tudtam – halálfélelmem hozzásegített, hogy a tőlem megszokottnál tűrhetőbb verseket csináljak.

Legjobb barátaim már a kistarcsai internálótáborban megtanulták néhány versemet, nemcsak a feleségemnek írottat (Zsuzsának a tömlöcből), hanem azokat a költeményeket is, melyeket még szabadlábon szereztem, mint a Sztálinhoz írt ódát, a Kirándulást a Koloskavölgybe stb. A fogdáról egész kötet költeménnyel – ezzel a kötettel – fejemben jöttem ki. Ezek után számos rabtársam tanulta meg azokat a verseket, melyeket jobbaknak, vagy a legjobbaknak tartottam. A megtanulás indoka nemcsak a kölcsönös, törhetetlen szeretet volt, melyet akkor és azóta is egymás iránt érzünk és nemcsak a magyar nép sajátsága, a költészet iránti, merem remélni múlhatatlan lelkesedés. Sőt még nem is az, hogy ezekből a versekből – akármilyen is legyen irodalmi értékük – erőt tudtak meríteni. Hanem elsősorban az a tény, hogy költeményeimet meg kívánták menteni az utókor számára. Az akkori helyzetben, gyönge fizikumommal rendkívül valószínűtlennek tűnt, hogy túlélem Recsket. A túlélést, számos társammal együtt, nemcsak annak köszönhetem, hogy Sztálin későn ugyan, de a számunkra legkedvezőbb pillanatban patkolt el, hanem elsősorban annak, hogy Nagy Imre lett a miniszterelnök, aki a büntetőtábort feloszlatta.

Így az itt közölt versek jelentős részét számos rabtársam tanulta meg betéve. Sajnos, nem tudtam valamennyivel emlékezetüket megterhelni és így történt, hogy amikor 27 évvel Recsk után összegyűjtött verseim kiadására végre sor került, két verset nem voltam képes többé visszaidézni. Az egyik a G betűvel kezdődő költemény, melyről nem tudom, mi is volt, a másik a T betűvel kezdődő (Tizenöt éve, sírgödrödnél Szárszón); ezt a recski fogdán írtam 1952 decemberében, Attila temetésének tizenötödik évfordulóján. A többi viszont, nem kis mértékben Nagy Imre és barátaim segítségével, fennmaradt. Amikor a recski tábort feloszlatták, engem az utolsó csoporttal engedtek ki. Így költeményeim egy része előttem érkezett a szabadba. Egyik fogolytársam, Gábori György szabadulása után mindjárt felment feleségemhez és elmondta néki a Zsuzsának a Tömlöcből című versem első három szakaszát. „Tovább nem tudom” – mondta. – „De holnap szabadul Egri Gyurka, az is feljön hozzád és elmondja néked a következő öt szakaszt.”

A versek kései megjelenése miatt többször megesett, hogy a szövegre pontatlanul emlékeztem és az eredetinél rosszabb verziót adtam közre. Barátaim, mint Nyeste Zoltán New Jerseyből, Dálnoki Miklós Lajos Új Zélandból és mások, jobban tudták nálam verseimet és levélben avagy személyesen figyelmeztettek a hibákra, amiért köszönetemet fejezem ki. Ebben a kötetben a már javított, végleges szöveg kapott helyet.

Befejezésül egy kuriózum. Recsken a szörnyű munka, éhezés és a bestiális bánásmód mellett nem volt könnyű verseket kívülről megtanulni. De ezen túl azt igazán nem kérhettem barátaimtól, hogy e könyv tartalomjegyzékét is bevágják. Verseik sorrendjét viszont a költők fontosnak tartják; Baudelaire hosszú hónapokat töltött el a Romlás virágai költeményeinek rendberakásával. Így fundáltam ki, hogy e könyv verseinek sorrendjét kezdőbetűik adják meg: A-tól Z-ig.

Eredetileg 24 vers volt; a G-vel és T-vel kezdődőre, mint említettem, nem tudok visszaemlékezni.

F. Gy.