Fényes László

Közel ötven éve halott, és egyre kevesebben vannak, akik ismerték. Azt hiszem, én vagyok már az egyetlen, aki gyermekkoromban, 1917-ben vagy talán 1918-ban kerültem közelébe. Azért írok róla, mert szeretném átadni emlékét valakinek, aki másokkal is megőrizteti a nagy magyar újságíró példátlan erkölcsi erejét és bátorságát. Magunk közt egykor a gáncsnélküli lovagnak, a magyar Don Quijoténak szoktuk nevezni.

Egyik első írása a század elején látott napvilágot, maga fizette röpirat formájában, mivel nem akadt újság, amelyik közölni merte volna. Gróf Tisza István, hogy eljövendő politikai pályáját megalapozza, az angol arisztokraták példájára megalapította az Iparbankot. Ez az Iparbank megbukott, a befektetők pénze odaveszett, mert arisztokrata és dzsentri főtisztviselői loptak és csaltak. Cselekedeteikről Tisza is tudott. Fényes, a maga pontos, meggyőző és roppant egyszerű módján megírta mindezt. Tisza István beperelte rágalmazásért és megnyerte a pert, mert a bíró szerint „Tisza Kálmán fiának mindig csak igaza lehet” – de az ország lakói elértették, miről volt szó.

A nagy magyar statisztikus, Fényes Elek leszármazottja, ércsoklyai és dengeleghi nemes Fényes László, érmelléki kastélyban született. Atyjának, fia születésekor még több mint ezer holdja volt, és Tisza Kálmán kormányelnök mögött ült a Sándor utcai képviselőházban, ahol az „úgy van, úgy van” és a „halljuk, halljuk” mellett soha mást nem szólt. Fényes származását szigorúan titkolta mindenki előtt; ritkás szakállával és koldusarcával az emberek zsidó prolinak hitték. 1939-ben, Párizsban egyszer megmutatott nékem egy fényképet, vagy talán festmény fényképét. Atyja, más lovasok társaságában lovagolt ki vadászatra kastélyuk kapuján. Mögötte Oroszországból menekült lengyel szabadságharcos jött, nem tudom, miért, háttal nyergében. A kapu mellett félkörben parasztok süvegelték az uraságot, annyira, hogy kalapjaik karimája az út porát szántotta.

Miközben Laci felserdült, apja, az idősebb Fényes László elkártyázta ezer holdját, amiért fiát gyógyszerésznek adta, hogy pénzt kereshessen. A fiatalember újságírónak állt, azért, hogy „a magyar közéletet megtisztítsa a gazemberektől”. Eleinte olyan szegény volt, hogy egyik telét a Margitszigeten töltötte, akkoriban József főherceg birtokán. A kis szálloda a főhercegé volt, aki nem bánta, ha íróember nem fizet lakbért. Fényes kölcsönkért puskával galambokat lőtt, és azokat sütötte meg téglából rakott tűzhelyen.

Híressé 1904-ben megjelent, 30 oldalas röpirata tette: „Jókai Mór utolsó évei”. Ebben a nagy író inasai, svábhegyi szomszédja, az erzsébetvárosi plébános, egy siófoki orvos, írók és Jókainé francia társalkodónőjének egybehangzó vallomásait gyűjtötte. Ezek szerint Nagy Bella, Jókainak ötven évvel fiatalabb felesége, szelíd, de korántsem szenilis férjét szobájába zárta, megalázta, vén trotlinak nevezte és leköpdöste. A sajtó szirupos cikkei után az országot megdöbbentette a leleplezés. Röpiratában Fényes azt is megírta: az előző évben azon a vonaton utazott, mely Fiuméből visszavitte Budapestre a 78 éves írót és feleségét. Jókai mindaddig hálókocsit használt, de a fukar nő ezt nem engedte. Bella elnyúlt az első osztályú félfülke pamlagán, míg férje este 7-től reggel 10-ig a pamlag sarkában kucorgott. „Olykor elmentem a folyosón és benéztem”, mesélte nékem Fényes. „Az öregúr ott állt az ablaknál, és a sötétségbe bámult.” Mikor ezt hallottam, feltámadt bennem az ellenzék, és arra gondoltam: milyen büszke lehetett a vén lovag, hogy így őrzi felesége álmát!

Nem sokkal ezután Fényes összetalálkozott a pesti utcán Jókai lányával, Feszty Árpádnéval. Jókai Róza elmondta: remek jósnőt talált éppen, menjen fel azonnal! Fényes viszolygott a jósnőktől, de végül mégis felment hozzá valahol a Dob utcában. A jósnő azt ígérte, hogy hamarosan országos hírre tesz szert, bár kevés pénzt keres vele, de óvakodják a nagy vizektől, mert azokon csak baj érheti. Fényes vállrándítással hagyta ott. Hamarost azonban, amikor a nagy sikerű Az Est vezető munkatársa lett, szerény fizetéssel, eszébe jutott a jósnő szava.

Fényes cikkei meglepték az országot. Nem alkotmányjogi kérdéseket vetett fel, hanem erkölcsieket; minisztereket, főispánokat, szolgabírákat, bankárokat támadott, bírákat és rendőrfőnököket is, becsapottak és szegények védelmében. Nopcsa báró az Operaház intendánsa volt és a balettkar fiatal táncosnőit kerítette a Nemzeti Kaszinó arisztokratáinak. „Erre vezet az út a színpad felé”, szokta mondani. Fényes cikket írt ellene és még egy cikket, de nem használt. A harmadik cikkre menesztették Nopcsa bárót, pedig pártfogója Ferenc József volt.

Fényes ekkor már a New York-palota tornyának legtetején lévő nagy szobában lakott. Az akkori szokásnak megfelelően párbajoznia kellett, ha kihívták. Nem tanult vívni, csak vagdalkozott. Jobbja, álla tele volt sebbel; jobb lábára megsántult, mert egy lovaskocsi feldőlt vele, de soha senkinek nem panaszkodott. Tevékenysége nem ismert határt. Nem utasított el embert, aki segítségért fordult hozzá, de minden ügyet gondosan megvizsgált, csak aztán cselekedett. Kis, fal menti asztalnál étkezett a Royalban, csak egyetlen székkel, hogy nyugta maradjon. Olykor a Körút és a Rákóczi út sarkán sétált, és furkósbotjával támadt neki a fiatalembereknek, akik az ott járó nőket leszólították. Csak akkor hagyta abba, mikor barátai elmagyarázták: ezek a nők kurvák. Nem akart hinni nékik.

Ösztönei, szerény műveltsége mellett is mindig a legjobb útra vezették. Fiatal korától kezdve Jászi Oszkár híve volt, majd odaadó barátja lett. Imádta az operákat, kivált azokat, „melyekben sok az ária” és a verseket. Ezeket hírlapokból és folyóiratokból vágta ki, mellényzsebében hordta és büszkén mutatta barátainak – Ambrus Zoltánnak, Bródy Sándornak, Heltainak, Krúdynak. 1939 elején, mikor kiérkeztem Párizsba, örömömre az én verseimet tartogatta zsebében; ezeket, néhány évvel korábban, Pozsonyban, az akkori, budapesti Magyar Hírlapból vágta ki.

Politikai, vármegyei vezetők és bírák konkrét és erkölcsi érvekkel való, és többnyire sikeres megtámadása új jelenség volt a századeleji Magyarországon; Az Est olvasói közül sokan földöntúli erőt tulajdonítottak Fényesnek. Nyíregyháza független – nem függetlenségi – képviselőjéül választotta. Az Országgyűlésen is gyakran hallatta éles hangját, bár ott majdnem csupa ellensége ült. Már a háború idején történt, hogy lement szülőfaluját meglátogatni. Visszajövet a szomszédos Gesztről hazatérő Tisza István fogatával együtt érkeztek a (váradi? berettyóújfalusi?) pályaudvar elé. A bukaresti gyors akkor már elindult Budapest felé. Fényes vissza akart fordulni, de Tisza – kivel már két párbajt vívott – rászólt: „Maradjon az úr!” Fél óra múlva, hátrafelé visszajött a vonat. Fényes felszállt rá és azonnal interpellált a Parlamentben Tisza ellen, amiért vissza tudja fordítani a gyorsvonatot.

Nem lelkesedett a háborúért, de lement Szerbiába, hogy körülnézzen. Egy csapat katonával kelt át egy folyón a másik part felé, ahonnét géppuskával lőtték őket. A katonák feküdtek a csónakban, Fényes állt. „Feküdjön le az a civil”, ordította egy tiszt a mögöttük lévő partról. Fényesnek akkor jutott eszébe, mit mondott a jósnő, aki óvta attól, hogy vízre szálljon; de azért nem feküdt le. Később a szerb hadifogolytáborokat látogatta, ahol a foglyok földbe ásott lyukakban halódtak. Fényes interpellációinak köszönhető, hogy a foglyokat később tisztes barakkokban helyezték el, és nyugalmazott törzstisztek helyett rokkant tartalékosokat kaptak parancsnokul.

Károlyi köztársasága idején Fényes rövid ideig Erdély kormánybiztos főispánja volt. Az akkor még magyar többségű Észak-Erdély védelmére egy hadosztályt kért a kormánytól a Maros vonalára az előnyomuló románok ellen. Nem kapta meg őket; Károlyinak kevés katonája volt és bízott Wilson ígéretében, a népszavazásban. Kun Béla alatt halálra ítélték; a kivégzéstől az utolsó pillanatban az akasztófa felé menet, Korvin Ottó mentette meg.

Somogyi Béla, a szociáldemokrata Népszava szerkesztője Horthy különítményeseinek gyilkosságait támadta lapjában, mikor azok Szegedről Budapestre jöttek a román hadsereg mögött. „Aki ilyet ír, úszni fog”, jegyezte meg Horthy, még Siófokon. 1920. február 19-én Somogyi golyószaggatta holttestét húzták ki a Dunából, kiszúrt szemekkel, kitört ujjakkal. A rendőrség megállapította, hogy Kovarcz Emil fővezérségi tiszt és társai ölték meg és az A/III/334 számú fővezérségi autón rabolták el. A rendőrségi iratok a kormányzóságra kerültek, de tartalmukat Fényes adta közre. A gyilkosokat Horthy bűnbocsánatban részesítette.

Ez volt a sok közül egyik oka, hogy Fényes Lászlót hamarosan Tisza István gyilkosainak felbujtásával vádolták és hosszú hónapokig tartották vizsgálati fogságban. A tárgyaláson végül nemcsak felmentették, de megállapították, hogy nem is tudhatott a gyilkosságról. A következőkben Fényes, koldusnak öltözve, felkutatta Matthias Erzberger német katolikus kancellár gyilkosait Gömbös Gyula édesanyja tétényi házában, majd a Horthy-különítmények 628 gyilkosságáról – több mint 2000 volt – vett fel jegyzőkönyvet, kizárólag a fül- és szemtanúk vallomásával. Utána menekülnie kellett. Ausztria szociáldemokratái örömmel fogadták a magyar urat, aki alig tudott néhány szót németül, és írásait lefordították az Arbeiter Zeitungba. 1934-ben a szociáldemokratákkal együtt ismét menekült, elébb Pozsonyba, Pozsonyból Prágába, onnét Párizsba. A Place Clichyn lakott, nyomorult szállodaszobában, de magával hozta három üveg tokaji borát: az egyiket Horthy, a másodikat Mussolini, a harmadikat Hitler bukása napján akarta meginni.

Az osztrák szociáldemokraták még mindig, úgy ahogy, gondoskodtak róla. De volt egy másik jövedelmi forrása, bár pénzt nem fogadott el, és a hozzá érkező csekkeket visszaküldte. Mégis mindenki tudta, mit kell tenni: névtelen borítékban ott kell hagyni a pénzt szállodája portásánál, vagy ajtaja alatt csendesen becsúsztatni. A szociáldemokrata-liberális magyar emigráció összejövetelein ő elnökölt hétfőn este a Café Napolitainben, csütörtökön pedig vagy ő jött, vagy feleségemmel mi mentünk hozzá vacsorára. A szállodai szoba spirituszfőzőin bámulatos halászlét és csúsztatott palacsintát tudott készíteni. De beszélgetései – és nemcsak régi dolgokról beszélt – jobbak voltak minden ételnél.

1941 őszén mindezt New Yorkban folytattuk, hol Fényes számára is bővebb tér nyílt: az emigráció hetilapjában, a Harcban írhatott, gyakori előadásokat tartott és jóbarátai, Vámbéry Rusztem meg Kéri Pál ott laktak, miközben Jászi Oszkár is gyakran átjárt. A három flaska tokajiból egyiket sem ihatta meg, mert 1944 elején halt meg. Jászi Oszkár mondta felette a sírbeszédet.

És ha szabad ezt a rövid vázlatot valami személyessel megtoldanom, úgy hadd mondom el, hogy a közel negyvenéves korkülönbség és annyi más ellenére barátságunk töretlen volt és édes. Egyszer jutottam csak bajba New Yorkban. Csengettem ajtaján, kinézett a kukucskálón és kijelentette: soha többé nem enged be. Kétségbeesve kérdeztem, miért? „Mert már harmadszor szavaztál a vezetőségben Rusztem indítványa mellett, az enyém ellen”, mondta. Lábam megcsuklott, de eszembe jutott az elfogadható válasz: „Rusztem indítványa volt a jobb, de téged szeretlek jobban”, suttogtam, mire kinyitotta az ajtót.