Pokolbéli víg napjaim

1938 novemberében Budapesten nagyobb társaságba voltam hivatalos. A vendégek közt szerepelt egy angol képviselő is, egy kövér, konzervatív és melankolikus báró, valamint néhány sovány, radikális és vidám írókollégám, valamennyien a baloldali szépirodalmi folyóirat munkatársai, mely a fentemlített jobboldali báró anyagi támogatásával jelent meg. Beszélgetésünk fő tárgya a Hitler és Chamberlain közötti müncheni megegyezés volt s annak következményei. Vitatkoztunk, kiabáltunk, gesztikuláltunk, és végre oda jutottunk, hogy elismertük: Hitler azt teheti Európában és Európával, amit akar. Ettől mindenki roppant felizgult és feldühödött, csak a brit képviselő arcvonásai őrizték meg a maguk kissé viaszkos és szoborszerű jellegét. Mikor itt tartottunk, háziasszonyunk, egy ünnepélyes, már nem fiatal gazdag hölgy, aki egyáltalán nem titkolta, hogy évente egy-két hónapot szokott egy előkelő ideggyógyintézetben tölteni, kijelentette, hogy beszélgetésünk tárgya és módja feltűnően hasonlít a társalgáshoz, amely a Háború és béke első lapjain olvasható.

Udvarias angol vendégünk erre sietve más tárgyat választott, és azt kérdezte tőlünk: miféle terveket táplálunk jövőnket illetően? Horváth Béla, a fiatal katolikus költő, aki az évszaktól és az alkalomtól függetlenül mindig világos, kockás kabátot, fekete nadrágot viselt, és bazsarózsát hordott gomblyukában, kijelentette, hogy folytatni kívánja a harcot – még élete árán is – Hitler ellen, a kereszténységért, a társadalmi igazságosságért és Magyarország függetlenségéért. Jókedvűen beszélt, minden tragikus póz nélkül és halkan, mintha csak nem akarná megzavarni a selyemmel kárpitozott, páholyszerű kis szalon intimitását. Bőségesen idézett az egyházatyákból, és még bőségesebben Chestertonból. Beszéde végén mintegy imára kulcsolta kezét, nagy, kerek, fekete szemével a mennyezet felé fordult, és köszönetet mondott a Boldogságos Szűznek, valamint legkedvesebb szentjének, Sziénai Katalinnak, amiért ily férfiassággal áldatott meg, melynek oly pompás bizonyítékát adta, valahányszor népgyűlésen vagy a bíróság előtt beszélt, hová lázításért került, és amelyet hétszeresen bizonyított be, valahányszor parasztlányhoz bújt az ágyba.

Az alsóházi tag e szavakra elszomorodott, és rövid előadást rögtönzött. Azzal kezdte: nem azért jött Budapestre, hogy ügyeinkbe beleszóljon; de engedjük meg, hogy szerény tanáccsal szolgáljon. Fiatalok vagyunk. Ő ugyan nem osztja radikális nézeteinket, legalább itt a hely színén nem (ami alatt feltehetően azt értette, hogy a szabadságra csak az angolok méltóak, nekünk magyaroknak Horthy patriarchális feudalizmusa is jó, sőt túl jó), de attól tart: ha a németek egyszer bevonulnak Magyarországra, nem lesz többé módunk, hogy nézeteinkért helytálljunk. Folyóiratainkat betiltják, könyveinket elkobozzák, bennünket lecsuknak, és titkon akasztanak fel. Azt tanácsolja: hagyjuk el Magyarországot. Lehet, hogy Chamberlain fáradozásai ellenére mégis kitör a háború; utána talán majd lesz alkalmunk, hogy visszatérjünk, és azokat az eszméket szolgáljuk, melyekért most hiába áldoznánk fel fiatal életünket.

Szavait válasz nélkül hagytuk; valamennyien égtünk a vágytól, hogy Chamberlain iránti dühünket a jó emberen verjük el. Két hónapon belül, a katolikus költőt kivéve, a társaság valamennyi tagja már elhagyta Magyarországot. A konzervatív, orientalista báró meg sem állt Indiáig; egyesek Amerikába, mások Angliába emigráltak; én Párizsba mentem.

Elhatározásomhoz nem az alsóházi tag adta meg az utolsó lökést. Inkább az utolsó szálat vágta el, mely még visszatartott – azt az elképzelést, hogy emigrációmat menekülésnek bélyegezhetik. Egyébként minden okom megvolt, hogy menjek, és éppen Párizsba menjek. A legjobban az ijesztett, hogy az elkövetkezendő háborúban a magyar hadseregben, a németek oldalán kell harcolnom. Tudtam, ha Hitler győz, Magyarország eltűnik a térképről, és néhány évtized múlva már csak a germán földbirtokosok jobbágyai beszélnek magyarul, amikor este, a félhomályos istállókban kinyújtják dermedt, bütykös lábujjukat a szalmán. Az ország fennmaradására csak akkor van remény, ha Hitler elveszti a háborút, bár ez sem következik szükségszerűen. Világos, hogy az elkövetkezendő háborúban a látszólagos ellenség oldalán van a helyem.

A háború tragikomikus főpróbáját egyébkent én is eljátszottam. Amikor a München előtti napokban mozgósították a magyar hadsereget, engem is behívtak. Zenekísérettel vonultunk végig Budapest főutcáin a pályaudvarhoz. A pályaudvar hátsó kijáratánál azután csukott teherautókba szálltunk, és visszahajtottunk a Mária Terézia laktanyába. Délután megismételtük a délelőtti kivonulást, majd este harmadszor is végigmeneteltünk a Körúton. Amikor végül beülhettünk a vonatba, a közkatonáknak le kellett vetniök vadonatúj, kincstári egyenruháikat, és régi, szakadt uniformisokat kaptak, ismétlőpuskáikért pedig régimódi karabélyokat, melyekbe a töltényeket egyenként kellett belenyomni.

Néhány órával később, mint a 11. gyalogezred egyik híradó szakaszának parancsnoka, az Ipoly folyócska déli partján feküdtem embereimmel, kétszáz méternyire a csehektől. Balfelől az ezred egyik zászlóaljának katonái bolyongtak sűrű csoportokban, rendezetlenül és összevissza, majd lefeküdtek a szántóföldek horpadásaiban, vagy eltűntek a kukoricásokban. Ágyúink nem voltak, és tisztjeink nagyrésze, minthogy támadástól féltek, lemaradtak a faluban, Rétságon, néhány kilométerrel mögöttünk. Jobbszárnyunkon nem volt senki. A csehek betonállásokban ültek, túl a vízparti jegenyéken, melyek úgy álltak a holdfényben, mint hálókabátba csavart, vén színészek, ha mezítelen lábszárral megállnak az éléskamra ajtajában, és azt kémlelik: maradt-e még egy üveg bor, amit megihatnak. A szeptemberi bokrok, dús leveleikkel, mozdulatlanul álltak, akár a színházi díszlet, teljes pompában, és egy pillanattal a végpusztulás előtt.

Amikor másnap sem kaptunk se élelmet, se utánpótlást, se parancsot, rádiónkon érintkezésbe léptem a csehekkel. Pozsony vidéki, magyarul beszélő csapatok álltak velünk szemben. Este csónakba ültem, és vacsorázni mentem az ellenséghez. A törzsőrmester, amikor búcsúzóban a raktárhoz kísért, hogy egy hátizsáknyi konzervet adjon velem katonáim számára, megkérdezett: meddig várunk még a támadással? Ne ijedjünk meg a betonfedezékektől, sem kézigránátjaiktól: valamennyien már készenlétben tartják a fehér zsebkendőt vagy az övükre csavart törülközőt. Legfőbb ideje, hogy véget vessünk ennek a rothadt csehszlovák demokráciának.

Másnap hátrahívtak a zászlóaljparancsnokságra, a faluba. Egy fiatal, magas és nagyon ideges őrnagy durván lehordott. Kijelentette, hogy hazaárulásért haditörvényszék elé állít. Aztán kiküldte a szobából segédtisztjét és írnokát, elszavalta egyik németellenes költeményem néhány sorát, és szívből gratulált. Bocsánatot kért, azért is, hogy kénytelen letartóztatni, de mindenekelőtt azért, hogy nem gondoskodhatott rangomhoz illő fogdáról. A falu minden szobáját lefoglalták a tisztek, nem is tudja, hogy a parasztok hol alszanak. Majd elkísért egy disznóólhoz, melybe borszínű plüsspamlagot és nagy, mérgeszöld, botos, bordűrös karosszéket állíttatott be. Fogságom kényelmetlenségeiért borral, cigarettával és olvasmánnyal kárpótolt.

A München utáni zűrzavart arra használta fel, hogy szabadon engedjen, és visszaküldjön szakaszomhoz, mely időközben lelegelte a szomszédos gyümölcsösöket, és özvegy Svábné halastavából kézigránáttal szerezte be húskészletét. Rövidesen bevonultunk Dél-Szlovákiába, melyet a bécsi döntés visszacsatolt Magyarországhoz. A szlováklakta vidékeken néma elkeseredéssel, rémülten nézték bevonulásunkat, a magyar falvakban virágesővel fogadtak. Abban a magyar faluban, ahol megszálltunk, a második éjjel beverték szobám ablakait, és ugyanakkor megkéselték két katonámat a kocsmában. Ez akkor történt, amikor a parasztok értesültek, hogy búzájukat ezentúl csak féláron értékesíthetik, viszont az iparcikkekért majdnem dupláját kell fizetniök, mint a Csehszlovák Köztársaságban. Másnap rongyosgárdisták érkeztek a közelbe. Ezek a partizánoktól csak annyiban különböztek, hogy nem az ellenség, hanem saját csapataik háta mögött folytatták tevékenységüket, mely kizárólag a civil lakosság ellen irányult. Egy zsidó ékszerészt, felesége és gyermekei szeme láttára heréltek ki, aranyóráit pedig – feltehetően hazafias célzattal – egy budapesti zálogházban helyezték el. Minthogy a honvédelmi minisztérium utasítására a szabadcsapatok dolgaiba nem avatkozhattunk, zászlóaljparancsnokom tehetetlen volt. Néhány nap múlva amúgy is visszarendeltek bennünket Budapestre, és csak a szabadcsapatok meg a rendőrök maradtak ott a kémelhárító osztály nyomozóival együtt, hogy a felszabadítás munkáját befejezzék. Ekkor határoztam el, hogy a magyar hadsereg következő hadjárataiban lehetőleg nem veszek részt, bármilyen jó hazafinak is éreztem magamat.

Emigrációm második oka ennél is kényszerítőbb volt. Úgy mellesleg, néhány szatírát írtam a magyar fasiszta vezérek ellen; az egyik egy Csilléry András nevű képviselő. Amikor maliciózus titkára ebéd után átnyújtotta neki a róla szerzett költeményemet, melyet a szociáldemokrata párt röplap formájában terjesztett, szívrohamot kapott, és lefordult székéről – amit életem egyik legnagyobb sikerének tekintettem. 1938 márciusáig megtámadott ellenfeleim egyike sem gondolt arra, hogy fellépjen ellenem. Egy nappal azután, hogy Hitler bevonult Bécsbe, az ország számos vezető tisztviselője, bírája, ügyésze, intellektuelje állt sorba a nyilas pártház előtt, hogy felvételüket kérjék a nemzetiszocialista pártba. Hosszú sorban álltak az Andrássy úton, és nem minden szégyenkezés nélkül, elvégre kevesen rokonszenveztek a nácizmussal közöttük. Mégis türelmesen várakoztak, és szégyenérzetükben azzal vigasztalódtak, hogy nem tehetnek egyebet, hiszen a Nyugat éppúgy cserbenhagyja Magyarországot, mint ahogy cserbenhagyta Ausztriát. Az ország atmoszférája egy csapásra megváltozott; ellenem a becsületsértési perek lavinája indult, németellenes verseim miatt pedig az ügyészség emelt vádat. Az egyik ügyben két esztendőt mértek rám: előrelátható volt, hogy a felsőbíróság súlyosbítani fogja az ítéletet. 1938 decemberében az igazságügyminisztérium egyik osztálytanácsosa, Csánk Béla – akit egyébként addig nem ismertem – magához hívatott, és lelkemre kötötte: utazzam el mielőbb külföldre, mert le fognak tartóztatni. Ugyanezt üzente Budapest rendőrfőnöke és Antal István, az igazságügyi államtitkár is. Kedvességük meglepett, mert mindkettőt főellenségemnek tartottam: az utóbbi, figyelmeztetése jutalmául, még könyveim dedikált példányait is elkérte.

Emigrációm harmadik oka is menekülés volt, de nem a hadsereg, nem a börtön, hanem szép, fiatal feleségem elől, akivel már tíz hónapja éltem együtt.

Három évvel azelőtt ismerkedtem meg vele a Magyar Hírlap szerkesztőségének kopott társalgójában, ahol éppen egyik versem kefelevonatát javítgattam. Magas, nagyon szép lány kopogott be, de mozgásában volt valami kihívó, pimasz és oktalan önteltség, mint egy cirkuszi lovarnőben, amikor ugyanazzal a járással lép be egy szálloda halljába, mint a porondra. Kinn, a sárgásszürke égből nehéz hópelyhek hulltak, de nem ez volt az első hó abban az esztendőben. – Bocsánat – mondta –, szeretnék egy verset kimásolni a Magyar Hírlap egyik régi számából.

– Csak vesse le a kabátját – szóltam hátra, és félszemmel figyeltem, mint tekergőzik ki bundájából. Nyilvánvalóan megszokta, hogy a férfiak lesegítik kabátját. – A Faludy-verseket – szólaltam meg végül – a szerkesztőségi példányokból is kitépik és hazaviszik. Nincs mit kimásolnia.

– Honnét találta ki, hogy éppen Faludy-verseket keresek?

– Mert csak azokat keresik. De én majd legépelem magának.

Eleinte nem akarta elhinni, hogy én vagyok a keresett vers szerzője, sokkal idősebbnek és szakállasnak képzelt. De aztán nagyon megörült, és áradozva kezdte dicsérni költeményeimet. Szavába vágtam, hogy sok a dolgom, de két hét múlva majd telefonálok neki: addig talán leírom a verset. Elégedetten és mérgesen távozott.

Egy hét múlva felhívtam telefonon, és a fedett uszodába adtam találkozót, hogy szándékaim felől semmiféle illúziókat ne táplálhasson. Pontosan érkeztem, ő már ott várt a medence előtt. Mozgása ismét csalódást keltett bennem: két részes, fehér fürdőruhájában úgy jött elém, mint egy kisvárosi primadonna, aki tudja magáról – sőt, egyebet se tud –, hogy ő a város szépe, és a polgármestertől a fűszeressegédekig mindenki megbolondul érte, akármit mondjanak is a fővárosi kritikusok és színigazgatók. Ripacskodó mozdulataiért és a festékért, melyet teljesen indokolatlanul kent fel az arcára, némi kárpótlást nyújtott szépsége: boltos és alacsony homloka, nagy barna szeme, rövid, egyenes orra és orrával ellentétes, hosszú, izgalmas szája, de mindenekelőtt gyönyörű alakja. Leültünk a kvarclámpák alá, és mindenfajta történetekkel szórakoztattam. Kissé előrehajolt, úgyhogy akaratlanul megmutatta kis, fiús, rózsaszínhegyű mellét. Ilyen szép mellet még nem láttam, sem az életben, sem a párizsi music-hallokban, sem a múzeumban: még Tizian Vénuszán és a kyrénei fejetlen Aphroditén sem. Hangom modulációjából mindjárt észrevette, mi történt, és kiegyenesedett.

– Vissza – ripakodtam rá –, azonnal vissza!

Engedelmesen lehajtotta vállát és elsírta magát. Megsajnáltam és vigasztalására elmondtam: nem vagyok az a férfi, aki elcsábítja, és aztán kiteszi az utcára, mint ahogy a mamája szokta fenyegetni. Elcsodálkozott, milyen pontosan tudom, mit mond az anyja, és kissé megnyugodott. Tíz nappal később cukrászdában ültünk: beszélgetés közben megjegyeztem, hogy szívesen elvenném feleségül. Örömében elpirult, de nem válaszolt. Később elsétáltunk Aquincumba, a római amfiteátrum romjaihoz, és leültünk a métermagas hóba. Addig csókolóztunk, amíg belesüppedtünk a hóba, és végül szivacsos márványpadon találtuk magunkat, kútszerű kürtő alján. Pontosan eddig tartott Valy iránti szerelmem, a fürdőtől az amfiteátrumig.

Amikor egyedül maradtam útban hazafelé az autóbuszon, és eszembe jutott, mit mondtam a cukrászdában, páni rémület fogott el. Otthonról telefonálni szerettem volna, hogy visszavonjam ígéretemet, és rimánkodni kezdjek: ne vegye komolyan, amit mondtam, az Istenért sem! Boldogan elsétáltam volna mezítláb a csikorgó hóban tíz kilométerre házukig, és ott könyörögtem volna reggelig, bűnbocsánatért és feloldozásért, mint IV. Henrik Canossa falai alatt. De késő éjszaka volt, és tudtam: apja – egy derék, rokonszenves műasztalos – ilyenkor már alszik. Ugyanezzel a kétségbeeséssel henteregtem ágyamon egész éjszaka másfél esztendővel később, amikor a következő délelőttön találkozóm volt Valyval az anyakönyvvezető előtt. Tisztában voltam, esztelenséget követek el, ha elmegyek, mert házasságunknak nincs semmi értelme: de tudtam, hogy el fogok menni, mert a cukrászdában megígértem, hogy elveszem, és ő kétszer vagy háromszor figyelmeztetett is ígéretemre. De ha nem figyelmeztet is, elveszem feleségül, hiszen megígértem.

Hűséges, becsületes, szerető és önfeláldozó feleséget kaptam: kitűnően vezette háztartásomat, dolgaimat példás rendben tartotta, engem pedig imádott. Illetve nem is engem, hanem gigantikus méretű szobromat, mely nem is annyira hozzám, mint a költő plátói ideájához hasonlított, már amilyennek egy kékharisnya elképzeli. Ha verset írtam, kiment a konyhába, nehogy a szomszéd szobából zavarjon, és mozdulatlanul ült ott hajnalig. Ha társaságba mentünk, olyan hangosan és oly hosszan rajongott értem, hogy a föld alá szerettem volna bújni szégyenemben, és lassanként nem mentem sehová. Múzsámnak tartotta magát, és azt képzelte: ha elhagy, ott pusztulnék az árokszélen; ezért tulajdon érdekemben féltett és őrzött. Barátaimat és ismerőseimet sorra marta el: amikor egyszer egy kis tulipános cserepet kaptam ajándékba, és észrevette, hogy harmadszor felejtem szememet a virágon, kihajította az ablakon. Féltékeny volt, hisztérikus, sértődős, és minthogy a költőket megfontoltaknak, udvariasaknak és nagyképűeknek hitte, ki akart gyógyítani jókedvemből és szemtelenségemből. Szeretett veszekedni, minél kiadósabban: ilyenkor minden vele szemben elkövetett, régi és új bűnömet felsorolta, sírt és oly hangosan ordítozott, hogy az alvó szomszédok felébredtek, és a kései járókelők megálltak ablakunk alatt. Ha veszekedés közben elaludtam, felrázott álmomból és másnap reggel újra kezdte.

Azon a délutánon, amikor az új lakásunkba költöztünk, kiálltam az erkélyre és megfogadtam: nem hagyom magamat, és felhasználom az első alkalmat, hogy megszabaduljak tőle. Egy évig hiába vártam a kedvező pillanatot. Szüleim leginkább azt nehezményezték, hogy Valy aránylag jelentéktelen családból származott, és nem kapott hozományt – egyszóval olyasmit, ami nekem tökéletesen egyrement. Így feleségem pártjára kényszerítettek; minél jobban hadakoztak ellene, annál inkább. Franciaországi utazásom kitűnő ürügyet szolgáltatott, hogy feleségemet Budapesten hagyjam: a devizakorlátozás miatt csak pár száz frankot vihettem magammal, és Párizsban a lehető legbizonytalanabb jövő várt. Azt reméltem, hogy a határokat hamarosan lezárják, és ezzel problémám legalábbis néhány évre megoldódik.

Emigrációm negyedik indoka nem volt negatív. A harmincas évek közepéig aligha tudtam volna elképzelni, hogy Magyarországot hosszabb időre el kelljen hagynom. Akkor már eléggé ismert költő voltam, és azt reméltem, hogy öt-hat éven belül még ismertebb költő leszek. Kamaszkori vágyam beteljesül: kis házat veszek magamnak a Rózsadomb tetején, nagy kerttel, kétszer hetenként lejárok tanítani az egyetemre, kétszer este nyílt házat tartok diákoknak, barátoknak, mindenkinek: olykor nyáron újra látom Firenzét, Rómát, Párizst. A rózsadombi ház nem volt képzeletem szüleménye. Gimnazista koromban sokszor jártam az Endrődi Sándor utcában, hol bokrokkal és fákkal sűrűn telenőtt telket láttam: ha kerítését megráztam, csókák emelkedtek a magasba. Ezt választottam ki házhelyemül egy életre, és a szerény egyetemi pozíción és a nagy könyvtáron meg a versíráson túl nem tápláltam semmiféle ambíciót. Hogy Konstantinápolyba, Londonba, San Franciscóba, Tahitibe vagy Szamoára eljussak – ilyenre sohasem gondoltam. Eladdig sem akadt magyar költő, kinek módja lett volna odáig utazni.

1936 és 38 közt ráébredtem, hogy mindenképpen emigrálnom kell. Keserűségemet enyhítette a felfedezés, hogy mindig nagyon szerettem utazni. Pontosabban: ismeretlen tájakat, szép városokat látogatni, értékes embereket megismerni, földi és égi dolgokat tanulni idegen országokban. A vágyat elnyomtam magamban, mert teljesíthetetlennek tűnt. 15-16 éves lehettem, amikor apám könyvtárából kivettem Camille Flammarion francia asztronómus Népszerű csillagászattan című, 1900 táján megjelent munkáját. A könyvben táblázatot találtam a XX. század teljes nap- és holdfogyatkozásairól. Az egyik ilyen, szinte tökéletes napfogyatkozás Új-Kaledónia fölött lesz észlelhető 1944-ben, a másik Boston és Baltimore közt 1968-ban. Noha különlegesen nem érdeklődtem ilyesmi iránt, nagyot sóhajtottam: semmi, de semmi remény, hogy lássam őket. (A véletlen úgy hozta, hogy mindkettőt láttam.)

Attól, amit már akkor is turisztikának hívtak – Hippónáx görög költő írt elsőnek verset a gazdag turista ellen 2500 évvel ezelőtt –, mindig borzongtam. Idegen városokat nem végiglátogatni kívántam; élni akartam bennük. A magam rendkívül szerény eszközeivel már 18 éves koromban kipróbáltam egyszer, mikor szüleim jóvoltából egy hónapra Itáliába mehettem. A szokványos Velence–Bologna–Firenze–Róma–Nápoly körút helyett Firenzét választottam, és mindent, ami kezembe került, előzetesen elolvastam, Burckhardt könyvét, Firenze történetét Niccolo Machiavellitől, Villani Krónikáját, és betanultam a város térképét, hogy soha nem kellett kiteregetnem magam elé. Úgy rendeztem, hogy reggel négy óra táján érkezzek a Santa Maria Novella pályaudvarra; csomagomat a ruhatárban hagytam, és mint az egyetlen leszálló, lesétáltam az éjszakában a dómhoz, leültem a Baptisterium kapujába, mellékutcákon felmentem a Piazzale Michelangelóra, és ott vártam meg egy padon a szeptemberi napfelkeltét. Egy hónapon át kis olasz vendéglőkben étkeztem, végigcsavarogtam a várost, környékét, és azt hiszem, mindent megnéztem, amit érdemes volt megnézni: és sok mindent, amit nem volt érdemes.

Tudtam, hogy ilyen régimódi ismerkedés-utazásokra az 1938-as év és az utána következők aligha alkalmasak; anyagi eszközeim ezt amúgy sem engednék meg. Így, ha már emigrálnom kellett, legalább azzal vigasztalhattam magam, hogy éppen ebben az utazásban lesz részem, melyet titkon annyira és oly sokszor kívántam. Igaz, Párizst ismertem, ha nem is a párizsiakat; de tudtam, hogy háború következik, és habár arra készültem, hogy a háború előtt Párizs lesz lakhelyem, a háború alatt a francia hadsereggel jövök-megyek, valahogy sejtettem; mindez korántsem ilyen egyszerű, és talán emigrációm nem a Szajna partján végződik. Azt is tudtam, hogy az igazi emigráció mindig kényszerű menekülés. Nem kell pénz hozzá. Gyalog vagy vonat tetején, szekéren vagy hajófenéken, de legalább ingyen.

Emigrációm ötödik oka reciprokja az előbbinek, és automatikusan adódik belőle. Magyarországhoz ellentétes erők vonzottak és taszítottak tőle. Budapesten akartam élni holtiglan, és boldog voltam, hogy megszabadulok tőle; természetesnek tartottam, hogy magyarnak születtem, büszkélkedtem vele és átkoztam is. Itt a politikai tényezőknél sokkal súlyosabbakra gondolok. Arra, amit Ady Endre magyar ugarnak nevezett, és minden tartozékára, illetve a krónikus magyar provincializmusra. Nem Ady fedezte fel: néhány költőnk mellett Széchenyi István, Eötvös József, Kemény Zsigmond, Szalay László, Jászi Oszkár, Vámbéry Rusztem és mások is tudták, mekkora csapást jelent. Szerb Antal, a maga szelídségében „magyar finitizmus” néven könyvelte el. Értvén alatta, hogy lényegbevágó kérdéseket nem szeretünk felvetni, és válaszainkat nem gondoljuk végig.

A XIX. században és a huszadik első négy évtizedében a komolyabb társalgás alapeleme a pletyka meg az anekdota volt. Ha erre sor került, a jelenlévők előbbre húzták székeiket és felfigyeltek. Ha valaki filozófiai vagy etikai kérdéseket vetett fel, a résztvevők szállingózni kezdtek kifelé. Magyarságunk, történelmünk, sőt az emberi lét kritikája hazaárulásnak számított. Amikor 1938 legvégén vonaton ültem Párizs felé, a magyar közvélemény nemhogy abba az álomba ringatta magát, hogy hazánk nagyhatalom, de biztos volt benne. Senki sem vette tudomásul, hogy „nemzeti nagylétünk” 413 esztendeje Mohácsnál befejeződött, mint ahogy legjobb versében Kisfaludy Károly félreérthetetlenül megírta.

A „magyar glóbusz” kifejezés szemlélteti talán e provincializmust a legjobban: horizontunk a magyar határig terjedt, és nem tovább. Ez a nézet a magyar élet minden mozzanatára kiterjedt; az irodalomra is. Mindig kétségbe ejtett, hogy irodalmunk legjobb termékeit nem fordítják le angolra, franciára, németre, olaszra, és ha igen, nem méltányolják. Mindezt a Nyugat közönyének tulajdonítottam, meg annak, hogy nyelvünk annyira távol esik az indoeurópai nyelvcsaládtól. Csak az öt esztendő alatt, melyet külföldi egyetemeken töltöttem, kezdtem ráébredni, hogy nézetem a magyar környezet és neveltetés függvénye. Csak akkor vettem észre, hogy kedvencem és nyelvi gyönyörűségem, Arany Toldija a lehető legjobb fordításban is megkésett eposz egy erős és buta emberről, kinek sorsa a XX. században Nyugaton senkit sem érdekel, vagy hogy másik kedvencem, a Szeptember végén a nyugati olvasóknak szentimentális maszlag, a sírjából a fejfára akasztott özvegyi fátyolért feljövő halottal.

Sejtettem, hogy ennél tovább kell mennem. Mindig fájdított, hogy a remek színpadtechnikával dolgozó, de egyébként súlytalan és felszínes darabokat író Molnár Ferenc sikereivel kellett találkoznom Nyugaton, míg igazi nagyjainkról nem tudott senki. Már valahogy sejtettem okát – azt, hogy Molnár Ferenc keveset ér, de nem provinciális, míg zsenink nagy része a „magyar glóbusz” és nem Európa határain belül mozog, azaz provinciális. Vagyis a külföldi olvasónak ismernie kell a magyar történelmet, a magyar viszonyokat ahhoz, hogy műveiket élvezhesse. Természetesnek tartottam ezt, míg néhány külföldi barátom felvilágosított, hogy a III. Richárd megértéséhez nem kell tudni angol történelmet, sem a Háború és békéhez a napóleoni háborúkat. Az ember tragédiája kivétel; de Petőfi legtöbb verse, Jókai, Mikszáth, sőt Móricz Zsigmond könyveinek java – például éppen az Erdély – nem érthető a magyar viszonyok és a magyar történelem alapos ismerete nélkül. Akaratlanul is, de belföldi használatra készültek. Verlaine versét: „Dans l’interminable/Ennui de la plaine/ La neige incertaine/ Luit comme du sable”, le lehet fordítani minden nyelvre, de azt a sort, hogy „Ég a napmelegtől a kopár szík sarja”, semmilyen nyelvre sem.

Kosztolányi Dezsővel, József Attilával és Karinthy Frigyessel gyors egymásutánban nemcsak az a három magyar író halt meg, kiket a legtöbbre becsültem, de azt éreztem – mint más is –, hogy halálukkal lezárult egy korszak, és a közvetlen jövőtől kevés jó várható. Már azért sem, mert napirendre a népi és az urbánus írók harca került, valami, amit mindig magyar skizofréniának neveztem, és amitől igyekeztem minél távolabb tartani magamat. Így, az angol képviselő szavainak segítségével, már nem rágtam magamat, mint korábban, hogy megfutok a küzdelem elől. Olyan csatatér elől menekültem, hol ellenfeleim állig felfegyverkezve vonultak fel, míg az én kezemben nem maradt fegyver. Tanulni akarok – vigasztaltam magamat –, és aztán, egy nap, több ismerettel visszatérek egy új, jobb Magyarországra.

Utazásom hatodik és hetedik okának tekintettem, hogy két ismerősöm ekkor Párizsban tartózkodott. Az első bécsi színésznő volt, kivel három egyetemista évemet töltöttem, és akit négy esztendeje nem láttam: a másik az idős politikus és publicista Fényes László, akivel gyermekkoromban találkoztam. Megjelenését akkoriban majdnem természetfölöttinek éreztem. Időközben is gyakran gondoltam rá: ugyanazt a legendás emléket hagyta bennem, mint az ország köztudatában, pedig már tizenöt esztendeje emigrált.

A színésznővel való találkozásnak örültem; az öregúrtól féltem. Aligha remélhettem, hogy emlékszik rám. Azt is tudtam, hogy szigorú, szókimondó, kötekedő és mérges ember. Attól tartottam, hogy legorombít, sőt talán ki is utasít lakásáról, ha felkeresem: kiutasít, mert ilyen sokáig bírtam ki a magyar erkölcsi fertőben, és csak most emigrálok, nem pedig az iskolapadból.

 

*

 

Több mint húsz esztendővel azelőtt találkoztam vele Zsolnán, ahol nagyszüleim laktak. Rendszerint kétszer egy évben, ősszel meg a karácsonyi szünetben utaztunk oda látogatóba a fővárosból. Nagyapám L-alakú, nagy, hosszú házban lakott, a pályaudvarral és a hegyekkel szemközt. Háza egykor vendégfogadónak szolgált, és régi volt, olyan régi, hogy egyes részei és bútorai már ösmerték egymást, összeszoktak, mint jó barátok az évtizedek során. Valahányszor vendégek kopogtattak estefelé a kapun, a távoli folyosó végén, a vitrinben táncolni kezdtek a talpas borospoharak, mint fiatal leányok, akik felöltözve ülnek otthon a szürkületben, és izgatottan topognak az első bál előtt. Ha a hátsó kapun szekér fordult be az udvarra, a kis konyhaablak önmagától nyílt ki – az egykori szakácsnőkre emlékezve, akik izgatottan dugták ki ilyenkor a fejüket, hogy a postakocsistól meghallják a legfrissebb híreket.

A ház utcai frontjának két szobáját nagyatyám kocsmája foglalta el, ugyanazt a két szobát, mely az egykori fogadó söntéséül és étterméül szolgált. Fehér nadrágos, csizmás szlovákok ácsorogtak itt összevissza, akik lassú mozdulatokkal kevergették a pipafüstöt és avas ködmöneik szagát a törköly illatával. A dupla ablaktáblák közt döglött legyek hevertek, szép, szabályosan kifeszített szárnyukon, és merev lábukat úgy tartották maguk fölé, mint a behúzott evezőket. Estefelé a füst még sűrűbb lett, és a vendégek a faasztalok mellé telepedtek, melyeken ideges bortócsák vonaglottak.

A régi ház teteje lapos volt, és kis, vad kert nőtt rajta, amit annál csodálatosabbnak tartottam, minthogy a fővárosban még senki sem látott tetőkertet, még tanítóim sem. Ilyenkor télen inkább szomorú volt, mint vonzó: csak vörös szegfűk nőttek benne, és szalmaszínű szárak meg szalmaszínű tölcsérek álltak ki a hóból, a tölcséreken parányi göröngyökkel, mint egy-egy alvadt vércsomó. A legérdekesebbnek a tetővilágításos, óriási lomtárat tartottam, ahol a legkülönbözőbb rejtelmek vártak, és ahol az összevissza dobált bútorok, törött konyhaedények, repedt üstök és elhányt csecsebecsék közt csak én ismertem a járást, meg a huzat. Nagy, odvas fahordók álltak itt, melyek mélyén órákig kuporogtam, mint Robinson Crusoe; Péntek megjelenését vártam. Máskor a kék és lila, nagy üvegvirágokat nézegettem, és könnyekig meghatódtam, hogy ezeknek a szépségeknek ilyen méltatlanul kell porosodniok, vagy a higanykenőcsös, beszáradt tégelyeket babrálgattam, és a különös alakú, opaleszkáló üvegcséket szagolgattam, melyekbe még kísérteni járt annak a régi parfümnek az illata, amelyet markotányosnők és vándorszajhák használtak és felejtettek itt, amikor Oxenstierna és Wallenstein seregeinek nyomát követték a harmincéves háború alatt.

A legboldogabb akkor voltam, ha a malomba mehettem, és megtelepedhettem egy liszteszsákon. A malom az udvar végében állt: nagyapám nyugodtan, szokott mozdulataival végezte mindennapi munkáját, de olykor-olykor megállt előttem és mesélt. Ilyenkor kibuggyanó, kék szemét rám szegezte, bikanyakát még jobban meghajtotta, micisapkája kissé billegett a fején, a huzat meglengette kortól és liszttől duplán fehér szakállát; hosszú szárú pipáját úgy fogta marokra és tartotta maga elé, mint egy horgászbotot. Nem tündérmeséket mesélt, sem köznapi dolgokat nem említett, sem munkáját nem magyarázta: mindez nem érdekelte. Csak két téma lelkesítette, a csillagos ég titkai és az Egyesült Európa. Ezekről magyarázott, egyszerűen és izgatóan, úgy, ahogy gyermekeknek kell magyarázni. Bár alig értettem, minden szavát megjegyeztem, és csak évek múlva jöttem rá, mit mondott. Közben elragadtatva nézett. Akkoriban úgy hittem, hogy ez egyedül szeretetének kifejezése; de öröme nemcsak nekem szólt, hanem annak is, hogy marad valaki utána, ha meghal, aki meglátja az Egyesült Európát.

Gyakran látogatók néztek be a malomba, ismerősök, szomszédok, akik mellém telepedtek a liszteszsákra, és nyomban pletykálkodni kezdtek. Nagyapám ilyenkor nem gyújtott pipájára, nem állt meg a malom közepén, hanem csendesen végezte munkáját. Csak néha-néha kérdezett valamit a látogatóktól, azt is puszta udvariasságból. Azt hiszem, nem is nagyon figyelte, mit beszélnek.

Annál jobban hegyeztem a fülemet én. Aki ide becsöppent, mindjárt sikkasztásokról, hajnalig tartó tivornyákról, asszonyszöktetésekről és szerelmi kalandokról kezdett beszélni, gyilkos anekdotákat mondott a királyról és a főhercegekről, legazemberezte gróf Tisza István miniszterelnököt, és lehülyézte a monarchia vezérkarát és tábornokait. Úgy éreztem ilyenkor, hogy összeesküvők közé keveredtem, és boldog izgalom fogott el. Odahaza sohasem beszéltek politikáról, és az Osztrák–Magyar Monarchia fennállásába, igaz hogy némi undorral, de már beletörődtek. Azt is megállapítottam, hogy itt jóval érdekesebb és mulatságosabb emberfajta él, mint a fővárosban. Szüleimhez Budapesten a látogatók társadalmi, rokoni avagy baráti kötelességeik lerovása érdekében jártak. Ezeknek a látogatóknak Budapesten szemmel láthatóan és füllel hallhatóan (mert néha a kulcslyuknál hallgatóztam) nem voltak szenvedélyeik, se gondjaik, kalandjaik és botlásaik, sőt más emberek efféle megnyilvánulásairól sem tudtak.

A legszívesebben Remy urat hallgattam, a városka egyetlen, „Remy” nevű szállodájának tulajdonosát. Csúnya, kövér kis emberke volt, aki keresztnevét gondosan titkolta. Egyesek szerint azért, mert Apollónak, Herkulesnek, Achillesnek vagy valami hasonlónak hívták, mások szerint azért, mert éppen ellenkezőleg, nem túl szép, hanem túl csúnya neve volt, mint Nabukodonozor, avagy Hektor, ahogy csak kutyákat hívtak. Nagyapám úgy tudta, hogy ötven évvel azelőtt, amikor egészséges fiúgyermekként jött világra, okos szülei Viktória néven jegyeztették be az anyakönyvbe, elsősorban azért, mert anglofilek voltak, másrészt, hogy az újszülöttet a katonai lajstromozástól és szolgálattól egy és mindenkorra megszabadítsák. Remy úr a dühös kövéremberek kategóriájába tartozott, noha lassan és méltóságteljesen járt. Valahányszor megjelent a malomban, olyan óvatosan tolta be az ajtón a hasát, mintha csak újszülött ikergyermekeit tolná maga előtt kiskocsiban. Hangosan, gyorsan és fulladozva beszélt: mindenkiről mindent tudott, de csak a rosszat, kivéve, ha önmagáról szólt. Ilyenkor hangja a meghatódottságtól ellágyult, és olykor, nagyot krákogva, mintha csak köhögés fojtogatná, még egy könnyet is kitörölt szeme sarkából.

Duhajkodó tisztekről beszélt, akik nem tudták kifizetni a számlát, párbajkihívásokról, melyekre az éttermében lejátszódó zajos jelenetek adtak okot, és verekedésekről. A verekedések, jellegük és lefolyásuk szerint két kategóriába tartoztak: vagy valamelyik vendég kötött bele a másikba, asszony miatt, borozás közben, vagy minden ok nélkül; vagy pedig az egész vendégsereg pofozkodott, többnyire azért, mert egy-egy betévedt cseh nem állt fel elég gyorsan, amikor a zenekar a magyar himnuszt játszotta. Néhány megyei hivatalnok és idősebb katonatiszt neve gyakran ismétlődött Remy úr előadásaiban, de Pán Simon, a határújfalusi szolgabíró szinte sohasem maradt ki. A környék rémének tartották, és noha sosem láttam, annyira izgatta fantáziámat, hogy többször álmaimban is megjelent. A szolgabíró határújfalusi rezidenciájáról szombatonként mindig bekocsizott a városba, és Remy úrnál szállt meg. Beült az étterembe: olykor áhítatosan hallgatta a zenét és aludni tért; máskor vacsora után odaállt valamelyik asztal elé, és karjával – mely Remy úr előadása szerint mindenüvé elért, mert olyan volt, mint a polip csápja – átnyúlt az abrosz fölött, és mellbevágta kiszemelt áldozatát. Aztán felkapta az ájult embert, és ölébe ültette. Aszerint, hogy milyen kedvében volt, hol babusgatni kezdte, bocsánatot kért, pezsgőt töltött szájába, és vele mulatott reggelig; hol megmarkolta áldozata orrát és állát, kinyitotta a száját, és figyelmesen nézte ádámcsutkája mozgását, hogy lássa: mikor nyeli le az illető a köpetet. Aztán még néhányszor megismételte a műveletet, majd szapora farbarúgásokkal kikergette a szállodából. Máskor néhány barátjával mulatozott, beverte a tükröket, széttörte a székeket, pisztollyal egyenként lőtte ki a lámpákat a csilláron, a jelenlévő idegeneket megvendégelte, majd kocsijával sorra hazavitt mindenkit. Végül a főpincérnek pontosan bemondta, mit fogyasztott: „Volt 16 vacsora, 35 üveg pezsgő, 2 tükör, 3 szék, 7 ablaktábla és 2 bordatörés 20 kroncsi”. Mert, mint ahogy Remy úr elismerően kijelentette, Pán Simon mégis úriember volt.

Vasárnap, ha szép volt az idő, kiállt a korzóra, amikor az emberek a templomból jöttek, a város egyetlen szemetesládája mellé, ahová az őszi lombot meg a lóhulladékot gyűjtötték. A főszolgabíró a sétálók közül kiválasztott néhányat – rendszerint ellenzéki magyarokat, mert a szlovákok kormánypártiak voltak egytől egyig –, torkon ragadta és behajította őket a ládába. De háromnál több embert sosem szedett össze. Mikor mind benn volt, felállt a szemetesláda tetejére, és a legnyájasabb hajlongással üdvözölte a járókelőket, barátait és ellenfeleit egyaránt.

Remy úr Pán Simon valamennyi gaztettét elmesélte, de egyről megfeledkezett. Egy este ugyanis, mint ahogy a ház végén lakó borbélymester elmondta, a szolgabíró cimboráival együtt záróra után is ott maradt az étteremben, Remy úr tehát hazaküldte a pincéreket, és a zárt redőnyök mögött maga szolgálta ki vendégeit. Hajnalra valamennyien eláztak, következésképpen Remy úr 3 üveg pezsgővel többet akart felszámítani a szolgabírónak, mint amennyit tényleg elfogyasztottak. Pán Simon azonban nem tudott úgy berúgni, hogy ilyesmi elkerülje figyelmét. Kijelentette Remy úrnak, hogy elveszi italmérési engedélyét, és tönkreteszi szállodáját, amennyiben bizonyos formák közt meg nem engeszteli őt. Remy úr elfogadta a kibékülés feltételeit. A következő szombaton aztán a Remy éttermében egyetlen szék sem maradt üresen. A szolgabíró csendesen megvacsorázott, és olyan ártatlan arcot vágott, mintha ötig sem tudna számolni. Vacsora után felugrott az asztal tetejére. Remy úr vérveres ábrázattal mögéje térdelt. A zenekar tust húzott, mire a szolgabíró leeresztette a nadrágját, hármat tapsolt, Remy úr pedig három cuppanós csókot nyomott Pán Simon mezítelen ülepére. A főszolgabíró még azt is kikötötte, hogy a csókoknak cuppanniuk kell; ha nem, megismétlik a procedúrát.

A következőkben Remy úr még gondterheltebb ábrázattal szokott megjelenni nagyapám malmában, kissé lefogyott, de Pán Simonról továbbra is minden neheztelés nélkül beszélt. A többi is így reagált; átkozták a monarchiát és intézményeit, de az intézmények képviselőit elfogadták olyanoknak, amilyenek éppen voltak. A monarchia, úgy remélték, majd csak elpusztul; a szolgabíró azonban elmozdíthatatlan, mint a budatini hegy a Vág-folyó túlpartján.

Egy téli délutánon, karácsony és újév közt a malomban ültem nagyapámnál, aki megígérte, hogy szánkázni visz. Ketten voltunk; az öreg a fényről magyarázott, mely roppant sebességgel száguld az űrben. Életünk filmje, mondta, ezen a fényen száguld tovább; ha meghalunk, csak ez marad belőlünk. Az állócsillagokon talán majd műsorra tűzik, ha ugyan érdekli őket. Ekkor nagyanyám hangja hallatszott az udvar túloldaláról, a konyhaajtóból:

– Gyere, öreg! Ritka vendég érkezett.

Nagyatyám kihúzta magát. Csak kivételes alkalommal ment át a kocsmába. – Remélem, nem valami tábornok – morogta útközben.

A pult előtt középkorú, pofaszakállas férfi állt, sárga csizmában és zöld bricsesznadrágban. Söröspohárból ivott borovicskát, miközben kakaskodva kidüllesztette a mellét. Szemüvegének fekvő nyolcas alakú, egyszerű nikkelkerete és vidékies öltözete sehogyan sem illett harcias, magas inggallérjához és kemény, csörgő mandzsettáihoz. Állcsontján és jobb kezén egyik vágás követte a másikat, olyan szorosan, mint a centiméterszalag rovátkái – nyilvánvaló párbajemlékek. Rózsaszín, bibircsókszerűen kiálló állát is kard vágta ketté, pontosan középen, úgyhogy lekopasztott pulyka ülepéhez hasonlított. Ily külsővel és öltözetben bárki nevetségesnek tűnt volna. De a bricseszes férfi korántsem volt nevetséges.

– Barátom – fordult nagyapámhoz éles, kellemetlen hangján, és feszesen meghajtotta magát. Nagyapám, legnagyobb csodálkozásomra, levette sapkáját. – Uram – mondta áhítatosan és elhallgatott. Egy ideig elérzékenyülten, némán szemlélték egymást.

– Pán Simon miatt jöttem – szólalt meg végül az idegen. – Végezni akarok vele.

Suttogva elmagyarázta nagyapámnak, hogy reggel indult Budapestről. Itt Zsolnán leszállt a vonatról, mert észrevétlenül akart megérkezni Határújfaluba, és bérkocsit fogadott. A nagy hóesés miatt azonban vissza kellett fordulniuk. Arra kérte nagyapámat, adja kölcsön a szánját. A bérkocsis majd elhajtja.

Nagyapám azt felelte, örömmel áll rendelkezésére. Csak az a baj, hogy megígérte unokájának, szánkázni viszi. Az idegen megjegyezte, hogy gyerekeket nem szabad soha becsapni, és felajánlotta: magával visz. Ekkor feladtam a szánkázás reményét; lehetetlennek tűnt, hogy nagyapám erre a krakélerre bízzon. De az öreg öltözködni küldött.

Úgy képzeltem, hogy amire visszatérek a kocsmába, a pult előtt fog fetrengeni részegen a borovicskától. De az ital, úgy látszik, meg se kottyant neki. Nagyapám még velem is megitatott egy kis pohárral, mert enélkül, úgymond, nem lehet szánra ülni ilyen hidegben.

Nehéz pokrócba csavarva ültünk egymás mellett. Az idegen oldalán khakiszínű katonai kenyérzsák feküdt, melyből néhány flaska nyaka kandikált ki. Amikor kiértünk a városból, az éles, téli szél egyenest az arcunkba vágott. Úgy repültünk, mint az idő.

Lopva egy-egy pillantást vetettem szomszédomra. Így, profilból, arcának már jóval kevésbé volt krakéler jellege: egyenes, hegyes, hosszú orrával inkább a Búsképű Lovaghoz hasonított, amilyennek a Cervantes-könyv gyerekkiadásának tarka címlapja mutatta, amikor rohamra indult a szélmalmok ellen. Láthatóan gondolataiba merült, úgyhogy nem mertem megszólítani.

Amikor a budatini fahídhoz értünk, és a hernyósapkás kocsis ostorával végigvágott a lovakon, szomszédom felugrott, és vállon ragadta a kocsist:

– Te gazember – rikácsolta –, ne bántsd a lovakat! Nem megmondtam már neked? Süket vagy?

– Elkésünk, nagyságos úr. Nem érünk oda napszálltáig.

– Ha nem érünk oda, nem érünk.

Időközben kiderült, és az ég olyan mélykék színt öltött, mint májusi reggelen. A közös pokróc alatt éreztem, hogy szomszédom altestéből barátságos, állati meleg áramlik felém. A kocsissal való párbeszéde után rokonszenvet éreztem iránta. Szerettem volna megszólítani, de ő könnyű mozdulattal a kocsis felé mutatott, aki merev háttal ült a bakon, mintha csak minket fülelne.

Egy óra múlva a domb lábánál kocsisunk ismét ostort fogott a lovakra. Szomszédom artikulátlan, morgó hangot hallatott, és hátranyúlt, jobb csípője irányába, mintha csak pisztoly után kapna. A kocsis nyilván megérezte, mert rémülten fordult hátra:

– Bocsánat, nagyságos úr. De a csuklómban van.

– Mi van a csuklódban?

– A lovak ustorozása, uram.

– És tudod, mi van az én csuklómban? A te megpofozásod.

A kocsis megkönnyebbülten sóhajtott fel. Úgy látszik, az utas mégsem volt az a szörnyeteg, amilyennek mutatta magát. Néhány perc múlva, egyenes útszakaszon, pimasz mosollyal fordult hátra:

– Járt a nagyságos úr Battonyán? Igen? Ismerte az úr Jánosfay uraságot? Nem? Annál szolgáltam kilencszázötig. Az is ilyen finom uraság volt, mint a nagyságos úr. Ugyanígy szerette a lovakat meg a barmok minden fajtáját. Megtiltotta, hogy a lovakat ostorozzam. Mert urasági kocsis voltam nála. Még a teheneket sem volt szabad nógatni. Egy hétig is eltartott, míg béresei egy hold földjét felszántották. De nem bánta. Csak ne nógassák – mondta.

– Ő volt az állatvédő egyesület elnöke a megyében. Húst, halat nem tűrt a konyhán. Csak zöld salátát evett, mint a házinyúl. Még a nyers paradicsomot is felfalta, mint a disznó a moslékot. Hozzá mindenféle zöldséget meg tojást. Pedig milyen szép ebédlője volt! Faburkolattal és akkora csillárral, mint egy zongora. Egyszer, tavasszal, a fecskék fészket raktak a csilláron. Azontúl szeptember végéig nyitva kellett tartani az ebédlőablakot. A fecskefiak zaftja meg végigcsurgott az uraság ábrázatán, le tar fején, de egy kukkot sem szólt, törölgette a selyemzsebkendővel, mert nagyon szerette az állatokat. De felebarátjával nem ösmert irgalmat. A zsellérház minden szobájában négy család lakott, a feleséget pedig vizes kötéllel verte. Beteg, susztermellű asszony volt, meg is halt. A fia nem nézhette, mit csinál az apja, felköltözött Pestre.

– Befejezted? – kérdezte az idegen, látható érdeklődéssel.

– Csak a végét mondanám el. Mármint az uraság végét. Nyáron halt meg, kora reggel. Sokáig húzta, pedig két doktor járt hozzá. De hát nehéz természetje volt az istenadtának. Alighogy meghalt, jött a tiszttartó az udvaron át, fényesre smirglizett puskával a hátán. Bement a halottas szobába, megnézte az öreg nagyságos urat, nem mozog-e a melle? Nem mozgott. Akkor kinyitotta az ablakot. A tyúkok ott kaparásztak a dáliák között. A nagy fehér kakas – megvolt harminc esztendős is – fenn ült a rózsabokron, ahogy megszokta. Lekapta a tiszttartó a válláról a flintát, megcélozta a kakast, aztán a tyúkokat. Amikor kész volt, egy ugrással átvetette magát az ablakpárkányon, és szaladt a gyümölcsös felé. Csak úgy bagzottak ott a csókák, varjak meg varjúfiak.

A puffogásra egyszerre megelevenedett az egész gyászos kastély. A kertész a kacsákat hajtotta ki a salátaágyásból. Ha látta volna, nagyságos úr, milyen méltatlankodva totyogtak kifelé! Olyik még meg is fordult, és úgy fixírozta a kertészt. Az inasok a kuvaszokat rugdosták le a karosszékekből, a két öreg szobacica meg szemeteslapáton hajigálta ki a macskákat az ablakon. Az istállószolgák fütyköst ragadtak, és eldöngették a szamarakat. Volt mit megtorolni! Estefelé, amikor az ifjú Jánosfalvy úr megérkezett Pestről, kész volt a halotti tor. Fácánt kopasztottak, disznót szúrtak, a kastély előtt két ökör forgott a nyárson. Csak úgy szaglott a ház, Battonya, de még a mezőség is.

– Mi szaglott?

– Vér, nagyságos uram, vér.

Szomszédom mosolygott, de nem szólt. Félóra múlva, horpaszos domboldalon, közvetlenül a tető előtt, a kocsis megállította a lovait és leugrott.

– A csillag – mutatott áhítatosan az Esthajnalcsillag felé a halványkék égen.

– No és?

– Sabesz van. Nem hajthatok tovább, nagyságos uram. Zsidóember vagyok.

– És mi itt töltjük az éjszakát a szabad ég alatt?

– Bemegyek a faluba, és küldök egy gojt a nagyságos úrnak. Ha találok.

Amikor egyedül maradtunk, leugrottunk a puha hóba. Most végre megkérdezhettem, ami egész délután fúrta az oldalamat.

– A bácsi kicsoda?

– Nehéz kérdés – mosolygott az idegen. – Ezt kérdem magamtól hovatovább ötven esztendeje, de még mindig nem találtam meg a feleletet. Fordítsuk meg a kérdést. Mit gondolsz, ki vagyok én?

– Olyasvalaki, aki elmetszi az emberek torkát.

– Hát ezt kitől hallottad?

– A bácsi mondta nagyapámnak a kocsmában. Hogy végezni akar Pán Simonnal.

– Persze, mondtam. De képletesen értettem. Alapjában véve azonban igazad van – tette hozzá elgondolkodva. – Én elvágom az emberek nyakát. De csak a rossz emberek nyakát. Nem késsel. Utazgatok az országban, felkeresem a rossz embereket, aztán megírom róluk, mit csinálnak. Akkor kidobják őket az állásukból. Néhány száz csirkefogóval már végeztem, de még mindig akad. Sokat kell még utazgatnom.

– És mit mond a bácsi felesége, amiért ennyit utazgat, és nincs otthon?

– Feleségem nincs – mondta a Búsképű Lovag. – De van egy kutyám.

Réges-régen besötétedett, amikor sánta, fiatal kocsis érkezett halina csizmában. Tíz perc múlva benn voltunk a faluban. – Ha ezt tudom, közben gyalog is beértünk volna – szólalt meg a szomszédom.

– Isten őrizz bennünket a szégyentől, hogy a nagyságos úrnak gyalog kelljen bejönnie a falunkba! – kiáltotta a kocsis.

– De miért állsz meg, a hétszentségit? Nem a szolgabíróhoz jöttem! A kocsmába vigyél, a kocsmába, te tökéletlen!

Késő volt. A lovak megrázták fejüket, a száncsengők csilingelésére felpattant a nagy üvegveranda ajtaja, mely előtt megálltunk. A három kis lépcsőfokot egy pillanat alatt elöntötte a kivilágított épületből kiáradó, vidám férfitársaság. Pán Simont nyomban felismertem köztük. Ádámcsutkájától le ágyékáig, egyetlen nagy, szabályos ellipszis íve domborodott, mintha kurta combjai, hasa és melle helyén egy dinoszaurusz megkövült tojását hordaná. Egyik kezében égő szivart tartott, a másikban játékkártyákat szorongatott.

– Csakhogy megjöttél! Azt hittük sose érsz ide! Még a vacsorád is kihűlt – kiabálták összevissza.

Szomszédom felállt a szánon.

– Uraim – mondta alázatos gesztussal –, összetévesztenek valakivel. Szegény ügynök vagyok. Szeszesitalokat árulok jutányos áron.

Ezzel megemelte tarisznyáját, amelyből néhány flaska nyaka kandikált ki.

– Lárifári! – kiáltotta Pán Simon. – Te vagy a Fényes László. Azért jöttél, hogy kiszerkesszél Az Estben. Pestről kaptam a drótot, amikor felültél a vonatra. Azt hitted, nagyon ravasz vagy, amikor Zsolnán kiszálltál. De én még ravaszabb vagyok. A zsidóm már ott várt az állomáson. Így sétált be csapdámba a híres Fényes László! Hát most sétálj be a házamba is.

– Nagyon kedves. De ha már egyszer elhatároztam, hogy kikutatom az igazságot rólad, nem élhetek vendégszereteteddel. Az éjszakát a kocsmában fogom eltölteni.

– A kocsmát bezárattam. A faluban pedig kidoboltattam, hogy senki ne merjen szóba állni veled. Ha nem fogadod el a meghívásomat, reggelig sétálhatsz a csikorgó hidegben ezzel a gyerekkel. Gyere be! Elmondok én mindent! Minden panamát, minden disznóságot, amit parasztjaim úgyse mernek az orrodra kötni, mert jobban félnek tőlem, mint az Úristentől. Gyere be, Lacikám!

A társaság egy része visszatért az ebédlőbe, ahol a befejezett vacsora romjai fölött folytatták a borozást. Bennünket a házigazda a szomszédos dohányzóba vezetett, két személyre terített asztalhoz, majd bocsánatot kért, és visszaült a szoba másik sarkába partnereihez, akik zsebükből vették elő kártyáikat.

A falon aranyozott gyertyatartókban vagy száz szál gyertya égett. A gyönyörű, meggypiros selyemtapétát az arany tartókarok közt, olajnyomatok díszítették. Az egyik a fiatal Ferenc Józsefet, a másik Erzsébet királynét ábrázolta, egy harmadik Petőfit, amint sebbel bal mellén, éppen hősi halálra készült, és tulajdon vérével ezt írta maga mellé a csatatér porába: Hazám’. A macskaköröm voltaképpen azt akarta jelezni, hogy a költőnek, aki Hazám!-ot akart írni, már nem maradt ereje, hogy a felkiáltójel alá a pontot odabiggyessze. Az ebédlőben cigány állt a borozók háta mögött, és a nótáikat húzta a fülükbe.

Elsőnek főtt marhahúst és tormát tálaltak elénk, utána levest, majd rántott pontyot hoztak, sült csirkét és fánkot. Szomszédomnak a marhahúshoz törkölyt, a halhoz sört, a fánkhoz pezsgőt töltöttek, míg a csirkéhez járó borból nekem is adtak egy pohárral. Ekkor a házigazda átjött egy pillanatra, és Fényes László egészségére ürítette poharát.

– Most jönnek a magvasabb ételek – biztatott Fényes.

Valóban: öt perc szünet után húsos palacsintát szolgáltak fel, majd disznótoros tálat, utána kacsasültet, túrós csuszát, végül pedig dobostortát. Ezután az inas megkérdezte asztaltársamtól: kíván-e feketekávét?

– Mi a feketét rummal vagy konyakkal főzzük. Melyikkel parancsolja uraságod?

– Vízzel, fiam.

– A főszolgabíró úr nem enged kávét vízzel főzni. Azt mondja, büdös zsidó szokás.

– Török szokás, fiam. Sebaj, megleszek kávé nélkül is.

Ekkor a házigazda felkelt a játékasztal mellől, és kettőnk közé telepedett.

– Itt vagyok szolgálatodra – fordult megnyerő mosollyal asztaltársamhoz. – Mielőtt a tárgyra térek, engedj meg egy kérdést. Nem vagy-e leszármazottja Fényes Eleknek, a nagy statisztikusnak?

– Dédatyám volt.

– Tudtam – bólintott a főszolgabíró. – Szegről-végről tehát rokonok volnánk. Boldogult sógoromnak, Jánosfay Pálnak, battonyai birtokosnak, aki füvet zabált, amíg élt, Fényes-leány volt az édesanyja. Családi krónikátokat is jól ismerem.

– Nagyon hízelgő – mondta Fényes fagyosan.

A szolgabíró majd elolvadt az igyekezettől. Töltött, koccintott, és vendégén felejtette sugárzó, nyílt, és majdnem áhítatos tekintetét. Olyan szépen beszélt, hogy már-már kételkedni kezdtem a róla szóló történetek igazában. Ugyanakkor az újságíró merev maradt és barátságtalan. Valahányszor a szolgabíró közelebb hajolt hozzá, mintha csak gyónni akarna, Fényes ingerülten hátrahúzódott. Ilyenkor arcizma a szájsarka fölött táncolni kezdett, mint amikor a kifeszített kötelet rángatják. Barátságtalanságáért elítéltem; hirtelen úgy tűnt, mintha kettőjük közül a szolgabíró lenne a rokonszenvesebb, noha Fényes úgy kezelte, mint a leprást. Már három pohár bort ittam és elkábultam; a faburkolatos fal a meggyszínű selyem tapétakockákkal lassan hintázott mellettem, mint egy bíborszőnyeggel leterített római gálya.

– …gyakran hasonlítottam össze kettőnk családi krónikáját. Amennyire a magyar glóbuszon ellenlábasa lehet valaki valakinek, úgy mi azok vagyunk. Boldogult nagyatyádnak, I. Lászlónak 5000 holdja volt Biharban. Igazi, finom úriember volt, és ivott, mint a gödény. Isten áldja emlékét! Atyádra, II. Lászlóra már csak 2000 hold maradt a bihari zsíros földből. Ott ült a képviselőházban Tisza Kálmán miniszterelnök háta mögött huszonöt esztendeig, soha ki nem nyitotta száját, legfeljebb, ha „úgy van, úgy van”-t kellett kiáltani. Igazi úriember volt! Kétezer holdját feltette a kártyára, el is vesztette, Isten nyugosztalja őt! És most itt vagy te, III. László, se földed, se vagyonod, ráadásul ellenzéki vagy. És mégis bejutottál a képviselőházba, pénz, itatás, vesztegetés nélkül. Nem tudom, hogy az ördögbe csináltad. Akárhogy is: ember vagy a talpadon, tetszel nekem, bár azért jöttél, hogy kitekerd a nyakamat. Prószt, fenékig!

– De hadd térek a tárgyra. Boldogult nagyatyámnak, I. Simonnak nem volt egyebe, mint egy régi kutyabőre, meg az, amit a mosóteknőben láthatott, amikor hátrapislantott, ha egyszer egy évben, úgy karácsony táján megfürdött. Huszonöt esztendeig volt Trencsén megye jegyzője. Ivott, mint a kefekötő, mégis 900 holdat szerzett, minden egyes rögöt katasztercsalással, vasútpanamával, vesztegetéssel. Isten áldja meg az emlékét! Hivatali elődömet, boldogult édesapámat a tótok ostorának hívták. 500 holddal gyarapította családi vagyonunkat. Isten áldja emlékét! Fiatal korában nők után koslatott. Gyermekkoromból emlékszem – de miért nem isztok? Te is, öcsém! –, hogy olykor hajnal felé érkezett meg kocsijával Zsolnáról. A bakon, a kocsis mellett, ordas ribancot hozott. Az ajtóban ráparancsolt őnagyságára, másszon be az ágyba, a felesége mellé. Ő meg, ahogy volt, ruhástul-cipőstül befeküdt közéjük. Mert a nőket arra se méltatta, hogy levetkezzen nekik.

– Öregkorában áttért a kártyára. Ma tizenhat esztendeje itt feküdt betegen a szomszéd szobában, özvegyi ágyán. A kártyapartnerek meg körülötte ültek. Két hete verték a blattot, déltől pirkadatig. A megboldogult ugyanis az első téli hóesés előtt kocsit szokott meneszteni három legkedvesebb partneréért, és csak olvadáskor eresztette őket szélnek. Akkor délután atyám sorra nyert minden játszmát. Vacsora után a két ellenfél revánzsot kért. „Hogy az ördögbe ne adnék revánzsot” – mondta az öreg, és befordult a falnak –, „de már csak a pokolban adhatok”. A másik három azt hitte, tréfál. Kevertek, osztottak és vártak. Amikor az öreg félóra múlva sem mozdult, megtapogatták. Már hideg volt. Meghalt, ahogy magyar úrhoz illik. Nyugosztalja az Isten!

– És itt vagyok én, III. Simon – folytatta a szolgabíró csendes mosollyal. – Kártyázom, nőzöm, iszom. Mégis megdupláztam családi vagyonunkat. Hogyan? Te is tudod – hunyorgott a képviselő felé.

– Ha lefekvés előtt kinézel szobád ablakán, a holdfényben magad előtt látod majd a havasi legelőt házam mögött. Amikor atyai örökségemet átvettem, arra gondoltam; ezt a helyet az Úristen is alpesi tehenészetnek teremtette. De mit kezdjek víz nélkül? A patak ugyanis szomszédom, Prokovszky Kázmér legelőjén keresztül csörgedezett, a domboldalból le egész az istállójáig. Csörgedezett, de nem sokáig. Egy éjjel a falu népét kirendeltem sürgős, ingyenes közmunkára, ásóval és lapáttal. A menetet magam vezettem fel a domboldalra; reggelre a patak itt folyt a házam előtt.

– Kázmér megüzente: vannak még bírák Magyarországon! De százötven tehenét potom pénzért mégis eladta a trencséni kupecnek, akit én küldtem a nyakára, nehogy szegények szomjan dögöljenek, mikor itt a vizem számukra. Mit tehettek ezek után a bírák? Mind a három instancián elmarasztaltak. De a végrehajtási utasítás csak nem akart megjönni a belügyminisztériumból. Akadt ott jóakaróm, nem is egy. Már régen megfeledkeztem az ügyről, amikor kilencszázötben megbukott a választásokon a kormány. Két hét múlva kézhez kaptam az alispán úr végzését: „Pán Simon szolgabíró úrnak, Határújfalu. A belügyminiszter úr ilyen és ilyen számú leirata alapján elrendelem, hogy a Brezina patak haladéktalanul szolgáltassék vissza jogos tulajdonosának, Prokovszky Kázmér földbirtokosnak. Aláírás, pecsét.” Forgatom a papirost, mit kezdjek vele? Visszaküldtem az alispánnak, de elébb a hátára írtam: „Méltóságos alispán úr, kedves Pista bátyám! Az intézkedés foganatosítása érdekében kegyeskedj egy zászlóalj sorkatonát Újfalura kivezényelni, mert, ahogy én Pán Simont ismerem, nem adja egykönnyen a jussát. Tisztelő híved, Pán Simon, s.k.”

– Több ennek már, mint tizenkét éve – folytatta a szolgabíró, és bort töltött mindhármunknak. – De a patak még mindig itt folyik.

– És nem félsz, hogy ezt megírom rólad? – kérdezte az újságíró villogó szemmel.

– Csak írd ki az újságba, mekkora gazember vagyok – felelte Pán Simon megadóan. – Megígértem, hogy elmondok neked mindent. Te meg felhasználod. Ez a mesterséged.

– Nem a mesterségem kedvéért, hanem közérdekből.

– Ahogy vesszük – válaszolta a szolgabíró rezignáltan. – De mit érsz vele, ha bocskoros tótok ülnek a helyünkre? Tönkreteszed a saját fajtádat. No, de hadd folytassam. Olyan jól esik az emlékezés!

Régi választásokról beszélt. Egyszer választás idején szárnyvonal épült a megyében. Megállapodott a mérnökökkel, hogy két héttel a választás napja előtt lerakják az állomásépületek alapjait. Kormánypárti faluknál a falu közvetlen közelében; ellenzéki falvaktól öt kilométernyire, a nyílt pályán. Amennyiben a falu népe mégis a kormánypárti jelöltre szavazott, közelebb hozták az állomást. Ha nem, nem. Nagybicse ellenállt; ma is öt kilométerre fekszik az állomása.

Valamelyik szavazókörzet egy kis kormánypárti és két igen nagy ellenzéki faluból állt. A kis, kormánypárti faluban állították fel az egyetlen szavazóhelyiséget. Most már csak azt kellett megakadályozni, hogy a választás napján a két ellenzéki falut elhagyhassák a szavazók. Az egyik falut csendőrökkel vétette körül, azon a címen, hogy kolerajárvány tört ki. A másikkal is ez volt a terve, de az utolsó pillanatban kiderült, hogy nem áll kellő karhatalom rendelkezésére. Részletes instrukciókkal egy öreg zsidó vigécet küldött a faluba. A vigéc kihirdette, hogy este, vonatindulás előtt, az állomáson tyúkszart vásárol, bármily mennyiségben, kosaranként két korona ötvenért. Senki sem volt bolond szavazni menni, amikor ennyi pénzt lehet keresni! Vonatindulás előtt százával álltak sorban az állomás előtt. A vigéc, hosszú, fekete zakóban elsétált a kosarak között. Pálcáját sorra beledugta mindegyikbe, megszagolta a pálca végét, és megcsóválta a fejét: „Kakasszar is van benne. Nem hallották, emberek, hogy azt mondtam: tyúkszart vásárolok?” A parasztok persze irgalmatlanul megverték a vigécet, de jelöltjük megbukott.

Lassanként elálmosodtam. A szolgabíró szorgalmasan töltögette poharamat, talán azért, hogy sort keríthessen frivolabb történeteire. Félálmomban hallottam még valamit egy lilaruhás, nagykalapos, halovány özvegyasszonyról, aki két serdületlen lányával jólmenő bordélyházat nyitott Trencsénben, és akit a szolgabíró tönkretett, de nyomorában újra felkarolt. A történet inkább a szolgabíró jószívét bizonyította, és ez annyira megnyugtatott, hogy elaludtam.

Arra ébredtem, hogy az ágyon fekszem, és Pán Simon éppen a cipőmet húzza le. A képviselő a vendégszoba másik ágyában feküdt hálóingben, és pipázott. Ágya lábánál a zömök, feketeképű cigányprímás állt elfogódott vigyorral. Hegedűjét bal kezében tartotta a térde mellett, mozdulatlanul.

A szolgabíró gondosan betakart, barackot nyomott a fejemre, majd odalépett a cigány elé, ráköpött a homlokára, mellényzsebéből tízkoronás bankót húzott elő, kettétépte és a bankó felét ráragasztotta a cigány homlokára.

– Reggelig húzod a nagyságos képviselő úrnak, meg a fiatal úrnak, de szép csendesen, hogy szépeket álmodjanak. Reggelre tiéd a bankó másik fele is. De ha csak egy pillanatra abbahagyod, úgy lőlek le ezzel a pisztollyal, mint egy kutyát.

Átment a szomszédba, de az ajtót nyitva hagyta. Még hallottam, ahogy levetkőzött, és pisztolyát rádobta az éjjeliszekrény márványlapjára. Amikor másnap reggel felébredtem, a cigány sápadtan állt az ágy lábánál, és csendesen cincogott hegedűjén.

Húsz évvel később, amikor a párizsi gyorsvonattal elhagytam a magyar határt, és némi szomorúsággal néztem a havas mezőt az ablak előtt, ez a jelenet jutott eszembe. Pontosabban szólva, soha, egy pillanatra nem felejtettem el húsz év alatt. Értelme csak lassan világosodott meg előttem, és két főszereplője is egyre változott és alakult bennem. A közvetlen impresszió hatására először Pán Simonra gondoltam úgy, mint holmi csodálatos, mesebeli lényre: hozzá képest Fényes László közönséges, szürke jelenségnek tűnt.

Egy esztendővel később, amikor Magyarországon kitört a forradalom, meggyilkolták gróf Tisza miniszterelnököt, gyakran hallottam Fényes László nevét: ő lett a nemzetőrség parancsnoka a fiatal magyar köztársaságban.

Zsolna ekkor már Csehszlovákiához tartozott. Csak egy év múlva sikerült szüleimmel együtt odautaznom. Nagyapámtól tudtam meg a malomban, hogy Pán Simonból szlovák hazafi lett, aki egy szót sem ért magyarul. Igen fontos posztot tölt be az állami adminisztrációban, már csak azért is, mert kevés az iskolázott szlovák. Fényes László viszont börtönben ül, és azzal vádolják, hogy ő gyilkolta meg gróf Tisza miniszterelnököt. Nagyapám kijelentette, hogy minden bizonnyal ártatlan, és éppen ezért fel fogják akasztani.

Ezt nem értettem egészen, de képzeletemben Pán Simon és Fényes László helyet cseréltek: a képviselő egyszerre érdekesnek, meghatónak és hősiesnek, a volt szolgabíró pedig egyre undorítóbb szörnyetegnek tűnt. Arca megpuffadt, hangja vadkanhorkolássá változott emlékezetemben, míg Fényes jellegtelen, mérges arca köré lágy mártírglória rajzolódott. És ezen az sem változtatott, hogy a bíróság felmentette a vád minden pontja alól.

Amikor Párizsba értem, nyomban tudakozódni kezdtem utána magyar ismerőseimnél, és már a második délelőtt felmentem hozzá. Pontos címét senki sem tudta, de elmagyarázták, hogy szálljak ki a Clignancourt metróállomáson, és nézzek körül. Ahol az ablakpárkányon zsírosbödönök állnak, vöröspaprika lóg füzérben, snidling zöldell, és kapor virít: ott lakik Fényes László.

A kis szállodaszobában, mely nem volt kevésbé nyomorúságos, mint az enyém, négy-öt spirituszfőzőn levesek, főzelékek rotyogtak, hús sült. A polcon egy pár cúgoscipő hevert: az egyikből egy félkilós liszteszacskó, a másikból egy sárgarépa kandikált ki. Az ablak alatt a földön, egy cserép muskátli állt, halvány, télies vízhajtásokkal.

Gyanakodó pillantást vetett rám, de amikor a nevemet hallotta, megörült, és nyomban még egy terítéket helyezett az asztalra.

– Nem tudlak olyan jól vendégül látni, mint Pán Simon annak idején – mondta. – Meg aztán a nehéz ételekkel is fel kellett hagynom – sóhajtotta. – Hat évvel ezelőtt Bécsben gyomorvérzést kaptam. Még az Allgemeines Krankenhausba is bementem kivizsgálásra. Másnap reggel, amikor felébredek a nagy közös kórteremben, látom: csuhás áll kinn a folyosón, a nyitott ajtó előtt, és misét mond érettünk. Hallottál már ilyen szemtelenséget? Fogtam a batyumat, otthagytam a kórházat, mielőtt orvost láttam volna. Azóta magam kúrálom magamat.

Csak pofaszakálla hiányzott; egyébként pontosan olyan volt, mint amikor a söntés pultjánál megpillantottam. Ebéd közben kikérdezett Magyarországról: de úgy vettem észre, hogy mindent tud, még a pesti pletykákat is. Aztán elmondta, miért kellett Magyarországról menekülnie: a szocialista napilapban részletesen és pontosan megírta a fehér terroristák gyilkosságait, melyeknek Horthy kormányzó bűnpártolója és legalább két esetben – Somogyi Béla szociáldemokrata lapszerkesztő és Bacsó Béla hírlapíró esetében – felbujtója is volt. De leginkább azzal hívta ki ellenségei dühét, amikor koldusnak öltözve beállított Gömbös későbbi miniszterelnök nagytétényi villájába, ahol Gömbös anyja, egy jószívű és buta vénasszony leültette a konyhába, egy bögre tejet és kenyeret adott neki, majd elhencegett, hogy két német hazafit is kosztoltat, akik fenn a padláson rejtőznek. Fényes éppen ezeket kereste. Matthias Erzberger német kereszténydemokrata kancellár szökésben lévő gyilkosai voltak.

1934-ben Bécsben részt vett szocialista oldalon a februári harcokban, majd sebesülten menekült Pozsonyba, Pozsonyból Prágába, Prágából Párizsba.

– Tudsz franciául? – kérdezte hirtelen.

– Tudok.

– Persze! Hiszen te fordítottad Villont! Fiatal koromban nekem is francia gouvernante-om volt. De mindent elfelejtettem. Azért kérdem, mert nyelvtudás nélkül nagyon bizonytalanul mozgok itt az utcán. Mit csináljon az ember ilyen ködös, téli délutánon? Látogassa meg a temetőben azokat, kikkel nem találkozhatott az életben. Heine sírjánál már tiszteletemet tettem, Károlyi Mihállyal. Elkísérnél a Père Lachaise-be?

Elsőnek Chopin sírját kívánta látni, majd Oscar Wilde-ét. Onnan Abélard és Héloïse-hoz mentünk, majd Ludwig Börne-éhez, a nagy, liberális német újságíróéhoz, aki párizsi emigrációban halt meg Lajos Fülöp idején. Végül a nemrég elhunyt osztrák szociáldemokrata vezér, Otto Bauer sírjánál álltunk meg – őt Fényes jól ismerte és tisztelte. Túloldalt a Mur des Fédérés golyónyomos fala, néhány szél- és esőszaggatta koszorúval, eperszínű szalagokkal az ötágú csillagok alatt.

– Lépjünk közelébb? – kérdeztem, amikor észrevettem, hogy Fényes a szélben libegő szalagokat nézi.

– Nem – felelte kurtán.

A Père Lachaise temetővel szemközti, csúnya kis bisztróban telepedtünk le. Az volt a neve, hogy „Jobb, mint a túloldalon”. Az öregúr vörösbort hozatott; amikor letette poharát, kemény mandzsettája a műmárványhoz ért, és ugyanúgy csörrent, mint annak idején nagyapám kocsmájában. A bisztró fala mentén végigfutó ülésszerű, barna, kopott bőrdíványon ültünk egymás mellett. Kint a vad kék égen az Esthajnalcsillag szikrázott. Ránéztem az öregre: ugyanolyan elszánt és ugyanolyan rezignált Don Quijote-i arckifejezéssel ült mellettem, mint a szánon, Határújfalu felé. Hol vagyok még a harminc esztendőtől, és az élet máris csupa emlék – gondoltam riadtan. És mi lesz még ezután, az emigrációban!

Szomszédom is alighanem valami ilyesmit gondolt. Előkereste vastag, fekete tárcáját és néhány fényképet mutogatott. „Ez – magyarázta – 1919-ben készült, amikor ki akartak végezni. Már nyakamra tették a kötelet, amikor a kegyelem megjött.”

A kép két másodperccel korábban készülhetett. Fényes két katona közt ballagott a macskaköves udvaron. Baljában nagy darab kenyeret és szalonnát, jobbjában bicskát tartott, és jóízűen falatozott. A kép sarkában az akasztófa kötele látszott a hurokkal.

Egy másik kép Fényes édesanyját ábrázolta, amint kastélyuk ablakában a virágokat öntözte.

Szomszédomra néztem, aki kitalálta gondolatomat.

– Hogyan kerültem a bihari kastélyból plebejusok, forradalmárok, szocialisták közé? És végül ide? Ezt szeretnéd kérdezni, csak nem mered – mondta tűnődve és pipára gyújtott. Aztán várt, amíg a parázsfoltok összefolytak, és a dohány teteje minden szippantásnál pirosan felizzott. – Történetem rövid és egyszerű. – Kissé hátraengedte derekát a bőrülésen, hogy az elbeszélő fesztelen tartását felvegye.

– Az 1883-as választásokon történt, odahaza, Ércsoklyán. A falu közepén kis dobogót állítottak fel, onnét figyeltük a választók felvonulását, apám, öcsém meg én. Az ilyen felvonulás afféle erőpróba volt; mindegyik fél megmutatta a maga elánját és izmait. Először édesapám párthívei jöttek: szekéren, lovon és gyalog. Aztán az ellenzékiek magyar zászlókkal, és Kossuth Lajost éltették. Aránylag kevesen voltak, nagyrészt 15-20 holdas, független gazdák, akik azt se bánták, ha nem kapnak az államtól dohánytermelési szerződést, és adójukat ötszörösére emelik. Legelöl három szép szál, nagy, fekete bajszú paraszt jött, az ellenzéki főkortesek. Amikor észrevettek bennünket, a földesurat és gyermekeit, az öklüket rázták felénk. De nem szóltak semmit, ahogy elvonultak.

Másnap reggel a kertben játszottam, amikor újra elém kerültek. A nagykapun jöttek be, hárman egy sorban, mögöttük hat csendőrrel. Csak amikor közelebb értek, tűnt fel nékem, hogy mindhárman meg vannak bilincselve. A kakastollas csendőrök apám dolgozószobájába vezették őket. Utánuk mentem a folyosóra, ahol a nagy, falba épített kályhák álltak. Szobáinkat télen ugyanis a folyosóról fűtötték. Bebújtam a kályhába és a rostélyon át belestem a szobába. Apám éppen akkor húzta fel a jobb kezére való fél glaszékesztyűjét. Ezt a kesztyűt akkor szokta felhúzni, ha a mezei munkákat inspiciálta vagy az ispán lehívatta, mert baja volt valamelyik béressel.

A parasztok az íróasztal előtt álltak, mögöttük csendőrök. A pedrett bajszú ellenzékiek óvatos terpeszállásba helyezkedtek, hogy el ne essenek, miközben apám pofozta őket, fehér kesztyűs kezével, mert utálkozott a paraszt érintésétől, az emberek csak hajlongtak csípőből, mint viharban a jegenyék. Senki sem szólt. Aztán atyám az asztalra dobta kesztyűjét. – Elmehetnek – mondta. Az ablakból még utánuk nézett, majd leült íróasztalához, de mielőtt nekilátott volna napi munkájának, még ásított egyet. A kezét szája elé tartotta, noha egyedül volt; dehát őt is francia gouvernante nevelte, mint engem.

Egy pillanatra elhallgatott, és intett a pincérnek.

– Hát ezért vagyok itt – fejezte be. – A pincérnek pedig fordítsd le, kérlek, hogy ennél rosszabb bort még nem ittam egész Franciaországban.

A hétfrankos számlát hét darab egyfrankossal elégítette ki: szépen egymás mellé kiszámolta őket az asztal lapjára. Aztán egy tízfrankos bankót csúsztatott melléje, borravalónak. Szürkészöld, öreges és kissé már vizenyős szemével kitekintett az ablakon. Az utcalámpa hitvány visszfénye bizonytalanul táncolt a temető falán, és egy háromszögletes, éles síremléket világított meg, tetején egy aprócska, majdnem dekoratívnak tűnő kereszttel.

– Nem. Mégse szólj semmit a pincérnek, mert jobb, mint odaát – mondta, és könnyedén megborzongott, úgy, ahogy azok az emberek szoktak, akik velem ellentétben nem félnek a halál gondolatától, legfeljebb elszontyolodnak tőle.

Attól kezdve legalább kétszer találkoztunk minden héten, a hétfő estéket nem számítva, amikor emigráns társainkkal ültünk össze a Café Napolitaine-ben. Hallatlanul büszke voltam Fényes László barátságára. Nem csak azért, mert magányos, gyanakvó és megközelíthetetlen ember volt, aki igazából csak kortársaival barátkozott, régi és meghitt ismerőseivel, akik mind harmincöt-negyven évvel voltak idősebbek nálam, hanem elsősorban erkölcsi ereje miatt. Erkölcsi erő áradt belőle, teste minden pórusából, láthatatlanul, de érezhetően. Ez áradt nyárspolgári, semmitmondó arcából, kopott kabátja alól, és betöltötte az egész szobát, a kávéházat, mindent, ami körötte volt. Egyik emigráns társunk valamelyik este barátját is elhozta magával a kávéházba. Olyan alakja, ábrázata volt, mint a díjbirkózónak; valamikor – vagy tíz év előtt – Horthy Miklós meghívott barátai közé tartozott. Fényes ránézett az idegenre, és a kávéház ajtaja felé mutatott. Azt hittük, verekedésre kerül sor. „Ki innen” – mondta Fényes, mikor az illető semmi kedvet sem mutatott, hogy odébbálljon. A férfi csendesen megfordult és kikullogott a kávéházból.

Amikor feleségem néhány héttel később egy este váratlanul beállított, nagyon megijedtem. Nem tőle ijedtem meg; régen sejtettem, hogy utánam fog jönni. Még ezt se bántam, noha minden napot, melyet nélküle töltöttem, nyereségnek tekintettem. De ugyanekkor folyton arra kellett gondolnom, hogy Magyarországon valószínűleg üldözésben lesz része miattam, sőt esetleg meg is ölhetik. Nem őt féltettem; inkább az a gondolat aggasztott, hogy a jövendő magyar irodalomtörténészek és lexikográfusok becstelenséggel vádolnak majd, amiért pusztulni hagytam fiatal és szép feleségemet. Minthogy az utókor ítéletétől sokkal jobban féltem, mint Valytól, érkezését egyenest megkönnyebbüléssel vettem tudomásul.

Amikor belépett hotelszobámba, arcán meglepetés és ijedtség tükröződött. Feltehetően azt várta, hogy bűntanyára lép be, és legalábbis a bécsi színésznővel ér tetten, minden bizonnyal fel is készült, mit mond, és hogyan bocsát meg nagylelkűen nekem, a színésznőnek, az egész orgiázó társaságnak, és ment meg a fertőből – mert hiszen ezért jött utánam. Ehelyett csúnya, szabálytalanul ötszögű szállodaszobában találta magát, az olcsó párizsi hotelek szabványos bútorai közt, melyet az idő, a vendégek nemtörődömsége, a tulajdonos engedélye nélkül titkon felállított spiritusz- és villanyfőzők, valamint a gyakori és elhamarkodott szeretkezések deformáltak, piszkítottak be, és telítettek meg dohos, savanyú, állandó összetételű illatkeverékkel. A szemétkosárban egerek hancúroztak, míg én a rézgömbökkel díszített, ormótlan ágyon hevertem, és Robert Herrick verseit olvasgattam. Valy ijedtsége a váratlan szituációnak szólt; itt nem tudott sem múzsaként, sem mentőangyalként fellépni.

Én is meglepődtem és megijedtem. Meglepetésem szépségének szólt; négy hete egyetlen egyszer sem képzeltem el magamnak. Ijedtségemet nem megjelenése okozta; különösképpen attól a gondolattól rémültem meg: mi lesz, ha Fényessel összekerülünk? Valy kommunista volt; igaz, csak szájával, de annál hangosabban, Fényes pedig semmit sem tűrt kevésbé, mint a bolsevista misztikát. Valy, amikor Fényes nevét megemlítettem, nyomban kétségbeesett, hogy ilyen reakciós, vén szamarakkal járok össze, ahelyett, hogy a kommunista emigrációval venném fel a kapcsolatot, mely várva várja jelentkezésemet.

Találkozásunk, a vészes auspiciumok ellenére, minden baj nélkül zajlott le, sőt Fényes, a maga öreguras módján, valósággal beleszeretett Valyba. Elragadtatása elsősorban Valy szépségének, másodsorban annak szólt, hogy feleségem a kis gázfőzőn kitűnő vacsorát készített, sőt az öreg ízlését is kitalálta – hogy például a salátát olaj és ecet helyett disznózsírral megkenve és paprikával szereti a magyar barokk szokása szerint, míg a fűszereknél a reneszánsz udvarainak előírásaihoz ragaszkodik. Arra, hogy a nők mit beszélnek, Fényes amúgy sem figyelt; Valy pedig Chamberlainre meg Daladier-re húzta a vizes lepedőt, amiben valamennyien egyetértettünk. A következő hónapokban Fényes minden csütörtök este kicsípve érkezett hozzánk, virággal a gomblyukában, csokorral a kezében.

Néhány hónap alatt Fényes mellett egész sor barátot szereztem, noha voltaképpen még Fényesnél is zárkózottabb voltam, csak éppen sokkal udvariasabb, kíváncsibb és gyengébb, mint ő. Nem budapesti barátaimért kerestem kárpótlást, mert barátok nélkül is meg tudtam lenni; a körülmények kényszerítettek barátkozásra. A franciákkal ellentétben, akik féltek a háborútól, és azt remélték, hogy elkerülhetik, mi már nem féltünk. Tudtuk, hogy elkerülhetetlen. Ebben az ideges várakozásban a többi közép-európai emigránssal együtt a nap jelentős részét kávéházban töltöttem. A nyugtalan hónapokat csak beszélgetéssel és barátkozással üthettem agyon. Színház, mozi, szórakozás nem kerülhetett szóba: csakúgy, mint a többiek, rendkívül szegény voltam. A francia törvény értelmében idegen nem vállalhatott munkát, és az illegális munkavállalás a kiutasítás kockázatával járt, vagyis halálbüntetéssel. A francia kormány csak a nagyrészt Kelet-Európából érkezett sok ezer szabóval, szűccsel, cipésszel, varrólánnyal tett kivételt, akik sötét szállodaszobáikban, illegálisan és éhbérért dolgoztak; ezeket megtűrték, mert a kormánynak kapóra jöttek, hogy a munkabéreket leszoríthassa, és ugyanekkor a jobboldali sajtóban a gyűlöletes idegeneket okolhassa az alacsony bérekért.

Magunkkal hozott ékszereink eladásából fizettük a szállodát: a heti két este kivételével, amikor Fényes nálunk vacsorázott, vagy főleg nála, és javarészt kukoricakását ettünk, melyet 25 literes vederben főztünk a gázon. Mikor megkeményedett, kiborítottuk a szoba közepén álló kerek asztal közepére. Ha teherautó ment el a rue Lacépède-ben, a sárga massza csendesen remegett. Ebből vágunk szeleteket reggel, délben és este. Olykor csomagban szalonnát, kolbászt kaptunk hazulról, de a csomagnak kicsinek kellett lennie, mert különben vámot fizettünk volna érte. Párizsi tartózkodásunk másfél esztendeje alatt soha annyi pénzünk nem volt, hogy borbélyhoz mehessek; Valy fazekat borított a fejemre, és úgy nyírt körbe ollóval. Ugyanekkor azonban gondosan ügyeltünk arra, és inkább egész nap éheztünk, csakhogy cigarettára és kávéházra pénzünk maradjon. Ha valahova meghívtak bennünket, gyalog mentünk, még Versailles-ba is.

Új barátaim kizárólag az emigránsok közül kerültek ki: de ennek szegénységem csak kisebbik oka volt. Az elején merőben elképzelhetetlennek tartottam, hogy ne szerezzek francia ismerősöket is, nem azért, mintha éppen franciák után vágyódtam volna, hanem mert elkerülhetetlennek gondoltam. Rövidesen rájöttem, hogy az ilyen ismerkedés céltalan, sőt lehetetlen. Talán még a pincér mutatkozott legkegyesebbnek irántunk a Flore kávéházban, hová nap mint nap eljártunk; némi rosszallással ugyan, de legalább tűrte, hogy egy-egy csésze fekete mellett ott üljünk másfél óráig; de már azt nem vette tudomásul, hogy a szokványos borravaló háromszorosával próbáljuk megnyerni. Nyilván az imponált volna neki, ha kevesebb borravalót kap, viszont gint rendelünk. Más kávéházakban, mint például a Clunyben, ki sem szolgálták az idegent, hacsak angolszász kiejtéssel nem rendelt.

Szállodánk tulajdonosnője, egy mindig fekete selyemruhába öltözött alacsony öregasszony, aki nehéz hónaljszagát egész délutánra ott felejtette a folyosókon, minden este megszólított bennünket, ha lejöttünk a lépcsőn, útban a kávéház felé. Ilyenkor a portásfülkében ült, terített asztal mellett. Ovális, nagy melltűjének üvege alól első világháborúban elesett férje bámult bele özvegyi sajtlevesébe: vakítóan fehér bőrű, durva vonású, egyenes orrú, nagy fekete bajszú francia, aki feltűnően és bosszantóan hasonlított Guy de Maupassant-hoz. Madame Freynault hol azt kifogásolta, hogy túl sok vizet használunk a mosakodáshoz, hol azt, hogy kétszer húzzuk le az árnyékszéket, holott egy lehúzás is elegendő lenne. Ilyenkor abbahagyta a leves kanalazását, és míg szavai hatását figyelte, egy-egy szem mazsolát kapott ki görcsös, karomszerű ujjhegyeivel a gyümölcsöstálból, és hajított szájába. Alázatosan, szinte siránkozva beszélt, és nem minden humor nélkül. A humorhoz megvolt a maga joga. Tíz hold szőlőt birtokolt a Champagne-ban.

A háború kitörése után materiális természetű panaszait politikai fenyegetésekkel toldotta meg: hogy feljelent bennünket, ha a következő légiriadóra ismét szobánkban maradunk, ahelyett, hogy a metróba mennénk; hogy alighanem zseblámpával adunk az ablakból jelzéseket a német repülőknek; vagy arról beszélt, hogy a francia közkatonák most a Maginot-vonalban dideregnek, és kellemes esti szórakozást kívánt nekünk. Szívesen költöztünk volna más szállodába, de bőröndjeinket már zálogba csaptuk, költözésre pénzünk nem volt, és ismerőseinktől úgy tudtuk, hogy a többi szállodás sem különb Madame Freynaultnál.

A legkínosabban a tartózkodási engedélyem kérdése érintett. Minthogy nem állt rendelkezésemre az a két-háromezer frank, melyért a kijárók bárkinek azonnal állandó engedélyt szereztek, kénytelen voltam ideiglenes tartózkodási engedélyemet hónapról hónapra meghosszabbítani. Ez átlagban két-három, sőt négynapos ácsorgással járt a prefektúra udvarán; az engedély kiadása a tisztviselő kénye-kedvétől függött. Igaz, hogy általában megadták. Nem is az ácsorgást, a tolongást, hanem a hang durvaságát és a szándékos megaláztatást nehezményeztem. Amikor kitört a háború, katonának jelentkeztem a francia hadseregbe. Miután alkalmasnak nyilvánítottak, azt reméltem, hogy tartózkodási engedélyt kapok, legalább addig, amíg behívnak. Behívás helyett egy nap kiutasítási végzést kaptam. Ezt nyolc naponként kellett hosszabbítani, vagyis a hét felét a prefektúrán töltöttem sorban állással. Mindig ügyeltem, hogy ne férfihoz, hanem lehetőleg hervadt, öregedő, de azért nem agresszíven csúnya tisztviselőnőhöz kerüljek. Mindig szerencsém volt; ha nem lett volna, hazatoloncolnak Magyarországra, ahol már mint katonaszökevényt, franciabarátot és hazaárulót köröztek. Végül meguntam az ácsorgást, és egy osztrák szocialista kíséretében felmentem Ziromsky francia szocialista képviselőhöz. Mikor meghallotta, hogy Villon magyar fordítója vagyok, barátságos gesztussal fordult felém: „Egyszóval, a becsületrendet szeretné megkapni?” Mihelyt tudomására hoztam a tényeket, elkomorodott, és azonnali intézkedést ígért. Miután semmit sem intézett, az osztrák szocialisták szereztek számomra kétezer frankot a rendőrség megvesztegetésére. Másnap megvolt az állandó tartózkodási engedélyem, de már nem vettem sok hasznát.

Távol áll tőlem, hogy mindezért általánosságban a franciákat okoljam. Mégis minden megalázásnál megalázóbbnak tekintettem volna, ha ebben az atmoszférában a franciák társaságát keressem. Egy rokonszenves házaspárral, Meyer-Oulif mérnökkel és feleségével tettem kivételt, akik szelíd, de csökönyös és áhítatos erőszakkal ragaszkodtak személyemhez. Többször vittek kirándulni a Loire mellé vagy Párizs környékére, és számtalanszor hívtak palotájukba az Avenue Mozart-ra. Meghívásaikból minden hónapban csak egyet fogadtam el; utoljára 1939. szeptember 4-én kellett volna náluk vacsoráznunk. Előző nap délután, néhány órával a hadüzenet után Meyer-Oulif felhívott szállodámban, és sajnálkozva közölte velem, hogy meghívását kénytelen lemondani. Egyrészt, mert feltehetően a következő napokban mozgósítják, másrészt, mert szomszédai az Avenue Mozart-on minden bizonnyal rossznéven vennék, ha háború idején idegeneket látnának nála. Közlése elszomorított: ez volt az utolsó szál, mely az élő Franciaországgal összekötött. Később gyakran képzeltem el magamnak hórihorgas alakját, gyér, szőke bajuszát, idegesen lóbálódzó, hosszú karját, amint a mérnökkari tisztek uniformisában hazafias kötelességét teljesíti, és éjnek idején a Maginot-vonal nedves betonfalát vizsgálgatja. Karácsonyra New Yorkból kaptam tőle üdvözlőlapot.

Amikor a háború kitörése után az általános idegengyűlölet még fokozódott, engem, csakúgy, mint emigráns társaimat – már közönyösnek talált. Az állandó inzultusok lassanként indifferens társadalomkívüliségbe kergettek bennünket, s egy és mindenkorra elvették kedvünket attól, hogy meggyőzzük a franciákat érdekeink vagy akár érzelmeink azonosságáról. Egyszer feleségemmel együtt az utcán ért a légiriadó; a legközelebbi, egyébként ismerős szállodába tértünk be. A bolthajtásos, óriási pincében a tulajdonosnő azzal fogadott, hogy elszívjuk a levegőt előlük. Kezét mellemre téve, tréfálkozva, de erélyesen visszatolt a lépcsőn a szálloda kapujáig, és bereteszelte mögöttünk az ajtót. Egy másodperc múlva már őrjáratba botlottunk az elhagyott utcán. Bekísértek az őrszobára és órákig faggattak, mit keresünk légiriadó idején az utcán? Közben a rendőrhadnagy szeme megakadt Valyn. Nyilván félreértve feleségem kihívó magatartását, udvarolni kezdett neki, majd szabadon engedett bennünket. Másnap a kiutasítási végzést kézbesítették, mely azonban csak az én nevemre szólt, jelezve, hogy a franciákból még nem halt ki a gavalléria.

Mégsem állíthatom, hogy a hatóságok alávalósága és a kibírhatatlan környezet felbőszített volna; öreg emigráns barátaim jóelőre figyelmeztettek, hogy szolidaritást a maguk fajtája iránt csak a kommunisták és – bizonyos mértékben – a katolikusok ösmernek, nem a demokraták. Ilyesmit nem is vártam. Arra gondoltam, hogy vihar elől menekültem, és a környék egyetlen házába kopogtattam be, melynek tulajdonosa kiszólt, hogy a házába ugyan nem enged be, de meghúzódhatok az eresz alatt, és ha szomjas vagyok, igyam esővizet. Menedéket kerestem Franciaországban, semmi mást: és ezt a menedéket, ha a legridegebb formában, de mégis megkaptam.

A körülmények így még jobban egymásra utaltak bennünket, emigránsokat, és a magyarországi meg a francia társadalomból való kettős száműzetésünk barátságunknak és beszélgetéseinknek hihetetlen intenzitást kölcsönöztek. Úgy éreztük magunkat, mint bandába verődött kóbor lovagok, rajongó trubadúrok, és azzal vigasztalódtunk, hogy róla beszélgetünk. Hogy a nő voltaképpen Hungária-e vagy Marianne, azt sem egymás közt, sem önmagunkban nem tisztáztuk; az öregeknél inkább az előbbi volt, míg mi, fiatalok többnyire Marianne-ra gondoltunk. Szerelmi csalódásunk praktikus konzekvenciáit azonnal levontuk. Abbahagytunk minden udvarlást, sőt további közeledést sem kíséreltünk meg. Ugyanekkor teoretikus imádatunkat úgy őriztük és ápoltuk szívünkben, mint a kiebrudalt trubadúr, aki nem bánja, hogy hölgye mosogatóvizet zúdított reá a balkonról, és kinevette, amikor szívét és életét ajánlotta néki; szerelméhez továbbra is gőgös állhatatossággal ragaszkodik, hiszen a szerelem az ő magánügye, melyhez a hölgynek semmi köze. Rajongásunk nem egy nehéz feladat elé állított. El kellett választanunk a fogalmakat a jelenségektől, a dolgok ideáját maguktól a dolgoktól, a francia demokrácia elveit a francia állam intézményeitől. Mint trubadúrnak a megaláztatásait, úgy kellett elfelejtenünk a parlamentet, melynek szélső jobb- és baloldala az ellenség győzelmét kívánta, kormánykoalíciója pedig tehetetlenségével segítette azt elő; a miniszterelnököt, aki részegen szónokolt a Finnország felmentésére menetelő francia csapatokról, vagy nem engedett a lapokban Göring ellen írni, mert azt képzelte, hogy az utóbbi elkergeti Hitlert, és békét ajánl neki; a vezérkart, melyet a képeslapok magukkal tehetetlen és a legjobb esetben is csak saját bélműködésükkel és személyes intrikával elfoglalt aggastyánok gyülekezetének mutattak; a légvédelmet, mely egy-egy Párizs felett keringő, magányos német repülőgépet nem tudott elkergetni, de riadót fújatott, amikor a francia meteorológiai intézet léggömbjei jelentek meg a Szajna fölött; a sajtót, melyből azt sem lehetett megtudni, hogy az ellenség négyszáz avagy negyven kilométerre áll a fővárostól, és amelynek hasábjain Marcel Déat azt bizonygatta, hogy nem érdemes meghalni Danzigért, Charles Maurras egyetlen kifogásnak azt hozta fel a németek ellen, hogy rosszul főznek, Paul Faure azt ajánlotta hogy engedjék be a nácikat Franciaországba, Louis Aragon pedig két nappal a háború kitörése előtt a Çe Soir című napilapban a Ribbentrop-Molotov egyezményt ünnepelte, amiért megmentette a világ békéjét; a rendőrséget, mely a legismertebb náci kémeket sem tudta megtalálni, de a német antifasiszta emigránsokat egytől egyig letartóztatta; sőt még a haditervet is, mely tankcsapatok és repülőgépek nélkül, a szövetséges Lengyelország cserbenhagyásával és a Maginot-vonalban való vesztegléssel akart háborút nyerni. Végül is környezetünkből éppen az hiányzott, ami Franciaországot a leginkább jellemezte, vagyis a logika, a racionális gondolkodás, a politikai éleslátás, a tények kegyetlen analízise és az örökletes katonai erények. De mi remeteségünkben azt képzeltük, hogy mindezek latensen most is jelen vannak, hiszen éppen ezt tekintettük Franciaország kvintesszenciájának. Így tehát kénytelen-kelletlen keresztülnéztünk a járókelőkön, a bisztrók pincérein, ismerőseinken és a város lakóin, amíg egy Pompejihez hasonló, halott Párizsban találtuk magunkat, melynek a Louvre, a Notre Dame, a Bibliotheque Nationale, a középületek, hidak és szobrok lettek igazi alkotóelemei. Úgy ragaszkodtunk hozzájuk, mint az Ókor rajongói Pompeji köveihez, freskóihoz és pergamenjeihez, mert az antik világból, azon kívül, ami fejükben van, csak ez maradt.

Nem is akadt más dolgunk, mint a beszélgetés és a gondolkodás. Állandó éhségünk – nem a gyomorkorgató, akut éhség, mely kidülleszti, hanem a krónikus és fájdalommentes éhség, mely visszaszorítja gödrébe az ember szemét, ez a jobb és több táplálék vágyából eredő, inspiratív éhség – lelkünket fogékonnyá és testünket könnyűvé tette. Azt éreztük, akár öt méter magasra is fel tudnánk ugrani, ha éppen akarnánk. A lelki torna még könnyebbnek tűnt, akár gyerekkori élményeinkről, akár lelki életünk eddig még nem regisztrált jelenségeiről, akár csak egyszerű logikai játékról, azaz ha nyújtón, bordásfalon való ugrálásról vagy lebegésről volt szó. A csendes éhség felfalta gátlásainkat, mint testünk felesleges húspárnáit, és álmodozásra kényszerített, miközben felszabadította fantáziánkat. Harmadik komponensnek, az emigráció és az éhség mellé, az idő kezdte gondolkodásomat átalakítani, mégpedig nem az idő múlásának ténye, hanem a rendelkezésemre álló, szinte korlátlan idő. Eladdig csak alkalomszerűen gondolkodtam mindennapos dolgokon, de soha azon, amit írtam, mert ezen a területen a gondolkodás inkább elgáncsolt, mint használt; ezúttal, ha nem is verseim, de legalább életem problematikáján is eltöprenghettem. Addigi gondolkodásom – legalábbis úgy vettem észre – folyóvízhez hasonlított, mely faleveleket, ágakat, tárgyakat sodort magával, de meg nem változtatta azokat, most kénsavfolyóhoz hasonlított, mely feloldott mindent, ami belehullott. Úgy találtam, hogy ez pusztán az intenzitás, vagyis a rendelkezésemre álló idő kérdése: addig egy-egy kérdésről legfeljebb néhány óráig beszélgettem, most viszont napi tizenhat-tizennyolc óra állt rendelkezésemre, és ha egy vitát reggel négy felé sem fejeztünk be kávéház után a Szajna-parti padon, úgy másnap és harmadnap is kedvünk szerint folytathattuk.

Ezekben a beszélgetésekben új barátaim, Havas Bandi és Lorsy Ernő voltak állandó partnereim. A barátaim kifejezés pontatlan: barátomnak csak Fényes Lászlót tekintettem, aki úgy beszélgetett, mint én, azaz mesélt, életéről, élményeiről, és ebben benn foglaltatott erkölcsi állásfoglalása, filozófiai és politikai véleménye is, ahogy a cukros vízben benn foglaltatik a felolvadt kockacukor, noha nem látható. Havas Bandi más volt: legszívesebben társadalmi problémákról vitatkozott, vagy lelki életéről beszélt, vallott és gyónt, míg Lorsy hátborzongató történelmi, irodalmi és egyéb ismereteit szokta szellőztetni. Havas az ellentétem volt, legalábbis a reciprok értékem; Lorsyt viszont tőlem merőben különböző és velem semmiképpen és semmi alapon össze nem hasonlítható lénynek kellett tekintenem. Lorsy kedvelte, ha lapozgatnak benne, mint egy lexikonban, de barátságra éppoly kevéssé tartott igényt, mint ahogy az Encyclopedia Britannica is legfeljebb azt követeli, hogy tulajdonosa a kezeügyében lévő könyvtárpolcon tartsa és gyakran forgassa. Nem így Havas, aki lángoló és örök barátságát ajánlotta mindenkinek, és én ezt a barátságot el is fogadtam, de korántsem viszonoztam úgy, ahogy talán elvárta tőlem. Két és fél évig éltünk, mondhatni együtt; jó ideig laktunk ugyanabban a lakásban, étkeztünk ugyanannál az asztalnál, és többször mentettük meg egymás életét, persze a magunkéval együtt, és úgy, hogy az adott körülmények közt nem is tehettünk egyebet. Bizonyos mértékig meg is kedveltem Bandit, de alapvető attitűdöm szemlélő és kritikus maradt. Ráadásul a kapcsolatnak ez a formája nem ismeretségünk folyamán alakult ki; találkozásunk első pillanatában határoztam el, hogy így lesz. Ha Bandi jobb verseket ír, alighanem megolvadok iránta. Mikor kedvesen és szenvedélyesen életre szóló barátságát ajánlotta fel, tudtam, hogy a lehető legkomolyabban gondolja. De azt is tudtam – noha semmi bizonyítékom nem volt –, hogy barátságát mindenkor feláldozza politikai fanatizmusának, ha szükségesnek látja. Ilyen barát nem kell nekem. Olyan erős jellemekhez, gáncs és félelem nélküli lovagokhoz ragaszkodtam, mint amilyen a „magyar Don Quijoténak” nevezett Fényes László volt, aki ugyan csekély politikai nézeteltérésért méregtől kipirult arccal, rikácsolva hordott le, de másnap elnézésemet kérte, és soha, semmiképpen el nem árult. Vagy a jogtudós és író Vámbéry Rusztem, aki bölcs bátorsággal állt ki minden igaz ügyért, és Horthyék politikai műpereiben azokat védte, akikről tudta, hogy koholt vádakat emeltek ellenük. Védő szárnyait már Magyarországon is kiterjesztette rám, és folytatta az emigrációban; nézeteltérésnek vele szemben nem lehetett helye, mert mindig igaza volt. Vagy Jászi Oszkár később, aki verseimet nem értékelte túl, mint Fényes meg Vámbéry – Ady legfőbb ihletőjétől nem várhattam ilyesmit –, és akinek barátsága hűvös volt, szoborszerű, márványból faragott lényéhez illő. Ahányszor láttam, arcom átforrósodott, amiért azzal az emberrel vagyok együtt, aki Magyarország fennmaradásának egyetlen lehetőségéért, a Dunai Konföderációért harcolt a század eleje óta.

Vagy Kéri Pál, kivel Fényes hozott össze. Sok legendás szerelmi kalandjáról hallottam. Sosem beszélt róluk, de homlokán, mikor kávéházban ültem vele, szinte látni véltem a rózsakoszorút. Mint Az Est laptudósítója, megjárta a Balkán-háborút, Moszkvát a húszas évek elején, ismerte jól Trockijt, August Bebelt, Kautskyt; de legjobban a magyar történelmet és ebben is elsőnek a Rákóczi-felkelést, mintha csak a fejedelem egyik generálisa lett volna. A bennünket elválasztó korkülönbség nem számított; úgy sétáltunk, beszélgettünk és nevettünk, mint régi jó pajtások. Avagy a tudós polihisztorok egy másik kategóriája, mint Lorsy Ernő vagy költészetem felfedezője, a korán elhunyt Feleky Géza, kik a múlt minden jelenségét fel tudták eleveníteni. Akadtak köztűk törhetetlen, de szimpla lények, mint Fényes László, bonyolultak, mint Kéri, a marxista; liberálisak, mint Vámbéry, antimarxisták, mint Jászi; de politikai álláspontjuk édeskeveset számított jellemük mellett, és mindannyian ahhoz az emberfajtához tartoztak, melyről tudtam, hogy kihalóban van. Alighanem ez volt az oka, hogy annyira szerettem őket.

Bandiról, megismerkedésünk után, két közös ismerősünknél informálódtam. Az egyik „soha fel nem serdülő kamasznak”, a másik „korunk hősének” nevezte. Noha a huszadik századdal korántsem tartottam annyira intim kapcsolatot, mint második informátorom, elhatároztam, hogy a hallottak után több figyelemre méltatom Bandit, már csak azért is, mert magam is ilyesmire gondoltam első beszélgetésünk alatt. Pontosabban arra, amit Flaubert érzett volna, ha egy reggel, mielőtt még a Bovarynét megírta, hősnője beállít hozzá, és karszékébe telepedve mindent elmond magáról, kéretlenül és őszintén. Bandi az idealista kommunista prototípusa volt, minden erényével és hibájával; ha valaha írni akarok az ilyen emberről – korunk hőséről! –, úgy nem kell majd tíz-tizenkét alakból összekombinálnom; besétált szobámba, mint a kelepcébe. Két évvel később Bandi Londonba került, és ott összeismerkedett Arthur Koestlerrel. Nem kis örömömre szolgált, hogy Koestler pontosan ugyanezt gondolta róla.

Bandi reggel fél nyolckor kopogott be szállodai szobámba, akkor, amikor feleségem még nem érkezett ki Párizsba. Az ajtón át mondta be a nevét; halványan emlékeztem, hogy Kassák lapjában olvastam tőle verset, nem rosszat, de nem is jót. Haragudtam a tolakodóra, amiért korán és bejelentés nélkül zavar fel álmomból. Hogy párizsi dologtalanságunkban ilyen korán kel, jellemét is kétes megvilágításba helyezte előttem. Még nem tudtam, hogy Bandit nem önző ambíciók ugrasztják ki ágyából reggel hat óra táján, hanem az emberiség sorsa iránti nevetséges, habár őszinte érdeklődése. Ez a hajnal első sugarával úgy keltette álmából, mint egy belső ébresztőóra, és holtfáradtan is talpra állította.

Meztelenül alszom, és így is nyitottam ajtót. Úgy gondoltam, ezzel megbotránkoztatom vagy legalább megalázom a tolakodót, és óvom személyemet, mikor belém nevelt félénkségem elé velem született szemérmetlenségemet tartom védőpajzsul. Első pillanatra mindketten meghökkentünk. Ő meztelenségemen, mely polgári-proletár körökben egyformán hallatlan volt, én csúnyaságán. A szoba közepén álló, alacsony, pomponos, egyetlen karosszékbe ültettem, míg én az ágy párnájára kuporodtam törökülésben. Bandi tetőtől talpig végignézett, de csípőmnél illedelmesen behunyta a szemét. Aztán arcomra szegezte tekintetét. Meghökkenésem nem oldódott fel olyan hamar, mint az övé. Ott ült előttem, égnek meredő, vörös sörtehajával, szájából agyarként kiálló, nagy, lapátforma felsőfogaival és éles metszőfogával. Orrán apró verejtékcseppek ültek, pedig a félig nyitott ablak előtt piszkossárga köd foszladozott. Arcát, kézfejét ellepték a rombusz forma, nagy szeplők, mintha nagy szemű szita alatt napozott volna. Hóna alatt cipődobozt tartott, melyből porhanyós süteménnyel kínált. Hazai, mondta, Pestről hozta magával. Három napja szorongatja hóna alatt, gondoltam, még éjjel is így aludt a vonaton. Vettem egyet, hogy ne bántsam meg.

Szaporán beszélt, és noha ott ült a karosszékben, gesztusai állandó felborulással fenyegették. Fiatal volt és sovány, bruhaházva nevetett, és hosszú végtagjai úgy mozogtak, mintha nem inak, ízületek, csontforgók és porcogók kötnék, hanem laza dróttal lennének törzséhez erősítve. A porhanyós sütemény egy része már kezéből, másik része szájából gurult ki a padlóra, úgyhogy néki alig jutott. Utolsó verseskötetemet méltatta nagy hozzáértéssel, és akkora lelkesedéssel, hogy felugrott, nekiszaladt a falnak, majd belehátrált a tükörbe. – Kidobom – gondoltam.

– Kommunista vagy? – kérdezte hirtelen, minden átmenet nélkül.

– Nem.

– Nem is voltál?

– Egyetemista koromban, néhány hétig. Igazából soha. – Amikor észrevettem, hogy indokolást vár, hozzáfűztem: – Kommunistának lenni nem kötelező. Gyakori, de nem kötelező. Tanulságos, de nem kötelező.

– A szenvedés sem?

– De igen – feleltem gyorsan. – Honnan veszed azonban, hogy a szenvedés a kommunisták privilégiuma?

– Tapasztalatból. Kár, hogy elszemélytelenítetted a kérdést, és kitértél a válasz elől – állapította meg csalódottan.

Meztelen bokámat néztem, mely még mindig barna volt az előző nyári napozástól, meg a rojtos, bordóvörös szőnyeget az ágy előtt. Arra gondoltam, hogy voltaképpen el kellene pirulnom, mert csúnya ellenlábasom megszégyenített: Achilles-sarkamon sebzett meg; szinte nem is volt más sebezhető pontom, mint ez az egy.

Alig huszonhárom éves koromban némi hírnévre tettem szert verseimmel, melyeket könnyen írtam. Feleky Gézát, a liberális napilap szerkesztőjét, aki felfedezett, előzetesen nem ismertem. Verseimet, kis, névtelen folyóiratból vette át, miközben katonai szolgálatot teljesítettem. Jelentős igényeket az élettel szemben nem tápláltam. A pénz nem érdekelt. A nők, kiket megkedveltem, és akiknek félszegségemben még udvarolni sem mertem, rendszerint szerelmem első hetében megunták ügyefogyottságomat, és bejöttek szobámba, hogy keresztbefeküdjenek ágyamon. Jóval boldogabb voltam, mint ahogy mások gondolták, akik külső körülményeimből számították ki boldogságom objektív mértékét; ifjúkori vágyálmaim (csak az érdekelt, hogy költő leszek-e és híres – semmi egyéb) bizonyos mértékig beteljesültek, és kamaszkorom ideáljaihoz hű maradtam. De leginkább azért voltam boldog, mert a létezés mezítelen ténye, a puszta élet egymagában is boldoggá tett, annál boldogabbá, minél jobban féltem éjjelente a haláltól. Mesterségem részletei, egy három szótagú rím bármikor jobban érdekelt, mint a külső események, az emberek, anyagi gondjaim és jövőm; de még a fénygyűrűk, melyeket hunyt szemmel láttam, mikor hanyatt feküdtem a strandon, egy kaleidoszkóp, a színes kavicsok a folyóparton, a járókelők, kiket kávéházi ablakból órákig elnéztem, egy virágzó kaktusz vagy gyümölcs hamva is tetszőleges ideig elszórakoztatott. És azt éreztem: ha még ezt is elvennék tőlem, és egy sötét odúba zárnának, akkor se fognának ki rajtam, mert vetítőgép módjára táncoltatnám magam előtt képzeteimet, melyek azonosak e világ képeivel.

Egyetemista éveimen túl, ameddig a szokványos probléma gyötört, hogy lesz-e belőlem író vagy sem, nagyobb lelki válságot nem éreztem. Ennek több oka volt. Először is, mert kategorikus imperatívuszomat összehasonlíthatatlanul erősebbnek tudtam, mint tulajdon akaratomat vagy szenvedélyeimet, azaz mindenkor rábíztam magam. Méghozzá nem is úgy, ahogy a kormányos delejtűje szerint irányítja a hajót, hanem olyan megadóan, mint ahogy a repülőgép követi az automata pilótát. Ez a kategorikus imperatívuszom a szexuálmorál szabályain és konvencióin túltette magát, de az egy „ne paráználkodj” kivételével a tízparancsolat és a római jog valamennyi rendelkezését vasszigorral betartatta velem, csakúgy, ahogy az adott szó, a politikai erkölcs és az etika területén sem ismert semmiféle engedményt. Feleségemet csupán azért vettem el, mert megígértem, hogy elveszem. Vagyis alávetettem magam kategorikus imperatívuszomnak, sőt, azonosultam vele. De ez az azonosulás csupán cselekedeteimre vonatkozott, nem pedig gondolataimra, hiszen tudtam, hogy házasságunk mindkettőnk számára katasztrófát hoz. Úgy voltam tehát, mint a repülőgép, melyet az automata pilóta az előírt menetirányban vezérel, de a repülőgép utasa látja, hogy ebben az irányban vihar kavarog előtte. A vihart választottam, abban a reményben, hogy majdcsak túl leszek rajta; a vihart választottam, méghozzá gondolkodás nélkül – hiszen automata pilótámnak, a kategorikus imperatívuszomnak éppen az volt a feladata, hogy megszabadítson a fölösleges töprengéstől.

Azokon a területeken, melyek nem tartoztak a kategorikus imperatívusz uralma alá, idegeim és természetem óvott nagyobb lelki megrázkódtatásoktól. Ahogy képekben és nem fogalmakban gondolkoztam, úgy minden más kérdésben is ösztöneimnek engedelmeskedtem, nem pedig logikámnak, melytől rendszerint nemhogy a szavazati, de a felszólalási jogot is megtagadtam. A rációt csak a Felvilágosodás nagyjainál, Renannál, France-nál, Berthelot-nál és öreg barátaimnál becsültem, saját mesterségemben, úgy vettem észre, nem sok hasznát látom. Ha kissé ködös fejjel, némileg unottan és minden terv nélkül nekiültem az írásnak, többnyire tűrhető verset írtam, rendszerint késő éjjel vagy rekkenő, délutáni napsütésben; ha reggel, jól kialudva letelepedtem az íróasztalhoz, és gondosan, alaposan meggondoltam és kiterveltem, mit akarok írni, soha semmi nem sikerült. Ugyanígy voltam a mesterségemet érintő nagyobb kérdésekkel is: valahányszor észrevettem, hogy verselőkészségem (mely tehetségemet minden bizonnyal jelentősen felülmúlja) egy bizonyos sablonba, pózba és rutinba kényszerített, ösztönösen nyomban megváltoztattam verseimnek nemcsak a formáját, de mondanivalóját is, azaz úgy bújtam ki megszokott stílusomból és modoromból, mint vedlő kígyó a bőréből. Olvasóim az első pillanatban meghökkentek, szinte felágaskodtak, mint árok előtt a ló, aztán velem ugrattak tovább. Mindezeket a változásokat később regisztráltam önmagamon, ha egyáltalán regisztráltam: de ahányszor esztétikai vagy egyéb megfontolások alapján változtatni akartam írásmódomon, mindig csúfosan megbuktam. Így jártam volna az esztétákkal, a kritikusokkal és tanácsadóimmal is, akiknek véleményét mindig alázattal hallgattam; érveik gyakran ésszerűeknek, sőt követendőknek tűntek. Ilyenkor elismerően bólogattam, és mivel ellenérveket nem hoztam fel, sőt mindjárt beleéltem magam érvelésükbe és gondolkodásmódjukba, s igazat is adtam nekik, azt képzelték, hogy meggyőztek, holott soha senki semmiről meg nem győzött. Érveiket eltemettem, és továbbra is azt tettem, amit ösztöneim sugalmaztak.

Vörös hajú látogatómnak, aki velem szemközt ült a karosszékben, jó szeme volt, és ügyesen célzott. Nem voltam boldogtalan, és játékosságom, álmodozásom, igénytelenségem, önteltségem, sikereim és természetem mellett, mely a puszta létet tekintette a természet igazi, egyetlen, legnagyobb és királyi ajándékának, igen kevés lehetőségem volt, hogy valaha is tartósan boldogtalanná válhassak. Elmenekültem Magyarországról, hogy a börtönt, a szenvedést, sőt az esetleges halált kikerüljem, és némi éhezés után, mint az igazság bajnoka térjek haza. Feleségemtől majd csak megszabadulok, és addig más nőkkel kárpótolom magam. A szenvedésre tehát közel-távol semmi, de semmi lehetőség, és kérdéses, hogy ezzel a természettel egyáltalán lehet-e szenvedni? Jól tudtam, nem azért jöttem a világra, hogy boldog legyek, hanem azért, hogy minél jobb műveket írjak. A műveket a szenvedés mélyíti, és a szenvedés mértékét magam is a legnagyobb mértékben elismertem, majdnem vágyódtam utána. De csak ezért. Eszköznek tekintettem, nem érdemnek, mint vörös hajú látogatóm, szemközt a karosszékben. Még mindig a rojtos, bordóvörös szőnyeget néztem, amiből alighanem azt következtette, hogy elszégyelltem magam.

Mindenesetre abbahagyta a témát, és párizsi ismerőseire terelte a szót. Először Roger Martin du Gard-ra, aki nagyon kedvelte őt, és regényhőséhez, Jacques Thibault-hoz szokta hasonlítani – amire Havas fölöttébb büszke volt. Majd rátért Gide-re (aki, mint bevallotta, elég ridegen fogadta, amikor a Dôme-ban letelepedett asztalához), noha egyik versét le is fordította magyarra. Havas mindjárt el is szavalta a költeményt: az elkövetkezendő kataklizmáról szólt, mely után egyesek a Kongó iszapja mellett, mások az őserdőben vagy az óceán szigetein ébrednek fel; de olyanok is lesznek, akik soha és sehol sem ébrednek fel.

 

*

 

Néhány nap múlva, késő délután ismét meglátogatott. Kelletlenül fogadtam, habár egyöntetűen a legjobb információkat kaptam róla. Hogy önfeláldozó, hűséges barát, igaz ember, és hogy csúnyaságát majd megszokom, ahogy mások is megszokták. Sétálni mentünk a langyos, szinte fojtogató esti ködben, és leültünk egy Szajna-parti padra, ahol Bandi elmondta élete történetét. Igen szegény családból származott, apja korán meghalt, aztán anyja is. Akkor, anyja halála után lépett be a földalatti kommunista mozgalomba, hogy anyja helyett anyja, családja helyett családja legyen – mint ahogy kifejezte magát. Rövidesen a sejt vezetője, akit csak álnéven ismert, kockázatos és fontos megbízást adott néki. Menjen el Bécsbe, ahol az Alserstrasse 69-es számú ház előtt egy ilyen és ilyen külsejű ember barna vulkánkoffert fog néki átadni, minden szó nélkül. A koffer zárva lesz. Hozza át a határon, és adja át neki.

– Mi volt a kofferben? – szakítottam meg Bandit.

– Azt csak a párt tudja – felelte mosolyogva. – Kommunista röplapok, kézigránát, pokolgép vagy hasonló.

– Folytasd – mondtam. Megborzasztott, hogy a lobogóan vörös hajú, ennyire feltűnő fiatalembert bízták meg a kockázatos vállalkozással, és még arra sem méltatták, hogy megmondják, mit hoz a bőröndben, melyet esetleg feltörnek a határon, és amelyért – statárium volt – fel is akaszthatják.

– Ne borzongj! – nevetett. – A konspirációnak megvannak a maga szabályai. Nagyon helyesnek tartom, hogy nem közölték velem, mit tettek a bőröndbe.

Bandi szerencsésen hazahozta, és átadta a sejt vezetőjének a küldeményt. A következőkben röpiratokat osztogatott gyárkapuk előtt, kommunista jelszavakat mázolt éjszakánként a házfalakra, és új tagokat szerzett a pártnak. Ugyanekkor azonban, két szemszögből is, ellentétbe került elvtársaival. Ha nagy vonalakban helyeselte is Sztálin politikáját, egyes kérdésekben nem tudott egyezni vele, és ezt mindig nyíltan megmondta. Másrészt, mert rajongott Freud tanaiért, csakúgy, mint József Attila tette – azokért a tanokért, melyeket elvtársai burzsoá szemfényvesztésnek minősítettek, és a marxizmussal merőben összeegyeztethetetleneknek tekintettek.

Végül kizárták a pártból. Ezután legjobb barátai nem köszöntek vissza neki, szerelme leköpte az utcán, és hamarost a rendőrség letartóztatta. Futári működése minden részletét ismerték. A sejt vezetője alighanem a rendőrség beépített embere volt, aki később a sejt másik két tagját is lebuktatta. Két évre ítélték. A börtönben azt terjesztették róla, hogy spicli, úgyhogy politikai rabtársai a fegyőrökkel versenyben bántalmazták. Ha valami jóban részesült, azt a közbűnöző gyilkosoktól és rablóktól kapta, akik megszánták soványsága, groteszk humora és elesettsége miatt.

– Ugyanez az elesettségem és társtalanságom vitt a földalatti mozgalom tagjai közé – folytatta. – Láttam: Sztálin egyedüli törhetetlen ellenfele Hitlernek, míg Anglia segítette felfegyverkezni, és a Nyugat bambán tűri terjeszkedését. Meg hogy a másod világháború kitörését megakadályozni csak a Szovjetunió tudja. Ezt, remélem, te is elismered. Az elv viszont legfeljebb annyiban vezérel, hogy nem tudok meglenni egy univerzális eszme nélkül, mely elrendezi a világ dolgait.

– Végleg elrendezi?

– Végleg – mondta Havas és körülnézett. Cigarettáját ügyetlenül tartotta kiálló fogai és előrecsücsörített alsóajka közt, és olyan furcsán pöfékelt, mintha ez lenne élete első cigarettája. Már-már azt képzeltem, hogy a társadalmi igazságtalanság valamelyik kirívó példáját keresi a közelben, és nem minden káröröm nélkül regisztráltam, hogy sem koldus, sem clochard nem látható. A könyvesládák között szerelmespár hajolt a kőkorlátra: vékony kabátjukon átpúposodó ülepük ugyan elég soványnak tűnt, de ezt talán csak nem hozza fel a boldogtalanság példájául.

– Nem a szegényekre gondolok – magyarázta Havas. – A földalatti mozgalomhoz azért csatlakoztam, mert szeretetet kerestem. Amikor a minap megkérdeztem, hogy kommunista voltál-e, nemcsak indiszkrécióból tettem. Azért kerestelek fel, hogy szeretetet kérjek tőled, de én is egész hátizsákkal hoztam. A kérdést akkor adtam fel neked, amikor ott ültem veled szemközt a karosszékben, és úgy éreztem, hogy máris megszerettelek. Mindeddig ugyanis csak a kommunistákat tekintettem családtagoknak. És amikor kijelentetted, hogy sosem voltál kommunista, nyomban elhatároztam, hogy ezentúl kiterjesztem a családot minden intellektuelre, aki rokonszenvez az eszmével.

Az utolsó mondat végén, tiltakozásom jeléül felemeltem a karomat, de Bandi a beszéd hevében nem vette észre.

– Hadd mondjam tovább, mert vallomásom így még csak félig igaz – folytatta. – Nemcsak a szeretet kalauzolt a kommunista párthoz, hanem a gyűlölet is. De nem a gazdagok gyűlölete. A világ rendezetlenségét és összevisszaságát gyűlölöm. Mindig ellenállhatatlan kívánságot éreztem, hogy rendbe hozzam a világot, odakint és a lelkemben. Vezérfonalat kerestem, hogy legyen mit követnem, világítótornyot gondolataim és érzelmeim káoszában. Alaptermészetem szerint vallásos ember vagyok, aki hinni akar valamiben. Ez az egyetlen kielégülés, amelyet keresek, és ennek a kielégülésnek a vágya nem akkor támadt fel bennem, amikor a Kommunista Kiáltványt elolvastam. Az eszme keresése volt elsődleges kívánságom és szenvedélyem; és ez a szenvedélyem olyan régi, akár a gondolkodásom.

– Attól félek, hogy régebbi – mondtam barátságtalanul, és felálltam.

– Igazad van – mondta Bandi megadóan. – Régebbi.

Hagyd abba a politikai vitát, biztattam magam. Úgysem jutsz vele semmire, és őt felizgatod, magadat halálra untatod. A következő utcasarkon mégis, megbocsáthatatlan ügyetlenségemben megkérdeztem: honnan gondolta, hogy kommunista vagyok?

– Abból, hogy a fasiszták ellen írsz, a haladás híve vagy. Egyik versedben a kommunistákat az őskeresztényekhez hasonlítottad. Igaz-e? – kérdezte diadalmasan.

– Azt képzeled, hogy a fasiszták minden ellenlábasának kommunistának kell lennie. Ebben is hasonlítasz az őskeresztényekhez. Ha Tertullianusba és kortársaiba beleolvastál volna, tudnád ezt. Miközben szeretetet hirdettek, mindenkit mélységesen lenéztek, aki nem keresztelkedett meg. Még a neoplatonistákat is, akiktől annyi mindent tanultak. Azt hirdették: mindenki más meghal és porrá lesz, míg ők feltámadnak. A pogányokat még a pokol tüzére se engedték be. De ne kívánd tőlem, hogy mindezt részletesen kifejtsem.

– Csak semmi humanista kímélet – rimánkodott Havas, és nekivetette hátát a rue de Seine sarkának. – Velem szemben minden Settembrini előbb-utóbb elveszti türelmét. Az előbb az igazságnak megfelelően, de azért némi provokációs szándékkal, bevallottam neked, hogy fanatikus ember vagyok. Mint a hívő katolikus az egyházával, úgy vagyok a párttal, és elismerem, hogy szellememnek és szívemnek a párt a horizontja. A párt ugyanazokat az ellentétes attribútumokat vonzza, mint az egyház: egyszerre földhözragadt és szárnyaló, kegyetlen és szelíd, kicsinyes és nagyvonalú, megalkuvó és hajthatatlan, csatornaszagú és rózsaillatú. Még azt is hozzáteszem, hogy a kommunista eszmével úgy vagyok, mint az istenséggel a hívő, aki váltakozva rajong és kételkedik. De bármilyen messzemenő legyen a hasonlóság, mégiscsak hasonlat. Nem érinti a lényeget. Azt tudniillik, hogy a kommunista ember a huszadik század tipikus jelensége, és a haladás magasabb fokát képviseli, mint a keresztény, kinek jövője a háta mögött van. Bármilyen analógiát hozol fel, nem győzöl meg semmiről.

– Nem is akarlak meggyőzni – nevettem. – Tőled eltérően sem a világot, sem a te véleményedet nem kívánom megváltoztatni, csak…

– Csak? – kérdezte Bandi nyugtalanul, mert azt hitte, elakadtam.

– Csak magamat, ha szükséges.

Úgy éreztem, hogy az ütés talált. Egy ideig hallgattam, aztán – már közel voltunk a szállodájához – jogot formáltam a vita befejezésére:

– Azt ajánlom: hagyjuk abba a világnézeti kérdések fejtegetését, és Hitlerrel Európa közepén ne vitatkozzunk haladásról. Maradjunk szakmánknál, az irodalomnál, ahogy középkori mesteremberek tették. Meg a szokásos emberi kapcsolatoknál. Már azért is, mert két ennyire ellentétes ember kapcsolata úgysem lesz szokványos. Baráti szerződésünket zárjuk a klauzulával, hogy még a Kerepesi temetőben is lehetőleg háttal fekszünk egymásnak.

 

*

 

Lorsyt, a történészt Budapestről ismertem. Amikor Havas Bandi társaságában beállított hozzám, rosszalló pillantást vetettem pocakjára, mely jóval nagyobbra nőtt, mióta nem láttam. – Bocsáss meg, Gyurka – mondta, szokott gondterhelt arckifelezésével. – A létfenntartás kényszerített erre az ízléstelenségre. Csak így hozhattam magammal húsz kiló zsírt vámmentesen, olyan húsz kilót, melyet nincs módomban zálogba tenni és elkínálni. Gondold meg: több mint százezer kalória, azaz kéthavi élelem – tette hozzá, csendes undorral.

Lorsy anyanyelvén kívül tökéletesen beszélt és írt franciául, angolul és németül; a világpolitika eseményeit, az újonnan megjelent könyveket és történelmi évfordulókat rögtönzött előadásokban kommentálta. Ezek az előadások különbek voltak mindennél, ami az adott témáról a világsajtóban megjelent. Képességei Lorsyt arra predesztinálták, hogy saját zsírja helyett azt ehesse, amit szeret, mármint kaviárt, tengeri rákot és fácánhúst. De tulajdonságai csakúgy, mint az előző harminc esztendőben, amióta az egyetemet elvégezte, paralizálták képességeit. Többször megkértük a kávéházban; írja le, amit éppen elmondott; Bandi felajánlotta, hogy beviszi a kéziratot az egyik nagy hetilap szerkesztőségébe. Ilyenkor Lorsy kijelentette, hogy megírja éjjel, de aztán nem írta meg, vagy egyszerűen tudomásunkra hozta, unja a témát, miután egyszer már kifejtette előttünk. Egy neves kiadó, mihelyt Lorsy megérkezett, levélben szólította fel: látogassa meg, könyvet akar rendelni tőle a francia erődítések történetéről, Vaubantól Maginot-ig címmel. Néhány újabb levél és telefon után Lorsy csakugyan el is indult a Boulevard St. Germain felé, ahol – mintegy ezerötszáz lépésnyire szállodájától – a kiadó várta irodájában. De odáig sohasem jutott el. A közeg ellenállása, mint ahogy Lorsy nevezte, valahol útközben mindig megakasztotta. Ismerőssel találkozott, pénzt kért tőle kölcsön, és beült a kávéházba, ahol napestig beszélgetett különböző emberekkel és csak késő délután vagy este verődött haza. Máskor lesétált a Szajna partjához, végignézte a rézkarcokat és a metszeteket, vagy állva könyveket olvasott ki, amíg az árusok be nem zárták ládáikat. Ilyenkor csendesen hazasétált, és talán ő maga sem vette észre, hogy egész nap egyetlen falatot sem evett.

Bandi, aki mindezt látta, de nem tudta elnézni, titkári szolgálatait ajánlotta fel néki. Természetesen ingyen. Lorsy kijelentette Havasnak: hiába akar segíteni rajta; őrajta nem lehet segíteni. Bandi azt válaszolta, hogy neki van szüksége Lorsyra, és nem megfordítva; őt a természet titkárnak teremtette, és Lorsyban alanyt keres, akire szeretetét és ragaszkodását pazarolhatja. Lorsy mégsem állt kötélnek, de egy nappal azután, hogy a Ribbentrop–Molotov egyezményt nyilvánosságra hozták, és Bandi feldúlt arccal járta sorra ismerőseit, sőt az öngyilkosság gondolatával foglalkozott, nagy kegyesen mégis felfogadta. Titkári működését azzal kezdte, hogy némi pénzt hajtott fel, leitatta Lorsyt, és taxin elvitte a kiadóhoz, ahol aláírták a szerződést. Mindezt Lorsytól tudtam meg, minthogy Bandi annyira szégyellte magát előttem a paktum miatt, hogy nem mert a szemem elé kerülni. Pedig már felkészültem, mit mondok neki: hogy próbáljon meg ideológia nélkül élni. Kellemesebb, bár nehezebb.

Szeptember vége felé láttam újra. A reggeli lapot olvastam szobánkban, a cikket Lengyelország negyedik felosztásáról, amikor Bandi hangja hallatszott az utcáról:

– Gyere az ablakhoz, Gyuri. Szomorú hírt kell közölnöm. Zsiga bácsi meghalt.

Az úttest közepén állt: a déli nap egyenesen az arcába sütött, patetikus volt és szomorú, de nem nagyon szomorú. Számára a gyászhír fájdalmasságát nem kis mértékben enyhítette a tény, hogy ő közli a gyászhírt, és hogy egyik barátjától a másikig futkos, gyalogszerrel végig egész Párizson – minthogy egyik kötelességének tekintette, hogy ismerőseit a szinkronizált jólinformáltság állapotában tartsa. Csak annyit mondott, hogy most Lorsyhoz megy. Ernő többször járt Zsiga bácsi bécsi lakásán; rá fogja venni, hogy írjon róla, és a cikket eladják valamelyik francia lapnak.

Terve kivihetőségét kétkedve fogadtam, és visszaültem íróasztalomhoz, Valy egyik kommunista barátnőjéhez ment át, kit félórával azelőtt szólítottam fel; hagyja el a szobánkat, méghozzá azonnal. Ács Helén szőke hajú, koravén arcú, barátságos, segítőkész és jólelkű teremtés volt Beregszászról. A kommunista párt lelkes tagja. Szavát feleségem úgy hallgatta, mint a kinyilatkoztatást. Ezúttal sajnos azt hangoztatta: legfőbb ideje, hogy a fasiszta Lengyelországot felosztották. Ezt még kibírtam volna, de Helén nem tudom hányadszor jött fel, pontosan abban a pillanatban, mikor a kisasztalhoz ültem verset írni. Sejtettem, mi következik: a fülembe tömött vattán át is meghallom tűrhetetlen pusmogásukat, egyetlen sort sem tudok kihúzni magamból, és a végén már csak ahhoz támad kedvem, hogy a Szajnába ugorjak, aminek nincs értelme, mert kiúszom belőle.

Miután olyan haragot mímeltem, hogy Helén és Valy egyszerre ugrottak ki az ajtón, leültem a tervezett hat összefüggő szonetthez. Azt akartam megírni, hogy engem is eladtak, mint fivérei Józsefet, de talán sikerül kimenekülnöm az európai kútból, és eljutnom a Holtak Országába, Egyiptomba, élőhalottnak – de ott legalább ösztöneim szerint élhetek, a nap izzó tűzkereke és a csillagos éjszakák alatt. Közben eszembe jutott: talán aktuálisabb és illendőbb lenne Freudról írnom. De nyolcvanadik születésnapján, még Budapesten, már megtettem ezt, bár akkor is magamról írtam inkább, mint róla. Sebaj, folytattam a szonetteket és elkészültem velük. Bandiról teljesen megfeledkeztem: aztán Valy is megérkezett. Rövidesen taxi állt meg ablakunk alatt.

– Öltözködjetek fel azonnal – kiáltott fel Bandi –, Ernő bent ül a taxiban, és vacsorázni visz valamennyiünket.

Valynak erkölcsi meggondolásai voltak, melyeket azzal oszlattam el, hogy aznap még egy falatot sem ettünk, és Lorsy is már étkezett néhányszor minálunk. Erre lassan és körülményesen bekrémezte az arcát. Rendszerint egy álló óráig öltözködött, és tudtam: ezúttal sem adja alább. Sajnáltam Lorsyt a futó taxaméter miatt, de Valy ellen sem háborogtam ezegyszer. Hónapok óta, mikor hétfőn éjfél táján az emigrációs asztaltársaság üléseiről hazagyalogoltam a Café Napolitaine-ből, mindig felmentem egykori szerelmemhez, Éva Scherffhez, a bécsi színésznőhöz, aki félúton lakott a rue de Nevers-ben.

Diákkoromban Éva neves színésznő volt, aki velem, a névtelen, taknyos egyetemistával járt. Egyszer a nagynevű rendezőt is faképnél hagyta az utcán, mikor a Josefstädterstrassén a szemközti járdán megpillantott. Egy másik alkalommal, amikor az egyetemi könyvtárban ültem, és ő Szent Johannát játszotta, páncélban és nagy karddal jött értem; amikor pedig Bécsből a grazi egyetemre iratkoztam be, ő leszerződött a grazi Stadttheaterhez, hogy az évet velem tölthesse. Mióta emigrációban élt és szegénységben, az utolsó négy esztendőben hirtelen elhervadt, pedig nem volt sokkal idősebb nálam. Úgy éreztem, hogy jótéteményei csekély részét fizetem vissza, mikor a hatemeletes csigalépcsőn kelletlenül és fáradtan felkapaszkodtam.

Rendesen ágyban feküdt és olvasott. Éva az ölelkezést nem tartotta sokra; marcangolásnak hívta, cigarettázott és gúnyolódott közben, biztatott, hogy folytassam abbahagyott beszélgetesünket, mert a lökdösődés unalmas, vagy a nyitott könyv után nyúlt, és olvasni kezdett. Ennek ellenére ragaszkodott hozzá, hogy levetkőzzem előtte és az ágyába bújjak, ahol meztelenül fogadott, és arra kényszerített, hogy azt tegyem, amit nevetségesnek tartott. A háború kitörését követő hétfőn, két hete, elmondta, hogy terhes. Megnyugtatott: nem én vagyok a felelős, hanem egy másik szeretője, a fiatal francia nőorvos. Sajnos a nőorvos a Maginot-vonalban tartózkodik, és nem tudni, mikor kap szabadságot. Szerezzek neki másik nőorvost. Nagyobb baj, hogy a terhességtől szédül; még az utcára se tud lemenni. Gondoskodjak róla.

Sorra kérdeztem ismerőseimet, nem tudnak-e magzatelhajtó nőorvosról, kétnaponként délelőtt pedig meglátogattam Évát, bevásároltam, aztán felmentem hozzá, és kávét főztem, teát termoszban, nagy fazékban levest, pörköltet, rakott krumplit, székelykáposztát és hasonlókat. Előtte Jucihoz, Németh Andor feleségéhez mentem receptért és főzési utasításokért. Valynak azt hazudtam, hogy a Bibliotheque Nationale-ba járok. Előző nap délben, mikor Évától hazajöttem, feleségem arcán láttam, hogy mindent tud. Azt is, hogy magzatelhajtó doktort keresek, azt is, hogy reggelenként teli cekkerrel látnak a rue Bonaparte-ban. Sosem tudtam volna elképzelni, hogy a magyar pletyka ily sikerrel hálózza be Párizs városát.

– Szóval fölcsináltad a régi szeretődet – állapította meg. Azt vártam, nekem jön, mert veszekedős és verekedős is volt, de semmi sem történt, még szemrehányást is alig kaptam. Így megenyhültem feleségem iránt. Most is türelmesen néztem a karórámat, vagy az ablak alatt várakozó taxit bámultam, míg ötvenöt perc alatt valóban elkészült az öltözködéssel. Szép volt fekete estélyi ruhájában; majdnem tökéletes. Utoljára még a Pestről hozott francia parfümje után nyúlt, de a flaskában nem maradt már semmi. Fájdalmasan beleszagolt az üres üvegbe, és gyors pillantással ellenőrizte a tükörben mezítelen vállát, majd rám nézett, aki ott álltam mögötte a tükörben, zölden az éhségtől. Amikor végre megindultunk az ajtó felé, belém karolt. Ilyen alkalmakkor mindig szertartásosan viselkedett, még akkor is, ha négyszemközt voltunk.

A kapu előtt nagy, fekete, koporsószerű taxi állt. Belsejében olyan sötétség fogadott, hogy az első időben csak hangok, szagok, a két idegen test tömege és elektromágneses taszítóereje szerint tudtam eligazodni. Csak akkor, amikor útban Fontainebleau felé már a Porte d’Orléans-t is elhagytuk, kezdtem kivenni a taxi sarkában Lorsyt, aki teste roppant és lomha tömegével úgy terpeszkedett el a félhomályban, mint holmi puhány és formátlan szörnyeteg a lélek tudatalatti régióiban. Mint mindig, most is talpig feketében volt, nagy karimájú, fekete puhakalapjával fején, melyet Bandi tanúsága szerint azóta, hogy az idő ősziesre fordult, ha már benn feküdt az ágyban, tett ki éjjeliszekrényére, és reggel, még borotválkozás előtt, újra fejebúbjára helyezett, és hagyta, hogy lassan és automatikusan a délelőtt folyamán füléig süppedjen. Térde közt konyakosüveget szorongatott, melyet először Valynak kínált, aki felháborodva utasította vissza, majd nekem. Elsőrendű márka volt, literes üveg. Egyetlen szippantásra hajtottam ki, ami még az alján maradt, és hátraestem az ülésen, mintha teljes erővel mellbe vágtak volna.

A konyak azonnal egy nevezőre hozott Bandival és Lorsyval. Mindaz, amit előzetesen megtudtam tőlük – hogy Lorsy délután lediktálta cikkét Freudról, és Bandi mindjárt el is adta mesebeli 3000 frankért a Candide szerkesztőjének, mire Lorsy telefonon vacsorát rendelt egy fontainebleau-i vendéglőben – legfeljebb a helyzetet értette meg velem, de korántsem azt, amiről beszélgettek már hosszú órák óta. Úgy tűnt, mintha vad, zuhogó folyam túlpartján ülnének, és csak szájuk mozgását látnám. A konyak egy csapásra átlendített hozzájuk, mint egy katapult: ráadásul farral előre repültem, és ülő helyzetben zökkentem le kettejük közé. A reflektor nélküli, lassú taxizás az elsötétített városban, hol a háztömbök fekete masszái a középkori Párizs éjszakáit idézték, majd a szurokfekete országúton, amúgyis még tetézte a postakocsi-hangulatot, melyet már beszálláskor éreztem: ebben az önmagában zárt világban ketten a legnagyobb intimitással beszélgettek, illetve veszekedtek. Jámbor idegenként szálltam be közéjük, de most egy csapásra megértettem mindent.

Első gondolatom az volt, hogy annyi és annyi hónap után végre sokfogásos és kitűnő vacsorában lesz részem. Ez a gondolat inkább elriasztott, mint megörvendeztetett. Beleimben fojtogató szorongást éreztem az ételek kíméletlen és diadalmas rohama előtt, mint a kiéhezett polgárok az ostromlott vár kazamatáiban, ha az ellenség kürttel-dobbal indul a végső csatára, melynek kimenetele nem lehet kétes. A koplalás megszokott és már-már krónikussá vált melankóliáját – állapítottam meg keserűen – néhány hétre az éhség akut görcse váltja majd fel.

A következő pillanatban, kínzó élességgel Varsó tornyai jelentek meg előttem, és iskolai történelemkönyvemnek az a térképoldala, amely Lengyelország XVIII. századi, első három felosztását ábrázolta. Varsó tornyai mögött Budapest üszkös romjai látszottak, és hirtelen a német páncélhadosztályokat a lengyel síkság helyett a magyar alföld gémeskútjai közt láttam felvonulni, szabályos, szinte algebrai precizitással, mint egy hosszú számoszlop, amiről az a majdnem matematikai tézis jutott eszembe, hogy Lengyelország lerohanása szükségszerűen jelenti, hogy Magyarországot is meg fogják szállni, éppen most szállják meg, vagy már meg is szállták.

Ezután Freud következett. Szokás szerint ilyenkor a halott vonásait, mozdulatait, cselekedeteit próbáltam felidézni, azzal a szentimentális és mágikus elképzeléssel, hogy a halott kevésbé halott, sőt talán egy kicsit fel is éled attól, ha gondolnak reá. De most nem Freudot jelenítettem magam elé. Régi álmaim, gyermekkori szexuális élményeim és emlékeim jutottak eszemben, míg félfüllel Lorsy és Bandi társalgását hallgattam, és elégedetten állapítottam meg, hogy ők is úgy vannak, mint én, Kolumbusz meghalt, de ebből az alkalomból nem Kolumbuszról, hanem Amerikáról folyik a szó.

– Folytasd gyermekkorod hangyáinál – nógatta Lorsy Bandit.

De Bandi nem akart kötélnek állni. Pedig aligha akadt ember, aki Bandinál szívesebben gyónt, az ilyen nyilvános gyónást állandó lelki szükségletének és kötelességének tekintette. Ezúttal neheztelt Lorsyra. Ilyen neheztelésre látszólag semmi oka nem volt, hiszen azt érte el, amit akart: végre-valahára sikerült Lorsyból egy cikket kihúznia. De éppen azáltal, hogy Lorsy engedett Bandinak, és következésképpen pénzhez jutott, elvesztette mindazokat a tulajdonságait, melyekért Bandi ragaszkodott hozzá – szegénységét, látszólagos tehetetlenségét és másokra való utaltságát. Lorsy, néhány ezer frankkal a zsebében gazdagnak érezte magát, és mindent megtett, hogy az egyetlen estére szóló Sancho Panza-i kiskirályságot élvezze. Már az is, hogy a házigazda szerepét kellett játszania, természetes nagyképűségét egy adag pökhendiséggel toldotta meg. Ráadásul elvárta, hogy őt szórakoztassák. Mindez bántotta és sértette Bandit, de ugyanekkor Ernő is haragudott Bandira. Lorsy semmiféle erkölcsi gátlást nem ismert, kivált akkor nem, ha előleget vett fel. Tudta, hogy a szóban forgó művet sohasem írja meg, és egyszerűen berendezkedett rá, hogy az előlegből éljen, és szerkesztőit, kiadóit szemrebbenés nélkül hitegesse és csapja be. Most ennek ellenkezője történt, s ez mélységesen megrendítette. Arról beszélt, hogy rútul kihasználta a pszichoanalízis atyjának halálát, hogy Freud bőrén gazdagodott meg, és holtteste fölött átgázolva visz bennünket mulatni. Haragja, elsősorban Bandit érte, aki a Mesterről szóló cikket kikényszerítette belőle, és Júdás módjára eladta harminc ezüstpénzért a Candide szerkesztőjének.

– Bandi megígérte – fordult most Lorsy felém –, hogy előadást tart a hangyákról, melyek fejében vannak. Mindenkinek megvan a maga állata. Leonardónak keselyűk voltak a fejében.

– Először a te hangyáidra volnánk kíváncsiak – jelentette ki Bandi agresszívan. – Lehetetlen állapot, hogy valaki mindent tudjon az embere gyerekkoráról. Freud gyerekkoráról, XII. Károly vagy IV. Henrik gyerekkoráról, de semmit a magad gyerekkoráról. Azt kell hinnem, hogy már a bölcsőben is anyád emlői helyett a New York Times után kapdostál. Belső szakállal születtél, mely az irhád alatt nő, az álladtól le egészen a lábad körméig. Attól félek, sosem voltál fiatal.

– Jó, nem voltam – mordult fel Lorsy bánatosan.

– Hogyne lettél volna – vágtam közbe békítően. – Ott ültél Szilasbalháson az árokparton, és a többi parasztsuttyóval sütöttél pogácsát sárból. Meg is kóstoltad, ha senki sem nézett.

– Megkóstolta, de nem sütött – erősködött Bandi. – Ernő csak azt figyelte, hogy a többi, mint süt pogácsát. Ernő nem tud arról, hogy meg akarta volna gyilkolni atyját, vagy anyjával akart volna hálni, csak éppen azt tudja, hogy Trója alapításától tegnap éjfélig ki, mikor és hogyan akarta megerőszakolni az anyját és meggyilkolni az apját. Más ember onanizálásáról minden értekezést elolvasott, de ő maga sohasem onanizált.

– Vagy csak egyetlen egyszer, mint Leonardo da Vinci – vetettem közbe –, akkor is inkább az égi kíváncsiságnak, mint a földi kívánságnak engedelmeskedve.

– Amikor utoljára beszélgettem Freuddal – folytatta Lorsy –, megkérdeztem: miért nem analizálta ki önmagából a pszichoanalízist? Mi a mélylélektani oka annak, hogy éppen ő fedezte fel a mélylélektan dzsungelvilágát? Talán azért, mert csak úgy hemzsegtek benne a gátlások, elfojtások és túlkompenzációk? Vagy éppen ellenkezőleg, másokban fedezte fel, s ez annál könnyebben ment, minthogy a freudista lélektan alapelemei éppen Freud lelkéből hiányoztak? Nos, mit gondoltok? Mit válaszolt erre?

– Úgy felelt, hogy nem felelt – vélekedtem. – Azt válaszolta: egy nyavalyát magának, Lorsy úr, egy nagy nyavalyát.

– Lényegében ezt mondta, persze jóval udvariasabb formában. Hogy már túlságosan idős, semhogy ilyen nagy horderejű, komplex kérdést felvethessen magának. Korábban kellett volna, bár szívből sajnálja… Az igazság kedvéért meg kell vallanom, hogy Freud ekkoriban közel járt a nyolcvanhoz.

– Lorsy viszont – fordult felém Bandi, jelezve, hogy a beszélőt még válaszra sem méltatja – alig múlt ötven. Így még kianalizálhatná magából, miért nem akarja könyvét megírni. Hat hete írta alá a szerződést, és eddig ugyanennyi sor készült el az előszóból. Múltkor azt mondta, elmegy a Bibliotheque Nationale-ba, hogy anyagot gyűjtsön. Nem bíztam benne és utánamentem. Csakugyan ott ült. De tudjátok, mit olvasott? Eukleidész geometriáját. Azt mondja, nem akar úgy meghalni, hogy ne látta volna.

Fontainebleau felé közeledtünk, de minél messzebb jártunk Párizstól, vezetőnk annál lassabban és bizonytalanabbul hajtott. Az útmenti bisztrók és a házak bedeszkázott, alacsony ablakai mögül csak itt-ott szűrődött át egy-egy kobaltkék fénycsík; mindez úgy tűnt, mintha az első világháború ittfelejtett, ócska fedezékei közt hajtanánk, közvetlenül a front mögött. Elhagyott, düledező frontvonal mögött, melyet a nedves, őszi levelek láthatatlan, de a taxi mélyén is érezhető, piszkos terítői töltöttek el a rothadás aromájával.

– Szóval nem felelsz? – kérdezte Bandi.

A roppant test megmozdult. A gyufa fényénél, melyről tüzet adtam Valynak, tengerből kihalászott, mitikus szörnyetegnek tűnt, melyet a gálya fedélzetének egyik sötét sarkába löktek.

– Sok mindent felelhetnék – mondta. – Azt is, hogy ilyen a természetem, lusta vagyok, flegmatikus és indolens, a könyvet nem írom meg, pont. Azt is, hogy leitattál, úgy hurcoltál erőszakkal a kiadóhoz, és írattad alá a szerződést. Kloroformos rablótámadás után, Bandikám, nem szokás neheztelni az áldozatra, csupán azért, mert a remélt zsákmány nem volt a zsebében. De hagyjuk a rekriminációt. A kérdés érdemi része fontosabb. Mint történész, nem vehetem magamra az ódiumot, hogy ötvenhét megíratlan könyvem után végre oly könyvet írjak, melyben a Maginot-vonal bevehetetlenségéről igyekszem meggyőzni kortársaimat. A Maginot-vonalban egykedvű, nyúlszívű katonák henyélnek, akiket agyalágyult vezérkar irányít. A tapasztalat arra tanít, hogy ilyen erődítmények, melyekben egyetlen ellenséges tehén szellentése négyöles lyukat szokott hasítani, az első támadásra összedőlnek, mint a kártyavárak. Amit meg kellene mondanom, azt nem lehet leírni – hogy tudniillik a Maginot-vonal csak abban az esetben védené meg Franciaországot, ha lennének franciák, akik megvédik a Maginot-vonalat. Ilyen körülmények között még mindig okosabb, ha Eukleidészt olvasom.

Egy pillanatig elhallgatott.

– Kedves barátaim! – folytatta hirtelen, és hangja ellágyult. – Karthágó és Athén, Korinthosz és Alesia, Róma és Granada elestek. Miért ne esne el Párizs is? Éppen ezért tartottam bölcsebbnek, ha ma este megkíméllek benneteket történelmi fejtegetéseimtől, és Bandinak adom át a szót, aki aranyággal a kezében elkalauzol bennünket lelke tudatalatti régióiba. Attól félek ugyanis, hogy erre a feladatra csak ő vállalkozik. A költő, mint közismert, senkinek és semmi áron nem árulja el titkait, kivéve persze versfüzeteiben, melyekhez néhány fillérért bárki hozzájuthat. Ami Valyt illeti, úgy gondolom, hogy lelke rejtelmeibe senkinek nem enged belátást. Még önmagának sem.

– Ernő, maga megint szemtelenül és tiszteletlenül beszél velem. A férjem, ez a mulya, senki ellen nem véd meg.

Hosszú, heves vita indult meg kettejük közt, mely csak akkor ért véget, amikor kiszálltunk a taxi alacsony, setét barlangjából; a vendéglő bolthajtásos, barlangszerű és ugyancsak homályos bejárója elé értünk, ahol facér virágárusleány állt. Lorsy óriási csokor rózsát vett Valynak, amit feleségem gyerekes örömmel szorongatott. – Ne higgye, hogy ezzel meg lehet vásárolni – mondta mérgesen.

A vendéglő egyetlen szobácskája elegáns volt és langyos; mintha hirtelen a mennyország küszöbét léptük volna át. A mennyezeten, nagyon magasan, tölcsér formájú, gyertyás csillár függött. Egy másodpercre behunytam a szememet, és arra gondoltam, hogy ezt a karácsonyfa alakú csillárt angyal tartja a markában, aki mozdulatlanul lebeg a ház felett. A következő másodpercben már túl voltam azon a magamba roskadáson, amely a taxi infernális sötétjében elfogott, s amikor Lorsy jóslatán töprengtem Franciaország pusztulásáról. A jelenségeket, melyeket leírt, magam is észleltem, belőlük levont következtetéseit mégis pesszimistának tartottam. Arra gondoltam, hogy közelről nézve minden háború ilyen, és abból, hogy az emberek nem akarnak meghalni, még nem következik, hogy a háború el is vész, hiszen ugyanezek a jelenségek feltehetően az ellenségnél is megnyilvánulnak. Egyébként tizennégyben is az mentette meg Párizst a németektől, hogy a főváros bérkocsijai hozták ki a frontra a katonákat, és Clemenceau ütésre emelt esernyővel a kezében látogatta a már csomagoló angol vezérkart.

Lorsy, mint kiderült, telefonon rendelt vacsorát. Először sötét malagát hoztak, majd fekete kagylóból készült borleves következett, őzgerinc áfonyával, hozzá sötét színű vörösbor. Az ötletet, hogy fekete színű ételeket és italokat szolgáltat fel ebből az alkalomból – amire Lorsy minden bizonnyal büszke volt, bár nem említette –, kissé nevetségesnek tartottam. Fanyalogva állapítottam meg, hogy végre-valahára polihisztor barátunk lelki világáról is megtudtam valamit, mely valahol Baudelaire és a fin du siècle közt feneklett meg. Valy, noha örült a szép vendéglőnek és a vacsorának, most is, mint mindig, tulajdon szépsége kelletésével volt elfoglalva. Derekát félbalra fordította, a kockákból kirakott kristálytükör felé, mely az egész falat elborította, és ennek a kristálytükörnek evett, mosolygott, sőt vonaglott, és csak hellyel-közzel ringatta meg a vállát, a csípőjét felénk, a többi vendég vagy a pincérek irányába. Ezeket a kígyó-, és hullámmozdulatokat ültében is épp oly szakavatottan végezte, mint a divatbemutatón sétálgató manöken. Elfordultam. Valy szépsége statikus volt, s ez a nevetséges önkelletés karikatúrájává változtatta. Az ilyen jelenetek rendszerint bőgéssel végződtek, mert valaki a közelben félreértette Valy vonaglásait, szemezni kezdett vele, és én nem álltam bosszút az illetőn, amiben Valy lovagiatlanságom jelét látta. Még szerencse, hogy ezúttal igazi francia vendéglőben voltunk, ahol mindenki az evéssel törődött.

Kétségbeesés egyedül Bandi arcán tükröződött. A Párizsban elfogyasztott konyak mámorából már a taxiban kijózanodott, de ott, a sötétség leple alatt, a józanságnak bizonyos közönyös és semleges állapota uralkodott el rajta. Csak most, a világosságban fogta el a szemkidüllesztő, verejtékes, vesegörcshöz hasonló józanság. Pontosan tudtam, mi okozza Bandi kétségbeesését, és noha értettem: a Hitler–Sztálin paktumnak kellett jönnie, hogy Bandi lelkiismereti válságba kerüljön, megsajnáltam.

– Lengyelország feltámadására – emelte poharát Lorsy.

– És Freud emlékére – tette hozzá Bandi, kissé megvigasztalódva. Szokása szerint, nem a poharat emelte ajkához, hanem arcával ráborult a pohárra, melyet mozdulatlanul tartott maga elé, és ajkát csücsörítve, kiszürcsölte a bort. Alighogy kiitta, újra töltött.

– Én a te gyógyulásodra, lassú lábadozásodra iszom, Bandi – mondtam. – Elismerem, hogy nem könnyű ideológia nélkül élni, sőt, egyes emberek nem is tudnak anélkül élni. Mindenesetre lassú és csendes átmenetet ajánlanék. És az egész dolgot nem említeném, ha a hadüzenettel egyidőben tebenned magadban is nem indult volna meg az állásharc lelkiismereted és az ideológia között.

Elhallgattam. Úgy gondoltam, máris jóval többet fecsegtem a kelleténél. Bandi válasz helyett harmadszor is töltött magának, megitta a bort, és maga elé bámult. Pillantását követtem. Szembogarát, mely előtt véres, félhold formájú folt úszott, az asztalon égő egyik karcsú, piros gyertyára meresztette, melynek szárán bőségesen ömlött az áttetsző viasz. Azt hittem adós marad a válasszal, mikor Bandi motyogva, mintha az előtte fekvő csokoládétortának beszélne, megszólalt:

– Elhagyott a mamuskám. Meghalt a mamuskám.

– Nem értem – fordult felém Valy. – Úgy tudtam, hogy Bandi édesanyja már vagy öt éve…

– Két mamuskám volt – magyarázta Bandi Valynak. – Az egyik görnyedten hozta be a szobámba a tiszta alsóneműt, ha nőhöz mentem, bár sohasem mondtam meg neki, hogy nőhöz megyek. Ha erszényéből pénzt loptam, úgy tett, mintha nem vette volna észre. Néha, ha nagyon goromba vagy közönyös voltam hozzá, és elfordultam tőle, mert a szoknyájának kelkáposzta szaga volt, azt szokta mondani: „Ha majd nem leszek, a föld alól is kikaparnál engem, Bandikám.” Ez az édesanyám öt esztendeje halt meg, és most egy koporsó fenekén egyengeti a hátát, ahogy a költő mondja. A másik mamuskám a mozgalom volt. Ez a mamuskám nem féltékenykedett rám. Én sem leselkedtem utána, hittem néki, bármit állított is, és lenéztem az embereket, akik rossz hírét akarták kelteni. Ronda rágalmazók! Most rajtakaptam a mamuskámat, ahogy Hitlerrel fekszik egy ágyban. Az éjjeliszekrényben sült csirke: Lengyelország. Két villa a csirkében. Azt hiszem, a legokosabb, ha úgy veszem, mintha mamuska meghalt volna.

Valy élesen, hangosan felnevetett. – Buta liba vagy – mondta Bandi, és elhúzta orrát. – Kondoleálás helyett nem illik röhögni. És te mitől ijedtél meg, Gyurka?

Gyanakodva vizsgálgatta az arcomat.

– Mitől? Amit mondtál. – Haboztam, hogy részletekbe bocsátkozzam, de aztán mégis beszélni kezdtem. – Gyászjelentésedet elhamarkodottnak tartom. Nem mintha őszinteségedben kételkednék… Mindig egy tudatodtól független világról szónokolsz. Ilyen világ nem létezik. Talán ez az oka, hogy döntéseidet érzelmeidre alapítod, melyeknek szerepét ugyanakkor tagadod. Éppen ezért szerettem volna, ha lassabban és több mérséklettel veted el a tegnap vallott praxist, melyet holnap alighanem ismét a magadévá teszel.

Szavaim idegenül hangzottak, mintha csak hanglemezről hallanám őket évek múlva. A végén már hebegtem: minden szívverésemnél éreztem, hogy az alkohol fel-felszivárog agyam alsó lebernyegeibe, és arra a felelőtlen őszinteségre ösztönöz, melynek még részegségemben sem adtam meg egykönnyen magam. A düh, mely Lengyelország felosztása miatt fojtogatott, erősebb volt ezúttal szokványosan józan részegségemnél. Bandi, aki annyiszor hangoztatta, hogy a politika nem személyes ügye, hanem objektív valóság, most Lengyelország felosztását is személyes üggyé alakítja át. Marokra tudtam volna kapni a fejét, és nekiverni a kristálytükörnek, közvetlenül Valyé mellé, aki sóvárgó szerelemmel bámulta tulajdon képmását.

– Ha az ember – folytattam, bár észrevettem, hogy elhánytam minden civilizált gátlásomat, és sajnálom Bandit, amiért ezt mondom –, ha az ember gyanútlanul belép a szobába, és ott a mamuskáját találja idegen férfiúval az ágyban, úgy az első percben felhábordik és utálkozik. Haragját fokozza, ha a mamuska nem emberi gyengeségből fogadja látogatóit, hanem üzletszerűen. Sajnos, a tapasztalatok alapján előre látom, hogy hamarost megvigasztalódsz. Ha az ember rajtakapja a mamuskáját in flagranti, előbb-utóbb kitalál mentségére valamit. Lehet, hogy holnapra már optikai csalódásnak minősíted a látottakat, és mamuskád helyett tulajdon perverz fantáziádat okolod. Avagy elhiteted magaddal, hogy mindezt szerelemből csinálja, és ha netán a gavallér leszajházza a mamuskát, és kiköp előtte, fellélegzel, hogy vége kényszerű viszonyuknak.

– Akár így, akár úgy: Jean-Jacques Rousseau tetszetős verbális bűvészmutatvánnyal ajándékozta meg az emberiséget. E módszer segítségével kikapcsolhatni az egyéni felelősséget és az erkölcsi parancsokat. Mindent társadalmi okokra és az úgynevezett történelmi szükségszerűségre vezethetsz vissza. A mamuska, mondod majd, azért prostituálta magát, mert a történelmi helyzet és a jelenkori társadalom állapota prostitúcióra kényszerítik. Miután prostitúció nélkül régen elpusztult volna, és benneteket, gyermekeit sem tudta volna felnevelni, elérzékenyülsz, és szíved megtelik hálával, valahányszor az utcasarkon megpillantod. És mert a mamuskához, mint ahogy előbb mondtad, szentimentális szálak fűznek, előbb-utóbb mindig megtalálod majd a módját, hogy a legőszintébb érzelmeidet a leghamisabb logikával igazoljad. Mint Jean-Jacques Rousseau.

Lorsyra néztem, aki szemlesütve, de elbűvölten hallgatta szónoklatomat.

– Mindez azonban – folytattam – lényegtelen. A végzetes baj másutt van.

– Hol? – kérdezte Bandi csodálkozva.

– A baj nem az, hogy rájöttél: a mamuska prostituált. A baj az, hogy ez a prostituált nem a mamuskád.

Egy szempillantásra elhallgattam. Bandi érdeklődve, de látható emóció nélkül figyelt, miközben az asztalra dobott, gyűrött damasztszalvétáját bámulta. Gyorsan lehajtottam egy pohár bort, a legkínosabbja még csak most jött.

– Múltkoriban igen szépen fogalmaztad, hogy ideológiád szíved horizontja. Mindez költészetedre, úgy hiszem kevés hatást gyakorol, minthogy Hegel filozófiája vagy Marx közgazdaságtana nem ihletett még senkit jó versre. Buddha és a niceai zsinat határozványai sem. Viszont egyéniséged lényeges része éppen abból a kölcsönhatásból adódik, melyet Marx és Freud kiváltanak belőled. Hogy a belső dilemmát hogyan oldod meg, nem tudom. De azt tudom, hogy ez a jelenkor zenéje, ha nem bánod, rezesbandája, melyre a táncot járod. És ettől vagy, ami vagy: korunk hőse és mártírja.

– Miért csak én? – kérdezte Bandi, mintegy jelezve, hogy a felvetett kérdéseket nem kívánja megtárgyalni, és csak utolsó mondatomba kapaszkodik. – Miért csak én? Ha Ernő rothadt és gyáva defetizmusának lenne igaza – amit kizártnak tartok –, és ránk szakadna a német hadsereg, úgy Hitler minden antifasisztát agyonveret Franciaországban. Ebben az esetben ti éppen úgy korunk hősei és mártírjai vagytok, mint én.

– Nem – mondtam határozottan. – A mártíriumhoz szükségszerűen hozzátartozik a mártírok ritkasága: itt egy, ott egy. A korai keresztény mártírok mindegyikéről napot neveztek el. Amikor Diocletianus alatt halomra öldösték őket, sok ezren csak egy kollektív napot kaptak. Az inkvizíció idején vagy manapság, mikor százezreket mészárolnak le, nem elég a mártíriumoz, ha az ember egy eszméért áldozza életét. Nézd a francia forradalmat. Hőseinek nem azokat a girondistákat tekintik, akik alkotmányos demokráciát akartak megvalósítani, hanem azokat, kik jóval kacskaringósabb és tragikusabb módon jutottak a mártíriumhoz. Mint Danton vagy Camille Desmoulins. Vagy gondolj, ha nem is szívesen teszed, Nyikolaj Buharinra. Ha tehát korunk hőse vagy – és minden bizonnyal hiszem, hogy az vagy –, ebből következik, hogy nem verhetnek agyon a németek, még akkor sem, ha bejönnének, és itt találnának Franciaországban.

– Hát ki ver agyon?

– Nem az ellenségeid.

– De Diocletianus halála után, Nagy Konstantinnal a színen, már nem akadt senki, aki agyonverje a keresztényeket.

– Az eretnekekről és a máglyákról a történész nálam pontosabb felvilágosítással szolgálhat, Bandikám – feleltem, és Lorsyra sandítottam. Ernő megértően és rémülten pislogott felém, majd elhárító kézmozdulattal a pincérhez fordult a számláért.

 

*

 

Mély ájulásszerű álmomban gyenge kéz ragadta meg a vállamat:

– Azonnal indulunk! A németek most foglalták el Pontoise-t. Reggelre itt lesznek.

Havas Bandi gyenge kezének patetikus, túldramatizált fogását álmomban is megismertem, szavait is megjegyeztem, de értelmüket nem fogtam fel. Csak akkor, amikor Valyval együtt felborították az ágyat, és kiestem a sima padlóra, derengett fel bennem, hogy voltaképpen mit is mondott. A villanykörte piszkossárga fénye úgy csípte a szememet, mintha hagymát vágnék. Mialatt csigalassúsággal öltözködni kezdtem, ők ketten a kandalló párkányára könyököltek, és mozdulataimat figyelték, nyugtalanul és ellenségesen. Csak semmi sietség. A pályaudvar előtt százezres tömeg várakozik, a németek bombázzák a vonatokat. Ali menekül Bagdadból, mert megmondták néki: a halál másnap értejön, félúton Damaszkusz felé Ali találkozik a halállal, aki örül, hogy nem kell Bagdadig futnia.

Hogy rohadt defetizmusával Lorsynak lesz igaza, azt kezdettől fogva sejtettem, de nem mertem bevallani magamnak. Csak húsz nappal korábban vettem tudomásul, amikor a németek egészen Abbeville-ig szállták meg a francia tengerpartot. Május 21-én történt, Raynaud miniszterelnök rádiószózata után.

Bandit és engem emigráns olasz újságíró kísért hazafelé a rue des Écoles-on. Nem figyeltem szavukat, mert készülő versemen gondolkodtam. Csak az ütötte meg a fülemet, mikor az olasz megkérdezte Banditól: nem gondolt-e arra a lehetőségre, hogy a szövetségesek nemcsak megnyerhetik, de el is veszthetik a háborút? Bandi dermedten nézett rá, én is.

Néhány nap múlva Fényes László jött át hozzánk a levéllel, melyben Montauban szociáldemokrata polgármestere, az ismertebb osztrák és magyar emigránsokat meghívta városába, Tarn és Garonne megye székhelyére. Mosolyogtató naivitással figyelmeztette Fényest: nehogy barátaival Párizsban maradjon, mert ha a főváros néhány hétre Hitler kezébe kerülne, esetleg még ki is szolgáltatnak bennünket a magyar kormánynak. Az öregre in contumaciam 44 évi börtön várt. A nagytudású, remek újságíró Kéri Pál ellen halálítélet volt érvényben, én katonaszökevénynek számítottam – tíz év vagy kötél. Fényes azt szerette volna, ha Valyval együtt elkísérem, sőt még Havas is vele jön. Bandit kommunistaságáért méregtől vörösen szokta lehordani, de nagyon megszerette. Kérésének nem engedhettünk. A háború kitörése után mindketten jelentkeztünk katonának, de nem kaptunk behívót. Bandival nemrég elmentünk a rendőrségre, és megkérdeztük, mit tegyünk. Azt a felvilágosítást kaptuk, hogy Párizst, ha a németek netán mégis elérnék, házról házra kívánják védeni. Maradjunk tehát mindenképpen, mert még behívnak. Ha elhagyjuk Párizst: rögtönítélő katonai bíróság, főbelövés 24 órán belül.

Rövidesen Fényes és Kéri elutazása után bementem az információs minisztériumba. Havonta egyszer-kétszer megfordultam ott, nemcsak a Népszavának hazaküldendő verseim cenzúráztatása, hanem a kellemes beszélgetések miatt is. Ha versem alkalomadtán nem mehetett át a cenzúrán, mert sértette Franciaország vélt érdekeit, úgy azt a tanácsot kaptam: adjam fel közönséges postán. Sauvageot nem tartózkodott az épületben, és így egy másik, vezető tisztviselővel trécseltem. Megnyugtatott, hogy a németek legalább 200 kilométerre állnak Párizstól. A fővárost egyébként is házról házra védik, és már az északi munkásnegyedben felőrlik a náci hadsereget. Arra az esetre, ha a lehetetlen következnék be, felajánlotta, hogy értesít, és a minisztériummal együtt engem is evakuálnak.

Harmadnap reggel a kis mellékutcában, ahol laktunk, százával özönlöttek a menekülők. Ki kordéllyal, ki biciklivel, ki gyalog iparkodott délnek, a Porte d’Orléans felé; olykor lovasszekér jött és egy-egy matracokkal takart autó. Néha ágyúdörgés hallatszott, mégpedig nyugat felől, ahonnét senki sem várta. A rádió már napok óta elfelejtette megjelölni, hol állnak a francia csapatok; a stuttgarti német adó szerint nem álltak, hanem futottak. Bandi kiment a Mt. Valérien felé, ahol a főváros védelmi vonalának kellett lennie, megnézni: ássák-e az árkokat? Én az információs minisztériumba siettem, de kapuját zárva találtam. A portás a szemközti bisztróból kiáltott át: a tisztviselőket az irattárral együtt kora hajnalban vitték el teherautón Tours-ba. Mire hazaértem, Lorsy várt a szobánkban. A Champs-Élysées tájékán sétálgatott, és az angol meg a belga követségek palotáiból szállongó nehéz, pernyés füstoszlopokat figyelte. – Az irattárak füstjéből többet tudtam meg – mondta –, mintha elolvastam volna őket.

Este Bandi jött át hozzánk tanácskozni. Elmondta, hogy semmiféle védelmi árkot nem ásnak, és hogy a Gare d’Austerlitz előtti téren legalább százezer ember áll, akik mind a pályaudvarra akarnak bejutni. Úgy gondoltam, kikerülhetjük az iszonyú tolongást és a hozzávaló brutális jeleneteket, ha hármasban gyalog indulunk el dél felé. Másnap körbejárom ismerőseinket, és igyekszem rávenni őket, hogy jöjjenek velünk. Bandi azt tartotta, hogy az ötlet nagyon jó. Megvárjuk a legeslegutolsó percet, amikor vége a pániknak, s abban a halálos csendben osonunk ki Párizs déli kapuján, amikor az északin – vagy a keletin vagy a nyugatin – bevonulnak a németek. Itt tartottunk, amikor ismerőseink – Lilian, meztelen táncosnő a Folies-Bergère-ből és állítólagos anyja, Marfa néni – állítottak be. Tudják, hogy mi is menekülni akarunk. Vigyük őket magunkkal, védtelen teremtéseket. Így öten voltunk.

Másnap kora reggel a fáradtságtól még félholtan feküdtünk az ágyban, mikor Lorsy kopogott be, könnyű bőröndjével, Bandi kíséretében, aki alig bírta emelgetni a nehéz bőröndjét. Lorsy elhatározta, hogy vonaton megy le Montauban-ba, és megkérte Havast: kísérje el, mert fél az utazástól egyedül. Bandi, aki velünk akart jönni, megsajnálta Ernőt, és – úgy is mint fizetés nélküli titkára – kötelességének tartotta, hogy ne hagyja magára. Érzékeny búcsút vettünk, nem volt biztos, hogy újra találkozunk. Az ablak időnként remegni kezdett az ágyúzástól. A Jardin des Plantes fölött, ferdén szemközt, a fák koronáin az égő benzinraktárak lila füstje lógott, mint az alacsony, mozdulatlan zivatar. Az utcákon özönlött a tömeg, a rendőrök eltűntek, és félóránként borzalmasnál borzalmasabb rémhírek keltek szárnyra. Hogy a németek legéppuskázták Laon lakosságát és agyonlövik a francia katonákat, akik megadják magukat. Aztán, hogy a Szovjetunió hadat üzent Németországnak. Erre a hírre a szemközti bisztró kinyitott, és ingyen mérte a vörösbort. Az emberek letették csomagjaikat, és táncolni kezdtek az úttesten. Félóra múltán fekete kétségbeesés.

Körutamra indultam, gyalog, mert alig volt pénzünk. Először Évához, a bécsi színésznőhöz mentem a rue Nevers-be. Ajtaján cédulát találtam, hogy vidékre költözött. Onnét Fejtő Feriékhez a Place des Vosges-re. Ők Normandiába készültek, amit nem tartottam jó ötletnek. Dehát Montauban jobb ötlet? Szerencsét kívántunk egymásnak, és mentem tovább, a Place St. Sulpice-re, Forgács Antihoz. Anti kövér, pirospozsgás fiatalember volt, tehetséges költő, régi jó barát Budapestről. Ha nem is elsőrangú, de valamennyiünknél jóval elegánsabb szállodában lakott, kis előszobával és fürdőszobával, a folyosón süppedő szőnyegekkel és udvarias portással. Másnál talán irigykedtem volna másfél évi éhezés után, de Antit túlságosan kedves emberemnek tartottam, semhogy ilyen érzelmet keltsen bennem.

Szokott szívélyességével fogadott, kitűnő vermutot öntött ki szép pohárban, citromhéjjal. Az előző esti kukoricakása után csak üres teát ittam reggel. Boldogan szívtam magamba az ürmöst, és nem szégyelltem mohóságomat, amellyel a poharat feléje toltam, mikor újra öntött. Előadtam látogatásom célját: jöjjön velünk délnek, 24 órán belül indulunk. Anti cigarettával kínált, majd hosszan válaszolt. Annyi mindenben értünk egyet! Ízlésünk szinte azonos. Költészetben ugyanazt tekintjük fontosnak. De ezen az egy ponton eltér a véleményünk. Ő ezt a háborút a német és az angol-francia imperializmus összeütközésének tekinti, és mint pacifista és józanul gondolkodó, korántsem szektariánus kommunista mélységesen elítéli. A francia kommunista párt csakúgy, mint magyar elvtársai, osztják véleményét. Sztálin bölcsességének köszönhető, hogy a Szovjetunió kimaradt a nyugati burzsoáziák háborújából, és csak dicséret illeti, amiért annektálta Észt- és Lettországot, Litvániát és Lengyelország keleti felét, hogy ezeket a népeket megmentse a szenvedéstől. Hitlernek égető szüksége van a szovjet gabonaszállítmányokra. Ez és a Ribbentrop–Molotov paktum biztosíték, hogy kommunistának nem származhatik baja, ha német megszállás alá kerül. Mi több, ő bizton reméli, hogy a német bevonulás után a francia kommunista párt újra kezdheti működését, és a párt lapja, a L’Humanité is újra megindul. Végül még azt is hozzátette: mind e politikai érveket tetézhetné azzal, hogy ő kövér és lusta fiatalember; már ezért sem akar menekülni. Így tehát marad Párizsban: de ha én félek, mi sem áll távolabb tőle, mintsem a menekülésről lebeszéljen. Legfeljebb Havas Bandin csodálkozik, akit eddig hithű kommunistának tartott. Úgy látszik, erőt vett rajta a szektariánus hisztéria.

Hasonló előadást más embertől aligha hallgatok végig. De Anti barátságosan és megfontoltan beszélt, szavait adatokkal és Voltaire-idézetekkel támasztotta alá, Romain Rolland-ra és Jean Jaurèsre hivatkozott. Előadása közben nemegyszer felötlött bennem: hátha Antinak van igaza? Egy ideig barátságosan vitatkoztunk még; fáradt voltam, izzadt és piszkos a járkálástól és benzinfüsttől: jól esett a hűvös szobában ülnöm. Végül felálltam. Antiért érzett aggodalmam mellett alighanem a negyedik pohár vermut okozta, hogy szédültségemben térdre estem eléje, átkaroltam a lábát, és úgy rimánkodtam: jöjjön velünk. Anti felhúzott és lekísért a szálló kapujába. Most már szánalmat éreztem iránta, és amikor kézszorítás közben a szemébe néztem, onnan ugyanez a szánalom áradt felém.^*

Késő délután értem haza. Valy közben két hátizsákért indult az áruházakba, de már csak gyermekhátizsákokat kapott. Némi fehérneműt, egy teáskannát, mosdószereket csomagoltunk be, meg a díszes kötésű könyvet – kiadóm ajándékát –, hova verseimet írtam be. Sötétedés előtt Bandi esett be a szobába, Lorsy nélkül, magából kikelve. Sárgászöld ingén, hóna alatt úgy rajzolódtak ki az izzadságfoltok, mint földből kitépett, nagy feketerépák. Hajnalban, a Gare d’Austerlitzen százezres embertömegbe kerültek. Dél felé bejutottak az előcsarnokba, és három óra táján a peron bejáratánál álltak. Előrejutását Bandi Lorsynak köszönhette, aki úgy vágta előtte az utat, mint egy tank. Amikor Ernő mellbe lökött egy-egy asszonyt, és aggastyánokat rúgott félre, Bandi felháborodva figyelmeztette, hogy úgy látszik, elvesztette az eszét. Válaszként Lorsy ékes előadásban fejtette ki, hogy nagyon is helyén van az esze: ilyen helyzetben a humanistának a tőle telhető, maximális brutalitást kell tanúsítania, már csak azért is, hogy személyével együtt a humanizmus eszméje ki ne vesszen a világból.

A peron előtt Lorsy egy leányiskola növendékei közé vegyült. Mikor az emberek kiáltozni kezdtek, hogy mit akar az iskolások közt, Lorsy megfordult és könnyed karmozdulattal hátraszólt: – Je suis l’instituteur! – Lehajolt a lánykákhoz, megsimogatta őket, parancsokat osztott nékik, és ezalatt a megriadt, értetlen gyermekeket úgy taposta maga körül, mint elefánt a zsenge füvet. Bandi ott maradt a peron bejáratánál, és szégyenkezésében még bőröndjéről is megfeledkezett. Elhatározta, hogy visszafordul. Utoljára már csak azt látta, hogy Ernő, egyik kezével egy nagy, kövér süldőlány copfjába, a másikkal egy apáca övébe kapaszkodva felugrott a lányiskola különvonatára, ahová halálrarémült áldozatai úgy ragadták magukkal, mint megbokrosodott kancák a nagy, fekete batárt. A legfelső lépcsőfokon állva maradt, és tenyerével ellenzőt formálva szeme fölé, megkereste Bandit a tömegben. Sztentori hangján, mely végigharsogott az üvegcsarnokon, odakiáltott néki: Nihil humanum, nec superhumanum, nec inhumanum a me alienum esse puto^* – és fejedelmi sasszélépéssel eltűnt a vagonban.

Lorsy magatartása annyira felháborította Bandit, hogy örült, amiért ezen az áron megszabadult tőle. Annál jobban kesergett elveszett bőröndje miatt, amelybe ötven kiló újságkivágást csomagolt. Ezekből akarta ugyanis megírni a második világháború regényét, Martin du Gard Thibault-jának mintájára. Némi cinizmussal nyugtatni kezdtem, hogy a második háborúra nem érvényesek az első háború törvényei, és ezek az újságkivágások menekülésben, regényírásban egyformán csak ballasztot jelentenének számára. Amikor lefestettem előtte a másnapi, kalandos menekülésünket a húszas számú országúton Orléans felé, megvigasztalódott.

Ezt a menekülést képzeltem el félálmomban, lefekvés után: ahogy a repülőtámadás elől hűvös erdősarkokba bújunk, mogyoróbokrok ágai alá, ahol a koromfekete, sima földön semmi más nem nő, mint néhány illatos és labilis gomba: ahogy parasztházak padlásain alszunk, ahol a holdfény rásüt a szalmára, s a fekete és fehér rácsok egész labirintusát szövi körénk: vagy ahogy francia kastélyok parkjában ülünk, ahol kis szökőkutak ágaskodnak, mint a kard, és bamba, napozó aranyhalak közt áztatjuk a medencében piszkos lábunkat. Kétségbeesésem, amikor Bandi és Valy felborították az ágyamat, merőben annak szólt, hogy ezt a megálmodott, romantikus Odüsszeiát szabványos meneküléssel kell felcserélnem, meneküléssel vonaton, ahol más variáció nem kínálkozott, mint az, hogy elérjük célunkat, vagy sem. Undorom ennek, egyedül ennek szólt; hogy elhagyom Párizst, hogy életem egy szakasza befejeződött, és néhány pillanat múlva, ha kilépek a szálloda kapuján, nem lesz állandó szállásom, ágyam és asztalom, sem motyóm, és előreláthatólag sokáig nem lesz, s a tökéletes bizonytalanságnak megyek elébe – ennek örültem. Hevesen, nagyon örültem; vállamra akasztottam hátizsákomat, és csak a szememmel jeleztem, hogy indulhatunk. Valy és Bandi még mindig ott álltak a kandallóra könyökölve, mozdulatlanul. Bandi a polcon sorakozó, Budapestről megmentett klasszikusaimat nézte. Valy pedig gőgös és fájdalmas arckifejezéssel csüggött a nyitva maradt szekrényben lógó ruháin.

Az ajtó előtt, a folyosón, két nő várt ránk. Kábultságomban megfeledkeztem róluk, holott előző este útra készen állítottak be hozzánk, ama szívhez szóló kéréssel, hogy csatlakozzanak hozzánk. Gondolhattam volna, hogy itt állnak az ajtó előtt, és hogy Valy nem engedi be őket. Holott cseppet se szégyenkeztem volna előttük meztelenül. Az öregebbik egy élemedett, hevesen vörös ajakrúzzsal és pirosítókkal kikent kerítőnő volt, a másik, állítólagos leánya, mezítlen táncosnő a Folies-ból, aki valahányszor új program volt, ingyenjegyet küldött mindhármunknak. Már régóta csiklandozást éreztem, hogy meztelenségének látványát, mellyel megajándékozott, a magam szerény módján viszonozzam.

Valy ismerkedett meg velük néhány hónappal azelőtt; kapcsolatuk eleinte merőben üzleti jellegű volt. Ők magyarországi rokonaikat akarták támogatni, én viszont a devizazárlat miatt budapesti kiadómtól nem tudtam megkapni járandóságomat, így aztán kiadóm az ő rokonainak fizetett, ők pedig egyenest nekem adták a pénzt. Ennek következtében az utolsó három hónapban valamivel jobban éltünk, és sem szállásra, sem a napi kukoricakásánkra, sőt a tejre sem volt gondunk.

Lilian teste tejfehér volt, olyan tökéletesen fehér, hogy a fényt maradéktalanul verte vissza, akár a porcelán. Szépsége is a márkás porcelánfigurák szépségéhez hasonlított; rokokó szépség, de ugyanakkor hideg és megközelíthetetlen. Igaz, hogy Valy mellett olyannak tűnt, mint a spanyol színdarabokban az úrnő mellett a komorna. Ha édesanyja kíséretében látogatni jött, csak akkor szólalt meg, ha kérdezték. Egyébként szórakozott, vagy talán megvető mosollyal nézett maga elé, és ha rápillantottam, elkerülte tekintetemet. Az ilyen pénztelen fickók nem érdekelték.

Ő sem érdekelt, de roppant izgatott. Ha havonta egyszer ott táncolt előttünk meztelenül, rendszerint lehunytam szememet, vagy partnereit figyeltem. Sok volt az izgalomból. Egyúttal látása, kivált meztelenül, fájdalmas figyelmeztető volt. Erre gondoltam, valahányszor a Folies-Bergère-ből hazagyalogoltunk. Loboncos hajammal és pénztárcámmal, melyből nemhogy vacsorára, de két pohár konyakra sem hívhattam meg senkit, abba a lélektani állapotba süllyedtem, hogy akkor sem tudtam volna nőre visszanézni, ha kikezd velem. Sosem voltam vagyonos, de ennyire szegény sem, és nyomorúságom tudata megsokszorozódott ebben a városban, ahol mindenkit csak az érdekelt, mennyi pénze van a másiknak, és ráadásul francia röntgenszemével átlátott az ember ruháján és pénztárcáján. Végeláthatatlan és megalázó állapotomra Lilian megjelenése mindig újra figyelmeztetett. Ha anyja nélkül, egyedül jött látogatóba – Valyval kölcsönösen utálták és lenézték egymást, de nagyszerűen szórakoztak együtt –, sietve búcsút vettem, és sétálni mentem az utcára. De ha állítólagos anyja is megérkezett – ott maradtam.

Fekete ruhás, diszkrét külsejű hölgy volt. Harminc éve élt Párizsban, nyilvánvalóan itt tanulta ki mesterségét, melynek kapcsán bámulatos emberismeretre tett szert. Előadásai gyakran alantas színvonalon mozogtak, bár mindig mulatságosak voltak, de néha egyetemi értekezések nívójára emelkedtek, valóságos disszertációkká a kerítés szakmájából. Mestersége éppúgy érdekelte, mint ahogy szégyellte is. Miközben történeteit mesélte, vénasszonyosan belegörnyedt a karosszékbe, majd időről időre hirtelen alkalmazott rándítással kiegyenesítette derekát. Bandival együtt sokat törtük a fejünket e mozdulaton. Én úgy véltem, hogy a kerítőnőnek ilyenkor a fiatalsága jut eszébe, és a vénülés ellen testtartásával veszi fel a reménytelen küzdelmet, míg Bandi szerint a mozdulat tudatalatti eredetű, morális jellegű és szimbolikus értelmű volt: a kerítőnő legalább derékig szeretett volna kiemelkedni abból az erkölcsi mocsárból, amelyet oly jól ismert, és oly kitűnően ábrázolt.

Amikor előző este beállítottak hozzánk, a kerítőnő arcán kétségbeesés tükröződött; akkora kétségbeesés, melyet inkább halálos betegség indokolt volna, mint pillanatnyi helyzetük. Magatartásában is volt valami görcsös, feszélyezett; egy, a menekülés pszichózisán kívüli szorongás, melyet nem értettem; szokványos közlékenységét pedig holmi ceremónikus és feszengő nagyképűség váltotta fel. Elmondta, hogy Lilian jugoszláv állampolgár, azt hallotta, hogy a nácik az ilyen idegen leányokat tábori bordélyházakba hurcolják. Lilian gavallérjai kint vannak a fronton, vagy kereket oldottak. A Folies táncosaihoz nem fordulhatnak segítségért: homoszexuálisak mind, fütyülnek a nőkre; így Lilian partnere is, aki napok óta sápítozik és vonaglik a színfalak mögött, ha kollégáival a német tisztekről beszélgetnek. Mint minden alkalommal, amikor tanácsra van szűkségük, asztalt táncoltattak, és megkérdezték Léont, védangyalukat és házi szellemüket, aki engem ajánlott, mint megmentőjüket.

Amikor kiléptünk a szobánkból, melyet oly egykedvűséggel hagytam ott, mintha sohasem laktam volna benne, s megpillantottam a két nőt, amint szerényen és alázatosan várakoztak az ajtó előtt, valamivel többet értettem. Ezek még sohasem várakoztak férfira úgy, ahogy most rám várakoztak. Mesterségük törvényei szerint – melyekre a francia anyagiasság helyi szokásjoga még ráduplázott – a férfit kereseti forrásnak tekintették, nem partnernek; más, semleges lényekkel elcsevegtek ugyan, de komolyabb emberi kapcsolatba nem léptek senkivel. Most olyan szituációba jutottak, amilyenben még sohasem voltak: olyan emberek közé kerültek, akikkel mindenüket meg kellett osztaniok, elsősorban hétköznapjukat, feltehetően félelmeiket és titkaikat is. Ez a váratlan, számára ismeretlen emberi kapcsolat, illetve e kapcsolat perspektívája, mely őszinteséget, szolidaritást követelt, és egy bizonyos közösséggel fenyegette, ijesztette meg a kerítőnőt. Lilian mindezt aligha tudta ilyen pontosan, de elfogódott és zavarodott arca arról tanúskodott, hogy ő is sejt valamit.

Elegáns, délutáni ruhában álltak az ajtó előtt; nyilván mást nem tartottak ruhatárukban, és ez volt a legrosszabb. Hátukon tarka selyempizsamákból összevarrt, öblös batyukat hordtak. Az öregasszony, lilára festett körmei közt görcsös vándorbotot szorongatott. Liliant sajnáltam kevésbé: ilyen leányzók számára a háborús évek kamatoztatóbbak, mint a békeesztendők. Az öregasszony vándorbotjától meghatódtam; vándorköltők, vándordiákok és vándorszajhák mindig voltak, de a kerítőnőt mesterségbeli tudása helyhez kötötte. Úgy gondoltam, ha akárcsak Versailles-ig megy, máris el van veszve; mi lesz vele Montauban-ban, ahol más emberek laknak, más szokásokkal és más erkölcsökkel, és egészen másként kell keríteni? Kétségtelenül erre gondolt ő is. Verejtékes homloka láttán kezet csókoltam néki, majd megigazítottam ormótlan batyuikat, és néhány kedves szót intéztem hozzájuk.

– Köszönöm, Faludy úr – felelte a kerítőnő érdes hangon. – Nem leszünk hálátlanok, Faludy úr!

– Jöjjenek – szólalt meg Valy. – De ami a férjem iránti hálát illeti, azt kikérem magamnak.

A Gare d’Austerlitz előcsarnokában alig néhány ember lézengett. Már azt hittük, hiába jöttünk, amikor a jegyszedő megnyugtatott: abban a szerencsés pillanatban érkeztünk, amikor vonat még van, utas már nincs. Közvetlen vonatot kaptunk: a koromsetét pályaudvaron kimentünk az első kocsiig, mindaddig, amíg üres szakaszt nem találtunk, illetve egy ócska, múlt századi szalonkocsifélét, mely két, középen egymásba nyíló fülkéből állt. A három nő a hátsó szakaszban ült le; én pedig, boldogan, hogy ilyen nagyszerűen elhelyezkedtünk, intettem Bandinak: telepedjék le velem szemközt. Bandi azonban, aki a vasúti kocsi és az utazás atmoszféráját néhány másodperccel hamarább érzékelte, mint én, már leült, és szorosan mellém húzódott. A kerítőnő egy üveg konyakkal kedveskedett nekünk; ugyanabban a pillanatban a vonat elindult a peron mellett, olyan hangtalanul és szédítő iramban, mint a párduc, amikor zsákmánya után futamodik.

A nők vidám, sőt túlságosan vidám beszélgetése még fokozta szorongásomat. Ezúttal óvatosabban kóstoltam a konyakból, mint amikor a sötét taxiban Fontainebleau felé indultunk. Hatása mégis ugyanaz volt. Hátraestem; combom, közvetlenül térdhajlásomnál elzsibbadt a puha ülésen, de könyökömben és lenn a bokámban is, mintha hangyák bizseregtek volna. Akkor Varsó esett el, most Párizs van soron. Úgy éreztem, mintha fejemben is hangyák bizseregnének, és a konyakosüveg is bizseregni kezdett a markomban. A mozdony szikraesője mindkét ablak előtt szüntelenül ott keringett köröttem, feltehetően a tető felett is, ahol nem láttam; ezek már vörös hangyák voltak; hangyák mindenütt.

– Beszélgessünk – ajánlottam Bandinak. Mohón kapott az ötleten. Attól féltem, hogy politizálni kezd, és azokat a messianista jóslatokat ismétli, melyeket az utolsó napokban hallatott; hogy tudniillik a Szovjetunió, mely nem engedheti elpusztulni a drága Franciaországot, az utolsó pillanatban megtámadja Hitlert. Szerencsére gyermekkoráról kezdett beszélni. Kamaszkori szerelmeiről és onániáiról, hogy milyen nőket képzelt onanista fantáziáihoz, majd, ahogy egyre többet ivott, gyerekkori rémálmairól. Hallottam, mit beszél, de saját gondolataim után jártam. Azon keseregtem, hogy roppant hibát követtem el, amikor ahelyett, hogy a gyalogláshoz ragaszkodtam volna, rábíztam magamat a vonatra. Két sín közé szorultam, tehetetlenül, mint a vonat kerekei, irgalmatlan pályához kötöttem magamat, s nem térhetek ki jobbra-balra a veszély elől, mint a szabad országúton. Abba a keskeny, acéllemezekbe csavart, négyszögletes keresztmetszetű földalatti járatba kerültem, melyet a vonatkocsi hasít az éjszakában. Nincs menekvés: a járat végén nekifutok a falnak, mely láthatatlan és kemény, mint a robbanás légnyomása.

Kinéztem az ablakon. Kelet felől ágyútűztől villámlott a horizont, véges-végig, mintha alacsony zivatarok feküdnének, és felpúpozott farral, egyik a másik mellett, halott katonák. A látvány megnyugtatott, elvégre így van rendjén; onnét jönnek a németek. Bandi szavai helyett most már Marfa néni hangjára figyeltem, aki jókedvűen és buzgón magyarázta feleségemnek:

– …ugyanilyen jogon mondhatná, hogy nyilvános uszodát akar nyitni, de csak egyetlen fürdővendéget enged be. Abból az egy belépőjegyből még a víz klórozására és a medence súrolására sem futja, drágám. Az uszoda karbantartásához sok fürdővendég kell, minél több, annál jobb. Így van ez a nőnél is. Érdemes-e egyetlen férfiért naponta fürödni, masszíroztatni, rúzst, púdert, illatszert pazarolni, daueroltatni, manikűröztetni, divatszalonba járni, kirakatokat nézni, lakást berendezni? És kifizetődik-e, drágám? Egy szép nő fenntartásához több férfi összefogott erejére van szükség. Minél több, annál…

Behunytam szememet. Most Bandi hangját hallottam, aki még mindig gyermekkoráról beszélt. Arra gondoltam, hogy a determináció sínein robogok a katasztrófa felé, mint elszabadult csille a bányában. De vajon csak a jelenre vonatkozik-e a determináció? Néhány pillanat alatt végigtekintettem elmúlt életemen, mely ugyanolyan bányajáratnak tűnt, mint amilyenbe most belekerültem, sőt e bányajárat elejének. Nagyokat nyeltem, hogy ne halljam Bandit, aki kamaszkori kegyetlenkedéseiről beszélt (éppen egy macskánál tartott, melynek szőrét Bandi atyja borotvakésével kaparta le), és máris saját gyermekkoromnál tartottam. Mint mindig, ha erre az időszakra gondoltam – amit elég ritkán tettem –, molnár nagyapámat láttam magam előtt a malomban, ahogy ott áll előttem, horgászbot módjára tartott hosszú pipájával, és arról beszél: ha majd egyszer meghal és elfelejtjük, földi valójából sem marad más, mint leélt életének filmszalagjai, melyeket a fénysugár visz magával, háromszázezer kilométer másodpercnyi sebességgel az űrben, nyílegyenesen minden irányba, folytonosan táguló, titáni szappanbuborék felületén. Senki nem éri utol soha: ha csak a görbült tér negyedik dimenziója, melyről Einstein könyvében olvasott, véletlenül vagy irgalomból nem fordítja vissza. Hirtelen olyan élesen láttam magam előtt az öreget, ahogy a malomban láttam, fehéren a kavargó lisztportól, de most talpa alatt fénysugár volt, és ő csillagködök lisztje közt az űr roppant malmában repült nyílegyenesen, a fénysugár és a determináció irgalmatlan pályáján. Amire én a Szíriuszhoz érek, ő már az Aldebáránon is túl lesz; nem érem soha utol.

Kinyitottam szememet; a horizonton ott hunyorogtak az ágyúk torkolattüzei. Gyorsan ittam egy korty konyakot és megrázkódtam.

– …a hangyák érdekelni kezdtek – hallottam Bandi hangját. – Megálltam a földhányásnál, és alaposan szemügyre vettem az összevissza futkározó rovarokat. Megállapítottam, hogy mindegyikük féltucat kört, parabolát vagy szinuszvonalat ír le, amíg egyik ponttól eljut a másikig. Vajon miért nem mozognak egyenes vonalban ezek az ostobák? – vetettem fel magamban a kérdést. Haragot éreztem irántuk. Még szerencse, hogy anyám rám szólt, miért nem megyek fürdeni a kert másik végébe, a tóba? Otthagytam a hangyabolyt.

– Attól a pillanattól foglalkoztatni kezdett a hangyák dolga. Minden nap ötször-hatszor odafutottam, olyankor is, amikor fürödhettem volna. Minél többet figyeltem őket, annál mérgesebb lettem. Akkor még nem tudtam, hogy az emberi társadalom összevisszasága és zűrzavara ellen érzett, elfojtott haragomat a magam pubertásos módján a hangyák ellen vezetem le. Hogyan kényszeríthetném ezeket a rovarokat a racionálisabb, egyenes mozgásra? Ezen töprengtem, míg jó ötletem támadt. Beszaladtam a lomtárba, és négy ócska kis fatálacskát kerestem elő. Az éléstárban volt egy üveg ecetsav, azt is kihoztam, és beleöntöttem a tálcácskába. Még a tálcácskák oldalát is bekentem a maró folyadékkal, a tálcákat pedig elhelyeztem a hangyaboly bejárata körül, úgy, hogy egy kereszt alakú rés maradjon közöttük, olyan, mint két egymást metsző sugárút. A hangyaboly bejárata az utak kereszteződésének közepére került. Azt reméltem, ily módon két utcát építettem a hangyanépnek, és egyenes irányú mozgásra kényszerítettem őket. De mi történt? A transzcendentális rovarok továbbra is összevissza keringtek, és támolyogtak, mint a részeg ember. Felmásztak a tálcácskák oldalára, összeégették csápjaikat, és beleestek a savba. Kétségbeesetten néztem a jelenetet, végül pedig tehetetlen dühömben rátapostam a hangyabolyra.

Havas elhallgatott. Most olyan szorosan ültünk egymás mellett, hogy éreznie kellett, amikor megborzongtam. Fejemet is félrefordítottam, és kinéztem a másik, a távolabbi ablakon az éjszakába. Eleinte nem akartam hinni a szememnek.

– Ecetsav mind a két oldalon – jutott eszembe. A nyugati szemhatár szélén is folytonos, fel-felvillanó ágyútűztől reszketett a horizont. Kétfelől jönnek a németek. Jó lesz a korridor másik, eredeti végére visszamenekülni, mint csigának a házába – tanácsoltam magamnak. Gyermekkorom nagyrészt szokványos és lapos emlékeinél amúgy is mindig jobban érdekelt az emlékek genézise, a tudat tartalmánál és a tudat tájrajzánál a tudat határa, határesetei, azaz maga a tudat. Ezt a játékot már sokszor játszottam; most hisztérikus, görcsös dühvel lovaltam bele magamat újra. Meddig emlékszem a járat elejére? Ötéves korom táján az emlékek ritkulni kezdtek, és elvesztettem összefüggésüket; fél évvel hátrább már ők vesztették el összefüggésüket; nem én döntöttem mire emlékezem. Életem akkori jelentősebb eseményeiről mit sem tudtam, viszont egy bronzszobor, mely ijesztően fénylett a sötét szoba sarkában, minden félelmetességével ott áll előttem. Maguk az emlékek bújtak el előlem, vagy kényszerítettek rá, hogy megtaláljam és folyton lássam őket. Hároméves koromból már semmire sem emlékeztem. Az első karácsonyfát négyéves koromból ismertem; de arra is emlékeztem még, hogy akkoriban nem ezt a fát tekintettem életem első karácsonyfájának. Tehát vagy még emlékeztem az előző évi karácsonyfára, vagy bennem volt a karácsonyfa ideája, mielőtt a fogalmat értettem volna, amilyen összevissza keringő, irracionális, transzcendentális hangya vagyok.

Kétségbeesett erőfeszítéssel próbáltam korai gyermekségem emlékeit visszaidézni. Anyám emlőjének alakját; a jelenetet, amikor járni tanítottak, és úgy lóghattam nevelőnőm karján, mint száradó ruha a kötélen; az első fénysugár vakító fenoménjére; de hiába. Amire emlékezni véltem, azt később hallottam szüleimtől, másokon tapasztaltam, olvastam vagy kombináltam. Három évet éltem tehát anélkül, hogy bármit is tudtam volna róla. Mintha a földalatti járat végén homlokomat most a sötétben nekivertem volna a kőkemény sziklának. És mi volt a sziklán túl? Tömör kőzet vagy egy másik járat?

A vonat hirtelen csikorogva, recsegve fékezett. Fényesen kivilágított pályaudvaron álltunk. Havas kihajolt az ablakon. A járat vége, egy másik járat?

– Juvissyben vagyunk.

A pályaudvar üresen állt, mintha a vasúti személyzet elmenekült volna. Az állomásfőnök szobájának nyitva felejtett ajtaja lassan hintázott az éji szélben. Telefoncsengő berregése hallatszott; a kagylót azonban nem vette fel senki.

– Hallod? – súgta a fülembe Havas.

Messze a magasban repülőgép keringett barátságos zümmögéssel, mint méhecske a nyári lugas fölött. Minthogy francia repülőgépek nem voltak, csak német gép lehetett.

– És a szerelem, az semmi? – kérdezte Valy.

– A férfi fizessen – csattant fel Marfa néni. – Szokja meg, hogy a pénzt leteszi az éjjeliszekrényre, mielőtt vetkőzni megy a fürdőszobába. Utána rendszerint már csak a felét adja. Amikor visszajön, a nő számolja le a pénzt kétszer is. Lassan. Hadd várjon a férfi, amikor már nagyon sürgős neki. És hadd lássa, hogy a nő a pénzért teszi, nem pedig paráznaságból. Nincs nagyobb átok, mintha híre fut, hogy egy nő érzéki. A férfiak egymásnak adják a címét, ajánlgatják, és összeröhögnek mögötte: lám, ennek révén az egész város sógorságba került. Fizetni pedig senki sem akar többé. Az ilyen szerencsétlenekhez a férfiak úgy özönlenek, mintha húsdarálóból nyomnák ki őket. A háta mögött pedig leringyózzák, akár a…

A gép bukórepülésben, éles sivítással közeledett. Havas felugrott, és torkaszakadtából kiordított az ablakon:

– Oltsátok el a lámpákat, fasiszta banditák! A lámpákat! – Szavait elnyelte a gép zúgása. Úgy éreztem, mintha egyenest homlokom közepének repülne. Koponyám fedelét csapja le, gondoltam. Pontosan a fedelét, és akkor minden megfordul: fenn a csészealj, lenn a csésze. A gép túljutott rajtunk, Bandi abbahagyta az ordítást. Már-már azt képzeltem, hogy semmi sem történt, mikor csattanás hallatszott. Előzetes szorongásomhoz képest szánalmasan kis csattanás. A bomba valahol a szántóföldek közt esett le.

Amikor Bandival együtt leugrottunk, meglepetésemre vagy harminc vagonra tőlünk a vonat sima, fekete falából szabálytalan alakú törmelék lógott ki. Az állomásépület mögül néhány ember került elő, akik hordágyakkal futottak a sérült kocsi felé. Lábuk dobogásán kívül teljes volt a csend. Hirtelen a lámpák is kialudtak, csak a szénszálak izzottak köröttünk sötétvörösen az éjszakában egy pillanatig.

Marfa néni kihajolt az ablakon:

– Mi történt?

– Semmi – felelte Bandi.

Alighogy beszálltunk, a vonat első fele megindult, olyan sebességgel, mintha ki akarna szaladni a világból.

– Most már nyugodtan alhatunk – súgta Bandi. – Két bomba egymás után éppoly kevéssé talál ugyanabba a vonatba, mint ugyanabba a gránáttölcsérbe. Régi tapasztalat.

Hátrább húzódott a fülke sarkába. Mögöttem a női szakaszban is elhallgattak. Egyedül nekem nem volt kedvem az alváshoz. Frissítő, erotikus borzongást éreztem, hogy csillém, legalább egyelőre, továbbfut a járatban. Annak még jobban örültem, hogy időközben automatikusan eszembe jutott, mi van a fal mögött a másik irányban, a járat kezdeténél? Nem tömör hegy, nem a föld áthatolhatatlan gyomra, hanem aránylag keskeny réteg, amelyen túl két járat kezdődik. A járatok aztán újra szétágaznak, mindegyik két ágra, megint két ágra, és így tovább: 1800 táján már tizenhat járatot számláltam össze, a reneszánsz idején pedig tizenhatezer ősöm volt, ha ugyan az egyes járatok nem egyesültek közben, míg hátrább az időben, Ádám és Éva idején már csak két járat maradt, s kalandozásom végén ismét falat értem; de talán nem is volt fal, csak egy sima, iszonyatos erejű robbanás, a világ keletkezésének robbanása.

Amikor itt tartottam, észrevettem, hogy Lilian áll előttem, keresztbe vetett lábam előtt. Olyan nesztelenül érkezett, hogy az első pillanatban kísértetnek gondoltam.

– Egy kis csokoládét hoztam, Gyurka – susogta, és azt a rúd alakú, háromoldalú, bordás svájci csokoládét nyomta a kezembe, melyet annyira kedveltem. Miután megköszöntem, azt gondoltam, visszamegy; de ott maradt. – Ne tegye el. Most egye meg.

Mohón beleharaptam a csokoládéba. Virágos, kék pizsamában és mezítláb állt közvetlenül előttem. Pizsamakabátjának csücske arcom mellett lebegett; amikor szájamhoz emeltem a csokoládét, kezem éle súrolta hasának azt a részét, ahol, ha táncolt, apró ezüstpajzsot hordott. Gyorsan lehunytam szememet: orromban és számban a csokoládé szaga keveredett a lány liliomillatú, erős parfümjével. Egy szemvillanásra úgy éreztem, mintha a Folies-Bergère-ben ülnék, az első sorban, és közvetlenül előttem táncolna mezítlenül; de nem őt képzeltem magam elé, hanem a partnerét, a szép szőke fiút, aki Párizsban maradt, és most a német tiszteket várja. Mikor egy pillanat múlva kinyitottam a szememet, visszahátrált a másik fülkébe, de elmenőben három ujjával még belefésült a hajamba.

Az ablaknál álltam hajnalig, és tovább törtem a fejemet, mit tudok őseimről? A töprengést csak akkor hagytam abba, amikor kora reggel áthaladtunk a Loire tökéletesen mozdulatlan, sárgászöld vizén. Később, Vierzonban valamennyien felébredtek, és menekülők rohanták meg a vonatot. Leültem a sarokba, és aludni próbáltam, nehogy beszélgetnem kelljen. Félálmomban különféle történeteket hallottam: francia katonákról, akik puskatussal verték szét az országúton menekülő civileket, mert futásukban akadályozták őket; egy betonerődről a belga határon, melybe a Brüsszel alól visszavonuló csapatok nem tudták bevetni magukat, mert tisztjeik már megszöktek a páncélajtók kulcsával együtt; Georges tábornokról, akit aznap este fogtak el a németek, amikor kiért a frontra, vezérkarával és haditerveivel együtt. De mindez nem izgatott és nem érdekelt, csupán untatott, sokkal jobban untatott, mintha valaki lényegtelen epizódokat mesélt volna a peloponnészoszi háborúról.

 

*

 

Másnap kora délután a montauban-i piactéren sétálgattam Lorsyval. Megérkezésünk után a pályaudvarról egyenest a polgármesterhez mentünk, aki nagy örömmel fogadott bennünket, csak Marfa nénit és Liliant méregette gyanakodva; ezek aligha feleltek meg annak az elképzelésnek, melyet szociáldemokrata politikai emigránsokról alkotott. Majd egy idősebb városi tanácsnok gondjaira bízott bennünket. Minthogy Montauban zsúfolásig teli menekültekkel, hármunkat egy módosabb paraszt házában szállásolt el néhány kilométerre a várostól. Másnap bementem Montauban-ba, hogy Fényest és Lorsyt megkeressem. Az utóbbit egy kávéházban találtam meg Marfa néni és Lilian társaságában. A táncosnőt és állítólagos anyját öreg tanácsnokunk a város legjobb szállodájában helyezte el, ahol ugyanaznap Léon Blum nem tudott szobát kapni. Ugyanabban a szállodában lakott Lorsy is, aki egyébként ragyogó kedvében volt.

– Minden okom megvan az optimizmusra – magyarázta később, amikor a ragacsos, ájult délutáni melegben a piactér árkádjai alatt sétálgattunk fel és alá, vastag kofaasszonyok, gyümölcsös kosarak, nagy fejessaláták, csigák és nyálas halak között, a bőség és nyugalom hamisítatlanul békebeli atmoszférájában. – Ne hidd, hogy derűlátásomat az alacsonyrendű meggondolás váltotta ki, mely szerint ellátásomról és szállásomról e régi és nemes, a Mons Albáról elnevezett város polgármestere gondoskodik és fog gondoskodni, előreláthatóan még nagyon sokáig. Optimizmusomat nem önző és kicsinyes meggondolásokból, hanem történelembölcseleti elmélkedéseimből szűrtem le. Mindez tegnap jutott eszembe, amikor az elragadó Marfa asszonnyal ültem a kávéházban, akitől megtudtam, hogy ötvenezer frankja van a táskájában. Ez, miután nyomban örök barátságot kötöttünk, jobban megnyugtatott, mintha a pénz a saját zsebemben lenne. Élvezettel hallgattam előadását a szerelem elméletéről, annál is inkább, mert láttam: semmiféle csiklandást nem érez, hogy teóriáját gyakorlatban is bemutassa. Andalító csevegése nem akadályozott meg, hogy tulajdon gondolataim után járjak. Arra a konzekvenciára jutottam, hogy a németek nem nyerhetik meg ezt a háborút.

Megállt, és elgondolkozva szembefordult velem. Csak most vettem észre, hogy fekete lüszterkabátja oldalzsebéből borosflaska kandikál ki. Burgundi vörös volt.

– Ne hidd, hogy megbolondultam – folytatta –, és azt képzelem, hogy a németeket a Szajnánál, a Loire-nál vagy a Garonne-nál állítják meg, miután a Meuse-nél, a Somme-nál és a Marne-nál nem sikerült megállítani őket. Ilyesmi nem folyókon múlik.

– Hitler mégis elveszti a háborút. Nem stratégiai okokból, nem ideológiai okokból, hanem az újkori történelem általános tendenciája miatt, mely szerint a legrosszabb, a legfélelmesebb eshetőség sosem következik be. Mindig valami más történik, nem a legrosszabb, nem a legjobb, csak éppen a legundorítóbb. A XVI. század elején, amikor II. Szolimán szultán megindult a Balkánon, az lett volna a legborzalmasabb, ha elfoglalja egész Európát. A legüdvösebb az lett volna, ha V. Károly, I. Ferenc és a pápa szövetkeznek, és egy csapásra kiverik a törököt. A legundorítóbb következett be: I. Ferenc és a pápa szövetkeztek a szultánnal, mire a törökök Európa helyett csak Magyarországot foglalták el és pusztították százötven esztendeig. Az első világháború legkatasztrofálisabban akkor végződött volna, ha II. Vilmos legyőzi a Nyugatot; a legideálisabban, ha a Nyugat győz, és stabil békét teremt. Megint a legundorítóbb következett be: a Nyugat ugyan győzött, de oly gyalázatos békét kötött, mely húsz évvel a békekötés után szükségszerűen ugyanazt a háborút hozta. Most az lenne a legiszonyúbb, ha Hitler legyőzné a Nyugatot, és utána eluralkodnék az egész világ felett, a Szovjetuniót is beleértve. A kívánatos az lenne, ha a Nyugat győzne és demokratizálná az egész világot, a Szovjetuniót is beleértve. De ez túl szép lenne. Marad tehát a leggusztustalanabb: a Nyugat vagy kiegyezik Hitlerrel Sztálin ellen, vagy…

Szavait nem tudta befejezni. Már utolsó mondatait is erősen zavarta a fáradhatatlan rikácsolás, mely a sarkon túli kávéház tájáról hallatszott, ahol Marfa nénivel és Liliannal ültünk az imént. Rekedt és izgatott női hang rikácsolt; gazdája írásjelek és szünet nélkül beszélt, minta egyetlen tízezer szótagos szót mondana.

A hang gazdája nem került elő. Helyette Lilian jelent meg futólépésben, majd Marfa néni, aki korát meghazudtoló fürgeséggel követte. Amikor megpillantottak bennünket, felragyogott az arcuk.

– De jó, hogy itt vannak! Mentsenek bennünket, szegény, védtelen teremtéseket! – kiáltotta a kerítőnő, és szorosan Lorsy mellé simult. Lilian belém csimpaszkodott: a botrány szemmel láthatóan szórakoztatta. Pedig a mosogatóvíz citromsárga selyemszoknyáját érte köldöke és combja közt és végigcsorgott a lábán: ahogy ott állt a heves napfényben, öléből póréillatú, csiklandó gőzfelhő emelkedett fel, míg nedves, áttetsző szoknyája szorosan odatapadt Vénusz-dombjához és engedelmesen összepréselt térdéhez.

Marfa néni szája széle remegett, szemében könnyek gyűltek. Holott a mosogatóvízből ő csak egy kis fröccsöt kapott, mégpedig a legtetejéből, néhány saláta-, sóskalevél-cafatot és öt-hat világosbarnára sült, hosszú babérlevelet. Mindez úgy díszítette haját és homlokát, mintha najád lenne, aki egy emberöltővel ezelőtt nyugalomba vonult, és most régi dicsősége hervadt emlékeivel merül fel újra az emberek között. Néhány szóval elmondta, hogy ártatlanul kerültek csávába: a tanácsnok, ez a finom úriember, aki lakást szerzett nékik, lejött a kávéházba, és a szomszéd asztaltól átbeszélgetett Lilianhez. Ártatlan csevegésüket a tanácsnok felesége zavarta meg, aki megjelent, s egy vödör mosogatóvízzel minden ok nélkül leöntötte őket.

– Jaj, miért is hagytuk el Párizst! Csak kijöttünk volna a németekkel. Ebben a rothadt pletykafészekben el fogunk pusztulni, Lorsy úr!

Hisztérikus sipítozása annál jobban meglepett, minthogy az ilyen üzemi balesetek mozgalmas pályáján minden bizonnyal mindennaposak voltak. Amikor Lorsy, mély részvéttel ábrázatán, vigasztalni kezdte, s az ügy jelentéktelenségére hívta fel figyelmét, a kerítőnő elsírta magát.

– Ne higgye, Lorsy úr, hogy véletlen! Ebben a rothadt kisvárosban ezentúl csak ez fog történni velünk, mindig csak ez! Igen – mondta mély sóhajjal –, életünk elvesztette értelmét.

Lilian, felhasználva az alkalmat, szorosan hozzám préselte derekát. Ami nem akadályozta meg, hogy nyakának kilencvenfokos fordulatával ne kísérje azt a nyúlszájú, magas tüzérfőhadnagyot, aki már harmadszor ment el mellettünk, és oly átható pillantással méregette Liliant, hogy közben nekifutott az árkád egyik oszlopának.

A kerítőnő nyomban elfelejtette bánatát.

– Ne szemezz ezzel a szélhámossal, buta liba! – ripakodott a táncosnőre. – Tegnap még a rongy ezerfrankos gyűrűt is sajnálta tőled, most meg itt koslat mögötted. Azt képzeli, ingyen is elfogadjuk szolgálatait. Gyerünk haza, átöltözni. Elkísérnek az urak bennünket?

Lorsy úgy nyújtotta karját a kerítőnőnek, mintha királynő szorulna támogatására. De félszemmel cinkos pillantást váltott a kofákkal, akik tágra tárt, mozdulatlan szemekkel és az üdvözültek elragadtatott mosolyával figyelték a jelenetet.

– Látom, mégis szeret, Gyurka. Eddig észre se akart venni! – mondta Lilian.

Azt feleltem, hogy ilyesmi kölcsönösségen múlik. Különben is merő udvariasságból kísérem haza.

– Azt képzeli, csak pénzért vagyok kapható, mi? – kérdezte és dühösen rám biggyesztette ajkát.

– Sosem hittem – válaszoltam unottan.

– Egy fenét nem hitte. De rosszul hitte. Ezt a satrafát azért tartom, hogy ne menjek tönkre. Hova jutnék, ha a szívemre hallgatok! De azért nekem is megvannak a magam passziói – mondta és mélyen a szemembe nézett.

Közvetlen előttünk, a fák koronái közt repülőgép bukkant fel. A siketítő motorzúgásra mindketten megálltunk. Már azt képzeltem, hogy esik nyakunkba, amikor szabályos bukfencet vetett és elzúgott fölöttünk. Utánafordultam. Miután megállapítottam, hogy farkán ott hordja a német felségjelet, szemem lesiklott Lilian hátán. Csak akkor vettem észre, hogy ott is mosogatóvíz érte: sárga selyemszoknyája úgy tapadt ülepéhez, mint finom hártya, mely nemcsak a dupla halmokat engedte látni, de a köztük húzódó barázdát is, mely kihívó, barátságos mosollyal üdvözölt.

– Szeretem magát – mondta Lilian, és hozzám szorította csípőjét. Ebben a pillanatban megdördültek a Tarn partján felállított öreg ágyúk. Üdvlövés, gondoltam, Hitler tiszteletére. Lilian szavai örömmel töltöttek el, és ettől a perctől fogva egyáltalán nem tartottam többé buta libának, mint addig. Nemcsak a meztelen táncosnő szerelmi vallomása pezsdített fel, hanem az is, hogy másfél esztendős szexuális prohibícióm korszaka véget ért. Loboncos hajam, kopott ruhám, pénztelenségem, az emigráció és ezer más ok odajuttattak, hogy nem mertem szemet vetni a nőkre, és megadóan beértem régebbi hódításaimmal. Ebbe a kategóriába feleségemen kívül egyedül a bécsi színésznőt sorolhattam. Most a táncosnő visszaadta férfiasságomat, és bevezetett a paradicsomba, illetve eszembe juttatta, hogy a paradicsomban vagyok, a menekülés buja paradicsomában, ahol mindenki hontalan és meztelen, s ahol nem számít, mikor nyírattam utoljára a hajamat, és mennyit tartok a zsebemben abból a pénzből, amely rövidesen amúgy is értékét veszti.

Lilian azt indítványozta, hogy látogassam meg másnap délután háromkor szállodájában. A nyomaték kedvéért hozzátette, hogy oly gyönyörűségekben kíván részesíteni, amilyeneket legmerészebb fantáziámban sem képzeltem.

Ezeket a gyönyörűségeket festettem magam elé másnap, amikor házigazdánkkal együtt leültünk az ebédhez. A vastag falú, nagy és sötét ebédlő ablakait majdnem teljesen benőtték a vadszőlő indái; mégis oly meleg volt, hogy ingem hozzáragadt a mellemhez, míg a sajtlevest kanalaztuk. A rádió tánczenét közvetített, mialatt Bandi buzgón és lelkesen szórakoztatta a társaságot. Házigazdánk, egy szikár, égő szemű, lúdnyakú paraszt, élénken figyelt, és helyeslése jeléül állandóan ingatta ferdén előrehajló, kis fejét. A háziasszony, nagy darab, szép parasztasszony, fehér, kemény és zsíros tarkóval, melyet mintha ívelt halcsontok feszítettek volna ki, és aki az olasz reneszánsz dámához, Elisabetta Gonzagához vagy Estei Beatrixhoz hasonlított, már jóval kevesebb érdeklődést tanúsított, és gőgösen nézett el Bandi feje felett.

Arra gondoltam, meg kellene fürdenem, mielőtt Lilianhez megyek; az ilyen gyönyörűségek, melyeket legmerészebb fantáziámban sem tudok elképzelni, feltehetően a maximális tisztaságot igénylik. De ebéd után aligha kérhetek egy dézsa meleg vizet, s merőben valószínűtlen, hogy a városban fürdőt találok.

Töprengésem közben csak késve vettem észre, hogy a rádióban abbamaradt a tánczene, és asztaltársaim dermedten hallgatják a bemondót. Összevissza vibráló, zavarodott hang beszélt; a bemondó nyilván nem tudta, gyászolnia kell-e vagy ünnepelnie? A fegyverszünet másnap lép érvénybe, Franciaország egy részét megszállják majd a németek, de hogy pontosan melyik részt szállják meg, azt nem említette. Amikor egy kommentátor vette át a szót, a háziasszony felállt, energikus csuklómozdulattal lekattintotta a rádiót, és kiszaladt a konyhába.

Az első pillanatban arra gondoltam, hogy ez a fegyverszünet remekül jött. Most nyugodtan tölthetem Liliannel a délutánt. A következő másodpercben heves, lélegzetelállító fájdalmat éreztem a Harmadik Köztársaségért.

Mindannyian hallgattunk; a síri csendet csak egy, az ablak előtti rózsafára felkapaszkodott tyúk kotkodácsolása törte meg. A kotkodácsolás egyre elviselhetetlenebbé vált; meggörbült derékkal, az asztalterítőre hajolva hallgattuk, mint valami nagyúr megalázó szitkait: olyan nagyúrét, akinek valamennyien hatalmában vagyunk. A paraszt hirtelen az ablakhoz ugrott, felkapott egy túlérett sárgabarackot és olyan haraggal hajította a tyúkra, hogy a gyümölcs szétfreccsent rajta.

Ebéd után Valyval és Bandival kiültünk a lugasba. Azt ajánlottam: keljünk útra másnap reggel: a Biscaya-öböl kikötőjében talán akad hajó, mellyel átkelhetünk Angliába. Bandi kapott az ötleten. Ugyanakkor megkért: kísérjem be Montauban-ba, elvégre Léon Blum ott tartózkodik.

Havas szeretett nagy emberekkel társalogni, és most sem akarta elmulasztani az alkalmat. Valy azt kérdezte, nem lesz-e késő, ha másnap reggel indulunk; de lehurrogtam aggodalmait. Időközben házigazdánk kétségbeesésében újra kinyitotta a rádiót. Az előbbi izgatott hang nyugalomra intette a lakosságot; hosszan magyarázta, hogy menekülésre, fejetlenségre nincs okuk, majd hozzátette, hogy ez a jó tanács az idegenekre nem vonatkozik: azok hagyják el saját érdekükben Franciaországot, mégpedig minél gyorsabban.

Amikor ezt mondta, felpattant a kerti kapu. Marfa néni és Lilian érkeztek, nyakig porosan a hosszú gyaloglástól.

– Csakhogy itt vannak – örvendezett a kerítőnő, miközben lerogyott az egyik fonott karosszékbe. – Léon azt mondja: Faludy élete veszélyben forog, tüstént induljon.

– Mi az? Maguk már Léon Blummal is összeismerkedtek? – kérdeztem elképedve.

– Ezt nem Léon Blum üzeni, hanem Léon, a szellem – mondta a kerítőnő áhítattal. – Ebéd után elsötétítettük a szobát, és asztalt táncoltattunk. Léon azt mondta: „Faludy élete veszélyben. Azonnal menjen.” Megkérdeztem: hova menjem? Azt is megmondta. Idejegyeztem.

Táskájából gyűrött, rózsaszín selyempapírost kotort elő, melyre rúzzsal jegyezte fel a szellem üzenetét. Bandi kacsintott egyet, és diadalmasan rám mosolygott.

– Perpina – olvasta Marfa néni. – Perpinába kell mennie. Ezt üzeni a szellem.

– Perpignanba, a spanyol határvárosba – javítottam ki, meghökkenve.

– Tudom is én. Sosem hallottam ilyen városról.

– Nos? – kérdezte Bandi, és rám nézett.

– Azonnal indulunk – mondtam és felálltam. – És maguk? – kérdeztem a kerítőnőt, míg szemem sarkával Liliant lestem, aki részvétlen arccal ült a lugas mélyén, és ujjai közt lágy, halványzöld indákat nyomkodott szét. – Jönnek?

– Boldogan. Torkig vagyok ezzel a porfészekkel.

Tíz perc alatt becsomagoltunk, elbúcsúztunk a háziaktól, és már ott bandukoltunk a tikkasztó országúton. Úgy láttam, valamennyien felderültek: a hirtelen elhatározás és azonnali cselekvés felvillanyozott mindnyájunkat. Öt perc múlva szénásszekér ért utol bennünket, de csak hárman fértek fel. Bandi az utolsó nap gyaloglásaitól feltörte a lábát – állandóan ki-befutott a városba –, és így sikerült Liliannel kettesben maradnom. Rövid idő múlva egy másik szekérre szálltunk fel, baszk kocsissal a bakon. A ponyva alatt hanyatt feküdtünk a krumplira, és egymás szájának estünk. Miközben Lilian cafattá harapta ajkamat, arra gondoltam: voltaképpen versen kéne törni a fejemet, melyben elsiratom a Harmadik Köztársaságot. Még szerencse, hogy a bukás körülményei felmentettek kötelességem alól, s így nem csinálhattunk jobbat, mint amire napok óta készültünk. A kocsis háta megnyugtatóan széles volt, és mertem remélni, hogy baszk paraszt létére nem zavar bennünket abban, ami – úgy éreztem – amúgy is lerítt mindkettőnk arcáról. Két kis hátizsákunkat Lilian alá ágyaztam a krumpliba. A rázós kocsin nem volt túlságosan kényelmes, sem igazán kellemes, de mégis stílszerű szórakozásnak tartottam Franciaország bukása idején és reménytelennek tűnő helyzetünkben. Alighanem Lilian is ezt gondolhatta, mert kétszer is elismételtette velem a mutatványt, amíg Montauban piacára értünk.

A nőket Lorsyért menesztettük, míg Bandi eljött velem Fényes Lászlóhoz. Az öreg kint ült a kertben, egy háromlábú tábori széken, az almafa csillag alakú árnyékában. Mellette vizesvödörben egy üveg fehér bor. Keserűsége csak szürkéskék szemének hideg, elszánt fényében látszott. Egyébként mozdulatlanul pipázott – a háttérben méhkasok és egy szomorúfűz – a néki teljesen idegen és mégis hozzáillő környezetben. Magyarországról menekülnie kellett Bécsbe, aztán Pozsonyba, Pozsonyból Párizsba: és most Franciaország is elesett.

Elmondta, hogy már telefonált értünk. A vonatok éjféltől kezdve csak a Toulouse-Sète-Avignon vonaltól délre közlekednek, tehát azonnal induljunk. Mindenképpen el kell jutnunk Angliába; ha maradunk, a németek agyonvernek bennünket. Ezt vegyük tudomásul; hajón, bárkán, tutajon, bárhogy, de Angliába kell jutnunk. Információ szerint Bayonne-ban vagy St. Jean-de-Luzben, Bayonne mellett angol hajók állnak. Utazunk tehát Bayonne-ba; az angolok minden bizonnyal felvesznek bennünket.

Megkértem, hogy tartson velünk. Rideg kézmozdulattal intett le.

– A legrosszabb esetre van egy öreg pisztolyom – mondta. – Eleget hátráltam; jóval többet, mint egy magyar úrhoz illik… Mit bámultok ilyen bután? Nem láttatok még öregembert? De ezt a bort azért megihatjuk.

A bolthajtásos bejáróig kísért bennünket. Karjával apró, bizonytalan mozdulatot tett felém, mintha meg akarna ölelni, de aztán elfordult és dörrenve bevágta mögöttünk a kaput.

 

*

 

Másnap délben megérkeztünk Bayonne-ba. A pályaudvartól katonai oszlopok meneteltek velünk egy irányba a város központja felé, és szemünk láttára futottak szét az első utcasaroknál kétségbeesetten ordítozó altisztjeiket otthagyva faképnél az úttesten. A főtéren legalább tízezer ember ült vagy feküdt a földön. A járdákon és járdák mellett elhagyatott autók álltak. A roppant tömegben mégis egyik ismerőssel találkoztunk a másik után. A kávéházból Franz Werfel jött elénk, és kétségbeesett kézmozdulattal üdvözölt; az egyik vásári bódé előtt Mehring, a német drámaíró feküdt a földön. Elmondta, hogy autója éppen a Loire hídján állt, amikor a híd felett tüzérségi párbaj indult németek és franciák közt; őt halászok segítették le a hídfőről, és azóta gyalog jött.

Elindultunk a kikötő felé. Nem messze az Adour partjától hajóárbocokat pillantottunk meg; az egyik árbocon, nagy örömünkre, svéd zászló lobogott. Néhány lépéssel arrébb rendőr állt elénk és figyelmeztetett: a kikötőbe civilek nem léphetnek be, hajó pedig nem indul. Visszafordultunk a városba, hogy szállást keressünk. A főtéren Lorsy egy párizsi ismerősébe botlottunk: angyali szelídségű, galambősz, rózsaarcú magyar anarchistába, aki húsz esztendeje élt emigrációban. Elmondta: az imént jött St. Jean-de-Luzből, ahol angol hajóra akart szállni. Az angolok csak a saját állampolgáraikat meg a lengyeleket és csehszlovákokat veszik fel. Magyarokat nem. Senkit és semmiképpen.

Lesújtva és tanácstalanul kódorogtunk az utcákon. A lakáskeresést feladtuk, mert a szállodaportások az arcunkba röhögtek. A vendéglők zárva voltak, a zsúfolt kávéházakban nem találtunk helyet. Önkéntelenül visszasétáltunk oda, ahonnét jöttünk, a folyó hídján át a pályaudvar felé. Az állomásépülettel szemközt találtunk egy üres bisztrót. Az ingujjas kocsmáros alaposan végignézett bennünket és batyuinkat, majd kijelentette, hogy csak viandox-szal szolgálhat. A meleg húsleves jólesett: elérzékenyültünk tőle. Mindenki hallgatott, még Bandi is, aki velem szemben ült és szemével dermedten követett valamit. Hátrafordultam. Az ingujjas, kövér kocsmáros kivágott kartonminta segítségével kis vörös horogkereszteket mázolt a falra, ott, ahol a meszelés és a sárga olajfesték összeért. Szemlátomást járatlan volt a falfestésben csakúgy, mint a náci szimbolikában, mert a horogkeresztek kampóját fordítva, az óramutató járásával ellenkező irányban festette.

– Menjünk innét – ajánlottam.

– De hova? – kérdezte Bandi.

– Perpignanba a Földközi-tenger partján. Ott esetleg még kapunk hajót Afrikába.

Ebben a pillanatban akkora mennydörgés csattant, hogy csészéink megremegtek az asztalon. Aztán megeredt a zápor.

– Ostobák vagyunk – mondta Lorsy elgondolkozva. – Már régóta kérdem magamtól, miért akartok mindenáron Londonba menni, ahol lőnek? Portugáliában süt a nap, pompás rózsaszín bor terem, Lisszabonban sok gazdag magyar lakik. Címük a noteszemben. Semleges ország polgárai vagyunk, miért ne kapnánk vízumot egy másik semleges országba? És ha nem tetszik, még mindig továbbmehetünk Amerikába. Egyébként – fordult Bandi felé – Portugália több évszázada Anglia szövetségese.

– Azt hallottam – tűnődött Marfa néni –, hogy Lisszabonban vidám az élet. Nagyon vidám.

– Kivéve annak, aki dolgozik – jegyezte meg Bandi.

– Bátor kis nép – folytatta Lorsy. – Már a tordesillasi szerződés után…

– …megalakult a rendőrség, melyet ma Gestapo a mellényzsebben néven ismernek – fejezte be Havas álnok melankóliával.

– Jámbor, keresztény kormány van Portugáliában – sietett a kerítőnő Ernő segítségére.

– Jámbor, mint Alba herceg és keresztényi, mint az inkvizíció – állapította meg Bandi.

– A te helyedben nem lennék most ilyen finnyás – mondta Lorsy mérgesen.

– De hát tulajdonképpen milyen Portugália? – kérdezte Valy.

– Kakukkfűillata van – vágtam el a vitát.

Amikor elállt a zápor, megkerestük a portugál konzulátust. Piszkos, szűk sikátorban volt a konzulátus épülete; vagy száz méteres sor állt előtte, mely a dómtér sarkán végződött. Kissé csodálkoztunk, hogy Lorsy pompás ötletét ennyien kisajátították. Odaálltunk a sor végére, Lilian pedig – ezúttal halványkék selyemszoknya volt rajta – leült a záportól még gőzölgő járda szélére. A heves, hátulról ránk zúduló napfény úgy égette tarkómat, mintha minden egyes pórusomat egy-egy darázs csípte volna. Néhány perc múlva ismét elsötétült az ég, és lila, havas felhők gomolyogtak elő a háztetők mögül.

– Isten, te fasiszta! – ordította Bandi, ki mindaddig szótlanul állt mellettem, és öklét rázta az ég felé.

A zápor után rendőrök érkeztek, és elkérték a várakozók személyi igazolványait. A franciákat elkergették. – Menjenek haza – mondták. – Magukat nem ütik agyon a németek. Liliant felállították. – Ha fáradt – magyarázták –, feküdjön ki a tengerpartra, Biarritzban.

Lorsy Marfa nénivel beszélgetett, én Bandival; már nem Portugáliáról, ahogy előző éjjel a vonatban Londonról és ottani jövendő életünkről beszélgettünk, hanem jelen körülményeinktől távol eső, elvont problémákról. De nem bírtuk sokáig szusszal: torkunk kiszáradt, és figyelmünk a köröttünk állókra terelődött. Lorsy összeismerkedett egy csontkeretes szemüvegű, zömök férfiúval, akiről kiderült, hogy magyar, bár húsz éve él Franciaországban. Szemüvege mögül óriási bizonytalan krokodilszemmel pislogott, és Ernőnek mindjárt elmondta élete történetét. Előttem egy borbélyszéken dagadt lábú, hófehérre rizsporozott, testes vénasszony ült. Csacsogva mesélte, hogy angol állampolgár, és Lourenço Marquesben lakik. Szívbaja miatt nemigen tud mozogni, lekéste az angol hajókat. Régebben, ha angol polgárnak baja támadt Kína vagy Dél-Amerika valamelyik kikötőjében, megjelent egy angol hadihajó, és jaj volt a városnak, ha az illetőnek akár a haja szála is meggörbült. És most? Ezt a borbélyszéket napi száz frankért kölcsönözte. Szíve nem bírja az izgalmat, bele fog halni… Szivarra gyújtott, és fejét hátravetve, miközben nagy feneke kokett mozgásával jelezte, hogy hozzám beszél, megkérdezte: mit gondolok, ha táviratozhatna Angliába, küldene-e az admiralitás első lordja hajót érte Bayonne-ba.

Félóra múlva, mikor még egy tapodtat sem jutottunk előre, egy szakasz katona érkezett libasorban, feltűzött szuronnyal, nagyon fiatal, piszkosszőke, hüvelykmatyi-őrmesterrel az élen. Mikor észrevette, hogy érkezését általános derültség fogadja, felállt a konzulátus lépcsőjének legmagasabb fokára, és kezével tölcsért formált picike ajka körül:

– Mit vihognak? Majd megmutatom én maguknak, hogy nem vagyok játékkatona! A rendbontókat felkoncoltatom. Fel-kon-col-ta-tom! – visította cérnavékony hangon. – Ha nem tudnák: maguk itt nem kelkáposztáért állnak sorba, hanem az életükért. Az é-le-tü-kért!

Nem láttam, hányan ácsorogtak már ekkor mögöttem: a dómtér sarkánál, két lépéssel hátrább, ahol egy szakállas, pajeszes lengyel zsidó állt fekete kaftánban, derékszögben elfordult a sor. Lárma nem hallatszott, mert senki sem szólt, lökdösődni sem lökdösődtek: mozdulatlanul és szorosan álltunk. Csak a hátam mögötti láthatatlan, vibráló szorongásból, mely fülcimpám körül reszketett, éreztem, hogy nagyon sokan várnak: talán tíz-, talán húsz-, de lehet, hogy ötvenezren. Egész vert hadsereg, mely menekülés közben megtorpant a váratlan akadály előtt.

Szomszédaim lehorgasztott fejjel álltak. Valy szorosan mellém bújt, Lorsy és krokodilszemű ismerőse elhallgattak. Egy pillantást vetettem Lilianre, aki révült mosollyal állt – ő nyilván nem döbbent rá valódi helyzetünkre –, majd én is megfeledkeztem környezetemről, és magamba süppedtem. Amilyen kitűnőnek tartottam Lorsy ötletét néhány órával ezelőtt, olyan lehetetlennek tűnt, hogy valaha is eljussak Portugáliába. Az ácsorgás fölösleges. De a gondolat, hogy elhagyjam a sort, egyenlőnek látszott az öngyilkossággal. Az előző napi ölelkezés Liliannel a krumplisszekéren távolinak tűnt, mint Nagy Sándor vagy Caesar napjai; gyengéden megszorítottam feleségem kezét, és majdnem elsírtam magam attól a gondolattól, hogy hisztériája és veszekedései ellenére is milyen hűséges és önfeláldozó feleségem volt. Aztán abbahagytam az ötletszerű, kusza gondolkodást is, és egyetlen jelenségre összpontosítottam figyelmemet: a macskaköves utca hihetetlen keménységére, melyet cipőmön keresztül éreztem égő talpamon. Három eshetőség van: vagy a bazalt lett keményebb, vagy a talpam puhult meg, vagy mindkettő; testem ványad, a tárgyak megkeményednek ellenem, a föld nem akar tovább tűrni a hátán. Cipőm orrára pillantottam: egykor olyan szép, fekete-fehér félcipőm gyalázatos állapotba került. És nem úgy, mint holmi közönséges cipő, mely elkopik, és a mezőről hazatérő, fáradt és izzadt parasztéhoz hasonlít. Ez a cipő estélyiruhás úriember volt, aki meghempergett a trágyadombon. Cipőm szimbolizálta bukásomat; képletesen és némán figyelmeztet helyzetemre. Cipőm orra alól ugyanis gyenge, cérnavékony, sipító hangot hallottam. E hang merőben új volt. Nyilvánvalóan ilyen rezgésű, ilyen hullámhosszú hangot mindeddig még nem érzékeltem, egyszerűen azért, mert az effajta rezgést az emberi fül normális állapotban nem fogja fel. Csak most, kivételes érzékenységem állapotában hallottam meg. Magam alá néztem, és nagyvégre rájöttem, hogy apró, taposó mozdulatokat teszek bal lábammal, szórakozottan és öntudatlanul. A sűrű tömegben, ahol álltam, igen nehéz volt belelátni az árnyékba magam alá, úgyhogy egyik lábamat a másikra fontam, míg szomszédaimhoz támaszkodtam. A nyomás akkora volt, hogy az ember akár mindkét lábát felemelhette volna, és mégis, bár rezegve, ott állt volna egyhelyben, egyenesen, egy darab fa az örvény közepén. Kis, fekete hangyák futkároztak ide-oda a macskaköveken, ott, ahol, álltam: ezeket tapostam az imént. Síró hangocskájukkal kegyelemért könyörögtek. Államat mellemre nyomtam, hogy jobban lássak magam alá a félhomályba: lehajolni nem tudtam. Öt kis fekete hangya futkározott izgatott hullámvonalban: a hatodikat eltapostam.

Hirtelen öblös, ünnepélyes hang hallatszott. Megfordultam: a szakállas lengyel zsidó beszélt, miközben botjával a levegőt bökdöste. Nagy, fekete bársonykalapjának karimája alól, koromfekete szakálla, bajsza és pajesze hátteréből hosszú, egyenes és tejfehér orra elevenen és mozgékonyan ágaskodott ki, az individualitás a tradicionálisból.

– Nyissák ki a kaput – ordította németül. – Százan, ezren ácsorognak az ön ablaka alatt, konzul úr. Hol van az ön irgalma, hol van az ön embersége, konzul úr, hol rejtegeti becsületét, konzul úr, zárt redőnyök mögött? Avagy Isten parancsai nem érvényesek Portugáliában? Ha így van, bújjon elő, és vágja szemünkbe az igazat! Nyissa ki ablakát, és köpjön le a fejünkre!

A konzulátus kapuja zárva maradt, de a lengyel zsidó szónoklata felvillanyozott bennünket, és egyszeriben véget vetett apátiánknak. A várakozók a konzult kezdték hívni, hangosan követelődztek, hogy bocsássanak bennünket az épületbe, míg mások a diplomaták magatartását kritizálták, ezt a nagyképű, fontoskodó, gőgös és lelketlen társaságot, akik azt képzelik, hogy ők vezetik a világot, és hogy az emberiség holmi magasabb rendű kategóriájába tartoznak, holott hitvány kormányok üresfejű szolgái, akik, miközben reprezentálnak és büntetlenséget élveznek, kémkedéssel és háborúk előkészítésével töltik idejüket. Eközben tolakodni és lökdösődni kezdtünk izgalmunkban, olyannyira, hogy lélegzethez is alig jutottam. A lökdösődésben úgy tűnt, mintha mozognánk, holott egyhelyben topogtunk. Lorsy e helyzetet arra használta föl, hogy valóban előretört, miközben egy-egy női kalapot sodort le könyökével. Rövidesen vagy tizenöt méterre volt előttünk, magasan a többi válla felett, mint az ereklye, melyet a körmenetben visznek a tömeg előtt, ősz fürtjeinek krizantémjaival tarkóján. A nagy lármából kihallatszott a kaftános lengyel zsidó hangja. Szóváltásba keveredett szomszédaival, mert tolakodott.

– Mi? És maguk még azt merik mondani, hogy ugyanolyan veszélyben vannak, mint én? Hallatlan szemtelenség! Tudják, hogy ki vagyok én? Már 1933-ban gúnyverset írtam Hitler ellen a berdicsevi jiddis lapban. Nem hiszik? Itt van, felolvasom.

– Nem kell! Fogja be a pofáját!

– Tudják, mit csinál magukkal Adolf? Munkára küldi az egész társaságot. És mit csinál velem? Kiheréltet – üvöltötte diadalmasan. – De én nem várok addig. Engem nem fognak tréfli késsel kiherélni. De nem ám! Itt van egy jó kóser kés, megcsinálom most mindjárt. Jobb, ha az ember túlesik az ilyesmin.

Iszonyatos kavarodás támadt. Szomszédai kicsavarták kezéből a kést, a hüvelykmatyi-őrmester pedig, aki pisztolyát lóbálva ott termett a helyszínen, de nem tudott a sűrű sorba, a dulakodók közelébe férkőzni, pisztolyával háromszor a levegőbe lőtt, hogy ő is csináljon valamit. Aztán két katonájával elvitette a rúgkapáló, őrjöngő embert.

– Ezzel a botránnyal eljátszottuk szerepünket. Ilyen csürhével a konzul nem áll szóba – mondta elkeseredetten egy németes kiejtésű, pirospozsgás férfi. Ugyanekkor mozgás támadt: a konzulátus erkélyén alacsony, fekete ruhás, nagy fejű fiatalember jelent meg. Domború, méltóságteljes mellkasát feszegette: lába hosszú volt, csak éppen a hasrész hiányzott testéhez; olyannak tűnt, mint két lábon álló, röhögnivaló mellszobor.

– Én vagyok a portugál konzul – mondta, és meghajtotta magát. – Kénytelen voltam váratni önöket. Érintkezésbe kellett lépnem kormányommal. Ennyi vízum kiállítására nem éreztem magamat feljogosítva. Kormányomtól megkaptam az engedélyt. Jöjjenek holnap reggel, és adják le útleveleiket a 240 frank vízumilletékkel együtt. Dolgozni fogunk holnap és holnapután. Holnapután este pedig kiosztjuk az útleveleket. Ne nyugtalankodjanak, és ne türelmetlenkedjenek. Portugália kicsi – folytatta emelt hangon –, de a szíve nagy. Mindenki, kivétel nélkül, meg fogja kapni a vízumot.

– Éljen Portugália! Éljen Salazar! Éljen a konzul úr! – kiáltozták az emberek összevissza.

– Éljen Franciaország! – sipítozta cérnavékony hangon az őrmester.

– Éljen! – ismételte a tömeg. – Énekeljük el a Marseillaise-t!

Pár perc múlva mind szétfutottak, csak néhányan maradtunk az üres utcán, köztünk az angol nő a borbélyszéken. Valy zokogott: valaki rálépett a lábára és magával vitte cipője sarkát. Lorsy széttárt kézzel jött vissza: – Megmenekültünk – mondta ájtatosan.

A dóm előtt a kerítőnő megállt: – Köszönjük meg a Szűzanyának segítségét – ajánlotta. Valy egy csodálatos módon még nyitva lévő cipőboltot pillantott meg a dómmal szemben, és átbotorkált az úttesten. A félhomályos apszis festett üvegablakait néztem, amikor Lilian elkapta derekamat. Összecsókolództunk és megfogadtuk egymásnak, aki először ébred fel az éjjel, felkelti a másikat, és elbújunk valahová a többi elől, édes kettesben.

A nap még sütött. A főtéren a menekülők ezrével ültek a földön, vacsoráztak vagy már aludni feküdtek. Itt nem maradt hely. Továbbsétáltunk a Biarritz felé vezető országúton. Becsöngettünk néhány villába, de sehol sem kaptunk szállást: a legtöbb helyen már az ablakból intettek nemet. Végül egy nagy A-alakú, sárga és elhagyatottnak tűnő házacskához értünk. Berúgtuk a rozsdás kaput, és rajvonalban felálltunk a csukott, barna zsalugáterek előtt. Lorsy vezényszavára, háromszor mélyen meghajoltunk, hogy a magánlaksértésért kiengeszteljük a ház urát avagy a szellemet, aki a házban lakik. Aztán lerogytunk az esővert kerti székekre a vállunkig érő fűben, melyből csak a delfiniumok kétméteres, ametisztkék gyertyái ágaskodtak ki.

Valy, aki büszke volt új cipőjére, felfedező körútra indult. Szállásunkkal szemközt zöldségest talált, a másik utcában fűszerest, úgyhogy két kenyérrel, sajttal, retekkel s egy petróleumlámpával tért vissza. Vacsora után Lorsy elképesztő fürgeséggel felállt, hóna alá csapta Valy üres cipődobozát, és tudtunkra adta: kimegy Biarritzba. Ott nyaral kiadója, meg akarja látogatni. Bandival elkísértük a kapu elé, és megkérdeztük: csakugyan be akarja fejezni Franciaország erődítéseiről szóló művét? Lorsy bevallotta, hogy pénzt akar kérni. – Kiadóm – mondta – a legjobb szállodában lakik. Feleségével együtt éppen vacsoránál találom. Ha így állítok be, borostásan, piszkosan, cipődobozzal a hónom alatt, melyben egyetlen fogkefémet sejti, holott még fogkefém sincs, aligha tagadhatja meg az előleget.

Minthogy a villamos nem közlekedett, a gyér magánautók pedig nem vették figyelembe az integetést, Lorsy egy robogva közeledő autó elé ugrott, és térdre vetette magát az úttesten. Az autó vezetője – szemüveges, mérges arcú amerikai nő – csikorogva fékezett, és szó nélkül felvette.

A villa oldalfala mellett, az eresz alatt kavicsos, sóderes részt fedeztünk fel, ahol nem kellett esőtől tartanunk. Bandival letaroltuk az előkert füvét, és hatalmas kötegekben cipeltük oda derékaljnak. Amikor besötétedett, megérkezett Lorsy húszezer frankkal. Sajnos, vallotta be búsan, ő nem tud szabad ég alatt hálni. Ezért megbeszélte a szemközti zöldségessel, hogy bódéjában, nagy spenótos kosárban fog aludni.

– Csak egyetlen kosár van, kedvesem – fordult Marfa néni felé, és elsietett.

Fejjel a házfalnak, szép sorban egymás mellé feküdtünk: Bandi, én, Valy, a kerítőnő, legvégül Lilian. Mikor feltérdeltem, hogy elfújjam a petróleumlámpát, pillantásom összetalálkozott a táncosnőével. Még hallottam, ahogy a lyukacsos házfalból homok szemelt fülem mellett, finoman, mint a homokórából. A következő másodpercen már aludtam.

Kora hajnalban, ugyanabban a pillanatban ébredtünk mind az öten.

Lorsy óriási spenótoskosárban aludt, összecsavarodva, mint egy óriáskígyó. A mellette álló, még nagyobb spenótoskosár tetején üres borospalack hevert.

– Kelj fel, Ernő.

– Hagyjatok pihenni. De egy dupla feketét, azt hozhatnátok.

– A portugál konzulátusra kell mennünk.

– Fulladjon meg a konzul. Nyugtot akarok.

Bandi nagy nehezen kiráncigálta a spenótból. A konzulátus előtt néhány száz ember aludt az utcán, egyébként mi érkeztünk elsőnek. Egy órával később már ezrével tolongtak mögöttünk. Lorsy krokodilszemű barátja is megjelent, és kijelentette, hogy a maga részéről megunta az ácsorgást. Itt marad Bayonne-ban, ő sosem politizált, majd csak meglesz a németekkel – akik egyébként tegnap vonultak be Bordeaux-ba.

Étlen-szomjan ácsorogtunk késő estig. A sok ezerből alig néhány tucatot engedtek be. Este a krokodilszemű ismét megjelent. Elmondta, hogy tíz százasbankó fejében a hüvelykmatyi-őrmester, aki a konzulátus hátsó kapujánál áll őrt, bárkit beenged az épületbe vízumért. De ne pazaroljuk a pénzünket. Az ezerfrankos sor, mely a hátsó kapu előtt áll, csakhamar elfogy, és akkor a portugál banditák majd ingyen adnak vízumot. A fő, hogy idegeink fel ne mondják a szolgálatot. A németek messze vannak; a legrosszabb esetben is csak négy nap múlva érnek ide. Várjuk meg sorunkat türelemmel. Miután mindezt elmondta, vacsorázni hívta Lorsyt, aki kecses mozdulattal búcsút intett nékünk. Hazavánszorogtunk a kertbe, és lefeküdtünk az eresz alá.

Következő nap délben, amikor még mindig hiába ácsorogtunk a portugál konzulátus előtt, idegeink mégis felmondták a szolgálatot. Elküldtük Lorsyt, menjen át a másik utcába, a hátsó kapuhoz, és vegye meg pénzért a vízumot. Alighogy elment, a konzulátus kapuja megnyílt. A várakozókat százas csoportokban engedték be. Nem volt mit tennünk, útleveleink Lorsynál voltak; hatezer frankot puskáztunk el. Kiültünk a dóm lépcsői elé, és mélységes undorral faltuk fel azt a tíz kiló uborkát, melyet Lilian szerzett a zöldségesnél. Hosszú órák múlva előkerült Lorsy is. Diadalmasan adta tudtunkra, hogy útleveleinket a hatezer frankkal együtt (utolsó pénzünk volt) leadta a konzulátuson. Holnapra meglesz. Bandit, aki még mindig nem fáradt el, és összevissza ugrált a dóm lépcsőjén, elküldtük a pályaudvarra, hogy tudakolja meg a vasutakat Madrid-Salamanca-Lisszabon felé, valamint azt, mikor nyitják a spanyol konzulátust, hogy másnap a portugál vízum megszerzése után a spanyol tranzitért mehessünk. Lorsy időközben utazásunk főbb állomásairól tartott előadást, Burgosról, Salamancáról – az utóbbi kapcsán pedig Miguel de Unamunóról. Bandi két flaska borral tért vissza: egy vendéglős az utcasarkon ingyen osztogatta készletét, nehogy a németeknek kelljen kimérnie. A kikötőben is járt: a rendőrkordon eltűnt, állítólag hajók indulnak Észak-Afrikába. De ez nem érdekelt bennünket. Megittuk a bort, és vártunk. Éjfél felé osztogatni kezdték az útleveleket. Mi is megkaptuk a magunkéit, a vízummal együtt.

Magasan járt a nap, amikor felébredtünk. Ezúttal megmosakodtunk a kútnál, és lesétáltunk a spanyolokhoz. A kis téren, ahol a konzulátus épülete állt, az előző napi, végeláthatatlan tömegbe kerültünk. Egyesek szitkozódtak, mások félájultan hevertek a földön; olyan is akadt, aki a térdét csapkodta, és hisztérikusan röhögött. Felvilágosítottak bennünket, hogy a spanyolok mindenkinek megadják a tranzitot, aki érvényes portugál vízumot tud felmutatni; de vízumainkat a portugál konzul elfelejtette aláírni. Márpedig enélkül nem érvényes.

Amikor meggyőződtünk, hogy mi sem vagyunk kivételek, Lorsy ideges mozdulatot tett, és elfutott a krokodilszemű lakására. Mi pedig néhány száz emberrel együtt elszaladtunk a portugál konzulátusra. Zárva találtuk. A kapun rajzszöggel odaerősített cédula virított:

 

NYÁRI VAKÁCIÓ MIATT ZÁRVA!

SÜRGŐS ÜGYBEN FORDULJON

A BORDEAUX-I PORTUGÁL

KONZULHOZ

 

Lementünk a kikötőbe. Útközben Bandi beszámolt előző napi értesüléseiről. Hajójegyet a vámházban adnak: aki százezer frankot tud fizetni, bemegy a főkapun, és nyomban megkapja a jegyet; még nevét sem kérdezik. Akinek nincs pénze, a vámház mögött, a kerítésnél áll sorba kapucéduláért. Ha kap cédulát, bemehet, és ha igazolni tudja demokrata érdemeit, esetleg kap egy ingyenjegyet. A hajók Casablancába mennek.

A vámház kertjét lándzsa alakú kerítés szegélyezte. A folyótól, ahol a hajók álltak, poros út meg vasúti töltés választotta el. Az út szélén, a hosszú, vagy kétszáz méteres kerítés mellett, hatalmas tömeg várakozott, oly sűrűn, mint egy vásári mutatványos körül. Nem sejthettem, mi történik odabent a kertben, sőt, hogy egyáltalán kert van-e előttünk? Az egyik aranyvégű lándzsa tetején ugyanaz a lengyel zsidó lovagolt, aki három nappal azelőtt ki akarta herélni magát a konzulátusnál. Kaftánja alól lassan csöpögött a vér. De már senki sem törődött vele.

– Én voltam a lengyel sas, akit felnyársaltak! – kiáltotta, amikor Valyt és Liliant megpillantotta. – Most a gall kakas vagyok, és felnyársalom magamat. Kukurikú!

Összenéztünk Havassal, megkértük a nőket, üljenek le a vasúti töltés túloldalára. A kapucédulát majd elintézzük. Aztán odaléptünk a többi mögé. Vagy húszan-huszonöten állhattak előttem: attól tartottam, hogy magát a kerítést sohasem érem el, és inkább a fáradságtól, mint az előrejutás kedvéért, kissé nekitámaszkodtam az előttem állónak. Néhány perc múlva megdöbbenve észleltem, hogy a nehézkedés törvénye itt nem függőleges, hanem vízszintes irányban érvényes: anélkül, hogy akartam volna, úgy hatoltam előre, mint kés a vajban, vagy talán meg pontosabban, mint az a kifeszített acélsodrony, mely lassan átvágja magát a ráhelyezett jégtömbön – ahogy az iskolai fizikaórán láttam utoljára. Talán azért, mert a köröttem állók húsz-harminc évvel idősebbek voltak és bizonnyal sokkal fáradtabbak; úgy éreztem, mintha húsom keménységi foka legalább duplája lenne az övékének. Félóra múlva a kerítéshez értem és térdre rogytam. Lassan rágcsálni kezdtem az arcomba hajló, már kalászos fűszálakat, majd szétnéztem a kertben. Senki nem tartózkodott ott. Tíz perc múlva Havas is megérkezett mellém.

Déltájt karcsú pilótatiszt jelent meg a vámház hátsó kijáratában, és rugalmas, táncos léptekkel közeledett felénk. Görbe, vastag, rövid orra volt, melynek alsó felét mintha bárddal csapták volna le. Cinóbervörös, nagy orrlyukai voltak és nyúlképe; de mielőtt ábrázatát szemügyre vettem volna, ellenállhatatlan erő kényszerített, hogy belenézzek nagy, hegedő sebhelyszerű orrlyukaiba. Kezében kis, zöld blokkot lobogtatott.

– A kapucédulák – sóhajtották köröttem.

A pilótatiszt egész közel jött hozzánk; vagy másfél méterre megállt, még egyszer megemelte a zöld blokkot, és lassan, nyugodtan elsétált előttünk a kerítés egyik végétől a másikig, úgy, hogy a kinyújtott kezek majdnem elérték a blokkot. – Nekem! Nekem, főhadnagy úr! – rimánkodtak néhányan. A legtöbben hallgattak. Hanem a kezét mindenki kinyújtotta. Volt, aki vízszintesen tartotta maga elé, mintha csak kezet akarna szorítani a pilótával; mások a hüvelyk és mutatóujjukat harapófogószerűen szétfeszítették, hogy megragadhassák a kapucédulát; mások fészekszerűen nyújtották előre tenyerüket, mint a kisgyermekek cukorért; mások behúzott könyökkel tartották karjukat csípőjűk mellett, mint a koldusok, voltak, akik szétnyitották mind az öt ujjukat, mint ragadozó madár a karmát, mintha csak magát a főhadnagyot szeretnék elkapni, nem is kabátujjánál, hanem a torkánál.

Mikor a pilóta a sor végéhez ért, megfordult, áttette a zöld blokkot a másik kezébe és visszafelé jött. A kerítés, mely elválasztott tőle, ekkor már elvesztette eredeti értelmét, vagy legalábbis bizonytalanná vált, hogy voltaképpen milyen célt szolgál: ki az, aki a kerítésen belül tartózkodik, és ki az, aki kívül van? Mi vagyunk-e a börtönbe zárt rabok, akik szabadulásért könyörgünk, vagy ő a ketrecbe zárt vadállat, aki tehetetlenül rója eszeveszett sétáját a rács mentén? Mi vagyunk-e őrültek, akiket bolondházi zárkába csuktak, vagy azért tűnünk őrülteknek, mert odatartjuk kezünket egy vadállat elé, hogy leharapja?

Miután kivétel nélkül mindenkinek alaposan szemébe nézett, leült a padra a kert közepén; vagy húsz méterre tőlünk. Maga mellé tette a zöld blokkot, elővette arany cigarettatárcáját, körülményesen rágyújtott, majd olvasni kezdett, mohón, mintha az újság az első betűtől az utolsóig róla szólna. Időközben felpillantott, és végignézett rajtunk, és füstkarikákat eregetett a levegőbe, oly idilli derűvel, mint bonviván a revüszínpadon, amikor madárcsicsergés közepette szerelmese érkezését várja. Egyébként a madarak valóban csicseregtek.

Hirtelen felpattant, a kerítéshez futott, és vagy száz cédulát – ötösével, tízesével – találomra odanyomott néhány embernek. A szerencsétlenek nem örülhettek az ajándéknak: húsz, harminc marok nyúlt feléjük, s ellenállhatatlan erővel tépte ki kezükből a cédulákat, és mivel egyetlen kéz nem bírt száz, kétszáz ujjal, az eredeti tulajdonosnak sosem maradt. A jelenet oly villámgyorsan játszódott le, hogy még szóváltásra sem futotta: a cédulák gazdái elindultak a kapu felé, a kifosztottak pedig türelmesen várakoztak, hátha a következő alkalommal ők osztozhatnak szomszédaik zsákmányán.

Késő estig ácsorogtunk így. Valy időközben két nagy húskonzervet és egy doboz kekszet szerzett. Lilian pedig negyven csomag cigarettadohányt dugott hátizsákomba. Az ételt nem bontottuk fel; úgy döntöttünk, hazamegyünk a kertbe, áthívjuk Lorsyt, és csak akkor fogyasztjuk el. Lorsy azonban még nem volt a kosarában. Szótlanul megvacsoráztunk és lefeküdtünk az eresz mellé.

Azt álmodtam, hogy nyakamba zúdul a vízözön. Egy dombkupac tetején álltam, az áradás már a térdemig ért. Iszonyú mennydörgésre ébredtem. A lábam csakugyan vizes volt, az eresz térden alul már nem oltalmazott. Felemelkedtem a könyökömre, és Lilian felé fordultam. Azután minden villámfénynél újra és újra láttam üveges, nyitott szemét, mely mereven bámult arcomba. Reményvesztetten visszafeküdtem hátizsákomra, ahol egy-két eltévedt, hideg esőcsepp fröcskölte parányi és szúrós részecskéit homlokomra.

Reggel, legnagyobb elképedésemre, Lorsyt nem találtam a bódéban; a spenótoskosárban három üres borospalack hevert. Elindultunk a kikötő felé. Az utcán járók zavarodottan néztek maguk elé és kerülték szememet; úgy tűnt, mintha az egész város kábultan, cél nélkül kódorogna. Azt a következtetést vontam le, hogy a németek már nincsenek messze. A piactéren belebotlottunk Lorsy krokodilszemű ismerősébe.

– Mi az? Lekésték a hajót?

– Miféle hajót?

– A hajót, melyet Lorsy úr szerzett még tegnap. Amivel hajnalban elindult Casablanca felé.

– A gazember – nyögte Marfa néni kétségbeesetten.

– Nem értem – mondtam. – Ernő nem szólt nekünk.

– Tegnap – magyarázta a krokodilszemű – lekísértem Lorsy urat a kikötőbe. Találtunk is mindjárt egy szép, ezertonnás teherhajót. A parton vagy százan ácsorogtak és rimánkodtak a kapitánynak, vegye fel őket. Az meg állt a hajóhídon, a kormánykeréknél, és hallgatta őket. De szólni egy büdös szót se szólt. Időnként leköpött. Olyan messzire mégse tudott köpni, hogy eltaláljon bennünket.

Lorsy úr ekkor felugrott egy cölöpre és szónokolni kezdett. A kapitányhoz beszélt. A francia gloire-ról és a tengerészbecsületről. Olyan ékesen, hogy Antonius is elbújhatott volna mellette a sírbeszédével. Végig azt mondta: tegyük fel, kapitány úr, hogy ebben a pillanatban a németeknek is, a szövetségeseknek is ezer-ezer hajója van. Ha ezzel a hajóval átkel Afrikába, a németeknek kilencszázkilencvenkilenc hajója marad, a szövetségeseknek pedig ezeregy hajója lesz. Ez a hajó két hajót ér. A kapitány végül megszédült Lorsy dumájától. Azt mondta: vizet vesz, befűtteti a hajót – mert be se volt fűtve –, ma reggel ötkor beszállhatnak. Annyi embert enged fel, amennyi a fedélzeten meg a mentőcsónakon – mert egy mentőcsónakja volt csak –, a gépházban, a fedélközben meg az árnyékszéken állva elfér. Bánja is, jöjjön, ami jön, de ő elviszi ezt a dupla hajót Afrikába.

– Én magam – fejezte be a krokodilszemű – nem mertem felszállni. Éjjel azt hallottam a rádióban: a német repülők aknákat dobnak a francia kikötők bejáratába, hogy megakadályozzák a hajók menekülését.

– Itt hagyott minket a halálban – siránkozott Marfa néni. – Csak az úttest túloldalára kellett volna átjönnie, hogy megmentse az életünket. A gazember!

– Inkább lusta, mint gazember – mondta Bandi elgondolkozva. – Át akart szólni értünk tegnap este, de halálos kimerültséget érzett. Ma reggel pedig izgalmában megfeledkezett rólunk. Most ott áll a hajó korlátjánál, önmagát vádolja, és belesír a tengerbe.

– Inkább belerókázik – jegyezte meg Lilian. Heves, éles szél fújt.

– Akár sír, akár rókázik, nincs időnk, hogy jellemét vitassuk – mondtam. – Gyerünk a vámházhoz.

A sok cigarettával valamivel tűrhetőbb volt az ácsorgás, mint előző nap. A pilóta minden órában kijött, és legalább ezerötszáz cédulát osztott ki estig. Reménykedtünk, mert a tömeg szemmel láthatóan fogyott. Amikor azonban alkony felé még mindig nem kaptunk belépőjegyet, otthagytuk a vaskerítést. Elhatároztuk; nem kockáztatjuk meg, hogy még egy éjjelt töltsünk Bayonne-ban: a németek bármelyik pillanatban bevonulhatnak. Elindultunk gyalog a Pireneusok felé, hogy illegálisan átlépjük a spanyol határt. A spanyol börtön még mindig a kisebbik rossz, mintha német kézre kerülünk.

A nők a vasúti töltésen, teherkocsi alatt aludtak. Tanácstalanul álltam; visszaborzadtam a gondolattól, hogy alvó embereket keltsek fel, és segítséget keresve körülnéztem. Az alig két méter magas töltésről a táj olyannak tűnt, mint az asztalra terített térkép. Az Adour, a mellette kanyargó dűlőúttal és a smaragdzöld mezőkkel ott kanyargott előttem a szemhatárt lezáró dűnékig, melyek mögött a tengernek kellett következnie. Messze, talán félúton köztem és a tenger közt, hajó állt. Kéménye mellől vastag, fehér gőzpamacs emelkedett a magasba.

– Dudál! – ujjongott Bandi.

Túl a hajón, a horizont alján a láthatatlan tenger visszfénye ragyogott. Térdem megremegett az izgalomtól. Akkorra megérkezett a hajókürt hangja is.

– Még elérjük! – kiáltottam. – Most dudált először. Fussunk!

A nők kibújtak a tehervagon alól. Ki hátára vette, ki kezébe kapta hátizsákját, és szaladni kezdtünk a pocsolyás úton. Elhagytuk és újra utolértük egymást, bokáig tapostunk a vízbe, térdre estünk, aztán abbahagytuk a futást, és úgy meneteltünk csoportosan, mintha távgyaloglási versenyben vennénk részt. Valy és Lilian fej-fej mellett haladtak, előreszegzett nyakkal, komolyan, mint két szép versenyló; mi ketten Bandival néhány méterrel előbbre jártunk, olykor hátrapillantottunk, majd összeröhögtünk, mert komikusnak találtuk, hogy még ilyen jól tudunk futni, meg azt is, hogy ilyen elszántan, ilyen szemérmetlenül futunk életünk után. Velünk szemközt a már vörös, lemenő napot két, csíptetőként nyíló, fogas szélű, lila viharfelhő kapta be, mint mesebeli sárkány szája a vörös labdát. Ekkor a hajó másodszor is dudált. Hamarost a viharfelhők már úgy tornyosodtak előttünk, mint óriási hegység, maga a Himalája, melyen még át kell ugornunk. Talán fél órát futottunk, talán csak öt percet; időérzékem tökéletesen felmondta a szolgálatot. Már csak ötven méternyire voltunk, amikor a hajó harmadszor is dudált.

Felszaladtunk a lehorgonyzott bárkára, mely hajóállomásnak szolgált. A feljárót ekkorra már bevonták. Fenn a hajóhídon, szakállas kapitány állt, kis, hal alakú pipával a szájában. A pipán oldalt vörös üvegszemek villogtak; a hirtelen támadt szél pedig felkapta az égő pipa szikráit, és úgy szórta őket felénk, mintha egy üstökös csóvájába kerültünk volna.

– Ugorhatunk? – kiáltotta oda Bandi a kapitánynak.

A hajó mintegy másfél méternyire távolodott a parttól. Még szerencse, hogy fedélzete, illetve még korlátja is jóval alacsonyabban feküdt, mint a bárka, amelyen álltunk.

– Szigorú parancsot kaptam – mondta a kapitány, olyan csendesen és barátságosan, mintha egy szalonban, karosszékből szólna át hozzánk, egy másik karosszékben –, hogy mindenkit lelőjek – ezzel pisztolytáskájára csapott –, ha látom, hogy felszáll a hajómra. Ha látom – ismételte, és szabályos, katonás hátraarccal elfordult.

A zápor ugyanabban a pillanatban eredt el, amikor ugrottunk; mihelyt a hajó padlatára zökkentünk, már olyan félelmesen sötét volt, hogy egy ideig vaksin tapogatóztunk a villámok fényénél a fedélzeten összevissza zsúfolt, magas vashordók között. Nem találkoztunk senkivel; mintha ennek a hajónak ördögien parázsló pipájával szájában a kapitány lett volna egyetlen lakója, egy személyben parancsnoka és kormányosa, útban a pokol felé.

Végül ajtónyílást fedeztünk fel; előtte vizes, nehéz vitorlavásznat csapkodott a szél. Koromsetét helyiségbe léptünk, melyben a kórháztermek és a párizsi metró fojtó atmoszférája keveredett.

Valaki mellettem, magyarul lassan számolt:

– Százharminckettedik áldozat… százharmincharmadik áldozat… százharmincnegyedik, -ötödik, százharminchatodik áldozat. Összesen öt új áldozat.

Karonfogtam az illetőt, és az ajtó felé húztam. Tömzsi, félelemtől vacogó, nagy orrú emberke állt előttem, francia katonaruhában, két sor kitüntetéssel.

– Micsoda hülyeségeket beszél maga összevissza?

– Nem sejtettem, hogy magyarok – sunyított. – Rozgonyinak hívnak.

Amikor megmondtam a nevemet, felderült.

– A költő? Nagyszerű! Magának bevallhatom, mitől félek. Ez a hajó levegőbe fog röpülni. Nézze csak – és a záporvert hordókra mutatott –, mi áll rajtuk. Téenté!

– Maga még nem látott hajót, amelyik robbanószert szállít?

– Az utasok délután itt, a hordók tetején melegítették konzervjeiket. Persze nyílt borszeszlángon. Amikor rájuk szóltam, kiröhögtek. És most nézze ezt az anarchista őrültet!

A kapitány közeledett, szikrázó pipával a szájában.

– El fogunk süllyedni, kapitány – mondta Rozgonyi.

A kapitány mosolygott. Duzzadt, lazacszínű, csillogóan fényes ajka volt és vidám, gúnyos tekintete. Kis, fekete szakállát görbe szarvacskává ragasztotta össze a zápor.

– Ha meg vagyon írva, hogy el kell süllyednünk, úgy elsüllyedünk. Tudja-e hány hajó süllyedt el azóta, hogy a föníciaiak kimerészkedtek a tengerre? Gondolja meg: a sok szirt, zátony és vihar Szalamisz, Actium, Lepanto, Trafalgar, Aboukir, a múlt háború meg ez most!

– Nem a süllyedéstől félek, hanem a robbanástól.

– A süllyedés kínos és hosszú operáció. Az ilyen operációhoz a robbanás a legjobb narkotikum. Jobb, mint a kloroform. Csak az evipán ér fel vele. Azonnal hat, nem kell tizennyolcig számolni. Nincs kellemetlen utóhatás. Sem émelygés, sem rossz szájíz, sem ébredés, kedves törzsőrmester!

Valy, Bandi és Marfa néni közben beásták magukat a fedélköz szalmájába. Ember ember mellett feküdt itt, elképesztő összevisszaságban, akár halottak a csatatéren. Lilian eltűnt. Rozgonyi előadta, hogy hajónk Casablancába megy. Jelen pillanatban az Adouron sétálgatunk fel-alá, mert a hajó csak dagály idején és nyugodt időben tud kifutni a tengerre. Apály van, a tenger viharos. És miért járunk fel-alá a folyón? Mert a kapitány attól tart, hogy a németek az éjjel megérkeznek és lefoglalják a Château de Boncourt-t. Ez a hajó neve.

Mind örültünk, hogy Casablancába megyünk. Marfa néni bevallotta, hogy máris megbocsátott Lorsynak az árulásért, és előre örül társaságának a marokkói pálmák alatt. Bandi is ujjongott, mert úgy hírlett, hogy a Reynaud-kormány tagjai valamelyik észak-afrikai francia gyarmatra menekültek, hogy onnan folytassák az ellenállást. Én azt éreztem, hogy legtitkosabb óhajom teljesül, mikor megláthatom Afrikát. A párizsi rostokolásból kaland lett, az emigrációból utazás.

Lefeküdtem a szalmára. Elalvás előtt a hajó nevére gondoltam és gyors mozdulattal felültem. 1789-ben a parasztok felgyújtották a Chamisseau család otthonát, a Boncourt-kastélyt. A kerek, román tornyok nem égtek, ezért lőport helyeztek alájuk, és a levegőbe repítették őket. A várúr gyermekfiával Németországba menekült. A fiúból híres költő lett és porosz katonatiszt. Nem fenekedő reakcionárius, hanem liberális, tudós ember, ki verset írt a Boncourt-kastélyról, és az ég áldását kérte a szántóvetőkre, kik elhúzzák az ekét családja eltűnt kastélya felett. Szép volt tőle; de a Boncourt-kastély neve rossz ómennek számít egy teherhajó oldalán.

Már aludtam, mikor gyengéd simogatás ébresztett.

– Kelj fel – súgta Lilian. – És kövess. Csendesen.

A vitorlavászonnal takart följáróajtó előtt megálltunk.

– Megbarátkoztam a hajó első tisztjével, Étienne-nel – mondta. – Kifogástalan úriember. Nem szabad rosszra gondolnod. Pedig mindig rosszra gondolsz. Rendelkezésemre bocsátotta kabinját, amíg szolgálatban van. Gyere mögöttem, de tapadj a falhoz. Ezek a tengerészek mint a baglyok. A sötétben is látnak.

Követtem Liliant, aki pongyolában és csupa illatszer volt. Szívesebben aludtam volna, de ilyen meghívást nem lehet visszautasítani. Pár nappal azelőtti pásztoróránk a krumpliskocsi tetején nem volt élvezet. Alighanem neki sem, ruhában, a kemény burgonya tetején, a rázós kocsiban. Nem annyira Franciaország bukása, mint az a tudat rontotta a kedvemet, hogy tömegsír felé megyünk. Vidulj fel, útban vagy Afrika felé, biztattam magam. Jobb lesz, mint a krumpliskocsin.

Az első tiszt kabinja ragyogóan tiszta volt. A kis éjjeliszekrényen Buddha-szobor. Az ágyon gyönyörű, vörös takaró. Lilian letette a földre a mosdóba süllyesztett lavórt, vizet öntött bele:

– Mosakodj meg tetőtől talpig.

Egy pillanatig haboztam.

– Napok óta csak borotválkoztál és az arcodat mostad – buzdított. – Nem tudod, milyen piszkos vagy.

A víz valóban kátrányfeketén csillogott bokám körül, miközben Lilian a hátamat mosta. Aztán előrejött.

– Látom, kezdesz felvidulni – állapított a meg. Bereteszelte az ajtót, a kulcslyukba tömte selyemzsebkendőjét, míg én a ráccsal fedett, második kis villanyt is felgyújtottam. Lilian ledobta pongyoláját, és meztelenül megállt előttem.

Végignéztem rajta és repestem az örömtől. Valy nem akarta tudomásul venni, hogy a szép nő ruha nélkül még sokkal szebb. Sohasem mutatta magát meztelenül. Ingét nem vetette le az ágyban, az ablakot mindig gondosan lefüggönyözte, és ha felgyújtottam a lámpát az éjjeliszekrényen, kirántotta a zsinórt a falból. Mikor rátörtem a fürdőszobában, visított és derekára csavarta a törülközőt. A nyárspolgári nevelés eredménye? Veleszületett, természetes álszemérme? Bánja a fene, hogy micsoda. Kétéves házasságunk alatt egyszer sem gyönyörködhettem meztelen szépségében, holott ez volt a legjobb, amit nyújtani tudott volna. Elérkezett a bosszú ideje. Igaz, Liliant láttam már meztelenül a Folies színpadán, de most kettesben vagyunk, és lágyékáról hiányzik a kis, ezüstszínű pajzs, melyet a táncosnők hordtak.

Állva csókolóztunk, olyan vadul, hogy mindketten elestünk a másik támasza nélkül. Aztán letérdeltem az ágy mellé és végigcsókoltam hajától a lábujjáig. Porcelánfehér, makulátlan sima bőrén csúszkált a szám, mint a korcsolya. Combtövénél harapások hegedő nyomai. Úgy látszik, a tánc miatt borotválnia kellett lágyékát, mert szőke haja ott egyenes volt, és nem hosszabb, mint a kisujjam körme – ahogy Párizs óta kisarjadt. Csitri lányok emléke kamaszkoromból. Elragadónak találtam. Amikor combját nyakamba fűzte, odahajoltam és áhítatosan beleszorítottam nyelvemet. Udvarló nyomja így az ajtórésbe a rózsaszín szerelmes levelet. Jó hasonlat, felhasználom valahol. Csak el ne felejtsem!

Odabújtam hozzá az ágyon. A kronométer éjfélt mutatott. Aztán eltűnt a kabin, és egyedül maradtam Liliannel, a vörösbársony takaróval és a cigarettákkal az éjjeliszekrényen.

Egymás szemébe néztünk, és figyeltük, hogyan vezet öléhez. Először csak odaérintette, aztán végighúzta, majd megengedte, hogy éppen csak szétfeszítsem kagylója ajkát, de ne tudjak beljebb csúszni. Milliméterről milliméterre jutottam tovább, olykor visszahúzott, míg ágyékaink lüktetését élveztük. Végül elengedett. Olyan tökéletesen illettünk egymásba, mintha összecsiszoltak volna.

Hogyan háláljam meg ezt a sosem tapasztalt gyönyörűséget? Arábiai utazó könyvében olvastam, hogy a férfi, ha nagyon akarja, vissza tudja tartani magát. Megpróbálom összeszorított fogak nélkül, csak úgy könnyedén. Talán sikerül. Egész éjjel szerzem néki a szüntelen gyönyörűséget, és megelégszem a bravúrral. Ennyit igazán megérdemel. Csókolni kezdtem száját, szemsarkát, belenyaltam fülébe, gyengéden elfordítottam fejét, hogy tarkóját megkóstoljam, végigsimogattam gerincét, külön minden csigolyát, hátulja hűvös félgömbjeit, és tenyerem élét a langyos vágásba nyomtam. De ölében mozdulatlan maradtam, mint a szívgyökér, mely belenőtt, keményen és irgalmatlanul.

Olykor hintáztunk, máskor súlytalanul lebegtünk. Parttalan, langyos folyóban úsztattunk, zuhatagokban sodródtunk, ködök és szivárványok között. Olykor leszegeztem államat, hogy kis mellét és rózsaszín mellbimbóját lássam – két lótuszvirág a messzeségben –, vagy hóna halványkék gödrébe kóstoltam; végighúztam számat válla tükrös hullámán, ahol arcom árnyékával kerültem szembe. Egymáshoz préselt csípőink összezárultak, mint holmi nagy, tengeri kagyló, belsejében nem két, hanem egyetlen összeolvadt lény remegett és rángatódzott. Mintha felborzolt ágyékhajunkban elektromos szikrák sercegtek volna.

Ágyékom sima kígyófej volt, mely Lilian mohos ölébe siklott; cövek, mellyel medencéjét a magasba tudtam emelni. Herém érzéketlen, kerek kődarab, ha tenyérbe vette, diadalmas biliárdgolyó, mikor combja tövéhez koccantottam. De mentől elszántabban és durvábban szeretkeztünk odabent, annál gyengédebben öleltük magunkhoz a másik derekát.

Órákig csüggtünk egymáson.

A gondolat, hogy el kell válnunk, elviselhetetlennek tűnt. Nem szakadtunk el egymástól, és együtt maradtunk akkor is, amikor új alakzatot vettünk fel, hála táncosnői és akrobatikus ügyességének. Amikor közösen elszívtunk egy-egy cigarettát az első tiszt rózsalevél-szopókájú Abdullahjaiból, legfeljebb ha kissé lassítottunk a ritmuson. A cigarettát szájról szájra adtuk, vagy a fáradt füstöt átfújtuk egymás ajka közé, ha éppen szemközt voltunk.

Igyekeztem hű maradni elhatározásomhoz. Ahányszor attól féltem, hogy nem tudom magam visszatartani, elképzeltem, hogy a hajó felrobban, hogy a nácik elfognak, vagy hogy éppen temetnek. Egyszer eszembe jutott, hogy ezt a gyönyörűséget, melynek részese vagyok, szüleim, tanáraim, a lelkész és hatvan nemzedék vissza az időben kéjelgésnek hívja, a test bujaságának, mely megrontja a lelket. De mi a lélek test nélkül? Ha nem látom Liliant, nem érzem szája ízét és teste illatát, ha nem hallom lélegzését, ha bőröm nem tapad az övéhez, merre van halhatatlan lelkem, melyet éppen megrontok? Idáig jutottam, mikor bekövetkezett, amit nem akartam. Nagyon rövid, váratlanul csekély gyönyörűség volt az állandó mámorhoz képest, melyet addig éreztem. Még szerencse, hogy pár pillanat alatt, kifeszített fátylakkal bélelt öle szorításában vágyam újra éledt. Már világos volt köröttünk, bár a hajóban oly csend uralkodott, mintha mindenki aludt volna.

– Öt ötven – állapította meg Lilian hirtelen. – Étienne hatkor fejezi be a szolgálatot. Öltözködnöd kell. Tíz perced maradt.

Végiglocsoltam magam az első tiszt kölnivizével, hogy Valy ne érezze rajtam Lilian erős parfümjét, aztán letérdeltem az ágyhoz, ajkát beleszívtam a számba, átöleltem:

– Köszönöm.

– Én köszönöm – felelte, a francia udvariaskodást parodizáló gesztussal.

Kiszaladtam a kabinból. Azt képzeltem, már kint járunk a nyílt tengeren. A falépcső fokai futottak alattam, mintha mozgólépcső vinne fölfelé. Rezgő, kék égbolt és erős, forró szél fogadott. A hajó ott állt kikötve, ahol előző este felszálltunk. Mögöttem Rozgonyi jött fel, koszorúba csavart köpennyel, teljes menetfelszerelésben:

– Leszállok – mondta. – A hajó egy óra múlva indul, és nem szeretnék a levegőbe röpülni.

– Hagyja már ezt a bárgyúságot.

– Dehogy bárgyúság. Nem hallotta még, hogy az olyan hajóról, mely el fog süllyedni, a kikötőben leszállnak a patkányok. Egész éjjel figyeltem. Ezen a hajón nincs patkány.

– A viszontlátásra!

– A viszontlátásra, de a másvilágon! – kiáltotta szemtelen vigyorgással.

A fedélzet üres volt, de a hajó orrában Valy meg Bandi ült egy hordó dinamit tetején. Fejük fölött, hálóban, három üveg vörösbor hintázott acélsodronyon. Igyekeztem nejemet a szél ellenében megközelíteni, de hiába. – Te disznó – súgta, orrát fintorgatva.

– Figyeljetek ide! – szólt Bandi. – Fontos dologról kell beszélnünk. Szálljunk le a hajóról. Fel fog robbanni.

– Mi az, a hülye Rozgonyi elvette az eszedet?

– Nem is beszéltem vele. De érzem, hogy ez a hajó fel fog robbanni. Nézd az emberek arcát, rájuk van írva a halál. Borostáik kékek, mintha már a koporsóban nőtt volna utána. Dögszaga van mindenkinek. Figyeld meg ezt a társaságot. Itt valamennyien betöltötték földi pályafutásukat. Az egyik azért élt, hogy a németek ellen harcolhasson, a másik nyúlbőrrel kereskedett Amszterdamban. Most nem lehet többé a németek ellen harcolni, sem nyúlbőrrel kereskedni. Életük elvesztette értelmét, következésképpen meg kell halniok. Vagy vedd úgy, hogy ez a tizenhetedik hajó. A statisztika szerint minden tizenhetedik hajónak fel kell robbania. Ez a hajó is fel fog robbanni, ha nem másért, úgy statisztikai okokból. Menjünk innét. Ez a hajó a halálba visz.

– Édes Gyurikám – kérlelt Valy –, ne akarj meghalni ilyen fiatalon! Ne vigyél minket is a halálba.

– Fiatalon hal meg, akit az istenek szeretnek – feleltem szórakozottan, és a hajókötélen hintázó borospalackokat vizsgáltam.

– Nem a miénk – szólalt meg Bandi.

– Ha leszállsz velünk, mindent megbocsátok neked – kérlelt Valy. – Még ezt a három üveg bort is ellopom, pedig soha életemben nem loptam. És tudod, miért lopom el?

– Miért?

– Mert a gazdája úgysem issza meg. Felrobban.

– És hogy állsz összes műveiddel? – kérdezte Havas. – Elkészültek?

– Hallgassatok ide – mondtam. – Ha ennyire biztosak vagytok a dolgotokban, nem ellenkezem. Szedjük a sátorfánkat.

Havas ujjongva rohant el, és egy pillanat múlva Marfa nénivel tért vissza. A kerítőnő haja tele volt szalmával, és kétségbeesetten jajveszékelt:

– Az egész úton olyan okosak, olyan megfontoltak voltak. Most magukat is elővette a hisztéria. Fenn ülünk egy hajón, fél óra múlva indulunk, és mégis vissza akarnak szaladni a halál torkába! Hogy az én kislányom német bakák prédája legyen? Ne kívánjanak ilyesmit tőlem! De – tette hozzá elgondolkozva –, ha akarják, megkérdezhetjük Léont, a szellemet…

– Nincs idő, se asztal – ordította Havas. – Jön vagy nem?

– Nem jövök.

Lerohantam a lépcsőn, és öklömmel kezdtem verni az első tiszt kabinajtaját. Bennről vadállati üvöltés hallatszott. Lilian bújt elő az ajtórésben, mezítláb, kócosan, a gyönyörű vörös ágytakaróval derekán.

– Gyurka, te drága őrült, csillapodj le. Nem érted, hogy némi hálát kell tanúsítanom iránta, amiért ideadta a kabinját? Az út Casablancába öt napig tart. Öt éjjel lesz szolgálatban, és öt éjszakát tölthetünk együtt. Mit akarsz esztelen féltékenységeddel, amikor…

– Hallgass már. Nem féltékenységből jöttem ide. Meg akarom mondani…

– Elég volt ebből – szólalt meg Lilian mögött az első tiszt, ékes francia nyelven és fölényesen. Hatalmas, kövér ember volt, vörös bozóttal mellén és égnek álló, vörös bajusszal. Öklét ütésre készen tartotta. Rózsaszín csíkos, hosszú alsónadrágot hordott, mely pattanásig feszült rajta. Elöl nyitva volt.

– Ez a férjem, Étienne – mondta Lilian, elképesztő nyugalommal. – Okosabban tennéd, ha békén hagynál bennünket, szívecském.

Az első tiszt meghökkent, bűnbánóan meghajtotta magát és bemutatkozott. Én is, mire a vörös óriás visszahátrált az ágy felé.

– Meg akartam mondani neked – folytattam magyarul –, hogy leszállunk. Ez a hajó fel fog robbanni.

– Honnan tudod?

– Érzem. Szállj le velünk.

Lilian szemében gyermekes rémület tükröződött.

– És mi van Marfával? Ő is le akar szállni?

Hebegni kezdtem.

– Ne hazudj nekem!

– Én nem hazudok. Csak kis dolgokban. Nagy dolgokban soha. Marfa néni nem akar leszállni.

– Akkor hagyj a fenébe ezzel a hülyeséggel – kiáltotta, és visszabújt a kabinba.

– Viszontlátásra Casablancában! Ott fogjuk várni magukat a parton, a drága Lorsy úrral együtt – búcsúzkodott a kerítőnő, könnyekkel szemében, amikor felszedtük cókmókjainkat.

Amíg visszabaktattunk a kikötő elejéhez, minden kedvünket elvesztettük. Egyszeriben esztelenségnek tűnt, hogy otthagytuk a hajót. Mire elvánszorogtunk a vámházig, ott már sokszázan ácsorogtak. Leültünk a töltésre, a borosüveget kitettük magunk elé, aztán leheveredtünk. Felbontani a bort lusták voltunk, s fekvés közben lassanként holmi nem is éppen kellemetlen apátia fogott el. Szájtátva bámultam a darazsat, mely hosszan keringett köröttem, majd a bárányfelhők alakját kezdtem vizsgálni. Bandi hasonló állapotban volt. Valy néhány szóval biztatott bennünket, hogy álljunk oda jegyért. Azt feleltem, nincs kedvem; este, ha frissebbek leszünk, talán majd elindulunk a spanyol határ felé.

Valy ekkor felugrott és leszaladt a vámházhoz. Tíz perc múlva visszajött, három jeggyel. A jegyek egy Cap Figalo nevű hajóra szóltak, melynek délben kellett indulnia Casablancába. Sietség nélkül megittuk a bort, és visszafeküdtünk a töltésre, hátizsákjainkkal fejünk alatt. Eszembe jutott, hogy alighanem ez az utolsó napom Európában. Húszegynéhány éves viszonyunk emlékét is fel kellene idéznem, a legapróbb részletekig. De ezt a feladatot későbbre kell halasztanom.

Amikor déltájt lementünk a hajóhoz, már több ezren várakoztak. A legtöbbnek nem volt jegye; a hajóhídon kétoldalt négy-négy katona állt, feltűzött szuronnyal, és a kapitány beszélőtölcsérrel többször figyelmeztette a várakozókat, hogy a potyautasokat és a tolakodókat puskatussal verik vissza. Már megkezdődött a beszállás, amikor egy fiatal férfi és egy nő borult Bandi nyakába. A férfinak nagy, görgő, hipnotikus szeme volt, fanatikus, fehér, kemény homloka, és noha roppant fáradtnak tűnt, olyan zömöken és feldönthetetlenül állt a sokaság közepén, mint a tóba vert cölöp. Bandi még Magyarországról, a földalatti mozgalomból ismerte; Párizsban is sokszor találkoztak, egy Rajk László nevű, harmadik barátjukkal együtt, akit felületesen magam is ismertem, és aki résztvett a spanyol háborúban. Kelemenék pár perccel azelőtt érkeztek, teherautón, vasúton, tankon és halászbárkán. Miközben Kelemen Zoli röviden elmondta útjukat, és megkérdezte Bandit, mint lehet erre a hajóra feljutni, felesége, egy csinos, fekete fiatalasszony, kin az utolsó napok izgalmainak nyoma sem látszott, a hátizsákon ült, és oly flegmával szívta cigarettáját, mintha sétahajózni indulnánk Capriba.

Bandi elmondta, hogy mintegy háromszáz embernek van jegye. Ha a katonai készültséget nézi, attól kell tartania, hogy annyian is fognak felszállni.

– Pontosabban háromszázketten – mondta Kelemen Zoli. Ezzel megfogta a hátizsákjait, és egy nagy lendülettel átdobta őket a hajóra, majd otthagyott bennünket. Tíz perc múlva már a fedélzetről integetett feleségének. Mi hárman összeszíjaztuk magunkat, hogy a tolongásban szét ne válasszanak. Közben Kelemen kétségbeesetten hívta a feleségét, és lekiabált a katonáknak; engedjék fel, nála a jegye; de azok rá se hederítettek, és Éva meg se kísérelte a feljutást, hanem szomorkás mosollyal sétálgatott a hajó alatt, mintha nyári útra egyedül induló férje búcsúztatására jött volna ki. A hajó másodkapitánya ekkor odalépett Zolihoz, és félszegen bevallotta: megesett rajtuk a szíve. A feleségét fel fogja hozatni, és mindjárt elrejti a szénraktárba: bújjon oda ő is, mert indulás előtt még egyszer ellenőrzik az utasokat.

Hat óra tájt a hajó elhagyta a partot, de kifutás előtt meg kellett fordulnia. Pedig jóval hosszabbnak tűnt, mint az Adour szélessége. A manőver sokáig tartott: Bandi és egy holland gyémántkereskedő közt álltam, a korlátnak támaszkodva figyeltem a kormányos próbálkozásait. Amikor a műveletet már hatodszor kísérelte, hirtelen síri csönd támadt a fedélzeten; mindenki a magasba nézett. Vagy háromszáz lépésnyire tőlünk, a városháza tornyán feltűnt a horogkeresztes zászló.

– Végünk van – mondta Bandi.

– Nyugodjék meg – felelte a gyémántkereskedő –, még nincs baj. Az utóbbi hetekben kitanultam a német megszállás technikáját. A náci hadseregnek az a mániája, ha valahová megérkezik, hogy mielőbb felhúzza a zászlót.

– Minden hadseregnek ez a mániája – mondtam.

– Igen ám. De a németek úgy csinálják, hogy előreküldenek egy autót, két tiszttel és néhány állig fegyverzett katonával. Meg a zászlóval. Bemennek a városházára, megüzenik a polgármesternek, hogy megérkeztek. A bakák felhúzzák a zászlót, a tisztek pedig leülnek sörözni. Néhány óra múlva megérkeznek az előőrsök a város szélére, végigkutatják az utcákat, aztán jön a zöm, mely elfoglalja a várost. Néhány óra múlva befutnak a különböző technikai alakulatok, újabb néhány óra múlva a civilek, átveszik a víz- és gázműveket, a pályaudvart és a kikötőt. Ebben a pillanatban ott tartunk, hogy a bakák felhúzták a zászlót, és a tisztek leültek sörözni.

A következő percben megfordult a hajó.

A folyó kijáratának két oldalát szirtek szegélyezték. A nyílt tenger a hajó orra előtt sötétszürke, fekete élű hullámaival mozgalmas volt, de már nem viharos: mégis úgy tűnt, mintha a tenger szintje, kétoldalt a hajó orra előtt, jóval magasabbra emelkednék, mint a fedélzet, melyen álltunk, és hamarosan a Cap Figalónak a hullámokra kell felszaladnia, mint egy eléje tornyosuló, nagy fogaskerékre. Ebben az irányban, a láthatár szélén ólomszürke felhők lógtak, mintha fordult volna az idő: közvetlenül a víz színe fölött, a lebukott nap helyén hosszú, keskeny sáv felhőcsík húzódott, olyan sárgán, mint egy régi elefántcsont.

– Ott – mutatta Bandi.

A sziklák közt, közvetlenül előttünk, egy hajó fara állt ki a vízből. Fehéren és ünnepélyesen, mint egy félkör alakú erkélyterasz a múlt századból, amilyenek osztrák fürdőhelyek nagyszállói elé épültek, szép kilátással a hegyekre, és ahol állandó szél libegteti a fehér asztalterítőket. A hajó fara mögül hiányzott a folytatás: a robbanás nyilvánvalóan leszakította a hajó testéről, földobta a magasba, és amikor leesett, beszorult a szirtek közé. Fehér, barátságos és harmonikus domborulatához elgörbült kormánylapátjának egy darabja simult, mint a férfikéz, ha nő combját simogatja. Az erkély párkányának közepén szabályos, fekete betűk hirdették a hajó nevét:

 

CHÂTEAU DE BONCOURT

 

Ahogy a korlátra hajoltam, és a tajtékos vízbe néztem, az a rögeszmém támadt, hogy az áldozatok ott állnak alattam a tengerfenéken, mint szereplők a színdarab végén, a függöny előtt. A kapitány fölényes diadallal mosolygott, mint egy trapézművész a varietében, a nagy mutatvány után. Alighanem tapsra várt, amiért hajójával együtt ily önfeláldozóan takarította el utunkból az aknát. Lazacszínű, fényes ajkai közt most is ott tartotta hal formájú, vörös üvegszemű pipáját, de szikrák helyett légbuborékokat eregetett. Étienne mester valamivel hátrább állt, és iszonyú bicepszét fitogtatva megadóan tűrte, hogy az élők fölényével hajoljak sírjában is még korallágszerűen ágaskodó, vörheny bajsza fölé. Távolabb Marfa néni ült egy polip hátán. Haja tele volt paraj- és sóskalevéllel, csigákkal, borbolyával és tengeri moszattal. Fekete táskáját az ötvenezer frankkal szorosan magához ölelte, és azon tűnődött, hogy ezt a pénzt most Lorsy helyett a halakkal kell megosztani.

Megrezzentem, amikor Bandi megfogta a vállamat.

– Nézd – mondta –, spanyol vizeken járunk.

Abba az irányba mutatott, ahol a francia part éjsötét sávja után San Sebastian lámpái ragyogtak az éjszakában.

Ötnapos utazás és éhezés után érkeztünk meg a casablancai kikötőbe. Itt átszállítottak valamennyiünket a Canada nevű kórházhajóra, ahol egy hetet töltöttünk szigorú orvosi felügyelet és gondos ápolás mellett. Végül még egyszer dezinficiáltak valamennyiünket – a Cap Figalo többszáz utasát, többnyire belga, holland menekülteket, nem-francia önkénteseket, akik a háborúban szolgáltak, és néhány németet meg magyart – és elszállítottak a Casablanca mellett fekvő Áin Sok-i koncentrációs tábor mocskos istállóiba. A tábort érkezésünkkor üresen találtuk. A barakkok ajtaján spanyol köztársaságiak névsora fogadott, katonai rangjukkal és a colera szóval zárójelben nevük mögött, kereszttel és elhalálozásuk dátumával. A legkésőbbi dátum nem volt több, mint kéthetes.

A negyvenfokos melegben nem maradhattunk kint a tábor homokjában. Így elhelyezkedtünk a barakkban, öten magyarok – a Kelemen házaspár, Bandi, Valy meg én – egy kettős lóállásban, a törekes szalmán. Megérkezésünkkor nevünket senki fel nem jegyezte, se nem szólt hozzánk. A kórházhajó matrózaitól már hallottuk, hogy Nogues tábornok, Marokkó kormányzója, Pétainhez csatlakozott, és Paul Reynaud kormányának tagjait, kik ideérkeztek, hogy folytassák az ellenállást a németek ellen, letartóztatta és visszaküldte Franciaországba. Így nem sok reményt táplálhattunk, hogy a táborból elevenen kerülünk ki.

Nem kis meglepetésünkre este trombitaszó hangzott. Sorba kellett állni a fal mellett egy alacsony nyílásnál, ahol két fekete kéz nagy alumíniumtálcákat tolt be. Vacsorára gyümölcsleves volt, articsóka, bifsztek kétféle főzelékkel és salátával, sajt, sütemény, hozzá egy flaska vörösbor és egy üveg szódavíz. Mindez oly groteszknek tűnt, hogy néhányan hisztérikus nevetőgörcsöt kaptak. Ugyanez ismétlődött meg reggel, délben és este. Csak jóval később fejtettük meg a rejtélyt. A gyarmati kormányzat nem mutatkozott hajlandónak élelmezésünkre, így e feladatot a marokkói szultán, V. Mohamed vállalta el. Ő nem rajongott a francia fasisztákért.

Másnap szürkületkor Kelemen Zoli felderítő körútra indult a táborban. Mikor éjfélre sem tért vissza, mind a négyen kiültünk a barakk elé. Már attól tartottunk, hogy lelőtték, amikor megjelent. A belga mérnök, akit a hajóról ismert, alkony táján a tábor hátsó falához kísérte. A fal ott alig volt embermagas. A dűlőúton ócska autóbusz állt. Arab vezetője azt ajánlotta, hogy beviszi őket Casablancába, és éjfél után visszahozza megint. Az öregebbjét át is segítette a falon. Zoltán azt hitte, álmodik. Néhány frankért az arab vagy harmincukat begördítette a Boulevard des Quatres Zouaves-ra, a város egyik elegáns kávéházába. Útközben elmondta, hogy a franciák nem akarnak megölni bennünket. Pénzt akarnak, de tudják, hogy a legtöbben nem rendelkezünk jelentős összeggel. Ezért nézik el, hogy esténként a tábor lakóit beviszi a városba, ahol összeköttetéseket szerezhetnek. Egyúttal óva intette őket, nehogy kimaradjanak. Tartózkodási engedély nélkül hiába akarnak szállodai szobát kivenni, és a rendőrség a tábornál komiszabb helyre viszi őket.

A kávéházban a belgák és a hollandok rögtön sorba álltak a telefonok előtt, hogy konzulátusaikat felhívják. Kelemen, miután a magyar konzultól aligha várhattunk segítséget, meg se nézte, hogy van-e ilyen a városban, hanem a telefonkönyvben magyar neveket keresett. Elsőnek egy Fekete nevű gyógyszerészt talált, majd Glück divatáru-nagykereskedőt. Miután egyikük sem tartózkodott odahaza, levelet írt mindkettőjüknek. Elmondta, hogy a táborban öten vagyunk magyarok, köztük Faludy György, a jeles költő. Segítségüket kérte, másként itt pusztulunk. A kávéház – tette hozzá – ragyogó békebeli üzem, ahol abszinttől a whiskyig minden kapható. Mutatóban néhány doboz egyiptomi cigarettát hozott magával. Ezeket mindjárt ki is osztotta.

Másnap először láttuk az idegenlégiós őrmestert a barakkba jönni. Néhány holland társunk nevét olvasta fel céduláról, és elvitte őket magával. Három nap múlva jött ötünkért. A kapu melletti őrházban civilruhás tisztviselő tartózkodási engedélyt pecsételt útleveleinkbe. A tábor előtt két taxi állt, és a magas, melankolikus patikus, Fekete, meg Glück, a mosolygós, köpcös nagykereskedő. Köszönetünket elhárították. Újvári küldte őket. Ő fizette a hatóságot. Újvári szerez majd lakást, és öltöztet fel bennünket. Amikor munkalehetőségek iránt érdeklődtünk, elmagyarázták, hogy a gyarmati hatóságok nem tűrik. Fehér ember nem dolgozhat: ez az arabok privilégiuma. Miből élünk meg? Újvári gondoskodik rólunk. Akkora tisztelettel beszéltek Újváriról, mint holmi nagy és félelmes intézményről. Csak az út végén árulták el, hogy Újvári húsz évvel ezelőtt menekült Magyarországról, ahol jelentős szerepet játszott a proletárdiktatúrában. Jelenleg Marokkó egyik leggazdagabb gyárosa.

Arra kértük őket, hogy egy olcsó szálloda előtt tegyenek le bennünket. Minthogy alig volt már pénzünk, ötünknek egy szobát vettünk ki, amin az arab portás cseppet sem csodálkozott. Megmosakodtunk, aztán szívesen indultunk volna sétálni, de Bandi nadrágja még a hajón lerohadt róla, úgyhogy rózsaszín csíkos pizsamanadrágban és szakadt, babos ingben jött ki a táborból. Félóra múlva Éva és Valy számára egy-egy hatalmas rózsacsokor érkezett. Bandinak fűzöld kabát, citromsárga nadrággal. Kelemenék, akik szolidaritásból maradtak velünk a szobán, sétára indultak.

– Vajon mi tehet Lorsyval? – tűnődött Bandi, miközben nadrágját húzta a tükör előtt.

– Hallani sem akarok arról a gazemberről – szólalt meg Valy, aki az ajkát festette.

– Megbocsátottam neki – jelentette ki Havas nagylelkűen. – És te, Gyurka?

– Én is.

A szállodából kimenet, a forgóajtónál Lorsyba botlottunk, aki éppen befelé igyekezett. Csodálatos szabású fekete ruhát viselt, hatalmas mellkasán habkönnyű selyeming dagadt, nyakkendőjén finom művű aranytű csillogott. Amikor megpillantott, lekapta szemüvegét az orráról, és elragadtatott mosollyal széles ölelésre tárta a karját.

– Solamen miseris socios habuisse malorum.^*

– Semmi idézgetés és semmi rohadt szentimentalizmus, te sötét, lelketlen, cinikus gazember – üvöltötte Havas, és nekirohant, úgyhogy Lorsy hátrált a házfalig.

– Igazad van, drága Bandikám. Lelketlen, rohadt vénember vagyok. Az is igaz – tette hozzá –, hogy Bayonne-ban, az utolsó estén, a krokodilszeműnél többet ittam a kelleténél. Két flaska bort küldött nektek, de bevallom, útközben kiszippantottam az egyiket, és szégyelltem eljönni hozzátok. A másodikat is kinyitottam, de csak egy kortyot ittam belőle. Isten úgy segéljen, csak egy kortyot, azt is bánatomban, Franciaország bukása miatt. Gondoltam, reggel szólok nektek, bár úgyis értesültetek, hogy nemcsak ez a hajó indul. Hajnalban kábult voltam… Egyébként is, hitvány sajkára kerültem, háromszáznyolcvan tonnás lélekvesztőre, ötszáz utassal. És micsoda bandával! Amikor mosakodtam, ellopták egyetlen ingemet. Ing nélkül érkeztem meg. Gratulálhattok magatoknak, hogy nem abban a büdös tojásosládában kellett átkelnetek.

– Mellébeszélés, alattomos mellébeszélés – kiáltotta Havas, és pofonra emelte a karját.

– Persze, hogy mellébeszélés – vallotta be Lorsy, és hétrét görnyedt. – Nagyon félek, Bandikám, a pofontól, de alázattal fogadom. Ne egyet adj, hanem húszat, harmincat. Megérdemlem. Itt az utcán. Lelketlen, bitang vénember vagyok. Cserbenhagytalak benneteket. A családomat is. Feleségem, neveletlen két kicsiny gyerekem Genfben él, már egy éve nem írtam nekik. Sem nyolcvanéves anyámnak Magyarországra. Lusta vagyok és disznó vagyok és aljas vagyok és…

Szeméből csorogtak a könnyek hegyes, ragyogó lakkcipője orrára.

– Még abban is megakadályoztál, hogy pofozzalak – összegezte Bandi keserűen, és leeresztette a karját.

– Marfa nénit és a lányát hol hagytátok?

– A tenger fenekén.

Fél óra múlva két, fehér baldachinnal takart bérkocsi kanyargott velünk a domboldal szerpentinjein. A baldachin négy sarkában és a lovak nyakán csengettyűk csilingeltek. Noha öltözetünk sehogyan sem illett az Anga Hotel eleganciájához, a pincérek majd hanyatt estek Lorsy előtt.

A nap elé nagy esőfelhő tornyosult, s bár az alkonyat még messze volt, az óceán ugyanolyan színekben játszott, mint amikor a bayonne-i kikötőt elhagytuk.

– Hadd temessék el a halottak az ő halottaikat – mondta Lorsy, miután szorosra csomózta nyakán az asztalkendőt, és egy pillantást vetett a tengerre. – Ezt a koktélt pedig ürítsük az ő emlékezetükre. Szégyenkezésünket, hogy élve maradtunk, enyhítse a felismerés, kedves barátaim, hogy száz év múlva tökéletesen mindegy lesz, milyen sorrendben haltunk meg. Jusson továbbá eszükbe, hogy mi is elpusztulhattunk volna, és ez esetben ők ugyanilyen örvendetes körülmények közt ülnék a mi emlékezetünket… Hogyne, hozzon még egy Manhattant valamennyiünknek.

– Az utóbbi napokban, amíg e szállodában laktam, sokat gondoltam a kedves Marfára. Nagysága már akkor a maga teljességében kibontakozott előttem, noha még nem tudtam, hogy eltávozott az élők sorából. Monsieur Durand, a konyhamester juttatta őt eszembe, amikor az ételek titkairól beszélgettem vele. Monsieur Durand Savarin tanítványa, de ízlésével és tudásával, úgy látom, mesterén is túltesz. Elmondta, hogy az ételek ízét elkészítési módjuk és ezer más körülmény határozza meg, sokkal inkább, mint a bennük lévő nyersanyagok. Így például, ha a babot szalonnával s egy kevés habart liszttel felteszi a tűzre, és két órát főzi, csirizes zsírszagú masszát kap, melyet babfőzeléknek neveznek. Ha ugyanezt a babot, ugyanezekkel az ingredienciákkal két óra helyett huszonnégy óráig főzi jól lefedett fazékban, lassú tűzön, úgyhogy a forrást csak apró buborékok jelzik, csodálatos étel kerül elő, melyben minden egyes szem megőrizte a frissen fejtett babszemek lágyságát, a babvirág illatát, míg a füstölt szalonna aromája úgy libeg fölötte, mint kékes füst egy XIII. századbeli gót kandalló kürtőjében.

Elragadtatva hallgattam Lorsy kulináris előadását, bár arra kellett gondolnom, jobb lenne arról beszélnünk, miből öltözködött ki, milyen pénzből vendégel meg bennünket, miből fogunk holnap megélni, és hogyan menekülünk ebből az országból, ahol Pétain hatóságai előbb-utóbb letartóztatnak bennünket, ha ugyan nem a Gestapo fog el? De az öröm, hogy megmenekültem Európából, hogy élek, a viszontlátás, a szálloda és a tenger szépsége annyira megkapott, hogy lehunytam szemem és mosolyogva hallgattam Lorsyt.

– …a legbonyolultabb és igazán felelősségteljes feladatnak Monsieur Durand az ételek és italok helyes párosítását tekinti. Szerinte minden egyes ételnek csupán egyetlenegy borfajta felel meg. Disznósülthöz Chablis, füstölt disznóoldalashoz tokaji, disznókarajhoz Liebfrauenmilch. Némelyik borhoz, mint például a bearni rosékhez és a chilei rizlinghez nincs megfelelő étel, míg az angolnához és a pirított borjúmájhoz nincs megfelelő bor. Durand úr ezt azzal magyarázta, hogy valamelyik barbár indián törzs még az inkák előtti időben kipusztította azt az állatfajtát, melynek húsához Isten a chilei rizlinget teremtette, míg azok a dombok, melyeken az angolnához illő bor termett, minden valószínűség szerint az Atlantiszon voltak. Amiért ő oly remek nedűket, mint amilyen például a St. Aubry rosé, nem tart pincéjében, ahogy angolnát sem hozat a konyhára, minthogy az egyikhez nem tudna ételt, a másikhoz italt felszolgálni. Mivel vendégei e titokban járatlanok, ő sugalmazza, melyik ételhez milyen bort válasszanak; különleges ízléstelen alkalmatlankodókat pedig kiutál a szállodából.

– Amikor Monsieur Durand szavait hallgattam, folyton szegény Marfa járt az eszemben. Mert ha Savarin mester e jeles tanítványa ételek és borok párosításával ekkora megbecsülést szerzett magának, mit szóljak Marfa asszonyhoz, aki férfiak és nők jóval több lélektani tudást és társadalmi ismeretet, fantáziát és elmélyülést igénylő párosításával…

Lorsy hirtelen felszisszent és elhallgatott: Bandi teljes erővel bokán rúgta az asztal alatt. Szerencsére a pincér éppen homár à la mayonnaise-t szolgált fel, úgyhogy barátunk hátrább tolta a székét, és a lábát maga alá húzta. Arcán elszántság tükröződött: minden áldozatra kész volt, hogy gyászbeszédét megtarthassa.

– Amikor alig két héttel ezelőtt Montauban utcáit róttuk kettesben, a megboldogult bőséges élettapasztalata egy töredékét átadta nekem. Szavait áhítattal követtem, mintha csak a reneszánsz legjelesebb kurtizánjai, a Puttana Errante avagy Tullia d Aragon papírra sajnos nem vetett memoárjait olvastam volna. Úgy hiszem, szent kötelességem, hogy a drága Marfa hagyatékát, természetesen kellő diszkrécióval és egyes kiszólásai megcenzúrázásával az utókor tudomására hozzam. Valamelyik könyvemben ezt szándékszom tenni, ha ugyan marad elég időm az életben…

– Biztosítalak, hogy nem marad – vágott közbe Bandi gonosz vigyorgással.

– Nem akarlak benneteket untatni, vagy őszintébben szólva, túlságosan felizgatni Marfa asszony élete történetével vagy filozófiája egyes tételeivel. Csak éppen futva említem, hogy nőket és férfiakat bizonyos ételekhez és italokhoz hasonlított, illetve azok kölcsönhatásával vetett össze. Így például megemlítette, hogy a nehéz borokat lassan kortyogva, aromájukat szaglászva, lehetőleg estétől hajnalig kell fogyasztani, mint egyes nőket, illetve férfiakat. A sört viszont legjobb egy hajtásra meginni, mint ahogy az emberek egy fajtája csak a sebtébenvaló párzásra alkalmas. Bizonyos nőket viszont a salátákkal és hors d oeuvre-ökkel vetett össze. Az ilyen nők varázsa egyedül feltálalásuk módjától függ.

– Elmondok néhányat a sok kategóriából, melyekbe Marfa asszony a férfiakat oly szellemesen beosztotta. Ezekbe tartoznak a hímverebekhez hasonlíthatóak, kik pillanatnyi, elsietett lökdösődés után tollaikat rázzák és elrepülnek, mintha soha a hely színén nem lettek volna. Másokat Marfa a selyemlepkék fajtájába sorolt. Az ilyenek a véget nem érő, halálos összeragadásért rajonganak. Másokat házinyulaknak hívott, amiért az élet legfőbb örömének diszkréció és diszkrimináció nélkül áldoznak, és partnerükre úgyszólván rá sem néznek. Beszámolt arról a férfitípusról, mely elhanyagolja az erotikus szempontokat, és a nőt társadalmi létrának tekinti, amikor felkapaszkodik reá. Vagy a környezetbolondokat jellemezte, kik damasztfüggönyök és selyempárnák közt, nagy tükrökkel oldalt és a mennyezeten tudnak istenigazából párosodni, avagy éppen ellenkezőleg, köves, meredek domboldalakat részesítenek előnyben, mentől közelebb a forgalmas ösvényekhez. Egyik ezt mazochizmusból teszi, mert kényelmetlen: a másik szadizmusból, hogy hölgye fenekét csalánban meghempergethesse. Akadnak továbbá exhibicionisták is, kik várva várják a turisták és a rendőrök közeledtét, de igazi csemegének egy lányiskola megjelenését tekintik, a copfos csitriket kísérő apácákkal.

– De hagyom mindezt, és inkább Marfa asszony látásmódjának finomságát illusztrálom. A kerítésről társalkodott velem: így került szóba a női mellbimbók szerepe. Lelki érzékenysége segítségével Marfa asszony mindig kiszámította, hogy egy-egy kliense milyen mellbimbójú nőkre áhítozik. Szerinte a magas értelmi képességű és éppen ezért nagyfokú érzékiséggel megáldott férfiak kis, hegyes és mentől pasztellrózsaszínebb mellbimbójú nőket kívánnak. Közepesebb intellektusú, de buja és testesebb férfiak barna mellbimbók után szaladnak, míg azok, kik árvagyerekként nőttek fel, avagy bánatos özvegységben sínylődnek, nagy, sötétvörös mellbimbók árnyékában szeretnek megpihenni. A valódi kanok viszont mindezt alig veszik észre.

– Nem veszik észre, de tudatuk alatt ez a női testrész sokat számít. Az asszony mellbimbója ugyanis olyan, mint a vasúti kocsi ütközője. Ha vonat után szaladsz, az ütközőt látod magad előtt. Ha erre vagy arra a szeretőjére gondol a férfi, úgy – legalább tudata alatt – a nő melle és mellbimbója jelenik meg lelki szeme előtt. Marfa asszony ráébredt, miközben a férfi és nő viszonyát elemezte, hogy a kerítőnő számára a nő mellbimbója az egyetlen fix pont, melyre működését építheti. Da moi pu sztó kai kinészó tén gén, adj egy fix pontot, és kibillentem helyéről a földet, hogy Archimédész szavait használjam. Így Marfa asszony a mellbimbók szerint nem a nőket, hanem a férfiakat tudta kategorizálni – mármint, hogy milyen mellbimbójú nőket kívánnak. Marfa boldog mosollyal magyarázta ezt. Rájött, csak éppen a gombot kell kiválasztania, és megvan a hozzá tartozó kabát, illetve nő. Ily realizmussal és a realizmust koronázó fantáziájával aztán nagy sikerrel űzte, mondhatnám egyetemi színvonalon, a kerítés mesterségét.

– Hagyd abba a disznókodást – szólt rá Bandi. – Méltóztass a tárgyra térni. Mondjad el nekünk, hogyan kerültél ide Bayonne-ból.

Ezzel a mögöttünk álló pincérhez fordult:

– Hozzon Lorsy úrnak egy tripla feketét.

Lorsy egy hajtásra lehörpintette a kávét, és zsebkendőjével gondosan megtörölte kissé könnyes, kipirosodott szemsarkát.

– Igazad van, Bandikám – mondta. – A női mellbimbók tömkelegében utat vesztettem, mint Háfiz a rózsalugasban. Hadd emlékeztesselek azonban néhány enyhítő körülményemre. Egyebek közt arra, hogy e téren is csakúgy, mint sok másban, Pantagruel királyfi társaságához hasonlítok, kik folyton-folyvást beszélnek a szerelem mesterségéről, de sohasem gyakorolják azt. És hogy milyen konyakot igyunk? Courvoisier-t, magától értetődően, Napóleon konyakját. Elvégre mi is Waterloo után vagyunk. Victrix causa deis placuit, sed victa Catoni^* – mondta, és konyakja után nyúlt. De Bandi elhúzta a poharát.

– Nincs több ivás. Beszélj!

Lorsy két kövér, fehér kezét szépen maga elé terítette az asztalra, és elmondta tengeri utazása történetét és a casablancai kikötőben eltöltött napokat.

– Két héttel ezelőtt kivittek bennünket a partra, és a mólón barakkokba tessékeltek. Amikor meghallottam, hogy szállásunkról a francia állam gondoskodik, megéreztem a pokol bűzét. Ingemet, mint ahogy már említettem, ellopták mikor mosdottam, tizenötezer frankommal együtt. Mezítlen mellel, fekete kabátomban és a cipődobozzal a hónom alatt ott álltam, útban a koncentrációs tábor felé. Ettől nem zavartattam magamat. Az ajtó előtt szenegáli őrmester állt, pisztolytáskával. Egyszerűen kiléptem az ajtón, méltóságteljesen, mint a párizsi kardinális, ha megjelenik a Notre-Dame lépcsőjén, hogy megáldja a népet. Az őrmestert könyökömmel félrelöktem, anélkül, hogy ránéztem volna, egyszerűen lepöcköltem magamról, és nagyot kiáltottam: „Taxi!”

– Szerencsére orrom előtt állt egy kocsi. Ráripakodtam a sofőrre, vigyen a város legjobb szállodájába, mire felhozott ide az Anfára. Megálltam üres mellel a portás előtt. „Szobát” – mondtam hanyagul. „Nincs” – felelte könnyedén. „Hívja a tulajdonost. Mondja meg, hogy Lorsy államtanácsos kíván vele beszélni.” Rögtön kiderült, hogy van szoba. A portással kifizettettem a taxit, és hat selyeminget hozattam magamnak. Aztán lesétáltam a városba; sajnos, gyalog kellett mennem és kicsinyes gondok gyötörtek. Mi lesz, ha a számlával jönnek? Töprengésemnek köszönhető, hogy a Boulevard des Quatres Zuaves sarkán majdnem elgázolt egy autó. „Marha!” – kiáltottam oda, szórakozottságomban magyarul, a körkopasz vezetőnek. Az rám nézett, kiszállt, megölelt; megmentőjének nevezett, s aztán megkérdezte: emlékszem-e rá, Újvári Sándorra?

– Ez az Újvári Sándor az 1919-es magyar proletárdiktatúra idején jelentős szerepet játszott. Gyermekkorától kezdve ismertem. A kommün bukása után egy este felkeresett a lakásomon, elmondta, hogy a rendőrség a nyomában van, és a statáriális törvény szerint nyomban felakasztják, ha megtalálják. Én akkor osztálytanácsos voltam még a külügyben; elrejtettem a házamban, pénzt adtam neki, és kiszöktettem az országból. Ő mindjárt idejött Casába. Noha kommunista meggyőződése mellett azóta is kitart, szorgos munkával és eszével a város legmódosabb kalmárai közé küzdötte fel magát.

– Ez úgy hangzik, mint az Ezeregyéjszaka – jegyeztem meg.

– A nábob – fordult felém Lorsy, aki nyomban átvette a mese hangját – jól ösmeri a nevedet, és kíváncsi rátok. Holnap eljön szállástokra, hogy tiszteletét tegye, ruhát és lábbelit vásárol számotokra, lakást rendez be néktek, és megudvarol benneteket. Mindezt örvendetes tisztének tekinti.

– Úgy élek – folytatta –, mint egy ógörög vándortanító a latin uraság házában, Cicero korában. Én oktatom Újváriék gyerekeit, de az öregeket is. Áldott emberek, de roppant prűdek, még a szerelem szót is pirulva említik. Mint régi kommunisták, egyúttal antialkoholisták, és azt tartják, hogy a szesz öl, butít és nyomorba dönt. Holott éppen a fordítottja igaz: a szellemi elnyomás, a kizsákmányolás és a butaság dönt alkoholba. Mint elődöm, az epikureus Philodémosz a Pisók pompeji házánál, némi alakoskodásra kényszerülök. Ha e jó emberek asztalánál ülök, az alkohol utálatosságáról tartok előadást, és elhessegetem a frivol gondolatokat és a disznó tréfákat, melyek eszembe ötlenek. De vacsora után kiülök a kertbe, a fügefa alá, előszedem a vörösbort, melyet a mirtuszbokor alá rejtettem, és amíg kiszippantom az üveget, iszonyú malacságokra gondolok. Add vissza a konyakomat, Bandikám. Végre van kikkel innom és disznólkodnom.

Félig lehunyta a szemét, és csak éppen megnedvesítette ajkát a pohárral.

– Először életemben boldog vagyok – mondta áhítatosan. – Több mint ötven éve járok a világban, és dolgoznom kellett volna, hogy ne éhezzem. Én a kisebbik rosszat, az éhezést választottam. Most végre megtaláltam Eldorádót. Engem többé nem lehet kikergetni ebből a Paradicsomból. És nektek is ezt ajánlom. Itt fejezem be az életemet, ámen, úgy legyen.

– Nem tudod, kérlek, megérkezett-e már a Gestapo Eldorádóba? – kérdezte Bandi álnok nyájassággal.

– Őrültség – jegyezte meg Lorsy kissé riadtan.

– Egérfogóba kerültünk, akárhogy is cincogsz – támadt rá Bandi félelmetes vigyorgással. – A szalonna szaga elvette a józan eszedet.

 

*

 

Miután Lorsy hazavitt bennünket a szállodába, úgy gondoltam, korán van, és mert szerencsére senkinek sem akadt kedve, hogy velem jöjjön, magam indultam bolyongásra az arab városnegyedbe.

Négy óra múlva mámorosan és kiizzadva érkeztem haza, pedig hűvös éjszaka volt. Hogy mi ragadtatott el ennyire, magam sem értettem egészen. A legerősebben talán a parfümök, illatok és szagok hatottak rám. A sikátorokban sétáló, lefátyolozott nők illatszereivel kezdődött. Ezek az illatszerek nem maradtak mögöttük, mint az európai nőké, melyek még ott keringenek az utcán, ha az asszony már messze jár. Parfümjük hozzájuk volt kötve, úgy vonszolták maguk mögött, mint egy rövid, légies uszályt; amikor az ilyen üstököscsóvák ritka gázködébe értem, felismertem a mósusz, a mirrha és az atár aromáit. Ezekhez az illatokhoz úgy aránylott a legjobb francia parfüm, mint a fáról leszakított narancshoz a narancsízű cukor, mint Catullus erotikájához Dekobráé vagy Pittigrillé. Nem lehetett kétségem: ezek az illatszerek az őseik, a hitelesek, az igaziak, az emberi állathoz illőek; Európa minden parfümje okosság nélküli alkimisták főzete, rafinált és steril párlatkollekció, mely a párlat nevét sem érdemli, mert éppen a dolgok lényege, kvintesszenciája maradt ki belőle.

A sikátorban a szagok egész rohamcsapata fogadott. Nem hiányzott itt semmi: égett olajbűz, fodormenta, kakukkfű, ismert és ismeretlen fűszerek, gyümölcsök, teve- és szamárganéj szaga; kecskék elhullajtott és diszkréten poshadó drazséi, melyek feketén csillogtak a holdfényben, eldobott banánhéjak selymes üregei, mint magas szépasszonyok farbarázdájának kezdete rögtön a csigolyái alatt; de sajátságos, külön szaga volt a fehér kertfalaknak, a tátongó bolthajtásoknak, a cédrusfából faragott kapuknak, sőt minden egyes utcának is individuális a szaga, függetlenül a benne keringő illatok összességétől.

A szagokban volt egy új, ismeretlen komponens. Ez az új komponens az alapillatokat megváltoztatta, és az egész városnegyed atmoszféráját meghatározta. Már a kikötőben éreztem a partról felém áradó, könnyed, kacér, majdnem trágár rothadást. Nem volt ebben semmi kellemetlen és undorító, inkább az őszi avar illatos, nedves és misztikus pusztulását idézte, mintha az erjedő must titkos transzszubsztanciációjának lenne közeli rokona. Nem az édeskés és émelyítő hullaszag, csak diszkrét előfutára és figyelmeztetője, melyet a halál helyez izgató fűszerül az élők asztalára.

Mindez egy kis kávéház ablaka előtt jutott eszembe, ahol két sakkozót figyeltem. Ilyen intenzitással még versenyjátékosokat sem láttam figuráik fölé hajolni; aztán az egyik szép szakállas csettintett a pincérnek, és kiszedett egy bolhát az inge alól, lapockája tájékán. Fáklyakísérettel halottasmenet futott el mellettem, olyan gyorsan, hogy nem is jutott időm megnézni a halottat és kíséretét. A késelést lekéstem; a színhelyen nem maradt már senki, mintha az embereknek bámészkodás helyett fontosabb programjuk lenne. A homorú úttest közepén egyetlen vértócsa vonaglott, ritmikusan összébb húzódott. Amikor egy szűk sikátorban óvatosan lépkedtem a fal mellett, távoli gázlámpát figyelve, egy guggoló fiú, akit eddig nem vettem észre, hirtelen átölelt és arcához szorította csípőmet. Tört franciasággal utánam kiáltott: „Te buta, nem tudod, mit mulasztasz!”

A halál – gondoltam elmenőben – ebben a városban a vendégek közt foglal helyet minden lakomán, és belefekszik a szeretők ágyába. Mindenütt jelenvaló, mint Hans Holbein Haláltánca metszetein, de mégsem olyan minőségben, mint Holbeinnál, vagyis hívatlan vendégként, kinek megjelenése vad riadalmat és hiábavaló kétségbeesést kelt. Itt nem gondolják, hogy a halál csapda, melyet az okos ember kikerül, nem rendezkednek be arra, hogy száz, és nem remélik, hogy ötszáz évet élnek. Itt ötvenéves korában senki sem festi feketére haját és szakállát, és nem tornászik reggelenként súlyzókkal, mert tudja, hogy az egészség sem véd meg a haláltól. Itt a halál hivatalos vendég a barátok asztalánál, és ha a szeretők ágya szélére ül, azért teszi, hogy még hevesebb szerelemre buzdítsa őket.

Az emberek egyszerűen tudomásul vették a pusztulás illatát, és nem az orrukat fogják be, mint Európában, hanem levonták a következtetést, és intenzívebben élnek; mohóbban és mégis nyugodtabban. Nem küzdenek a halállal, mert tudják, hogy a harc eleve elveszett: nem békülnek meg vele, mert sohasem voltak haragban a halállal; nem követelik meg orvosaiktól a kegyes hazugságot, mert nem félnek tőle, és ha fiatalon találkoznak vele, bátran szemébe néznek, öregen pedig lassan és méltóságteljes lépésekkel indulnak sírjuk, mint holmi kényelmes karosszék felé. Alighanem a halálról alkotott elképzelés is más, mint minálunk; nem vén, vicsorgó csontváz kaszával, mert ahol nincs rémület, fölösleges az ijesztgetés; ahol nincs ellenállás, fölösleges a kasza; inkább szép, fiatal fiú lehet, mint a görögök Thanatosza, akit Erósztól csak az különböztet meg, hogy lefelé fordítja fáklyáját.

Kimerülten értem vissza a szállodába, lefeküdtem a parkettre, és nyomban elaludtam. Régebben, egyetemista koromban, amikor csapnivaló verseket írtam, és féltem a bizonytalan jövőtől, volt egy vissza-visszatérő álmom. Budapest legszélesebb útján jártam, mikor a házfalak dagadni kezdtek, benőttek a járdára, az úttest közepére kényszerítettek, majd egyre közelebb értek egymáshoz, úgyhogy könyökömmel kellett utat csinálnom. Fuldokolva és verejtékben fürödve ébredtem, és utána tovább kínlódtam, arra gondolva, hogy könyököm erőtlen és alkalmatlan az álmomban kívánt, korántsem szimbolikus feladattal való megbirkózáshoz. Ez a régi álom most, más kezdettel és új funkciójú díszletekkel jelent meg újra: üldözőim, a nyilaskeresztesek elől, akik repülőgépen és denevérszárnyakon keringtek a levegőben, és nyilakat lövöldöztek felém, arab városnegyedbe menekültem. A házak összenőttek fölöttem, de nem rám – alagutat, bányajáratot alkottak köröttem, ahol háborítatlanul sétálgathattam, mintha csak egy piramis titkos folyosóin járnék. A denevérszárnyú nyilaskeresztesek elmaradtak, de megmaradtak a nyilak a köröttem ácsorgó Erószok kezében.

A mozgó álom után mozdulatlan állókép következett. A sikátor legvégén egy festmény torlaszolta el az utamat. Megálltam előtte és néztem. Sötétzöld és feketekék háttérben két arckép volt a festményen, lefátyolozott nőé és egy fiúé, de a lány karja, láthatatlanul kinyúlt a festményből, és magához ölelte derekamat. A nő sötétkék fátylat viselt, mint az arab nők általában, de én, mint ahogy Európában is megszoktam, hogy egy állig felöltözött nőről rögtön megmondjam, milyen az alakja, mindjárt észrevettem, milyen szép az arca a fátyol alatt. A fátyol csak afféle második, lazább bőr; a nők azért hordják, hogy arcuk titokzatossága még jobban izgassa az embert. A fiú arca is szép volt, és erősen hasonlított az elfátyolozott nő arcáról alkotott képzeletemhez. Voltaképpen azonban nem a fiú arcát néztem, hanem koponyáját képzeltem magam elé a bőr alatt, mint a nőét a fátyol alatt. – A bőr – gondoltam álmomban –, ez a kevés, a csontokra fukar kézzel felrakott hús csak amolyan fátyol az arcon; arra való, hogy az alája rejtett csontváz még jobban izgasson.

Szerettem volna elkergetni a képet, de nem mozdult. Én sem tudtam mozdulni; mintha a Louvre földszintjén a piramisba szálltam volna alá, vak folyosó végére értem, és nem jutott eszembe, hogy meg kellene fordulnom. Csak álltam tanácstalanul, és a képet néztem, mely ott lebegett előttem hajnalig.

 

*

 

Másnap reggel Bandival a főpostára mentünk, hogy az ő hozzátartozóit, Valy meg az én szüleimet értesítsük Budapesten, élünk és megmenekültünk a francia összeomlás romjai alól.

A posta bejárata előtt pontosan középen, pálmafák és oszlopok között, fenn a lépcső tetején karcsú, magas fiatalember állt, fehér köpenyben, fehér nadrágban, fehér papucsban; csak nyakkendője volt világoskék és feze vörös. Bár kétségtelenül minden különösebb indok nélkül állt ott, úgy tűnt, mintha egyenest minket várna, és a jelenet a megrendezettség teátrális jellegét sugalmazta.

Az arab fiatalemberen volt valami rendkívüli: a lépcsőfokokon jöttem rá, ahogy feléje közeledtem. Szépsége mellett testének arányossága tűnt fel, méghozzá nem a szoborszerű arányosság, mely festményt, modellt vagy ógörög műalkotást asszociál; amikor megpillantottam, nem arra gondoltam, hogy melyik múzeumban láttam hozzá hasonlót, hanem arra, hogy ez az ember eredeti mintája, az igazi, első példány, ahogy a természet jókedvében megalkotta, az arányok és formák azóta romlottak, degenerálódtak és torzultak, mint egy klisé, mely egyre kopik: de néha-néha születik valaki, aki visszaüt az eredetire.

Miközben leveleinket írtuk, az arab fiatalember utánunk jött, és csendesen várakozott a csarnok végében. Ha írás közben felnéztem, ő is felém fordult, mosoly, kíváncsiság nélkül, megadó várakozással; egyébként oldalt állt az éles napfényen, a hófehér kőkockákon, melyeken árnyéka világoskéknek tűnt. Mikor feladtuk leveleinket, hozzánk jött, udvariasan bemutatkozott, és meghívott bennünket egy csésze feketére. Bandi, aki bordélyházi felhajtót, idegenvezetőt vagy hasonlót látott benne, és egyébként is hisztérikusan félt az araboktól és gyűlölte őket – gyűlöletét sohasem vallotta be, minthogy kommunista elvei szerint ilyen érzelmekhez nem volt joga, sőt ilyen érzelmeket nem is táplálhatott –, valami kifogással magunkra hagyott kettőnket.

A kávéházban Amár elmondta, hogy filozófiát hallgatott a párizsi egyetemen, hogy Dél-Marokkóban kis birtoka van, s hogy semmittevéssel, szerelemmel és filozofálgatással tölti napjait. A következő héten néhányszor találkoztunk az uszodában: kiültünk a hosszú gátra az édesvíz és az óceán közé, osztrigákat törtünk le a szikláról, és a magunkkal hozott citrommal együtt mindjárt el is fogyasztottuk őket, miközben guggolóülésben szembefordultunk a nyári nappal, és beszélgettünk – többnyire történelmi és filozófiai problémákról. Amár szerette volna, ha elkísérem birtokára, mely egy napnyi utazásra feküdt Casablancától, már-már a sivatagban. Szívesen elkísértem volna, de egyrészt szigorú rendelkezés tiltotta, hogy az európaiak – saját biztonságuk érdekében – elhagyják Marokkó tengerparti, úgynevezett pacifikált övezetét, másrészt visszariadtam, hogy valakivel, aki önmagáról semmit el nem árult, ilyen nagy útra induljak.

Első meggondolásomat Amárral is közöltem; azt felelte, ezt ő is jól tudja; a probléma megoldása könnyű, mert kölcsönadja egyik dzsellabáját és fezét: szemre soha senki a marokkóiaktól meg nem különböztet – hiszen még így európai ruhában is mindenki arabnak néz. Kíváncsiságom és utazási vágyam elfeledtette velem aggodalmaimat, de barátaim részéről ellenállasba ütköztem. Bandi bevallotta négyszemközt: ösztönei azt súgják, hogy el akarok tűnni a sivatagban, és most indulok felderítő útra. Hosszan kérlelt: álljak el tervemtől, és a felelősségről beszélt, mellyel hazámnak, a magyar irodalomnak, önmagamnak és barátaimnak tartozom. Utazásom előtt, az utolsó estén Lorsy jött vacsorára ötszobás lakásunkba, melyet Újvári vett ki hármunknak és a Kelemen házaspárnak.

Étkezés közben Ernő rátért arra, amit „baljós kirándulás”-nak nevezett. Azzal kezdte, hogy háromszoros veszély fenyeget. Először, hogy eltesznek láb alól. Figyelmeztetett, hogy ahhoz a típushoz tartozom, mely az arabokat kéjgyilkosságra ingerli. De ha ki is zárná e két extrém lehetőséget, marad a legkínosabb, az elrablás. A hatalmas váltságdíjat még Újvári is megérezné, vele való viszonyunk megromlana, sőt talán támogatását is megvonná mindannyiunktól. Szónoklata annyira elragadtatta, hogy térdre vetette magát, és úgy könyörgött, könnyekkel szemében: álljak el tervemtől, ne vonjam meg az ételt a szájától, és ne tegyem hajléktalanná öregkorára. Elég könnyedén tiltakoztam nyárspolgári érvelése ellen. Elmondtam, hogy kíváncsiságom mindig nagyobb volt félelmeimnél, és hogy foglalkozásom az élmény keresését követeli tőlem, tekintet nélkül az élmény kellemes vagy kellemetlen következményeire. Legnagyobb örömömre Lorsy hamarosan – inkább a jó vacsora és a bor, mint érveim hatása alatt – feladta a küzdelmet.

A következő reggel Amár házában kék selyemhímzésű, buggyos vászonnadrágot vettem fel, belebújtam a dzsellabába, papucsot húztam, és fejemre tettem a fezt. Amár megtanított, hogyan tudjak kezem segítsége nélkül keresztbe vetett lábbal leülni a földre és megint felállni, mint kell úgy körülnézni, hogy a nyakamat ne mozdítsam, szememet ne forgassam, és hogyan kell könnyedén és mégis méltóságteljesen mozogni. Ezután egy nagy, kékes tükör elé vezetett.

– Most már semmi sem különböztet meg Alitól, kinek mindnyájan a fiai vagyunk – mondta elégedetten.

Magam is csodálkoztam: tükörképünk két testvért mutatott, még bőrünk színe is azonos volt, legfeljebb én külső mázként hordtam azt a napbarnított réteget, melyet ő őseitől örökölt, és tizedmilliméterrel bőre alatt viselt.

– Ami rajtad füst, rajtam pác – mondta.

Szolganő helyett karcsú, magas fiatalasszony hozta a teát.

– Ülj le és vedd le a fátylat, Buthájná – szólt rá Amár.

A nő egy vad derékmozdulattal jelezte ellenkezését, de aztán, kék fátylával ölében, szó nélkül letelepedett mellénk. Kissé cigányos, de nagyon szép nő volt, és meglepően hasonlított Valyhoz. Homlokán tetovált kék csillagot, állán kék függőleges vonást viselt; de ez a tetoválás tömör volt és tükörfényes, mint a friss linóleum. Buthájná oly zavarban volt, hogy csak egyetlen kurta pillantást vetettem feléje, de ettől még nagyobb zavarba jött, úgyhogy én is elpirultam, és a könyveket kezdtem nézegetni.

– Öt nőt kivéve – magyarázta Amár, amikor már kint jártunk az utcán – Marokkóban minden lány és asszony analfabéta. Ez azt jelenti, hogy pletykán és szerelmen túl semmi, de semmi nem érdekli őket, beszélgetni nem tudsz velük, és lelki kapcsolat nő és férfi közt nem képzelhető el. A nő tehát akkor csalja meg a férjét, amikor tudja, vagyis mindig, kivéve a közösülés pillanatában; de még akkor is csak arra gondol, hogyan és mikor csalhatná meg.

A piactér sarkán baldachinos kocsi kanyarodott el mellettünk: Valy ült benne Lorsyval. Mi éppen át akartunk menni az úttesten, úgyhogy közvetlenül előttünk haladtak el, de egyikük sem ismert fel. Valy csak villámlásnyi időre felejtette rajtam a tekintetét, anélkül, hogy realizálta volna: emberi arcot lát, míg Lorsy pillantása szemöldököm között suhant át rajtam, mint a puskagolyó, ahogy gőgös közönnyel hátrafeszítette vállát az éles kanyarban a fekete, csillog bőrülésen. – Ezeknek az arab nem ember – állapítottam meg, inkább vidáman, mint bosszúsan.

– Az autóban ne beszélj hozzám, míg ki nem értünk a városból – figyelmeztetett Amár. – Attól ne tarts, hogy útitársaink megszólítanak. Ahhoz túlságosan előkelő az öltözeted.

A garázs előtt igen alacsony, hosszú kocsi várakozott. A sofőr mellett ketten ültek, hárman a hátsó ülés előtt kuporogtak, és hárman a csomagtartóban feküdtek az autó tetején. A sofőr nagy reverenciával üdvözölte Amárt, aki könnyű kézmozdulattal leparancsolta a tetőn hasaló társaságot. Morogva, lassan szedték le csomagjaikat, és az égő faszénkályhát, melyen alighanem menet közben akartak teát főzni, vagy birkahúst sütni.

A hátsó ülésen helyezkedtünk el. A vámnál arab katonák állítottak meg bennünket, akik acélsisakjuk köré csavart sárga turbánt viseltek.

– Testvérek – fordult az egyik katona arabul a többihez, és intett vezetőnknek, hogy mehetünk.

Rézvörös mezőföldek között, rossz országúton kanyarodtunk dombnak fel, dombnak le, szerpentineken és szurdokokon át, az előttünk csüngő, óraingaszerűen lengő, vajsárga naptányérral szemben, és szédítő sebességgel. A tájék nem látszott ismeretlennek, sem a házak, a települések vagy az emberek. Mintha ezeket a lapostetejű kockaházakat már láttam volna, a kapu melletti egyetlen ablakocskákkal, és a vízhordó embereket is, kecskebőr tömlőikkel, a tömlőkön kakastaréjszerű fémcsappal és rézvörös színű lábszáraikkal, melyek oszlopszerűek voltak, mint egy fiatal bükkfa törzse, bokájuk táján gyökérszerűen patakzó izmokkal; és a vénembereket is, akik hosszú kőfalaknak támaszkodva guggoltak olyan testtartásban, mintha csak merevgörcsöt kaptak volna, és szenvtelenül várnák, mikor jön valaki, aki felsegíti őket; és az asszonyokat, akik vad kíváncsisággal meresztették datolyamag alakú szemüket kék fátylaik mögül; és a színes köpenyű gyermekeket, akik összevissza futkároztak az autó előtt az úttesten, kopasz fejbúbjuk egyetlen varkocsát lengetve maguk mögött; és a tevéket is, melyek mereven nyújtották előre lomha teknősbékafejüket, és a mentaszagú teaházakban ülő kemény arcú férfiakat is, akik nem vették tudomásul érkezésünket, és csak később fordították fejüket lassan és hideg megvetéssel az autó után, mintha a hét halálos bűn utaznék rajta, és a Nagy Babilóniai Szajha ülne pucéran a volánnál. Mindez ismerősnek tűnt: ezt a tájat tíz év előtt, egy iskolai dolgozatban ugyanilyen pontosan le tudtam volna írni. Le tudtam volna írni a réti virágokat, melyekhez hasonlókat sosem láttam, az útmenti árnyékban, a házak előtt alvó embereket, akik a fölöttük keringő légyrajok ellen hálót borítottak arcukra; az elhajított barbár fügehéjak zöld, üres erszényeit a falvak közelében, a hazafelé baktató nőstényszamarakat, melyek oly nehezen vonszolták terhes tőgyüket, mintha egy kakaspár lenne hasuk alá odakötve, a kávátlan kutat az út mentén, melyek úgy nyíltak a vörös, szikkadt földben, mint napfürdőző fiúk köldökei, az öreg, de még mindig férfias tartású vándorokat, akik előreszegzett állal bandukoltak, és fehér szakálluk függőlegesen térdük elé mutatott az útra, mint a jégcsap; az ég lapis-lazuli kék búgócsigáját, melyet mintha pártütő angyalok korbácsoltak volna, hogy egyre gyorsabban és gyorsabban forogjon – ezt az egész, egyszerre biblikus és heroikus tájat, roskatag kőfalaival és ablaktalan, lakatlannak tűnő viskóival, itt-ott egy állat hullájával, kosszarvakkal és útszéli, helyenként még füstölgő tüzek nyomaival, melyek, ha Európában látom őket, a harmincéves háború korát idézik, de itt az állandóságot, a nyugalmat, s a békét jelentették. Mindez oly ismerős volt, mintha százszor és százszor láttam volna már, de nem elfogódottan és bizonytalanul ismerős, mint az, amit az ember déjà vunek nevez: nem úgy éreztem e tájat unottnak és ismerősnek, mintha újra ott utaznék, ahol már sokszor utaztam; ez a táj minden különösebb emóció nélkül volt ismerős, otthonos és közömbösen kellemes, mint valami, amit megszoktam, de mégis szeretek.

Csak egy tűnt szokatlannak: a sebesség. A sofőr időnként valami sárga lepénybe harapott, melyet a gázpedál mellől húzott elő, máskor szomszédaival veszekedett, máskor a háta mögött ülő arabokhoz fordult, és hosszan társalgott velük, még a kanyarokban is, melyeket úgyszólván lassítás nélkül vett. Azt kellett gondolnom, hogy az utat már sok százszor megjárta, de amikor egy elágazásnál eltévedt, és az addiginál is nagyobb sebességgel hajtott visszafelé, kételkedni kezdtem, hogy megérjük az estét, bármilyen kitűnő a sofőr.

Késő délután a vezető letett bennünket egy útmenti vendéglőnél, és utasaival visszafordult a tengerpart felé, melyei egy órával azelőtt hagytunk el. Megvacsoráztunk, majd elindultunk egy vízmosáshoz kelet felé.

– Két kilométert kell gyalogolnunk. Egy dombtetőn megvárjuk a karavánt. Azok elvisznek a kasbámig, negyven kilométerre innen.

Negyedóra alatt a táj teljesen megváltozott. Heroikus és biblikus jellege még mindig megmaradt, de zordonabb lett, sziklásabb és üres, mint az etruszk falfreskók vagy Michelangelo képeinek háttere. A tamariszkbokrok elfogytak, a vízmosás bokáig érő, bizonytalan árokká zsugorodott, a gyérfüves rétet köves pusztaság váltotta fel. Végül magánosan álló dombtetőre értünk.

– Itt bevárjuk a karavánt. De mielőtt leülsz, fordulj errefelé és szagold meg a szelet. Ez a szél nem hoz magával füstöt, virágillatot, tengerszagot, párát avagy port. Ízetlen, üres, szagtalan: de állandó. Transzcendentális és állandó. Ereje sincs. Mintha egyetlen hangya akarná két mellső lábával hátratolni a melledet; egész testedet tíz hangya tolja, viaszgyufa nagyságú üvegpálcával, csendesen, láthatatlanul, fáradhatatlanul és konokul. Ha nem nagyon figyelsz, észre sem veszed. De ha egyszer észrevetted, mindig érzed. Érzed?

Leültünk egymás mellé a dombtetőre. Messze a hátunk mögött még látszott a vendéglő és a horhost kísérő tamariszkok nyúlványai, de előttünk tökéletes pusztaság terült el. Már napközben is azt éreztem, mintha az időgép birtokában utazni indultam volna a múlt, vissza a teokrata és feudális múltba, ha talán nem is Bagdadba, úgy Bászrába vagy a kalifátus valamelyik más, vidéki központjába ezer év előtt. De most, a vízmosás mélyén és itt a hegytetőn még tovább hátráltunk az időben: mintha csak a teremtés első napjaiban, a világosság, az égitestek és a föld megalkotása után, de még a növények, állatok és az ember teremtése előtt nézném a világot; vagy éppen ellenkezőleg, a világ végnapjai után, amikor az emberiség eltűnt, minden barmával és veteményével. Már útközben, amikor a tamariszkbokrok lassanként elfogytak, színpadon éreztem magam, olyan színpadon, melyről kitolják a díszleteket: most csak az ég meztelen zsinórpadlása maradt fölöttem, míg lábam alatt a lét mezítlen, gyalulatlan deszkáit éreztem.

Kisvártatva Amár előszedte kapucnijából öngyújtóját és cigarettával kínált. Ahogy előrehajolt, tartózsinórt fedeztem fel mellén, majd amikor szemmel a zsinór útját követtem, egy jatagán körvonalát a csípőjénél. Noha tudtam, hogy az arabok általában tőrrel járnak, felfedezésem kellemetlenül érintett.

– Mikor jön a karaván?

– Réges-rég itt kellene lenniük.

– Talán nem is jönnek.

– Lehet – mondta közömbösen. – Telihold van, és jól ismerem a vidéket. Szép sétánk lesz; alig negyven kilométer.

– Nem indulhatnánk mindjárt?

– Maradjunk még – mondta. – Szeretném, ha innét néznéd az alkonyatot. Van egy pillanat, mielőtt vörösből kékbe és lilába fordul, amikor minden zöld lesz. Fűzöld. Csak egy pillanatra. Sehonnan sem láthatod olyan szépen, mint erről a dombról.

Fél óra múlva leszállt a nap, majd a vörös fény is tünedezni kezdett a láthatár szélén.

– Most mindjárt – figyelmeztetett Amár.

Abban a pillanatban hat alak tűnt fel a domb tövében. Egymástól harminc-negyven méter távolságban, szabályos harci alakzatban közelítettek bennünket. Kezükben hosszú puskákat tartottak, és rongyosak voltak.

– Rablók – magyarázta Amár egykedvűen. – Ha ideérnek, felállunk és köszönünk nekik. A menekülés és a védekezés értelmetlen. Ha a szálem alejkumra alejkum szálemmel felelnek, úgy nem fognak megölni bennünket.

Amár szép, nemes profilját figyeltem; orra egyenes, kegyetlen kontúrját és összeszorított, irgalmatlan szájszögét. A legszívesebben így ültömből vertem volna pofon, úgy, hogy a vér kiserkedjen az arcán, nemcsak azért, hogy csapába vezetett és iderendelte banditáit, de amiért még ezt a hitvány komédiát is eljátssza. Némi szomorúsággal gondoltam a civilizált és biztonságos parti övezetre, melyet oly könnyelműen elhagytam, s hogy még ma este megírhatom a levelet Újvárinak, fizesse ki váltságdíjamat. Amilyen kitűnő informátoruk van ezeknek a zsiványoknak, százezer franknál lejjebb aligha adják.

A banditák megvárták egymást, és egyszerre léptek elénk. Néhány percig összevissza kiabáltak Amárral, majd valamennyien elkezdtek nevetni.

– Ne félj – fordult felém Amár. – Békés emberekkel találkoztunk, akik vacsorázni hívnak bennünket.

Nem méltattam válaszra, és az egyik banditával elindultam a többi és Amár nyomában, akik vidáman trécseltek.

– Beszélsz franciául? – kérdeztem tőle. Sánta, duzzadt ajkú, horgas orrú férfi volt. Távcsöves puskát tartott a kezében. A tusát gyöngyházlemezek borították; barna-fehér csíkos köpenyéből nehéz faggyúszag áradt.

– Egy keveset. Spanyolul vagy németül jobban megértenők egymást.

– Németül hol tanultál?

– Abd el-Krim vezérkaránál szolgáltam: egy ideig én voltam az őrparancsnok a hadiszálláson. Tudod – magyarázta –, Abd el-Krim főtisztjei közül sok volt a német és az osztrák–magyar származású. Az idegenlégióból is átszökdöstek hozzánk, de legtöbbje egyenest Európából jött. Hivatásos katonák, akik az első háború után nem tudtak elhelyezkedni hazájukban. Tőlük tanultunk németül. Mi ugyanis Abd el-Krim seregében harcoltunk a spanyolok ellen. Verstehest du mich?

Nagy kövek között botorkáltunk a szürkületben.

– Egy ideig – folytatta kísérőm – ott tanyáztunk a hegytetőn, Tetuán fölött. A várost a spanyolok tartották megszállva, de a meredek, ötszáz méteres sziklafal a miénk volt. Mesterlövész vagyok. Ismertem minden tisztet odalent, nemcsak névről, de járásukról és arcukról is. Akadt köztük néhány, aki a Rifben kegyetlenkedett.

Volt velük egy Alcalá nevű százados is. Ezt az embert még Ceutából ismertem. Mert Ceuta a hazám. Alcalá százados fia gyakran játszott a kisfiammal a tengerparton. A százados fia homokbástyákat szokott építeni, az enyém meg a kagylókat hozta, hogy legyen mivel befednie a bástyákat. Egyszer Alcalá százados is lejött a tengerpartra, és odaszólt a fiának: „Ne játssz azzal a büdös arabbal, gyermekem.” Legalábbis így mondta a fiam.

– Ne hidd, hogy bosszút esküdtem a százados ellen, vagy nagyon fájlaltam az ügyet. De most, amikor a hegytetőn strázsáltunk, eszembe jutott. Mi a telefonvonalat nem vágtuk el, sem a spanyolok: arra használtuk, hogy szabad időnkben gorombaságokat mondtunk egymásnak. Egy szombat este felhívtam a századost Tetuánban, és emlékeztettem arra, mit mondott a fiamnak két esztendővel azelőtt. Aztán figyelmeztettem, hogy mesterlövész vagyok, és megfenyegettem: ha másnap délelőtt, templom után kimerészkedik a korzóra, távcsöves puskámmal lelövöm, mint egy kutyát. Kinevetett, és azt mondta, hogy egy kilométer távolságból, a sűrű tömegben úgysem tudom eltalálni. Másnap délelőtt ott jött lent a korzón a feleségével és a kisfiával, berzenkedve, mint a pulyka. De közben fel-felpislogott a hegytetőre. Csak akkor lőttem, amikor felnézett, nehogy özvegye orvlövésznek mondhasson.

– Egyébként – folytatta –, még ma este bemutatom neked tudományomat.

– Kedves vendéglátók vagytok.

Több méter mély, vagy száz méter hosszú, szűk teknőbe ereszkedtünk le. A háttérben alvó tevék és szamarak körvonala látszott; középen izzó faszénparázs körül négy férfi ült gyékényeken. Az egyik – hajlott hátú férfi, szép, hétnapos szakállal, nyilván a bandavezér – szívélyesen üdvözölt bennünket, és felszólított, hogy telepedjünk melléje.

Szomorúan leültem: a jelenet inkább olcsó ponyvaregényhez hasonlított, mint a realitáshoz. Mialatt Amár és a bandavezér izgatottan tárgyaltak egymással arabul, szemem megakadt a velem szemközt fekvő, burnuszos fiún. Az irreális, olajnyomatszerű környezetben ő volt a legvalószerűtlenebb: lányos arcával, szőkésbarna hajával és kék szemével. Mint züllött fehér ember, aki az indiánokhoz állt árulónak. Még a gyékényen kinyújtott, hosszú lábszára is merőben különbözött az arabok egyenes oszlop alakú lábától: szép, formás lábikrája volt, mint az indogermánoknak.

– Európai vagy? – kérdeztem.

Nemet intett és állát könyökére támasztva kíváncsian és kihívóan nézett a szemem közé.

– Nem hallottál még soha – szólalt meg végül – vandálokról és vizigótokról, akik időszámításunk előtt két évszázaddal Afrikába jöttek, és elkeveredtek az ittlakó népekkel, mint például a rifkabilokkal?

– Igazad van – mondtam és elpirultam. – Csak annyiban tévedsz, hogy a vandálok nem időszámításunk előtt, hanem időszámításunk után jöttek Afrikába. A IV. vagy az V. században.

– Semmi kifogásom, hogy a Názáreti után számítsd az időt. De szíveskedj eltűrni, hogy én a Futás után számoljam.

A bandagazda felém fordult, és túlságosan is ékes franciasággal rövid beszédet tartott. Elmondta, hogy félreértés támadt közöttünk. Ők sem útonállással, sem gyilkolással nem foglalkoznak. Mivel azonban tudomásuk szerint ezen az úton ma este csak egy karavánnak kellett volna áthaladnia, gyanút fogtak, amikor őreik megpillantottak bennünket a domboldalon. Igaz, hogy ebben a pillanatban jó viszonyt tartanak fenn a hatóságokkal, de sohasem tudhatni, mikor változik a helyzet. Azért fogtak el bennünket, hogy kiderítsék: nem a rendőrség küldött-e bennünket a nyakukra? Amárt ők ismerik, illetve szolgája útján többször engedte meg nekik, hogy kasbája udvarán aludjanak és kútját használják; hálájuk jeléül reggel két tevét és egy embert adnak velünk, hogy utazásunk célját elérjük, addig pedig nagy megtiszteltetésnek vennék, ha megvacsoráznánk társaságukban.

A mesterlövész még étkezés előtt be akarta mutatni tudományát, és felkísért minket a holdfényes platóra. Céltáblának a rifkabil fiú vállalkozott: mutató és hüvelykujja közé huszonötfrankos ezüstöt illesztett, és kezét a halántékához támasztotta. Az öreg mintegy húsz lépésnyire állt fel, és pisztolyával, úgyszólván célzás nélkül, kétszer kilőtte a pénzt a fiú kezéből. Amikor a mutatványt száz méter távolságban, puskájával akarta megismételni, szerencsére vacsorázni hívtak bennünket.

Szidi Mohamed – így hívták a bandavezért – most egyenes derékkal és ünnepélyesen ült a gyékény közepén, keresztbe vetett lábbal és gyönyörűen felcsavart, fehér turbánban. Egyetlen nagy cseréptálban főtt csirkét, ürüsültet és rizst tettek középre. Az egy tálból evést alighanem barátságunk megpecsételésének tekintették; Amár idegességét is mintha elfújták volna. A társalgás konvencionális bókok és finomkodások közt, vontatottan és unottan folyt; már az édességnél tartottunk, amikor a házigazda felém fordult, és kilétem iránt érdeklődött. Néhány mondatban összefoglaltam, ki vagyok, mi a foglalkozásom, honnét jöttem és miért járok arab öltözetben.

Szavaimra felderült, sőt némi izgalom vett erőt rajta: mintha szép, fényes szakálla is felborzolódott volna a testében keletkező, statikus elektromosságtól. Kézfejét maga elé emelte, mint egy istenség, amikor a háborgó tenger haragját csillapítja, bár voltaképpen csak túláradó érzelmeit akarta csitítani.

– Megtiszteltetésnek tekintem, hogy vendégül láthatlak. Megtiszteltetésnek számítom azt is, hogy fezt és burnuszt öltöttél magadra. Sok embert ismertem meg életemben. Íróval még nem találkoztam. Amikor el-Krim seregének gazdasági főnöke lettem, gyakran láttam újságírókat, még amerikaikat is. Folyton-folyvást kérdezgettek bennünket, és kis, vastag blokkokra írták jegyzeteiket, Parker-tollal, gyorsírásban. Jól felelni nehéz, de jól kérdezni sem könnyű. Ezek – tette hozzá megvetéssel – kérdezni sem tudnak.

– Úgy képzelem, hogy az írók sohasem kérdeznek – folytatta, miközben alaposan szemügyre vett, anélkül hogy a fejét megmozdította volna. Szembogara alig érzékelhetően süllyedt és emelkedett, ahogy újra és újra végigfutott rajtam, homlokomtól a papucsom hegyéig és vissza.

Egy ideig hallgatott; talán gondolkodott, hogy mit mondjon, és közben tekintélyét élvezte, mert mindenki hallgatott, hiszen őt, egyedül őt illette a beszéd joga. Úgy ült, mint egy föníciai kalmáristenség; kézfejét, mely jóval puhább és párnásabb volt, mint ahogy aránylag keskeny és nagyon izmos karjából következett volna, még mindig maga előtt tartotta, ékköves gyűrűkkel ujjain. Amár tulajdon lábfejében gyönyörködött, amelyet egyenesen kinyújtott a gyékényen, miután lerúgta papucsát, és harisnyáját is lehúzta; az acetilénlámpa fényében, melyet a gyékényen álló magas teáspoharak, korsók, derekunk és végtagjaink sokszoros, több irányba is szórt és egymást keresztező árnyékai csíkoztak, lábfeje olyannak tűnt, mint kecsesen nyújtózkodó zsiráfnyak. A szőke rifkabil a teliholddal szemezett, olyan hevesen, mint egy nővel az utcán, akit meg akar szólítani, hogy aztán azonnal ágyba menjen vele; csak én magam figyeltem valamennyiüket, lelkiismeretesen, mint akinek ez a kötelessége.

– Későre jár, és bizonnyal fáradt vagy – mondta kimérten. – Nem akarlak hosszú elbeszéléssel fárasztani. Attól tartok; ha olyan históriákkal szórakoztatnálak, mint amilyeneket Szindbád, a tengerész mesélt hallgatóinak, csalódást keltenék benned. Ilyen történeteket mindenki tud, ha már megjárt néhány idegen országot. Azt sem tudom, hogy meg akarsz-e egyáltalán emlékezni rólam a műveidben? Ha egyszer majd emlékedbe idézed ezt az estét, talán csak a hold ábrázata jut az eszedbe, nem pedig az enyém.

– Előbb, mikor néhány szóban összefoglaltad életedet, nagy felindulást éreztem. Akaratlanul is felidézted mindazt, amit cselekvésem rugóinak gondolok, és ami, úgy látszik, közös mindkettőnkben. Akkor fogant meg bennem az elhatározás, hogy elmondok néked valamit magamról. Inkább gondolatsort, mint kerek történetet.

Szájához emelte a magas vizespoharat a fodormentás teával, és kezével mintegy engedélyt adott, hogy kövessük példáját. Néhány pillanatig várt: feltehetően inkább a hatás és feszültség kedvéért, semmint azért, hogy még gondolkozzék.

– Dar es Salaamban születtem, és a kairói al-Azhar egyetemen tanultam, csakúgy, mint atyám és nagyatyám, majd átvettem őseim kereskedőházának vezetését. Elsősorban fűszer- és teaimporttal foglalkoztunk, de nagy ruhakereskedésünk is volt a bazársorban. Marokkói fezeket árultam, burnuszokat Manchesterből, dzsellabákat Kumburgból és női selyemholmit Oszakából. Öt segéddel és két írnokkal dolgoztam. Ismertem a hajóskapitányokat: Szumátrán az én bors-szállítmányomat rakták be utolsónak, hogy Dar es Salaamban elsőnek rakhassák ki. Karavánjaim percnyi pontossággal jöttek és mentek, hogy zöld teámat elszállítsák a Csád-tóhoz és fel Fezzan déli határáig.

– Életem sem volt boldogtalan. Három feleséget tartottam; legidősebb fiamat gondosan neveltem, hogy majdan a kairói egyetemre küldhessem. A város egyik legtekintélyesebb polgárának számítottam, sok jó barátom volt. Az angol hatósággal szívélyes jó viszonyt tartottam fenn: így az adófizetésnél nem támadtak túlzott nehézségeim, és a szokványosnál jobban sem kellett csalnom.

Foglalkozásomat is kedveltem. Késő délután bementem az üzletembe, átvizsgáltam a könyveket, vagy megnéztem az üzlethelyiség mögötti nagy raktárban a gyömbért, nem penészedik-e, a teát, nem szárad-e ki túlságosan. Ebéd után elbeszélgettem barátaimmal a kávéházban, vacsora előtt átmentem a bordélyházba, és elszórakoztam valamelyik leánnyal; általában a még serdületlen, csitri lánykákat kedveltem, tíz és tizenegy között. Vacsora után visszatértem üzletembe, mert ilyenkor volt a forgalom a legnagyobb, éjfél után magam lakatoltam le üzlethelyiségem ajtóit, hazatértem, és soros feleségemnél töltöttem az éjszakát.

– Láthatod, hogy boldogságomhoz voltaképpen semmi sem hiányzott: de ha hiányzik, se bántam volna, mert sohasem képzeltem úgy, hogy az ember merő boldogságra születik. Az utolsó negyedórában éjfél előtt, amikor alkalmazottaimat már hazaengedtem, gyakran sétálgattam fel-alá üzletemben: ilyenkor kétségbeesést és szorongást éreztem. Érzésem okát nem tudtam pontosabban meghatározni, de egyre elviselhetetlenebbnek tűnt. Éveim ijesztő gyorsasággal peregtek, és az óra járt. Ebből nem életem pergése ijesztett; az ijesztett, hogy így élek, amíg az óra jár. Amikor az egyik aranyműves barátom fiát, aki zanzibári alattvaló volt, katonának hívta be a szultán, irigység fogott el. Nem azt irigyeltem, hogy kalandokban lesz része; nem kalandokra vágytam. Azt gondoltam: no lám, ez születése óta aranyművesnek készült, de most egyszerre kitanulja a katonaságot, és kiváló lovas lesz vagy közepes strázsamester; egyszeriben új életet kezd.

– Lassanként megértettem, mi a bajom. Apám és én, csakúgy, mint a fiam is, túlságosan beleszülettünk egy bizonyos életbe és annak rendjébe. Foglalkozásunkat, barátainkat, időtöltésünket, örömeinket, mindent-mindent készen kaptunk. Voltaképpen úgy éltem, mint a búzaszem, melyet a paraszt egy bizonyos helyen elvetett: nincs többre módja, mint hogy kinőjön azon az egy helyen, és várja, amíg lekaszálják.

– Egy tengerészkapitány barátomnak elpanaszoltam keservemet. Azt válaszolta, hogy noha a maga részéről kedveli foglalkozását, az Indiai-óceán viharaiban vagy ha poshadt kikötők előtt rostokol, gyakran irigységgel gondolt reám, nyugodt életemre, szép családomra, felbecsülhetetlen boldogságomra. Azt mondta: szívesen cserélne velem, és örülhetek, hogy nem az ő bőrébe születtem: de hát ilyen az ember; aki a szárazföldön él, a tenger után sóvárog, aki a tengert járja, szárazföldi élet után áhítozik. Arra intett, ne lázadozzam Allah akarata ellen; majd igen szívélyes szavakkal meghívott hajójára, hosszú, többhónapos utazásra, mely minden bizonnyal megnyugtatja idegeimet.

– Azt feleltem, hogy félreért. Ha én születek az ő helyére, ugyanolyan boldogtalannak érezném magamat, mint így. Az segítene rajtam, ha cserélhetnék vele, ő átvenné üzletemet, én pedig elmennék hajójára kapitánynak. De én nem értek a hajózáshoz, ő a fűszerek eladásához; ezenkívül családi, társadalmi és egyéb kötelezettségeim is lehetetlenné teszik, hogy szabaduljak attól, amibe beleszülettem. Nem lázadozom Allah akarata ellen, sőt ellenkezőleg: bizonyosra veszem, hogy Allah sokféle életet rendelt minden egyes embernek egyetlen életében; de a világ úgy rendezkedett be, hogy csak egyfajta életet élhessünk. Miután ezt mondtam, barátom elszomorodott, aggodalmas szemmel kezdett méregetni, és fejcsóválva távozott.

– Két héttel később egy este megint elfogott a szorongás. Ez akkoriban történt, amikor a rif-felkelés híre megérkezett hozzánk, de megvallom, édeskeveset törődtem vele. Még ahhoz sem éreztem kedvet, hogy a szokott időben átsétáljak a bordélyházba, pedig a napokban friss szállítmány érkezett. Leültem a tengerpartra, és töprengtem, vajon én vesztettem el józan eszemet, avagy ez a világ él nyomorúságban, tehetetlenül, akarat és szabadság híján? Ezt latolgattam anélkül, hogy el tudtam volna dönteni a kérdést. Amikor visszafelé indultam, vörös tűzfényt pillantottam meg az égen. Oly mélyen merültem el a gondolataimban, hogy először csak képzeletem szüleményének gondoltam. Csak amikor közelebb értem, ismertem fel a valóságot. A bazár égett.

– Nyomban kiszámítottam, mennyit ér raktáram a biztosítási összeghez képest. Előző nap egy karaván ezer burnuszt vitt el, továbbá majdnem egész fahéj-, szegfűbors- és szerecsendió-készletemet, a tűzvész legalább tízezer font nyereséget jelentett. Aztán elvetettem a számítást. Nem a pénz kell, hanem a diadal – gondoltam büszkén. Egész testem remegett a gyönyörűségtől, mert éreztem: itt az alkalom tervem megvalósításához. Beálltam egy sötét kapualjba, és onnét figyeltem az összevissza futkosó emberek kiáltozását. Láttam, hogy a tűz a pálmalevelekkel borított sikátorban és a száraz raktárakban hihetetlen gyorsasággal terjedt, a bazárban pánik tört ki, és az emberek bennégtek. Égő teaillat csapta meg az orromat. Huszonöt tonna tea állt a raktáromban. Nem tudom, szagoltál-e valaha életedben ekkora mennyiségű égő teát? Mondhatom, pompás illata volt.

– Megnyaltam az ajkamat. A következő pillanatban már égő embertestek bűzét éreztem, és gyorsan lesétáltam a kikötőbe. Ekkorra már pontosan kiterveztem, mit csinálok. Egy zanzibári halásszal, aki nem ismert, átvitettem magamat a tengerszoroson, és nyomban továbbutaztam Port Szudán felé. Aranyaim egy részét már esztendők óta magamnál hordtam, bár sohasem értettem, voltaképpen miért teszem ezt.

– Eleinte azt terveztem, hogy bordélyházat nyitok Kairóban. De anyám perzsa születésű volt, és testvérei, akik Sírázban éltek, gyakran jártak Kairóban; megeshetett volna, hogy valamelyik üzletfelemmel találkozom, vagy a fiam betéved hozzám, ha néhány év múlva egyetemre kerül. Aztán az ilyenféle elfoglaltság túlságosan állandó jelleggel bírt, és éppen ezt akartam elkerülni. Eljöttem a Rifbe, négyezer kilométerre szülővárosomtól, és jelentkeztem Abd el-Krimnél.

– Olyan mámorban éltem, mint egy kamasz. Pedig ebben az időben már mély ránc képződött szemem alján, és ha délutánonként magamban ültem, azt éreztem, hogy az arcbőröm repedezni kezd, mint a szikkadó föld. Régi életemet, melyet a megtelepedés jellemzett, állandó helyváltoztatásra cseréltem fel, s míg addigi foglalkozásomban merőben a hasznosság elve vezérelt, s a hatóság iránti szolgai alázatot egyik kötelességemnek tekintettem, most az arabok szabadságáért harcoltam, önfeláldozóan és a jutalom reménye nélkül, Spanyol- és Franciaország hadseregei ellen. Az adás-vétel eddigi, általam ösmert szabályai is visszájukra fordultak; addig az volt legfőbb gondom, mint adok túl portékáimon és ürítem ki a raktáraimat, most, hogy mint töltöm meg őket. Módfelett szórakoztatónak találtam ezt.

– Hidd el, a rif-felkelőket néhány hét leforgása alatt szétverik, ha nem érkezem a helyszínre. Rövid idő alatt kitanultam az európai politika minden csínját-bínját, melynek addig hírét sem ismertem, és rájöttem, hogy fegyvert, pénzt, felszerelést egyedül a németektől várhatunk. A német császárság marokkói igényeit ugyanis a köztársaság sem adta fel. Fegyvereinket a sivatagon keresztül csempészték; legnagyobb ellenségeink a sivatagi rablók lettek, akik megtámadták és elkótyavetyélték szállítmányainkat. Rám hárult a nehéz feladat, hogy a rablók szándékát keresztezzem. Működésemet siker koronázta: fegyvereink még a Guineai-öbölből is mindig hiánytalanul megérkeztek.

– Abd el-Krim környezetében én voltam az egyetlen ember, aki kezdettől fogva felismertem, hogy vesztett ügyet szolgálunk. De ahogy örültem, hogy sikerült kivetkőznöm a gazdag, megfontolt és tunya kalmár észjárásából, és beleéltem magamat a lelkes, önfeláldozó és villámgyorsan gondolkodó szabadsághős szerepébe, úgy örültem, hogy ez a szerepem sem tart örökké. Sejtettem, hogy ez a színpad is leég, ahogy Dar es Salaam-i üzletházam leégett, és még egyszer új életet kezdhetek.

– A vészjel akkor hangzott el, amikor a franciák jelentős segítséget ígértek a spanyoloknak, mert attól tartottak, hogy a lázadás francia-Marokkóra is átterjed. Éppen ebben az időben jelentékeny fegyverszállítmányt vártunk Nigériából. Húsz válogatott emberrel elébe mentem a szállítmánynak a Dráá völgyébe, az Atlasz és az Antiatlasz közötti úton. Egyik szálláshelyünkön a hajnali órákban rablóbanda támadott meg bennünket. Ugyanaz a nagyszámú banda, mely a múltban is annyi bajt okozott nekünk. A harc egész nap, változó szerencsével folyt; alkonyatra még az egyik lőszeres ládánk is felrobbant, és lángba borította a pajtát, ahol előző éjszakánkat töltöttük.

– Sötétedés után a homokban hevertem, nem messze a még mindig füstölgő pajtától, és azon töprengtem: ne vonuljak-e vissza az éjszaka leple alatt, és adjam-e fel az amúgy is kétes kimenetelű ütközetet? Ekkor követ jelent meg. Elmondta, hogy vezérük halálos sebet kapott, és nem éri meg a hajnalt. Ők, vezetőjükkel ellentétben, nem akarnak az arabok felszabadítói ellen harcolni. Sőt, arra kérnek engem: fogadjam el jelentkezésüket, vegyem át a parancsnokságot, és vigyem őket magammal a Rifbe, hogy Abd el-Krim mellett harcolhassanak.

– Orromban a füstölgő pajta csiklandó szagával ugyanazt az izgalmat éreztem, mint Dar es Salaamban, amikor a kapu alatt álltam, és égett a bazár. Azt válaszoltam a követnek, elfogadom ajánlatukat, átveszem a parancsnokságot, és egyesítem a két csapatot. Csak egy kikötésem van: hogy nem én fogadom meg őket Abd el-Krim katonáinak, hanem ők fogadnak el engemet rablóvezérnek. Hosszú időbe telt, míg a követet és társait meggyőztem igazamról. Egyébként, miután a nehéz sebesültekkel még azon az éjszakán gyorsan és irgalmasan végeztek, kiderült, hogy mindössze nyolcan maradtak életben. A későbbiekben bebizonyosodott, hogy ezek a rablók alkalmatlanok arra, hogy egy jól szervezett banda tagjai maradhassanak. Így tehát végeztünk velük. Gyorsan – tette hozzá azzal a behízelgő mosollyal, mellyel a kalmár a portékáját dicséri –, gyorsan és irgalmasan.

– A magam embereivel sem volt könnyű dolgom. De amikor a felkelés leverésének híre megérkezett, belátták, hogy én voltam az okos, és bölcsességemért hűséggel fizettek. Abd el-Krimről teljesen elfeledkeztem. Csak a minap jutott eszembe. Száműzetésében Réunion szigetén minden bizonnyal úgy emleget, mint a legjobb hívet, aki a sivatagi rablók ellen halt hősi halált.

– A szabadságot, melyet a következő hónapokban megízleltem, minden földi szabadságnál tágasabbnak éreztem. A legmámorítóbban mindig az a pillanat hatott reám, amikor feltartóztattuk a karavánokat. Ilyenkor a férfiak mereven néztek maguk elé, mintha csak elvarázsolták volna őket, és egy másodperc alatt tíz esztendőt öregedtek; néhány teve megvadult, az asszonyok sikoltozni kezdtek. Elsőnek ők fogták fel a való helyzetet. Sikoltásuk válasz volt minden reájuk váró lehetőségre, mert ebben a magas hangú, elnyújtott sikolyban benne volt a halálfélelem sikolya, a meggyalazás előtti rémült sikoly, a csodálkozás sikolya és az a sikoly, amely kétségbeesett zokogást előz meg, holott én abban a pillanatban még csak találgattam: mit is csináljak velük? Mészároltassam le őket? Gyalázzam meg az asszonyokat? Vendégeljem meg valamennyit, és bocsássam el őket, miután ajándékokat osztottam közöttük? Raboljam ki és eresszem szélnek a társaságot? Fogassam el őket és kérjek értük váltságdíjat?

– Ott álltam és tehettem, amit akartam. Nem egy gazdag rakománynak engedtem egérutat, éppen olyankor, amikor ínséget szenvedtünk, és ha valamelyik karavánban egy-egy fiú vagy nő megtetszett nekem, a legritkább esetben kényszerítettem, hogy velem háljon. Hiszen szabadságomhoz ez is hozzátartozott. Hogy teljesen és tökéletesen szabad legyen, mint az istenség, akinek nincsenek érdekei, sem szenvedélyei.

– Lassanként rájöttem, hogy a szabadság kiteljesedésének útja kívülről befelé vezet, a cselekvésből a gondolkodás felé, és a külvilág racionális gyönyöreivel az aszkézis spirituális, minden testi perverzitásnál perverzebb orgiáihoz. Amikor teveháton utaztam, vagy lesben ültem, kitűnő alkalmam nyílt, egyenest kényszerültem reá, hogy elmélkedni kezdjek. Először gyermekorom és ifjúságom olvasmányai jutottak eszembe, melyeket addig csak kacatnak őriztem emlékezetem lomtárában. Nem felejtettem el semmit, de nem tudtam velük mit kezdeni. Akkor fedeztem fel a könyvek értelmét, al-Maarrí racionalizmusát, Iráqi misztikáját, Száádit, al-Faridot, az egész könyvtárat, melyet évtizedekig használatlanul hordtam fejemben. Gondolataikhoz hozzátettem a magamét, és azontúl csak ezen járt a fejem a napsütésben vagy a hold világa alatt.

– Mauritániában arra az elhatározásra jutottam, hogy áttérek a csempészésre, mert az útonállás olyan, mint a szerencsejaték: még mindenki ráfizetett, aki nem tudta abbahagyni. Látszatra tehát eredeti foglalkozásomhoz tértem vissza, a kalmárkodáshoz, és felületes szemlélő azt hihette volna, hogy atyám öröksége, az arab racionalizmus diadalmaskodott felettem. De én mindezzel már nem törődtem, mert lelkemben anyai örökségem, a perzsa misztika fénye világolt, és közömbössé tett mindazzal szemben, ami odakint történik.

– De – mondta egy pillanatnyi hallgatás után, mosolyogva és könnyedén – ezt sem tekintem végleges megoldásnak. Ahogy vénülök, egyre kegyetlenebbül és kegyetlenebbül érzem a kéj fullánkját. Azt hiszem, nemsokára búcsút mondok kísérőmnek, és remetének állok a Tibeszti hegyek egyik barlangjában, hogy semmilyen gyönyör emlékének ne maradjak híjával.

De meglehet, hogy inkább bordélyházat nyitok a Guineai-öböl valamelyik városában, és én kínálgatom azokat a tíz-tizenegy éves gyermeklányokat, akiknek egykor oly buzgó vevője voltam.

– A különbség – sóhajtotta – nem nagy. Al-Maarrí írta, hogy az élet halálgödrében csúszunk lejjebb és egyre lejjebb; a gondolkodás értelmetlen, a kétségbeesés céltalan, s iszonyatunkat csak az az illúzió enyhíti, hogy egy másik testbe kapaszkodunk, Rúmi és Iraqi viszont azt állították, hogy a világmindenség az Istenség árnyékának árnyéka, mint ahogy az újhold sötét korongja is csupán a nap árnyékának árnyéka, és voltaképpen semmi sem létezik, csak a gondolat a fejünkben, mert az maga az Istenség. Leányok pedig nincsenek.

Néhány pillanatig története hatását figyelte, miközben szerénykedő mozdulattal már eleve visszautasította az elismerést. – Történetemnek nincs csattanója – szólalt meg végül, leeresztett hangon. – Egyrészt azért mondtam el neked, mert életem és sorsod között bizonyos hasonlóságot látok, és remélem, hogy elbeszélésével hasznodra voltam. Másrészt sokan akarták tőlem életem történetét hallani, és tolakodóan szoktak kérlelni. Te nem kérdeztél semmit, és alighanem ettől kaptam kedvet, hogy elmondjam.

– Amikor történetem elején tartottam, úgy éreztem, hogy lelked egyre jobban és jobban közeledik hozzám, a végén pedig, hogy újra távolodsz tőlem. Azt hiszem, most megint kellő távolságban vagyunk egymástól.

Utolsó mondatát nyugodt, emelt hangon adta elő, mintha a szenvedély hirtelen kifogyott volna belőle. Ebből megértettem, hogy előadása véget ért. Fogvacogva felálltam – egyszeriben hideg lett –, és mély meghajlással elköszöntem az öregembertől, anélkül, hogy egyetlen szót szóltam volna. A mesterlövész mellém szegődött, miután takarót és gyékényszőnyeget emelt hóna alá a tűz mögötti halomból, és mintegy húsz lépésre kísért, közvetlenül a teknőt szegélyző sziklafal alá. A gyékényt és a takarót gondosan szétterítette, majd jó éjszakát kívánt. Meztelenre vetkőztem és becsúsztam a nehéz teveszőrtakaró alá. Megláttam, ahogy ketten, puskával a kézben eltűntek az éji setétben; alighanem az őröket mentek felváltani a horhos bejáratához. A banda többi tagja aludni tért. A tűz mellett hárman maradtak: Szidi Mohamed, Amár és a szőke rifkabil fiatalember. Eloltották a lámpást, de ott maradtak mozdulatlanul, egy képzelt egyenlőszárú háromszög három sarkában, az olykor még fel-fellángoló parázs körül. Köpenyeik élesen rajzolódtak ki a szemközti sziklafal zöldesen foszforeszkáló hátteréből.

Már majdnem elaludtam, amikor iszonyú rémület villanyzott fel félálmomból. Ijedtségemnek semmi köze nem volt Szidi Mohamed elbeszéléséhez, sem a nap eseményeihez: talán még franciaországi menekülésemhez, a juvissy-i bombázáshoz és a bayonne-i verejtékes ácsorgáshoz is csak úgy kapcsolódott, hogy akkoriban nem maradt időm megijedni, és a szorongás bennem feledkezett. Hunyt szemmel azt láttam, ami köröttem folyt, és ez ébresztett fel félálmomból: a kegyetlen, holdbeli tájékot és a jeges teliholdat. De nem maga a táj ijesztett meg, hanem az, ami eszembe jutott róla. Egyetlen rándulással ültem fel, és a halálfélelem első, szinte epileptikus rohamában kétségbeesetten döfködtem könyökömmel az üres levegőt. Nem vendéglátóimtól féltem, és nem holmi pillanatnyi, képzelt avagy valódi veszélytől: a régi, gyermekkoromból ismert szorongás ébredt bennem. Akkoriban a takarót haraptam, és verejték ütközött ki rajtam. Később, amikor egyetemre jártam, leszaladtam az utcára, emberek közé. Barátaim azzal vigasztaltak, hogy idővel megszokom a halál gondolatát. De nem szoktam meg.

Most is ordítani szerettem volna. Arra gondoltam, hogy egyszer meg kell halnom – húsz vagy ötven év múlva, egyre megy – és attól fogva olyan lesz, mintha sohasem éltem volna. Az emberek variációinak újabb és újabb milliárdjai születnek, de az én variációm nem tér vissza soha. Élnék én betegen, nyomorékon, a legiszonyatosabb kínokat se bánnám, csak énemnek ne kelljen búcsút mondanom! A megsemmisülés tökéletes lesz. Ha Isten éltet, díszsírhelyet kapok a budapesti Kerepesi-temetőben, szép márványtömböt, rajta a nevem, arany betűkkel de mit ér mindez? 3000-ben már a nevemet sem ismerik, 5000-re elporlad a sírkövem, a temető elsüllyed a búzaföld, a romhalmaz, a gyártelep vagy az őserdő alá, a nyelv, melyen írtam, eltűnik, a nép, melyhez tartozom, kihal. A második halál is tökéletes lesz. Aztán kihűl a nap, a föld összeütközik egy bolygóval vagy felrobban, és Michelangelo szobrait meg Bach partitúráit utánam hajítják a megsemmisülésbe.

Rádöbbentem, hogy a három virrasztó a tűz körül rólam beszélget. Olykor futó pillantást vetettek felém, majd egyre sűrűbben, mikor dobálni kezdtem magamat. Alsókarommal szemem előtt oldalt fordultam feléjük, nehogy észrevegyék: én is figyelem őket. Tanácskoztak. Talán arról, hogy mit kezdjenek velem. Aztán a szőke, rifkabil fiú felállt, gyékényt és takarót emelt föl a halomból. Lábujjhegyen közeledett felém, mint zsákmányhoz a párduc. Vászonköpenye alatt, a zsebszerű hasításnál pisztolyt hordott jobb csípőjén. Ahogy felém osont, revolvere ritmikusan himbálódzott. Szóval ez a csattanója Szidi Mohamed történetének. Így végeznek áldozataikkal. Gyorsan és irgalmasan. Felugrani és kegyelemért rimánkodni nevetséges és hiábavaló.

A fiú letette a gyékényt az enyém mellé, és ráterítette a takarót. Mit érnek el, ha megöl? Amár ruháit viselem. Ő tudja, hogy néhány frank van csak nálam. Amikor Bayonne-ban a hajóra ugrottam, karórám szíja megpattant, és az óra a tengerbe esett. Ez volt menekülésem ára. Nem panaszkodhatok, hogy az istenek drágán adják a szerencsét. Ezüst nyakláncomon kívül nincs vagyonom. Ha nem gyilkol meg, hálából odaadom neki a medállal, Nagy Sándor profiljával. De ha meggyilkol, hálám nélkül is az övé lesz. Meg a váltságdíj Újváritól. Megüzenik neki, hogy itt tartanak fogva, és ha megkapták a pénzt, kiteszi a hullámat az útszélre. Különb tréfákat is játszottak már a bamba európaiakkal. És hogy mellém teregette ki takaróját? Előbb erőszakot ejt rajtam. Aztán lő agyon, ahogy Lorsy megjósolta.

A rifkabil dzsellabája nyílásához kapott, oda, ahol a pisztolyt hordta. De nem vette elő, hanem megfogta a vásznat, és a köpenyét feje fölött lehúzta magáról. A revolvert takarójára tette, úgy, hogy elérhettem volna. Kilépett a nadrágjából, gondosan összehajtotta, és a dzsellabával együtt letette párnának, közvetlenül a fejem mellé. A rémülettől dermedten feküdtem még mindig, bár már kevésbé féltem. Vandál kegyetlenséget kerestem Genzerik és Gelimer kései utódja vonásaiban, de nem találtam. A fiú arca szelíd volt. Kíváncsian figyeltem, mint germán orvostanhallgató első páciensét, kivel még együttérez. Vagy sajnál? Ingét is kigombolta. Egy ideig öle előtt tartotta, mintha szégyellné magát. Aztán az ing csücskével meglegyintette homlokomat, és letette. Meztelenül állt előttem és lenézett rám. Csak szememet és homlokomat láthatta. Haja válláig ért és szálas volt, mint a Karoling királyoké. Válla nem lejtett: széle a szokottnál magasabbra domborodott kulcscsontja fölé. Hasa karcsúbb volt és hosszabb, mint más, hasonló korú fiataloké. Véknyától ív futott le csípője és combja mellett. Akár egy ellipszis oldala, összepréselt térdéhez. Bajor uszodákból emlékeztem ilyen testekre. Ilyen testeket képzeltem fafaragású, középkori német szentek redői alá. Ilyen lehetett Alarik, amikor Róma alatt megfürdött a Tiberisben. Német test volt.

Megrázta a haját és elszaladt, valamerre a hátam mögé. Nem mertem utána fordulni, és arra sem emlékeztem, mi van ott. Nemsokára vízcsobogást hallottam. Fehér köpenye ott ragyogott előttem a holdfényben, mint a földből kiásott márványszobor, fekete humusszal ráncai árnyékában. Visszajött, bebújt takarója alá. Lassan, hol csípőjével, hol könyökével segítette magát felém. Átcsúszott takaróm alá. Rámosolyogtam, de ő nem mosolygott vissza. Szappan helyett füvekkel mosta magát: Amártól már hallottam erről a szokásról. Száraz vadvirágok illatát éreztem. Nemcsak orromban: az aroma ínyemen táncolt, leszívtam tüdőmre, ahonnét a vér szétvitte testembe, mindenüvé.

Olyan közel jött, hogy arcomon éreztem leheletét. Sima mellét mellemhez szorította; két mellbimbója kemény volt és éles, mintha össze akarna karcolni velük. Egyik karját nyakam alá csúsztatta, másik kezével hajamat simogatta, és gyengéden megcsókolt. Ajka száraz volt, cserepes és édes. Aztán elnevette magát. Pontosan tudta, mitől félek. Még egyszer megcsókolt, behunyta szemét, fejét vállgödrömre hajtotta és ölét hozzápréselte csípőcsontomhoz. Talán azt akarta tudomásomra hozni, hogy nem kell félnem az erőszaktól: ha kettőnk közül valamelyik elcsábítja a másikat, az csak én lehetek. Szemét nem is nyitotta ki, csak órák múlva, és csupán akkor segített ki egy-egy gyors, vad mozdulatával, amikor nem tudtam, vagy nem mertem tudni, hogyan csináljam ezt egy tizenhat esztendős vizigót fiúval.

 

*

 

Kora hajnalban indultunk tovább. A csempészek két tevét adtak kölcsön, és szamárháton elkísértettek a mesterlövésszel, hogy tevéiket visszavezesse. Búcsúztatásunkra Szidi Mohamed is megjelent. Jóval öregebbnek látszott, mint előző este, és alacsonyabbnak is, mint amikor fejedelem módjára trónolt a gyékény közepén, és hátát az éjszaka karszéktámlájának vetette. Most is fürgén mozgott, még pedig nem a pultja mögött ugráló öreg kalmár, hanem a sportember fürgeségével. A rifkabil fiú – al-Aminnak hívták, mint Hárun ar-Rasíd fiát, ahogy az éjszaka büszkén közölte – mellette állt egy kis emelkedésen. Ezüst nyakláncomat időközben már kifényesítette, csak úgy ragyogott rajta a napfényben. Mielőtt felültem tevémre – összehajtott lábbal feküdt előttem, mintha soha többé nem tudna felkelni –, a bandavezér félrehívott.

– Tegnap este – mondta halkan, mintha csak titkot közölne – féltél a haláltól. Éjjel elgondolkoztam, milyen más gyógyszert ajánlhatnék neked a halál ellen, útravalónak egy életre, a tegnapi gyógyszeren kívül? A legjobb ellenméreg a feltámadás lenne, de ha valaki egyszer nem akarja elhinni, hogy ez a sok piszkos féreg, aki itt nyüzsög a földön, még fel is támad, annak okosabbat kell mondanom.

– Régebben én is féltem a haláltól. Most már nem félek. Halálos ágyamon, ha ugyan módom lenne, a legszívesebben kifolyt szemű koldusokat, vízfejű gyermekeket és bolond vénasszonyokat gyűjtenék magam köré. Addig zabáltatnám őket, amíg okádni kezdenek, aztán langaléta, hektikás dobosokkal és hájhasú, kurta lábú furulyásokkal vidám dallamokat játszatnék, s rájuk parancsolnék: táncoljanak, mókázzanak, bukfencezzenek és szeretkezzenek ágyam körül, hadd lássam még egyszer, milyen silány és nevetséges ez a földi hetivásár.

– Egykor, amikor még engem is meg-meglátogatott a halálfélelem, úgy tettem, mint a könnyelmű, vén kalmár, aki csőd szélén áll, de csak egyre költekezik, mert tudja, hogy ő már úgysem éri meg a csődöt. Leginkább a káröröm vigasztalt, hogy mások is meghaltak: meghalt Nagy Sándor és Szaladin és Caesar, sőt maga Mohamed is meghalt. Hadd mondom el néked útravalónak ezt a kis négysorost Abu Ali Ibn Szinától, melyet oly sokszor és oly szívesen ismételgetek magamnak.

Ünnepélyesen kiegyenesedett, mind ahogy ezt a versmondás kivételes alkalmához, mely egyúttal búcsúja is volt, illendőnek találta.

 

A próféták és mind a nagy nevek, akik töprengtek Lét s Nemlét felett, hol vannak ők? Fecsegtek összevissza, s aludni tértek, mint a többiek.*

 

Tevehátról még láttam, ahogy Szidi Mohamed és al-Amin arcizmai megmerevednek a búcsúzás bánatától. Már messze jártunk, a teve ringásának menüettszerű ütemére, amikor Szidi Mohamed még mindig ott állt, egy kis földhányáson a szakadék fölött, a nála jóval magasabb al-Amin oldalán. Nem integettek, nem mosolyogtak: mereven, mozdulatlanul néztek utánunk, a mögöttünk meredő sziklafal hátterével, mintha ők maguk is kősziklák volnának.

 

*

 

Amár kasbája enyhén lejtő domboldalon állt, nem messze a csúcs alatt. Majdnem négyszögletes, rozsdavörösen rózsaszín, magas torony. A négyszöget elrontja a háromoldalú kiszögellés a torony egyik sarkában. A torony körül ugyanolyan színű, különböző magasságú falak futnak, téglalap, rombusz, hegyes háromszög alakokban, mintha építőik egy kisgyermek firkáját vették volna alaprajznak. Két fal párhuzamosan, folyosó módjára fut le a völgybe, ahol szétnyílnak, és forrását, az apró, posványos tavat, gyér legelőt és néhányszáz datolyapálmát öveznek. Ellenirányban elnyúlt falszerkezet fut fel a domb tetejéig, és deltoid alakú teret zár körül.

Sarkaiból kiszakított kapuja a földön hevert. Amár elmagyarázta, hogy ezen az udvaron tartották éjszaka sátraikban a megláncolt rabszolgákat. A piszkossárga sátrak lakóikkal együtt, még mindig ott álltak. Az egykori rabszolgák leszármazottai most az ő béresei. Nemegyszer kérlelte őket: költözzenek fel a torony két felső emeletére, ahol tíz tágas szoba áll rendelkezésükre. Kérését mindig elutasítják. A berberek nem egykönnyen adják fel szokásaikat. Éppen harminc esztendeje, hogy a franciák elfoglalták Marokkót, és felszabadították a rabszolgákat. Bármikor elköltözhetnek. De hova menjenek? Másutt éhen halnának, és ezt tudják is.

Külön fal zárja be az istállót, míg egy másik udvaron a karavánok szállnak meg. Elég ritkán, mert a nagy karavánút Zagorából fut délnek és keletnek, Timbuktu és Algéria felé, bár most ott is szünetel a forgalom. Mindjárt felmentünk a domb tetejére, ahonnan széles kilátás nyílik a sivatagra, az Atlasz és az Antiatlasz nyúlványaira. Azontúl alkony táján mindennap felmentünk a dombtetőre az ég rozsdásan rózsaszín harangja alatt, és megvártuk, amíg a lemenő nap ugyanolyan színben gyújtotta ki a sivatagot.

Maga a torony nagyon régen épült; Amár úgy gondolta, legalább százötven-kétszáz esztendeje. Külső falát szikladarabokból és szabálytalan kövekből rakták össze, vagy tíz méter magasan, míg belül döngölt földdel tömítették. Szűk csigalépcsőn mentünk fel; kétoldalt, a torony kiszögellésében lőrések nyíltak. Így értünk fel a csapóajtón keresztül az udvarra és a voltaképpeni, földszintes, kétemeletes házba. A két felső emelet, ahová Amár hiába hívta berber alkalmazottait, üresen állt, míg a földszinti öt szobából kettő be volt rendezve, a hozzávaló konyhával. A nagyobbikban, színes ablakok mögött töltöttük a következő napokat. A három fal mellett körbefutó pamlagon marokkói hímzésű párnák tömege, előtte apró asztalkák cédrusfából, vert sárgarézlapokkal. A legforróbb délután sem volt itt meleg, és állandó enyhe huzat lebegett, bár nem tudtam megfejteni, honnan jött. A szoba legszebb dísze, a falra aggatott perzsaszőnyegek közt, két szürkésrózsaszín, óriási üvegtál, bennük éjfekete, csipkeszerű, lebegni látszó mintával. Az üveg finom repedéseiből ítélve, sok száz esztendősek lehettek. Amár szerint Kordovában készültek, III. Abd er-Rahman idején, több mint ezer éve. Olyan gyönyörűek voltak, hogy a remek perzsaszőnyegek szerény dekorációnak tűntek mellettük.

A szoba varázsát illatok adták, a szárazság és az állandó meleg közös termékei. Minden bútordarab és tárgy közelében megéreztem ezt az egyedi illatot, és ahogy lassan mozogtam, akár ültömben is, egyik aromából átkerültem egy másik aroma birodalmába. Nem csak a rézasztalon elfekvő szantálfapipáknak, a cédrus ajtófélfának és ablakdeszkának is megvolt a maga jellegzetes és kellemes szaga: a perzsaszőnyegeken érezhettem a gyapjú meg a festék aromáját, mintha most szőtték volna őket. Amikor a szolgáló hozta a teát, a fodormenta szaga jött előtte; ahogy ittuk, a teáé; amikor kihűlt, és az asztalka fölé hajoltam, az ezüst teáskancsó illatát éreztem; és nemcsak a fém szagát az orromban, de az ezüst fémízét is nyelvem hegyén, mintha megnyaltam volna.

Napközben csak a sátorlakó berberek merészkedtek ki a szabadba. Mi kora reggel és késő délután mentünk fürdeni a völgybe. Amár sohasem izzadt, akkor sem, ha fürdés után felszaladtunk a dombon. Bőre tökéletesen sima volt és száraz: de teste egyes részeinek illata mégis elért. Ha leültünk egymás mellé a pamlagra, elébb a kénes gyufa penetráns gomolyagja borult az arcomra, mint a maszk, amikor meggyújtotta cigarettámat. Utána rögtön megéreztem körmei szaruszagát és tarkója ámbra-illatát, ahogy egy könyv fölé hajoltunk. Ha letelepedtünk az udvaron, elfogott az öröm, hogy teste sokrétű tömjénfüstölője mellett ülhetek. Ehhez járult a pálmafa háncsának illata, mely közös burokba csomagolt kettőnket, míg a nyitott konyhaajtón, hol bent az egyik berber asszony főzött számunkra, kihengeredett az ürühús és az égő faszén szaga.

A polcokon és a kisasztalokon vagy nyolcvan könyv hevert szanaszét, franciák és arabok vegyesen. Sorra vettem az utóbbiakat, miközben Amár magyarázatot fűzött hozzájuk. Díszhelyen Arisztotelész Metafizikájának arab fordítása feküdt, melyet ötszáz év múltán Toledóban átfordítottak latinra, hogy Szent Tamás kezébe kerülhessen. Mellette, pergamen kötésben Ibn Szina főművének, Az orvostan kánonának kairói kiadása. Ezt a munkát közel félezer esztendeig használták tankönyvnek Európa orvosi egyetemein. Amár megjegyezte, hogy számos beteg ember idő előtti halálát okozta, amit azonban nem tudós szerzője, hanem kontár latin fordítója, Gerardus de Cremona számlájára kell írni. Aztán a timurida Bábur Önéletrajza. Apró turkesztáni fejedelemség ura volt, és mint India császára végezte. Kevés nálánál lovagiasabb, toleránsabb és kulturáltabb hódító akadt. Mikor Hindusztánt bevette, időnként megállította seregét egy hétre, hogy legyen ideje olvasni és verseket írni. Nem is rosszakat:

 

Virágillat: a szellő, mely fürtjeimet fújja: aranyló bor; tarkómon szerelmesen tíz ujja: élvezz, Bábur, mert hosszú utat kell még megtenned, s e földi fogadóba nem térsz be soha újra.

 

Hulagu életrajza Arab Sahtól jóval irgalmatlanabb világba vezetett. Amikor Hulagu, Dzsingisz unokája elfoglalta Perzsiát, a meghódított városok lakóit kivezényelte a falak alá, és fölszólította az írókat, építészeket és mérnököket, lépjenek ki a sorból. A többit lefejeztette és koponyáikból magas, szabályos piramisokat rakatott. Így került Arab Sah udvari történésznek a mongolhoz. Perzsia után Hulagu bevette Bagdadot, és mert megígérte al-Musztaszim kalifának, hogy nem bántja, Hárun ar-Rasíd palotájának egyik, ötvenszer ötven méteres perzsaszőnyegébe csomagoltatta. Katonái kibelezték a város másfél millió lakóját, hogy lenyelt gyöngyeiket megtalálják, aztán felgyújtatta Bagdadot, és elkérte Arab Sahtól az iraki hadjárat történetét. Mikor elolvasta, és látta, hogy biográfusa elhallgatja mészárlásait, és kegyes, jóindulatú uralkodón állítja be, ráripakodott: „Írd át! Nem azért tartalak, hogy tisztára mosd szennyesemet az utókor előtt, hanem hogy a még élő ellenségeimet megfélemlítsd.”

Máskor az irodalomtörténészeket vettük elő, mint Ibn Khaldunt és az utazókat, hogy a kordovai kalifátusról hallhassanak. A város rózsalugasokkal borított utcáiról, melyekbe először vezették be az éji világítást: a péntek kivételével mindig nyitva álló közkönyvtárakról és a sok százezer kéziratról, melyek javát Ximénesz kardinális égettette el Granada piacán; és Európa első és sokáig egyetlen egyeteméről a kordovai nagymecsetben, ahol mozlimok, zsidók, keresztények és hitetlenek tanítottak minden elképzelhető tantárgyat; az algebrától a zoológiáig. Amár lefordította valamelyik arab utazó leírását a kalifák palotájáról, melyet a Kordova mellett Medina az-Zahrában építettek, pompás függőkertek között. Itt állt egy oszlopokra támaszkodó fehér márványkupola alatt a híres szökőkút. Medencéjébe higany folyt víz helyett. Az utazó a kupola ablakain beáramló napfényben óriási, háromdimenziós szivárványok közt sétált, mint egy katedrálisban, és nem győzött csodálkozni, amikor átment vagy beleállt a színek közé, fehér köpenyében.

Az utolsó délutánon a pamlag hosszában feküdtünk, egymással szemközt. Amár visszatért Ibn Khaldunhoz, és részleteket olvasott fel a Muqád-dimáhból, ahol a szerző a világon először tárgyalja az ember szociális szerepét, hasonlítja össze a primitív és civilizált társadalmakat, a falut és a várost, és beszél kultúráról, haladásról és dekadenciáról. Aztán al-Gébert mutatta be, aki az algebrának adott nevet, majd al-Hacemet vette elő, kinek ezer évvel ezelőtt hirdetett teóriája és a jelenkori Lyell professzor híres elmélete azonos: mármint, hogy a hegyláncok a talaj vulkanikus gyűrődéseiből keletkeztek. Itt tartott, mikor bejött a kapus a hírrel, hogy a ránik estére megérkeznek. Amár örömében felugrott, és fel-alá szaladgálva magyarázta, milyen szerencsések vagyunk. Az al-Abijja fivérek híres versmondó családból származnak, talán nemzetségük utolsó tagjai. Mauritániából már csak ritkán járnak fel. A marokkói köznép nem érti az irodalmi arab nyelvet, a kereskedőket meg az uralkodó osztályt pedig csak a pénz érdekli.

– Itt minden szétporlad, mint agyagból épített kastélyaink nagyobb zivatar után. Húsz év múlva az al-Abijja fivérek nevét senki sem tudja majd. Hétszáz éve egyetlen valamire való verset, egyetlen jelentős könyvet nem produkáltunk – mondta, mikor visszaült mellém. – Orvosaink, csillagászaink, matematikusaink utód nélkül haltak ki. Marokkó történetét franciák, németek, spanyolok írták meg. Íróink nincsenek. De mit is csinálna az arab író? Majmolja Hemingwayt? Folytassa az Ezeregyéjszakát?

– Krisztus után 600 táján – vetettem közbe – Rómának néhány ezer lakosa volt. Többségük odvakban és romok alatt tanyázott. A Fórumot marhalegelőnek használták. A pápa arra volt büszke, hogy hibásan beszéli latin anyanyelvét. Egyik püspökét börtönnel fenyegette, mert meghallotta, hogy a nyelvtant tanulmányozza.

– Elfelejted, hogy Nagy Szent Gergely pápánál senki sem tett többet az egyházi zenéért.

– Rettenetes vagy – sóhajtottam. – Azt szerettem volna mondani, hogy Róma könyvtárai is leégtek. Az irodalom emléke kihalóban volt. És mégis, már 600 táján esténként néhány tucat római gyűlt össze a Fórum valamelyik elhagyott zugában. Egyikük kívülről tudta Vergiliust, és részleteket adott elő belőle. A sötétben és halkan, mert a pápa nem kedvelte az irodalmat. Azt hiszem, ma este ugyanezt tesszük az arab költészettel. Remélem, hogy…

– Aligha – hárította el. – Mindaz, amit mondasz, bizonyítja, hogy a ti kultúrátok hanyatlik és megújul. A mi kultúránk lehanyatlott és nem újul meg. A nap is hanyatlik – tette hozzá és felállt. – Menjünk fürdeni.

Amár az udvaron teríttetett négyünknek. A világítást fáklyák szolgáltatták a háttérben. Az igricek sárga bőrű, középkorú berberek voltak, alighanem ikrek, kicsi, egyenes orral és arccsontjukat borító, joviális húspárnával. Későn érkeztek és fáradtak voltak, de vacsora közben felvidultak.

– Először – fordult felém Amár – verseket hallasz, melyeket a költők szülőföldükről írtak.

Az előadók egymás mellé álltak, háttal a fáklyáknak, és felváltva mondták a verset. Lantszerű hangszerükkel csak helyenként kísérték szavalatukat. Amár a rövid verseket kapásból fordította franciára, a hosszabbaknak a tartalmát foglalta össze, de a legszebb passzusokat szó szerint adta vissza – ahogy a rímekből kiszámíthattam, 16-20 soros részletekben. Kívülről tudta mindet.

Mekkáról vagy Bagdadról szóló költeményekre készültem, de a ránik ad-Dujvani négysorosával kezdték.

 

A virradat lassan mossa szemét. Galamb búg. Aztán hosszú csend. Utána világos lesz és a Guadalquivir bedugja ezüst karját a tér zöld ujjasába.

 

Utána Ibn Hámdisz két költeményét mondták el. Az első szülővárosáról, Palermóról szólt, ahonnan menekülnie kellett, amikor a normannok elfoglalták. A másikat már Andalúziában írta:

 

Kék vízben méhzöld kertem, övemen rőt palást, hol csak gyönyört ismertem, és soha-soha mást, ahol fiatal voltam, hajtás a rózsafán, s ahol most úr a norman, Szicília, hazám, mennék, ahová mennem többé már nem lehet, hogy szikláin szétverjem mezítlen mellemet.

 

Még néhány verset mondtak Portugáliáról, Sevilláról és Granadáról. Mind a hármat száműzöttek írták. Behunytam szememet a fájdalmas gyönyörűségtől. Első pillanatra a Lánchíd jelent meg előttem és a már lehanyatlott nap utolsó rezgése az égen a Várhegy fölött. Aztán a klasszikus arab nyelv szépsége ragadott el. Mintha az európai sovinizmus lázadt volna bennem, amiért a mórok ilyen otthonosan érezték magukat városainkban. Sebaj, gondoltam, én is ilyen otthonos vagyok most köztük és költőik között. Mire kinyitottam szemem, láttam, hogy a zene, a költészet ereje, a pálmaudvar díszletével együtt összehozott és egybefűzött négyünket az éjszakára; nem volt többé különbség az előadó és a hallgatók között.

Amár nem adott több utasítást a bárdoknak: adják elő, amit jónak látnak. XIII. századi andalúz utcai énekekkel kezdték, és úgy mentek visszafelé az időben. Először Ibn Quzmánhoz – mintha ennek verseit egy jóval könnyedebb, melankólia nélküli Heine meg egy trubadúr írták volna kettesben:

 

Hull a könnyem, arcom bús, elhagyott Señora Cruz, szép pékné, Señora Cruz, csupa liszt és csupa hús, ropogó, friss szerelem, pékné, pompás szerető, hogyha ő aludt velem kilyukadt a lepedő – s most mégis Señora Cruz ágyába más fiút húz, ragya marja meg a csúz, csalfa ő, mint minden nő, minden nő, ha andalúz.

 

Ibn Hazm al-Andaluszi erotikája egy évszázaddal korábban vadabbul és kegyetlenebbül szólt:

 

Az alkalom villámfény, nincs másodperc, s már nincs is. Most haraphatom számat, hány lányt, fiút, nőt, férfit mulasztottam el bambán – de kései a bánat. Emlékük számban maradt keserű pilulának: bár lettem volna léha – légy gyors, merész és csapj le reá, mihelyt meglátod mint zsákmányra a héja, szeretkezz vele rögtön, de elébb csókold végig halántéktól bokáig – a kegyetlen mindenség csak kéjt ad vigaszunkra s azt sem adja sokáig.

 

Az andalúz szerelmes versek után al-Maarrí, a szíriai vak, nihilista költő következett, aki napi fél cipóval és egy korsó vízzel beérte és egyetemet szervezett maga körül, hol minden tantárgyat ő adott elő. Verseiben zokszó nélkül, hideg racionalizmussal írta meg, hogy születésünk és halálunk egyformán katasztrofális, de a legnagyobb katasztrófa: villanásnyi, tökéletesen értelmetlen életünk. Szíriából az igricek Hárun ar-Rasid Bagdadjába vezettek, Abú Nuvászhoz, az arabok legnagyobb költőjéhez. A duhaj, borissza, botrányos életű, börtönjárta és oly modernnek hangzó lírikushoz, aki ívben kerülte ki a mecset kapuját, gyephokiról és solymászatról írt, hajnalig tartó tivornyáiról, a Tigris zöld vizéről, mely az öngyilkosokat vonzza, lányok ananász alakú melléről és kéjfiúk tarkójának illatáról. Egyik, diákkorában írott, szerelméhez szóló verse így végződik:

 

Jöjj el hozzám. Jöjj inkább ma, mint holnap, de holnap is. Olyasmire, mit pásztor- órának hívnak Bizáncban. Ajtómon erős a zár. Bármeddig, akárhányszor csinálhatjuk. Papád Bágdádból nem lát ide. Ne habozz. Gondolj arra: hány évig vágtázhatunk még így, szélfútta hamvas mellel, rugalmas és sovány combbal – mintha csak rászegeztek volna – ifjúságunk elszabadult lován?

 

Majd továbbkísértek vissza a múltba, a Próféta előtti időkbe, törzsi háborúk, sivatagi rablók, a lovagiasság és az orvgyilkosság korába, és elmondták Imru’l Qaisz több száz soros, barbár remekművét, az Ódát. Műsorukat egy másik hosszú költeménnyel zárták. Ez a cirkuszi lovarnőről, Theodoráról szól, aki Justinianus bizánci császár felesége lett, és akit Imru’l-Qaisz meglátogatott, és a legenda szerint el is csábított. Avagy megfordítva. A császárné és az egykori utcalány a versben úgy elevenedett meg, gőgjével és elfojtott hisztériájával arcán, koronája kék meg zöld drágaköveivel, mint amilyennek ravennai mozaikja mutatja.

Az igricek a nagyszobában aludtak, ahol a nappalt szoktuk eltölteni. Ketten, mint máskor, felmentünk a lapos tetőre. Gyékényünk mellett kancsóban fodormentás tea várt, süvegcukor és egy pohár. A közös poharat a vendégbarátság etikettje kívánta meg. Meztelenre vetkőztünk a meleg éjszakában, s hanyatt feküdtünk a gyékényre. Fölöttünk a félhold és megszámlálhatatlan csillag. Amikor elterültünk egymás mellett és szinte hipnotizálva néztünk a magasba, a csillagok mind ezüstszínűeknek látszottak. Lassanként megszínesedtek, mint tarka gombostűfejek és mélységben is szétváltak: némelyik belehátrált a végtelenbe, mások előrejöttek felénk. Ha kissé elfordítottam a fejemet, a torony alig bokamagas mellvédje fölött leláttam a pálmaligetre. Berillzöldnek tűnt a világos éjszakában, ametisztszínű és lapis lazult foltokkal. Délkelet felé a rozsdabarna dombok szinte izzottak. De lehet, hogy a nappal megszokott színeket festettem vissza reájuk.

Később, amikor Amár elaludt, felültem oldalával szemközt. Első éjszaka, amikor feljöttünk a torony tetejére, elmondta, hogy az év nagy részét itt tölti a kasbában. Most nemcsak azért hívott e kirándulásra, hogy tíz napig együtt legyünk. Azt szeretné, ha ideköltöznék. Ha a németek elvesztik a háborút, utána visszamehetek Magyarországra, vagy ha úgy tetszik, maradok. Ha pedig Hitler megnyerné a háborút, és a németek elfoglalják Marokkót, a kasbában biztonságban élhetünk mindhalálig. Vegyem komolyan a meghívást, de ne válaszoljak mindjárt. Tudja, nehéz a dolgom.

Amikor ezt mondta, Amárt láttam meg magamat, mint két foghíjas, kopasz vénembert, ahogy vicsorogva veszekszünk a torony tetején. Aztán elfogott a gyönyörűség, hogy ilyen elképzelhetetlen körülmények közé kerültem, az unalmas otthon után az izgalmas hontalanságba, amitől mindig féltem, és amire mindig vágyakoztam. Hiúságomban Józsefnek képzeltem magam, ki negyedfélezer esztendővel ezelőtt alighanem éppen így ült, keresztbe vetett lábbal Potifár amarnai palotája tetején az egyiptomi éjszakában, és maga elé idézte, milyen rossz volt a kiszáradt kút fenekén, és milyen érdekes és kalandos az élet itt Afrikában.

Egy hete töröm a fejemet szabad pillanataimban, mit válaszoljak. Nem tudom. Újvári bőkezű támogatását elfogadom, nem érzek lelkifurdalást miatta, mert szereti verseimet, és egy gazdag embernek kötelessége és dicsősége a művész támogatása. De Amárhoz való viszonyom ennél jóval kényesebb. Húszas éveim végén sem ismerek még stabilitást, és hat hónaponként bújok ki a saját bőrömből, mint a kígyó. Még örülök is ennek. Mit várhatok Amártól, aki ebben hasonlít hozzám, és ráadásul néhány évvel fiatalabb, valószínűleg huszonnégy, ha nem huszonhárom? Meghívását nagyon komolyan adta elő; jobb lett volna, ha, mosolyog hozzá. Hol a biztosíték, hogy később is ragaszkodik hozzám? Egy hete élünk együtt, kedvessége, szépsége, műveltsége megszédít és elbűvöl; származásunk és neveltetésünk különbsége ezerszer inkább összehoz, semmint elválaszt bennünket. Mégis, hosszú beszélgetéseink alatt Amár szinte semmit nem árult el önmagáról. Lényét egyáltalán nem ismerem, legfeljebb sejtem, hogy a bárány és a leopárd együtt laknak benne, csakúgy, mint bennem. Ami nem nagyon biztató. És mit szól majd a felesége, Buthájná, ha a hitetlen idegen beköltözik családi tornyukba? Vajon Amár, aki olyan eszes, nem gondol erre?

Saját helyzetem még bizonytalanabb. Ha Hitler megnyeri a háborút, Magyarország eltűnik a föld színéről, és vele együtt pusztul az a korhadozó kultúra, amelynek parányi részecskéje vagyok. A német győzelmet nem érdemes túlélnem, sem Amár tornyában, sem Dél-Amerikában, sem Új-Zélandon, sem sehol a világon. Ilyen esetben meg kell halni, mentől gyorsabban, annál jobb. És ha Hitler mégis elvesztené a háborút? Ezt nem tudja senki, de csak ebben reménykedhetem, és csak ezt az egyetlen lehetőséget tartottam szemem előtt. Mindjárt megérkezésünk után, Bandi lázas biztatására, érdeklődni kezdtünk, hogyan vehetnénk részt a háborúban és menekülhetnénk meg a francia csapda után az egyelőre még lazábban szorító marokkói csapdából.

Havassal és Kelemennel együtt legszívesebben a szabad franciáknál jelentkeztünk volna katonáknak. De Gaulle két legközelebb eső támaszpontja Brazzaville a Kongó partján és Fort Lamy Csádban. Mindkettő több ezer kilométer távolságban. Felvilágosítottak, hogy nyolc-tízhetes karavánutat a Szaharán keresztül a nők semmiképpen nem bírják ki élve, a férfiak is aligha. Hasonló a helyzet a legközelebbi angol gyarmattal, Sierra Leonéval. A háromezerötszáz kilométeres utat Freetownba motorcsónakon vagy vitorláson kellene megtenni az Atlanti-óceánon, nagyrészt lakatlan part mentén. Hosszú járatú karavánok nem indultak a Szaharán át, és oly őrült tengerész sem akadt, ki elkísért volna bennünket Freetownba.

Így tudomásul vettem, hogy a háborút, bárhogy végződik is, minden valószínűség szerint Marokkóban töltöm. Az elmúlt négy hét alatt a fasiszta gyarmati kormányzat és rendőrség egyik rendelkezést hozta a másik után a Franciaországból emigrált idegenek ellen, kikben, és nem oktalanul, demokrata meg szocialista ellenségeiket látták. Szinte bizonyos, hogy a nyomás egyre erősödik. Ilyen körülmények közt nem hagyhatom el a barátaimat és a feleségemet, bármily szívesen is menekülnék az utóbbitól ide, ebbe a paradicsomba, sőt sokkal rosszabb helyekre is. Nem fogadhatom el Amár meghívását.

Nagyon fáradt voltam, de ébren tartott az ellenállhatatlan vágy, hogy szépségében gyönyörködjek. Térdem majdnem érintette oldalát. A Termini múzeumban, a Vatikánban vagy az Ufficiben is mindig egész közel álltam a kyrénei fejetlen Aphroditéhez, a belvederei Apollóhoz vagy a Medici Vénuszhoz, amíg már-már éreztem arcomon a márvány hidegségét, de mégsem olyan közel, hogy az őr rám ripakodhasson. Hangtalanul aludt. Mintha nem is hosszú, nagyon keskeny párnánkon, hanem sűrű, pávakék haján nyugtatta volna a fejét. A félhold arccsontját és nyakszirtjét világította meg, meg csípőcsontja jeges sarlóját. Arcát nem mertem nézni, mert attól tartottam, felébresztem. Szemem lesiklott mellére. Ilyenkor mindig szorongásfélét éreztem, hogy abbahagyja a lélegzést. De felülről nem láttam jól mellkasa mozgását, és szemem is rezgett, akár a csillagok. Jobb lesz, ha lefekszem melléje.

 

*

 

Három öszvéren – a harmadikon Amár egyik berbere kísért bennünket – több napi utazás után Agadirba értünk. Itt már Amár elbocsátotta emberét az öszvérekkel. Egy kis szállodában megebédeltünk, majd megkérdezte: eljönnék-e vele a marabuthoz? Néhány kilométert gyalogoltunk a homokdombok között, alattunk a tenger szikrázóan kék tükrével. Útközben Amár felvilágosított, hogy marabutnak a jósokat hívják és egyúttal a kupolával fedett, kocka alakú épületeket, ahol az ilyen jövendőmondók laknak. A marabutokat a nép varázslóknak, mágusoknak, szent embereknek tekinti. Az, akihez most megyünk, nem szent ember, hanem álszent csirkefogó, aki praktikus tanácsokat osztogat.

Ha így van, gondoltam, úgy miért megyünk hozzá látogatóba? Jobbnak tartottam, ha nem kérdezősködöm.

A marabut kis szőnyegen ült, a házat alkotó egyetlen nagy és majdnem teljesen üres helyiség kellős közepén, a kupola alatt. Csontos arcú, turbános, szakállas vénember volt. Fejét megbiccentette Amár irányában, karját szertartásosan mellére fektette, és futva rám sandított szembogarával, mely duzzadt, barna és fényes volt, mint a beáztatott mazsolaszem.

– Üdvöz légy, Amár ibn Nasszer al-Moravi – mondta lassan és ünnepélyesen. – Üdvöz légy és béke veled! – Majd keskeny ajka ferde mosolyával, mely kivillantotta előreálló, de teljesen ép és hófehér fogsorát, konvencionálisan és leereszkedő hangon folytatta: – Örömmel látom, hogy egy idegen kedvéért búcsút mondtál a marokkói ifjúságnak. A fez kitűnően áll a hitetlen fejebúbján. Így szemre azt mondanám, legalább akkora jómadár, mint amilyen te vagy.

Még egy rövid, éles pillantást vetett felém. Szégyenemben mélyen meghajtottam fejemet.

– Valahányszor meglátlak, Amár – folytatta az öreg –, a tornaszer jut eszembe, melyet egy mogadori iskolában pillantottam meg először. Ha jól emlékszem, súlyzónak nevezik. Az iskolát meg a tornászást is az átkozott franciák kényszerítették reánk ezzel a súlyzóval együtt.

– Nos – folytatta a merőben retorikusnak szánt bevezetés után –, ez a súlyzó rövid vasrúdból tevődik össze és két egyforma vasgömbből a rúd két végén. Tiszteletre méltó megjelenésed mindenkor ezt a szerszámot juttatja eszembe. Mert gerincedet a vasrúddal vetem össze, míg a két gömböt a gerinced végén sarjadt két gömbhöz hasonlítom. Az egyik ama testrésze, mely nélkül nem volnál képes gondolkodni, míg a másik híján nem tudnál gyermekeket nemzeni, ha ugyan – feltéve, ám meg nem engedve – ez állna szándékodban. Hadd köszöntsem benned a természet csodáját. Mármint azt, hogy tested nem a nagyobbik golyóbis irányában billen el, hanem éppen ellenkezőleg, a kisebb golyóbis húzza le a nagyobbat. Alighanem azért, mert herezacskód férfias nedvei nehezebbek és töményebbek agyvelőd állagánál. Hiszen, mint ahogy Abu Ali Ibn Szina – legyen emléke áldott! – már régen megmondta: testünk felett a nedvek uralkodnak. Ahányszor idejössz, édes fiam, mindig a kisebbik gömb dolgai vezérelnek. Add elő bajaidat, Amár, a tőled megszokott szemérmetlenséggel, amelyért mindig kedveltelek!

Azt reméltem, hogy Amár néhány gorombasággal otthagyja a szemtelen vénembert. Legnagyobb csodálkozásomra trágárul eltréfálkozott vele, majd röviden előadta, hogy szeretne megszabadulni a feleségétől. Az asszony veszekszik vele, untatja és terhére van.

– Menj el holnap a kádihoz, tépd össze a házasságleveleteket – vetette oda a marabut könnyedén. – Hány birkát adtál érte?

Amár elmagyarázta: atyja halála óta anyja a családi vagyon ura, már pedig anyja szereti az ő feleségét, a két nő, akármilyen furcsa is, összetart ellene; ha anyja akarata ellenére elválik, kitagadják a családi vagyonból.

– De mit magyarázkodom neked? – kérdezte hirtelen. – Hiszen mindezt nagyon jól tudod.

– Persze, hogy tudom – mondta az öreg, és alig észrevehetően felemelte öléből jobb kezét.

Amár huszonöt frankos ezüstöt hajított oda neki; az öreg majdnem mozdulatlanul elkapta, és újra megemelte a kezét.

– Nagyon jó tanácsot adok – mondta, szinte könyörgően.

Amár még egy huszonötfrankost keresett elő. A marabut lehunyta szemét és elgondolkozott. Teljesen mozdulatlanul ült, csak ajka mozgott, mintha imaszöveget mormolna.

– A Dar-el-Bejda-i Vulkán garázs egyik teherautó-vezetőjét jól ismerem – mondta egyhangú unalommal, mintha felsőbb hatalmak parancsát közvetítené, melyet ő maga nem is ért. – Larbinak hívják. Pénzért mindenre kapható. Mutasd meg ennek a Larbinak a feleségedet, mikor az utcán jár. Mutasd meg neki sokszor, míg Dar-el-Bejda valamennyi asszonya közül felismeri, mégha egyetlen csődületbe keverednének is össze. Mutasd meg neki addig, míg hátulról is felismeri Maghreb valamennyi asszonya közül. Ígérj ennek a Larbinak először kétezret, és alkudj meg vele négyezer frankban. Figyelmeztesd Larbit, hogy gázolásért legfeljebb nyolc hónapot sóznak rá, elvégre nőről van szó, de ha bevallja, miért tette, felakasztják.

A Derb Szidna-i úton a franciák szerencsére még nem építettek járdát. Gázolja el nevezett Larbi feleségedet lehetőleg a kora reggeli órákban, amikor az asszony a piacra megy, és kicsi a forgalom. Gázolja el hátulról. A hátulról való elgázolás legyen benne szóbeli megállapodástokban, mondd meg neki, nem fizetsz, ha elölről gázolja el. Ha a nők szemből látnak teherautót, közvetlenül az orruk előtt, ugrálni kezdenek, mint a tyúkok; a végén még ott marad a nyakadon, fél kézzel és fél lábbal, a következő ötven esztendőre.

Mindaddig, amíg a szerencsétlenség be nem következik, légy nyájas a feleségedhez és összeszorított foggal tűrd minden rigolyáját. Ha ócsárolni kezd, amiért fiúk után szaladsz, esküdj meg, hogy a javulás útjára lépsz. Hogy jó akaratodat bebizonyítsd, feküdj le vele nyomban. E vállalkozáshoz adjon néked Allah erőt. Segítsen a tudat, hogy ez az utolsó alkalom, amikor meg kell tagadnod önmagadat. Ezenkívül nagyon fontos, hogy ne csak négyszemközt nyájaskodj hitveseddel. Légy hozzá kedves a rokonok meg a cselédek előtt is. Hadd sajnáljon mindenki, amiért fiatal feleségedet éppen házastársi boldogságtok legszebb perceiben kell elvesztened. Larbinak pedig, ha már a börtönben ül, küldess be egy-egy jó ebédet. Ne gyakran, mert akkor azt képzeli, félsz tőle, és zsarolni kezd. Egyszer egy héten, pénteken; hadd lássa, nem hagyod cserben, és hadd dicsérjenek a város lakói nagylelkűségedért, amiért még feleséged gyilkosának is megbocsátasz.

– De közeledik az ima ideje – folytatta hirtelen köznapi hangon, és könnyű kézmozdulattal, melybe némi lenézés vegyült, elbocsátott bennünket. Nem erkölcsi felháborodás, csak lenézés, ahogy a bölcs öregember lenézi a kótyagos ifjúságot.

Lementünk fürdeni a tengerpartra. Amíg a marabut előtt álltunk, a jelenet brutalitása ugyan meghökkentett, de szórakoztatott is. Mindezt, biztattam magamat, nem kell komolyan venni. Mihelyt kiléptünk a dűnék közé, a megszégyenülés teljes súllyal nehezedett vállamra. A látogatásért önmagamat és nem Amárt kell okolnom, állapítottam meg keserűen. Ezt a keserűséget enyhítette a hízelgő tény, hogy barátom az én kedvemért kívánja eltenni a feleségét láb alól. Micsoda csávába kerültem! Erkölcsi prédikációra készülök, bár hiányzik hozzá a morális alapom. Mégsem hallgatok. Mindent megteszek, hogy eltérítsem szándékától.

– Akarod véleményemet hallani? – kérdeztem, mikor vetkőzni kezdtünk a magányos tengerparton.

– Szívesen – felelte szórakozottan és kilépett papucsából. – Úgyis tudom, mi következik.

Közvetlenül a víz mellé ültünk a nedves homokra. Kis hullám érkezett és gyönyörű, violakék kagylót tett le csípője mellé: a tenger ajándékát.

Ügyefogyottan, összevissza beszéltem. A kasbában nemegyszer mondta, hogy a teológiát, a metafizikát, a filozófiát és az erkölcstant minden alapot nélkülöző képzelgésnek, agyrémnek tekinti, melyeket az emberek kedvükre változtatnak századról századra. Mégis igyekeztem meggyőzni, hogy a ne ölj nemcsak társadalmi konvenció és a büntető törvénykönyv egyik fontos tétele, hanem olyan parancsolat, mely az emberek többségében benne lakik.

– Ha így volna – mondta –, úgy az emberek nem gyilkolnák egymást az idők kezdete óta. Háború se lenne, ha az emberek nem akarnának háborúba menni.

Miután minden humanista érvemet megbuktatta, azzal próbáltam hatni: nincs joga Buthájná életét elvenni, amikor az asszony minden bizonnyal szeret élni.

– Buthájná nem tud írni-olvasni. Lelki kapcsolat nincs kettőnk között. Ezt nem tudod megérteni. A ti nőitek szellemi társaitok, a mieink nem. Már a próféta megmondta, hogy a nőnek nincs lelke.

– A Koránra hivatkozol, miután nemegyszer biztosítottál, hogy egy árva kukkot sem hiszel belőle?

– Gyerünk fürdeni.

Lassan mentünk be a vízbe: nagyon hideg volt. Mikor a csípőnkig ért, Amár felém fordult:

– Egyetlen dolog érdekel csak. Erre kérek választ. Az igazat akarom tudni. Kevésbé szeretsz azóta, hogy a marabutnál jártunk?

Néhány pillanatig tűnődtem.

– Ugyanúgy szeretlek – vallottam be.

Estig maradtunk a vízparton. Amikor visszamentünk a kis szállodába, nagynehezen megígérte, hogy egyelőre nem veszi fel a kapcsolatot a Vulkán-garázs Larbijával.

Ezt nem tartottam túlságosan megnyugtatónak.

 

*

 

A szubtropikus nyár szédítő iramban múlt el. Közben helyzetünk egyre bizonytalanabbá vált. Elsőnek az olasz fegyverszüneti bizottság érkezett meg, de ezek, mint ahogy Újvári kitűnően szervezett kémrendszere jelentette, nem sok vizet zavartak és idejük javát bordélyokban töltötték. Az angol blokád következtében a casablancai kikötőből elmaradt sok-sokezer tengerész, és a legszebb nők – európaiak, arabok, négerek, kínaiak –, akik addig 15 percenként rúgták ki klienseiket, mert házacskájuk földszinti kávézójában tucatszám várakoztak a gavallérok, most reggelig tartották ágyukban vendégeiket, és oly alacsonyra szabták a taksát, mint soha azelőtt és alighanem soha azóta.

Rövidesen a Gestapo követte az olaszokat, kurta nyakú, hájas, nagy bottal járó turisták maskarájában. Kettesével rótták az utcákat, ültek a sörözőkben, és leselkedtek ki kalapjuk karimája alól. Felismerhetetleneknek képzelték magukat, holott a legsűrűbb tömegből is kiríttak. Rövidesen néhány belga és holland ismerősünk nyomtalanul eltűnt; állítólag a missouri koncentrációs táborba kerültek, mélyen az ország belsejébe. A rendőrség politikai osztálya új főnököt kapott, egy elzászi németet. Megérkezése után nyomban magához rendelt hármunkat, Bandit, Kelemen Zolit meg engem. Veres képe volt, mintha csorba késsel borotválkozott volna, szájszéle vonaglott, talán a dühtől vagy a harctéri idegsokktól. Ránk ordított, hogy ismeri üzelmeinket és gondja lesz ránk mocskos idegenekre. Ezzel kidobott, mintha mi tolakodtunk volna hozzá, és nem ő rendelt volna a rendőrségre. Másnap este mind az öten vacsoránál ültünk, megjelent földszinti ebédlőnk utcára nyíló ablakában. Két könyökével a párkányra támaszkodott, és úgy bámult be ránk. Kelemen Éva friss terítéket helyezett a három matracból rakott asztalra, és beinvitálta. Hörgő hangot hallatott, öklével megfenyegetett bennünket, és tovább ment autójához. Más menekülteket éjfél után hívott fel, bemutatkozott nekik, és pusztulásukat ígérte.

Délelőttönként az óriási tengerparti uszodába jártam. Hasra feküdtem a gáton, mely az édesvizű medencét a tengertől elválasztja, és lenéztem a szürke, unottan hullámzó Atlanti-óceánra, vagy fel a napra, mely úgy szállt fejem fölött, mint az elhajított és robbanni készülő kézigránát. Osztrigákat téptem a szikláról, és verset csináltam fejben. Valyt hiába hívtam az uszodába. Bőre fehérségét féltette és szívesebben trécselt néhány szélsőbaloldali magyar menekültasszonnyal, akik abban bíztak, hogy Sztálin nem feledkezik meg róluk nehéz helyzetükben. Bandi, mióta Molotov üdvözlősürgönyt küldött Hitlernek, mikor Párizst elfoglalták a németek, nem táplált hasonló illúziókat. Lorsyval együtt egész nap Újvári villájában ült, és a BBC-t vagy De Gaulle brazzaville-i rádióját hallgatták hármasban. Bármennyire érdekelt a háború, irtóztam, hogy napjaimat London bombázása és más kétségbeejtő hírek hallgatásával töltsem. Bandi, a maga szelíd módján meg is vetett érte.

Délutánonként Amárral ültem a kávéházban. Arab öltözékben jártam, dzsellabában, fezben és fehér papucsban, mert bennszülötteket nem igazoltattak, és közben megtanultam úgy járni és mozogni, mint ők. Vagy a gőzfürdő kupolája alatt hevertünk a forró vízben, mint két főtt hal. Utána kisétáltunk az alkonyatba, mely pasztellszínű volt és ragacsos, mint a törökméz. Lementünk a tengerpartra, a bougainville-ával benőtt vörhenyszínű sziklákra, hol szembetalálkoztunk a friss széllel, és a pálmák alatt a hold hengermalma szórta ránk a lisztet. Aztán hazamentem. Máskor egy városszéli, kis arab vendéglőben vacsoráztunk. Amár jól ismerte a turbános vendéglőst, és mindig pár percig suttogott vele. A vendéglőtől mintegy száz lépésre, egy fiatal erdőben pajtaszerű kunyhó állt, apró asztallal, mosdólavórral és keskeny, egyszemélyes pamlaggal, ahol az éjszakát töltöttük. Legújabban Amár pisztolyt hordott, mindig maga mellé tette a kisasztalra. Olykor nyolc-tíz napra eltűnt. Ilyenkor csak annyit közölt velem, hogy fontos dolga akadt. Nyilván újabb fiatalembereknek mutatja karbáját, és hívja meg őket egy életre, gondoltam. És erre az emberre bízzam magam?

A hét két meghatározott napján Újváriéknál vacsoráztunk. Amikor besötétedett, és asztalnál ültünk, nemegyszer kopogtattak az ebédlőablakon. Újvári átment a szomszéd szobába. Hallottam, ahogy kinyitja a páncélszekrényt, és – minden bizonnyal pénzzel kezében – kimegy a kertbe. Máskor a pincébe vitte a látogatóit, és hosszan tárgyalt velük. Amiből megértettem, hogy Újvári háza a szabad franciák egyik titkos központja. Lorsytól megtudakoltam, hogy Sándor előttünk miért titkolódzik, és miért nem fog be munkára az ügyért, melyet a magunkénak érzünk? Ernő azt felelte: őt sem avatja be. Félt bennünket.

Egyszer, késő éjjel, a ház asszonya Valyval, Bandival és Lorsyval még a vacsoraasztalnál ült, míg Újvárival sétáltam kint a kertben. Két ember lépett elénk. Nem hallottam közeledésüket: a füvön át jöttek, nem a kavicsos úton. Franciául, de idegen kiejtéssel köszöntek: – „Vive De Gaulle!” Újvári elvonult velük a villa mögötti sötétbe.

– Lengyel pilóták – mondta, mikor visszatért. – A barátod holnapután viszi őket Gibraltárba.

– Melyik barátom?

– Ugyan, Gyurka. Előttem titkolódzol? Az arab barátod, akivel délutánonként a kávéházban ülsz.

– És te adod a pénzt, amiért átviszi őket?

– Ingyen viszi. A pénz a rendőrség, a francia és a spanyol parti naszádok megvesztegetésére kell. Veszedelmes út, motorossal a gibraltári aknazáron át. Félek, hogy a barátod egy nap nem tér vissza.

– És bennünket miért nem küldtél már Gibraltárba?

– Engedélyt a tangeri angol konzul ad, de csak azoknak, akiket Anglia azonnal használni tud. Csehszlovák, lengyel meg belga pilótáknak. Meg francia állampolgároknak, akik De Gaulle-nál jelentkeznek. Aki illegálisan érkezik, azt lecsukják. Vagy agyonlövik. Nem tudom. Háború van.

Közben Bandi és Zoli is értesült a gibraltári embercsempészésről. Rögtön összeültünk. Mindhárman égtünk a vágytól, hogy a brit hadseregben harcolhassunk. De hogyan? Referenciára volt szükség, és erre senki sem alkalmasabb, mint Londonban élő barátaim és ismerőseim: Mikes György, Károlyi Mihály, Hatvany Lajos, Ignotus Pál. Ezek ajánlásával talán meg tudjuk győzni a tangeri konzult, hogy engedjen be Gibraltárba, illetve Londonba. Amit Amárról megtudtam, hihetetlen magasra emelte fölém. Ezt mindjárt meg is mondtam neki. Elhárította dicséretemet, de hozzátette: az lesz a legszomorúbb útja, amikor majd engem és barátaimat kell átvinnie. Azontúl mindennap magam előtt láttam a képet: ahogy Amár, derekára kötött kormánnyal ül a motornál és a koromfekete vizen át visz bennünket a Szikla felé, ahol kétszáz év óta annyi protestáns, mór, zsidó és hitetlen, annyi karlista, liberális, demokrata és szocialista talált menedéket a biztos halál elől.

Diplomáciai képességei, nyelvtudása és tekintélyes megjelenése miatt alig akadt ember, aki kedvezőbb auspíciumok mellett járhat el ügyünkben, mint Lorsy. Vacsorára hívtuk, és megkértük: utazzon el Tangerbe. Kelemen Éva szorgalmasan töltötte poharába a konyakot, miközben Ernő a jó ételtől és italtól elérzékenyült. Meg attól is, hogy el kell válnia tőlünk. Könnyet törölt ki szeme sarkából, és minden ékesszólását latba vetette, hogy Casablancában tartson bennünket. Maradjunk itt. Újvári pompás összeköttetéseivel és pénzével könnyen megvéd mindannyiunkat a Gestapótól. Az ember sose hagyjon el egy várost, ahol ilyen nagyszerűen élhet munka nélkül.

Mikor lehurrogtuk, filippikába kezdett Anglia ellen:

– Az angolok segítették Hitlert a felfegyverkezésben. Mussolini hajóit az angolok engedték át a Szuezen, hogy elfoglalhassák Abesszíniát. Léon Blum kezét Baldwin fogta le, amikor meg akarta segíteni a köztársasági spanyolokat. Csehszlovákiát Chamberlain adta el Münchenben. Minden sajnálatom az angol népé – jegyezte meg, miután kihörpintette konyakját –, de azt isszák meg, amit kotyvasztottak. Ti pedig ne dőljetek be a buta axiómának, hogy háborúban a kevésbé megvetendő fél oldalán kell harcolni. A háború elől futni kell. És ez a tétel – ezzel Bandira és rám mutatott – poétákra még fokozottabban vonatkozik. Költők kövessék Horatius példáját.

Több órás érvelés után mégis elvállalta a megbízatást. Nem csak a mi ötünk, de még egy tucat magyar menekült útlevelével elindult Tangerbe. Két hét múlva tért vissza. Összebarátkozott és többször teázott a rokonszenves, öreg angol konzullal, aki köszöni buzgalmunkat. Sajnos, Anglia csak repülőtiszteket használhat meg francia állampolgárokat De Gaulle seregében. Néhány hónap múlva Tangerben kiderítettük, hogy az angol konzul fiatalember, és hogy Lorsy a lábát se tette be a konzulátusra. Mikor kérdőre vontuk, azt felelte: atyai kötelességének érezte, hogy bennünket, éretlen fiatalokat visszatartson a pusztulástól, akármennyire is vonzott mindhármunkat a hősi halál.

 

*

 

Utolsó lehetőségnek Bandi Martinique szigetét hozta fel. Egyik francia gyarmatról a másikra úgy tudtuk, át lehet menni; az ilyen utazáshoz a francia kormányzóságon adtak engedélyt Rabatban. Martinique nem tartozott Vichyhez és De Gaulle-hoz sem. Semlegessége nem vonzott, amiért úgy gondoltam: ha netán sikerülne Martinique-i vízumot szerezni, feleségem és barátaim mellett maradok míg behajóznak, aztán lemaradok Amár karbájában. Ügyünk vitelét ismét Lorsy vállalta el. Tizenkilenc magyar útlevéllel zsebében el is utazott a fővárosba. Megígérte, hogy negyvennyolc órán belül visszatér vagy telefonál. Az utcai igazoltatás ekkorra már oly mértéket öltött, hogy passzus nélkül legtöbbje ki sem merészkedett az utcára, ahonnét papírok híján egyenest vitték a koncentrációs táborba.

Mikor Lorsy nyolc nap múltán sem írt, sürgönyzött vagy telefonált, kétségbeesett honfitársaink közül az egyik – dunai matróz, aki önkéntesként szolgált a háború alatt a francia hadseregben – öngyilkossági kísérletet követett el. Elhatároztam, hogy Lorsy után indulok Rabatba. Csak kora délelőtt, amikor az autóbusz a rabati régi várkapun bekanyarodott, döbbentem rá, milyen nehéz feladatra vállalkoztam. Először is, hol találom meg Lorsyt ebben a kétszázezres városban, mely csak úgy hemzseg a menekültektől?

Az autóbusz végállomása mellett széles, rövid út nyílt, feltehetően Rabat főútja; csak úgy úszott a délelőtti napfény áradatában. Árkádok szegélyezték; az árkádokban kávéhéz kávéház mellett. A harmadik kávéház teraszán egymás hegyén-hátán szorongtak a vendégek; feltehetően ez volt a rabati főkávéház. A terasz egyik sarokasztalánál egy kéz a Timest tartotta maga elé, azt szuggerálva, hogy a mögötte ülő szent és sérthetetlen személy, legalábbis a semleges nagyhatalom követe vagy aktív miniszter, mert hiszen a Times olvasásáért azonnal koncentrációs táborba vittek minden közönséges halandót. Következésképpen a kéz nem lehetett másé, mint Lorsyé.

– Foglalj helyet, Gyurkám. Nagy öröm, hogy itt látlak… Hogy hajtsam össze a Timest? Ugyan minek? De a te kedvedért ezt is megteszem… Látom, jól megvagy. – Levette a szemüvegét és zsebkendőjével körülményesen megtörölte. Kék szemének kifejezése, üveg nélkül, ártatlan és gyermeteg volt.

– …Hogy térjek a tárgyra? Mondd el, mint szórakoznak a casablancai barátaink? Aggódnak passzusaik miatt? Ne aggódjanak! Okmányaik a lehető legjobb helyen vannak. Nem szaladgálhatok ebben a hőségben tizenkilenc passzussal a zsebemben… Persze, a szállodában tartom a passzusokat!… Szekrényben? Nem, szekrény nincs a szobámban. Fürdőkádban alszom, szép, nagy kádban. Nyugodtak lehetnek… Nem tudnak kimenni az utcára Casában passzus nélkül? Ne menjenek! Akit a Gestapo keres, ne ugráljon… Hogy miért nem írtam egy hete? És te talán írtál a sivatagból? Nem? Mert nem volt postaláda? Vagy kiszedik a ládából a majmok? Itt meg nincs toll. Tegnap este leültem ide, mert csak kávéházban tudok írni, kávéházi tollal… A toll nem percegett elég lágyan, a tentában szigetek úsztak, elment a kedvem… Ne vádolj, Gyurka! Egy óra múlva tulajdon szemeddel láthatod majd, mit végeztem. Rengeteget! Persze nem állíthatok be ajtóstul egy konzulátusba, hogy kérem üssenek be azonnal tizenkilenc vízumot ezekbe a passzusokba, csak kiröhögnének. Százezer ember akar itt vízumot. Először meg kell szereznem az összeköttetéseket, aztán majd kamatoztatom őket. Máris a legnagyobb kapcsolatokkal rendelkezem. Előkészítem a talajt. Még egy-két nap türelem, és meglesz minden… Hogy milyen összeköttetéseket? Nem mondhatom meg. Egy óra múlva meglátod. Felviszlek valahová. Téged is bekonferáltalak, mint Villon és Rabelais fordítóját. Már várnak.

– Villont lefordítottam, de Rabelais-t még nem. Honnan tudod, hogy le akarom fordítani? És hogyan az ördögbe konferálhattál be, amikor tíz perccel ezelőtt még azt sem tudhattad, hogy idejövök Rabatba?

– Mégis bekonferáltalak – mondta Lorsy rendületlenül. – Mit szólnál egy üveg jégbe hűtött borhoz? És – tette hozzá könyörgően – hagyjuk ezeket az undorító passzus-ügyeket.

Megadtam magam a sorsomnak. Egy óra múlva Lorsy bérkocsit hozatott.

– A kormányzóságra – szólt oda a kocsisnak.

A parkban elszórt adminisztrációs épületek között a legszebbik elé kanyarodtunk. A kertből méltóságteljes külsejű arab ajtónálló ugrott elénk, lesegített bennünket a kocsiról. Udvarszerű, fedett csarnokban álltunk, míg a szolga telefonált. Az első emeleti folyosón felpattant egy ajtó. Jól öltözött fiatalember hajolt a korlát fölé:

– Mon cher, cher Monsieur Lorsy!

– Hát ez kicsoda?

– Grimaud úr, Nogues kormányzó titkára.

A szolgák már szaladtak frissítőkért, míg mások könnyű, nádfonatú székeket toltak alánk, amikor Lorsy bemutatott a titkárnak:

– Faludy barátom, Magyarország legnagyobb élő költője. Tavaly, Racine születése háromszázadik évfordulójára ő fordította magyarra a Phaedrát… De Racine-ról már elbeszélgettünk tegnap.

Grimaud úr elragadtatva bámulta Lorsyt, mintha most vezetnék először a Mona Lisa elé. Rám ügyet sem vetett. Bosszankodtam Lorsy ügyefogyott szélhámoskodása miatt, de csakhamar rájöttem, hogy Lorsy hazugságának megvolt a maga értelme: Grimaud úr bejelentette, hogy szívesen hallana még egyet-mást Racine-ről. Lorsy sem kérette magát, és ott folytatta, ahol, úgymond, előző nap abbahagyták. Grimaud úr előrehajló nyakkal, mohón figyelte és szaporákat nyelt, míg kis, fehér ádámcsutkája úgy mozgott, mint a jeles tanulóé az első sorban.

Lorsy Racine szókincsét elemezte. Megállapította, hogy ez a nagyszerű poéta kétezer és néhány száz szóval beérte, tizedannyival, mint Shakespeare. Holott Shakespeare-nél a legtöbb absztrakt szónak még helyi jelentése is van, aszerint, hogy ki, mikor és milyen hangsúllyal használja, Racine-nál ugyanaz a szó mindig ugyanazt a fogalmat képviseli.

Könnyű volt Racine-nak XIV. Lajos korában! Jól megépített, nehéz barokk oszlopcsarnokban állt: azt kellett hinnie, hogy az erkölcsi törvények és a politikai játékszabályok pontosak és örökérvényűek, mint az igeragozás szabályai. Szerencsétlenségünkre – jelentette ki Lorsy, tehetetlenül tárva szét mindkét kezét, az egyikben Martinivel, a másikban egy kaviáros szendviccsel – jól megalapozott barokk oszlopcsarnok helyett mocsaras dzsungelben állunk, ahol óriáskígyók csavarodnak a nyakunkba. A szavak elvesztették értelmüket. Amit az egyik ember rabságnak nevez, a másik szabadságnak hívja, ami az egyiknek bűn, a másiknak erény. Voltaképpen nem a szavak romlottak el, hiszen a szó csupán a fogalom címkéje, sem a fogalom, hiszen az erény plátói ideáján nem fog a géppuska. Az történt, hogy a cukorszirupos üvegre „ciánkáli” felirat került, a ciánkálira „cukorszirup”.

– És ki ragasztotta át a címkéket? – kérdezte Grimaud úr provokatívan.

Lorsy úgy tett, mintha nem hallotta volna. – A Napkirály – folytatta, miután lehörpintette a Martinit – azt mondta: „L’état c’est moi.”^*

A l’état szót gyorsan, hangsúlytalanul ejtette ki. Pétainre kellett gondolnom, aki a Rèpublique Française helyett az État Françaisé elnevezést vezette be. Minden bizonnyal Grimaud úrnak is ez jutott eszébe.

– XIV. Lajos – folytatta Lorsy – tulajdon személyét a francia állammal azonosította. Ha ebédjét hozták, a nagybotú udvari hivatalnok elkiáltotta magát: „a király ebédje”, mire mindenkinek meg kellett hajolnia a tálak előtt, úgy, hogy fövege kétszer seperje a padlót, oda is, vissza is. Heidelberget felpörköltette; az isteni és emberi törvényeket nemhogy áthágta: észre sem vette, hogy áthágja őket. De bármennyire korlátlanul is gyakorolta hatalmát a Napkirály, mégse jutott eszébe, hogy megváltoztassa az évezredes erkölcsi fogalmakat avagy a Bastille-ban való raboskodást, fejvesztés terhe alatt, „becsület és dicsőség dolgának” neveztesse valamennyi franciával.

E szavakra Grimaud úron az idegesség jelei kezdtek mutatkozni. Lorsy egy lapos pillantással győződött meg szavai hatásáról – láthatóan ezt akarta elérni – és nyomban visszatért Racine-hoz. Kisvártatva egy de la Brouquière nevű fiatal tisztviselő is megjelent, aki áhítattal és némán csüngött Lorsy ajkán, majd Funck-Brentano, a kiváló műtörténész is bejött. Amikor ötösben ebédelni indultunk, megkérdeztem Lorsyt, nem tenné-e szóvá vízumaink ügyét? Azt válaszolta, hogy a mohóság csak ronthat a dolgainkon; az urakat még nem főzte elég puhára.

Egy Kymos nevű vendéglőben ebédeltünk délután ötig, majd Lorsyval ketten kikocsiztunk a Sale-ba. Lorsy, aki attól félt, hogy elhízik és túljut száztíz kilós optimumán, tízperces egészségügyi sétát ajánlott a hegytetőn, a kráterbe épült óváros utcáin, majd bevezetett egy kávéházba, mely magasan a tenger felett, fészekszerűen támaszkodott a sziklafalhoz. A mélykék és mozdulatlan vízben tarka vitorlájú, régimódi bárkák horgonyoztak. Lorsy, a hely szellemét idézve, egy ideig a kalózokról beszélt, akik egykor Tunisznál is alkalmasabb szállást találtak itt, és a Szent György-csatornáig kalandoztak el.

Mielőtt pezsgőjét megkóstolta volna, egy kortyot kiloccsantott a földre. – Az antik isteneknek áldozom – mondta elérzékenyülten. – Ha ezeket a tarka vitorlájú bárkákat nézem, azt kell hinnem, hogy még Tiberius a császár. Egyébként is úgy érzem magamat itt Marokkóban, mint ógörög szofista a gyakorlatias, műveletlen és faragatlan rómaiak között. Vendéglátóink sznobizmusa nem kisebb, mint a rómaiaké volt. Ennek köszönhetjük, hogy nagyobb becsben állunk előttük, mintha finom és művelt emberek közt kellene tengetni életünket.

– Bízhatsz bennem, Gyurka. Egy hete társalgok már ebben a városban és megszereztem a szükséges összeköttetéseket. Biztos tehetsz, hogy megkapjátok vízumaitokat. Tudom, Casablancában már azt képzelik, hogy eszem-iszom, tivornyázom vagy bordélyházban szórakozom. Nem sejtik, hogy számomra a magányos eszem-iszom éppen olyan utálatos, mint a tivornyázás. Ami pedig a szeretkezést illeti: kinetikája, bevallom, kifáraszt. Túlságosan kövér és túlságosan lusta vagyok, semhogy a csekély gyönyörűségért hajlandó volnék hasra fordulni.

E megnyugtató szavak után vacsorázni mentünk, majd a szállodába, ahol hosszas tárgyalás után nekem is szerzett egy fürdőkádat. Hogy lelkifurdalás nélkül alhassak – az ellopott nap után casablancai barátaim jutottak eszembe –, kiszedtem Lorsy kádja alól az útleveleket. Meg is találtam hiánytalanul valamennyit. A fürdőszoba padlóján, a meleg éjszakában száradni terítettem őket. Még párásak és ráncosak voltak, mikor felébredtem. Az előző napi kávéházban ötöt karosszékemre tettem, magam alá, a maradék tizennégyet pedig Lorsy jóval tekintélyesebb alfele alá raktam. Megittunk két flaska fehér bort, és már éppen indulni akartunk a kormányzóságra, amikor Bandi megérkezett Casablancából. Fuldoklott a méregtől, Lorsyt lecsirkefogózta, engem lemarházott. Kezében körömráspolyt tartott, szokatlanul éles és hosszú ráspolyt. Lorsy hosszan nézte a szerszámot, de nem szólt.

A kormányzóság előtt Ernő kijelentette, hogy egyedül velem akar felmenni. Bandi úgy tett, mintha nem hallotta volna. Amikor Grimaud meglátott bennünket, dühösen méregette Lorsyt. A hangulat azonban hamarosan megenyhült. Grimaud Vichy és Roosevelt kapcsolatait hozta szóba, amit Lorsy arra használt fel, hogy kurta elmefuttatásba kezdjen a magyar hintapolitikáról. Magyarország ugyanis – magyarázta – az utolsó négyszáz esztendőből háromszázhetvenhetet élt idegen megszállás alatt. Mondta, mint szövetkeztek uralkodóink a német-római császárral Bizánc, a pápával a német-római császár és Bizánccal mindkettőjük ellen, majd a törökökkel a németek és a németekkel a törökök ellen. Grimaud úr hálás pillantásokkal fogadta az előadást; alighanem már régen és hiába törte fejét, hogyan tudná úgy szolgálni Vichyt, hogy a következő rendszert is tovább szolgálhassa.

Közben megjelent de la Brouquière, aki az önhittség, a jólneveltség, az áhítatos érdeklődés, a nyegleség és a búskomorság különleges keverékét reprezentálta. Előző napi hallgatásával ellentétben, láthatóan azon volt, hogy Lorsy orákulumát a maga számára használja ki, de Grimaud úr, aki feltehetően ismerte és unta kollégája problémáit, nem hagyja szóhoz jutni, és újabb meg újabb kérdésekkel ostromolta Lorsyt. Amikor felkeltünk, hogy ebédelni induljunk a Kymosba, Bandi, a körömráspollyal öklében Lorsy mellé lépett, és rászólt magyarul:

– Kérd meg, hogy szerezzenek nekünk egy Martinique-i vízumot. Ha nem szólsz, tövig döföm a fenekedbe ezt a ráspolyt

– Ne döfd! – suttogta Lorsy. – Ne döfd! Ez a pillanat vízumkérésre és döfésre egyaránt alkalmatlan. Ebéd után, ha tele lesz a hasuk, szólok nekik. Esküszöm gyermekeim életére, hogy szólok. Csak ne döfd!

A vendéglőben Bandi Lorsy mellé telepedett és nem vette le róla szemét. De la Brouquière is folyton Lorsyhoz fordult, hogy végre előhozakodjék a maga dolgával, de Grimaud úr folyton a szavába vágott. De la Brouquière eleinte nem értette kollégája szándékát. Amikor Grimaud úr végül elég durván leintette, annyira meghökkent, hogy a csodálkozástól még puffadt, durcás csecsemőajkait is nyitva felejtette. A kínos atmoszférában mindannyian bőségesen ittunk, úgyhogy, mire a birsalmával töltött fácánsülttel végeztünk, Bandi és de la Brouquière meglehetősen eláztak, és Lorsy is elfeledkezett szorongattatásáról.

Amikor a pincér elvitte a sajtostálat, úgy éreztem, mintha mozdíthatatlan ólomsúlyok lógnának a derekamon, és a fenekem gyökeret eresztett volna a székbe. De la Brouquière felhasználta a pillanatnyi hallgatást és a kétnyakú ecetes-olajos üveget marokra kapva megcsóválta Grimaud úr irányába:

– Nem fogod megakadályozni, hogy ennek az úriembernek, aki iránt bizalmat érzek, elmondjam bajomat, és tanácsát kérjem. Nem fogod megakadályozni! – ordította, s némi ecetet fröcskölt Grimaud úr szürke tropikál öltönyére. – Én ugyanis – fordult Lorsy felé – meggyőződéses, sőt megátalkodott fasiszta vagyok. Utálom a liberálisokat, a szocialistákat, de mindenekelőtt a zsidókat. Kollégám szégyenteljesnek tartja, hogy valakinek meggyőződése legyen. Mit szól ehhez, Lorsy úr? Szégyen az, hogy elveim vannak, vagy sem?

Lorsy biztató válaszára elmondta, hogy atyja megyei prefektus és lelkes Dreyfuss-ellenes volt; ő maga kora ifjúságától kezdve rajong Barrès-ért, Léon Daudet-ért és Maurras-ért. Egy évvel ezelőtt azt kívánta: bárcsak vesztené el hazája a háborút. Ez volt az egyetlen lehetőség, hogy Franciaország megszabaduljon korrupt demokrata politikusaitól, és a fasiszták hatalomra kerülhessenek. – Tudom, nagy ár – mondta. – De azt hiszem, megéri.

– Amikor Pétain átvette a hatalmat, itteni elvbarátaim bankettet rendeztek. Tökrészegen értem haza, kiokádtam a vacsorát, és méregerős feketekávét főztem. Megittam, leültem a karosszékbe, és halálos józanság fogott el. Arra gondoltam, hogy a jelenkori háborúkat nem az dönti el, ki micsoda elveket vall, hány csatát nyer, és mekkora ellenséges területet foglal el, hanem a szembenálló felek ipari potenciálja. Rájöttem, hogy az Egyesült Államoknak és a Szovjetuniónak szükségszerűen hadba kell lépniök Németországgal. Ezeknek az országoknak az ipari potenciálja, Angliával együtt, úgy aránylik a Berlin-Róma tengely országaihoz, mint három az egyhez. Hitler elveszti ezt a háborút. Minket pedig falhoz állítanak, vagy az utcán vernek agyon. Hogy az arabok vagy honfitársaim, vagy az amerikaiak, vagy a zsidók vernek-e agyon, azt nem tudom. De valaki agyonver bennünket. Helyes az analízisem, Lorsy úr?

– Sajnos – felelte Lorsy bánatos hangon.

– Ott ültem karosszékemben a diadalünnep éjszakáján, és felvetettem magamnak a kérdést: mit tegyek kétségbeejtő helyzetemben? Áldozzam fel életemet egy bukott ügyért? Vagy legyek hűtlen egy eszméhez, mely életemet jelenti?

Lorsy levette a szemüvegét, és egy ideig de la Brouquière úr gyermeteg és pimasz ábrázatát vizsgálgatta, alighanem azért, hogy megállapítsa: milyen mértékig van berúgva? Aztán arról beszélt, hogy az emberek eszméikhez való kapcsolatai jóval lazábbak, mintsem általában gondolják.

– Hadd mondok el erről önnek egy rövid és tanulságos történetet. Abban az időben, amikor még Lorenzo de’Medici volt Firenze koronázatlan fejedelme, élt a városban egy Antonio nevezetű módos aranyműves. Egy este ez az aranyműves, szokása szerint, bezárta a boltját és elindult hazafelé. Az utcán valamelyik ismerősével találkozott, aki ráköszönt szórakozottan: „Jó estét, Pietro!” – „Ez a csacsi összetéveszt valakivel” – gondolta Antonio és folytatta útját. Amikor a házához ért, megrúgta a kapu sarokvasát és felkiáltott a feleségének. Az asszony kihajolt az ablakon: „Takarodj innét, Pietro! Semmi keresnivalód nincs itt!” – és becsukta az ablaktáblát.

Antonio elképedve, megzavarodva állt egy ideig a háza előtt, aztán odébbsétált. Amikor az utca sarkára ért, két alabárdos fogta közre. „Vagy megfizeted a kétszáz aranyat, Pietro, amivel Tornabuoni bankárnak tartozol, vagy elviszünk az adósok börtönébe” – mondták. Antonio tiltakozott az ostoba tréfa ellen: ő Antonio, a városszerte ismert, tisztes aranyműves; a Tornabuoni háznak nem tartozik semmivel; felháborító, hogy éppen Pietróval, a városszerte ismert csavargóval és bajkeverővel tévesztik össze, akihez egyébként nem is hasonlít. A poroszlók kinevették, tiltakozása ellenére megragadták, és egy mocskos cellába dobták.

Másnap reggel a vizsgálóbíró elé vezették. Antonio jól ösmerte ezt az embert: számtalan arany és ezüst karperecet adott el néki szeretői számára. Örömmel üdvözölte, de a bíró jéghideg tekintettel mérte végig, és megkérdene: „Elismered-e, Pietro, hogy kétszáz arannyal tartozol Tornabuoni bankárnak?” Antonio kijelentette, hogy ő nem Pietro, hanem Antonio, az aranyműves, nem tartozik senkinek semmivel, majd ordítani és dühöngeni kezdett. A bíró szenvtelenül figyelmeztette, hogy gyermeteg hazudozásaival nem téveszti meg a bíróságot. Ha meggondolta magát, és nem akar többé egy köztiszteletre méltó férfiú, a város legjobb aranyművesének nevével és személyével visszaélni, jelentkezzék. Ezzel visszavitette a tömlöclyukba.

Rövidesen egy szerzetes nyitott be Antonio cellájába. Kenetteljes szavakkal korholta megátalkodottságáért, és megfenyegette, hogy a földi bírák haragja mellett az Égi Bíró neheztelését is magára vonhatja. Vallja be férfiasan, amit úgyis hiába tagad, hogy ő Pietro, a csavargó, aki kétszáz aranyat kért kölcsön Tornabuoni bankártól, és éppoly kevésbé adta meg neki, mint többi adósságát; szenvedje el a rá kimérendő büntetést, és igyekezzék utána becsületes és istenfélő életet élni. Majd imát mondott érte, és magára hagyta.

Alighogy a szerzetes eltávozott, két fekete ruhás, bánatos arcú hölgy jelent meg. Drága, szerencsétlen öcsikénknek szólították Antoniót, szipogva vállára borultak, elemózsiát és bort tettek eléje, megpirongatták léhaságáért, majd megígérték neki, hogy összeadják a kétszáz aranyat. Kifizetik adósságát, és segítségére lesznek, hogy új életet kezdjen.

Antonio nem szólt semmit. Miután a nők magukra hagyták, gondolkodni kezdett, majd a porkolábot hívta. Megkérte, mondja meg a vizsgálóbírónak: belátja hibáját, és megbánta, hogy ezt az ostoba komédiát eljátszotta. Bevallja, hogy ő Pietro, a csavargó, és kétszáz arannyal tartozik Tornabuoni bankárnak, de megígéri, hogy kifizeti adósságát és nem él vissza többé a tisztes aranyműves nevével.

A vizsgálóbíró nyomban átment a Majomhoz címzett kocsmába, ahol Lorenzo de’ Medici ült, és jelentette a fejedelemnek, hogy elvesztette a fogadást. A fejedelem ugyanis fogadott Angelo Polizianóval a költővel, amikor egy este az emberi lélekről beszélgettek. Lorenzo az ember egyéniségének erejét és hatalmát dicsérte; a költő azt állította, hogy az ember lelke gyenge, és kellő eszközökkel mindent el lehet hitetni vele, még azt is, hogy önmagával sem azonos.

Amikor a fejedelem meghallgatta a vizsgálóbírót, asztalához hívatta Bevilaqua kocsmárost, s megparancsolta, hogy guríttassa Poliziano lakására azt a kis hordó borocskát pincéjéből, melyet Petrarca halálának esztendejében szüreteltek. Ugyanis ebben a hordócskában fogadtak.

Lorsy egy pillanatra elhallgatott és körülnézett. A feketekávé szemlátomást a kelleténél is jobban kijózanította a társaságot. Ettől kissé megijedt. Ezért elérkezettnek láttam az időt, hogy közbevessem magam, egyrészt, hogy nyomatékot adjak Lorsy szavainak; másrészt, hogy egyet üthessek de la Brouquière úron.

– Ezt a történetet, melyet Lorsy úr elmondott – kezdtem óvatosan –, annak idején Il Lasca, a novellista jegyezte fel Lorenzo de’ Medici egyik tréfája címen. Ha nem tévedek, Lorsy úr azért mondta el nékünk, mert tárgya bizonyos világosságot vet az ön által felvetett kérdésre. Eszméink, gondolataink, kedvenc szavaink ugyanis, de la Brouquière úr, nagyrészt nem egyéniségünkből fakadnak. Többnyire másoktól tanultuk, hallottuk, egyszerűen kölcsönvettük őket, és belső, igazi énünkhöz voltaképpen nincs sok közük. Véletlenül jutottunk hozzájuk. Ön is megmondta, hogy atyja nézetei, fiatalkori olvasmányai, környezete és véletlen élményei vezették a fasizmus útjára. Ha ezerhatszáz esztendővel korábban születünk, és most Alexandriában ülünk II. Konstantinus császár uralkodása idején, ugyanilyen ízes, bár mézgával kevert és vizezett bor mellett, de feketekávé híján, ön talán azt ejtette volna ki, hogy olyan világban, ahol a Fiút egyenlényegűnek tartják az Atyával, nem érdemes élni, és ariánus meggyőződéséért szívesen követ el öngyilkosságot, avagy vereti magát agyon az utcán, ha Athanasius hívei uralomra jutnak.

– Mi sem áll távolabb tőlem, mint a materializmus – szakított félbe Lorsy merengő hangon. – De hadd vallom be önöknek, tisztelt uraim, azt a szomorú tényt, hogy rendszerint igen kevés közünk van azokhoz az elvekhez és eszmékhez, melyeket oly önérzetesen szoktunk a magunkéinak vallani. Magunkénak legfeljebb egy nőt nevezhetünk, amikor ágyunkban fekszik, a pompás konyakot, amely most keveredik el vérünkkel, vagy ezt a fölséges ebédet, mely gyomrunkból lassanként béltraktusunkba lép – sokkal inkább, mint megemésztetlen gondolatainkat és a tőlünk idegen eszméket. Ismerjük be keresztényi alázattal, hogy gyomrunk tartamához sokkal több és intimebb közünk van, mint a gondolatainkhoz, és a fejünket sokkal kevésbé nevezhetjük a magunkénak, mint a fenekünket.

E szavakkal a konyakospohárba rejtette ábrázatát. Grimaud úr diadalmasan mosolygott, míg de la Brouquière gondterhelten fontolgatta Lorsy szavait. A hosszú csendet Bandi szakította meg, aki kedélyesen és magyarul így fordult Lorsyhoz:

– Ha most azonnal nem kérsz nekünk Martinique-i vízumokat, tövig döföm a körömráspolyt abba a testrészedbe, amelyet teljesen a magadénak mondhatsz.

– Adj még öt percet, hogy rátérhessek VII. Károlyra, és róla az M betűvel kezdődő szigetre.

– Miért VII. Károlyra?

– Mindjárt meglátod.

És valóban: Lorsy nyomban a francia patriótákról kezdett beszélni, akik 1425 táján angolok által megszállt területen éltek. Az ilyen embernek nem állt módjában, hogy Jeanne d’Arc-hoz csatlakozzék; de amennyiben okiratot helyezett letétbe a közjegyzőnél, mely szerint VII. Károly iránt lojalitással viseltetik, úgy akár a nyílt utcán csókolhatta meg az angol király lovának farát, anélkül, hogy jövőjét veszélyeztette volna. Hasonló helyzet adódott a lipcsei csata után, amikor senki sem tudhatta, Napóleon nyer-e majd, avagy a Bourbonok. Ebben az esetben az ember megjátszhatta a Bourbonok diadalát, és tehetett Napóleonra is, de a legokosabb az volt, ha mindkét esélyt megjátszotta, azaz a konkurens vállalat vitorlásaira is jegyet váltott, arra a vitorlásra, mely az ő hajóját készül éppen elsüllyeszteni. Az a francia azonban, aki nem Napóleonra és nem a Bourbonokra tett, hanem a porosz király győzelmére játszott, minden bizonnyal két szék közt a földre esett.

Napóleonról Lorsy áttért Joséphine de Beauharnais-re, aki Martinique szigetén született. Miután egy ideig elidőzött Joséphine bájainál, majd kitért Fort-de-France szépségeire, Grimaud úrhoz fordult, hogy segítsen bennünket vízumaink megszerzésénél. Grimaud azt válaszolta, hogy boldogan áll rendelkezésünkre; de útleveleinket, Nogues kormányzó ajánlásával, Vichybe kell majd küldenünk, hogy az ottani minisztériumokkal jóváhagyassuk, aztán pedig Martinique kormányzójához. Ez a folyamat legalább egy évig tart.

– Annyi idő nem áll rendelkezésünkre- mondta Bandi. – Ezért kár lenne az urak türelmét igénybe vennünk. Más dolgunk van. Állj fel, Ernő.

Grimaud úr csodálkozó pillantást vetett Bandira, majd cinkos mosollyal fordult Lorsy felé; de Lorsy nem mosolygott vissza. Szemével majd fölfalta a konyakosüveget, csordulásig töltötte poharát és egyetlen hörpintéssel kiitta.

– Indulás – rendelkezett Bandi. – Az urak elintézik a számlát.

Lorsy korát meghazudtoló fürgeséggel pattant fel székéről, és anélkül, hogy vendéglátóinkat figyelemre méltatta volna, kivezetett bennünket a vendéglőből. Amikor kiléptünk a kapun, láthatóan megkönnyebbült.

– Boldog vagyok, hogy nem kaptatok vízumot – mondta. – Így a háború esztendőit együtt fogjuk tölteni ebben a paradicsomban.

 

*

 

Lorsy jóslata nem vált be. Alig néhány nappal rabati kirándulásunk után levél érkezett Fényes Lászlótól Marseille-ből. Levelében Fényes elmondta, hogy már régebben értesítést kapott Vámbéry Rusztemtől és Jászi Oszkártól. Ők ketten az Államokban csatlakoztak ahhoz a bizottsághoz, mely a Franciaországban és Észak-Afrikában élő és veszélyeztetett politikai emigránsok és művészek megmentését tűzte ki céljául. Listát is küldtek, amelyen Kéri Pál, Lorsy Ernő és mások mellett az én meg az ő neve is szerepel. A listához hozzáírta Havas Bandit, és visszaküldte Vámbérynek. Nekünk eddig még nem írt erről, nehogy hamis reményeket ébresszen. Nemrég azonban megtudta, hogy a bíróság élén néhány világhíres amerikai áll, és hogy az osztrákok közül Franz Werfel máris megkapta vízumát. Előző nap behívták a marseille-i amerikai konzulátusra, ahol a vízummal együtt átnyújtották neki Roosevelt elnök meghívólevelét. A konzulátuson megadta az amerikaiaknak a címünket, melyet azok nem tudtak. Egy ideig eltart, míg aktáink átkerülnek Casablancába, de ne nyugtalankodjunk: Roosevelt meghívása és vízumaink minden bizonnyal megérkeznek.

A semleges Amerikába átmenni még Martinique szigeténél is jóval kevésbé vágyódtam, és nem csak az Egyesült Államok semlegessége miatt. Ugyanekkor a várható amerikai meghívás mindnyájunknak biztonságot jelentett: Pétain kormánya kiszolgálta a németeket, de ugyanekkor Roosevelt jóindulatát sem akarta elveszteni, és amerikai vízumok tulajdonosaival kesztyűs kézzel bánt, sőt még a koncentrációs táborokból is kiengedte őket. Így régi tervemen nem kellett változtatni: itt maradok Valyval és barátaimmal, míg a vízumot megkapják, elkísérem őket a hajóhoz vagy a vasúthoz, és a háborút Amár kasbájában töltöm, ha már az angolokhoz nem tudtam átjutni.

Optimizmusomban váratlanul ért, amikor október harmincadikán végzés érkezett a rendőrségről. Ennek értelmében harmadnap, november elsején a reggeli vonattal Marrakechbe kell utaznunk, melyet kényszertartózkodási helynek rendeltek számunkra. Mindjárt megtudtuk azt is, hogy más menekülteket – belgákat, hollandokat osztrákokat, németeket – ugyanígy kitelepítettek Marokkó néhány vidéki városába. Egyedül Lorsy, ki Újvári villájában lakott, nem került az internálandók listájára. Sietve búcsúzkodtunk ismerőseinktől.

Amárral másnap délben volt találkozóm. Nem láttam semmi értelmét, hogy rendőri felügyeletnek vessem alá magamat, mikor megkérhetem Amárt: vigyen le azonnal a kasbájába. Kora reggel lementem a kávéházba, ahol találkoznunk kellett, és hosszú levelet írtam Bandinak meg Lorsynak. Részletesen elmagyaráztam nékik érzelmeimet, majd gondjaikra bíztam Valyt, pontos utasítást mellékelve, mint kezeljék feleségem hisztériáját. Abszintot ittam, és elégedetten állapítottam meg, hogy levelem híjával van a nagyképűségnek és rendkívül vidámra és szórakoztatóra sikerült. Méltó dokumentum lesz az utókor előtt.

Dél felé a felhőkarcoló sarkát figyeltem, mely mögül Amárnak fel kellett tűnnie. A kávéház melletti kertből a bokrok sokszínű bogyókat dobáltak ki a hófehér járdára, de az ősz aratása csekély volt. Néhány fa ugyan már elhullatta levelét, de a pálmák változatlanul mintegy eskütételre emelték zöld kardjaikat a magasba, és az ég kékjében barányfelhők himbálództak, mint száradó zsebkendők. Kinyújtottam lábamat az asztal alatt, és borzongtam az örömtől.

Negyed egyre Amár még mindig nem jött meg; holott percnyi pontossággal szokott érkezni. Lábamat ekkorra már magam alá húztam. A kasbában lent ennyi ereje sem lesz az ősznek. Egész éven át napozhatom a torony tetején, míg bőröm alatt a napfény halványbarna hártyái rétegeződnek, mint az araboknak. Újra felidéztem Szidi Mohamed történetét meg Lorsy rabati elbeszélését az aranyművesről, és megállapítottam, hogy mindkét történetnek én vagyok a hőse. Ha édesapám most elsétálna a kávéház előtt, és így fezben-dzsellabában megpillantana, aligha ismerne rám. Ez elszomorított. De nem nagyon.

Amikor Amár fél egyre sem érkezett meg, aggódni kezdtem. Ha a rendőrség letartóztatta volna, Újvári biztos megtelefonálja nekem. Sokkal valószínűbb, hogy összetalálkozott valakivel, és most azzal tölti idejét a kunyhóban. Átkozni kezdtem érzékiségét, pedig eddig csak dicsérni tudtam. A szódavízből kicseppent tócsából görög templomokat rajzoltam az asztal márványlapjára. Aztán a kövér basát figyeltem, aki besétált a kávéházba, és a terem homályos sarkában imbolygott föl és alá, zölden, puffadtan és céltalanul, mint a vízihulla.

Egy óra után számolni kezdtem, és megfogadtam, hogy ezer után hazamegyek, és addig sem nézek fel az utcasarokra. Kedvenc számomnál, a hatvanhatnál megszegtem a fogadalmamat, de hiába. Amikor hatszázhatvanhatnál tartottam, Amár piros fezben és halványkék nyakkendővel feltűnt az utcán.

– Bocsáss meg, de váratlan esemény jött közbe… – kezdte, amikor mellém telepedett.

– A váratlan esemény nem érdekel – mondtam mérgesen, noha semmiféle haragot nem éreztem.

– Hát tudod? – kérdezte ijedten.

– Nem tudom, csak sejtem.

– Sejted? – mondta, és szégyenkezve lehajtotta a fejét. Arcán két lázrózsa jelent meg, melyek majdnem a szempillájáig értek. Némiképpen meghatott, hogy ennyire szégyelli magát. – Ha sejted – folytatta megkönnyebbülten –, akkor hadd vallom be neked az egész ügyet, ahogy történt… De vajon megbocsátasz-e?

– Persze, hogy megbocsátok.

– Akkor – folytatta megkönnyebbülten – elmondok mindent. Szegény feleségemet reggel hétkor, amikor piacra ment, elgázolta egy teherautó. Nyolckor hazahozták, kilencre kiterítettük, tizenegyre eltemettük. Ezért késtem.

Délután a sziklákon ültünk, magasan a tenger felett, és a haragos vizet néztük. Beszélgetésünk el-elakadt. Amikor Amár elment a közeli bódéba, hogy mézes süteményt és teát hozzon, elővettem a zsebemből a Lorsynak és Bandinak írt levelemet, és a tengerbe dobtam. Alkony táján a víz megnyugodott. Lementünk a partra, Amár lapos köveket dobált a sima, sötétzöld tükörbe. Minden ügyessége mellett nem kísérte szerencse: a legtöbb kavics elsüllyedt, miután egyet, legfeljebb kettőt ugrott. Nekem sem ment jobban.

Sötétedés után a pálmaligeten át mentünk az út felé. Amár hirtelen elém állt, úgy, hogy testünk összeért.

– És most – mondta – el akarsz búcsúzni tőlem.

– Kitalálod a gondolataimat – válaszoltam, és átöleltem.

– Attól félek, hogy éjszakára nem jössz velem a kunyhóba.

– Dehogynem jövök – feleltem boldogan.

 

*

 

Rosszkedvűen szálltunk le a vonatról a marrakechi pályaudvaron. Valy, Bandi és a Kelemen-házaspár félt a jellegzetesen afrikai, barbár és rosszhírű várostól. Újvári, aki Casablancában oly bőkezűen gondoskodott rólunk, az utolsó napokban ránk se nézett. Talán azt gondolta: gondoskodjék rólunk más, ha más városba kerültünk. Nem sejthettük, hogy Újvárit másnap Lorsyval együtt letartóztatták, és az ország belsejében fekvő, missouri koncentrációs táborba vitték, ahol Vichy legveszedelmesebb politikai ellenfeleit tartották. Újvári minden bizonnyal értesült közeli letartóztatásáról, és azon volt, hogy barátait, iratait biztonságba helyezze. Nem maradt ideje, hogy búcsút vegyen tőlünk.

A gyarmati kormányzat, jobb híján, a mintegy negyven internáltat a helybeli izraelita hitközség gondjaira bízta. A pályaudvar vágányai közt zömök, fiatal és roppant izgatott férfiú, Bizbasz úr, a zsidó néptanító várakozott reánk. Nyilván azt tartotta élete nagy pillanatának, amikor ennyi idegent üdvözölhet. Mindjárt elmondta, mennyire örül nekünk. Azokat a menekülteket, akiknek nincs pénzük, egyes zsidó házaknál kívánja elszállásolni. Az itteni zsidók, magyarázta, rendkívül jólelkű, de nagyon vallásos emberek, és csak a zsidót veszik emberszámba. Ezért megkért bennünket: járjunk el a zsinagógába, még akkor is, ha, mint látja, nagyrészt keresztények vagyunk, és legalábbis látszatra, tartsuk magunkat az ortodox rítushoz. Ő maga modern, felvilágosult ember, és bocsánatunkat kéri mindezért; de itteni hitsorsosai, sajnos, még a középkorban élnek.

– Az ám – fordult felém Bandi –, de milyen az ortodox rítus?

Néhány lépésre tőlünk az állomásfőnök hallgatta Bizbasz úr beszédét. Idegenlégiós főhadnagy volt, vörös hajú, szeplős ember.

– Majd megtanulják, tisztelt honfitársaim – vigasztalt bennünket vigyorogva magyarul.

A pályaudvar előtt vagy húsz múlt századi, koromfekete konflis várakozott, fényesre smirglizett rézlámpásokkal s egy-egy arab sihederrel a bakon. Bizbasz úr elrendezte a menetet. Az első kocsikba a bőrkofferekkel rendelkezők kerültek. Utána a vulkánbőröndök tulajdonosai, majd a szalma- és nádfonatosak. A menetet az utolsó konflisban mi öten zártuk le, mert csak hátizsákjaink voltak. A processziót Bizbasz úr vezette biciklijén, végig a több kilométer hosszú útvonalon, a francia negyedből az arab városba és onnan, kanyargó sikátoron át a város fala mellett, magtárak és hombárok közt egy kis térre a rabbinátusi törvényszék elé. Itt fekete köpenyes, fekete sapkás, szakállas, prófétai külsejű zsidók szaladtak elénk, sírva ölelgettek, és közben gondosan végigtapogatták testünket: megvagyunk-e még? Egy hórihorgas professzor, aki protestáns teológiát tanított az utrechti egyetemen, ijedten, de nem minden elérzékenyülés nélkül tűrte az öleléseket. Mikor azonban egy pajeszos zsidó fiatalember pirospozsgás leánykáját kezdte tapogatni, Bizbasz úr a hely színén termett, és néhány farba rúgással kergette el az ifjút. A háttérben, tarka selyemruhákban és kendőkben, erősen kifestett, arany ékszerekkel súlyosan megrakott, cigányos külsejű asszonyok nézték elérzékenyülve és mozdulatlanul a biblikus jelenetet.

A téren bankettre terítettek. Kitűnő, de nagyon nehéz ételekkel és ragacsos likőrökkel szolgáltak, mialatt néhány háztetőről láthatatlan kezek lógombócokat és záptojást hajítottak a tálakba. Kivétel nélkül találtak. Az ünnepi szónokok rohadt paradicsomot kaptak az arcukba. Bizbasz úr, asztalról asztalra járva biztosított bennünket, hogy zsidók és arabok a lehető legjobb viszonyban élnek együtt, bár az utóbbiak mostanában kissé nyugtalanok: a marrakechi francia katonák ugyanis nemrég tértek haza Európából, de a háborúba ment arabokról még semmi hír; ugyanekkor Ramadán hónap huszadik napja van, és az arabok a hosszú böjtöléstől idegesek és ingerültek.

Ebéd után ötösben megbeszéltük a helyzetet, és ennek eredményeként felkértük Bizbasz urat: zsidó családok helyett szállásoljon el bennünket valamelyik középületben, ha módja van, iskolában. Indítványomhoz vagy tizenöt menekült csatlakozott; a többieknek elég pénzük volt, hogy gondoskodjanak magukról.

A tanító néhány szakállas öregemberrel tanácskozott, majd örömmel újságolta, hogy a zsidó törvényszék emeleti csarnokában alhatunk a márványpadlón. Ugyanott főzhetünk is. Szalmazsákokat, takarókat is szerzett. Estére Bizbasz úr, aki erkölcsökben legalább olyan konzervatív volt, mint amilyen liberális a hit dolgaiban, kerített néhány spanyolfalat is, amelyekkel a nők és férfiak szalmazsákjait elválasztotta egymástól. Asztalról, székről sajnos nem gondoskodott. Lelkünkre kötötte: ha szombaton dohányzunk, avagy disznóhúst kívánunk enni, zárkózzunk be a törvényszék földszintjén lévő árnyékszékbe.

Annak ellenére, hogy szállásunk kényelmetlen volt, éjjel sötétben kellett levetkőznünk, a földön ülve ebédeltünk, és ruháink ijesztő gyorsasággal foszlottak, jól éreztem magamat. Nem tudtam Bandi kétségbeesését osztani, aki Marrakecht a pokol elővárosának és a kétségbeesés szakadékának nevezte. Valami félelmetes volt a városban. Ha esténként megálltam a magas bástyafal tetején, lent a rózsaszín pusztaságban, közvetlenül a fal lábánál, patkányok ezrei viháncoltak; mint fekete minta rózsaszín szőnyegen, minta, mely folyton változtatja alakját. Délkelet felé a látóhatárt az Atlasz szinte egyenletesen magas, havas tetejű vonulata zárta le. Mikor alkonyodni kezdett, úgy tűnt, mintha sovány, hegyesvállú fiatalember képében, keresztbe vetett lábbal maga a Rémület telepednék a jeges hegyvonulat tetejére, és nézne Marrakechre.

Amit Havas félelmetesnek talált, és a pusztulás kataklizmájának nevezett, szerintem az élet, maga az igazi földi élet volt, melyet Bandi egyszerűen nem tudott felfogni és megérteni. Ha mezítelen koldusgyerekekkel találkoztunk, vagy a Café Universelben ültünk, ahol az asztal alatt kisfiúk kúsztak térdünkhöz, akik tücsköket és percegő bogarakat hoztak magukkal dobozban, kivették a cigarettavéget a kezünkből, és parányi hangszereken játszottak, olyan halkan, hogy csak mi hallottuk – ilyenkor Bandi arról a társadalomról ábrándozott, melyben nem lesznek koldusok. És ha valamelyik kisfiú kiszaladt a kávéházból, és meghúzta a csacsik farkát, melyek kövekkel és mésszel megrakva álltak a piactér sarkán, hogy mindjárt indulhassanak a hely színére, ha valaki elhatározná magát, hogy házat akar építeni – Bandi hosszú előadást tartott a csacsik védelmében. A gyerekektől félt. Amikor egyszer a kávéház előtt egy biciklista feldöntötte a másikat, amire az feltápászkodott, utánaszaladt, és hasba szúrta, Bandi egyetlen kommentárként megjegyezte, hogy ilyesmi az új, haladó társadalomban már nem fordul elő.

– Úgy van – bólintottam. – Marx Károly megvéd bennünket a tarkónlövéstől, a háborútól és a melankóliától.

Néha órákig sétálgattam a véghetetlen vásártéren, a Dzsema el-Fnáá-n, mesemondó embereket hallgattam, elnéztem az aranyművesek munkáját, óriási halom fűszerek mellett ácsorogtam, és tüdőmre szívtam illatukat, vagy mocskos arab teaházakba ültem be, és elbeszélgettem szomszédaimmal a karavánutakról, az időjárásról vagy az öröklétről. Időm nagy részét azonban a Café Universel szoba nagyságú helyiségében töltöttem, ahol, ha kellett, a harminc parányi asztal mellett akár száz vendég is elfért. A kávéház tulajdonosa obsitos légiós volt, hatalmas termetű, német ember, aki csak a bárpult mögül szemlélődött; a rendet Áhmed, a pincér tartotta fenn. Ha verekedés tört ki, ő lépett közbe, míg az obsitos délnémet óriás az üvegek mögül bámult ki, egykedvűen, mint egy repülőtéri irányítótoronyból.

Az ablak előtt elsétált az egész város, sőt az egész környék: lefátyolozott tuareg férfiak jöttek, akik még az orrukat is betömték, igaz, hogy Angliából importált vattával, nehogy a városlakók bűzét szagolniok kelljen; orvosságos emberek jöttek, akik a betegek gennyes fekélyeit ott az utcán tisztították meg nyelvükkel. Szemközt, a nagy kőfalnál az Atlasz hegyi falvaiból jött látogatók guggoltak: egy-két hétig mozdulatlanul nézték a vásárt, ott aludtak, aztán felálltak, és hazamentek. A szomszéd asztalnál az arab líceum tanára ült, aki szívesen sakkozott velem. Pocsékul játszott. Három parti után mindig átszaladt a szemközti bordélyházba, és újabb játszmára kért fel. Ilyenkor még rosszabbul játszott, úgyhogy nyerni hagytam, hogy a szeretkezés presztízsét emeljem előtte. Arcán láttam: azt hiszi, megokosodott tőle.

Az utcán időközben megérkeztek a datolyás és a zöldséges szamarak; aztán vékony lábú, majdnem transzcendentálisan lépkedő tevék érkeztek, majd, kora délután a pasa csámpás katonái is felvonultak: a szakasz élén az őrmester előtt egy bárány lépegetett, és a jobbra kanyarodj vezényszóra kecsesen fordult be a Dzsema el-Fnáá térről a kávéház előtti utcába, miközben hátrapislogott, követi-e a szakasz. Négy óránként a Kotubia-mecset müezzinjének kiáltása hallatszott át a kis díszkert fölött, mely a mecsettől elválasztott.

A kései délután az utcai verekedések és a mérges viták időszaka volt. A kávéházban azonban, ellentétben az utcával, a verekedők nem támadták meg egymást azonnal: a helyiség távol fekvő sarkaiban foglaltak helyet, hosszú lábaikat felhúzták a pamlagra, olykor farkasszemet néztek egymással. Áhmed, a pincér, néha órákig rajtuk tartotta a szemét. Végül az egyik felugrott, és a másik felé szaladt. A tőrt útközben húzta elő. Célját sohasem érte el, mert Áhmed futás közben mindig elkapta, és az ablakon keresztül hajította ki az utcára. Az illető káromkodva leült a járdaszélre, hogy ellenségét bevárja. A pincérre és a gazdára sohasem neheztelt, bárhogy is megütötte magát. Tudta, hogy kávéházban tilos a késelés, és ha kidobták, joggal dobták ki.

A sárgásrózsaszín napszállta előtt, amikor szinte „felgyulladt” a piactér, megérkezett a zagorai autóbusz. A legfeljebb 20-22 személyt befogadó járműben 70-80 ember szorongott; a gyermekeket, kiket anyjuk úgy hordott, mint a batyut, az ablakon lógatták ki. Fent, a csomagtartóban is ültek harmincan-harmincöten. Az autóbusz zökkenve megállt, a tetejéről leugráltak, de bentről senki nem jött ki: az ajtót X-alakban torlaszolták el a kezek, lábak és derekak. Végül valaki kirepült, mint egy szikladarab, melyet a tűzhányó krátere okád magából, majd újabb, hosszú szünet után, az autóbusz megszült még egy utast és még egyet. Ezalatt az ablakokon és a tetőről csomagokat, zsákokat és tyúkketreceket dobáltak le. Olykor egy faláda felpattant, és kobrakígyó mászott elő belőle. Az autóbusz még meleg kerekei köré tekeredett, vagy átsiklott a tér túloldalára, és eltűnt a hatalmas narancsdombok alatt.

Az igazi gyönyörűséget este éreztem. A nagy, felhúzott ablaktábla alatt ültem, közvetlenül az utcánál. A dobzenét, a kígyóbűvölők furulyáit és az árusok ordítozását ilyenkor a mesélőemberek beszéde és a kerítők suttogása váltotta fel. Az utcáról olykor megszólított egy rekedthangú fiú, vagy egy lefátyolozott nő, hogy jöjjek vele aludni; szemközt, a fehér kőfal fölött kihajlottak a magnóliabokrok kékes ágai, ahonnét úgy jöttek elő a szentjánosbogarak, mint gyertyát csóváló néma gyermekek.

 

*

 

Az egyik délután uzsonnavendégei voltunk Pólya Györgynek, az idegenlégiós főhadnagynak, akit megérkezésünkkor az állomáson láttunk szolgálatban. A város másik végén lakott; éppen Ramadán utolsó napja volt. A böjt 28 napja már elmúlt, de a böjtnek mégsem szakadt vége, mert újhold volt. Most senki sem ült narancsaival a térde előtt a tér sarkán, hanem csoportokba verődve, izgatottan beszélgettek. Itt-ott egy fez repült a levegőbe.

Amikor a Café Universel előtt elhaladtunk, észrevettem, hogy a kávéház ablakán akkora rés tátong, mintha valakit az üvegen át hajítottak volna ki. Ilyesmi sem a kávéház nemes tradícióihoz nem illett, sem Áhmed, a pincér jellemével nem állt összhangban. Ahogy továbbmentünk a keskeny utcácskán, melynek egyik oldalát a város fala, a másikat üzlethelyiségek szegélyeztek, szorongást kezdtem érezni. Senki nem járt az utcán, a boltok pedig szokatlan módon zárva voltak. Egy kanyar mögül, ahol az út kissé kiszélesedett, pisztolylövéseket hallottunk.

A jelenet, melynek a következő pillanatban tanúi lettünk, dermesztő volt és érthetetlen. Az út közepén idegenlégiós hadnagy állt, pisztollyal a kezében, mely reménytelenül csüggött csuklója mellett; előtte néhány arab kisfiú feküdt a földön, akiket már lelőtt. Azt kellett hinnem, hogy ámokfutó vérengzésének vagyok tanúja; csak akkor vettem észre, hogy itt a hadnagy nem a támadó, hanem az áldozat. Vagy harminc gyerek rajzott körötte, ugyanazok a szakadt, tarka dzsellabás, mezítlábas gyerekek, akik a kávéházba jártak be hozzánk, és parányi hangszereiket pengették az asztal alatt, vagy a szamarak farkát húzogatták az utcán. Téglákat és köveket tartottak a kezükben, és azokkal dobálták a hadnagyot, akinek az arca és a melle csupa vér volt.

A lövés, amit hallottunk, utolsó lövése volt. Ekkor még mintegy tíz lépésnyire volt tőlünk; a következő pillanatban egy tégla nyakszirten találta, úgy, hogy hanyatt esett. A gyerekek rávetették magukat, mint a sáskák. Amikor átmentünk a keskeny résen, mely a földre terített hadnagy teste és a város fala között nyílt, az évezredes fal kis résein és lyukain keresztül az ég vibráló, egyenletes kékjét pillantottam meg. Hirtelen úgy tűnt, mintha a túlvilág ékje lenne; ekkor a gyerekek már a mellén térdepeltek és saját pisztolyával és téglákkal verték szét homlokcsontját, úgy, hogy véres agyveleje szertefröcskölt a gyerekek arcába és a poros úttestre. Reánk ügyet sem vetettek.

Néhány lépéssel odébb, a fal mellett, bicikli és holttest feküdt: a francia fűszerkereskedő fia vagy segéde, akinél a szódavizet vásároltuk. Be kellett látnunk, hogy a pogrom kellős közepére kerültünk. A kapuk zárva, a boltajtókon nehéz redőnyök; a törvényszék épülete még legalább ötszáz méternyire előttünk. Kétségtelennek tűnt, hogy a gyerekek néhány pillanat múlva otthagyják a hadnagy szétvert fejét, és utánunk iramodnak.

– Milyen ocsmány módon kell elpusztulnunk, annyi viszontagság után – állapította meg Valy nagy sóhajtással.

– Haljunk meg méltósággal – ajánlottam. Kimért léptekkel mentünk, Valyval középen. Ha futni kezdünk, magunkra vonjuk a gyereksereg figyelmét. Egyébként sem tudhattuk, hogy a kanyargós úthajlatban mi vár még ránk.

Három-négy másodperc múlva már hallottuk, hogy a gyerekek futva jönnek mögöttünk.

– Ne nézz hátra – figyelmeztettem Bandit.

– Francia gazemberek! Büdös franciák! – hallatszott mögöttünk.

Kőzápor zúdult nyomunkba. Vállamon éreztem az ütést, Bandi hátára kaphatott egy téglát, és megtántorodott. Majd kiegyenesedett, és hátranézett a gyerekek felé.

– Ez a vég – gondoltam.

Sipító gyerekhangot hallottam arabul:

– Angol, nem európai! Ne bántsátok!

Még egy nagy tégla repült utánunk, mely közvetlenül a lábam elé esett. Átléptem rajta, és Bandira néztem, aki diadalmas, pokoli vigyorral, kiálló fogait mutogatva fordult a gyerekek felé, és leereszkedő fölénnyel, csuklójának néhány könnyed és pökhendi mozdulatával búcsút intett nékik.

A hátralevő négyszáz métert gyorsan, talán két perc alatt tettük meg. A verejték homlokomról becsorgott a szemembe. Minden lépésnél azt éreztem, mintha alsó lábszáramat csupán szakadozó cérnaszál fűzné a térdemhez. A törvényszék kapujában Bandihoz fordultam, hogy megköszönjem életünket. Elhárító gesztussal szeplői és vörös haja felé mutatott.

A pántos vasajtó nyomban megnyílt előttünk: Bentoto, a néger óriás egyik kezével Bandit, a másikkal engem emelt a levegőbe, és örömében táncolni kezdett velünk. Elmondta, hogy olasz fasiszta ügynökök szervezték a pogromot az európaiak ellen. Kihasználták az elégedetlenséget, melyet a petróleum és a cukor hiánya keltett, a túlságosan hosszúra nyúló böjt, valamint az a tény, hogy az arab katonák nem tértek haza Európából.

A háztetőre mentünk, ahol már fújtatták a tüzet az óriás olajos kondér alatt. De a törvényszék ostromára nem került sor. A gyerekek még néhányszor feltűntek a téren: egyszer egy olasz fiatalembert kergettek, akit két idősebb arab szabadított ki a kezükből, később pedig néhány suhanc közeledett házunk felé égő fáklyákkal, amikor a tér másik oldalán megjelent az idegenlégió egyik szakasza. A gyerekek futásnak eredtek. Néhányukat a légionisták utolértek: ezeket a katonák a lábuknál fogva felemelték, fejjel a kőfalhoz csapdosták, aztán otthagyták őket.

Másnap megtudtuk, hogy a gyilkosság értelmi szerzői közül hatot már előző este felakasztottak. Az események Bandit megerősítették abbeli meggyőződésében, hogy az arabok közt nem lehet élni, s hogy nem hagyja el többé a törvényszék épületét. Néhány nap múlva szelíd erőszakkal magammal kényszerítettem a Café Universelbe, ahol helyreállt a régi, idilli hangulat. A sarokban a kövér leánykereskedő suttogott, aki az első nap meg akarta tőlem venni Valyt, és megsértődött, amikor tárgyalás helyett nevetni kezdtem, és még a könnyem is kicsordult, miközben Valy ott ült mellettem, és egy gólyalábú arab fiatalemberrel kacérkodott a szomszéd asztalnál. Az arab líceum tanára sakkozni jött, és utána iszkolt a bordélyházba. A 8-10 éves arab kisfiúk, kiknek révén kevés híján a világirodalom egyetlen költője lettem, kit megköveztek, ott kúsztak a lábam mellett az asztal alatt. Kis hangszereiken cincogtak, és gyufásdobozban tücsköket és kabócákat ajánlottak megvételre.

 

*

 

Néhány nap múlva anyagi helyzetünkben váratlan fordulat következett be. Újváryné Casablancából megírta, mi történt férjével és Lorsyval; ugyanakkor jelentős összeget utalt át számunkra. Ugyanaznap érkezett meg szerzői honoráriumom Budapestről, dollárban. Az átutalást atyai barátom, dr. Szalai Emil ügyvéd járta ki, ami nem volt csekély teljesítmény. Katonaszökevénynek, hazaárulónak számítottam a magyar hivatalosak részéről, s a Magyar Nemzeti Bank aszott tenyeréből még nem gurult ki nyugati valuta emigránsnak. Az összeg egymagában nem volt nagy, de itt, ahol a dollárt hivatalos árfolyamának ötszöröséért váltották, egy csapásra gazdaggá tett. A paloták havi bére nyolc és tizenkét dollárt közt mozgott. Nyomban megbíztam egy Mohamed nevű, szutykos, talán 14 éves kisfiút, aki iszonyú konyhakést hordott köpenye alatt, hogy béreljen nekünk palotát. Tíz dollárnál többet nem adok.

Néhány óra múlva ott álltunk Valyval és Bandival a Derb Tubib utcácska egyik házának márványudvarán, faragott cédrusgerendák alatt; a porfircsészében finom szökőkút fröcskölte a vizet tíz méteres sugárban, magasan a tető fölé. Egymásra néztünk: cipőnk lyukas, nadrágunk rongyos volt, és arra a gondolatra, hogy még ma este beköltözünk ebbe a tíz szobába, a baldachinos ágyakba és a súlyos szőnyegek közé, hahotázni kezdtünk, olyan vidáman és hangosan, hogy nevetésünk csak úgy visszhangzott a boltozatos oszlopok között.

Mindjárt megfogadtam Mohamedet Valy testőrének, mivel a gólyalábú arab, akivel feleségem oly vadul szemezett a kávéházban, azontúl kísérőjévé szegődött, és a néptelen sikátorban ágaskodó farkát mutogatta nejemnek. Valy visítozásától nem ijedt meg, de a kölyök késétől elszaladt. Továbbá felfogadtam mindenesnek Ájsát, egy nyurga, berber fiatalasszonyt, aki nemcsak franciául értett néhány száz szót, de angolul is. Ájsá úgy csüggött rajtam, mintha rabnő volna; ha elmentem a kávéházba, felszaladt a háztetőre, onnét intett búcsút, és kérte Allah áldását reám. Valyn átnézett, és ha a feleségem valamit mondott, úgy tett, mintha nem hallaná.

A fürdőszoba egyik fele mély medence volt. Ájsá megnézte, és tudomásomra hozta, hogy reggelenként megfürdet, beszappanoz, megdögönyöz. Tiltakoztam, mire kijelentette: ez a kötelessége, és hiába rugódozom, mert a fürdőszobának nincs ajtaja. Bejön, ha akarom, ha nem. Így reggel kénytelen voltam fekete fürdőnadrágomat felvenni. Rögtön utánam szaladt a konyhából, végignézett, és összecsapta hennás kezét.

– Ajaj – mondta. – Jaj neked! És százszor jaj meg nem született fiaidnak és fiúunokáidnak! Te szegény!

– Mit óbégatsz? – kérdeztem értetlenül.

– Mondja: igaz-e, hogy nálatok fekete a gyász színe?

– Igaz.

– Mindig tudtam, amióta Kasba-Tadlán angol orvosnál szolgáltam. Bal szemét ez az ember elvesztette a háborúban, és a gyász jeléül fekete kötést hordott kifolyt szemén. Ezért hordasz te is fekete nadrágot kifolyt herezacskódon. Ki csonkított meg, drága gazdám? Vagy heréltnek születtél?

Olyan zokogásba kezdett, hogy kénytelen voltam levetni fürdőnadrágomat, amitől felvidult, nevetett és táncolt. Azontúl minden reggel vörösre dögönyözött. Bandival is hasonlóan bánt el, sőt, ha érzéseim nem csaltak, ennél jóval többre ment.

Két hét múlva a posta két szép, kemény borítékot hozott, egyet Bandinak, a másikat nekünk kettőnknek. A levelekben Franklin D. Roosevelt igen megtisztelő módon hívott meg az Egyesült Államokba, ahol – mint írta – az európai háború végéig folytathatjuk békén megszokott munkánkat. Noha a leveleket Cordell Hull sürgönye már megelőzte, még el kell mennünk a casablancai konzulátusra a vízumokért, de ez már formalitás lesz. Fényes László levele részletesen felvilágosított, hogyan jutunk akár Lisszabonon, akár spanyol kikötőn keresztül New Yorkba. Az iszonyú árú hajójegyet a Frey Committee és a kvékerek fizetik. Százszor szívesebben maradtam volna Amárral Marokkóban, mintsem hogy Valyval menjek az Egyesült Államokba; de be kellett látnom, hogy nem maradt más választás.

 

*

 

Az egyik reggel Valy kocsikázni ment udvarlójával, és Bandi elszaladt a kávéházba. A kordovai kalifátus történetét olvastam (kínosabb volt, mint gondoltam), mikor háromszor megkoppantották a kaput. Három szudáni állt az utcán, a Derb Tubibban. A szudániak dél-marokkói törzs tagjai; Szudánhoz (a Nílus középső folyásánál) nincs közük; lehet, hogy a Niger alatti országrészből származnak, melynek szintén Szudán a neve. Szép, sudár emberek; a többi négertől abban különböznek, hogy bár arcuk fényesfekete, vonásaik európai, mi több, klasszikusan görögös jellegűek. Ennek a háromnak is szép, egyenes orra, csekély szája, boltos homloka volt, akár az olimpiai Zeusznak.

Nemcsak méltóságteljes tartásuk; arcvonásaik is hasonlítottak egymáshoz. Feltehetően testvérek voltak; a legidősebb valamivel magasabbra nőtt a másik kettőnél, míg a középső köpcösebb volt náluk. Európai becslés szerint a legidősebbet hetven, a legfiatalabbat hatvannégy-hatvanöt esztendősnek kellett volna tartanom, amiből kiszámítottam, hogy a legidősebb ötvenöt, a legfiatalabb ötvenesztendős lehet.

Mögöttük csacsi állt. Marokkói szokás szerint a szamár kantárát lábához kötötték, úgyhogy az állat feje és csüdje majdnem összeért. Ebben a kínos, szomorú tartásban alázattal várakozott.

– Békesség veled, fényesarcú – mondták karban, s kezüket mellükre fektetve, mélyen meghajoltak.

– Békesség veletek – feleltem. Majd, némi habozás után, hozzátettem: – Fáradjatok be.

Ezekről a szudániakról már hallottam egyet-mást. A legkevesebb volt, hogy legjobb barátjukat is habozás nélkül szúrják hátba, ha ebből hasznuk származik; hogy tetűt, fekete halált és vérbajt terjesztenek, az utóbbi ama klasszikus fajtáját, mely megeszi az embert pár hét alatt, mint II. Gyula pápát vagy VIII. Henriket; hogy az útonállás és sírrablás legkedvesebb foglalkozásuk; hogy nemi életüket pubertásuk hajnalán anyjukkal kezdik, nászéjszakájuk végén a kecskebakkal folytatják az istállóban, és halálos ágyukon serdületlen fiúunokáikkal fejezik be.

Vendégeimet a fogadószobába vezettem. Ájsá fodormentás, zöld teát hozott négy magas üvegpohárban, és egy egész süvegcukrot, melléje rézkalapácsot. Aztán kiment az udvarra, és leült az ajtó közelében, hogy vendégeimet szemmel tarthassa.

A szudániak keresztbe vetett lábbal trónoltak a párnákon. Méltóságteljes gesztusokkal, választékosan és megfontoltan szóltak. Elsősorban hogylétem, majd atyám, fitestvéreim, nagybátyáim, unokaöcséim, sógoraim és többi férfirokonom egészsége iránt érdeklődtek, végül rátértek csődöreimre, birkáimra, le egészen a kakasokig. Mikor meghallották, hogy nem tartok állatokat, összesandítottak.

A bevezető után a háborúra terelték a beszélgetést.

– Az európaiak – jelentette ki a legidősebb – egymást gyilkolják Egyiptom határán. Csontjaikat elfedi a sivatagi homok, mint a teveganajt. De a mi karavánjaink örökké járnak.

– Mi sem áll távolabb tőlünk, minthogy meg akarnánk sérteni – vágott közbe a köpcös. – Tudjuk, hogy a Názáreti követője vagy. De ilyen kiváló naszraniról, mint te, még hírből sem hallottunk.

– Mindeddig – erőltette a legkisebb – éppoly kevéssé tettük be a lábunkat egy hitetlen házába, mint a disznóólba. Veled kivételt teszünk.

– Ugyan minek köszönjem e kitüntetést?

– Az európaiak azért élnek, hogy kitolvajoljanak bennünket. A vámtisztek, a kereskedők, a legionáriusok. Az európaiak kapzsi férgek. Csirkefogók. Te magasabbrendű dolgokra függeszted szemed. Tudjuk is, miért.

– Miért?

– Annyi a pénzed, mint a pelyva.

Ezen mosolyognom kellett.

– Reggelenként – folytatta a legidősebb – elindulsz a kávéházba. Hónod alatt könyvet viszel. Mert könyv nélkül nem tudsz meglenni. A kávéházban sakkozni ülsz a líceumi tanárral. Kiolvasod a könyvedet. Úgy lapozod, mintha szélvihar forgatná. Aztán hazaballagsz a hosszú, poros, meleg úton. Ebéd után visszatérsz a kávéházba. Még szerencse, hogy nem csúsztál el a banán- és narancshéjakon, s mindeddig nem törted ki a nyakadat. A kávéházban leülsz, és nagy papírlapokra írsz és írsz és írsz. Hogy mit? Nem tudjuk.

– Talán imádságos könyvet a hitetlenek számára – jegyezte meg a legifjabb.

– Vagy szerelmes levelet fiúszeretődnek – vélekedett a középső.

– Látom, jól ismeritek napjaim beosztását – mondtam. – Ha már itt tartunk, elárulhatnátok, mit akartok.

Összenevettek, s elnéztek fölöttem, mintha nem is hallanák kérdésemet.

– Naponta hatszor gyalogolsz végig a piactéren, a főutcán, a sikátorokon. Gondatlanul száguldó biciklisták közt, mocsokban és hulladékban. Koldusuk erőszakoskodnak veled, tetves tevehajcsárok érintenek ruhájukkal. Földön fetrengő ópiumszívókon és ribancokon kell átugranod. Egy ilyen férfiúnak, amilyen te vagy, nem szabad gyalog járnia.

– Különösen a te korodban nem.

– És ily tekintélyes külsővel.

Arra gondoltam, hogy hasam nőtt a fürdőmedencében, vagy hirtelen megőszültem. Egy oldalpillantás a falitükör felé megnyugtatott. Ezek hárman a nagyapáim lehetnének. Sőt dédapáim, már amilyen korán kezdik.

– Nem cselekedhetsz bölcsebben, minthogy szamarat vásárolj magadnak. Akkor úgy vonulhatnál be naponta háromszor a Café Universelbe, mint ahogy Márjám fia vonult be Jeruzsálem városába.

A hasonlatot jóelőre kitervezhette, mert diadalmasan nézett rám, és a hasát figyelte. Majd így folytatta:

– Segíteni akarunk rajtad. Ezért hoztunk neked egy szamarat. Fájó szívvel adjuk. A csacsi öreg napjaink vigasza. De a te kedvedért lemondunk róla. Potom pénzért kínáljuk, háromezerháromszáz frankért.

Elhárító kézmozdulatot tettem.

– A csacsi – magyarázta a legifjabb – atyjától a szerénységet, anyjától az engedelmességet kapta örökül. Felülsz hátára, lábadat lelógatod a farán, hátrafordulsz, és fülébe súgod: rrrá-zid, s máris repül veled, akár a kőszáli sas az Atlasz csúcsai fölött. Mutasd meg neki az utat a kávéházba egyetlenegyszer, azontúl vaksötétben is hazatalál. Akkor is, ha elbóbiskolnál a hátán. Akkor is, ha földrengés torlaszolta volna el Marrakech utcáit – amitől Allah irgalma óvjon mindannyiunkat! Háromezerkétszázötven.

– De nekem semmiképpen sem…

– A szamár – szólt közbe a köpcös – levegőt és narancshéjat eszik. Szolgálód megcsutakolja esténként. De csutakolás nélkül is megvan. Bőre edzett és kemény, mint a cipőtalp. Rúghatod, nem érzi. Háromezerkétszáz.

– A kávéház – mondtam – öt perc járásra van. Szeretek gyalogolni. Nincs szükségem szamárra.

– Ha nyolcvan esztendő múlva – szólalt meg az öreg rendületlen nyugalommal – halálos ágyadon fekszel, és lepergeted magad előtt tűnt életedet, eszedbe jut majd ez a csacsi. Akkor felülsz halálos ágyadon, és megáldod a mi emlékünket. Megáldasz bennünket, réges-régen elporladt, szudáni kalmárokat, amiért ezt a galamblelkű, áldott szamarat eladtuk néked. Háromezerszázötven.

– Kedves barátaim – mondtam –, én nem akarom megvenni a szamarat. Hamarosan elutazom.

– Helyes. A szamarat a tehervonat száz frankért elviszi Casablancába. De ha fogadsz egy embert, az utánad hajtja ötvenért. Ezt levonjuk az árából. Marad háromezerszáz.

– Én Casablancában hajóra akarok szállni. Személyhajó, nem szállít szamarat.

– Beszélj a kapitánnyal. Minden kapitánnyal lehet beszélni. Háromezerötven.

– De én Amerikába megyek, ahol az emberek autón közlekednek. Ott nincs se teve, se ló, se szamár. Mit kezdek Amerikában egy csacsival?

Vendégeim összesúgtak tuaregül, és szemtelen pillantásokkal méregettek.

– Uram – mondta végül az öreg –, te fondorlatos módon rá akarsz szedni bennünket. Tudjuk az igazat. Amerikában nincsenek autók. Az amerikaiak ló- és szamárháton közlekednek. Vasút éppoly kevéssé áll rendelkezésükre, mint a sivatag lakóinak. Az amerikaiak úgy élnek, mint a hegyi rablók az Atlaszban.

– Tévedsz – mondtam.

Az öreg megcsóválta a fejét.

– Nem tévedek. Három nappal ezelőtt, Ouarzazate-ban, amerikai színészeket láttunk. Onnan tudjuk.

– Amerikai színészeket az Atlasz tetején? Most? Lehetetlen.

– Lepedőn ugráltak, mint a kísértetek. Ott láttuk, hogy az amerikaiak lóháton mennek a piacra, lóháton rabolják el menyasszonyaikat, sőt lovaikat is a ház elé kötik, ahogy nálunk szokás. Elvégre az amerikaiak is emberek. De nagyon kegyetlenül mészárolják egymást. Itt Marrakechben ötvenszer ezer ház áll, mégis csak három embert késeltek meg tegnap. Ott a lepedőn az amerikai városban alighanem meg ötven ház sem állt, de két óra alatt tizenkilenc embert lőttek le. Odaadom neked a csacsit háromezerért. Esküszöm, csak sajnálatból irántad, amiért Amerikába kell menned.

– Hallgass ide. Egy New York nevű városba készülök. Az a város olyan nagy, hogy ezerszer ezer ház áll benne, ha nem több. Mit tegyek ilyen nagy városban egy szamárral?

– Kösd a vaskarikához a kapud mellé. Kétezerkilencszázötven.

Egy jó óra múlva, mikor a harmadik pohár zöld teát is megittuk, és ezernyolcszáznál tartottunk, az öreg megkérdezte:

– Mondjad, csakugyan nem akarsz szamarat venni?

– Persze, hogy nem.

– Esküszöl?

– Esküszöm.

– Nem járatod-e a bolondját velem, hogy még lejjebb engedjem az árat? Hadd tegyek egy utolsó kísérletet. Odaadom neked ezerötszázért, de csak azért, mert olyan szép vagy. Kell-e?

– Nem kell.

– Féltem, hogy igent mondasz. Magamnak is többe van. És ha ezernégyszázat kérek?

– Akkor se.

Az öreg kinézett az égre, és felsóhajtott.

– Magasan jár már a nap. Elvesztegettük a délelőttöt.

Elgondolkozott, majd felém fordult:

– Három pohár teával vendégeltél bennünket. Az illem tiltja, hogy a negyedik poharat elfogyasszuk. Engedd meg tehát, hogy most mi lássunk vendégül. Az alku élvezetes volt. De voltaképpen nem alkudozni, hanem beszélgetni szeretnénk veled. Ne sújts minket lenézéseddel, ágrólszakadt, nyomorult vándorkalmárokat, s fogadd el meghívásunkat.

Ájsá rosszalló pillantással kísért, amikor útnak indultunk. A kapu előtt megtudtam, hogy a szamár a Zuleika névre hallgat. Szaporán kocogott előttünk. Aztán kiértünk az arab negyed főutcájára, a Riad Zitun Dzsedidre.

A főutca nem hasonlított a Champs-Elysées-hez; legfeljebb három méter széles, helyenként kettő; ahol kapu törte meg, még kevesebb. Mederszerű útteste közepén szennylé csörgedezett, kétoldalt zöldség és gyümölcs rothadt. Kedveltem ezt az utcát, kapualjakban heverésző nőivel, akik meztelen lábukat az úttestre fektették, biciklistáival, akik oly gyorsasággal suhantak, mint utópista regényekben a jövő század autói, és nyitott tantermeivel, melyeknek szalmájában kisfiúk guggoltak, míg a turbános tanító, nagy pálcával a kezében, szédítő sebességgel jegyezte a szebbnél szebb írásjeleket a táblára.

Karaván jött szemben vagy harminc tevével. Hogy utat engedjünk nékik, egy kapualjba akartunk húzódni: mindegyik teve négy-négy fürdőkádat hozott a hátán, úgyhogy a házak falát súrolták. Ebben a pillanatban Zuleika keresztbe feküdt eléjük az úttesten. A monstruózus látvány alighanem őt is felháborította: a sivatag hajói, melyek egykor selyemruhákat hoztak Kínából a Tarim mentén, és az afrikai part hosszában fel Kordobáig, ahány selyemruhát, annyi különböző mintát, vagy damaszkuszi pengéket szállítottak Szíriából, ahány kardot, annyi különböző markolatot, most ezeket az undorító fűzöldre mázolt, egyforma kádakat cipelték, és gyászos hírt hoztak: azt, hogy vége az oázisok pocsolyáiban a városkapuk előtti árkokban és a gőzfürdők homályán tartott vidám locsolkodásoknak, lusta elnyújtózásoknak és hosszas baráti elmefuttatásnak, a társadalmi vagy erotikus jellegű szórakozásnak víz felett és víz alatt; elkövetkezett a magános tisztálkodás örömtelen korszaka, s a kultúra után – minden szépségével együtt bevonult a technikai civilizáció.

Szudáni kísérőim eleinte nyájasan biztatták az oldalán hentergő csacsit, majd megmutatták neki a husángot és papucsaik orrával noszogatták. Zuleika áthengergett a hátára, és lábait lemondóan a magasba emelte. A főutca forgalma elakadt, tevehajcsárok és vízhordók káromkodtak, kordélyosok kürtöltek, a piacról hazaigyekvő, súlyos teherrel megrakott asszonyok rikácsoltak, kisgyermekek ugrándoztak és röhögtek. A szudániak egy furkósbottal alaposan eldöngették a szamarat. Amikor mégsem moccant, néhány tevehajcsár segítségével felemelték az állatot a magasba, a levegőben megfordították, letették négy lábára, és teljes erővel farba rúgták. A galamblelkű szamár, mintha mi sem történt volna, elindult.

A piactéri teaház egyetlen helyiségből áll: az utcától, fal és ajtó helyett csak alacsony küszöb választotta el. Szemközt a borbélyok sátrai álltak; a verőfényben kihúzták székeiket a sátrak elé. Minthogy a blokád következtében eltűnt a szappan, a klienseket saját verejtékükben borotválták. Ahányszor megvágtak valakit, egy-egy pofon csattant. Háttal nekünk a küszöbön lefátyolozott, nyolc-kilenc esztendős leány ült. Távolabb a kígyóbűvölők zenéje hallatszott.

A pincér elénk tette a teákat. Vártam, hogy a szudániak kezdjék a beszélgetést, de hallgattak. A legöregebb – akiről útközben megtudtam, hogy Ben Juszefnak hívják – a pohara után nyúlt. Mielőtt megfogta volna, a küszöbön ülő kislányra mutatott.

– A lányom – mondta áhítattal. Pillanatnyi szünetet tartott, hogy időm legyen a lányt megnézni. – Tíz- vagy tizenegy éves lehet. Abban az esztendőben született, amikor Abd el-Krimet elfogták.

– Van annak már tizenkét éve is – jegyezte meg a köpcös. – Tizenkét esztendős, érett szűz.

– Szép szűz – mondtam udvariasan, minden érdeklődés nélkül.

– Csak a teste szűz – magyarázta Ben Juszef. – A lelke nem. Édesanyja megtanította a szerelem mesterségére, nehogy férjének bosszankodni kelljen vele. A minap azt gondoltam: eladom Gláuinak, a pasának. Harmincöt birkát kínált érte. De Gláuinak háromszáz ágyasa van, és hetvenesztendős. Megsajnáltam szegénykémet, és nem adtam el a pasának.

– Jól tetted – szólalt meg a legifjabb. – Allah busásan megjutalmaz majd nemeslelkűségedért.

– De neked harminc birkáért is odaadom. Vedd feleségül leánykámat. Mindig ilyen vőt kívántam magamnak, amilyen te vagy.

– Tudnod kell, hogy…

– Vidd huszonötért. A te kedvedért mindent megteszek.

– Hiába vesztegeted az időt. Én…

– Ha a nászéjszakán nem találnád szűznek, visszakapod a huszonöt birkádat, és bánatpénz fejében még két birkát kapsz. Nem kockáztatsz semmit.

– Jól tudod, hogy házas ember vagyok, s vallásom szabályai tiltják a többnejűséget. De a törvény is.

– Erre is gondoltam már – felelte Ben Juszef vidáman. – Ismerek egy kádit az arab negyedben, az kiadja neked a házasságlevelet titokban is. Én meg majd elteszem, nehogy bajod származhasson belőle…

– Értsd a szót, öreg. Nekem van feleségem. Igaz, csak egy. De az is elég.

– Úgy? Akkor vidd haza a lányomat ágyasodnak. Tíz birkáért. Ha elutazol Amerikába, visszaküldöd hozzám.

– Hallgass ide, jó ember. Nem kell a lányod. Sem feleségnek, sem ágyasnak. Más ember lánya vagy felesége sem kell. Sem szűz, sem kurva, sem özvegyasszony. Sem húsz birkáért, sem kettőért, sem ingyen. Nem kell, nem és nem és nem! Érted már?

– Régóta gyanítom ezt – szólt közbe a köpcös diadalmasan. – Tudom, hogy finnyásabb és nemesebb az ízlésed uram, mint az én szegény Juszef bátyámnak, aki egész életében nők után koslatott. Ne haragudj reá: alantas szenvedélyű ember ő. Nem tudja, mi a jó. Nézd meg inkább azt a hosszú combú fiút kinn a téren! Látod?

A borbélysátornál magas, kopasz siheder gubbasztott. Bal fülében vastag aranykarika csüggött.

– Látom – nyögtem. – A te fiad! És, persze, szűz…

– Nem a fiam – válaszolta a köpcös megilletődve. – A fiúszeretőm. Ha valaki rajta felejti a szemét, tőröm után kapok. De néked kölcsönadom. Szólj Musztafának, a borbélynak, és két frankért odaadja a sátrát egy órára. Oly gyönyörűségben lesz részed, mintha az angyalok muzsikáját hallanád. Hadd súgom meg neked, hogy egyik tagja akkora, amikor felágaskodik, hogy hozzá képest teste elhanyagolható függelék, mondhatnám…

– Nagy a ti elvetemültségtek, szudáni kalmárok! – szakítottam félbe emelt hangon. – Ravasz fondorlattal idecsábítottatok: megígértétek, hogy történeteket meséltek, és most egyre mocskosabb és mocskosabb üzleteket akartok kötni velem. Máson sem jár a fejetek, mint csaláson és paráznaságon. Gonoszságtok azonban visszahull reátok. Én azért ülök naphosszat a kávéházban, hogy történeteket találjak ki. Mai történetemet nem kell kitalálnom. Megírlak benneteket, és telekürtölöm a világot gyalázatotok hírével. Az emberek olvasni fognak rólatok, még akkor is, amikor besüppedt sírjaitok felett sakálok üvöltöznek, s elporladt csontjaitokon a kóró, mint vörös fáklya nő.

Végignéztem rajtuk. Mozdulatlanul, egyenes derékkal ültek, de állukat behúzták és fekete orcáikon kövér, hatalmas könnycseppek gördültek végig.

– És Allah sem ismer irgalmat irántatok – folytattam. – Bizonyára tudjátok, hogy a Korán még az állatokkal való paráználkodást sem ítéli el olyan súlyosan…

– Nem bizony, hála az égnek – szipogta a legkisebbik.

– …mint a vendégbarátság megsértését. Ha a Próféta majd megfog fehér szakállatoknál, hogy a Paradicsomba emeljen, és a szemetek közé néz, el fog hajítani benneteket, mint a rohadt narancsot. Tudjátok, hova hajít?

– Tudjuk – felelték kórusban, meghajtott fejjel.

– Még jóvátehetjük bűneinket – szólalt meg Ben Juszef. – Jóvá is tesszük. Most mindjárt. Ha megengeded, uram, kezdem az első történetet. Kezdhetem?

– Kezdd – bólintottam nagylelkűen.

– Abban az időben, amikor minden igazhitűek védője még Hárun ar-Rasíd Ibn Muhammad al-Mahdi volt – áldassék az ő emlékezete! – élt Bagdadban egy szegény dervis, aki a Kamál névre hallgatott…

A következő történetet a köpcös, a harmadikat a legifjabb mondta: aztán jött az én sorom. Amikor mindegyikünk már negyedik történeténél tartott, a teaház vendégei közelebb húzódtak. Az arany fülbevalós fiú is bejött a piactérről: erős, de nem kellemetlen rózsaillatot árasztott.

Alkony felé kifogytam a történeteimből, s magyar népmeséket mondtam. Ekkorra már hatvanan-hetvenen szorongtak köröttünk. A hallgatóság meg se moccant: csak ott, ahol nevetni kellett, tört ki belőlük az ellenállhatatlan indulat. Mögöttünk két fánksütő járt körbe-körbe, míg a pincér szakadatlanul hordta a teát.

Legnagyobb sikeremet Arany János A fülemüle című versével arattam. Amikor a bíró, mert döntenie kell, kinek fütyül a fülemüle, a bal zsebére üt „nekem fütyül”, majd a jobbzsebére üt: „nekem fütyül! Elmehetnek”, Ben Juszef felnevetett:

– Timbuktuban találkoztam egy kádival, szakasztott mása volt a tiédnek.

– Fádlnak hívják – szólalt meg valaki a hallgatóságból. – Amikor Timbuktuban jártam, magam is láttam a gazembert.

Sötétedés után közönségünk rohamosan nőtt. Talán százan is szorongtak a kis helyiségben, az utcán álló, sűrű tömegről nem is szólva.

Éjfél után Valy és Havas törtek maguknak utat.

– Az egész várost tűvé tettük érted. Azt hittük, meggyilkoltak. Most jövünk a rendőrségtől. Ott mondták, hogy Ezeregyéjszakát rendezel a piactéren.

Megadtam magamat a sorsomnak, és felálltam. Ben Juszef azonban utánam jött a sötét piactérre.

– Csak még egy szóra, négyszemközt – kérlelt.

– Nos? – érdeklődtem gyanakodva.

– Azt mondtad, megírsz bennünket, hogy a világ megvetésének dobj prédául, ha majd a sírjainkon a kóró, mint vörös fáklya nő. Utánad jöttem, hogy megkérjelek: ne írj mirólunk.

– Azt nem ígérem. De majd úgy írok rólatok, hogy az emberek harag nélkül, jó szívvel emlékezzenek reátok.

– Tehát hazudni fogsz – állapította meg Ben Juszef boldog mosollyal.

– Nem, nem fogok hazudni.

– Akkor hogy csinálod?

– Az az én gondom – feleltem gőgösen, mint ahogy egy fiatalemberhez illik, aki palotában lakik, és megírja az istenek meg az emberek dolgait.

1941 szeptemberének egyik napfényes, de már enyhén párás délutánján érkeztünk meg a New York-i kikötőbe. Rozoga spanyol teherhajón, a Navemaron keltem át az Atlanti-óceánon, több mint ezer menekült útitársammal együtt, és bár Cadiz ékszerdobozszerűen elegáns, finom és a nyomor penetráns szagát árasztó palotáitól a Bahamák homokos partjáig szinte pontosan a Santa Maria útvonalát követtük, átkelésünk tovább tartott, mint Kolumbusz Kristófé. Kapitányunk az utazás során oly nehézségekkel került szembe, melyekről a nagy tengerész aligha álmodhatott. Mint Kolumbusznak, néki is meg kellett küzdenie a háborgó tengerrel és lázongó matrózaival. Az utóbbiak többsége az első adandó alkalommal, azaz a havannai kikötőben kereket oldott. Idegen legénységgel kényszerült pótolni őket, és lényegesen magasabb bért fizetett nekik, mint amennyit Franco diktatúrájában adtak hajósoknak. Talán ez magyarázta, hogy a temperamentumos s életvidám kapitányon Havannától New York felé a búskomorság jelei kezdtek mutatkozni. Úgy csüggött parancsnoki hídjának korlátján, mint a kifacsart rongy; még a konyakot is, melyet söröspohárból ivott, ferdén és bánatosan tartotta maga előtt, roggyant térde magasságában.

Mind e kalamitásokon túl a Royal Navy már jóval korábban arra kényszerítette, hogy hajóját Bermuda gyönyörű kikötőjébe vezesse, ahol őt magát hosszadalmas kihallgatásoknak, hajóját szigorú vizsgálatnak vetették alá. Előzőleg a Navemart már többször feltartóztatták a hajósok legendáiban szereplő tengeri kígyóknál és hasonló szörnyetegeknél ezerszer veszedelmesebb német tengeralattjárók. A fondorlatos kapitány azonban mind Bermudán, mind a nyílt tengeren, roppant gesztusaival, tört angolságával, illetve németségével és kemény kézelői segítségével, melyeket úgy rázott kihallgatói arcába, mint a csörgőkígyó, meggyőzte ellenfeleit, hogy nekik és csak nekik csempészi a nélkülözhetetlen hadianyagot Amerikából. Feltehetően a kapitány mindkét félnek csempészett, mert ezt tartotta az egyedül biztonságos üzletnek. Sajnos, tévedett. Visszaútján Európa felé a Navemart, virgonc kapitányával, újonnan szegődtetett legénységével és csempészárujával együtt utolérte a végzet.

New Yorkban senki nem kapott információt arról, hogy a Navemar mikor érkezik. Így a magyar bizottmány egyik tagja, Hollós doktor – rozmárbajszú, hatalmas termetű, idősebb New York-i orvos – a kikötő egyik kocsmájában ütötte fel szállását, miközben reám várakozott. Antialkoholista lévén, egy üveg Coca-Cola mellett töltötte a napot, miközben szomszédainak lelkes előadásokat tartott a szesz ártalmas voltáról. Hollós doktor már vagy húsz esztendeje élt New Yorkban, és teljesen azonosította magát az amerikai életformával, csakúgy, mint fogadott hazája alkotmányával, törvényeivel és szokásaival. Ennek ellenére a százharmincötmillió amerikai létezéséről még nem vett tudomást. Magyarok közt élt, szomszédai, barátai, ismerősei és páciensei magyarok voltak az utolsó szálig. De igazán a magyarok közül is csak az újonnan érkezettek érdekelték, akiket még valódi magyaroknak tarthatott, akik még nem asszimilálódtak, mint ő, akik mondhatni még kabátjuk piszkos szárnyán és cipőjük talpán hozták magukkal Magyarország porát és sarát, előítéleteit és marakodásait, elmaradottságát és provincializmusát, mindazt a sok európai ócskaságot, melyet Hollós doktor, a maga dinamikus amerikanizmusával oly mélységesen megvetett. Igazi amerikaiak, de még olyan magafajta régi amerikások is halálra untatták, amiért is gondosan kerülte társaságukat. A nemeslelkű, derék, vendégbarát és jóságos öreg orvos lakása Amerika földjén mintegy átmeneti táborul szolgált a nevesebb magyar emigránsoknak. Hollós doktornál mindenki kipihenhette az átkelés és az előzmények fáradalmait, mindaddig, amíg a házigazda kellőképpen előkészítette az amerikai élethez.

Fényes László egyik, fanyar humorral írott leveléből, melyet még Tangerban olvastam, körülbelül sejtettem, minő sors várakozik reám New Yorkban. Hollós doktor, ha nem is értője, de lelkes csodálója volt a művészet minden ágának, s még nagyobb tisztelője maguknak a művészeknek. Számára minden író értéke százszorosára növekedett, mihelyt megismerkedett, ezerszeresére, ha barátságot köthetett vele. Fényes László azt is megírta, hogy Hollós szerint az újonnan érkezetteknek a hosszabb pihenés inkább árt, mint használ; okosabban teszik, ha mielőbb fejest ugranak abba, amit amerikai olvasztókemencének neveznek. Vendégeit rendszerint a Szabadság szobrának fáklyájába, az öregebbeket az Empire State felhőkarcolójának tetejére szokta felvezetni. Útközben elmondta nékik: itt az ideje, hogy az Európában szerzett tudásukat, ismereteiket, mesterségbeli fogásaikat még emlékezetükből is kitöröljék. Úgyse mennek vele semmire, mert az amerikaiak praktikusabbak, mindent jobban értenek, és mindent jobban csinálnak. Megrökönyödött védencei megnyugtatására hozzátette, hogy ez az amerikai szakértelem, tudás és gyakorlatiasság szinte pillanatok alatt sajátítható el. A sétakirándulás után áldozatait egyenest orvosi rendelőjébe vezette, ahol megkérdezte: nem gondolják-e, hogy javukra szolgálna, ha az általa felfedezett antituberkulózis-injekciót most helyben beadná nékik? A kór megelőzése senkinek sem árthat, és vajon nem köhécselnek-e néha? A gyáva hipochonderek ilyenkor meghajtva fejüket az orvosi tekintély és a tudomány előtt, hálálkodva gyűrték fel ingük ujját, és nyújtották oda felsőkarjukat Hollós doktor injekciójának. A következő két hónapban aztán csillapíthatatlan viszketegség gyötörte nemcsak karjukat, hanem egész testüket, mint ahogy a következőkben Valyn tapasztalhattam. Voltak olyanok is, mint Fényes László, meg én magam, akik egy szimpla és férfias „nem”-mel elhárítottuk magunktól a kalamitást.

Injekció után vacsora következett, melyet Hollósné a vendégek elé tálalt. Amerikai ízű vacsora: disznósült tejfölös mazsolamártással, Coca-Cola és a gyümölcs után kávé, mely legalább fél órai forrás után került asztalra, úgyhogy zamatát inkább a konyha falán lehetett szaglani, mint a csészében ízlelni. Vacsora után Hollós doktor elmagyarázta vendégeinek a Bill of Rights jelentőségét, és az amerikai közjog többi pontjáról szolgált tüzetesebb felvilágosítással. Később, mielőtt vendégét saját lábára állította volna, lakást, állást és rendszerint autót is szerzett néki, hacsak az illetőt időközben örökletes európai hisztériája és a Hollós doktortól hallottak arra nem késztették – mert ez is megtörtént –, hogy gyors öngyilkossággal vegyen búcsút, már-már a Paradicsom kapujában, az amerikai életformától. Levele végén Fényes László azt magyarázta, hogy nézete szerint a derék doktor voltaképpen az amerikai nagybácsi testet öltött képe, sőt talán maga Uncle Sam, az Egyesült Államok szimbolikus kifejezője, aki jóindulatában nem ismer tréfát a jövevényekkel szemben: vagy érzékelni tudják, és élvezni kezdik azokat a materiális örömöket, melyeket az Új Világ nyújt, vagy meg sem érdemlik, hogy életben maradjanak.

Mikor a Navemar horgonyt vetett New York kikötőjében, nyomban megismertem Fényes leírásából az öregurat. A hajó orrában álltam a tömör vaskorlát mögött, melynek párkányára támasztottam az államat: csak a fejem látszott ki. Az öregúr ott állt a part peremén, közvetlenül alattam, hosszú szárnyú ferenc-józsef kabátban és csíkos nadrágban. Kezében néhány ív papirost tartott, gépírásos szöveggel, ha ugyan jól láttam. Megható látvány volt, bár gyalázatos módon röhögés csiklandozott. Mellette aprócska fiatalember állt, vagy inkább ugrándozott. Azt hittem, ez lesz Hollós doktor titkára. Később megtudtam, hogy Hollósnak nem volt titkára. A fiatalembert azért hozta magával, hogy üdvözlésem alkalmából a munkásosztály képviselője is jelen legyen.

Lekiáltottam Hollósnak, aki tenyerét homlokára tette, és úgy keresett meg tekintetével, miközben ajkán széles mosoly játszott. Amikor megpillantott, mosolya bizonytalanná vált, de Valy láttán újra felengedett; tetszett neki. Engem jóval fiatalabbnak talált, mint amilyennek képzelt, és alighanem attól félt, hogy kamaszos tiszteletlenségem elrontja az ünnepi, sosemvolt alkalmat – mármint azt, hogy megérkezem Amerikába, és ő üdvözöl. Mindezt abból következtettem, hogy rendkívül lelkesen többször is felkiáltott: „Mindig mondtam, a lángész lángész marad, akármilyen fiatal is!” Mindezt inkább saját megnyugtatására találta ki, mint az enyémére. Végül is, hosszabb keresgélés után, a hajóhíd végéhez állt, a legszélére, egyik kezét a karfára fektette, orrára tette pápaszemét, mindkét kezébe vette a gépelt papírlapot, és már-már azon volt, hogy nekikezdjen az üdvözlő beszéd olvasásának. Ebben a pillanatban hirdették ki, hogy nem szállhatunk egyelőre partra, hanem Ellis Islandba visznek. Hollós megkérdezte: mit gondolok? Ha már itt vagyok, és ő előkészítette, miért ne olvassa fel a beszédet? „Rajta”, – kiáltottam le. Hollós hátravetette fejét, és szép, csengő hangon olvasni kezdte. Amikor egy-egy bekezdés végére ért, feltolta a pápaszemét homlokára, és felnézett a magasba, csakugyan ott vagyok-e még? Feltehetően már hallott rólam egyet és mást.

Mindent megtettem, hogy illedelmesen viselkedjem, és meg ne bántsam a jó embert, aki kedvemért már a második napját töltötte a kikötőben. Csak olyankor, ha egy egy pillanatra megszakította szónoklatát, hogy lapozzon, vagy nagyon is belejött, pillantottam oldalt, a szomszéd part irányába, melyről még nem tudtam, Brooklyn-e avagy Staten Island? Máskor meg a tengert lestem, melyen áttetszően világoszöld hullámok torlódtak, piszkossárga tajtékkal tetejükön. A víz csak úgy hemzsegett az alacsony, szögletes vontatóhajóktól, a dühösen szaladgáló, apró, energikus gőzösöktől, bárkáktól és uszályoktól, melyeken magasan álltak a ládák, vagonok, gépek és tartályok. Mind iszonyú gyorsasággal szaladgált összevissza, előre-hátra, és az elöl-hátul egyforma hajók alakjáról még azt se tudtam megállapítani, melyik irányba mennek. Fedélzetükön sűrű foltokban tarka öltözetű emberek ácsorogtak, akik szüntelenül és ujjongva ordítoztak át egymásnak, miközben kalapjukat, karjukat vagy zsebkendőjüket lengették, számomra érthetetlen módon; azt gondoltam, hogy ezek eddig még sohasem találkoztak, és nyilván ezentúl sem fognak ebben a zűrzavarban. Mindez gyermetegnek, enyhén szórakoztatónak és némiképpen meghatónak tűnt, mint egy jótékonysági bazár, lelkes kiárusítás vagy micsoda és egyúttal idejétmúltnak, ódivatúnak, valahogy a tizenkilencedik századból ittragadtnak vagy talán még régebbinek – éles ellentétnek a háttérben álló felhőkarcolók elszántan modern körvonalaihoz. Körülbelül ugyanazt éreztem az emberekről, akik a móló szélén ücsörögtek, vérvörös vagy rózsaszín nyakkendővel és zokniban, leírhatatlanul tarka ingekben, vagy azokról, akik kikeményített ingnyakkal és ingmellel szaladgáltak, mint a bolondok fel és alá a háttérben, vaskos aktatáskákkal kezükben vagy hónuk alatt, mintha éppen gyűlésre sietnének, melyet a világ összes problémáinak egy és mindenkori elrendezésére hívtak össze.

Nyugodtan és méltóságteljesen sétálgató arab ismerőseim után ezek az izgatott, szinte hisztérikus, magukat a kinetika törvényeinek ily tökéletesen átadó amerikaiak a filmipar első két évtizedét juttatták eszembe, amikor a vásznon még úgy ugráltak a szereplők, mintha drót rángatná őket. Egy hasonlóságot azonban rögtön felfedeztem az amerikaiak és az arabok közt: azt, hogy mindkettőjüket tökéletesen eltölti és lenyűgözi saját fontosságuk tudata. Legfeljebb, hogy a marokkóiaknak saját fontosságuk nem jelentett egyebet, mint a pillanatnyi társalgás fontosságát, mely egész lényüket lekötötte, míg az amerikaiakat saját aktivitásuk fontossága vezérli, űzi, hajszolja és kergeti. Hollós doktor ferenc-józsefének két oldala mellett a vámháznak az utcára nyíló kapuboltjába láttam. Ebben a perspektívában a járdán sétálók testének csak alsó kétharmada jelent meg, minek következtében úgy tűnt, mintha céltudatos, két lábon járó aktatáskák táncolnának ott nadrágjaik különböző színű szárnyain. Miközben a derék öreg orvos szavait hallgattam, jó nagyot sóhajtottam. Nem mintha különösképpen elszomorodtam volna: csak azért sóhajtottam, mert Amerika olyan volt, amilyennek képzeltem.

Afrikai eufóriámnak, a pikareszk életnek vége szakadt. Ott érzett boldogságom számtalan forrásból táplálkozott: a legfontosabb közülük talán éppen az volt, hogy végre-valahára megtaláltam a magamhoz való, reám szabott környezetem, mely úgy illett rám, mint kesztyű a kezemre. Így voltam a sivataggal, ahol az ég és a föld két konkáv lencséje közt állhattam, a díszlettelen és ősi színpadon, ahol a három monoteista vallás megszületett, és ahol módot találtam, vagy rákényszerültem, hogy a lét kérdésein, életen és halálon, jón és rosszon és tulajdon létezésem célján törjem fejemet. Igaz, hogy számottevő eredmény nélkül; de a gondolkodás egymagában, eredmény nélkül is félelmetes gyönyör, és ezt eddig nem tudtam. Csak éppen sóvárogtam utána titkon, de munkám, kötelességeim, szórakozásaim és időlopásaim közepette sohasem jutottam hozzá.

Ugyanez állt a sivatag ellentétére, a marrakechi vásártérre vagy Tanger zsúfolt sikátoraira. Az éjszakai teaházak kavarodása, a beszélgetések, késelések, temetési menetek, a szinte szemem előtt lejátszódó szeretkezések, a pletykák, alkuk, viták és verekedések e szétválaszthatatlan gomolyaga az élet intenzívebb, tökéletesebb és ősibb káoszát jelenítette meg előttem, mint bárhol Európában. Valahányszor ott ültem, azt éreztem, hogy kisebb hőemelkedést kaptam a részvétel gyönyörűségétől, és hogy a szívem eggyel vagy kettővel többet dobban minden percben. Ugyanezt a tökéletességet reprezentálták számomra: Amár, de a sivatagi rablóvezér, Szidi Mohamed csakúgy, mint a szamárárus szudáni kalmárok vagy a papucskereskedő, aki száz történetet mesélt, míg mellesleg a papucsot is megvettem. Az ember egyik régebbi fajtáját képviselték, melyet földrészünkön már csak a reneszánsz korában találhattam. Mégis magamra ismertem bennük, mert lényem egyik tökéletesebb, vonzóbb, gátlástalanabb és őszintébb inkarnációját képviselték. Azok voltak, aki titkon lenni szerettem volna, és akik szebben, ha nem is pontosabban mutatták képemet, mint a tükrök. Így legalább, ha már nem sikerült Lorenzo de’ Medici korában születnem, azzal vigasztalódhattam, hogy száz és száz alakban láttam önmagamat, még a járókelőkben is, akik nem szóltak hozzám, és csak éppen elsétáltak a marokkói színen, mint néma színészek.

Afrikai boldogságomnak ez volt az oka: kis időre sikerült kiszabadulnom a technikai civilizáció egyre nagyobb rabságot követelő, egyre jobban uniformizáló, egyre egyhangúbb és tűrhetetlenebb munkatáborából, és ugyanekkor ideiglenesen túltettem magamat azokon a megoldhatatlan dilemmákon is, melyekkel lelkiismeretem szembesített. Nem sokat panaszkodtam, de mindig fájlaltam, hogy születésem helye, elsősorban azonban ideje miatt a technikai civilizáció kellős közepébe pottyantam, méghozzá abban az időszakban, amikor a technika és a kultúra útjai kettéváltak, és az előbbi föléje kerekedett az utóbbinak. Amikor a világ röfögő és fortyogó embertenyészetté alakult át, mely futószalagon gyártott kacatért töri magát; amikor a technikával szövetkezett és azt kiszolgáló tudomány iszonyú háborúk és mészárlások közepette nagy hangon ígéri, hogy nemcsak átalakítja, hanem megjavítja az ember életét, de semmi eredményt nem mutat fel e téren. Kora fiatalságomtól fogva rühelltem (noha erről sem mertem sokat beszélni, nehogy reakciósnak tartsanak), hogy oly társadalomban kell élnem, mely hatalmas fejlődésen ment át, de filozófiai, etikai és erkölcsi szempontból lépésnyire sem jutott tovább Buddhánál, Szókratésznál vagy Krisztusnál, sőt szemmel láthatóan nem is kíván tovább jutni. Mindig szégyenkeztem, hogy oly világban élek, melyben ruháink, bútoraink, sőt konyhaedényeink is messze maradnak kecsességükben, szépségükben és színezésükben a bronzkori ember, a mükénéi polgárok vagy a reneszánsz szegényei csatjaitól vagy cseréptáljaitól; hogy az értelmiség jelentős része, szinte szemem láttára váltott át kultúremberből szakbarbárrá, míg a parasztság feladta ősi életformáját, hogy élete az iparvárosok reménytelen unalmába fulladjon, és legfeljebb a fürdőkádat, a mosogatót és a gőzkályhát kapja cserébe mindazért, amit elvesztett. Egy társadalomban, ahol az élelmiszeripar fejlődése elvette az ételek ízét és az italok zamatát, ahol a tömegcikkeket irgalmatlanul leöblíttetik a vásárlók torkán a tökéletes reklámhadjárat segítségével, mely nemcsak ínyeink jó ízlését pusztítja el, de gondolatainkba és tudatunk alá is befészkelte magát, hízeleg hiúságunknak, foglalkoztat, kondicionál és hülyít; egy társadalomban, ahol két értelmes ember nyájas beszélgetése oly erőfeszítést igényel az ellenséges közegben, hogy rövidesen nem lesz többé lehetséges; ami helyébe jön, a nagyvárosok bejáratánál vagy forgalmasabb útkereszteződésein ácsorgó autók utasainak ábrázatán látható, akik néma megadással fuldokolnak az ellenséges benzinbűzben, mintha csak természeti csapás lenne, és nem ők maguk hozták volna a világ nyakára. A rádiók alatt ücsörgő esti szomorúakat nézni még kétségbeejtőbb: ezek azt hiszik, hogy egy új világ hangját engedik magukhoz, és felfrissülnek tőle, holott vakondok, akik reménytelen periszkópjaikat nyújtogatják egy süllyedő világból.

A győztes technikai civilizáció végső rohama előtt még egy pillantást vethettem arra a tájra, melyben szívesen éltem volna. Ott még mívesekkel és mesteremberekkel beszélgethettem, akik nem a gép vagy a mesterségesen kreált, de aztán diktatorikusnak elfogadott tömegízlés szolgálatában töltötték életüket; pipafaragóval vagy cserepessel, aki büszke volt rá, hogy soha ugyanazt a két pipát ki nem faragta, ugyanolyan díszítésű bögrét még nem csinált kétszer. Ott még sajnálták a gépkocsi-tulajdonosokat, mielőtt irigylésükre sor került volna; sajnálták őket, mert hiszen, legalábbis képletesen, elvesztették lábukat, és porfellegek bűzébe burkolták magukat, anélkül, hogy az utazás és a séta gyönyörűségeit élveznék, anélkül, hogy a házakat, fákat, járókelőket végignézhetnék, az ismerkedési és társalgási lehetőségekkel élnének, tanulnának és szórakoznának; anélkül, hogy valaha rájönnének a keserű tényre, mely szerint az életet, melyet leélnek, nem érdemes leélni.

Minden örömöm és belső biztonságérzetem abból fakadt, hogy mentes voltam mindenféle politikai elkötelezettségtől. Neveltetésem, félénkségem, mindenekelőtt azonban a kíméletlen kategorikus imperatívusz, mely bennem lakozik, szűnös-szüntelen ösztönzött, sőt kényszerített, hogy jobb belátásom ellenére és egészséges önzésem tiltakozására oly dolgokat tegyek, melyeket voltaképpen nem akartam megtenni. Ahelyett, hogy szemlélődtem, verseket írtam, vagy egyszerűen a magam kedve szerint éltem volna, bizonyos humanista elveket követtem. Időm jelentős részét azzal töltöttem, hogy a társadalmi igazságtalanságok ellen küzdöttem; igyekeztem minden igaz ügyet, melyet demokratikusnak és hazafiasnak tartottam, tollal, szóval és tettel szolgálni. Magyarországért Marokkóban édeskeveset tehettem. Mi több, állandó boldogságot éreztem, hogy kint vagyok belőle, és ilyen szép sivatagban bujdoshatom, amilyen se Mikes Kelemennek, se Mednyánszky Cézárnak osztályrészül nem jutott. Nem tehettem semmit: alighanem ez volt oka, hogy még a szabad francia rádiót sem hallgattam, és visszautasítottam a kávéházi dumák és politizálások lehetőségeit is. Talán azért, mert a bennem élő kategorikus imperatívusz cselekedetet követelt, nem fecsegést. Vagy talán azért, mert végre ez egyszer úgy élhettem, mint ahogy mindig szerettem volna az ideológiáktól fertőzött és politikából ki nem gyógyuló huszadik században. Szemlélődtem, verseket írtam, és maradék időmet a szerelemnek és a szórakozásnak szenteltem.

Miközben a szálló aktatáskákat figyeltem, hirtelen megcsapott Hollós doktor üdvözlő beszédének egyik mondata. Ebben a mondatban az Amerikában reám váró politikai feladatokat sorolta fel; nyilván el vagyok szánva, hogy mindent megtegyek mind az Amerikai Egyesült Államokért, mind szenvedő hazámért, mely ezt a háborút, csakúgy, mint a többi két tucatot Mohács óta, el fogja veszteni. Amikor ezt meghallottam, elfogott a csendes melankólia. Rájöttem, hogy nemcsak a technikai civilizáció Mekkájába, a leghatékonyabb kapitalizmus Rómájába és az anyagi javak Babilonjába érkeztem, hanem egyúttal barátok, ismerősök, lelkes hívek, honfitársak közé és egy politikai szervezet kebelébe, ahol réges-rég várnak, és előre kiosztották reám a szerepemet. A kötelesség, a politikai becsület és a hazafiság kiéhezett démonai most úgy vetik magukat reám, mint ördögök a kárhozott lelkekre; és nem lesz menekvés.

 

*

 

Öt esztendővel később a kikötőnek ugyanebben a sarkában horgonyzott az a harmincezer tonnás luxusgőzös, mellyel Le Havre-ba készültem indulni. Amerikába való érkezésem melankóliáját ekkorra szorongató félelem váltotta fel, melyet csak némiképpen enyhített kíváncsiságom; az a féktelen, hivatásomhoz tartozó kíváncsiság, melyet nem észleltem magamon akkor, amikor New Yorkba érkeztem. Elutazásom reggelén vagy két tucat barátom – köztük Lorsy Ernő és felesége – kísért le a kikötőbe. Valamennyien ünnepélyesen keserű hangulatban lépkedtek mellettem. Kínosan kerülték, hogy szóba ereszkedjenek velem, és inkább Valyval tréfálkoztak. Mindez igazi búcsúztatóra, temetési menetre emlékeztetett, saját temetésemre, amikor is mindenki azon van, hogy kellő tisztelettel adózzék holttestemnek, és magától értetődően nem velem, hanem már csak rólam beszélget.

A hajók, gőzösök, propellerek, teherbárkák, melyek összevissza szaladgáltak a borostyánsárga habbal koronázott áttetszően zöld hullámokon, mindez az eltelt öt esztendő alatt elvesztette idegenségét, és meghitt környezetemmé vált. Ingem legalább oly csíkos és tarka volt, mint a járókelőké, akiket öt évvel korábban némi megbotránkozással nézegettem. Ismertem már a szemközti, New Jersey-i part nevét, melyet régebben Brooklynnak néztem, ahogy ismertem New Jersey összenőtt városait a partmenti dombvonulat mögött, meg azt a régi, mocsaras és ingoványos csíkot túlnan, ahol Fényes Lászlót eltemették. Ám mindez csak éppen külső burka, irhája és felülete volt a dolgoknak, mint testemen az ing vagy a Hudson folyó torkolata Amerika térképén. E keskeny réteg mögött feküdt a földrész, melyet megismertem időközben, a Harvard könyvtárától Florida homokos partjáig. Ismertem a háborús Detroitot, ahol éjszakánként tankkal megrakott tehervonatok csörömpöltek végig a Jefferson Boulevard kövezetén és ahol, ha éjjel felkeltem, hogy egy pohár szódavizet igyam a fridzsiderből, és cigarettára gyújtottam, újonnan elkészült repülőgépet hallottam, ahogy felemelkedett a Ford-gyár irányából; mikor ágyamban elfekve kioltottam a cigarettát, még hallottam a következő felszálló gép zaját. Ismertem a Big Snake River iszapját, hol a ragacsos nyármelegben szürkéskék, karcsú, meztelen négerfiúk napoztak a parton, mozdulatlanul, mint az aligátorok. Ismertem a Green River berilljét, a Colorado kékjét, a Golden Gate Bridge-et San Franciscóban, melynek közepe el szokott tűnni a tengerről beáramló ködben, a híd túlsó széle rézvörösen ragyogott a párán át; és jártam messze északon is, Kodiak repülőterén, hol acélháló fogta le a jeget és a havat, és Attu szigetén az Aleutákon, ahol fókákat etettem szardíniával a vízparton, és ahol géppuskámmal és testemmel úsztattam a havon, mintha magam is hóból, de valamivel tömörebb hóból lennék: ha ráfeküdtem, lassan, szinte észrevétlenül merültem beléje. Fél nap is eltelt, míg egészen belesüllyedtem; egy hét alatt talán a köveket is elértem volna a hó alatt, de ez csak a halott japán katonáknak jutott osztályrészül.

De nemcsak Amerika tájait szerettem meg és rajongtam értük Walt Whitman lelkesedésével, hanem a népet is. Ittam, ettem, mulattam és utaztam velük autóban, a transzkontinentális vasúton, teherhajón, repülőgépen, dzsipen és tankon; örültem és búslakodtam velük, megosztottam félelmeiket és unalmukat, és dobáltam velük nyilat céltáblákba a kantinok sarkában, sörösüvegeket, katonai hátizsákokat hajókba és kézigránátot ellenségre. Tudtam, hogyan ébrednek fel reggel, mit gondolnak, amikor hallgatnak avagy aludni térnek; és azt is tudtam, hogyan halnak meg.

Csak abban a pillanatban, amikor éppen el akartam hagyni Amerikát, döbbentem rá, hogy mennyire megszoktam és megszerettem őket, minden meggondolásom, pretencióm, kifogásom és lázongásom ellenére. Csak akkor jöttem rá, milyen sokat jelentenek számomra, rágógumijukkal, rossz modorukkal, mazsolamártásos disznósültjükkel, féktelen ivászataikkal, ihatatlan kávéjukkal és történelmi amnéziájukkal együtt; azzal együtt, hogy az életet, a létezést autóversenynek nézik és azzal együtt, hogy a humanizmus éppoly kevéssé kelt át az elmúlt ötszáz esztendő alatt az Atlanti-óceánon, mint az Elba vagy a Dnyeszter vizén. Meg kellett végül értenem, hogy hazámhoz való ragaszkodásomat nyelvem determinálja, mert verset írni csak magyarul tudok, de voltaképpen ezt a népet jobb indulatúnak, becsületesebbnek és szimplaságában, sőt hisztériájában is emberségesebbnek ismertem meg, mint a sajátomat. Szívesen maradtam volna közöttük, ha maradásom nem hasította volna ketté az életemet. Mentem hát: de folyton azt éreztem, hogy oly ünnepséget hagyok ott, ahol a ház gazdái naív, de jóindulatú népek, akik tisztelettel néznek fel szerény szellemi képességeimre, noha nem értik őket; akik különleges szívélyességgel viseltetnek irántam, és akiknek társaságában jobban érezhetném magamat, mint valaha, kivált most, hogy vége a háborúnak, és nemhogy vége, már el is feledték, mintha sohasem lett volna. Én pedig mentem: és egyedül azért, hogy egy infernális pincébe szálljak alá, melynek falai likacsosak voltak a golyók és kézigránátok nyomaitól, hol temetetlen hullák hevertek; őrjöngő mániákusok és vérszomjas fanatikusok közé indultam, akiknek a hatesztendős öldöklés után sem adatott meg, hogy békén éljenek, és akik még mindig marták, tépdesték és kaparták egymás sohasem gyógyuló, üszkös sebeit: akik még mindig nem unták meg a régi, fülsüketítő és céltalan veszekedéseiket, melyek eredeti okát mindenki elfelejtette.

Ezért gondoltam, hogy helyzetem leírását a temetési menet szó fejezte ki a legtökéletesebben. Szubjektív szempontból azonban nem annyira a temetési menetet láttam, mint a közelgő halált éreztem. De nem úgy, mint a nagybeteg ember, aki minden figyelmét tulajdon testi állapotára összpontosítja, miközben környezete, szobájának bútorzata, barátai és rokonai, minden, ami körötte van, lassan horizontja alá süllyed és eltűnik; mint az olyan ember, aki ki szeretné vágatni a fákat ablaka előtt és kertje virágait, mert ugyan minek éljenek tovább, ha neki meg kell halnia. Inkább úgy éreztem magamat, mint a halálra ítélt ember, aki teste erejének birtokában és lelki frissességgel néz körül, akinek a világ ezerszeres szépségében ragyog fel, az újonnan született csillagok fényességével, és aki egyszeriben felfedezi, hogy addig ismeretlen szálak és kötelékek fűzik oly barátokhoz, akiket addig nem becsült eléggé, felhőkarcolókhoz, melyeket lenézett, tányérról lelógó bifsztekekhez, katonasírokhoz, Coca-Cola-automatákhoz, hangos good morning köszöntésekhez, ismerős újságárusokhoz, csíkos zoknikhoz, szellemi szabadsághoz és bizonyos, alapvető emberi jogokhoz – azaz személyekhez és tárgyakhoz, intézményekhez, hagyományokhoz, nélkülözhetetlen társadalmi koncepciókhoz, fürdőszobákhoz és angol kifejezésmódokhoz, melyeket Amerikában tán untam, de amelyek után kétségbeesett vágyakozást érzek ma is odaát.

Ily helyzetben valóságos áldásnak tartottam, hogy hajóm, a meghirdetett délelőtti tizenegy óra helyett csak délután háromkor indult. Barátaim közt, akik a hajóhoz kísértek, ott volt Vámbéry Rusztem tanár, kissé hajlott hátú, szakállas, idősebb úr, kinek arcvonásai tökéletes harmóniában egyesítették a görög bölcsek, a vándordervisek és a csúfolódó faunok minden jellegzetességét. Nem mondhatom róla, hogy korát meghazudtoló sietséggel lépkedett mellettem, mert ez a fiatalosság független volt korától: lényének és nem testének volt elidegeníthetetlen sajátossága. Mindenki tudta: azok közé az emberek közé tartozik, akik szellemi felkészültségükből élnek, és ha ez a szellemi frissesség megszűnik, vagy akár csökken, azonnal meghalnak. Világos volt előttem, hogy Vámbéry nem halhat meg másként, mint szívszélhűdéstől, ha majd az emberi kor végső határához ér – veszedelmesen közel volt hozzá máris –, mégpedig talán úgy, hogy egy földalatti vonat már-már becsapódó ajtaján ugrik be, ajkán udvarias mosollyal, a sűrű utazótömeg kellős közepébe. Magunk között delicium generis humaninak, az emberi nem gyönyörűségének neveztük őt, szellemének elragadó bájáért, melynek senki sem tudott ellenállni, noha bölcs bátorsága, gyilkos humora és cselekedeteinek példás idealizmusa, makulátlan etikája – mely oly szöges és vonzó ellentétben állt cinikus kijelentéseivel – inkább Marcus Aureliusra emlékeztetett: egy Marcus Aureliusra a Sztoa hidegsége és érzéketlensége nélkül. Tíz év óta barátom, mentorom, költészetem csodálója, védangyalom volt, aki hosszú és láthatatlan szárnyait (a szárnyakat azért mondom láthatatlannak, mert Vámbéry érzelmeit nem korlátozta, de titkolta) mindig fölém terjesztette, Horthy Magyarországán csakúgy, mint amikor Afrikában éltem.

Noha hozzá írt leveleimben még célzást sem tettem ilyesmire, Vámbéry kitalálta, hogy el akarok tűnni a sivatagban. Mint a nemzetközi jog egyik legkitűnőbb szakértője, egyetemi tanár és publicista, az angol kormány tanácsadója és VII. Edward keresztfia, Vámbéry komoly összeköttetésekkel rendelkezett szerte a világban. Szívélyes szálak fűzték de Gaulle tábornokhoz és Tito partizánjaihoz is. Vámbéry intézte el, hogy Roosevelt meghívjon Amerikába. Ő intézte el a spanyol hatóságoknál, hogy Tangerből kiutasítsanak, és, ha tetszett, ha nem, Sevillában rákerüljek egy hajóra, mely áthozott Amerikába. Miután megérkeztem, Vámbéry és testi-lelki jó barátja, Fényes László alig leplezett irigykedéssel nézték egymást: a két jó öreg folyton versengett, hogy nevelőatyai szerepükben melyik kerekedjék a másik fölé. Nem tudtak megegyezni, mert mindegyik mást akart. Vámbéry ambíciója annyi volt csak, hogy ha lehet, fogadjam meg fontosabb tanácsait; arra, hogy Fényest kissé jobban szerettem nálánál is, nem volt féltékeny. Laci bácsi viszont egészen magának akart. Ha Vámbéry politikai véleményét osztottam, ezt nemcsak árulásnak tekintette, hanem olybá vette, hogy őt már nem szeretem. 1944 elején Fényes meghalt, mielőtt a háború véget ért volna, és mielőtt a három jó üveg tokaji bor bármelyikét megihatta volna – azt a három üveget, melyeket évtizedek óta hordott magánál, hogy Mussolini, Hitler, illetve Horthy bukása napján kibontsa őket –, és nevelőatyám szerepét teljességgel Vámbéry vette át. Ez akkoriban történt, amikor mint a hadsereg tagja, a háború vége felé a Csendes-óceánról New Yorkba, a Yank című katonai laphoz helyeztek át. Az amerikai misszió egyik tagjától, aki elsőnek érkezett Budapestre, rövidesen megtudtam, hogy apám a város ostroma után az elszenvedett éhség és gyógyszerhiány következtében meghalt. Húgomat, aki orvosnő volt egy elmegyógyintézetben, Kun páter nyilasai fogták el és lőtték, mint annyi más embert, a vízpartról a jeges Dunába.

Rávettem többi barátomat, hogy ne várjanak a hajó indulásáig, hanem inkább térjenek haza. Mikor egyedül maradtunk, Vámbéry, Valy meg én betértünk abba a nem túlságosan tiszta, de látogatott matrózkocsmába, ahol annak idején a derék, néhai Hollós doktor ütötte fel hadiszállását, amikor megérkezésemet várta. Mihelyt helyet foglaltunk, Vámbéry arcán az a belső öröm, sőt gyönyörűség tükröződött, mely az öreget minden alkalommal elfogta, valahányszor beszélgetni volt alkalma, és elmondhatta élettapasztalatait, emlékeit, vagy atyját hozhatta szóba, a híres utazót, aki tizenhat nyelven beszélt. Vámbéry Ármin volt az első európai, aki Bokharát és Khivát bejárta a múlt század közepe táján, vándordervis öltözetében, gyalogszerrel, pedig sántának született.

Vámbéry professzor hajlott kora ellenére is nagy tisztelője volt a női nemnek, noha, mellesleg szólva, Valyt ki nem állhatta. Régies nevelésű lévén, Szókratésszel, Pál apostollal és Rotterdami Erasmussal együtt azt tartotta, hogy az asszonynépnek hallgass a neve, ha a férfiak beszélgetnek. A nőnek az a kötelessége, hogy ura kényelméről, gyomráról, kedélye derűjéről gondoskodjék, és hamutartót rakjon szivarja alá. Következésképpen jó félórát áldozott rá, hogy Valyt vajpuhára főzze. Hosszú és kedves bókokkal lágyította, amíg feleségem már-már tündérkirálynőnek érezte magát – csupán azért, hogy a következő három órára beszélgetésünkbe ne kotyogjon bele.

Ezt a félórát jómagam arra használtam, hogy rendbe szedjem gondolataimat, illetve hogy érveimet az elkövetkezendő vitára összegyűjtsem. Érvelésem alapja nem volt más, mint öt, Amerikában töltött esztendőm története. Általában igazam volt abban, amit megérkezésemkor eljövendő amerikai éveimről gondoltam. Az öt esztendő úgy telt el, mintha jól megszervezett hadmozdulatnak lett volna része és tartozéka. Rövidesen megérkezésem után a Szabad Magyar Mozgalom titkárává választottak, és ugyanakkor szerkesztője lettem a mozgalom hetilapjának, a Harcnak. Emigráns magyar politikusokkal, újságírókkal, tudósokkal tele volt a világ, és valamennyien szívesen dolgoztak nékünk. Semmi sem volt könnyebb, mint lapunkat összeállítani. Szinte mondhatni, magától ment. Jászi Oszkár Oberlinből, Czakó Ambró Torontóból, Hatvany Lajos Londonból, Vér Andor Buenos Airesből vagy Fényes László, Ignotus, Kéri Pál és Vámbéry helyből látták el a lapot anyaggal. Mindig arról írtak, ami a legfontosabbnak tűnt; pontosan, jólértesülten és nem csekély meggyőző erővel. Az emigráns magyar tudósok java – mint Szilárd Leó, Teller Ede, Neumann János – csakúgy a mozgalom támogatói közé számítottak, mint a modern művészet kiemelkedő alakja, Moholy-Nagy László vagy Lengyel Menyhért író. Egyedül a gonoszságáról és gyávaságáról ismert Molnár Ferenc hiányzott. Ő azt képzelte: ha Hitler elfoglalja Amerikát, neki megkegyelmez, mert nem nyilatkozott ellene. Havas Bandi, aki időközben Londonba került, és ott Károlyi Mihály titkára lett, onnét küldött tudósításokat, még Csehszlovákia és Olaszország volt és jövendő külügyminiszterei, Jan Masaryk és Carlo Sforza is írtak a Harcba. Bartók Bélával, aki Long Islandon élt nehéz anyagi körülmények közt, hosszú interjúkat csináltunk, és az amerikai zenekritikusokat próbáltuk oldalára állítani.

Mikor Magyarország német megszállása után az ellenállás két vezető sajtótermékét, a Népszavát és a Magyar Nemzetet betiltották, a Harc maradt a világ egyetlen szabad és igazmondó magyar lapja. Azzal hízeleghettünk magunknak, hogy történelmi szerepet töltünk be. A lap meglehetősen nagy példányszámban jelent meg, és ment Kanadába, Angliába, Svédországba, Portugáliába, Dél-Amerikába, Ausztráliába és Dél-Afrikába, lelkes, de az adott körülmények közt korlátozott számú olvasótábornak. Nem volt virágzó vállalkozás. Cikkíróinknak nem fizettünk honoráriumot, és hasonlóképpen én is ingyen végeztem szerkesztői munkámat. Minden csütörtökön délután Schulz Ignác, volt szociáldemokrata képviselő a prágai parlamentben, hozta a friss lappéldányokat a nyomdából lakásomra. Valy címzett és csomagolt. Amikor nagyon későn éjjel kész volt, zsákokba raktam, és vállon hordtam a példányokat abba a hatalmas postaládába, amely alighanem most is ott áll a 72. utca és a Broadway sarkán. Amikor nem tartózkodtam New Yorkban – több mint két évig a négyből – Vámbéry és Schulz szerkesztették a lapot és Valy adminisztrált.

Az Egyesült Államokban a második világháború idején két magyar napilap és több mint harminc magyar hetilap jelent meg. Igen kevés kivétellel vicinális jellegű sajtótermékek voltak, a magyar nyomorból kivándorolt egykori zsellérek számára, akik anyagilag tisztes körülmények közé küzdötték fel magukat, de szellemileg már nem volt módjuk továbbjutni. Így kerültek különféle egyleti basák, papok, lelkészek, hazulról szökött sikkasztók, írni-olvasni alig tudó szerkesztők befolyása alá, akik mint a piócák ragadtak rajtuk, és használták ki, hogy a kivándorolt magyarok többsége házat és autót tudott szerezni magának, de angolul megtanulni már nem volt képes.

Ezek a lapok szünös-szüntelen támadtak bennünket, méghozzá a legdurvább módon. Feltehetően azt képzelték, hogy olvasóközönségüket akarjuk elvenni. Ugyanekkor felháborodtak demokratikus, antifasiszta, Magyarországon földosztást követelő és a Dunai Konföderáció szükségét hirdető politikánkon. Ők Horthy és a magyar uralkodó osztály hívei maradtak, és a cigányzenés, dínom-dánom úri Magyarország romantikus álomképét festették olvasóik elé, akiket ugyanez az uralkodó osztály kergetett a Triesztből induló hajók fenekén Amerikába. Mikor 1942 karácsonyán József Attila versét, a Bethlehemi királyokat közöltük, a katolikus hetilap megtámadott bennünket, amiért egy szerkesztőségünkben lapuló firkász istentelen klapanciáját adjuk közre. Vámbéry professzorról, aki a New York-i New Schoolban tanított, azt írta az Amerikai Magyar Népszava, hogy hetven éves kora ellenére még nem szagolt egyetem közelébe. Engem Amerikába érkeztemkor azzal fogadtak, hogy „itt van a nadrágtalan Faludy György”. (A sansculotte szót fordították így.) Pedig addig még nem ártottam nekik.

New Yorkban az elit társaságában éltem – Fényes László, Ignotus, Kéri, Lorsy, Vámbéry közt; és Vámbéry meg más barátaim, nemegyszer hoztak össze a legjobbakkal, mint Freda Kirchway-jel, Epstein szobrásszal; az emigráns Vesztnyik szerkesztőjével; De Gaulle-lal, mikor New Yorkban járt; anyai nagyanyám sógorának fia, Szilárd Leó felvitt Einsteinhez – és így tovább. Heti előadásainkon ugyancsak elit közönség volt jelen. A kivándorolt „régiek” életét csak abban a néhány hónapban ismertem meg, amikor – kenyérkereset céljából – egy időre elvállaltam a Detroiti Magyarság című hetilap szerkesztését. Tizenkét hét múltával becsomagoltam bőröndömet a padlásszobámban, bementem reggel a szerkesztőségbe – én nyitottam és zártam –, és a laptulajdonos asztalára tettem a kulcsokat a „sajnálom, de nem bírom tovább” cédulával, és szaladtam a távolsági autóbuszhoz, mely vigasztalásul a huszonnégy órás, kellemetlen utazásért, Pennsylvania gyönyörű erdein vitt keresztül.

A szerkesztőség a West Jefferson Boulevard-on volt, ott, ahol a magyarok többsége lakott körben. Legtöbbjük Ford River Rouge-i autógyárában dolgozott, de akadt mesterember, kiskereskedő, pincér és vendéglős szép számmal. A szerkesztőségi munkának hála, számos magyar családdal ismerkedtem össze, és estjeim többségét velük töltöttem. Szinte valamennyiüknek szabvány háza volt, azaz két nagyobb szoba lent, három hálószoba fent, kis kert elöl, kis kert hátul, garázs az autónak, plusz tornác. Mind elégedettek voltak vele, ha olykor panaszkodtak is, hogy a „morgács” fent ül a háztetőn. Amilyen primitív vagyok, évekig azt hittem, hogy a morgács gólyához hasonló madár, mely a házkéményen fészkel; csak éppen azt nem értettem, mit panaszkodnak emiatt. Évek múlva jöttem csak rá, hogy a mortgage-et értik, a betáblázott és még ki nem fizetett bankkölcsönt a házra.

A budapesti, a párizsi és a New York-i intellektuelek és művészek után örültem, hogy végre egyszerű embereket is megismerek közelebbről. Mind büszkék voltak, hogy sikerült kiszabadulniok a magyar nyomor mélyéből. Meg az amerikaiból, mert a legtöbben azt is megjárták, a manhattani szigetcsúcstól, ahol leszálltak a hajóról és a munkaközvetítőt várták, aki csorda módján terelte őket az ország belsejébe, többnyire a szénbányák mélyére, szégyenletes bérek és több évre szóló elkötelezettség, mondhatni rabszolgaság mellett. De kiszabadultak: házuk és autójuk van, ami magyar munkás vagy zsellér számára elképzelhetetlen; vasárnap golfozni járnak, és elidegeníthetetlen jogokkal rendelkeznek. Munkájuk biztos: háború van, és nincs az a munkás, akit Fordéknál körül nem udvarolnak.

Az árnyék sem hiányzott. Hazulról kulturális örökségünk csak éppen egy-egy foszlányát hozták magukkal: Petőfi néhány versét, Rákóczi meg Kossuth nevét, 1848 halvány emlékét. Cigányzenével, borozással, a sok partyval, disznótoros vacsorákkal vigasztalták magukat; és jaj annak, akit ez nem elégített ki. Ismertem egy magányos magyart, aki kétszer ment vissza Magyarországra, és közvetlenül a második világháború előtt harmadszor hajózott vissza a tengeren. Nem bírta az otthoni hivatalosak gőgjét, a csendőröket, de Detroitban sem bírta, hogy az amerikaiak befogadták és mégsem fogadják el. Valamivel azután, hogy visszamenekültem New Yorkba, felakasztotta magát. Más magyarok talán kevésbé tudatosították, de alighanem érezték ugyanezt. Azt, hogy az anyagi alapot megteremtették életükhöz, de szociálisan és politikailag nem számítanak az amerikaiak közt. Talán a fiaik, akiket iskoláztattak, és akik hibátlanul beszéltek angolul.

A legsetétebb felhő rajtuk éppen ez volt: gyermekeik problémája. Magyar barátaim közül néhánynak – igen kevésnek – húsz év körüli fiai voltak; ezeket nem láttam, mert már behívták őket katonának. A többség fiai-leányai 14-16 év körül jártak; korukat a bevándorlási hullám határai és a bérek emelkedése szabta meg. Mindkét szülő magyar volt, egy esetet kivéve, ahol a magyar munkásférj lengyel lánnyal kelt egybe, és közös lengyel-magyar nyelvet teremtettek (lengyel igék, magyar ragokkal stb.), melyet szinte lehetetlen volt megérteni. A többiekkel ebéd vagy vacsora közben mindig magyarul beszélgettünk. A fiúk és a lányok hallgattak, mivel pár közhasznú mondaton kívül csak angolul értettek. A fiúk szégyellték az apjukat, amiért ez a bugris csak magyarul tud (kivéve a szakmához – de nem a társalgáshoz – szükséges szakkifejezéseket). A lányok valamivel szelídebbeknek mutatkoztak; talán azért, mert anyjuk, a piac, a boltok, a szomszédasszonyokkal való pletykálkodások következtében többet értett angolul, mint férje.

Szülők és gyermekeik együttélés helyett együttlakásra szorítkoztak, és érintkezés híján ez az együttlakás ridegebb volt, mint egy kellemetlen panzióban. Ha szombaton este a szép szobában beszélgettem a szülőkkel, és a kamasz fiú este tíz-tizenegy táján jött haza a városból, az előszobából gyors pillantást vetett ránk, köszönt, és felszaladt a lépcsőn szobája felé, mintha süllyedő hajó belsejéből menekülne a fedélzetre. Ugyanígy szaladtak a fiúk az ebédlőasztaltól; csak azt lesték, mikor nyeli le apjuk az utolsó falatot. Mindkét féllel rokonszenveztem: a fiúk fél fejjel voltak magasabbak apjuknál és jóval intelligensebbek, de sajnálni az öregeket sajnáltam, akik jól tudták, hogy egyedül ők a vesztesek, és már előre féltek; mi lesz gyermekeikkel, ha két-három év múlva elérik a katonaköteles kort?

Gyakran gondoltam rájuk 1944 vészterhes nyarán, amikor a magyar zsidók százezreit szedte össze a csendőrség – a náciknak már nem volt erejük hozzá –, és vagonírozta be őket Auschwitzba. Ezek a detroiti magyar fiúk, akik nem beszéltek magyarul, a hadseregben szolgálnak, és valószínűleg velem fognak elesni, amikor partra szállunk Honsu szigetén. Ekkor, ahogy Vámbéryvel és Valyval ültem a kikötői kocsmában, már tudtam, hogy a partraszállást az amerikai vezérkar 1945 szeptemberére tervezte, és félmillió katona elvesztésével számolt, és azt is tudtam, hogy Einstein híres képlete anyagról, energiáról és az atombomba, melyet a képlet alapján és néhány tudós segítségével nagybátyám, Szilárd Leó készített, hat héttel korábban Hirosima felett megmentette mindnyájunk életét.

A Detroiti Magyarság tulajdonosa energikus üzletember volt. Gyengéden, mondhatni részvétteljesen kezelt; ismerte verseimet, és folyton szégyenkezett előttem. Lapja nem az egyetlen magyar hetilap volt Detroitban, de bőséges hirdetései mellett még egy másik bevételi forrás biztosította virágzását. A tulajdonos szombat és vasárnap egy-egy rádióórát bérelt a helyi állomáson, és sorra köszöntötte fel az ünneplő, pártizó magyarokat. Valahogy így; – „A Borsod megyei Hejőcsabáról elszármazott honfitársunk, Böcögő Gergely, a Ford-művek megbecsült munkása és jóságos felesége, a Bars megyei Aranyosmarótról kivándorolt Baksa Terézia most ünneplik terített asztal mellett házasságuk huszadik évfordulóját. Az ünnepelt mellett nagytiszteletű Vajda Albert református lelkész ül, tőle jobbra… A bárnál délceg fiuk, János szolgál ki… a tortákat a derék szomszédasszonyok, Sürge Zsófia és özvegy Kálkánder Mártonné sütötték… És most halljuk az ünnepelt kedvenc nótáját.” Ezzel a tulajdonos feltette a lemezt, és néhány taktus hangzott el a Lehullott a rezgőnyárfa vagy az Ihajnáré recece című dalból, s máris jött a következő – tizenöt vagy húsz egy óra alatt.

Nem tudom, mily mértékig érezték át az ünnepeltek és vendégeik, hogy egy eltűnő nemzetség torát ülik csirkepaprikással, borsos tokánnyal, bécsi szelettel, műdalkíséret mellett. Gyermekeik – vigasztaltam magamat – jobban járnak, túl lesznek mindezen, sőt nem is értik a dolgot. A Detroiti Magyarság szerkesztőségében azonban nem találtam vigaszt. A tulajdonos fülkéjétől fülkémet alig két méter magas deszkafal választotta el. A fal fölött minden áthallatszott, ha klienseivel beszélt, akik nótát rendeltek. A laptulajdonos mindenkiről mindent tudott. Nem volt gonosz ember, de pénzt akart. Még nem is az volt kétségbeejtő, hogy a munkásoknak elmagyarázta: fiuk-lányuk kitűnő iskolába jár, ne pazarolják pénzüket a rádióköszöntésre; vagy: az egész magyar kolónia tudja, hogy ötvenedik születésnapját üli, és harminc vendéget hívott, miért adja ki a rádióra nehezen szerzett dollárjait? Az volt a tragikus, ahogy az emberek ragaszkodtak a köszöntőhöz, mintha nevük említése és a cigányzene az éter hullámain rendbe hozná tragikus életüket, emlékművet állítana nékik, és halhatatlanná tenné őket. Minden pénzt megadtak érte.

Amikor az autóbuszon ültem, megátalkodott közönyömet szidtam, hogy majdnem három hónapig kibírtam.

 

*

 

Detroitban kötelességemnek éreztem, hogy néhány előadást tartsak. Vámbéryvel, Fényessel, Jászival másutt is – Clevelandban, New Brunswickben, Chicagóban – tartottunk hasonló vendégszerepléseket. Hallgatóságunk majdnem kivétel nélkül hatvan évnél idősebb emberekből tevődött össze. Tévedés lenne azt állítani, hogy udvariasan csak megtapsoltak. Őszintén ünnepeltek bennünket, de nem azért, amit mondtunk, hanem azért, mert helyi barátaink előzőleg megmondták, sőt túlzott szavakkal harangozták be, hogy híres magyarok vagyunk. Igyekeztünk úgy beszélni, hogy megértsenek bennünket, ami nem volt könnyű közös referenciák híján és a szokványos hazafias szólamok kongatása nélkül. Mindezt Vámbéry elragadó humorával pótolta, míg Jászi, aki semmiféle koncesszióra nem volt hajlandó, félelmes logikájával és szavai félreérthetetlen hatalmával – mintha márványtáblára véste volna őket nagybetűvel – mindig megtörte a jeget. Közérthetőeknek mondott verseimmel jóval kevesebb sikert értem el, talán a magam hibájából, talán azért is, mert hallgatóságunk a modern költészetet – Adyt, Kosztolányit, Babitsot, József Attilát – nem ismerte, és így verseimet érthetetleneknek tartotta, nem úgy, mint Kozma Andor vagy Kiss József költészetét. Minden előadás után borzongás futott végig rajtunk, de a borzongást már beszéd közben is éreztük. Mindazt, amit mondtunk, hallgatóink nem adták tovább, még feleségüknek sem. Ha netán emlékeztek erre vagy arra, hiánytalanul magukkal vitték a sírba vagy a krematóriumba. Ők hasztalanul hallgattak bennünket, és mi hiába beszéltünk.

New Yorkban kedvezőbb volt a helyzet. Hetenkénti előadásainkkal a 79. East utcai Magyar Ház helyiségében New York mintegy százezer magyar lakosából hatvanat-nyolcvanat sikerült magunk mellé állítani, jórészt értelmiségieket, de velük együtt kistisztviselőket és néhány munkást is. A háborús évek során aztán még vagy negyvenen-ötvenen csatlakoztak, és hűséggel tartottak ki mellettünk.

A Harc bátor és jó lap volt. Örömmel dolgoztam vele, bár az újságírást mindig kényszernek éreztem, és sohasem tudtam igazán megszokni. Szimplán azért, mert arra gondoltam, hogy mindaz, amit írok és szerkesztek, pár hét alatt végképpen elévül, és a nálam jóval jelentősebb publicisták cikkgyűjteményei semmit se mondanak az utókornak. Ha nagy a szerencsém, és lesz egykor szabad Magyarország, talán megemlítik, hogy volt a második világháború alatt egy Szabad Magyar Mozgalom, amely kétségbeesetten igyekezett a szerencsétlen ország népéért kiállni, és hogy ennek a mozgalomnak én voltam a titkára és lapszerkesztője. Egyetlen mondat lesz és semmi több. A magyar irodalom történetében, ahová minden bizonnyal bekerülök, elsárgult cikkeim Hitler meg az atombomba ellen aligha érdemelnek említést. Verseskönyvekért és nem újságcikkekért élek.

A Szabad Magyar Mozgalom munkájában, mint annak titkára, lelkesen, de eleinte mentális rezervációval vettem részt. A mozgalom vezetőit, Károlyi Mihályt Londonban, Fényest, Jászit, Vámbéryt, kik a szövetséges hatalmak urait a Dunai Konföderáció és ezen belül egy demokrata, szabad Magyarország szükségességéről igyekezték meggyőzni, csodálatra méltó és nemes idealistáknak tartottam. Beláttam, hogy ilyen derék dologból, még ha reménytelennek tartom is, aligha szabad kivonnom magam. Eleinte politikai tudatlanságom még ott is megvakított, ahol szinte lehetetlen volt nem tisztán látni.

Röviddel megérkezésem után 1941 őszén Vámbéry, aki legtöbb lépésébe beavatott, elmondta, hogy levelezést folytat Bárdossy magyar miniszterelnökkel, akivel emigrációja előtt szívélyes, jó viszonyban állt. Leveleiben Vámbéry arról akarta meggyőzni Bárdossyt, hogy Magyarország, ha majd az Egyesült Államok belép a háborúba – ezt Vámbéry előre látta – ne üzenjen hadat Amerikának másodszor ebben a században. Minthogy Horthy, Hitlerrel szövetségben, már hónapok óta harcolt a Szovjetunió ellen, nem foghattam fel, hogy Vámbéry mit vár az ilyen diplomáciai formalitástól. Csak jóval később értettem meg, amikor láttam, hogy az Egyesült Államok mekkora engedményeket csikart ki Finnország számára, mely ugyancsak Hitler oldalán harcolt a Szovjetunió ellen, de nem üzent hadat Amerikának, mint ahogy Bárdossy tette.

Vámbéry széles körű összeköttetésekkel rendelkezett, többek közt az angol kormány egyes tagjaival, a szabad franciákkal, a csehszlovák és a lengyel emigráns kormányokkal és Titóval. Személyes jó viszonyt tartott fenn a legbefolyásosabb amerikai publicistákkal, mint Dorothy Thompson, Freda Kirchway, Drew Pearson, és a nevesebb emigránsokkal: Alvarez del Vayóval, Borghese herceggel, Pierre Cottal, Julius Deutsch-csal, Jan Masarykkal, Carlo Sforzával. Csak éppen a szovjet diplomáciával nem ért el semmit: Litvinov mindig szívélyesen fogadta, de amit mondott, elpukkant, mint a másnapos léggömb a szobában.

Vámbéry összeköttetéseivel azon dolgozott: adjanak módot a magyar népnek, hogy a háború után szabadon választhassa államformáját. Kétségtelennek tűnt, hogy a nyugati formájú demokrácia mellett szavaz, és az évezredes nyomort széles körű szociális intézkedésekkel és földosztással enyhíti avagy számolja majd fel. Vámbéry, Károlyi és Jászi egyformán azt tartották, hogy Közép-Kelet-Európa gazdasági kérdései és nemzetiségi problémái nem oldhatók meg országonként külön-külön, és az ellen is csak egyetlen gyógyszer van, hogy ne essenek ezek a kis országok a háború után valamelyik másik nagyhatalom – mint most a hitleri imperializmus – terjeszkedési és kolonizáló mániájának áldozatául és ez a gyógyszer a föderáció.

A Dunai Konföderáció gondolatát Kossuth vetette fel, sajnos nem 1848 őszén, amikor talán nagyobb sikere lett volna, hanem már emigrációjában. A tervet Jászi Oszkár módosította és dolgozta ki a század elején: ez szolgált volna akkor a beteg Habsburg Birodalom megújulására kedvezőbb feltételek mellett, míg az osztrák vezetők és Tisza István azt képzelték, hogy a világháború erősíti és menti majd meg a kettős monarchiát. Így egy cseh-horvát-magyar-osztrák-román-rutén-szerb-szlovák-szlovén együttműködés, vámunió, majd a konföderáció szükségességét hirdettük. Az osztrákok mellett leginkább a csehek hajlottak szavunkra: Beneš miniszterelnök és Jan Masaryk külügyminiszter nemegyszer nyilatkozott a Harcnak; Masaryk cikkeket is írt nékünk, melyekben egy jövendő, demokratikus Magyarországgal való együttműködést ígért, sőt javunkra való határkiigazítást is helyeselt, minthogy a bécsi döntést sem ők, sem mi nem ismertük el. Ahogy Vámbéryvel ültem a kikötőben, már tudtam, hogy a Dunai Konföderáció terve a légbe foszlott. Azt még nem tudtam, hogy a szövetséges nagyhatalmak mellett a csehszlovák-magyar együttműködés gondolata éppen Beneš és Masaryk magatartásán hiúsult meg.

Vámbéry, Jászi és mások – köztük amerikai barátaink is – nem csekély türelemmel és önuralommal próbálták rábírni a State Department vezetőit Washingtonban, hogy a Duna völgyének problémáit háború után az ottani népek és a szövetségesek közös érdekeinek megfelelően rendezzék. Olykor szívesen fogadták őket hosszú, informális beszélgetésre, melyből csak az derült ki, hogy a State Department tisztviselői Kelet-Közép-Európáról semmit sem tudnak, vagy, ami rosszabb, csak hamis információkkal rendelkeznek, melyekhez konokul ragaszkodnak. Máskor propozícióinkra különféle ellenérveket hoztak fel. Szerintük ezek az ellenérvek „a politikai realizmus változhatatlan vastörvényein” alapultak, bár hétről hétre változtak. Álláspontjuk attól függött, melyik tisztviselővel beszélgettek, és az illető a bürokráciának melyik irányzatához tartozott.

Eckhardt Tibor, a Kisgazdapárt volt vezére, tulajdon bevallása szerint Horthy Miklós megbízásából jött az Államokba, azért, hogy Roosevelt elnök támogatását megszerezze Horthy uralmának fenntartásához abban az esetben, ha Hitler elvesztené a háborút. Vámbéry, noha ezt a tervet nem találta rokonszenvesnek, összeült Eckhardttal, és pártja különállása mellett szövetséget ajánlott néki. Ezt Eckhardt visszautasította. Nem kis csodálkozásunkra rövidest értesültünk róla, hogy Eckhardt jó barátokat szerzett Washingtonban, az amerikai magyarság jobb- és szélsőjobboldalát maga mellé állította, és az emigráció vezérének tekinti magát. Mindez még hagyján; de rövidest majdhogy ultimátumot kaptunk Sumner Welles külügyi államtitkártól: csatlakozzunk Eckhardt mozgalmához. Ha nem, és tovább bontjuk az amerikai magyarság egységét, koncentrációs táborba zárat bennünket, mint a japán állampolgárokat.

Fényes Laci bácsi már be is szerezte valamennyiünk számára az internáló táborokban elengedhetetlenül szükséges paprikás szalonnát, mikor megérkezett Ickes belügyminiszter üzenete: a két minisztérium hadilábon áll egymással – ne féljünk, amíg ő a belügyminiszter, bennünket nem fognak le. Rövid idő múlva ejtették Eckhardtot, minden indoklás nélkül.

Örömünk korai volt, mert ekkor érkezett meg Habsburg Ottó. Később mást, mint rokonszenvet nem éreztem iránta; de akkor fiatalon, azt hiszem, fejébe szállt a köztársasági Amerika királyfaló vezetőinek lármás hódolata, és alighanem nem annyira ő maga, mint Sigray gróf és anyja, Zita királyné irányították elhatározásait. Jászy Oszkár ment fel hozzá, aki Karl Krausszal együtt 1918 előtt a Habsburg Birodalom egyik legelfogulatlanabb kritikusa volt, és bukását látnoki erővel jósolta meg. Találkozásuk, úgy tudom, szívélyes volt és Jászi Ottónak és a magyar királypártnak szoros baráti együttműködésüket ajánlotta, mint fegyvertársainknak. Ottó, sajnálatos módon, ennél jóval többet kívánt, és így tárgyalásuk eredménytelennek bizonyult.

Amerika legbefolyásosabb napilapja, a New York Times, nem csekély publicitást adott Ottónak, Roosevelt pedig vendégül látta a Fehér Házban, és a magyar vicinális sajtó is szinte egytől egyig melléje állt, miután évtizedekig Kossuth atyánkról vezércikkeztek. Bennünket a külügyminisztérium utasított, hogy álljunk be a sorba. Vámbéry azt felelte, hogy köztársaságiak vagyunk, és egyelőre nem vetjük alá magunkat a királyfi egyeduralmának; ha azonban a háború után a magyar nép úgy döntene, hogy Ottót kívánja, természetesen örömmel esküszünk néki örök hűséget.

Rövidest a lapokban cikkek jelentek meg, melyek szerint a State Department még nem döntött, vajon az Osztrák-Magyar Monarchia, avagy a Római Szent Birodalom helyreállítását szorgalmazza-e – az utóbbi esetben ez az államalakulat a régi Ausztria-Magyarország mellett Bajorországot, Sziléziát és Észak-Itáliát is magába foglalná. Történelmi indokainkat egy ilyen államalakulat ellen nevetségesnek tekintették, és amikor Jászi a csehszlovák és a lengyel emigráns kormány tiltakozása mellett az angolokét is megemlítette, azt válaszolták, hogy Károlyi és Vámbéry angol összeköttetései csak kompromittálnak bennünket, minthogy Nagy-Britannia imperialista hatalom, nem úgy, mint a demokratikus Szovjetunió.

Végül meghallottuk, hogy valahol közép-nyugaton egy amerikai táborban nagy titkon egy úgynevezett Habsburg-légiót szerveznek. Ily egység felállítása ellenkezett az amerikai törvényekkel, csakúgy, mint a japán származású amerikaiak bebörtönzése, és nem történhetett Stimson hadügyminiszter és Roosevelt elnök tudta nélkül. Információink úgy szóltak, hogy e légió azt a célt szolgálja, hogy díszőrséget adjon Ottó királyfinak, ha majd a háború befejezésekor bevonul Bécsbe, és császárrá koronáztatja magát. Az osztrák szociáldemokraták, az olasz emigránsok, a lengyel és csehszlovák kormány velünk együtt tiltakozott az állítólagos légió ellen, noha létezését nem akartuk elhinni, és a tábor helyét sem sikerült megtudnunk mindaddig, amíg jómagam oda nem kerültem.

Valójában azt hittem esztendőkön át, hogy Cordell Hull külügyminiszter, Sumner Welles államtitkár és Adolph Berle főosztályvezető csak ugratnak bennünket. E sok badarságot, amit mondanak, azért ismétlik, hogy további washingtoni látogatásoktól és háború utáni tervezésektől elvegyék kedvünket, és háborítatlanul dolgozhassák ki stratégiájukat a német összeomlás utáni időre. Világos, hogy mindezt nem kívánják az orrunkra kötni. Csak Roosevelt halála után ébredtem rá, hogy a State Department urai nem vezettek félre bennünket. Az igazat mondták, mit is tehettek volna mást? Lelkesen szolgálták, mint ahogy megkövetelték tőlük, Amerika ingatag, megtervezetlen, hebehurgya és folyton változó külpolitikáját, melynek csak a hajmeresztő dilettantizmus adta, és adja mindmáig az állandóság látszatát.

 

*

 

Hetilapszerkesztés és politizálás mellett még egy harmadik foglalkozásom akadt Amerikában. Jelentkeztem az Egyesült Államok hadseregébe, behívtak, és 1945 decemberében szereltek le. Mindig sejtettem, hogy részvételem aligha lesz befolyással a háború kimenetelére, már azért is, mert csekély technikai tudomásommal messze maradtam az amerikai átlagember mögött, repülőgépet, teherautót, dzsipet vezetni nem tudtam, lövésznek is gyenge maradtam, és bajtársaimmal a kiképzés ideje alatt egyedül gyaloglásban vettem fel sikeresen a versenyt. Később azonban kiderült, hogy ez csak a kiképzés idejére érvényes, mert attól fogva mindig szállítottak minket, repülőn, hajón vagy tankon.

Nem is azért jelentkeztem önként, mert tehetséges katonának képzeltem magam, hanem pusztán életrajzi meggondolásokból. Folyton az járt az eszemben: lehetetlen, hogy éppen én, aki a demokráciáért folytatott küzdelmet a magaménak, tulajdon erkölcsi kötelességemnek tartottam, aki versben és prózában, de még élőszóban is a szabadság eszméit hirdettem, aki a nácik esküdt ellensége vagyok, elannyira, hogy irántuk érzett gyűlöletemet csak tőlük való utálatom múlja felül, és ráadásul főtitkára a Szabad Magyar Mozgalomnak, nem tehetem, hogy a szabadságért és a hazám felszabadításáért folyó küzdelemből kivonjam magamat. Végül pedig azért is jelentkeztem, mert úgy éreztem, hogy nékem kell képviselnem emigráns barátaimat, akik valamennyien húsz, harminc, sőt negyven évvel voltak idősebbek nálam. Pontosan tudtam, hogy sokkal ésszerűbb lenne, ha New Yorkban maradnék, és verseket írnék. Mégis elképzelhetetlennek – és mindenekelőtt megengedhetetlennek – tartottam, hogy eljövendő életrajzíróm majd ezt írhassa: „A második világháborút Faludy György New York városában töltötte, és ez idő alatt több szép verset írt” – már az is elég lett volna pirongásomhoz, ha az illető nem is teszi hozzá: „miután másokat oly sokszor és oly szívhez szólóan bíztatott a szabadság védelmére”.

Barátaimat nem értesítettem, hogy katonának jelentkezem, és csak a befejezett tényeket közöltem velük. Kíváncsi voltam, mit mondanak. Fényes László egy kukkot sem szólt, de szeme szikrázott a méregtől, kivált akkor, amikor meghallotta, hogy minden érve bevonulásom ellen már amúgy is hiábavaló. Másrészt úgyse szólhatott volna ellenem, hiszen egész életében azt hirdette – és gyakorolta –, hogy az ember álljon ki elveiért, tekintet nélkül, hogy milyen kockázattal jár. Vámbéry sem felelt, de a következőkben mindent elkövetett, hogy valamelyik biztonságosabb csapattestnél helyezzen el. Először az Office of Strategic Serviceshez akart áthelyeztetni, majd az Office of War Informationhoz. Az első kísérlet az én ellenállásomon bukott meg, a másik katonai parancsnokomén, aki nagyon kedvelt. Csak a háború utolsó évében sikerült Vámbérynek New Yorkba hozatni, ahol egy ideig az Intelligence and Information Divisionnál dolgoztam, katonák és civilek közt, és ahol sok barátot és jó ismerőst szereztem a magas színvonalú együttesben, köztük Alekszandra Tolsztaja grófnőt; majd pedig a katonai lap, a Yank szerkesztőségébe kerültem, és néhány missziót leszámítva ott is maradtam a háború végéig. 1945. december 16-án szereltek le Fort Dixben, négy hónappal azután, hogy Japán megadta magát. Nem hajtottam végre nagy hőstetteket, és szerény sor kitüntetéssel hagytam ott a hadsereget. A látszat hazudott, mert az Intelligence Divisionban két arany babérkoszorús jelzést kaptam „a győzelem érdekében kifejtett intellektuális tevékenységért”, melyeket egyenruhám ujján hordtam. Aki látott, tábornoknak képzelt, holott csak a káplárságig vittem.

Amikor még csak jelentkeztem a hadseregbe, Freda Kirchway, a Nation szerkesztőnője azt ajánlotta: ragaszkodjam ahhoz, hogy sebesültvivőnek osszanak be. Ez esetben nagyobb veszélynek teszem ki magam, mintha sorkatonának állnék, viszont nem kell fegyvert viselnem. A kitűnő asszony némiképpen elszontyolodott, amikor elmagyaráztam: ebben a háborúban feladtam pacifista álláspontomat. Ha már adva van a lehetőség, hogy rám lőnek, készségesen és boldogan lövök vissza japánra és németre. Remélem, hogy magyarokkal nem kerülök szembe.

Lorsy Ernő, mint ahogy már tudtam, azt állította: költő ne ismerjen más kötelességet, mint a futást mindenünnét, ahol bomba robban, és ahol lőnek; a költő ne a társadalmat akarja megmenteni, hanem önmagát mentse meg. Jászi Oszkár a maga kérlelhetetlen logikájával azt fejtette ki, hogy csak nagyon nagy ügyért érdemes önként jelentkezni egy hadseregbe – fiait már régen besorozták és behívták –, mint amilyen Európa egyesülése vagy a magyar szabadság. Ő nem hiszi, hogy ez a második világháború meghozza egyiket vagy a másikat. Ellenkezőleg. Ez a háború az egyik totalitárius hatalmat likvidálja: ez se biztos, de a legtöbb, amit remélhetünk. Így áldozatomat hiábavalónak tekinti, mintha csak a harmincéves vagy a spanyol örökösödési háborúban jelentkeztem volna önkéntesnek, bármelyik oldalon.

A roppant műveltségű, mindenhez értő Kéri Pál, kalandok és szerelmi kalandok hőse, esszéista, újságíró, szocialista, forradalmár és a Balkán-háború egykori riportere egészen mást mondott. Véleménye annyira elevenembe vágott, hogy aligha jelentkezem katonának, ha előzőleg kikérem tanácsát. Kéri elmagyarázta, hogy irodalmi szempontból – gondoljak Stendhalra, Thackeray-re, Tolsztojra – egyedül a napóleoni háborúk mondhatók termékenyeknek. Az első világháború az irodalomban nem produkált csak riportregényeket, kivéve azokat a szép verseket, melyeket a költők civilben írtak, a második világháború pedig, mint ahogy majd kiderül, ugyancsak nem ihlet meg egyetlen valamirevaló írót. Verset írni a hadseregben különben sem lehet: az egyenruha vág és szúr, mindenütt meleg van és büdös, és az ember sohasem maradhat egyedül. Mindezen okoknál fogva nékem semmiféle dolgom nem lehet az Egyesült Államok hadseregében. Ráadásul, ha velük megyek harcolni, derekasságuk miatt még abba a veszélybe kerülök, hogy megkedvelem őket, valamint, hogy amerikai állampolgárságot kapok, minek következtében az a még nagyobb veszély fenyeget, hogy a békeszerződés után is itt maradok az Államokban, és megölöm önmagamban a költőt. Ha viszont hazamegyek Magyarországra, legfeljebb az a veszély fenyeget, hogy engem ölnek meg – ami még mindig a kellemesebb eset.

Így hát bevonultam a hadseregbe, és először, mint minden újoncot New York államból és szomszédságából, a New Jersey-i Fort Dixben felöltöztettek katonaruhába, I.Q.-t készítettek társaimról és rólam, egy hétig mindenféle haszontalan, nem katonai jellegű munkákra osztottak be, majd vagy százhuszunkat, három hálókocsis és étkezős különvonatra raktak, és elindítottak a kiképzőtábor felé. Háború lévén, a tábor hollétét nem árulták el.

Vagy negyvenen ültünk a zöld plüssüléseken, és hamarosan összeismerkedtem szomszédaimmal. Beszálláskor még azt képzeltem, hogy én vagyok az egyetlen idegen; most megtudtam, hogy egyetlen született amerikai avagy már állampolgárságot nyert bevándorló sincs köztünk. Kivétel nélkül mindannyian Európából jöttünk át nemrég, legfeljebb öt-hat esztendővel korábban, de nem Angliából, Spanyolországból, Skandináviából vagy a Szovjetunióból. Német is volt, de csak sziléziai, több osztrák, dalmát, bosnyák, cseh, szlovák; lengyel Galíciából és Bukovinából; erdélyi román és olasz, de ezek egytől egyig Lombardiából, Venetóból és Toscanából meg Trentinóból jöttek. Az összeállítást nem értettem, arra gondoltam: azért osztanak be valamelyik különleges csapattestbe bennünket, mert még nem tudunk elég jól angolul. De akkor hova lettek a görögök és a portugálok, akikből oly sokat láttam Fort Dixben, és akik alig értettek egy kukkot is angolul.

Csikorgóan hideg tél volt, és Philadelphia előtt mindnyájan fél szemmel kinéztünk az ablakon. Ha átmegyünk Philadelphia pályaudvarain, úgy a vonat folytatja útját dél felé, és valamelyik caroline-i vagy floridai kiképzőtáborban ússzuk meg a telet. A nagy kanyarban Philadelphia előtt szerelvényünk jobbra fordult, és iszonyú sebességgel – még soha nem ültem ilyen gyors vonaton – száguldott Pittsburgh-Indianapolis irányába. Valamerre közép-nyugatra megyünk, bele a havas télbe. Később pincér jött értünk, hogy vacsorára invitáljon bennünket az étkezőkocsiba. Tiszt, tisztes nem utazott velünk; csak újoncok voltak a vonatban, meg a vasúti személyzet. Bort akkoriban még csak a kaliforniai vonatok étkezőiben szolgáltak fel, de sört ingyen kaptunk két üveggel. Mikor befejeztük a vacsorát, a kísérőszemélyzet már ágyakká alakította át üléseinket. Apámra gondoltam, aki tartalékos főhadnagy volt és nem közlegény, mint most én, amikor 1914 nyarán behívták katonának. A Keleti pályaudvarról indult századával Szarajevó felé; nem tudtam elképzelni, hogy étkező- vagy hálókocsi lett volna a vonatán.

Fort Dixben a könyvtárból kölcsönvettem Mark Van Doren vagy tíz esztendeje megjelent, másfélezer oldalas világirodalmi versantológiáját; a könyveket bármely másik katonai könyvtárban is visszaszolgáltathattam. 1938 elején szerződést kötöttem a Singer és Wolfner Kiadóval, hogy ugyanilyen könyvet készítek, a Csi-kingtől és Árkhílokhosztól a jelenkorig, az első effajta művet magyar nyelven. Időközben már néhány száz fordítással el is készültem. Ezért érdekelt Mark Van Doren könyve. A fordítások nagy részét silánynak találtam, de csak olvastam tovább, és utolsónak oltottam le a villanyt.

Azt álmodtam, hogy német fogságba kerültem, és egy SS kapitány, aki egyik náci diáktársamhoz hasonlított a berlini egyetemről, éppen kivégezni vitt, amikor bajtársaim felráztak mély álmomból. Kábultan szálltam le katonazsákjaimmal. Mellékvágányon álltunk, lapos, jeges tájon. A hó nagy, puha pelyhekben hullott; az úton, közvetlenül a vágány mellett, egy tucat teherautó állt. Szőke, magas őrmesterrel találtam magamat szemközt, aki rám mosolygott és szalutált:

– Guten Morgen – mondta. A reflektorok fényén túl vaksötét volt még.

– Wo sind wir? – kérdeztem rémülten.

Angolul felelt: – A százegyedik önállósított zászlóaljnál, más néven a Habsburg-légiónál, Camp Atterbury, Indianában.

Fölugrottunk a teherautókra. Útközben a jeges levegő felébresztett. Most már értettem mindent, bajtársaim nemzetiségi összetételét is. Bennünket az Osztrák-Magyar Birodalomból való származásunk után válogattak össze, de nem a kettős monarchia 1914-es, hanem az 1859-es határai szerint, amikor Firenze, Milánó, Velence még osztrák volt. Mulatságos! A Habsburg-légióba osztottak be, éppen engem, a Szabad Magyar Mozgalom titkárát, aki Sforzával, Masarykkal, Vámbéryvel és Jászival meg másokkal együtt egy sereg nyilatkozatot írt alá, melyeket a sajtóban és a rádióban egyaránt közöltek. Szelíd nyilatkozatokat, melyekben helyeseltük a magyar királypárt létezését, de elítéltük egyeduralmi törekvéseit és élesebbeket is. Mint azt, melyet Borghese herceg, Thomas Mann veje fogalmazott, és Manzoni híres mondatával kezdődött: „Ha a Habsburgok nevét hallom, akasztófákat látok.” Kellemetlen, hogy idekerültem? Csak bizonyos mértékig. Nekik jóval kellemetlenebb lesz.

Már világos volt, mikor a Camp Atterbury egyik konyhaépületében megreggeliztünk. Szerettem ezeket az amerikai katonai reggeliket – még akkor is, ha nem gondoltam vissza azokra a reggelikre, amiket a magyar hadseregben osztogattak, nem a legénységi, hanem a tiszti konyhán. Kávé, tej, kakaó tetszés szerinti mennyiségben, corn-flakes vagy búzadara, kenyér, vaj, amennyit csak kívántam, sült tojás kolbásszal, narancsok a zsebbe. Utána megjelent a zászlóaljparancsnok, az amerikai osztrák származású őrnagy, aki az ominózus von Konrad névre hallgatott – Hötzendorfi Konrád, az osztrák-magyar hadsereg katonának és embernek egyformán rongy vezérkari főnökének neve akkor még elevenen élt minden európai emlékezetében.

Beszédet intézett hozzánk. Szívélyes üdvözlettel kezdte, és – nyilvánvalóan a sajtóban már mindennapos támadások következtében – nem fegyelmezni, hanem megnyerni próbált bennünket. Elmondta, hogy különített zászlóalja, négy századdal és egy orvosi szakasszal ugyan része az amerikai hadseregnek, de lényegében önálló alakulat. Nem annyira harci egység, mint díszőrség Ottó királyfi számára. Ennek megfelelően kiképzésünk kevésbé lesz fáradságos, mint ahogy gondoljuk. Menetgyakorlatok, kivált most, amikor ilyen kemény a tél, nem lesznek. Ő maga és tisztjei mindent megtesznek, hogy jól érezzük magunkat. Hetenként háromszor este mozielőadásokon vehetünk részt, és a hétvégét a közeli Indianapolisban tölthetjük, ahol bőven találunk szórakozást. Ha netán panaszaink lennének, forduljunk a szolgálattevő őrmesterekhez, de komoly esetben ő is rendelkezésünkre áll. Még egyszer üdvözölt bennünket, és kisétált az épületből.

A barakkban egy húszéves, egyszerre megnyerő és szép osztrák szociáldemokrata fiatalember és egy jajcei vagy harmincéves bosnyák voltak a szomszédaim – az utóbbi zubbonya zsebében hordta ideáljai, Gavrilo Princip és Karagyorgyevics Péter király fényképeit. Azt képzeltem, hogy bajtársaim – nem ők ketten, hanem a többi – beletörődtek a helyzetükbe, és engedtek a katonai diszciplínának; de erről szó se volt. Az amerikai századparancsnokok nem a Habsburgok ellen lázadoztak; őket az keserítette, hogy a különített zászlóaljban nem nyílt számukra előmeneteli lehetőség. Az újoncok többsége hangosan hirdette, hogy az amerikai hadseregbe és nem a Habsburg-léglóba jelentkezett – vagy sorozták be – katonának; hogy Rooseveltre esküdött fel, nem pedig Ottóra; és ha Roosevelt állíttatta fel a légiót, úgy ehhez nem volt alkotmányos joga. Egyedül néhány idősebb zupás őrmester – mind csehek voltak, és még az Osztrák-Magyar Monarchiából származtak át Indianába – lelkesedett az ügyért, meg fél tucat tiroli és stájer fiatalember.

A kiképzés valóban enyhébbnek tűnt minden elképzelhetőnél; a kegyetlen hideg és a hófúvások miatt a gyakorlatozást többnyire már kora délután befejezték, és még a lőtérre sem vittek bennünket, de talán azért, mert várták, míg a zászlóalj feltöltődik; ez nem történt meg. Egyedül bakancsaink és gombjaink fényességére, kifogástalan öltözetünkre, tisztelgésre, formációink szépségére és az őrszolgálatra fektették a súlyt. A barakkban a zendülés barátságos atmoszférája uralkodott, és ezt tisztjeink bánták a legkevésbé. Közben a zászlóaljparancsnok azt ígérte, hogy német nyelvleckéket vezet majd be, valamint az osztrák császárság történetét fogják oktatni délutáni kivonulás helyett.

Minthogy ez, legalábbis egyelőre elmaradt, esténként a barakkban pótoltuk az elmaradt tananyagot. Bosnyák szomszédom hosszan és nagyon szépen beszélt Gavrilo Principről; elmondta, hogy a szerbeknek nem volt semmi köze Ferenc Ferdinánd meggyilkolásához, melyet a monarchia vezetői ürügynek használták, hogy az általuk hőn óhajtott világháborút elindítsák, majd a mészárlásokról beszélt, melyeket az osztrák-magyar hadsereg hajtott végre a bosnyák falvakban, amit egykor apámtól is hallottam. Előadásaihoz azokkal a történetekkel és anekdotákkal járultam hozzá, melyeket Supka Gézától tudtam. Többnyire a Habsburgokról szóltak. Mint például az ütődött V. Ferdinándról. Rossz lövész volt, és amikor először vitték vadászni Tirolba, frissen lőtt sast akasztottak egy fára, kioldó szerkezettel. Megmutatták a császárnak a sast, az ráfogta a puskát, lőtt, mire egy udvaronc megrántotta a madzagot, s a véres madár V. Ferdinánd lábához esett. Elszontyolodva nézte. Az udvarmester megkérdezte: – Ha szabad kérdenem, mi bántja felségedet? – Hogy ez nem igazi sas. – Miért nem, felség? – Mert csak egy feje van. Vagy, ugyanarról: több évi házasság után a császárnak végre sikerült teherbe ejtenie a feleségét. Miközben a felséges asszony szült, a császár a Burg nyitott ablakában várakozott: trónörökös születését százegy, főhercegnőét tizenegy ágyúlövés köszönti. Izgalmában a császár eltévesztette a számokat és tizenegy helyett tízig számolt, mikor az ágyú elhallgatott. – Mi az? – fordult hátra kíséretéhez. – Még csak nem is lány?

A légióról részletes tudósításokban számoltam be Vámbérynek. Egy délután dzsip jött értem: a zászlóaljparancsnok vár rám. Míg a kocsiban ültem, az európai emlékek kísértek: szóval olvasta Vámbéryhez írt leveleimet. Nem tudtam elképzelni, hogy az amerikai hadseregben háború idején ne legyen cenzúra; pedig nem volt. Konrad irodájában barátságosan fogadott. Négy óra volt éppen: teával, süteménnyel kínált, és hosszabb bevezetés után megkérdezte: ugye, én vagyok a Szabad Magyar Mozgalom titkára, a költő? Részletes és pontos információkkal rendelkezett, szinte mindent tudott rólam. Ezután arról szólt, hogy politikailag különféle nézeteink lehetnek, de lényeges kérdésekben egyetértünk. Abban, hogy Hitlernek pusztulnia kell, és Európában helyre kell állítani a demokráciát, mindnyájan egyetértünk. Miért torzsalkodunk tehát? A háború megnyeréséhez egység kell. A maga részéről azt hiszi, hogy számomra ebben a különített zászlóaljban fontosabb pozíciót adhat, mint a bakáét; oly adminisztratív állást, melyben jut időm versírásra is, és külön szobában lakhatom. Mindezt természetesen feltétel nélkül adja, de nem tudja elhallgatni előlem, mennyire örülne, ha a háború győztes továbbvitele érdekében odahatnék, ha barátaim a sajtóban beszüntetnék támadásaikat a 101-es önálló zászlóalj ellen.

Mindezt jóval hosszabban adta elő, kissé gépiesen, mintha a szöveget mástól kapta volna, de láthatóan őszinte meggyőződéssel. Hasonlóan és rendkívül udvariasan válaszoltam. Demokratikus királyság és demokratikus köztársaság közt nem látok lényeges különbséget, ellentétben az Egyesült Államok közvéleményével. Az angol, a dán, a jugoszláv és a norvég király példája ebben a háborúban emlékezetes marad. Mégsem hiszem, hogy a közép-kelet-európai országok államformáját és határait előre kellene meghatározni. Bizton remélem, hogy az Egyesült Államok a háború végén végre-valahára beváltja Woodrow Wilson ígéretét, és módot ad a népeknek, hogy határaikat és államformáikat szavazással maguk állapítsák meg. Ami szerény személyemet illeti, úgy a közkatona szerepét választottam, ennél többet nem kívánok. Túlságosan apró pont vagyok, semhogy Jan Masaryk, az osztrák szociáldemokraták, Carlo Sforza gróf, vagy akár Vámbéry és Jászi véleményét befolyásolni tudnám, még ha akarnám is.

Konradot válaszom meghökkentette; úgy látszik, biztos volt, hogy igent mondok. Csalódását leplezni próbálta, már amennyire hivatásos katona ilyesmire képes. Egy ideig elbeszélgetett velem a háborúról. Annak a reményének adott kifejezést, hogy annyi szégyenteljes vereség után a szövetségesek még ezen a télen szerencsésebb helyzetbe kerülnek. Ebben végül egyetértettünk, és reményeink rövidesen valóra is váltak Sztálingrádnál és el-Alamein alatt. Az őrnagy kikísért a dzsiphez, és szívélyes mosollyal szalutált, amikor kezemet kissé félszegen sapkámhoz emeltem, még behúzott könyökkel, osztrák-magyar módra.

Vacsora után a szolgálatvezető törzsőrmester jött értem a barakkba; amerikai volt, nem cseh és legfeljebb 25 éves. Öltözködjek fel jó melegen. A barakk előtt, jeges szélben és csikorgó hidegben elmondta; a zászlóaljparancsnok utasítására lapáttal kell eltakarítanom a havat a konyha és a századiroda mögötti területen. Az őrnagy nyilván nem tudja, hogy ezzel a munkával hajnalig se lennék kész. Éppen ezért hóekével már eltakarította a havat. Konrad autón hagyta el a tábort; szokása szerint éjfél előtt pár perccel tér majd vissza. Az a feladatom, hogy ásóval és faegyengetővel eltüntessem a hóeke nyomát; számítása szerint egy órai munka. A századiroda melletti nappalit nyitva hagyta, menjek oda melegedni; a kályha mellett rumos tea vár termoszban. Éjfélkor térjek aludni.

– Hajlandó a parancsot végrehajtani?

– Maga mit ajánl?

– Ha fegyelmi vétséget követett volna el, arról tudnom kellene. A büntetésnek ez a módja szöges ellentétben áll a hadsereg gyakorlatával és rendelkezéseivel. Ennek ellenére azt ajánlom, hajtsa végre a zászlóaljparancsnok rendelkezését. De ha holnap hasonló kitolással kellemetlenkedik, tagadja meg a parancs végrehajtását.

Egyetértettem vele. Nagyrészt a nappaliban melegedtem, és részletesen beszámoltam levélben Vámbérynek a történtekről, bocsánatát kérve, hogy ilyen piszlicsáré ügyekkel zaklatom. De azért nem kis mértékben felbosszantott, amiért az Egyesült Államok hadseregében – mert mégis annak az egyenruháját hordtam – havat lapátoltatnak velem azért, mert nem kívánom meggyőzni Olaszország és Csehszlovákia volt külügyminiszterét, hogy hagyják abba tiltakozásukat a Habsburg-légió ellen. Konrad nem jött inspiciálni a munkámat, mire éjfélkor aludni tértem, és reggel, még kivonulás előtt, feladtam expressz a levelet Vámbérynek.

Néhány nap múlva beszüntették a kivonulást. Egy tábornok érkezett Washingtonból, aki segédtisztje jelenlétében egyenként fogadta a légió tagjait. Egyetlen kérdést intézett hozzánk: az amerikai hadseregben, vagy ebben az alakulatban kívánunk-e szolgálni? Az eredmény nem volt kétes; a tábornok visszautazott, és három nap múlva a 101-es önálló zászlóalj feloszlott. Kit erre, kit arra vittek; én vagy hatvanadmagammal Fort Leonard Woodba kerültem, Missouriba, ahol akkor alakult meg a 75. hadosztály. Folyosókra és számtalan apró szobára osztott roppant hodályba kerültem, ahol egy főhadnagy állt vagy két tucat őrmesterrel háta mögött. – Neve? – kérdezte tőlem, és aztán: – Eredeti nemzetisége? – Magyar – mondtam.

– Magyar? Akkor nem oszthatom be máshová, mint a felderítő lovas századba – mondta, és intett az egyik mögötte szorongó őrmesternek. Az kivezetett a fedett arénába, ahol padok voltak körben; az egyik padon az állt: RECONNAISSANCE TROOP. Ketten ültek rajta. Melléjük akartam telepedni, de az őrmester kivezetett hármunkat a dzsiphez. Tánczos Gábor és Gáblik Pista hátraültek, én az őrmester mellé. Néhány mérföldet hajtottunk, amikor a roppant tábor széléhez értünk, egy sűrű erdő mellé.

– Hol vannak az istállók? – kérdeztem az őrmestertől.

– Itt – mutatott egy kavicsos mezőre, ahol dzsipek, ócskának tűnő páncélkocsik és vadonatúj tankok álltak hosszú sorokban.

 

*

 

Ott ültem tehát, Vámbéryvel és Valyval, búcsúzóban Amerikától, a kikötői kocsmában. Vámbéry válla fölött csipkefüggönyön át a tengert láttam. A messzeségben – a Szabadság-szobor és Staten Island között – a víz úgy dagadozott, mint egy szundikáló vízi istenség náddal és sással benőtt hasa. Rajtam meg újra erőt vett a halálraítéltek félelme és az a bizonytalan, régi és jólismert szorongás, mely már hosszú ideje kísért. Ez a félelem kergetett engem kora gyermekségemben is. Olykor a ráncok okozták, melyeket a lepedő vetett bokámnál, és amit – sosem fogom megérteni miért – kibírhatatlannak éreztem, mintha kígyók tekeregnének lábszáram alatt; máskor a bronz najád, amelyik megrémített: az ebédlő sarkában állt, a sötétben, tekergő liánok közt, melyeken villanykörték égtek máskor, és félelmesen villogott a szobámból kiszűrődő fényben – pontosan kisasztalommal szemben, a nyitott ajtón túl: még le sem tudtam venni a tekintetemet róla. Máskor, például bizonytalan, szórt fényű téli koradélutánokon, amikor a szobámban álltam, mint egy üres úszómedence alján, magától jött rám a félelem, ok nélkül, és nem is tudtam volna megmondani, miért. Hacsak azért nem, mert az élet félelmes, és a jövő, mely odakint várakozik rám, bizonytalan és mindenképpen halállal végződik. Később, kivált az emigráció hét esztendeje alatt, ez a félelem és szorongás csak álmaimban látogatott meg. Olykor a nyilasok elfogtak, és a Normafa csonka, de mégis szívós törzséhez erősítették derekamat vaskapcsokkal. Máskor azt álmodtam, hogy apám villájába lopakszom, de lábam mególmosodott, karomat nem tudom megemelni. „Túl korán jöttem haza”, gondoltam álmomban, ahelyett, hogy megvártam volna a háború végét, és most a csendőrök elfognak, és szuronyokkal agyonszurkálnak. Valyt és katonabajtársaimat mindig megkértem: keltsenek fel, ha forgolódni és jajgatni kezdek álmomban.

Reggelenként, ha felébredtem és ágyamból kiláttam a Central Park fáira, vagy amikor tekintetem a nehéz géppuskára esett előttem, boldogságot és megnyugvást éreztem, mint minden humanista, aki abba a helyzetbe kerül, hogy megvédheti eszméit. Később, a háború vége felé álmaim ködösebbé váltak. Reggelre már csak annyit tudtam, hogy valami szorongatóan iszonyút álmodtam, de nem voltam képes felidézni. És most ezt a libabőrös iszonyt éreztem, amely eddig csak álmaimban látogatott. Most világos nappal a New York-i kikötőben, Vámbéry Rusztemmel szemtől szembe éreztem – és nagyon is pontosan tudtam, mi okozza a félelmet. Szilárd talajon álltam még, a Manhattan gránitján, pontosabban a gránit legszélén; néhány óra múlva hajóm elvisz a félig elmerült országba, melynek levegője tele lesz a vér áporodott szagával és hullabűzzel, mérges párákkal és a múlt pestises emlékével. A sötétség mélyére kell indulnom, és utamon egy ideig két távoli világítótorony fénye, avagy emléke kísér majd: az egyik a nemzetközi jog és humanitás professzora, aki itt ül velem szemben; a másik a Szabadság kolosszális, bár kissé ormótlan szobra, mely az ablak előtt áll.

Vámbéry ezalatt néhány tucat bókkal elbűvölte Valyt, abban a reményben, hogy beszélgetni enged bennünket. Feleségem azonban szavainkba vágott egy megjegyzéssel, melynek nem volt semmi összefüggése társalgásunk tárgyával. Valy szokása volt, hogy felrúgja a beszélgetés elemi szabályait, minthogy tulajdon gondolatait követte a másoké helyett. Azt mondta: nagy boldogságot érez, hogy végre hazatérhet Magyarországra, és az Eszmét szolgálhatja (Eszme alatt, nagy E betűvel, a kommunista tanokat értette), majd hosszabb filippikába kezdett a nyugati hatalmak ellen, akik oly méltánytalanul bánnak a Szovjetunióval.

Vámbéry ezúttal nem tett úgy, mintha nem hallaná Valy szavait, holott ez volt ellene az egyetlen elképzelhető védekezés. Éppen ellenkezőleg: kissé meghajtotta a fejét, úgy, hogy kis szakálla a nyaka köré kötött damaszt asztalkendőbe hajolt, és boltos, szépen ívelt és nyájasan kopasz koponyája tetején a lapos, rézfillér formájú tetőcske megvillant a napfényben, és bólintott egyet. Való igaz, mondta, hogy az angolszászok helytelen politikát folytatnak a Szovjetunióval szemben. Már a cárizmussal való politizálásuk is elhibázott volt. Csak helyeselni tudja Valy álláspontját. Merőben méltatlanság mindaz, amit a nyugati hatalmak csinálnak. Méltatlanság, hogy szélnek eresztik hadseregeiket, miközben Sztálin megtartja a magáét. Méltatlanság, hogy visszavonták Mikolajczyk emigráns londoni kormányától a támogatást, és elismerik a lengyel kormányt, melyet Lublinban Sztálin kizárólag kommunistákból és társutasokból állított össze. Méltatlanság, hogy a Nyugat nem áll ki a nemzeti kisebbségek jogaiért, és egy rosszul megalapozott békével új konfliktusok lehetősége elé állítja a világot. Méltatlanság, hogy a nyugati szövetségesek ilyen gyengén és gyáván viselkednek; mindkét világháborút ugyanez a gyávaság és gyengeség, vagy ezeknek látszata okozta, amiért is Vilmos császár és Hitler azt hitték, hogy a Nyugat az utolsókat rúgja, és ők nyugodtan végezhetnek vele. A Nyugat részéről valóban csupa méltatlanságot kell látnom.

Valy nem értette, mit akar Vámbéry mondani, és megkérdezte:

– A tanár úr szerint mit kéne az államférfiaknak tenniök?

– Azt nem tudom – felelte Vámbéry. – Már azért sem tudhatom, mert a jaltai szerződés szövegét nem merték közreadni, és az atombomba léte merőben új és kiszámíthatatlan helyzetet teremtett. Így kérdésére még hozzávetőleges válasszal sem tudok szolgálni, hogy mit kéne a nyugati politikusoknak tenniök. De egy történetet elmondhatok.

Valamikor a múlt század hetvenes éveiben, amikor Vámbéry még gyermek volt, elkísérhette apját és Fraknói Vilmos püspököt Konstantinápolyba, ahová Abdul Hamid szultán hívta meg őket, aki szalonkocsit küldetett értük Budapestre. Nišnél, Szerbia és az Oszmán birodalom határán a szalonkocsit mellékvágányra tolták, a mozdonyt lekapcsolták, és a török állomásfőnök lépett be szakállal és fezben. Mélyen meghajtotta magát és kijelentette, hogy a szalonkocsit csak akkor engedheti tovább, ha fizetnek. Mikor Vámbéry Ármin, aki úgy beszélt törökül, mintha anyanyelve lenne, elmagyarázta az állomásfőnöknek, hogy a szultán vendégei, és az tovább követelte a példátlanul magas összeget, a nagy utazó felkelt karosszékéből, és pofon kente az állomásfőnököt, anélkül, hogy egy árva szót is szólt volna. A hatalmas ember elvesztette egyensúlyát, és hármat pörgött a vörös szőnyegen. – Jaj nekem – mondta, mikor elgurult feze után nyúlt, és feltápászkodott. – Én nem tudtam. Fogadja legalázatosabb bocsánatkérésemet.

– Ezzel – folytatta Vámbéry – kihátrált a szalonkocsiból. Mikor a vonat továbbindult, Fraknói püspök megkérdezte apámtól: honnan vette a bátorságot, hogy fölpofozza az állomásfőnököt? – Jól ismerem a Közel-Keletet – felelte apám. – Féltem nagyon, amikor arcul ütöttem. De sokkal jobban féltem attól, mi történik akkor, ha nem legyintem képen. Miközben a jelenet tanúja voltam, felháborodást éreztem apám iránt. Időközben azonban sokmindent tanultam apámtól, és az erkölcsi felháborodást már a Nyugat politikusai iránt érzem, akik elmulasztottak tiszta helyzetet teremteni. Attól félek, hogy ezt a tisztázatlan helyzetet a nagyhatalmak közt évtizedes háborús feszültséggel fogjuk megfizetni.

– Legutóbbi könyvében a tanár úr egészen mást mondott – vetettem közbe.

– Igaz – felelte Vámbéry. – A Hungary: To Be Or Not To Be-ban a magam módján felvázoltam reménységeimet, melyek egy könnyen elképzelhető utópiához vezetnek. Ezt az utópiát szabad, demokratikus Magyarországnak hívják. Az ideiglenes kormány működését, amennyire már innét meg lehet állapítani, csak dicsérni tudom, és úgy látom, hogy igazi, demokratikus alkotmányt kívánnak életbe léptetni. De könyvemben mindjárt hozzátettem, hogy a legdemokratikusabban megfogalmazott alkotmány sem ér egy hajítófát, ha nem intézményeken, szokásokon alapszik, és nem az emberek szívében él. Egy emberöltővel ezelőtt, amikor Somló Bódoggal és Jászi Oszkárral felmentünk apámhoz, és megkértük: vállalja el az általunk alapítandó Radikális Párt díszelnökségét, apám ezt mondta: – Radikális Pártot kívántok alapítani Magyarországon? Miért nem inkább legyezőgyárat helyeztek üzembe Kamcsatkában, avagy mészárszéket nyittok Mekkában? Nos: demokráciát alapítani demokraták nélkül épp ilyen kockázatos vállalkozás; de történt már úgy, hogy sikerült. Következésképpen könyvemet azért írtam, hogy csekély erőmmel felhívjam a figyelmet arra: a Magyar Köztársaságot támogatni kell, mert ebben a pillanatban még csak papíron létezik. Ha a támogatás elmarad, hamarost papíron sem lesz. Jövője egyes-egyedül a nagyhatalmaktól és a nemzetközi helyzettől függ. Éppen ez az, aminek kedvéért a könyvet megírtam.

Vámbéry elhallgatott, és szippantott egyet a borából. A pohár pereme mögül hosszú, kutató pillantást vetett felém.

– Ha könyvem azt szuggerálta magának, Gyurka, hogy hazamenjen Magyarországra, úgy őszintén sajnálom, hogy megírtam.

Tiltakozó mozdulatot tettem, de Vámbéry folytatta.

– Hogy Magyarország lesz-e, avagy nem lesz, néhány hónapon belül el fog dőlni. Ebben a pillanatban odahaza infláció van. Útlevelét, Gyurka, melyet oly ünnepélyes körülmények között nyújtottak át a washingtoni követségen, a magyar határon minden ünnepélyesség és formula nélkül egyszerűen el fogják szedni. Az ember sose menjen készakarva oly helyiségbe, amelyen belülről nincsen kilincs. Várjon, amíg a helyzet konszolidálódik, amíg az inflációt megállítják, és amikor úgy mehet haza Magyarországra, hogy onnét, ha akarja, ki is jöhet megint. Mi sem áll tőlem távolabb, hogy lebeszéljem a hazamenésről. Ilyesmi összeférhetetlen volna mind tulajdon elveimmel, mind azzal a rajongással, melyet személye iránt érzek. Nem tudom, minek a számlájára írjam, gyengülő, vén szívemére; az ön verselésére, vagy arra a mészmennyiségre, mely agyam sejtjeibe kétségtelenül már lerakódott – de, megsértve az ön emberi méltóságát és túltéve magamat a sajátomén, nem azért jöttem ide, Gyurka, hogy kikísérjem magát a hajóhoz, hanem azért, hogy kérve kérjem, ne menjen most haza. Halassza el utazását, legalább egy fél esztendővel.

– De tanár úr – vágott közbe Valy. – A poggyászunk fenn van már a hajón, a lakást pedig…

– Engem nem lehet – ripakodtam a feleségemre – vagyontárgyakkal, pénzzel, lakással, állással és hasonlóval elhatározásaimban befolyásolni. Nekem az ilyesmi, már megtanulhattad, tökmindegy.

– Sajnos – sóhajtott Valy.

– Egyébként is – tettem hozzá – a lakást még aligha adták ki, csomagjainkat pedig visszahozattathatjuk Le Havre-ból.

Ezt nagyon is komolyan gondoltam, és nemcsak azért mondtam, hogy Vámbérynek megmutassam: a csatát meg is nyerheti, és nem vesztette el szükségszerűen, mint ahogy ezt Valy önteltségében kinyilvánította. El kellett tehát mondanom a magamét: és mivel tudtam, hogy erre sor kerül, fel is készültem az előadásra. Előbbi szavai váratlanul értek. Vámbéry ezúttal áthágta azokat a határvonalakat, melyeket a nemzetközi jogász szabatosságával vont meg tulajdon érzésvilága és a más ember egyéniségének és érzelmeinek függőkertje közt. Ez a magam dolgát is könnyebbé tette, mert oly dolgokról kívántam beszélni, melyeknek semmi köze sem volt a politikához és mindahhoz, amiről az elébb társalogtunk.

Bűntudatommal kezdtem. New Yorkban, de még a hadseregben is aránylagos biztonságban éltem a Don-kanyarnál harcoló, a munkaszolgálatra berendelt vagy a teherkocsikba gyömöszölt magyarokhoz, zsidókhoz és cigányokhoz képest. Szenvedéseikben semmiféle részem nem volt, még szemtanúja sem lehettem. Ezért nem akarok tovább várni: ezért kell most hazamennem, a romos, rongyos, bűzhödt és lezüllött Magyarországra, ahelyett, hogy bevárnám az infláció végét, a konszolidációt, és akkor sétálnék haza, mint holmi előkelő idegen, aki a maga előnyeit jól kiszámította. Én nem számítottam ki soha semmit.

Aztán rátértem a magyar nyelvre – mely minden egyéb köteléknél erősebben láncol Magyarországhoz. Elmondtam, mennyire megrémültem, amikor egy reggel, a légi támaszponton Kodiakon, Alaszkában bajtársaim figyelmeztettek, hogy az éjjel álmomban angolul szidtam Hitlert és bandáját, „a megveszett nyárspolgárokat”. Fort Leonard Woodban a katonai kiképzőtáborban, a PX-ben egyszer verset írtam. Egyik bajtársam, bár nem állt mögöttem, megkérdezte, miért nem angol verseket írok? A PX nem a szokványos hodály volt, illetve a barakkszerű hodály megvolt, de mögötte parányi tisztáson ülhettem, ahol a fatönkök szolgáltak asztalnak – félkörben sűrű, áthatolhatatlan erdő. Azt mondtam bajtársamnak: ha ő azt a szót használja, hogy wood, erre a mélyzöld sűrűségre gondolt itt körülöttünk, egymásra hajló és szinte összeérő fákkal, bozóttal alattuk, erre az áthatolhatatlan rengetegre, melyen nem vezet ösvény, se csapás, ahol kígyók tanyáznak – erre a dzsungelszerűségre, melyet az amerikai úgy látogat, hogy a nagy útról kifordítja feléje autója orrát, és a benzint szagolja, vagy letelepszik ilyen kis tisztásokra, melyeket az erdőbe vágtak az út mentén, mint ez a PX.

Ha viszont azt a szót ejtem ki, hogy erdő, akkor a budai hegyekre gondolok, a Börzsönyre, a Mátrára vagy a Bükkre, egymástól több méter távolságban növő fákra, melyek között kilátok az égre, ahol a fák között a mélyben ritkás fű nő, földieper és itt-ott egy galagonyabokor nyújtja vörös körmeit; erdőre, ahol sétálok, szaladgálok, virágot gyűjtök vagy leheveredem. Sorra vehetném az ilyen konkrét fogalmakat, és kiderülne, hogy az a szó, mely magyarul, angolul ugyanazt jelenti, lényegesen más képzeteket és képeket vált ki itt avagy ott. És mi lenne még, ha oly absztrakt fogalmakat próbálnék összehasonlítani a magyarban és az angolban, mint politikai párt, etika, életmód, illem, vallás vagy kötelesség? Minden magyar mondatnak megvan az angol megfelelője. Pontosan le lehet fordítani, csak éppen reménytelenül mást jelent, és éppen a lényeg sikkad el a fordításban – a kép, a fogalom a szótári szó mögött.

Ha egy magyar rímet leírok, azonnal tudom, használta-e már előttem magyar költő avagy sem, és ha látom, hogy különleges rím, melyet más is megírt, másikat keresek helyébe, mert a nagyon jó rím nálunk magántulajdon: a példán – példány Kosztolányié, a húrokon – hű rokon Vörösmartyé, a szelíd őz – elidőz Attiláé. Angolban a rím közkincs, mert az angolban van kétszázezer rím és a magyarban kétmilliárd. Ha eszembe jut egy rím, mindjárt tudom róla, milyen hatást és asszociációt vált ki az olvasóból, hogy régimódinak vagy modernnek, ünnepélyesnek vagy csúfolódónak, banálisnak vagy affektáltnak hangzik-e. Tudom, azt is, hogy a rím mikor diszkrét, és mikor ragyog, mint a csiszolt ékszer, hogy mikor lapos és észrevétlen, hogy a mondanivaló előtt háttérbe szoruljon, és mikor jelez melankóliát, modern pökhendiséget, kétségbeesést, fájdalmat, örömet, mikor untatja az olvasót, és mikor oly semleges, hogy nem is venni észre. Az angolban még azt sem tudom mindig, hogy melyik a rím: rím-e igazán, és melyik rímel csak a szemnek; ha Shakespeare-nél azt olvasom, hogy a move a love-ra rímel, azt gondolom, hogy a stratfordi mester ezúttal szunyókált versírás közben, és csak angol ismerőseim (nem amerikai ismerőseim) világosítanak fel, hogy Shakespeare korában a love-ot luvnak ejtették.

És aztán: a magyar irodalomba és a magyar történelembe születtem bele, teljesen függetlenül attól, hogy ez tetszik-e nékem, vagy sem. Az iskolában nem Robert Herrick, Andrew és John Keats versei tetszettek nékem, hanem Balassiért, Vörösmartyért és Arany Jánosért lelkesedtem. Ha azt a szót hallom, hogy „győzelem”, nem az appomattoxi törvényház vörös téglaépületét látom magam előtt, ahol Lee letette Ulysses Grant előtt a fegyvert, hanem az isaszegi és a nagysallói csatatér zöldjét; a „demokrácia” szóra Kossuth Lajos ovális feje tűnik elém, nem Lincoln Ábrahámé. Akárhogy is nézem, a magyar irodalom és történelem más, mint az amerikai irodalom és történelem, más módon halad, más fázisban van; mint két folyó, melyek mindegyike másfelé folyik, más a partja, mások az áramlatai, másként kell utazni mellette, és hajózni rajta. A magyar parasztról mindent tudok. Tudom, hogy mily gyermekmeséket mondtak néki fiatal korában, és ezek közül melyeknek örült, és melyek töltötték meg iszonnyal a sötétben, elalvás előtt. Ismerem minden mozdulatát, hogyan emeli fel a borospoharat, tölti ki, törli meg a verejtéket homlokán, engedi előre vendégét az ajtóban, és milyen grimaszokat vág, ha vasárnap reggel borotválkozik a konyhában, a kistükör előtt. Azt is tudom, mi a képzete a magyar irodalomról, a magyar történelemből mire emlékszik, mit hisz el abból, amire meg akarták tanítani, és amit a politikusok mézesmadzagként orra elé tartanak – legyenek a politikusok áporodott sváb ébredők, idejét múlta hatalmi monopóliumokhoz ragaszkodó magyar urak, nyilas hiénák vagy kommunisták. Amerikai parasztokkal közel négy évig voltam együtt a hadseregben, és tudtam, hogyan élnek, minek örülnek, és hogyan halnak meg; de hogy egy georgiai farmer vagy egy montanai erdőmunkás mint él, és mi jár a fejében, arra nem tudok válaszolni.

És a hiúságom! Gőgömet egész életemben alázattal és udvariassággal lepleztem, oly zavarral, ahogy csak kifért belőlem. Ha ünnepeltek, elbújtam az ünneplés elől, a költői esteken, ahol az ország legjobb színészei szavalták verseimet, többnyire meg sem jelentem. De itt az emigrációban, kivált Amerikában fájdalmasnak éreztem, hogy senki sem ismer. Ha vendéglőbe mentem, jó kiszolgálást kaptam másodszorra vagy harmadszorra, miután a pincérnek kellő borravalót adtam. Odahaza a pincér ismer, és mint régen, odajön hozzám, és a legjobb és legolcsóbb tálakat ajánlja kérdezetlenül is, nemcsak azért, mert ismeri nevemet, hanem azért is, mert még azt is tudja, hogy szegény vagyok és tisztességes. Ha Amerikában le akarok lábáról venni egy nőt, udvarolnom kell néki pár napig, vagy pár hétig; odahaza elég egy délután. Magyarországon hitelem van, mindent tudnak rólam, nincs titok; míg itten elébb tökéletesen meg kéne tanulnom angolul (és ez ellen, mint magyar költő, ösztönösen védekezem), és még részletesebben meg kéne ismerkednem ezzel az országgal (oly részletesen, ahogy nem lehet), mielőtt intellektuális bankszámlát nyitnék magamnak. És ez érvényes az élet minden megnyilvánulására, barátok és ismerősök szerzésére és odaadó híveimre is, akik elől otthon szöktem, míg itt kétségbeesem, hogy nincs ki elől szökdösnöm. Még a halálban is ez az elv kísér. Bármily lehetetlennek hangzik, de úgy érzem, hogy a Kerepesi temetőben sokkal kevésbé leszek halott, mint itt, az egykori nádas helyén épült temetőben, ahol Fényes László fekszik, vagy valahol a virginiai erdőben, ahol Kossuth tábori főpapja, báró Mednyánszky Cézár és annyi más sírját rég belepte a gyom.

Hány érvet soroltam fel? Hatot. Hadd idézzem hetediknek Dantét, aki végtelen csigalépcsőhöz hasonlította az emigrációt, ahol kifullad az ember lehellete, minél magasabbra mászik az évek kegyetlen csavarvonalán. Hogy ezt érzékeltessem, le kéne írnom mindazt, ami hét éve történt velem – mint aludtam hajók fedélzetén, vonatok alatt, koncentrációs tábor istállójában, a sivatagban, homokdűnén, kasbában, tankon, jégen és hómezőn, repülőerődben, dzsungelben, szavannán, korallszigetek pálmafái alatt és vagy kétszáz ágyban, vagy talán háromszázban is; és hadd tegyem hozzá, hogy egész életemben arra vágytam, hogy egy és ugyanabban az ágyban aludjak évtizedekig; hogy könyvtáramat, mely Pesten maradt, és minden bizonnyal elveszett, új könyvtárral cseréljem fel, és diófát ültessek unokáimnak, mert ha kalandvágyam még mindig friss is és eleven, most arra a kalandra vágytam, hogy otthonom legyen, ahol szabadon élhetek és halhatok.

Nyolcadik érvnek azt hozhatnám fel, amit Vámbéry is jól tudott: hogy a szociáldemokrata és liberális magyar napisajtóban és folyóiratokban nap mint nap cikkek jelentek meg, melyekben barátaim, ismerőseim arra szólítottak fel, jöjjek haza; könyveim, melyeket Kolozsvári-Borcsa Mihály és bandája elégetésre ítélt (nem nagy sikere volt, mert csak növelte népszerűségemet) újra megjelentek, hogy verseimet és megzenésített költeményeimet, mint a németek ellen írott Zsoldosdalt és annyi mást, napról napra hallani a pesti rádióban, és ha nem mennék haza, az egyszerűen azt jelentené, hogy örökre megtagadtam magam.

Kilencedik érvemnek hozom fel, hogy anyám, egyetlen életben maradt rokonom, otthon vár reám. Ha nem megyek haza, el kell felednem azt a harminc esztendőt, amely mögöttem van, egész eddigi életemet, és meg kell változnom, át kell változnom valamivé – amerikai újságíróvá vagy nem tudom micsodává –, ami nem vagyok és nem is akarok lenni. Hétéves emigrációm alatt, ha nem voltam éppen menekülés közben vagy a hadseregben, bútorozott lakásokban éltem: nem is akartam soha, sehol berendezkedni. Az amerikai hadseregben nehézségekkel találtam magam szemben, amikor három hónapi katonáskodás után a vezénylő tábornok elé hívtak, aki elegáns gesztussal elém rakta az értesítést, amelyben amerikai állampolgárságot kaptam, magyaráztam néki, de hiába, hogy én magyar állampolgár kívánok maradni, a háború után haza akarok menni Magyarországra, tehát semmi értelme sincs, hogy ideiglenesen amerikaivá váljak, arról már nem is szólva, hogy mint a függetlenségi mozgalom titkára, ilyesmit nem is tehetek. A tábornok fasisztának vagy kommunistának képzelt.

Nyilván az egyetlen voltam az amerikai hadseregben, aki az állampolgárságot nem vette fel. Nem lejárt magyar passzusomhoz ragaszkodtam, hanem egy ügyhöz. Bizonyára okos szabály, hogy az ember ne menjen oly helyiségbe, melynek ajtaja belülről nem nyílik. De mégha úgy gondolom, hogy a tanár úrnak abban is igaza van, hogy az általa felvázolt probléma – a demokrácia diadalmaskodik-e Közép-Kelet-Európában vagy sem – az évtized legfontosabb problémája. Mélységesen keserít, hogy a jelen pillanat legfontosabb kérdése politikai kérdés, de nékem az a kötelességem, hogy ezzel a kérdéssel nézzek szembe, és ne itt Amerikában nézzek szembe vele, ahol Trumannak és adminisztrációjának fogalma sincs, mi van a világon. Néha azzal próbálom vigasztalni magamat, hogy az ellentét odahaza a két fél közt talán mégsem oly óriási, és hogy a kommunistáknak lesz annyi eszük, hogy bizonyos szociális igazságot vezessenek be, amire a kapitalizmus egyelőre nem képes vagy nem hajlandó – bár lehet, hogy hamarosan ezt is elintézi. De engem nem is annyira a küzdelem kimenetele érdekel, mint a küzdelem maga, a küzdelem emberi része, ami az író tárgya és kenyere – és így a probléma tán már nem is hangzik politikainak. Arról van szó, hogy az embereket és sorsukat figyeljem, ahogy Pierre teszi ezt a Háború és békében, hogy megfigyeljem, mi történik a frontvonal mögött, ahogy a Hiúság vásárában olvasható, vagy a megvert és visszavonuló szenvedéseit éljem át, mint ahogy Stendhal írta le. Ha tovább halogatom hazatérésemet, lemaradok arról, hogy megértsem koromat, holott írói kötelességem van, mely alól ki nem térhetek: hogy ott legyek a helyszínen, és elejétől végig ismerjem ezt a harcot, függetlenül attól, ki győz benne.

– Ezek voltak az érveim – fejeztem be, miközben Vámbéryt figyeltem, akinek arca fokozatosan elkomorodott, és még a szeme sarkából is, mely mindig mosolygott, még akkor is, ha haragudott, egyszeriben eltűnt a derű. – De őszinte szeretnék lenni, és bevallom, hogy mind a tíz vagy tizenkét érvemre van ellenérvem, a tizenharmadik. És ez az ellenérv egymagában oly erős, mint a többi tizenkettő együtt. Félek, tanár úr. Iszonyúan félek.

Vámbéry elgondolkozott, aztán megkínált egy medvecukorral, ami nála a legnagyobb kitüntetés jele volt, majd megjegyezte, hogy érveim meggyőzték. Felállt, hogy felhívja a feleségét, és megmondja néki, hogy csak késő délután érkezik haza. Ahogy végigment a vendéglőn, ősz, de még mindig erőteljes tarkója és karjainak lassú mozgása, mint a behúzott evezőké, akaratlanul is elárulták érzelmeit, melyeket oly gondosan titkolt. A délutáni alvást egyébként mindennél többre becsülte, majdhogy szentségnek tekintette, mint az emberi méltóságot vagy a római jogot, és addig még sohasem hallottam egyetlen esetről, hogy lemondott volna róla.

Amikor a hajó elhagyta a kikötőt, ott állt a part legszélén, pontosan azon a helyen, ahol Hollós doktort öt esztendővel azelőtt megláttam.

Fáradtnak látszott, és búcsúra emelt karját még mindig ott felejtette a magasban. Azt a fekete peleringallért hordta, amelyet Fényes Laci bácsitól örökölt, és ahogy továbbment a hajó, kis szakállával néhány pillanat múlva már azoknak a filozófusoknak vagy faunoknak miniatűr szobrához kezdett hasonlítani, melyeket a görögök oly szívesen tartottak házukban a Krisztus előtti negyedik században. Egyre kisebbnek és kisebbnek tűnt, míg már csak egy fekete pont maradt belőle a fekete rakparton. – De most megint nőni fog – gondoltam, amikor megfordultam, hogy lemenjek a kabinba.

A félelem, amely mellém szegődött abban a pillanatban, amikor a kikötőbe értem, útitársam maradt a hajón, és azontúl sem vált el tőlem. Nem volt módom, hogy akár egy pillanatra is megfeledkezzem jelenlétéről, miközben fokról fokra, körből körbe szálltam alá Dante poklában. A pozdorjává bombázott Le Havre, a vashordókból improvizált móló legfeljebb külső nyomait mutatta a pusztulásnak; a kék zubbonyos német hadifoglyok viszont, akik a hajó mellett lebzseltek, hogy egykori ellenségeik csomagjait segítsék a vasúthoz néhány cigaretta fejében – sápadt képű, zavaros szemű fiatalok –, már a belső pusztulásról szolgáltatták az első impressziót.

Párizs másnap hajnalban vidéki városhoz hasonlított, melynek széles és elhagyatott utcáin amerikai dzsipek cikáztak. Egy este meglátogattuk régi örömeink és bánataink tanyáját, a Café Flore-t, abban a reményben, hogy látunk valakit a régiek közül. Egyetlen vendégek voltunk azon az estén, és még az ismerős, kellemetlen pincérek, kik vasvillaszemmel néztek, ha egy csésze kávé mellett tovább maradtunk félóránál – még a pincérek helyett is új pincérek forgolódtak körülöttünk, franciáknál szokatlan, mondhatni undorító figyelmességgel.

A Champs-Elysées-n egyik ismerősömmel találkoztam, egy amerikai őrnaggyal, akit három évvel azelőtt a Stanfordon én tanítottam francia történelemre – tanítványaim mind az amerikai adminisztráció eljövendő tagjai voltak. Az őrnagy roppant boldogsággal veregette vállam, nem engedett útnak, míg be nem ültem vele a Pam-Pam-ba, ahol boldogan újságolta, hogy már három bordély tulajdonosa. Mindezt a maga állati ártatlanságával közölte, de olyan büszkén, mintha három díszdoktorátust nyert volna a Sorbonne-on. Közben De Gaulle-t és kormányát szidta, akik megszüntették a bordélyházakat, mert azt sem értette, hogy éppen ez az intézkedés segítette őt, miközben az amerikai katonai hatóságok védelmében megszedte magát. De ahogy ültünk és ittunk, és körülnéztem a feketézők és a kurvák közt, megvigasztalódtam. Bordélyházat fenntartani még mindig tisztesebb ügyködés, mint gázkamrákat üzemeltetni, mint ahogy a németek, idegeneket és zsidókat a Gestapónak kiadni, mint ahogyan Pétain, Laval és a francia rendőrség tette, és a szeplős nyakú, vastag bordélygazdára emeltem konyakomat.

Amerikai egyenruhámban utaztam át Németországon, amit óvatossági rendszabálynak szántam. Kiderült, hogy felesleges volt. Strasbourg után, Pforzheim romjaival az ablak előtt rájöttem, hogy Hitler igazat mondott, amikor kijelentette: „Adjatok nekem tíz esztendőt, és nem ismertek rá Németországra”. Csak néhány kémény emelkedett ki az üszkös, szürke törmelékekből. Kalauz jelent meg kupénk ajtajában, de amikor amerikai egyenruhámat meglátta, sietve visszahúzódott. Kettesben ültem Valyval a zsúfolt vonaton a fülkében. Rongyos németek sompolyogtak el a folyosón, behúzott vállal. Nemhogy benyitni, de fülkénk előtt megállni sem mertek. Szívesen elbeszélgettem volna velük, de nem volt módom.

Prágában jéghideg zuhannyal fogadtak. Már emigrációm előtt a Szép Szó és Vámbéry körében azokhoz tartoztam, akik tudták, hogy nemzeti katasztrófáinkat nem kis részben azzal okoztuk, hogy szomszédainkkal akkor estünk egymásnak, amikor együttesen kellett volna védekeznünk a közös ellenséggel szemben. Ezért és mert megbékélést hirdettünk szomszédainkkal, a kormány és sajtója hazaárulóknak nevezett. Az Államokban és Angliában a Szabad Magyar Mozgalom mindent elkövetett, hogy mind a csehekkel, mind Titóval jó viszonyt építsünk ki. Beneš több olyan nyilatkozatott adott, és Masaryk a Harcban is megírta, hogy a háború utánra szoros együttműködést és, mihelyt lehet, föderációt kíván Magyarország és Csehszlovákia közt. Mindezért az amerikai magyar sajtó csehbérenceknek nevezett bennünket, Horthyék pedig hazulról hazaárulóztak.

Most a cseheken tapasztalhattam azt a hánytató sovinizmust, amelynek magyar változata ellen annyit harcoltam. Prágában Wesely, a csehszlovák rádió szociáldemokrata igazgatója mélységes sajnálatát fejezte ki, amiért nem állíthat mikrofon elé – de hát meg kell értenem, elvégre magyar vagyok. Fierlinger miniszterelnök, aki maga ajánlotta fel, hogy az anyámnak szóló levelet New Yorkból elviszi néki – Budapesten át utazott –, titkárnőjével üzent, hogy nem fogadhat. A rádióigazgató Wesely kárpótlásként ugyan körbevitt Prágában, de mert nem volt más közös nyelvünk, mint a német, a Vencel téren csak nagy nehezen menekültünk meg attól, hogy véresre ne verjenek mindkettőnket. Jan Masaryk ugyancsak kiüzent, hogy nem fogadhat. Igaz, hogy amikor a külügyminisztérium nagylépcsőjén lementem, utánam szaladt, és vacsorára hívott. Szellemes volt és elragadó, mint mindig, a csehek felől sem táplált illúziókat, és népe bátorságát Hüvelyk Matyiéhoz és Svejkéhez hasonlította; de világos volt, hogy a helyzetet tudomásul vette, és nem képes rajta változtatni. Így illúzióimat fel kellett adnom. Ez a háború édeskeveset segített, és most ott folytatjuk, ahol a reménytelen acsarkodás 1938-ban abbamaradt.

Pozsonyt sokszor láttam a háború előtt, és mindig szerettem. Az utcák háromnyelvű felírása megszűnt; a város szlovák lett, vagy legalábbis annak játszotta magát. A Carltonban szálltunk meg. A szálló magyar portása felismert, és alapos felvilágosítással szolgált. Hetenként egyetlen vonat indul Budapestre; a 200 kilométeres utat 24 óra alatt teszi meg. A katonák rendszerint kirabolják, a Nyugatról érkezők csomagjait utolsó szálig elveszik, nemegyszer pénzüket, ékszereiket, sőt okirataikat is. A keletről nyugatra menő utasokkal ugyanezt tennék, de azoknak nincs semmijük. Néhány nappal korábban vonat érkezett Pestről Pozsonyba, háromszáz meztelen utassal. A katonák mindenkit levetkőztettek, beleértve a mozdonyvezetőt és a kalauzt, csak a nagyon öregeken és a kisdedeken hagytak némi ruhát. Mikor Valyval kimentünk a pályaudvarra, hogy a portás szavait ellenőrizzük, a váróteremben még vagy ötvenen vacogtak lepedőkben és foszló takarókban; a többinek Pozsony városa már szerzett ruhát. Ha négy héttel korábban New Yorkban szavahihető ember erről ad nékem számot, kétségtelenül szemenszedett hazudozónak minősítem.

Elfogott a tehetetlen düh. Nagyon sok csomagot és két katonazsákot hoztam magammal. Az egyik zsák kivételével még mind megvolt. Mikor Fort Dixben leszereltem, megkértem a bajtársaimat, hozzanak egy-egy gyapjúinget – elszakíthatatlant, elnyűhetetlent – a magunkén kívül, és adják át nekem, hogy Magyarországon osztogathassam. Több mint két tucat inget és vagy tíz gyapjúnadrágot hoztam; ezeket csomagoltam egyik katonazsákomba, és közéjük tettem jegyzeteimet és a mintegy 300 versfordítást, amelyeket emigrációm alatt készítettem. Ezt a csomagot a párizsi vámházban ellopták feltehetően az ingek és nem a verskéziratok kedvéért. A kár pótolhatatlan volt.

A maradék katonazsákot és a hat csomagot nem akartam odaadni a katonáknak az új Európában, amelynek atmoszférája a harmincéves háború utolsó évtizedére emlékeztetett. Kávét, teát, csokoládét hoztam anyám számára és magunknak, vitamint, penicillint és számtalan orvosságot, fájdalomcsillapítókat, több ezer cigarettát meg ajándékokat életben maradt barátoknak és ismerősöknek. Csomagjaim felét New Yorkban maradt magyarok tukmálták rám. Hozzátartozóiknak küldték, sok mindent – szulfátot, altatószert, atebrint, inzulint – végső kétségbeesésükben; aligha mondhattam nemet. De akadt csomagomban 24 pár nylonharisnya is – a nylon odahaza még ismeretlen volt –, ezeket egy New York-i mérnök küldte otthagyott menyasszonyának; az utóbbi, mint később értesültem, öröklakást vett belőle. Valaki hat darab, egyenként kilós fácánkonzervet varrt a nyakamba, míg Vadnay László, a filmíró, Moszkvából hazatért pártideológus-csepűrágó rokonának, Fogarasi Bélának hallókészüléket küldött. Veszedelmes ajándéknak tekintettem, mert úgy gondoltam, hogy az illetőt nemegyszer süketsége mentette meg a tarkón lövéstől. Aggodalmam feleslegesnek bizonyult: Fogarasi természetes halállal halt meg, pontosabban megbolondult, és jelenleg a Kossuth mauzóleum közelében fekszik a Kerepesi temetőben, ahol semmi keresnivalója. Nehéz helyzetemből a magyar labdarúgócsapat kapitánya mentett meg, kivel a pozsonyi szálloda előcsarnokában ölelkeztem össze. Az FTC előző nap ripityomra verte a pozsonyi válogatottat, és most saját autóbuszukon indultak hazafelé. Bár Pozsonyban vagy ötven ember gyűlt össze, akik a tíz üres ülésért mesebeli összegeket fizettek volna, Sárossy Gyurka kijelentette persze, hogy egy fillért sem fizetünk.

Másnap reggel indultunk. Amikor lementünk, a labdarúgócsapat félkörben állt az autóbusz előtt, és fogadásomra egyik németellenes versemet énekelték, melyhez még Reinitz Béla írt zenét a háború előtt. Díszhelyre ültettek az autóbusz legelejére. Sárossy mögöttünk foglalt helyet, de hallgatott. Negyedóra múlva a magyar határon leszünk, és ebben az ünnepi pillanatban nem akarta gondolataimat megzavarni. Pozsony alatt a pontonhídon mentünk át; régebben a Duna volt a határ Szlovákia és Magyarország közt, míg most a csehek a Duna jobb partján úgynevezett hídfőt szakítottak le Magyarországból, több száz négyzetkilométeres, színmagyar területet. Ezzel a Budapest-Bécs országutat elvágták. Az új, találomra húzott határvonalon sorompó helyett távíróoszlop feküdt az úton keresztbe. Rongyos magyar katona állt az útszélen, aki a távíróoszlopot az autóbusz vezetőjének segítségével elhúzta, és minket beterelt a vámbódéba.

Két magyar civil tartózkodott odabent meg egy őrmester, aki a Pravdát olvasta. Mi voltunk az elsők; az őrmester kurta pillantást vetett útleveleinkre, melyeket két hónappal korábban Washingtonban az új magyar követ, Szegedy-Maszák nyújtott át nekünk kis ünnepség keretében. Aztán fiókjába hajította útleveleinket, és jó magyar kiejtéssel elmagyarázta, hogy útleveleinket Budapesten visszakapjuk majd, ha a bíróságnak elmondtuk, miért szöktünk Németországba, és miért harcoltam én a német hadseregben. Nem a német, hanem az amerikai hadseregben harcoltam, mondtam, mire azt felelte, hogy a német és az amerikai fasiszták közt nem lát különbséget, és intett, hogy mehetünk kifelé.

Velünk jött a következőért, az egyik fizető utasért. Francia ember volt lüszterkabátban és régimódi, csíkos nadrágban. Az illető be se ment a vámházba, meg se mutatta a passzusát, sem semmi más igazolványt, hanem egyszerűen egy doboz Lucky Strike-ot nyomott az őrmester markába, aki mereven szalutált. Sárossy ugyanezt a módszert alkalmazta, amikor az egyik magyar civil a poggyász iránt kezdett érdeklődni, azzal a különbséggel, hogy csak tíz cigarettát adott neki zsebből. Egyszóval megtarthattam volna az útlevelemet, ha van annyi sütnivalóm, hogy egy csomag cigarettát nyomok az őrmester markába – öt karton volt kézi csomagomban, hússzor annyi a nagy bőröndben. Mi lesz velem ezen a tájon, ahová ily felkészületlenül érkeztem?

Zavartan ácsorogtam az úttest közepén, a fehér, lisztes porban, mely úgy feküdt a tanknyomoktól lyukacsos országút gödreiben, mint az esővíz. Talpam közepe alatt az elmúlt években csak levegő járt, és most úgy álltam hazám jellegzetes porában, mintha lúdtalpas lennék. Aztán továbbindultunk az elhanyagolt úton. Hallgattam, és nem annyira az ismerős tájat néztem, mint keresztbe vetett lábamat. A sofőr győri volt, úgyhogy néhány percre megállt a busszal egy kültelki utcában, hogy meglátogassa a családját. Meleg áprilisi nap sütött. A romos utcán néhány járókelő sétálgatott, és az egyik kapuban nénémasszonyok traccsoltak nagy hangosan. Az autóbusz túloldalán viszont, a poros úttesten egy cigánylány és egy cigányfiú állt – vagy tizennégy évesek – anyaszült meztelenül. Sem a járókelők, sem a pletykás komámasszonyok nem vettek róluk tudomást. Rémülten bámulhattam ki az ablakon, mert a labdarúgó csatár odafordult hozzám: „Ugyan, Gyurka! Mit csodálkozol? Hát nem látod, hogy cigányok?”

 

*

 

Ugyanaznap este, miközben anyám és Valy a vacsorát készítették, apám dolgozószobájában sétáltam fel és alá, mint ahogy ő szokott sétálgatni étkezés előtt. Anyám, aki hat hónap leforgása alatt vesztette el szüleit, férjét és lányát, csodálatos energiával szervezte újra életét, vagy legalább azt, ami az életből megmaradt. Mint szociális gondozónő kereste kenyerét, és nagy lakását két szoba kivételével (az egyiket nekem tartotta fenn) társbérlőknek adta ki. Az egyikben Vámos bácsi lakott, Medgyaszay Vilma volt férje, akitől egyszer, vagy negyven év előtt, darabot mutatott be valamelyik budapesti színház. Iszonyút bukott; azóta Vámos bácsi évente írt egy-egy újabb darabot, abban a biztos reményben, hogy az utókor felfedezi. A másik szobában egy miniszteri osztálytanácsos lakott, Felvéghy József, akit nyugdíjaztak, noha inkább volt liberálisnak, mint jobboldalinak mondható. A harmadik szobában Paku Viktória élt, békési protestáns pap leánya, aki az utolsó években Erdélyben és a Kárpátalján kétkerekű kordéllyal ment zsidó munkaszolgálatos századok mögött, hogy élelmet osztogasson az éhezőknek; az óbudai téglagyárból is ő kísérte az iszonyú menetet Bécs felé. A nyilasok elkergették, megkorbácsolták, egyszer fához kötötték és körüllőtték, de ő nem tágított. A negyedik társbérlő fiatal asszony volt, aki a férjét munkaszolgálatban vesztette el.

Amikor megérkeztünk, anyám majd összeesett az ajtó előtt. Azt mondta, hogy minden erejét abból merítette, hogy visszajövetelemet várta, és most, hogy megérkeztem, úgy érzi: minden ereje elhagyja. Később kissé megnyugodott, de azért összevissza futkározott, fel és alá a rokkant bútorok és a sok csecsebecse közt. Mielőtt teázni ültünk, megállapítottam, hogy a tea, a kávé, a csokoládé és a vitaminok, mindaz, amit hónapokon át csomagokban küldözgettem Amerikából, szinte sértetlenül áll az egyik szekrény alján. Amikor szemrehányást tettem anyámnak, azt felelte: érkezésemre tartogatta – hiszen minden bizonnyal megéheztem hét év alatt.

A szalonban, ahol most fel-alá sétálgattam, több bútor állt, mint régen, de a régi is ott volt a helyén. Legfeljebb, hogy a még mindig tört ablakokon át hűvös esti szél fújt, és a falak, a könyvszekrény és a mennyezet tele volt golyónyommal, nem is annyira a külső harcok, mint az itt tanyázott katonák miatt, akik imádtak a falba lőni, és gyermeteg örömmel célozták meg női aktképeken a mellbimbót meg a szemérem helyét. A magas kínai porcelánállványokból csak éppen a pálmák hiányoztak: elfagytak a télen. Helyüket most az a sok száz kiló bab foglalta el, melyet szüleim még az ostrom előtt szereztek be, hogy elejét vegyék az éhségnek. Anyám most is féltő gonddal őrizgette, abban a hitben, hogy még sor kerülhet a babra.

Bár a tört ablakon át egyre hevesebben fújt a szél, arcom lázas volt az indulatoktól. Szerettem volna kimenni ebből a szobából, a fojtogató emlékek közül, le az utcára, sétálni, de este hét órától, a megszálló hatóságok intézkedésére, kimenési tilalom volt érvényben. Az íróasztal üvege alól apám fényképe nézett rám. Főhadnagyi egyenruhájában fényképezték, ahogy az első világháborúból hazatért, huszonnyolc esztendővel ezelőtt. Alig néhány évvel volt idősebb, mint én most, aki a második világháborúból tértem vissza. Magas, aranyszegélyű katonagallérja, koromfekete, vastag, viaszozott bajsza – mindaz, mit a katonai szabályzat és a kor tűrhetetlenné vált divatja kényszerített reá, éles ellentétben nagy, melankolikus szemével és hátrahajló, hatalmas homlokával, melyen barázdák helyett repedések húzódtak véges-végig. Homloka megnyugtatott: íme, mégsincs hasonlóság kettőnk között. Az enyimen nincsenek ráncok, repedések sem, és nem is lesznek: kiélem szenvedélyeimet, nem fojtom őket magamba.

Az íróasztal fiókjában felfedeztem néhányat húgom orvosi műszereiből, sebészkéseket és hasonlókat egy kis cédrusdobozban. Ahogy föléhajoltam, szinte éreztem még a cédrusfa illatát meg az enyvét, mellyel összeragasztották. A doboz mellett néhány elhasznált, sárga vonalzó feküdt, meg a tus, mellyel atyám szokott rajzolni, és egy költemény, melyet hozzám írt, abban az időben, amikor kamasszá serdültem. Nem volt jó költemény, de apámban és atyai nagyapámban egyformán tiszteltem a tradíciót, hogy a versírást, mint a beszédet magát, vagy a levélírást, az emberi kifejezés egyik eszközének tekintették és gyakorolták. A versben apám azt a reményét fejezte ki, hogy felnövök, és Kosztolányi Dezső szavaival, nemcsak „egyedüli példánnyá” fejlődöm, mert minden ember egyedüli példány, akihez hasonló sohasem született és nem is születik a végtelen időben, hanem kiváló emberré is, akit nem egyhamar felednek el ezen a földön. Némi melankóliával olvastam az ismerős sorokat.

A vers kézirata alatt egy köteg bankó hevert, majdnem új százpengősök, vagy ötszáz darab. E pillanatban egy skatulya gyufa 300000 pengőbe került, egy szál cigaretta kétmillióba. Néhány esztendővel ezelőtt, ha szüleim a pénzzel kimennek Svájcba, ott a legjobb szállodában élhették volna végig a második világháborút, és mind megvolnánk. Mi kötötte apámat Magyarországhoz? A század elején a johannesburgi egyetemen tanított kémiát, amikor Kossuth Ferenc hívására hazajött. 1914 júliusában Párizsban tartózkodott, ahol egy nagy gyár akarta főmérnöknek meghívni. Kitört a háború: a gyár biztosította, maradjon, családját is kihozatják, de apám Svájcon át hazajött, hogy katonának vigyék Szerbiába és Montenegróba; most is ott láttam magam előtt, a Lovcsen kopasz lejtőjén, géppuskák és aknavetők közt. Én legalább ezt a hibáját nem ismételtem, és megszöktem zöldinges, címzetes gyilkosaim elől. Vagy mégis elkövettem ugyanezt a hibát, amikor hazajöttem?

Az íróasztal fiókjától a könyvtárhoz vándoroltam. A kis, kockás üvegajtókon vagy tucatnyi golyónyom maradt, csakúgy, mint a régi holland tájképen a kandalló felett. Ez a lövöldözés, mint anyám mondta, a győzelem napján történt, amikor a katonák „Hitler kaput!” üdvrivalgással tértek meg egy este, tökrészegen. A könyvtár egyik szárnyát atyám német klasszikusai foglalták el, közel százéves kiadásban: Goethe, Schiller, Lessing, Herder, Klopstock, Wieland, Platen, Körner, Chamisso. Középen a modern irodalom kapott helyet, illetve az, ami megmaradt belőle, miután elhordtam a javát. A balszárnyon apám tudományos könyvei. Végignéztem mindet. A fizikai és kémiai munkák elavultak. Így Ernest Haeckel Weltraetselje, Camille Flammarion Csillagászattana, Herbert Spencer, Auguste Comte művei meg Muther könyve a festészetről. A legócskábbnak még nem is a két hosszúkás vörös album tűnt, melyek a milleniumi ünnepségekről szóltak, és ahova elég volt belelapozni, hogy az ember felordítson a kétségbeeséstől, ahogy Ady Endre ordított, hanem az 1916-ban kiadott Világháborús Album. A dombornyomású vászoncímlapon legfelül Vilmos császár és Ferenc Jóska állt, kéz a kézben, lábukat a fellegeken nyugtatva, míg alattuk egy füstölgő csatatér porában, robbanó gránátok közt az osztrák-magyar és a német hadak verték pozdorjává az ellenséget. Vigasztalásul a könyvtár legtetejéhez, ahhoz a polchoz fordultam, ahol apám a legkedvesebb könyveit tartotta. Itt az üveget egy golyó ferdén érte, úgyhogy szabálytalan, csillag formájú repedésekben szétfutó lyukat szaggatott rajta. Mögötte örömmel ismertem fel apám kedvenceit: a Bibliát, Goethe Faustját kék bőrben és aranyozott zöld bőrben Schopenhauer Aforizmáit meg a Paralipomenát. Az üveg repedése miatt a könyvek bordáján futó címzés duplán látszott, és a dupla írás mögött szivárvány játszott bújócskát a tekintetemmel – üzenet a túlvilágról. Ennyi az, ami egy emberből megmarad, tűnődtem, miközben apám arcát próbáltam magam elé idézni, úgy, ahogy utoljára láttam: az apró, nehéz, hófehér fürtöket tarkóján, mint egy krizantém szirmait, és arccsontját, melyen a bőr megfeszült, szinte vonaglani látszott a gyönyörűségtől, ha szabad óráiban álla alá kaphatta hegedűjét. Egészen elvesztem emlékeimben, amikor anyám vacsorázni hívott.

 

*

 

Hamarost elintéztem a legsürgősebb dolgokat. Lakást kellett keresnünk, mert Valy már másnap összeveszett anyámmal, majd utána valamennyi társbérlővel. Azt is megtudtam, hogy állást nem vállalhatok, voltaképpen cikkeket sem írhatok újságba, folyóiratba, lakást sem szerezhetek magamnak, még előadásokat sem tarthatok, amíg valamelyik párt tagjává nem leszek. Mindegy volt, hogy a négy koalíciós párt melyikébe lépek, de valamelyikbe be kell, hogy lépjek. Nem találtam sürgősnek, hogy állást keressek, de kiderült, hogy könyveim jövedelméből nem élhetek meg. Röviddel azután, hogy hazaértem – pontosabban, harmadnap – kiadóm a Villon-kiadásokért 3 000 000 000 000 pengőt fizetett ki, három billiót. Ostoba módon a pénzt délelőtt tíz órakor vettem fel, és csak délután négykor mentem a Garay téri piacra, hogy vásároljak valamit. Egy csirkét kaptam, két liter rossz minőségű olajat és némi zöldséget. Ha másnapig várok, már csak a zöldséget tudtam volna megvenni. Kiadómnak dollárjai voltak, de erre még nem jöttem rá akkoriban. Azt az ezerötszáz dollárt, amit Amerikában összespóroltam, a Nemzeti Bankon keresztül juttattam haza, mert úgy gondoltam: Magyarország szegény ország, szüksége van valutára – gazság volna e pénztől megfosztanom. Így abba a furcsa helyzetbe kerültem, hogy odahaza mindenkinek volt dollárja, a kávéházi pincéreknek, a kofáknak a Garay téren, a taxisofőröknek, csak éppen nekem nem, aki Amerikából jöttem. Nem csoda, hogy senki el nem hitte nékem az igazat. Ha zsebemben hozom a pénzt, akár sarokházat vásárolhattam volna, de mivel semmi vágyam nem volt, hogy sarokházat vegyek (és ha vettem volna is, később elkobozták volna), nem búslakodtam különösképpen. Mindabból, amit csak dollárért kaphattam – cigaretta, kávé, csokoládé, gyógyszerek – tisztes készletet hoztam magammal, és ha elfogy, akkor legfeljebb én is úgy élek majd, mint az ország lakóinak többsége. Ezzel akkor számoltam, amikor hazajöttem, és saját bőrömön éreztem, hogy a győztesek oldaláról a legyőzöttek oldalára álltam, és ennek minden következményét viselem. Egyébként, amikor pénzemet úgynevezett adópengőben a Nemzeti Banktól megkaptam, éppen elég volt, hogy egy másfél szoba konyhás lakás lelépési árát kifizessem. A lakás a Rózsadombon volt, az Árvácska utca 2. alatt; csinos lakás, gyönyörű kilátással a Dunára és egy kis sziklakerttel a szobám ajtaja előtt. Ennél többet sohasem kívántam, s a problémát elintézettnek tekintettem.

Az első napokban barátokat és ismerősöket látogattam. Azt képzeltem, hogy sok új dolgot találok. Így is volt, de az új és a velejáró borzalmas is meghittnek, ismerősnek és minden Amerikában észlelt jelenségnél reálisabbnak tűnt. Belekerültem a magyar történelem szokványos menetébe. Már amikor az FTC autóbusza átjött Óbudán, és a Margit körút romhalmaza felé közeledtünk, a francia utazó leírása jutott eszembe, aki Buda 1686-os ostroma után járt erre, és a romok alól kikandikáló, kolduló, éhes és nyomorult emberekről írt, akik az itatónál ellopták minden holmiját. Csak éppen a parkokban és a tereken hevenyészve elföldelt holttestek édeskésen hánytató szagát nem tudtam megszokni – amit a budapestiek már nem is vettek észre.

Az élők keservesebb és nyomasztóbb látványt nyújtottak. Amikor az első nap átmentem Budára, megálltam a Kossuth híd lábánál, és hosszan bámultam a batyusok sorát, mely az egyik oldalon jött Pestről, a másikon ment Pest felé. Végtelen menetben, ökölbe szorult vagy bágyadtan csüggő kézzel jöttek, sziszegve, köpködve, káromkodva, lökdösődve és fortyogva, önmagukhoz és másokhoz irgalmatlanul. Ahogy visszahátráltam, a setét ruhás menet a kanyarodó hídfeljáró sötét kályhacsőhöz hasonlított; s az a kényszerképzetem támadt, hogy e setét, végtelen kályhacsőben mérges, fojtó gázokat pumpálnak a szívek és tüdők.

A május elsejei felvonulás, melyet egyik régi barátommal néztem végig a Vorosilov útnak átkeresztelt Stefánia út széléről, sem volt vidítóbb. Nagy tömeg jött vörös zászlók alatt, táblákkal, melyeken Marx, Engels, Lenin és Sztálin felnagyított képeit hozták, meg a szovjet generálisokét. A menetben a szavalókórusok a köztársaságot éltették és halált követeltek a fasisztákra. – „Sokan vannak” – fordultam kísérőmhöz. – „Az Olasz fasorban néztem a menetet, amikor Szálasit tették meg államfőnek a nácik” – felelte. – „Azok is sokan voltak. Legalább ilyen sokan.” – „Igen” – nyugtattam magamat, félhangosan. – „De ezek mások.” – „Nem” – felelte barátom határozottan. – „Ugyanazok az emberek.”

A május eleji derűben hetekig alig rezdült a szél: ilyenkor a romváros pora mozdulatlanul lebegett a tető felett. Egy-egy sarkon még kiégett tankok álltak, mint őskori hüllők csontváza; egy Attila utcai ház tetejéből repülőgép farka ágaskodott ki, de a kávéházakban már folyt az élet; a tejet leleményesen tojássárgájával pótolták, az asszonyok ejtőernyőből varrtak maguknak blúzt, plédekből kabátot; amerre csak nézett az ember, a pesti linkség, amelyet annyit és annyiszor kárhoztattam, megteremtette azokat a csodákat, amelyek nélkül az élet ilyen gyorsan aligha indult volna meg. Még az esti kijárási tilalom is kapóra jött. Mindenki, aki estig dolgozott – vagyis majdnem az egész város –, nagyszerű kifogást talált, hogy munkájáról ne legyen már ideje hazamenni, és ott alhasson, ahol a legjobban érzi magát.

Lány és fiú, férj és feleség soha még a magyar történelemben nem jutott ily bőséges alkalmakhoz, hogy az éjszakát házon kívül töltse. Úgy találtam, hogy ebben a háború utáni boldogság után oly vadul vágyakozó káoszban mégis két nagy és igazi öröm jutott szülővárosomnak és nekem: a szeretkezés meg a hajnalig tartó beszélgetések gyönyörűsége, melyekben nem volt részem Afrika óta, és amelyekből ismét kivehettem részemet. Akkor döbbentem csak rá, hogy Amerikában már mindenki beletörődött abba, hogy a pénzszerzés hajszájában, ha megerőlteti magát ugyan biztos sikert ér el, de közben szükségszerűen elhülyül, és mire megszerzi az élet állítólagos javait, már nem tudja élvezni őket. Itt még ott tartottak, hogy csak az élet nélkülözhetetlen javai után futottak, és ragaszkodtak ahhoz a szellemi élethez, amely nélkül nem érdemes élni.

Régi barátaim közül elsőnek Goda Gábort kerestem fel. Gabi másodunokatestvérem: szüleink – bár véletlenül – két egymás melletti házban laktak. Mivel családjaink a rokonokkal való barátkozást favorizálták, ez mindkettőnket visszatartott, hogy szóba álljunk egymással. Mikor tizenhét évesek voltunk, szüleink kapcsolata megváltozott. Családom tagjai Gabi apját, Goda Gézát, az újságírót, megbízhatatlan és léha bohémnek kezdték tekinteni, míg Godáék szüleimet és nagyszüleimet, ásító unalmú nyárspolgároknak bélyegezték. Ez összehozott bennünket. Középiskoláink utolsó két évében – Gabi az István útra járt, én a Fasorba – minden délben megvártuk egymást a Damjanich utca és az Aréna út sarkán, kicseréltük tapasztalatainkat, és délután együtt lógtunk, moziztunk. Mindketten elhatároztuk, hogy írók leszünk, szerzeményeinket felolvastuk a másiknak, és szüleink nem kis megrökönyödésére imádatunkban „isteni barátom” megszólítással tiszteltük egymást.

Gabi elegáns volt, szellemes és remek társalgó. A nők bolondultak utána. Pénzből sohasem fogyott ki: ezt apja bankár ismerőseitől kérte kölcsön soha vissza nem fizetésre, és budai kiskocsmákban hajnalig tartó murikat rendezett, ahol nagylelkűen vendégelte barátait, nem utolsó sorban engem. Aztán apám a bécsi egyetemre menesztett, hogy vegyészetet tanuljak, míg Gabi a szüleinél maradt Budapesten. Apja révén minden nevesebb magyar írót, újságírót, szobrászt és festőt ismert; rövidesen megjelent verseskönyve: Ősz ez a tavasz, pajtás címmel. Én még nem voltam sehol, és egyes napilapokhoz küldött írásaimra a szerkesztői üzenetekben a „hagyja abba” felszólítással válaszoltak. Ez egymaga is elkeserített, de még sötétebbnek találtam a merőben logikai meggondolást, hogy két unokatestvérből, kik ráadásul egymás melletti házakban laknak és egykorúak, aligha lehet két nagyon híres író, legfeljebb az egyikükből. A háztömb, ahol szüleinkkel a 30-as évekig laktunk, amúgy is hemzsegett a hírességektől. A Damjanich utca 54.-ben volt emigrációjáig Kunfi Zsigmond lakása: gyermekkoromból emlékszem zöldernyős íróasztallámpájára, melyet este az udvarról láttam. Az 56.-ban, ahol Gabiék laktak, élt Róna szobrászművész, Savoyai Jenő remek szobrának alkotója: feljebb a Damjanich utcában Beck Ö. Fülöp, még feljebb az egykor híres műfordító, Radó Antal, míg a tömb túloldalán, a Vilma királynő út 33. alatt lakott nagybátyám, Szilárd Leó, aki ekkor már Einstein asszisztense volt Berlinben. Aligha remélhettem, hogy ennyi nevezetesség közt helyet kapjak.

1934-ben helyzetem gyökeresen megváltozott. Verseim és Villon-fordításaim a liberális Magyar Hírlapban jelentek meg vasárnaponként, és meglehetős hírnévre tettem szert, majd pedig öt verseskönyvem látott napvilágot: A pompéji strázsán, a Villon-balladák, Heine Németországa, latin himnuszfordítások Dicsértessék címen és az Európai költők antológiája. Gabi novellákat írt, és korántsem volt ismeretlen, de határozottan lemaradt mögöttem. Barátságunkon ez nem változtatott, bár nem egyszer feszélyeztette. Társaságba együtt jártunk, a Japán kávéházba, a Bucsinszkibe, doktor Totis nőorvoshoz, ahol szinte minden neves íróval megismerkedtünk, elsősorban Nagy Lajossal, Karinthy Frigyessel, József Attilával, Kassákkal. Mielőtt emigráltam, latba vetettem minden érvelésemet, hogy Gabit rábírjam: jöjjön velem Franciaországba a várható kataklizma elől. Azt felelte: egyelőre jó dolga van, és az emigráció nyomorúságával és éhezésével szemben a halált részesíti előnyben.

Annál jobban esett, hogy már New Yorkban megtudtam: édesapjával együtt megmenekült. Anyám beszámolt róla, hogy Gabi a kommunista párt oszlopos tagja és Budapest székesfőváros kultúrtanácsnoka. Mint régi barátjának, talán úgy illett volna, hogy csodálkozzak: de nem csodálkoztam. Remek rokokó íróasztala mögött fogadott, és mert szobájában csak egy karszék volt, leültünk a szőnyegre, háttal az íróasztalnak. Titkárnőjével két vizespoharat hozatott, előszedte a whiskys üveget, melyet pár perccel korábban kapott ajándékba, és inni kezdtünk, majd személyes dolgaink után a politikára tértünk. Gabi azt mondta: igaz szívvel kívánja nékem, hogy találjam meg helyemet a kommunista pártban. – Miért? – kérdeztem. – Mert a miénk a guba. Az egész guba – mondta némi öngúnnyal és büszkeséggel. Amikor megpróbáltam sarokba szorítani mind gazdasági, mind kulturális és humánus érvekkel, Gabi azt válaszolta, hogy szélmalmokkal hadakozom. Ki beszél arról, hogy mit gondolunk és mit akarunk? A valóságról szóljunk. Az országot látszatra négy párt koalíciója kormányozza, de ne hagyjam magamat illúzióktól befolyásolni. Minden kulcspozícióban kommunisták ülnek, kommunistáké a rendőrség, a hadsereg és a belügyminisztérium is. A kommunistákat támogatja Moszkva és a Vörös Hadsereg – ezen a kettőn kívül más hatalom nincsen az Elbáig és Bécsig. Ha az ember a Nyugat szellemiségét kívánja Magyarországon támogatni vagy képviselni, minden bizonnyal el fogja nyerni a töviskoszorút, melyet a mártírok kiérdemelnek. Sajnos, sok mártírjelölt akadt, annyira, hogy a történelemnek nem lesz módja számon tartani a szerencsétlen öngyilkosjelölteket. Csak nem akarok öngyilkos lenni? – kérdezte, miközben szeme sarkából éles pillantást vetett felém. Ezt a gúnyos és szánakozó pillantást Gabi kék szemének sarkából fiatalságom legelejétől ismertem, nagyon is jól ismertem. Barátom mindig ezt a részvétteljes pillantást küldte az olyan emberek felé, akiket butának tartott, de akik holmi érthetetlen oknál fogva mégis valahogy közel álltak a szívéhez.

Szalai Sándor esszéista, újságíró, szociológus és pszichológus volt egy személyben. Műveltségét, sokoldalúságát, érdeklődését és szenvedélyes kíváncsiságát egyformán csodáltam, de a legjobban az vonzott Sanyiban, hogy rajongásig szerette verseimet és a költészet műhelytitkairól legalább annyit tudott, mint jómagam. Időközben Szalai a szociáldemokrata párt külügyi osztályának vezetője lett. Hat óráig tartott, míg az eltelt hét esztendő élményeit és tapasztalatait elmondtuk egymásnak. Utána Szalai csakúgy, mint Goda, néhány szóban vázolta az ország politikai konstellációját. A négy koalíciós párt programja, mondta, egyformán szocializmus és demokrácia; csak annyi különbség van közöttük, hogy ezt a két komponenst más és más arányban kívánják elegyíteni. Így a koalíció jobbszárnyán álló kisgazdapárt minél több demokráciát és minél kevesebb szocializmust akar, míg a balszélen álló kommunista párt minél kevesebb demokráciára és mentől több szocializmusra tart igényt. A kisgazdapárt vezetői – folytatta – nemes gondolkozású, bár enyhén régimódi úriemberek; attól tart, hogy bármi rokonszenvesnek tartanám őket egyenként, összességük mégsem az én ízlésem szerint való, kivált azután, hogy hét esztendőt töltöttem Nyugaton. A parasztpártnak úgyszólván egyetlen híve sem él a fővárosban, kivéve néhány híres írót, mint például Illyés Gyulát és Szabó Lőrincet. A pártot azonban mégis ezek az írók képviselik, mert vidéken a parasztpárt tagozatai szimpla fedőszervül szolgálnak a kommunista mozgalomnak. Így tehát voltaképpen nem négy, hanem csak két párt közt kell választanom, a szociáldemokrata és a kommunista párt között. És ennél a választásnál ő, a pszichológus, semmiféle tanácsot nem tud és nem is kíván adni. Ne higgyem azonban, hogy filozófiai, gazdasági avagy politikai problémákat kell megoldanom, amikor választok. Jellemről és adottságról van szó: az ember adottságai szerint dönt. Ha én a mezítlábas ferenceseket kedvelem és Assisi Szent Ferencet többre tartom Loyolai Ignácnál, úgy lépjek be a szociáldemokrata pártba: és ha a jezsuitákkal rokonszenvezem, csatlakozzam a kommunistákhoz.

Zsolt Béla, az ország egyik legbátrabb, radikális és liberális publicistája, lapja, a Haladás szerkesztőségében fogadott. Néhány hónappal azelőtt egyik barátomnak harmincoldalas magánlevelet írtam Amerikából, amelyet nem közlésre szántam. Barátom azonban odaadta Zsoltnak a levelet, aki folytatásokban leadta. Nevetve mindjárt el is mondta, hogy a lap megjelenése alkalmából, minden csütörtökön délután két telefont szokott kapni cikksorozatom kapcsán. Az egyik telefonáló az amerikai sajtóattasé, aki felháborodva tiltakozik az USA gyalázása, a másik a szovjet sajtófőnök a követségről, aki tiltakozik az USA példátlan feldicsérése miatt. „Ha jobbról ütnek, balról rúgnak” – idézte Zsolt Koestlert –, „biztos lehetsz, hogy a helyes úton jársz.”

A kommunisták eddigi működését, magyarázta, csak dicsérni tudja. Ha nyugati hadseregek kergették volna ki Hitler katonáit Magyarországról, a tehetetlen és tehetségtelen Horthy Miklóst ültették volna vissza nyakunkra, azzal, hogy nem is érdemlünk jobbat. Horthyval együtt áporodott, félfeudális és rabló kapitalista pereputtya is itt marad; még mindig a nagybirtoktól fuldokolnánk, és kétmillió koldus élne az országban. Pillanatnyilag nyolcmillió koldus és parlamentáris demokrácia van: a földreformmal a kommunisták réges-régen esedékessé vált, polgári reformot hajtottak végre, melyet Magyarországon száz esztendő óta egyik kormány a másik után sinkófált el. Persze hogy Schönfeld, az amerikai követ, ez a címeres ökör, a földreformot rablásnak minősíti – az analfabéta még annyit sem tud, hogy a földosztás az 1789-es nagy francia forradalom programját jelenti és nem Leninét. A kommunistákat ezért dicséret, nem gáncs illeti… Hadd reméljük, hogy az oroszok a továbbiakban a kollektivizálás ürügyén nem állítják vissza a jobbágyságot, melyet 1848-ban, legalábbis úgy hittük, egyszer és mindenkorra eltöröltek. Egyébként meg kell vallania, hogy a romok eltakarításával, az élelemellátás megszervezésével és a közlekedés helyreállításával a kommunisták hasznos munkát végeztek. Ő maga, Zsolt, aki radikális polgári képviselője az országgyűlésnek, arra gondol: ha az országnak csak polgári pártjai lennének, az alkotmányozó nemzetgyűlés mind a mai napig a parlament bedeszkázott épülete előtt marakodna a szabad ég alatt.

Április végén, nem sokkal utánam, Károlyi Mihállyal együtt titkára, Havas Bandi is megérkezett Londonból. Ünnepélyes fogadásukra kimentem az óbudai vámhoz, ahol Kővágó polgármester tartott szép beszédet. Harmadnap Károlyi látott vendégül a Gellért Szállóban, ahol szobája előtt díszőrség állt a folyosón, majd néhány nap múlva Valyval együtt Havas Bandihoz mentünk fel. Londonban Beck Ö. Fülöp szobrászművész lányát vette feleségül. Özvegy anyósánál laktak a Damjanich utcában: apósa Beck Ö. Fülöp a nyilas uralom idején sétálni ment és nyomtalanul eltűnt.

Nagy, régimódi, de ízlésesen berendezett szobában ültünk, ahol angol cigarettákat szívtunk és kaviáros szendvicseket ettünk kukoricakenyéren, mely puha volt, mint az okker olajfesték. A szoba egyik szárnyas ajtaját szögesdrót fogta össze, a lerobbant kilincs himbálózott. Figyelmeztettek, ne menjek közel, mert a ház másik felét bomba vitte el, és az ajtó a semmibe nyílik. Úgy éreztem, hogy beszélgetésem Bandival képletesen ugyancsak a semmi felett folyt. Kedves volt hozzám, de szavaiból, bármennyire leplezte, kiéreztem az arroganciát, melyet afrikai és párizsi barátságunk idején sohasem tapasztaltam. Károlyi Mihályról és önmagáról mindig többes szám első személyben beszélt. Ugyanakkor kéretlenül osztogatta jó tanácsait politikai és közügyekben.

Mindez nem akadályozta meg, hogy nagy és szapora gesztusokkal öleljen magához, és biztosítson barátságáról. Mindjárt fel is sorolta rajongása pillanatnyi tárgyait. Sorrendben a következők voltak: az angol nép hősiessége, Sztálin emberi és politikai nagysága, a szovjet hadsereg és az én verseim. Kissé fanyalogtam, de Bandi hamarosan világmegváltó eszmékre terelte a szót. Elmagyarázta, hogy a nagy Sztálin és a kis és gyenge angol munkáspárt harmonikus együttműködése néhány nemzedékre biztosítani fogja a világ békéjét. Ez utóbbit nem vettem tőle rossz néven: 1946 tavaszán, annyi borzalom után nehéz, szinte lehetetlen volt nem optimistának lenni.

A magyar belpolitikáról Bandi jóval óvatosabban nyilatkozott. Kijelentette, hogy semmilyen politikai párthoz nem kíván csatlakozni, és hogy tegyem ugyanezt. Nagyon szépen hangzott, hogy Havas, kommunista létére, nem csatlakozik a kommunista párthoz, hanem bevárja, mit csinálnak – de hogy illett mindez Bandi fanatikus és összevissza lényéhez? A kommunista pártot mindeddig „anyjának” szokta titulálni, ha most, amikor megszűnt Károlyi Mihály titkára lenni, oda se lép be, mit fog tenni éppen ő, akinek testi-lelki szüksége volt mindig, hogy szolgáljon valakit és valamit? És ha mindez így van, honnan veszi az arroganciát, mellyel imént a dolgokról beszélt és hogy illik az arrogancia az utóbbi józan és megfontolt érveléséhez? Bandi lelkét mindeddig igen könnyű volt értenem és analizálnom, de abban a pillanatban rejtély előtt álltam.

Másnap reggel elmentem a kommunista párt főhadiszállására az Akadémia utcába. Ha azt állítanám, hogy az objektivitás vágya vitt oda, éppoly kevéssé mondanék igazat, mintha kijelenteném, hogy a kíváncsiság vezetett. Nyilván mind a kettő. És harmadiknak Bandi tanácsa, hogy ne lépjek be semmilyen pártba: rám az efféle jó tanácsok mindig ellenkező értelemben hatnak. A kapuban fegyveres őrök közt találtam magam, kik személyi igazolványaimat kérték, és alaposan végigböngészték valamennyit. Aztán megkérdezték, kivel akarok beszélni. Azt mondtam: a párt sajtóosztályának vezetőjét szeretném látni. Telefonbeszélgetésünkből megtudtam, hogy a kommunista párt sajtóosztályának vezetőjét Orbán Lászlónak hívják. Előszobájában öten várakoztak. Amikor le akartam ülni, Orbán megjelent az ajtóban: élesre borotvált, boltossegéd külsejű férfiú, fekete, diadalmasan vonagló orrlyukakkal. Vendégét, aki szobájában tartózkodott, maga előtt tuszkolta, hogy engem karon fogjon és bevezethessen. Az illető, akit kidobott, gyilkos pillantást vetett felém. Cingár, nyeszlett és koravén külsejű emberke volt, bizonyos Keszi Imre, később a Szabad Nép kritikusa, aki két év múltán – amikor már nem állt módomban védekezni – denunciáló cikkeket írt ellenem újságjában.

Orbán szobája telis-tele volt karszékekkel, bőrfotelekkel, egy plüssdívánnyal, két méter magas, ormótlan támlával, egy támlátlan heverővel, valamint néhány monumentális ebédlőszékkel – a szajrét nem egy, hanem több lakásból szedték össze.

– Örülünk, nagyon örülünk, hogy meglátogatott bennünket, Faludy elvtárs – mondta ünnepi gesztussal. A gesztus lendületesebbre sikerült, mint amilyennek szánta, úgyhogy kénytelen volt íróasztala sarkában megkapaszkodni, hogy fel ne bukjék, és gyorsan leült. Amiből megállapíthattam, hogy Orbán kezdő a diplomáciában. És hogy ezek mind többesszám első személyben beszéltek, mint a császárok és a királyok! – Nagyon jól tudjuk, kedves Faludy elvtárs, hogy minden út hozzánk vezet, hozzánk, csakis hozzánk. Ez az oka, hogy előzőleg Goda Gábort kereste fel, aki, mellékesen szólva, igen jó elvtársunk. És csak aztán a Zsoltot meg a Szalai Sándort. És végül Havast – tette hozzá jelentőségteljes és helyeslő fejbólintással. – Havas is eljött hozzánk tegnapelőtt. Látja, kedves Faludy elvtárs, mi jól vagyunk informálva, informálva vagyunk mindenről…

Azt hitte, imponál nekem, amikor ezt mondta, de undorral elfordultam tőle a vastag, vörös szőnyeg felé, amelyet valamelyik bankból hoztak.

– Ne nehezteljen ezért, kedves Faludy elvtárs – magyarázta ünnepélyesen. Körmei, melyeket az íróasztalon tartott, minden mondata után koppantak egyet. – Nekünk tudnunk kell, hogy egy ilyen fontos ember, mint a Faludy elvtárs, kivel beszél és mit csinál.

Hízelgésnek, nem támadásnak szánta? Behunytam szememet, de legszívesebben a fülemet is betömtem volna. Hangja helyett inkább a kopácsolásra figyeltem, amely a Kossuth híd irányából hallatszott. Abban az időben (a margitszigeti pontonhídon kívül) ez volt a főváros, sőt az ország egyetlen hídja a Duna egyik partjáról a másikra. Barátaim rendkívüli büszkeséggel beszéltek a hídról, én csak borzongani tudtam, hogy Magyarország két felét vagy másfél esztendeje egyetlen híd köti össze. Szóval hazaérkezésem óta figyelnek, és ez a vigéc még el is henceg vele. Így akar megnyerni?

Ezután, mint ahogy várható volt, antifasiszta érdemeim és költői nagyságom dicsőítése következett. A párt fel akarja építeni Bárdossy volt miniszterelnök rózsadombi villáját, mely romokban hever. Gyönyörű helyen fekszik. A párt megérti húzódozásomat, hiszen egész életemben ellenzéki voltam, de most hozzá kell szoknom az új helyzethez – és „ugyan kit honorálnánk, ha nem önt, a koszorús költőt?”

– Mi nem kérünk öntől semmit, Faludy elvtárs, kivéve azt, hogy ha kellőképpen átgondolta a dolgot, írjon alá egy belépési nyilatkozatot. Azt hisszük, kedves Faludy elvtárs, hogy nemcsak az ön helyeslésével találkozunk, hanem magát az ügyet is szolgáljuk, ha megállapodunk, hogy e belépési nyilatkozatot titokban tartjuk. Ide, a fiókomba fogom zárni, csakúgy, mint…mint…csakúgy…

Hebegni kezdett és elhallgatott. Hirtelen felugrott székéről, majd megint leült, kihúzta legfelső fiókját, ahol pillantásom egy vaskazettára esett, majd fülig pirult, és zavarában becsapta a fiókot. Szavait oly közönyösen hallgattam, hogy az első pillanatban nem is fogtam föl, mi is történt. Alighanem azt remélte, hogy nem találom ki, mit akart mondani. Azt, hogy titkos belépési nyilatkozatomat a fiókjába fogja zárni, mint…mint…nyilvánvaló elszólás volt részéről. Dehogy akarta ő elárulni nékem, kinek a belépési nyilatkozata fekszik a kazettában! Vagy mégis? Hiszen az „úgy, mint…mint” kezdetű mellékmondatban, melyet elharapott, az alany nem lehetett senki más, mint Havas Bandi, aki két nappal ezelőtt itt járt, és aláírta a kommunista pártba való belépési nyilatkozatot, és azután – előző nap este – letagadta előttem, sőt még azt a bölcs tanácsot adta, hogy ne lépjek semmilyen pártba. Kétségtelen, hogy az ő titkos belépési nyilatkozatát őrizte Orbán a vaskazettában, hasonló nyilatkozatok között: ez volt az oka, hogy először kihúzta a fiókot, és csak akkor jött rá, hogy nem mutathatja meg nékem, és csapta be oly kínos gyorsasággal. Vagy ellenkezőleg: ismerve Bandi és az én barátságomat, csaléteknek szánta a ravasz mozdulatot?

Egyre megy – gondoltam és nem feleltem ajánlatára: informálódni jöttem hozzá és nem dönteni. Mikor látta, hogy nem megy sokra, bocsánatot kért, és pár perc múlva sörrel és kiflikkel tért vissza. Kitűnő sör volt: kiflit sem láttam még sehol, mióta hazatértem Magyarországra. Orbán elmondta, hogy örömében, amiért meglátott, talán túlbuzgó volt: senki sem vár tőlem azonnali választ, gondoljam meg a dolgot alaposan. Aztán meg arra gondolt: ha már itt vagyok, hadd hívja át a kultúrosztály vezetőjét, nálánál régebbi és tapasztaltabb elvtársat. Sajnos, nem tartózkodik az épületben, amiért is telefonált néki. Ha nem terhes nékem, úgy Bíró Zoltán ma délután autót küld értem és a sofőr elvisz a lakására.

– Ki az a Bíró Zoltán?

– A párt kulturális osztályának vezetője – felelte Orbán csodálkozva. Láthatóan nem értette, hogy valaki ne ismerje Bíró Zoltán nevét. Vagy tán csúfolódom vele? – Azonkívül – tette hozzá nyomatékosan – Rákosi elvtárs testvére.

– Mostohatestvére?

– Nem. Édestestvére. Rákosi elvtársnak több testvére van, de mindegyikük más nevet visel.

– Miért?

– Mert csak egy Rákosi elvtárs lehet – felelte és jóindulatú pillantást vetett felém. Ostobább voltam, mint amilyennek gondolt.

Az első emeleti lakásajtó (a Kisfaludy közben) abban a pillanatban kinyílt, amikor a csengőt megnyomtam. A házigazda állt az ajtó mögött, idősebb férfi, fáradt, szürke és tökéletesen kifejezéstelen arccal. Cseppet sem hasonlított testvéréhez, de legalábbis a fényképeken joviális, kerek képű és nem nagy szellemi igényekkel áldott délvidéki fűszerkereskedőnek tűnt. Bíró bevezetett dolgozószobájába, majd bocsánatot kért, és magamra hagyott. Könyvtára elé álltam, és végignéztem a hatalmas polcokon álló műveket. Marx, Engels, Lenin, Sztálin orosz nyelven. Fegyin, Solohov, Iljin, Azsajev, Fagyejev ugyancsak oroszul. Találomra kihúztam Marx Tőkéjének régebbi, még a húszas évekből származó, papírkötéses, leningrádi kiadását. Nem volt felvágva. Az íróasztalon tintatartó, toll, piros ceruza és nyitott könyv, Zsdanov a szocialista realizmusról. A margón széljegyzetek, a szövegben aláhúzások vörös ceruzával. Azonkívül Sztálin fényképe a telefon mellett. Nem a szokott kép, melyen elégedetten gyújt rá pipájára, hanem a fehérkabátos, ahol lépcsőn jön le, rendjelekkel és diadalmasan – a finomabb kép, hogy úgy mondjam, előkelőbb elvtársak részére.

Hová tűnt a ház gazdája?

És vajon ez a lakás hány szobából áll? A csukott ajtók mögött még öt, még tíz szoba terül-e el, vagy ellenkezőleg: Bíró elvtárs azért nyitotta ki oly kicsinyre az ajtót, és húzta be oly gyorsan maga mögött, mert nem akarja, hogy meglássam: a szomszédban nincs más, mint egy nyomorúságos konyha, hencserrel, melyen ő alszik, és ahol most feketekávét főz nekem, szép csendesen, hogy meg ne halljam? Vagy éppen ellenkezőleg: az inas tíz szobával odébb most csinálja a feketét, míg Bíró a kulcslyuk mögött karosszékben ül, és onnan figyel engem?

Szerettem volna kiszaladni az utcára, de mert nem kívántam Bírót megsérteni, a csipkefüggönyös ablakhoz menekültem és kinéztem az utcára. Alkonyodott, az ég gyöngyházkéken ragyogott, és szemközt, egy magas ház negyedik emeletének ablakait a lemenő nap tüze szikrázó pirosra festette.

– Milyen szép az alkonyat – mondtam, amikor Bíró visszajött a szobába a feketekávés tálcával. Rémült, kétségbeesett pillantást vetett felém: világos volt, hogy azokban a körökben, ahol ő mozgott, nem beszéltek az alkonyatról. Letette az asztalra a tálcát, és ahelyett, hogy ő is hozzám jött volna az ablakhoz, leült. Úgy tűnt, mintha megfeszítené minden erejét és gondolkodna. Valószínűleg azon töprengett: miféle titkos csapdát rejtettem ebbe a mondatomba, és voltaképpen mit is feleljen, hogy el ne árulja magát?

– Igen – nyögte ki végül, mint aki bolond embert vagy hisztériás gyermeket akar megnyugtatni, és helybenhagyja, bármit is mond. Lassan és halkan beszélt, mint a szovjet filmszínészek Sztálin szerepében, és szavait apró, bölcs gesztusokkal kísérte. Amivel jelezni kívánta, hogy ő is szelíd, bölcs ember, de persze korántsem olyan bölcs, mint Joszif Visszarionovics.

Kitűnő információkkal rendelkezett rólam, Valyról, anyámról, New York-i barátaimról, elsősorban Vámbéryről. Kora délután, mielőtt értem küldte az autót, információt próbáltam szerezni róla, de nem sikerült. Egyesek szerint két évtizedig élt Párizsban, mint szállodaportás: mások szerint lókupec volt a Bácskában, míg mások úgy tudták, hogy bátyja után ment Moszkvába, és ott nagy nyomorban élt. Ezért igyekeztem puszta udvariasságból valamit megtudni róla, de kérdéseimre kérdésekkel válaszolt, vagy meg sem hallotta őket. Majd megkérdezte: mi volt a véleménye Fényes Lászlónak – kit feltehetően ismert – a kommunistákról? Minthogy sokszor megalázott emberrel ültem szemközt, csak röviden említettem, hogy Fényes nem kedvelte a kommunistákat, de azután hosszabban időztem ott, ahol Fényes elismerte tevékenységüket a proletárdiktatúrában, amikor a magyarlakta területekre beözönlő cseheket és románokat igyekezték kiverni az országból. És idéztem Fényes elismerő szavait Korvin Ottóról, aki egyszer életét is megmentette, amikor Szamuely emberei fel akarták akasztani.

Az első gyors és elégedett mosolyfélét láttam Bíró arcán, de ez volt az utolsó mosolya. Felvette Zsdanov könyvét az íróasztalról, és néhány passzust fordított le oroszból. Ezekben a szerző polemikus, sőt fenyegető hangon erősködött, hogy a szocialista realizmus a legfejlettebb, leghaladóbb irodalmi módszer. Az embert társadalmi összefüggéseiben, azaz a maga teljességében és tudományos pontossággal ábrázolja. Éppen ezért a szerző, a Szovjetunió Kommunista Pártjának vezetőségével egyetértésben, a szocialista realizmus beható tanulmányozását és az élenjáró módszer mielőbbi elsajátítását és alkalmazását ajánlja minden író figyelmébe, már azért is, hogy mielőbb és minél jelesebb műveket termeljenek.

Bíró ölébe ejtette a brosúrát, és idegesen tudakolta, hogy mit szólok hozzá.

– Látom: a brosúrát politikus írta.

– Államférfi, méghozzá igen jelentős államférfi.

Elmagyaráztam néki, hogy az írás módszereit nem lehet uniformizálni, sem napiparancsokba foglalni. Az íráshoz általában írók értenek és nem államférfiak. Thomas Mann, akit az élő írók legnagyobbjának tartok, nem szocialista realista, és ha A varázshegy realista mű, úgy a József-quadrilógia semmiképpen sem az. Lehet, hogy egyes írókra rá lehet nyomni az impresszionista, expresszionista, realista, szürrealista vagy romantikus bélyegzőt, de az írók többsége váltogatja stílusát, még ugyanabban a könyvben is, mert különböző jelenségeket különbözőképpen akar kifejezni. Mindez inkább ösztönös, mint tudatos. Arisztotelész annak idején az esztétika szabályait akarta lefektetni, és a görög drámaírók munkáját vette vizsgálat alá. Szabályai nem érvényesek. Minden esztétika légvár; de tudományos, vagy politikai alapon még a légvárig sem jutunk el.

– Elismerem – folytattam engedékenyebben –, hogy Zsdanov nem áll magában irodalmi ambícióival. A sötét középkorban az egyház szabta meg a költészet tárgyát, sőt formáját is. Világi irodalmat nem tűrtek: ez a pogány múlté volt, mondták. A költők verseiket nyolcas jambusban, úgynevezett ambroziánus versben írták. Forrásul a Biblia szolgált, melyből témáikat változtatás nélkül, szinte szóról szóra kellett átvenniök.

– Szóval Faludy elvtárs azt állítja, hogy nincs szocialista irodalom?

– Ilyesmit nem állítottam. Keresztény irodalom is volt. Gondoljon Jacopone da Todira, Hildebert de Lavardinre, Pierre Abélard-ra, Keresztes Szent Jánosra, Angelus Silesiusra. De ez az irodalom akkor virágzott, amikor a költők nem érezték kötelezve magukat, hogy zsinati határozványokat szedjenek rímbe és az Egyház sem kívánta a költők látomásait diktálni…

Amikor a katolikus költőket felsoroltam, Bíró idegesen pislogott. Nyilván fogalma sem volt róluk, és azt sem tudta: nem ugratom-e kitalált nevekkel? Annyi bizonyos, mondta, hogy még sokat kell tanulnom és olvasnom, amíg a szocializmusba maradéktalanul beleillek: de ő biztos benne, hogy ilyen zseni, mint én, ezzel a feladattal is megbirkózik. Aztán, minden átmenet nélkül, a szociáldemokrata pártról kezdett beszélni. A pártnak, úgymond, hallatlan fontosságú szerepe lenne a magyar népi demokráciában, de csak úgy, ha e pártban a baloldali elemek kerülnének többségbe. Jelenleg, sajnos, a fordítottja igaz. A pártot voltaképpen a kommunisták halálos ellensége, Kéthly Anna vezeti, akivel szemben a derék Szakasits Árpád is tehetetlen. A reakciós Kéthlynél még veszedelmesebb a szociáldemokrata párt ideológusa, Justus Pál.

Rám nézett, mit felelek, de elhatároztam; feladom a vele való vitát. Ettől felbátorodott és Bárdossy villáját emlegette, meg azt, hogy fogadjam el Orbán elvtárs ajánlatát.

– Ugyanekkor – mondta –, lépjen be a szociáldemokrata pártba, ahol kétségtelenül nagy örömmel fogadják. A magyar demokrácia jövője függ attól, hogy a jobb-, vagy a baloldal győzelmeskedik-e a szociáldemokrata pártban. Ez meg attól függ, hogy mi miként vagyunk értesülve a szociáldemokrata párt és a Népszava belső dolgairól. Anyagiakkal feltűnés nélkül könnyíthetnők meg életét, minden más keresete mellett. Azt gondolnám, hogy választása szerint nekem vagy Révai elvtársnak tegyen írásbeli jelentést hetenként, fontos ügyekben még aznap telef…

Lecsaptam a kávéscsészémet. – Ön nem ismer, nem is ismerhet engem. Elhagyta Magyarországot, amikor iskolásfiú voltam, és azóta Moszkvában élt. Éppen ezért nem sértődöm meg az ajánlatán. De tegyünk úgy, mintha semmit se mondott volna.

Bíró Zoltán a szégyen vagy a sértődöttség legcsekélyebb jelét sem mutatta, és nyomban bájtársalgásba kezdett a magyar írókról. Rövidesen már a kommunista kiadónál, a Szikránál tartott, és arról szólt, milyen óriási példányszámban adnák ki verseimet, és mekkora tiszteletdíjat fizetnének. Másodszor ment kávéért, és miután teletöltötte a csészémet, megismételte előbbi ajánlatát. Szó nélkül felálltam, és kimentem az előszobába, ahol folytatni akarta próbálkozását, de otthagytam.

Mikor kiléptem a kapun, láttam, hogy az első emeleti ablak fejem felett éppen becsukódott, az üveg mögött Bíró Zoltán szürke ábrázatával. Nyilván a sofőrjének kiáltott le valamit, aki odalent várakozott reám. Amikor a kocsihoz léptem, a vezető elfordította a fejét. Ez kellemetlen volt. Villamos még nem járt errefelé, sem Budára át, sem autóbusz fel a Rózsadombra: legalább egy órát vett volna igénybe, hogy félig futva hazaérjek. Ezzel szemben mindössze harminc percem maradt a kijárási tilalom érvénybe lépéséig; akit azután igazolvány nélkül az utcán találtak, azt a járőr lecsukta, esetleg levetkőztette, olykor agyonlőtte.

Szerencsétlenségemre senki ismerősöm nem volt errefelé, akinél az éjszakát eltölthettem volna. Kimentem a Körútra és futni kezdtem. Tíz perc múlva a Rákóczi úthoz értem, és a sarokról megláttam a Palace Szálló kivilágított ablakait, a szociáldemokrata párt főhadiszállását. A kapuban nem álltak fegyveres fogdmegek, mint a kommunista párt központja előtt. A bejáró melletti fülkében pápaszemes portás ült és olvasott: fel se nézett rám, amikor a forgóajtón beléptem. A felvonó ajtajának rácsán sárga papírlap lógott: „Nem működik”.

Néhány perccel később Kéthly Anna szobájában ültem. Míg a poros, piszkos Körúton szaladtam a romházak között, rémképek kavarodtak fejemben: most nyugodt voltam. A szociáldemokrata pártház barátságos rendetlensége felvidított: Bíró Zoltán lakásának álszent, nyomott és titkosrendőri atmoszférájából klubházba kerültem, kaszárnyából nyájas társalgóba, inkvizítor helyettesének karmai közül kocsmába, ahol néha még az igazat is kimondták. És ha maradt bennem szorongás, úgy Kéthly Anna hűvös, impozáns nyugalma és hideg, üdítő szépsége végképpen helyre billentette lelki egyensúlyomat. Kéthly Anna már hatvan felé járt, és öregedve egyre szebb lett; de szépségét még mindig úgy viselte, mint régen, jeges dicsfény módjára. Mindig éreztem, hogy szépsége nem nőiességéhez tartozott, inkább erkölcsi magatartását tükrözte, sugározta rá vissza, és ragyogtatta kíváncsiság nélkül való és mégis élénk szemeiből csakúgy, mint friss és töretlen homlokáról, amely porcelánhoz hasonlított.

Nagy örömet éreztem, hogy szemtől szembe ülhetek valakivel, akihez, bármennyire is különböztek nézeteink, mindennél szorosabb szálakkal fűzött a tény, hogy a leglényegesebben megegyeztünk, abban, hogy többre tartottuk a becsületességet a megalkuvásnál, a jellemet a sikernél. Amikor néhány perccel korábban találkoztunk a folyosón, úgy köszöntött, mintha csak hét napja és nem hét éve láttuk volna egymást. Talán eszébe jutott, hogy kölcsönösen már elbúcsúztattuk egymást, és ez is összekötött bennünket. 1943 közepe táján az a hír terjedt el Budapesten, hogy Burmában elestem a japánok ellen. Kéthly Anna akkor szép cikkben búcsúztatott. Alig pár hónappal később, 1944 elején, amikor a németek bevonultak Budapestre, Kéthlyt koncentrációs táborba vitték, de Amerikában az a hír járta, hogy agyonlőtték. Ekkor én búcsúztattam Kéthlyt az emigráció hetilapjában, a Harcban.

Mindezt feleslegesnek találtuk volna szóba hozni, de legalább azzal a rezignált gyengédséggel nézhettük a másikat, mint azok, akik már megadták a végtisztességet egymásnak.

Kéthly Anna szobája egyszerű volt. A falon néhány fénykép. Somogyi Béla néptanító, a Népszava szerkesztője, akit a fehérterror idején Horthy Miklós utasítására „leghívebb katonái” zsebkéssel elébb megvakítottak és szögesdróttal összekötve, még elevenen, az I/441-es számú fővezérségi autóról dobtak a Dunába. Bacsó Béla, a Népszava fiatal munkatársa, aki Somogyit kísérte az utcán, amikor a gyilkos tisztek rátörtek, és ugyanígy végeztek vele, mint szerkesztőjével. A harmadik és negyedik fénykép már ismerős arcokat mutatott. Az egyik Gergely Győző volt, a Népszava hófehér hajú, rózsás arcú éjjeli szerkesztője, akit oly gyakran kísértem hazafelé – Újpesten lakott –, amikor már nem járt villamos. A másikat, a szociáldemokrata párt főtitkárát, nem egészen kilenc éve láttam utoljára, amikor Cserépfalvi Imre könyvkiadó autóján együtt vitt bennünket le Szárszóra, József Attila temetésére. A német megszállás idején mindketten bujkáltak: két nyilassá lett szociáldemokrata ismerte fel, és lőtte őket a Dunába.

Kéthly azzal kezdte: a legokosabb lenne, ha verseket írnék és nem törődnék a politikával. De az országnak szüksége van előadásaimra, tanításomra, újságírói munkámra. Ezer év múltán most merült fel harmadszor a kérdés: át tud-e alakulni Magyarország demokratikus, nyugati jellegű állammá, tud-e az lenni, ami lenni szeretett volna Rákóczi, Kossuth vagy Széchenyi alatt? Vajon meghoznám-e az áldozatot, hogy néhány évre félreteszem írói munkásságomat, vagy legalább másodlagosnak tekinteném, és elsősorban mint tanító működnék, mint tanító a szó legtágabb értelmében? Ne azt nézzem, amit a hisztérikus fővárosban tapasztalok, a fővárosban, melynek intelligenciáját nem kis mértékben kábították és bolondították el a háborús évek, hanem menjek el vidékre, ott figyeljem a dolgokat, tartsak előadásokat, szemináriumot. És ha netán nem értenék egyet a marxista tanokkal – úgy tudja, nem értek egyet –, úgy semmiképpen sem akar arra késztetni, hogy megbarátkozzam velük. Ellenkezőleg. Beszéljek magamról, irodalomról, művészetről, az ország múltjáról, Amerikáról – arról, amit választok. Aztán jöjjek vissza Budapestre, és mondjam meg neki, vállalom-e az áldozatot? Nagyon örülne, ha hajlandó lennék a párt lapjához, a Népszavához menni. A párt szegény, az áldozat, melyet kér, nagy, de az ügy, melyért az áldozatot vállalom, a legfontosabb ügy e pillanatban. Hogy hiábavaló-e, vagy sem, arra nem tud felelni; csak a jövő adja meg a választ és talán még a jövő sem.

Ha bárki más hasonló ajánlattal fordul hozzám, kétségtelenül visszautasítom: az emigrációban és az amerikai hadseregben töltött éveim nem voltak nagyon alkalmasak arra, hogy az írásnak éljek, sőt sokszor lehetetlenné tették. De tudtam, hogy Kéthlynek igaza van, még akkor is, ha az áldozat hiábavaló lesz. De ebben is egyetértettünk: az embernek minden kockázatot vállalni kell az ügyért, melyet igaznak, vagy akárcsak félig-meddig igaznak tart – tekintet nélkül, hogy siker kecsegtet-e, vagy sem. Így programom megvolt a következő évekre: országjárás, tanítás, újságírás a Népszavánál.

Kéthly azt ajánlotta, hogy miniszteri autóján hazavisz, de én előnyösebbnek tartottam, ha eszem valamit a kifelé zárt, befelé nyitott vendéglőben a pártház földszintjén, és aztán bőrkanapén töltöm az éjszakát. Már lefeküdtem az egyik második emeleti szobában, és félig hunyt szemmel a négy fénykép mellé elképzeltem a többit: Dózsa Györgyöt, Gergelyt és a karóba húzott parasztokat, Mária királyné humanista apródait, akikkel a pozsonyi Duna-parton Báthori nádor tétette ugyanezt, Béri-Balogh Ádámot, aki nem adta meg magát Nagymajténynál, és akivel a budai német hóhér végzett, Battyhány Lajost, Perényi Zsigmondot, Abancourt-t, Woronecki herceget, Csány Lászlót, az aradi tizenhármat, Kufstein, Josephstadt rabjait, azokat, akiket a Gestapo svábhegyi villájában kínoztak halálra, meg Radnóti Miklóst, Szerb Antalt és a többit. Hány ezren voltak?

Mióta New Yorkot otthagytam, a félelem és az idegesség, a szorongás és a nyugtalanság szegődött társamul. Most, ahogy ott feküdtem a szociáldemokrata párt székházának egyik díványán, félig elalvóban, az idegességem eloszlott. Rájöttem, hogy el kell fogadnom a helyzetet, melyet vállaltam, és nincs okom háborogni. A szabadságért börtönbe, akasztófára vagy pallos alá kerülni – ilyesmit ezen a tájon nem tekintenek sem ritka, sem különleges eseménynek. Az ember nyugodtabban él, ha veszi a dolgokat, ahogy vannak, és aláveti magát a helyi szokásoknak. Mást úgysem tehet.

A kocsi, melyet Kéthly rendelkezésemre bocsátott, ócska tragacs volt, mint a párt valamennyi autója. Ha gumija az elhanyagolt utakon kipukkant, nem egyszer sok kilométer hosszan kellett tolnunk, dombnak fel, dombnak le a Dunántúlon. Máskor a motor felmelegedett, és várnunk kellett a tűző nyári nap alatt, míg kihűlt, vagy valahonnét messziről vizet tudtunk szerezni. Mindezért vagány sofőröm, Alföldi szinte tökéletesen kárpótolt. Eleinte igen kevés pénzt kaptunk a szociáldemokrata párttól, még szállásra és élelmünkre sem futotta. Ezt nem tekintettük akadálynak. Ha módosabb faluba értünk, valamelyik szociáldemokrata vagy a párttal rokonszenvező gazdánál szálltunk meg. Szívesen fogadott, hiszen bárhol megálltunk, rögtön a fél falu gyűlt körénk. Amikor megtudták, hogy nem vagyunk rendőrök, politikusok, agitátorok, az ország ügyeit tudakolták, és elmondták minden örömüket és bajukat. Később, házigazdánk szépszobájában éjfélig beszélgettünk vagy tovább, tízen, húszan, harmincan. Soha nem hittem volna, hogy ennyi emberhez ilyen közel tudok kerülni: néha nem kis megerőltetésembe került, hogy el ne bőgjem magam.

Ha szegény faluba mentünk, úgy rendeztük, hogy előző este nyulat gázoltunk a dűlőúton, és az útszélen megsütöttük, vagy kukoricát törtünk valamelyik gazdátlan mezőn – sok volt belőlük –, és azt sütöttük parázsban, vagy krumplit találtunk. Utána nem mentünk be a faluba, hanem magányos szénaboglyát kerestünk, és abban aludtunk, a hold éles dárdáival hunyt szemünkben és százféle, zizegő éji bogárral köröttünk.

Első utam egyike az ország északkeleti végébe, a csonka Bereg vármegyébe vitt, a szovjeté lett Kárpátalja mellett. Vásárosnamény mellett a hidat a levegőbe röpítették a háború végén. A komp a túloldalon ringatódzott, mellette senki. Huszonnégy órát töltöttünk a bedőlt híd mellett, anélkül, hogy autót, szekeret, embert láttunk volna. Alföldi horgot és erős zsinórt hozott magával, fűzfavesszőkből hosszú horgászbotot állított össze. Bogrács mindig volt nálunk, miközben Vásárosnaménybe hajtott hagymáért és paprikáért, fél kosár kis és nagy halat fogtam a hídfő mellett. Köröttünk bombatölcsérekben apró tavacskák, tele szebbnél szebb vízinövényekkel és vízipókokkal, melyek az ezüstszínű felületen oly elegánsan sétáltak, mint a bálteremben. Amikor a Budapest-szolnoki úton jöttünk, ahol kivágták a kétoldali, hosszú jegenyesort, arra gondoltam: akár negyven évig élek még, akkor sem látom többé a magas jegenyéket. Itt nagy fák ágaskodtak köröttünk, és a vízimadarak, mikor a halak mellettem feküdtek már, közel jöttek, és kíváncsian figyelték mozdulataimat, mintha nem láttak volna még embert a Tiszánál. A hídfő melletti bódéban aludtunk, miután füvet gyűjtöttünk derékaljnak.

A révész a rozzant komp szélére állított bennünket, nehogy az autó alá kerüljünk, ha a komp felborul. Egy kisközségbe, Gergelyibe mentünk, nem messze a hermetikusan lezárt szovjet határtól. Mikor megálltunk, vagy tízen gyűltek körénk a házakból: mi járatban vagyunk? Mikor megmondtam: előadást kívánok tartani, egy ideig némán álltak. Képviselőjelölteken kívül emberemlékezet óta senki sem járt erre: azok is vagy tíz percig szónokoltak a községháza előtt. Mivel az iskola és a községháza egyaránt leégett, és különben sem lett volna elég nagy a falu befogadására, egy nagy pajtában beszéltem. Késő este, hogy a falusiak némi pihenőt kapjanak alkony után, ha a mezei munkáról hazatértek. Lovat, igásállatot a községen átvonuló hadak vitték el.

A rozzant hodály hiányzó deszkáit itt is, ott is a holdfény hosszú, ezüst téglalapjai pótolták. Közvetlenül előttem a lócákon, az öregek ültek, akik már nem hallottak jól: mikor beszélni kezdtem, mind előrehajolt és kezét a füle mögé emelte. Kétoldalt a férfiak, csoportosan: hadirokkantak és asszonyok félkörben a szalmakötegeken, sokan csecsemőikkel ölükben: fenn a bálák tetején, mint színházi karzaton, a fiatalság. Elénekeltük a Himnuszt. A reményről beszéltem: arról, hogy most talán kilábalunk a nyomorból, melybe évszázadok óta belefulladt az emberi lét: elmondtam, hogy ez a nyomor Nyugaton már megszűnt, és ugyanakkor figyelmeztettem hallgatóimat, hogy szabadság és kultúra nélkül az anyagilag biztosított élet sem ér semmit. Már első szavaimnál éreztem a hallgatóimból felém áradó bizalmat, alighanem ez volt az oka, hogy életem legjobb beszédét tartottam. Utána elénekeltük a Szózat első két és tizedik versszakát; az utóbbit előzőleg elmondtam hallgatóimnak, mert nem ismerték. A „Még jőni kell, még jőni fog/ Egy jobb kor, mely után/ Buzgó imádság epedez/ Százezrek ajakán” éneklésekor valaki hangosan felzokogott, mire valamennyien sírni kezdtünk, de miután letöröltük könnyeinket, mindenki mosolygott.

Egy másik alkalommal Alföldivel körbevitettem magamat a Balatonon. Nagyanyám Keszthelyről származott, gyermekkoromban gyakran jártam ott, ismertem a Festetics-kastély belsejét és a Darnay-múzeumot, és egyetlen, életben maradt tagja családomnak, egy öreg ember, még Keszthelyen élt. Nála szálltam meg, Alföldit pedig, kinek felesége a fővárosban élt és alkalmi szeretője volt szinte minden dunántúli járásban, elküldtem nőjéhez Hévízre éjszakára. Mire másnap reggel egy hízott libával a karján megérkezett, megtudtam, hogy a kastély bútorait a környék lakossága széthordta, a Darnay-múzeum pedig kísérteties romként állt, tört ablakokkal és bedeszkázva. Megtudtam rokonomtól, hogy a múzeumot 1944-ben, Darnay kétségbeesett tiltakozása ellenére ki akarták telepíteni Németországba. A zalaegerszegi állomáson a szerelvényt termitbomba találta el, úgyhogy jó része megsemmisült, még szerencse, hogy a bronzkori kard és a nagyobb értékek sértetlenül maradtak. Mikor az igazgató kincseivel visszatért Keszthelyre, a múzeumból eltűntek az üvegszekrények, asztalok, sőt az ablak is mind hiányzott. A tárgyak már vagy két esztendeje a földön hevernek, és a múzeum zárva.

Alföldivel azonnal visszahajtattam Budapestre. Mivel sem Erdei Ferenc belügyminisztertől, sem Révai József kultúrfőnöktől nem volt mit remélnem, régi ismerősömet, Kemény György pénzügyi államtitkárt kerestem fel hivatalában. Vázoltam a helyzetet, mire megígérte, hogy az ügyet a minisztertanács elé terjeszti.

– Csak semmi bürokratikus huzavona, míg a tető rádől a múzeum kincseire – sziszegtem. – Kérek írást a minisztériumtól Darnayhoz, hogy 10 000 forintot utalnak ki a múzeum rendbehozatalára, és a 10 000 forintot, hogy most, azonnal levigyem Keszthelyre.

Azt hittem, eredménytelen veszekedés következik, de Kemény kiment és pár perc múlva hozta az írást meg a pénzt. 1946. augusztus eleje volt, az infláció megszűnt, és az új pénz még nagyon sokat ért. Egyelőre csak tízes bankói voltak a pénzügyminisztériumnak, úgyhogy ezer darabot kaptam. Nem számoltunk utána, elismervényt sem kért tőlem.

Kopogtattunk, majd vertük a múzeum ajtaját, de mert a szomszédok szerint Darnay odabent lapult, nem hagytuk abba, míg az igazgató – hajlott, csipás szemű öregember – valahonnan oldalról elő nem került. Nyilván azt képzelte, hogy éjjeliőr módjára lakik már örökké romos, zárt múzeumában. Ellenséges szemmel méregetett bennünket, de amikor a minisztérium írását megmutattam, felderült.

– És mikor kapom kézhez a pénzt?

– Most – feleltem, és aktatáskámból előhúztam a pénzcsomagot. Gyanúja azonban nem oszlott el. Új forintot itt Keszthelyen még nem láttak. Lehet, hogy azt képzelte: banditák vagyunk, akik ki akarjuk fosztani a múzeumát: a hamis pénzt csaléteknek mutogatom, hogy beengedjen. Mikor azonban ragaszkodtam hozzá, hogy az ezer darab tízest ne az utcán kelljen markába számlálnom, nagy nehezen mégis kinyitotta a kaput. Leszámoltam a pénzt, elismervényt írattam alá, mire megértette miről van szó. Hálája jeléül nyomban végigvezetett bennünket a múzeumon. Azt hiszem, holmi jólelkű, tudatlan újságírónak, politikusnak vagy hasonlónak gondolt, kinek szájába kell rágni mindent. Így a paleolittól a bronzkorig és az ősember szokásaitól a Balaton hal- és madárvilágáig mindent végig kellett hallgatnom, vagy másfél órán át, miközben végigjártuk a termeket, és az öreg hol görnyedezve, hol a padlón guggolva mutogatta a földre terített anyagot. A bronzkori kardról elmondta, hogy ez múzeuma legnagyobb értéke: fél tucat sincs belőle az egész világon, de ez valamennyi közt messze a legszebb. A fullasztó melegben Alföldi úgy szuszogott mögöttünk, mint a fújtató. Végül Darnay megkért, írjam be nevemet az emlékkönyvbe. Hosszú bocsánatkérés következett, amiért elemi fokon magyarázta a múzeumot, majd enyhe szemrehányás, amiért megtréfáltam és Hárun ar-Rasíd módjára látogattam. Végül áldomást ittunk. Igen gyatra bora volt az öregnek.

– Hajts, ahogy bírsz – lihegtem oda Alföldinek, amikor autóban ültünk.

– Hová?

– Badacsonyba, föl a Kisfaludy-házhoz. Inni akarok, inni!

Enyhe szellő járt fenn a hegyen a terített asztalok között. Alföldi merev derékkal ült velem szemben. Ajkán mosoly járt: már Keszthely óta láttam: szeretne valamit mondani, de nem tudja, hol kezdje.

– Ki vele, Alföldi. Mi fúrja oldalát?

– Maga nagyon jó hozzám, Faludy úr. Már rég szerettem volna meghálálni.

– Nagyon kedves.

– Szerettem volna meghálálni jóságát. Mindig törtem a fejemet, mi kellene magának.

– Ami nekem kell, azt nemhogy maga, de sem a Tildy, Szakasits, Rákosi, de még a Churchill és a Truman sem tudja megadni.

– Mégis arra gondoltam: kellene lakásában valami szép a falra.

– A falra? Maga meg van bolondulva, Alföldi. Az én falamon az áll, hogy MENE TEKEL UFARSZIN. Tudja, mi az?

– Nem tudom. De a süket manusz a múzeumban azt mondta, hogy ez a fringia minden pénzt megér. Hát elhoztam magának.

Nagy lendülettel hátranyúlt. Nadrágja meg inge mögül kihúzta a bronzkori kardot, mely akkorát villant a napfényben, mintha aranyból volna. Aztán letette elém az abroszra, a zöld flaska meg borospoharam közé.

Ellenállhatatlan nevetés fogott el. Arcomat a bronzkard pengéjére tettem, és Darnayra gondoltam, aki közben rájött, hogy mégis jogosan gyanakodott: a 10 000 forint hamis pénz, melyet azért hoztunk, hogy múzeumába furakodjunk, és a sokszorta értékesebb bronzkori kardot ellopjuk. Néhány bocsánatkérő sort írtam Darnaynak és Alföldit visszaküldtem Keszthelyre, hogy elismervény fejében adja vissza a kardot. Ott maradtam az asztalnál a nagyszerű, zöld borral a poharamban, és eszembe jutott, hogy könnyelmű vagyok. Alföldi nem Keszthelyre hajt le, hanem a Drávához. Ő az az ember, aki fél perc alatt szerez határátlépési engedélyt, Jugoszláviában eladja a kocsit, Rómában a bronzkori kardot, és Capriból üdvözlőlapot küld nekem. Szerencsére aggodalmam fölösleges volt.

 

*

 

Néhány héttel hazaérkezésem után, még jóval a forint bevezetése előtt, a Kisfaludy-társaság értesített, hogy tagjává választottak, és szíveskedjem ezen és ezen a napon délelőtt tízkor avatásomra a társaság székhelyén, a Tudományos Akadémia épületében megjelenni. Örültem, nem azért, mintha kitüntetésekre vágyódtam volna, hanem azért, mert Magyarországon még sohasem kaptam ilyent. A Tudományos Akadémia épületében sem jártam még: a Horthy-időkben jelentősége azonos volt a zérussal: kiadványai provinciális elmaradottságot képviseltek. Az épület belsejét, ahol sosem tartózkodtam, mégis ismertem. Vámbéry írta le részletesen termeit, lépcsőházát, atmoszféráját. Gyermekkora tündérpalotájának tekintette, ahová apja vitte magával, aki szoros jó barátságot tartott fenn az Akadémia titkárával. Arany János, mondta Vámbéry, mindig rendkívül szíves volt hozzá, bár rossz néven vette tőle, hogy amíg más bácsik csokoládét tartottak zsebükben gyerekek részére, addig a nagy költő a harmadik darab kockacukorral kedveskedett néki, melyet kávéházi tejeskávéja mellől spórolt meg. Szép időben, kivált, ha meleg volt, Aranyt és apját kísérte, akik a Lánchídon sétáltak fel-alá, pipázva, a mindig friss szellőben. Ők ketten fel voltak mentve az alól, hogy hídpénzt fizessenek, mint más közönséges halandó.

A Lánchíd tartói még a vízben hevertek. A Kossuth hídon kellett átmennem, melyet abban a pillanatban zártak le, amikor a budai hídfőhöz értem. Így elkéstem. Az Akadémia portása, kinek ismernie kellett a Kisfaludy Társaság tagjait, név szerint üdvözölt. Felszaladtam a lépcsőn. Vojnovich Géza, Arany János veje elnökölt: a karzaton főleg arisztokrata hölgyek ültek régiesnek tűnő öltözetben, köztük Cziráki grófné, régi ismerősöm, Wesselényi Miklós barátom rokona. Abban a pillanatban, amikor beléptem, Laczkó Géza ment fel az emelvényre, hogy taggá avasson. Kezében borítékot tartott, hosszú sor bélyeggel – ezt a borítékot és a bélyegeket ismertem.

Emigrációm előtt többször ültem kávéházi asztalnál a nagy műveltségű Laczkó Gézával kisebb-nagyobb társaságban. Amikor első verskötetem, A pompéji strázsán és a Villon-kötet megjelent Laczkó sokszor és lelkesen dicsérte mindkét könyvemet. Annál jobban csodálkoztam, amikor 1940-ben, Casablancában Laczkó Szabó Lőrinc Villon-fordításairól megjelent kritikáját elolvastam. A könyv akkor látott napvilágot. Laczkó nem annyira Szabó Lőrincet magasztalta – ezt aligha bánom –, mint engem csepült Villon-fordításaim miatt. Az ügy annyira bosszantott, hogy Amár kasbájában szívélyes hangú, de kegyetlen levelet írtam Laczkó Gézának. Szemére hánytam, hogy akkor támad, amikor nincs módom védekezni – ami nem harmonizál finom, franciás műveltségével, sem az etikával. Elmagyaráztam, hogy az esztéták emlékezetét nem az őrzi meg, amit írnak, hanem az, hogy melyik költőt fedezték fel vagy álltak ki melléje. Mivel közel egy generáció választ el egymástól, jobban tenné, ha erre gondolna: egyetlen nemes, felém irányított gesztus többet jelent neve megőrzéséhez, mint összes művei. Hasonló, jól irányított tűszúrások tucatjával fejeztem be levelemet.

A borítékot teleragasztottam gyönyörű marokkói bélyegekkel: egyiken pásztorfiú állt, nyakában gödölyével, a másikon Rabat régi ágyúi. Postaládával csak napok múltán találkoztunk egy nagyobb oázis előtt, ahol megszálltunk éjszakára. Másnap reggel, amikor ugyanarra mentünk, hosszú karú majom ült a postaládán, és szedegette ki a leveleket. Ezután feladtam a reménységet, hogy írásom eljusson a címzetthez. És most Laczkó az emelvényen, kellő bevezetés után, a számára legkínosabb passzusokat olvasta fel levelemből, vádjaim egy részét elegánsan beismerte, majd költészetem szerintem messze eltúlzott, de kétségtelenül szakavatott dicséretére tért át. Utána nagy taps közepette kezet fogtunk és összeölelkeztünk.

A Kisfaludy Társaságot, föltehetően Révai József utasítására, pár hét múlva, mint reakciós alakulatot, feloszlatták. Múltja minden bizonnyal eléggé konzervatív volt. Amiből a magam számára azt a következtetést vontam le, hogy első magyar kitüntetésem alighanem az utolsó volt, bár onnan jött, ahonnét a legkevésbé vártam. Rövidesen Keszi Imre a Szabad Népben, Két anarchista című cikkében Laczkó Gézával párosított össze, és ajánlott az államvédelmi hatóság figyelmébe. Laczkó aligha olvasta Keszi denunciáns cikkét, mert ekkor már halálos ágyán feküdt.

 

*

 

1946 nyarának legidillikusabb négy hetét Siófokon töltöttem, ahová vagy 60 parasztfiúval és lánnyal, munkással, értelmiségivel – javarészt 16-18 közti fiatalokkal – a Népszava teherautói vittek le bennünket. Két egymás melletti, elhagyott romvillában ütöttük fel szállásunkat a vízparton. Amikor először leültem a tó apró fodrai mellé, kissé elszontyolodtam. Annyi vizet láttam időközben! A Földközi-tengert, az Atlanti-óceánt, a Sargasso-tengert, a Csendes-óceánt, a Korál-tengert, az Arafurát, a Sárgát, a Dél-kínait: és mennyi tavat meg tengerszemet! Színekben, természeti szépségben, változatosságban mindegyik különb a Balatonnál. Most ezzel kell beérnem mindhalálig. Az, hogy az ember nem utazhat külföldre, a levegőben lógott, természetesnek tűnt. Egyetlen módja lett volna, hogy diplomáciai posztot kilincselek ki magamnak – amihez nem volt kedvem.

Kis kamrában laktam, petróleumlámpával a falon. Éjjel szalmazsákon ültem, ölembe fektetett deszkán írtam vagy olvastam tücsökzenére és nagy, puha szárnyú lepkékkel arcom körül. A tábor réges-rég aludt. Reggel én keltem utoljára, amikor tanítványaim túl voltak már az első fürdésen. Egy nagy fa árnyékába ültettem őket, míg én a napon sétáltam föl-alá, és beszéltem hozzájuk. A háborús évek szellemi nyomora után a fiatalok kíváncsian és reménykedve nézték az életet. Ilyen kíváncsiságot amerikai katonabajtársaim közt nem láttam: de itt Magyarországon hiányzott az előre elkészített társadalom, melybe odaát mind be akartak illeszkedni, vagy már be is illeszkedtek. Talán azt várták, hogy egy ideológiát verek a fejükbe – mert körös-körül ez történt mindenütt. Egy ideológiát, melyet elfogadnak, mint a jezsuiták tanítványai a múltban, mert elutasításához nem elég okosak és műveltek még.

Lehet, hogy jobban szolgálom őket, ha ezt teszem. De erre nem voltam képes. Nem adatokat és elméleteket szándékoztam fejükbe verni, hanem meg szerettem volna őket tanítani gondolkodni. A magyar történelemről, a külvilágról, irodalomról, költészetről beszéltem, vagy inkább beszélgettem velük. Ellentmondásra és vitára ingereltem őket, tudomásukra hoztam, hogy minden problémájukkal hozzám fordulhatnak, éjjel is felkelthetnek. Vitorrino da Feltre módszereit és Guarino mantuai iskoláját próbáltam utánozni. Alighanem ez volt az oka, hogy mindnyájan jól éreztük magunkat.

Élelmet a szociáldemokrata párt teherautója hozott hetenként. Olykor elmaradt; ilyenkor elhagyott földekre jártunk kukoricáért, krumpliért. Az egyik házban ép tűzhely maradt, ezen főztünk; a főzésben mindenki részt vett. Délután szabad idő, utána egyórás előadás, vacsora, tábortűz énekléssel, versmondással. Aztán a sötétben, deszkákra kapaszkodva – csónakot a hadak nem hagytak maguk mögött a Balaton partján – jó messze kiúsztunk a vízbe. Itt utazásaimról, Párizsról, Amerikáról, a háborúról meséltem, vagy beszélgettem és vitatkoztam tanítványaimmal, akiket sikerült ellentmondásra tanítanom.

Csak két zavaró, de gyorsan múló epizód adódott egy hónap alatt. Egyszer a siófoki strandra vezettem tanítványaimat, ahol néhány, már nem fiatal nő és férfi ült a homokban, vagy kártyázott összehajtható asztalokon. Amikor megláttak bennünket, hanyatt-homlok menekültek: volt, aki a strandtáskáját, a napernyőjét is otthagyta. Gyorsan a három legszelídebb arcú lányt küldtem utánuk, akik a Batthyány utcában utolérték a menekülőket, és rábeszélték őket: nincs mitől félniök. Először csak előőrsöket küldtek, de aztán mind visszaszivárogtak: néhányan már nevettek is. A második epizód egy reggeli látogatás volt. Garamvölgyi Jancsi, egyik vörös hajú, szeplős, autodidakta tanítványom keltett fel: jöjjek gyorsan, mert itt az ördög. A kapu előtt remek autó állt. A joviális, kövér Vas Zoltán, aki tanítványaim között ült, nem hasonlított az ördöghöz, noha a kísértő szerepét játszotta. Nem kis ügyességgel beszélte rá a fiatalokat, hogy lépjenek át a kommunista pártba, ahol jóval nagyobb lehetőségek várják őket, mint a szociáldemokratában. Vas háta mögött jöttem elő, úgy, hogy nem látott. Nem kis büszkeség fogott el, hogy iskolámnak már híre ment, elannyira, hogy a kommunisták egyik legjobb emberüket küldik ide, hogy a tábort felrobbantsa. Melléje léptem és megkérdeztem: vajon ő mit tenne, ha berontanék kommunista pártiskolájára és tanítványait arra akarnám rábírni, hogy lépjenek át a szociáldemokrata pártba? Vas azonnal felállt. Elkísértem az autójához, hogy biztos elmenjen. Odább rendőrautó állt. Kifelé menet szívélyesen elbeszélgettünk. Mikor visszatértem, arra gondoltam: fel fog jelenteni, és ha találkozunk, a gyűlölettől zölden méreget majd, mint ahogy Bíró Zoltán, Rákosi testvére tette, amikor a parlament folyosóján, Károlyi Mihály ünneplésekor, szembe jött velem. Nagyot tévedtem. Vas mindig a legnagyobb örömmel üdvözölt, kezemet szorongatta, elbeszélgetett velem. Költői működésemet kommunista társaságban lelkesen dicsérte, és hogy úgy mondjam, szívébe fogadott. Talán azért is, mert kidobtam.

A búcsú iskolám hallgatóitól a hónap végén nehéz volt. Megígértették velem, hogy ezentúl minden nyáron ilyen hónapos iskolát tartok, amíg élek – egyikük azt mondta: az ezred végéig. De hamarost a mesterségesen előidézett, folytatólagos politikai krízisek, pártharcok, majd letartóztatások és perek lehetetlenné tették, hogy a szociáldemokrata párt akár még egyetlenegy ilyen nyári iskolát rendezhessen.

 

*

 

1933–34-ben tizenöt hónapig katonáskodtam Miskolcon a Búza téri Rudolf laktanyában. Az úgynevezett önkéntesi évet, a rákövetkező három hónapos tiszti iskolát, melyre két nyaram is ráment, elveszett időnek tekintettem mindig. Vigasztalásul éppen a kellemetlen katonai szolgálat alatt kezdtek verseim a Magyar Hírlapban megjelenni, és Miskolcon számos jó barátot szereztem, köztük Reisinger Ferencet és feleségét, Forgács Sárit és a Széchenyi utcai nagy könyvkereskedés tulajdonosát, Nemes Julkát, aki később oly buzgalommal árulta könyveimet. Ebben a pillanatban Reisinger Ferenc belügyi államtitkár volt, Nemes Julka szociáldemokrata képviselőnő.

Az emigrációm előtti években gyakran jártam Miskolcon Ascher Oszkár kíséretében, és előadásokat rendeztünk zsúfolt termekben. Rövid bevezetést tartottam, majd Ascher verseket mondott Adytól, Kosztolányitól, Attilától, tőlem. A rendőrség mindig akadékoskodott, de Forgács Sári erélye és esze megvédett bennünket. Amikor egyszer a rendőrkapitány megtiltotta Aschernek, hogy Ady-verseket mondjon, Reisingerné tanácsára Ascher azzal kezdte műsorát, hogy „most elmondom Szép Ernő Csingilingi című versét” és elszavalta Adytól a Harci Jézus Máriát. Az ügyeletes rendőrhadnagy irodalmi műveltsége ugyan nem volt akkora, hogy a csalást észrevegye, mégis odafordult hozzám: „De elkurvult ez a Szép Ernő az utóbbi időben!”

1938 nyár elején levelet kaptam a nagybirtokos K.S.-tól, a szirmai kastély urától. Azt írta: még nem ismert eleven költőt, amiért is feleségemmel együtt szeretne két hónapra vendégül látni. Nem nagyon akarództam. Valy azonban kijelentette, hogy ő még nem aludt kastélyban, amiért engedtem kívánságának. A miskolci állomáson díszes fogat várt ránk. A szirmai kastélyt Lechner tervezte: remekül berendezett szobáiban selyemtapéta a falakon, csillárok a magasban, roppant könyvtár szattyánbőr kötéses könyvekkel. Étkezésnél fehér kesztyűs inas, a kastély kocsiparkjában fogatok, Rolls-Royce, a domboldalon villanymű és a nőtlen, öregedő házigazda, aki ütődött testvérével élt a kastélyban, mindent elkövetett, hogy jól érezzük magunkat.

Ez nem sikerült. A könyvtárban a Pesti Hírlap 96 filléres ponyvaregényei sorakoztak szattyánbőrben. A villanymű a kastélyt szolgálta csak: lenn a völgyben K.S. zselléreinek, akik négyesével, ötösével laktak egy-egy döngölt földű szobában, nem volt világítása. Mikor K.S. levitt bennünket a völgybe, hogy Szirma községét megmutassa, a kegyúr jöttére megkongatták a templom harangjait, és a falu népe felsorakozott a házak előtt. Akadtak öregasszonyok, kik előrejöttek, és K.S. ferdén hátranyújtott kezét csókolgatták. A parasztok többsége levett föveggel állt; kalapjuk széle a föld porát súrolta. K.S. a paplakba vezetett bennünket, ahol a falu jegyzőjével együtt villásreggelire vártak mindnyájunkat.

Rendesen négyesben vacsoráztunk a házigazdával és szótlan testvérével. A vacsorához négy üveg pezsgőt hoztak fel a pincéből: mivel legfeljebb kettőt ittunk meg, a két maradék üveget az inas a ház mögötti betonon verte szét, minthogy azt, amit egyszer felhoztak az asztalra, többé nem lehetett a pincébe visszavinni. Hétvégén nagyobb társaság érkezett. Voltak közöttük kellemes emberek, mint Pallavicini Frédi repülőtiszt, aki gálánsan udvarolt Valynak, és tiszteletére gépével reggel hét órakor berepült a kastély felé vezető fasorba és közvetlenül szobánk előtt húzott fel a magasba. Mi ketten Rákóczi Ferenc egykori ágyában aludtunk. Arra szoktam ébredni, hogy egy gép repül neki a homlokomnak és közvetlenül szemöldököm felett metszi le koponyám fedelét.

A többi vendég kevésbé vonzott. Elsősorban kártyacsatákra érkeztek. Noha többségükben angolbarátok voltak, a veszélyt, mely az országot Hitler részéről fenyegette, még nem vették észre: ha igen, azt tartották, hogy Imrédy Béla „providenciális személye” megvéd bennünket a bajtól. Katonáskodásom idején összebarátkoztam Mamusits Lóránt századossal, kiválóan értelmes, voltairiánus szellemű gyalogos tiszttel. Megkértem K.S.-t: hívja meg őt is a társasággal. Házigazdám zavarba jött, hebegni kezdett és fel-le járt a szalonban. Megkérdeztem: rossz viszonyban van-e Mamusits-csal, valami diffamálót tud-e róla, de K.S. nemet intett. Végre kihúztam belőle az igazat:

– Gyurkám, jól tudom, hogy a vendég szava parancs. De bakatiszt még nem lépte át házam küszöbét. Csak huszártisztek és pilóták.

A baj nem ebből adódott, hanem feleségem magatartásából. Valy korántsem tartozott a léha nők kategóriájába, de társaságban, utcán, villamoson kihívó pillantásokat vetett maga körül, farát ringatta, még ültében is, és úgy viselkedett, mint a prostituált. Ha aztán leszólították vagy a lépcsőházban megcsipkedték a fenekét, felháborodott, sírt, és a férfiak bujaságát átkozta. Nem ért egészen váratlanul, amikor érkezésünk másnapján arról panaszkodott, hogy házigazdánk leselkedik reá, utánakap, meg akarja csókolni. Azt ajánlottam: mondjunk búcsút Szirmának, méghozzá azonnal, mire azt felelte: semmiképpen, mert egyébként jól érzi magát a kastélyban.

A továbbiakban Valy elpanaszolta, hogy K.S. nyomában van kertben, folyosón, mindenütt, és neki akar esni. Olyan ügyesen bukik le, ugrik félre egy lekanyarított pofon elől, hogy ő – mármint a hitvesem – nekiesik a falnak vagy hasra vágódik a kavicsos ösvényen, amit házigazdánk csak arra használ, hogy felsegítés közben újra fogdossa. – Párbajra kell hívnod Sándort – ajánlotta Valy. A tiszti iskolán négy évvel korábban nagyon rossz pisztolylövész voltam, míg K.S. több első díjat nyert, mint ahogy fali oklevelei bizonyították. Semmi hajlandóságot nem éreztem, hogy 27 éves koromban Puskin sorsára jussak, csak azért, mert feleségem szereti ellenállhatatlan szépségű hátulját riszálni. Így felhívtam telefonon Reisinger Ferenc barátomat, Miskolc szociáldemokrata képviselőjét és megkértem: jöjjön értünk.

Két hónap helyett tíz napig maradtunk. A búcsú színpadiasabbra sikerült, mintsem akartam. A délutáni melegben színes ernyők alatt ültünk a kastély előtti betonon, egy főispán, egy huszárezredes, két kedves, karcsú, dzsentri-asszony, négy kártyázó, idősebb úriember meg néhány aranyifjú, akik arról beszélgettek: ki milyen gyorsan tud a pesti korzóra beérni éjszaka kocsijával, mikor Reisinger megjelent. Tudtam, hogy ez a társaság – ha nem is előttem – „cucilista hazaárulónak” szokta barátomat nevezni: legfeljebb, hogy származásáért nem gúnyolták, minthogy Reisinger von Reisinger maga is dzsentri volt, úgy mint ők. Feri bácsi az ócska konflis bakján ült a kocsis mellett. Udvariasan búcsút vettünk, és a konflis lassan fordult és kigördült velünk. A társaság némán, kőszoborrá dermedve nézett utánunk.

Ezúttal vasúton mentem Miskolcra, előadást tartani. Ascher Oszkár nem kísért többé, mint régen, pedig hívtam. Úgy hallottam: a kommunista párt kultúrosztályán megtiltották, hogy verseimet mondja. Reisingerné már a háború alatt meghalt, Rónai Sándor, Reisinger egykori harcostársa kereskedelmi miniszter volt Budapesten: volt barátaim nagy része hiányzott, de Nemes Julka képviselőnő várt az állomáson. Tőle tudtam meg, hogy a főispánt, ki egykor a kastély előtt ült a színes ernyők és a nagy eperfa alatt, Borbély Maczky Emilt 1944 végén az utcán verte agyon Miskolc népe, nem egészen indokolatlanul. K.S. ugyanebben az időben állítólag agyonlőtte magát: más források szerint Rolls-Royce-át telitalálat érte, amikor menekülni akart a Vörös Hadsereg elől.

Előadás után másnap kimentem Szirmára: Nemes Julka kocsit és kísérőt bocsátott rendelkezésemre. A betonoszlopokra döntött vaskapu mellett sétáltunk be a foghíjas fasorban. A kastély elől hiányzott a nagy eperfa, melynek árnyékában ültünk. A beton széléig mentem, a kastély sarkához, ahol még felismertem a Mumm pezsgő címkéinek hússzínűre fakult vörös keresztszalagjait, kissé gyűrődötten, de nem kis számban a mélyzöld, háromszögletesen hasadt üvegcserepek közt. Ez volt az a hely, ahová az inas a fel nem bontott üvegeket szokta K.S. parancsára kidobni vacsora után, mivel „magyar úr nem küldheti vissza a pincébe, amit egyszer felhozatott onnan”.

A szobák ablakai sarkában egy kevéske megmaradt üveg. A kormos ablakkereteken át vadszőlő nyújtotta be indáit lágy, halványzöld kacsokkal. A félhomály azonban csak az első pillanatban tűnt barátságosnak. Ahol a tűz el nem pusztította, ott bajonettel vagy késsel hasogatták csíkokra a falakat takaró halványkék és rózsaszín selyemtapétát, a W.C. kagylóját puskatussal verték szét. A fehér kőpadlón a porcelán darabjai – szép, kagylós ívek – mintegy megnemesedve ragyogtak, mintha antik szobor törmelékei lennének.

A csillárok a szobák közepén hevertek, ocsmányul összegörbülve, de kristályuk még csillogott. Mindenféle lyukak a parkettben: tábortüzek nyomai, vastag korom a mennyezeten.

A szobák sarkában törekes szalma, néhány ócska szalmazsák. Mellettük az ürülék száradt, sárga napraforgói és kotonok. Megborzongtam.

– A fiatalok a faluból esténként ide járnak szeretkezni. Aztán maguk mellé rondítanak, a disznók – magyarázta kísérőm.

Kiléptem a kertbe. Sohasem gondoltam volna, hogy a rózsafák, ha nem ápolják őket, ilyen gyorsan vadulnak el. A kert sárga kőfalához hajoltam. Mellmagasságban és feljebb is, egész sor golyónyom: mély kráterek, meg lapos félgömbszerűségek. Valamivel hátrább a fűben lövedékhüvelyeket kerestem, de nem találtam. Ránéztem nyúlképű kísérőmre:

– Kiket végeztek itt ki két év előtt?

– Nem tudom – válaszolt közönyösen.

– Hol volt 44-ben?

– Miskolcon.

– És nem hallott arról, mi folyik itt?

– De hallottam. Már nem emlékszem. Talán csendőrök végeztek ki magyar katonaszökevényeket. Vagy zsidókat. Vagy partizánokat.

– Szóval még a Vörös Hadsereg megérkezése előtt történt?

– Igazán nem tudom. Lehet, hogy utána. Oroszok végeztek magyar csendőrökkel. Vagy zsidók nyilasokkal.

– Fegyveres zsidók jártak itt?

– Nem tudom, Faludy úr.

Végignéztem rajta. Egy ideig hallgattunk.

– De tessék mondani, Faludy úr – szólalt meg könyörgő hangon –, hát nem mindegy már? Nekik is mindegy, hát miért nem mindegy nekünk is?

– Hagyjon magamra – mondtam.

Leültem a százszorszépek közé, hátamat a golyónyomos, sárga falnak vetettem. Kegyetlen világosságot éreztem, mintha villám szikrázott volna a homlokom mögött. Nekem nem mindegy. Kár volt hazajönnöm Amerikából. Vagy lehet-e, hogy a sebek begyógyulnak majd? Elvégre odabent, a törekes szalmán nem mindenki használt kotont. Reménykedjek a jövő nemzedékben, mint ahogy humanisták teszik ötszáz esztendeje, minden eredmény nélkül?

Nyolc éve láttam ezt a kastélyt, és nem kellett nekem. Most is látom. Melyiket választom? Egyiket sem. Inkább ülök így, hátammal a golyónyomos falnak, mint aki kivégzését várja.

 

*

 

Vidéki utazásaimhoz többnyire magamnak kellett pénzzel hozzájárulnom. Jövedelmi forrásom a Dolgozók Világlapja volt, melyben emigrációm kalandjait írtam le hétről hétre, a széles olvasóközönség igényeinek engedve, felületesen és éppen ezért nem sikertelenül. Verseskönyvemet, az Őszi harmat utánt egy jóval szigorúbb rétege az olvasóknak elismeréssel fogadta, noha emigrációban írt verseimnek csak töredékét tartalmazta, és Villon-átköltéseimből egyik kiadás jelent meg a másik után. Viszont Lándy Ödön, az Officina Kiadó irodalom- és nyomdaértő főnöke, az írókat és a költőket becsülte és tisztelte, de fizetni gyűlölt. Így éppen hogy élelemre és házbérre futotta. Abban reménykedtem, hogy Valy is munkába áll. Mint a rózsadombi kommunista párt lelkes és hangos tagja, könnyen kaphatott volna állást: híveikről mind a négy párt gondoskodott, a legnagylelkűbben éppen a kommunisták: de Valytól semmi sem állt távolabb, mint az ily fajta áldozat, és én mindig szégyenkeztem, hogy ezt szóba hozzam előtte.

Kéthly Annának nem volt nehéz dolga, amikor elhelyezett a Népszavánál: a szociáldemokrata párt szinte minden tagja örült. Ettől fogva szerény megélhetésünk biztosítottnak látszott. A lapnál sok régi ismerőssel kerültem össze: Száva Istvánnal és Erdődy Jánossal, akik a háborús években oly bátran szegültek szembe a németekkel és a nyilasokkal: Szabó Istvánnal, aki emigrációm alatt nemegyszer mert kiállni mellém a Magyar Nemzet hasábjain, és Várnai Dániellel, a művelt, higgadt, régi vágású szociáldemokrata kissé zordon, de tiszteletre méltó típusával. Az irodalmi rovatban, ahol dolgoztam, kollégáim, Palotai Boris és Vészi Endre lettek újonnan szerzett barátaim. A névleges főszerkesztő, ki a háború alatt oly kitűnően szerkesztette a Népszavát, és a következőkben oly gyenge politikusnak bizonyult – nem mindig rajta múlt –: Szakasits kedvencei közé tartoztam. Egy estélyén, amikor a kitűnő zongoraművész, Böszörményi Nagy Géza mellett ültem és beszélgettünk, miközben ételt-italt kezdtek felszolgálni, a köztársasági elnök hozta kedvenc vörösboromat és kedvenc szendvicseimet. Nem annyira a személyemet ért megtiszteltetésnek örültem, mint annak, hogy ilyen demokráciát kívántam Magyarországnak – ami persze optimizmusom múló rohama volt. Egyetlen ember méregetett görgő szeme minden gyűlöletével a Népszava folyosóján: Horváth Zoltán, a lap külpolitikai szerkesztője. Barátaim azt mondták: olyasféle szerepet vállalt kezdettől, mint amilyet Bíró Zoltán szánt nekem. De később, amikor rájött, hogy sem állására nem pályázom, sem intrikái nem érdekelnek, megenyhült irántam.

Az irodalmi életben a harmincas évek közepétől részt vettem, de semmiféle írócsoporthoz nem kapcsolódtam, és emellett ezentúl is kitartottam. Annak idején Nagy Lajos asztaltársaságának tagja voltam: szoros kapcsolataink most meglazultak, míg Kassákkal, kihez a múltban csak nagyon laza szálak fűztek, egyre szorosabb barátságba kerültem. Tersánszkyval és Fodor Józseffel számtalanszor boroztam együtt: Tersánszky jókedve, mókái mindig visszavittek egy képzelt korba, míg Fodor integritását egészen 1956-ig nagyra becsültem. A költészet birodalmába való napi többszörös kirándulásaiért csak sajnálni tudtam. Mikor egyszer azt hazudtam neki, hogy vagy két hete megjelent verseskönyvét már megvettem, de még nem tudtam elolvasni, keserűen mosolygott. – Lehetetlen – mondta. – Most voltam a kiadónál. A könyvből még egyetlen példányt sem adtak el. Egymással szemközt laktunk a Rózsadombon, és mindjárt felhívott magához, hogy Burns-fordításaiból felolvasson. Rettenetesek voltak. Közben dicsérő jelzőkön törtem a fejemet és verejték csorgott rólam.

Babits Mihály özvegyével, Török Sophie-val való beszélgetésemkor elfogott a rossz lelkiismeret. József Attilával többször vitáztam Babits dolgában. Babits lebecsülte és megalázta Attilát a Nyugatban, melynek Babits teljhatalmú ura volt, egy Aszlányi Károly nevű költőtől egyetlen alkalommal kétszer annyi verset közölt, mint József Attilától egész életében. Attilának azt magyaráztam: helytelen, ha versében Babitsot a „dala dögnek” és az „éveire mesternek” nevezi; ezen Babits mosolyog, mert nagy költőnek tartja magát. Miért nem írja meg Attila Babitsról, hogy gonosz ember? Mert ez az igazság, és ezzel vérig sérti. Később ugyan Attila megbékült Babitscsal, de én nem nyugodtam. Verset írtam Attila temetésére, és a versbe azt a két sort is belevettem, hogy „nem volt keményebb a tehervonat vaskereke Babits Mihály szívénél”. A költemény A pompéji strázsán című verseskönyvemben is megjelent 1938 könyvnapján, de már fél évvel korábban, közvetlenül Attila halála után napvilágot látott a kolozsvári Korunkban. Nem gondoltam rá, hogy Babits valaha is olvasta. Most megtudtam özvegyétől, hogy amikor a torokrák elhatalmasodott rajta, többször is megkérdezte tőle: valóban oly kemény volt-e a szíve, mint a tehervonat kereke? Ezt akartam? Valóban ezt akartam, vallottam be magamnak, de most már fájdított, hogy akartam.

Vas István és Weöres Sándor verseit még a harmincas évek elejéről ismertem és szerettem, de közelebbi barátságba, sajnos, nem kerültem velük. A halottak közül Kosztolányi és Karinthy elvesztését tartottam a legpótolhatatlanabbnak, de voltak fiatalok, akik vigasztalást nyújtottak. Amikor első alkalommal összetalálkoztam Pilinszky Jánossal, egy ideig szótlanul és elragadtatva bámultunk egymásra. Egyikünk sem tudta pontosan, mi köt össze bennünket, hiszen annyi mindenben különböztünk, bár semmiben nem voltunk ellentétei egymásnak. Minden találkozásunkkor mindkettőnket elöntött a gyengédség hulláma. És ő volt számomra, szerelmemmel, Szegő Zsuzskával együtt a két lény, „akiket utoljára láttam a világon”. Ez úgy történt, hogy 1950 nyár elején délelőtt 11 óra felé összetalálkoztam Jancsival a Dunakorzón. Egy ideig sírversekkel szórakoztattuk egymást (ma már magam sem tudom, melyiket írta Pilinszky, Weöres, én magam, vagy egy ismeretlen személy), ő elmondta a leghíresebbeket:

 

Magyar! E síron üdv, öröm és áldás mert itt nyugszik Rákosi.........Jenő.

 

Mire kötelességemnek tartottam figyelmeztetni: mindenkitől hallom, hogy elővigyázatosság nélkül szidja Rákosi Mátyást, ahol csak megfordul. Kérve kértem: legyen óvatosabb, mert lecsukják, aminek nincs semmi értelme. Ezt meg is ígérte. Ugyanaznap este tíz óra táján engem tartóztattak le, vittek be az Andrássy út 60.-ba, majd néhány évre Recskre. Közben nemegyszer gondoltam Zsuzska mellett Pilinszkyre is, kiket utoljára láttam kint a világon. Mikor a büntetőtáborból szabadon bocsátottak, a Keleti pályaudvar előtt telefonálni akartam. Az egyetlen fülkében esőkabátos férfi állt, és nem szűnt meg beszélni. Előrementem, hogy az arcába nézzek.

– Gyere ki, Jancsi, de azonnal – mondtam.

A másik, aki gyakran jutott eszembe, 17 vagy 18 éves fiú volt. Veszprémben tartottam előadást Zsuzska kíséretében, másnap az új egyetemet néztem meg. Délután a Veszprémi Néplap munkatársa, egy fiatal fiú készített interjút velem. Az interjú után hosszú órákig beszélgettünk. Ugyanazt az áradó rokonszenvet éreztem társaságában, mint Pilinszkyében, és magamban sajnáltam, hogy ez a remek fiatalember újságírónak, nem pedig írónak vagy költőnek készül. Sokszor gondoltam rá az elkövetkező években, de csak az arcára és nem a nevére emlékeztem: aztán az arcát is elfelejtettem. Csak évtizedek múlva, amikor Csoóri Sándor előadására mentem, és hangját hallottam, ébredt bennem a gondolat, hogy valahonnan ismerem. Nem kellett soká töprengenem, mert rögtön elmondta, hogy én voltam az első magyar író, akivel életében megismerkedett, amikor még a Veszprémi Néplapnál dolgozott, és talán még most is ott beszélgetnénk, ha a szőke, karcsú lány – Zsuzska – nem jött volna be azzal, hogy talán elég volt a hatórás interjúból.

 

*

 

Első vidéki utazásaink után három esztendővel a szekszárdi műúton hajtottunk lefelé, a klasszikus úton, melyet az Aquincumban állomásozó második számú római segédlégió hadtápvonalául szolgált Sirmium és Verona felé közel kétezer esztendővel ezelőtt. Amikor először erre jöttünk a rozoga tragaccsal, minden faluban kitörő örömmel fogadtak, még akkor is, ha csak azért álltunk meg, mert a gumi kipukkant. Most, ha a Népszava vadonatúj kocsija feltűnt a vörös zászlóval, még mindig a termetes, boxerarcú Alföldivel a volánnál, az emberek elfordultak, beszaladtak a házakba, megbújtak a bokrok között. Mi sem mentünk egyenesen. Egyenesen csak akkor hajtottunk, ha ávós autó jött mögöttünk. Tudtuk: attól nem szabadulunk, még akkor sem, ha Alföldi jobban hajt az ávós vezetőnél, és eltűnünk: mert ilyenkor leállítják a Dunántúl egész kocsiforgalmát a városok előtt, amíg megtalálnak bennünket. Ezúttal nem jött ávós autó mögöttünk, és ezért dűlőutakon hajtottunk, hogy ne is találjanak ránk, ha netán keresnének.

Utazásom oka ezúttal nem az volt, hogy előadást tartsak. Meg akartam tudni valamit. Néhány nappal korábban kiadták a Rajk László és bűntársai elleni vádiratot. Gondosan elolvastam. A vádirat szerint Rajk oly bűnöket vallott be, melyeket a volt belügyminiszter nem követhetett el. Rajk nem volt rendőrspicli Horthy idején, mert mindaz a kevés, amit tudtam róla, ilyesmit teljesen lehetetlenné tett. Rajkot nem a budapesti rendőrség küldte Spanyolországba, hogy ott a köztársasági frontot bomlassza, minthogy a pesti rendőrségnek ilyen ambíciói nem voltak, hanem ellenkezőleg, mint kommunista ment el, hogy a köztársasági fronton pártját szolgálja. Rajk nem kívánta, mint ahogy vallotta, a magyar népi demokráciát megdönteni, minthogy annak belügyminisztere volt, és ha, feltéve, ám meg nem engedve, mégis ez lett volna szándéka, úgy az őrültek házába kell csukni. Végül pedig lehetetlen, hogy Rajk, még mint belügyminiszter egy esztendővel ezelőtt a paksi országút 116-os kilométerköve mellett találkozott volna titkon Rankovics jugoszláv belügyminiszterrel, hogy ott közös akciójukat – a magyar népi demokrácia fegyveres megdöntését – megbeszéljék. Egy parasztgazda barátom lakott a 116-os kilométerkő közelében, akit már többször meglátogattam, sokszor és hosszan sétálgattam vele a környéken, de csőszkunyhót nem láttam. Nem mintha akkor a vádiratban emlegetett csőszkunyhó létét megálmodtam volna. Másról álmodoztam: arról, hogy szerelmemmel, Zsuzskával csőszkunyhóba menekülök, és csőszkunyhókat kerestem a szememmel mindenütt.

A vádiratot primitív, megvetendően szegényes fantázia termékének tekintettem. Tudtam, mint szinte mindenki más, hogy az ország minden fontos emberét, így nem utolsó sorban a belügyminisztert, éjjel-nappal legalább két titkosrendőr őrzi, kíséri és ellenőrzi. Így nehezen képzelhető, hogyan tudott titkon találkozni a csőszkunyhóban Jugoszlávia belügyminiszterével. Azt sem tudtam elhinni, hogyan jött át Rankovics a legalább húszezer katona őrizte magyar határon, melyet már egy esztendeje hermetikusan lezártak? És ha mégis sikerült titkon találkozniuk, úgy Rajk miért vallotta be ezt? Vajon azért-e, hogy minden bizonnyal felakasszák? És ha annak idején a titkosrendőrség tudott Rajk és Rankovics találkozásáról, úgy miért nem tartóztatták le Rankovicsot, ami nem kis diadalt jelentett volna számukra? Vagy legalább Rajkot, akinek újabb esztendőt adtak, hogy összeesküvést szervezzen, és fegyveres felkelést készítsen elő? És ha igaz, amit a Szabad Nép állít, hogy Rákosi Mátyás leplezte le az összeesküvést álmatlan éjszakáin, mint jön ez a csőszkunyhóhoz? Ha az államvédelmi hatóság tudott Rajk és Rankovics találkozásáról, mi szükség Rákosi éberségére? Ha pedig nem tudott, úgy hogyan eszelte ki mindezt Rákosi éjszaka? Látomása volt?

Mindezt annyira hihetetlennek gondoltam, hogy sorra kérdeztem mások véleményét. Költőtársam, Benjámin Laci néhány óvatos utalásomra kipirult arccal Rajkot fasiszta gyilkosnak nevezte, és kérve kért: szokott szelídségemmel ne álljak ki védőügyvédnek ilyen bandita mellé. Zelk Zoltánnak még óvatosabban kezdtem feszegetni a kérdést. Zelk azt felelte: ő pártos költő. Szerinte a kommunista pártnak mindig igaza van, akkor is, ha véletlenül nincsen. Engem pedig barátilag figyelmeztet: vigyázzak magamra. A Rajk-ügy próbakő, és aki a próbát nem állja, maga is Rajk sorsára jut. Még egy tucat barátom, ismerősöm hasonló véleményt vallott. A legenyhébb Palotai Borisé volt, aki azt mondta: mit szomorgok Rajkért, akit soha nem állhattam? Hagyjam a gondot őrá, aki mindig kedvelte Rajkot, és nehezen tudja elhinni, hogy áruló lett volna.

Ott tartottam, hogy már azon töprengtem: csakugyan én ítélem meg józanul a dolgokat, ragaszkodom a római joghoz, és tartok elbolondítottnak, tudatlannak, gyepes fejű fanatikusnak mindenki mást, vagy a többségnek van igaza, és én vagyok az őrült? Nem tudtam válaszolni. De inkább megfogadom Zelk tanácsát, és csakugyan próbakőnek tekintem a 116-os kilométerkövet és a mellette levő állítólagos csőszkunyhót. Levitetem magamat Alföldivel és a helyszínen állapítom meg az igazságot.

Budapestről egyenest a 116-os kilométerkőhöz lehajtani egy lett volna az öngyilkossággal, bár ezúttal nem jött mögöttünk, mint oly sokszor, ávós autó. Különböző ásatásokat és régiségeket látogattunk sorra a Dunántúlon. Dűlőutakon keresztül jöttünk ki a paksi országútra, és mintegy véletlenül állítottam be, Alföldi kíséretében, Bullockhoz. Bullock skót katolikus családból származott: ősei sok évszázaddal ezelőtt menekültek Skóciából elébb Württenbergbe, aztán Magyarországra. Hat elemit járt, de tizenkét éves korától fogva szüntelenül olvasott és művelődött. Ennek eredményeként dél-dunántúli tájszólásába latin és görög kifejezéseket vegyített. A klasszikus fogalmakkal mindig helyesen operált, legfeljebb, hogy a kelleténél valamivel gyakrabban élt velük: de az ily szerény hencegés kijárt neki. Élete során többezer kötetes könyvtárat gyűjtött: Tacitustól, Platótól, Arisztotelésztől Berzeviczy Gergelyig, Acsády Ignácig, Voltaire-től és Diderot-tól A tizenkilencedik század uralkodó eszméiig, A varázshegyig, Móricz Zsigmondig, József Attiláig és az én költeményeimig mindene megvolt, amit érdemes olvasni. A Horthy-korban könyvtárát a padláson tartotta, mivel a csendőrök nem szerették a „könyves” parasztokat; bevitték és megverték őket az őrsön, vagy belőttek ablakukon, ha éjjel túl sokáig olvastak. A háború után Bullock úgy gondolta: ideje lenne könyvtárát letelepíteni a padlásról a házba. De meggondolta magát. Rájött, hogy az ávósok sem szeretik jobban a könyvolvasó parasztembert, mint Horthy csendőrei. Így könyvei maradtak, ahol voltak. Ott beszélgettem vele a padláson, könyvek között, gerendák alatt; az utóbbiakról halvány rózsaszín, hosszú szőlőfürtök csüngtek alá. Ha közelebb léptem, minden egyes szőlőszem közepén a padlásablakok tükröződtek, ezüstözött miniatűr módján. Ha pedig kissé meggörnyedve odahajoltam a polcok fölött a padlásablakhoz, lenézhettem a nevezetes 116-os kilométerkőre. Csőszkunyhó nem állt a közelben, sem az úton innen, sem azon túl, ameddig a szem ellátott. Talán elvitték, bűnjelnek? Bullock biztosított róla, hogy ezen a tájon sohasem állt csőszkunyhó, még a legöregebb emberek emlékezete szerint sem.

A szépszobában, ahol aludnom kellett volna, ide-oda dobáltam magam a máglyánál forróbb dunyha alatt. Elsőnek önmagamat vádoltam. Mi ütött belém, hogy nevetséges módon Voltaire, Émile Zola és Fényes László nyomdokaiba kívánok lépni? Ha Fleury kancellár és XV. Lajos udvara fuldoklott is a méregtől, fél Európa figyelte és tapsolta Voltaire-t, mikor egy igazságtalanul végzett protestáns hamis vádlóit és bíráit leleplezte. Hasonló volt a helyzet, amikor Zola Dreyfus kapitány vádlóit – a Harmadik Köztársaság kormányát, a hadsereg vezetőit, a klérust – helyezte vád alá. Laci bácsi is szabadon utazott, informálódott, és írt az ország legnépszerűbb napilapjában, Az Estben, amikor Tisza István idejében népnyúzó szolgabírákat, hivatalos hatalmukkal visszaélő csendőrtiszteket, özvegyek és árvák meglopóit állította pellengérre és kergette ki hivatalukból. De mit érek én, aki csak éppen arra jöttem rá, hogy Rajk bebörtönzői a hamis vádhoz még igazi csőszkunyhót sem kerestek? Mit számít, hogy tudom az igazságot, ha azt le nem írhatom, barátaimmal, sőt még szerelmemmel sem beszélhetem meg? És ha az igazságot még hangoztatni sem lehet, úgy mért futok utána? Ez a költő feladata?

Aligha. És mégis mindig érdeklődtem az ilyen műperek iránt. A magyar történelem vemhes tőlük. Gondosan, többször is végigolvastam „Batthyány Lajos főbenjáró perének” okiratait. Jól ismertem Károlyi Mihály hazaárulási perének dokumentumait és hátterét. Tisza István meggyilkolásának peréről még többet tudtam, hiszen a per két fővádlottja – két ártatlan fővádlottja – Fényes László és Kéri Pál volt, akik a tárgyalásról, annak hátteréről, az ügyészről, a tanúkról annyi ismeretlen részletet közöltek velem. Rákosi Mátyás 1926-os peréről is részletes információval rendelkeztem, hiszen a kommunista párt jelenlegi főtitkárát Vámbéry Rusztem védte. Azért védte, mert az ellene emelt vádak nagy részében ártatlannak tartotta.

Miért érdekelnek ennyire a koncepciós perek? Talán azért, mert félek, hogy magam is ilyen per áldozata leszek? A Mindszenty-per idején súlyos isiásszal feküdtem a Lukácsban, bár, ha nem vagyok beteg, sem engednek a tárgyalásra: ekkora jó viszonyt a rendszerrel nem tartottam fenn. A hivatalosan közölt anyagból csak annyit tudtam meg, hogy a fővádak aligha helytállóak, és hogy a kardinális viselkedése merőben idegen lényétől. Annál mohóbb érdeklődéssel ültem végig a pócspetri plébános ügyének tárgyalását. Örömmel láttam, hogy kollégám, Déry Tibor is ott ül a hallgatóság soraiban.

A plébánost azzal vádolták, hogy faluja két fiatalemberét felbujtotta két demokratikus rendőr meggyilkolására. A kettős gyilkosság a kocsmában valóban megtörtént, de a gyilkosokkal a tárgyalás folyamán majdnem egyáltalán nem törődtek: legfeljebb annyi derült ki, hogy a gyilkosság motívuma személyes volt és nem politikai. Egyébként az ügyész, a bíró és a védőügyvédek abban látszottak megegyezni, hogy a kettőt fel kell akasztani. Az érdeklődés központjában Asztalos plébános állt. De a vallomásokból kiderült, és ezt senki nem vitatta, hogy a plébános a két nem templomjáró gyilkost nem ismerte, sosem beszélt velük. Akkor hogyan lehetett ő a felbujtó? Úgy, hogy mint a klerikális reakció helyi képviselője, templomi szónoklataiban a népi demokráciát támadta. A gyilkosságok és a plébános közt semmiféle oksági összefüggést megállapítani nem lehetett, de Alapi főügyész és a bíró minden kérdését éppen erre a nem létező összefüggésre összpontosította. A vádlott pedig töredelmesen beismerte, hogy ő a felbujtó. Az ÁVÓ-n elszenvedett kínzások nyomait Asztalos plébánoson lehetetlen volt fel nem ismerni.

A szünetben Déry Tiborral beszélgettem a folyosón. Déry a bujtogató, gonosz papot kezdte szidni, oly hévvel, hogy nem jutottam szóhoz. Az ügy oly hatást gyakorolt rá, mondta, hogy tanulmányt készül írni a pócspetri plébánosról, hadd tanuljanak mások is belőle. Mikor végül mégis szóhoz engedett – tudtam, Déry nem jelent fel, bármit mondok –, elmagyaráztam, hogy Alapi vádbeszéde hitvány demagógia, és a tárgyalás során nem került elő oly bizonyíték, és nincs az a logika, melynek alapján Asztalos bűnösségét be tudnám látni. Déry erre, barátságosan ugyan, de leereszkedően magyarázni kezdte: helytelenül teszem, ha logikát keresek. Nézzem inkább a történelem dialektikáját, mely pálcát tör a klerikális uszítók felett, és a történelmi szükségszerűséget, mely előírja, hogy végezzünk a fekete reakció képviselőivel. Ugyanekkor világosan láttam Déry arcán, hogy nem kenetteljes, álszent előadással szolgál: irgalmatlanul hitte, amit mondott. Bementem a tárgyalóterembe, ahol a bíró a két gyilkost és a plébánost halálra ítélte. Az utolsó szó jogán Asztalos még deklarációt olvasott fel. Ebben annak a reménynek adott kifejezést, hogy ügyéből az Egyház végre-valahára okulni fog, és ellenségeskedés helyett megbékül az ország népével és kormányával. A két gyilkost felakasztották, a plébánosnak pedig néhány órán belül megkegyelmezett a köztársasági elnök.

Akkor éjjel sem tudtam aludni, csakúgy, mint most, vagy amikor, több mint másfél évtizeddel ezelőtt, Horthy vésztörvényszéke halálra ítélte Sallait és Fürstöt. De voltaképpen kit siratok? Magamat, aki életem utolsó tíz esztendőjét harccal és meneküléssel töltöttem, míg most sem harcolni, sem menekülni nem tudok? Vagy Rajk Lászlót siratom? Nem állíthatom, hogy rokonszenveztem vele: de hát az utolsó államférfit, akivel rokonszenvezek, több mint 1750 évvel ezelőtt temették: Marcus Aureliusnak hívták. Legfeljebb annyit írhatok Rajk javára, hogy önzésnek, korrupciónak, személyes mocsoknak árnyéka sem fért hozzá, egy ügy fanatikusa volt, aki nem számolta, hány ártatlan embert áldoznak fel azért az ügyért. Talán még tulajdon feláldozását sem tartja lényegesnek.

A volt belügyminiszterrel csak egyszer beszéltem hosszan: annak is tíz esztendeje volt, Havas Bandi vitt magával egy párizsi kávéházba Szent Lajos szigetén, közvetlenül a Notre Dame apszisával szemközt, hogy Rajkot bemutassa. A kávéházat Lorsy fedezte fel: ott mérték a legjobb almapálinkát Franciaországban. Ráadásul telis-tele volt szebbnél szebb vietnami lányokkal, akik a Sorbonne-on tanultak. Rajk akkor tért vissza a spanyol polgárháborúból, ahol – Bandi kommentárja szerint – hősiesen harcolt a köztársasági oldalon. Nem ő volt az első magyar a spanyol frontról, akivel Párizsban találkoztam. A polgárháború minden részlete érdekelt, és sok mindent tudtam Madrid és Barcelona védelméről és az aragóniai harcokról. Arról is, hogy a front mögött mi történt. Rajktól még többet reméltem megtudni, kivált, mert Bandi a földalatti mozgalomból ismerte és igaz embernek tartotta.

Élénk, karcsú, rokonszenves fiatalember várt ránk az egyik asztalnál. Mindhárman percnyi pontossággal érkeztünk: ő éppen felöltőjét rakta le, amikor beállítottunk. Megjegyezte, hogy ismeri verseimet. A József Attila halálára írott tetszett neki a legjobban, bár „abban sem mentél elég messze”. Ezt a költeményemet csak a kolozsvári, kommunista Korunk merte közölni, két Villon-átköltésem egyedül a moszkvai Új Hangban láthatott napvilágot 1937 elején – Heine-fordítás ürügyén – 99 oldalas verskötetem jelent meg Kolozsvárott, melynek egyetlen tárgya volt, mint viszi háborúba Hitler a népét, és hagy füstölgő romhalmazt Németország helyén. A Német zsoldosdal című versem ugyanerről szólt; az egész ország ismerte. E téren egyetlen magyar költő se ment hasonlíthatóan messze. Fölöslegesnek tartottam, hogy védjem magam, és inkább a polgárháborúról érdeklődtem, a guadalajarai győzelemről, és amikor Rajk kitért a válasz elől, a spanyol városokra, a népre próbáltam terelni a szót. Majd Federico García Lorca halála körülményeiről szerettem volna megtudni valamit, de hiába.

– Még sokkal jobb költő lehetnél, mint amilyen vagy – mondta Rajk, barátságosan, majdnem hogy buzdítóan –, ha szívvel-lélekkel a proletariátus oldalára állnál. Mert csak két út van. A burzsoázia útja és a proletariátus útja. Aki nem jár az egyiken, a másikon jár.

Nyeltem egyet. Rajk kétségtelenül meggyőződéses, lelkes sztálinista, és aligha tudja, hogy Trockij-idézettel szolgált. Sebaj. Azt feleltem, hogy napi politikát nem kis rizikó a költészetbe belerángatni: nézze csak meg, mi lett Georg Herwegh, Ferdinand Freiligrath költészetével, hogy Majakovszkij érett korában írt rigmusairól ne is beszéljek. Ebbe a hibába egyébként én nem is egyszer beleestem, amikor Marxot idéztem a Németországban, Lenint a Villon-átköltésekben. Szánva bánom. Az ideológia – minden ideológia – agyoncsapja a költészetet. Mialatt ezt mondtam, a két filigrán, hihetetlenül kecses indokínai lányt figyeltem, akik a bár mellett ültek magas széken, és hosszú, vállukra csüngő, kékesfekete hajukat forgatták.

Rajk nem zavartatta magát érveimtől. Aki nem áll a proletariátus oldalára, minden passzivitása ellenére a burzsoázia vermébe esik. – Csak két út van előtted, Gyurka – mondta, szinte könyörögve.

A vietnami lányok éppen fizettek.

– Nem – mondtam. – Az emberiség előtt és előttem nem két út áll nyitva, hanem kétszáz. De én sem a kettőt, sem a kétszázat nem követem. Hanem ennek a két vietnami lánynak az útját, mert meg akarok ismerkedni velük.

Letettem az asztalra a calvados árát, és megindultam az indokínai lányok után. Rajk, attól félek, komolyan vette a tréfámat, és a kávéház ablakán át csodálkozó pillantást vetett felém.

Mikor Magyarországra hazatértem és megtudtam, hogy Erdei Ferenc után ő lett a belügyminiszter, nem éreztem meglepetést. Semmit sem kerestem kevésbé, mint társaságát. Rákosi jobbkezének tartották és energikus, fenyegető, közhelyes beszédeit sem tartottam vonzóbbnak, mint a párizsi kávéházban elhangzott szavait. Amikor azonban a vádiratban vallomását olvastam, mely szerint kora fiatalságától fogva Horthy rendőrkéme volt, és a Horthy-féle rendőrség megbízásából ment Spanyolországba, hogy a köztársasági fronton a magyar vezérkarnak kémkedjék, és a lojalistákat demoralizálja, végigfutott hátamon a hideg. A vád minden kétséget kizáróan koholt, hazug és alávaló. Sajnálni kezdtem Rajkot, akinek nyakára az a Rákosi hurkolja a kötelet, akit oly kíméletlen hűséggel szolgált. Ez járt a fejemben egész éjszaka, miközben az ágyban forgolódtam, és újra meg újra ittam egy kortyot a demizsonban lévő borból, melyet paraszti házigazdám, érzelmek és bánatok ismerője, készített az ágy mellé.

 

*

 

Ebben az időben két, egymástól lényegesen különböző kötöttség húzott kétfelé. Egyrészt a gyengéd szálak, melyek Szegő Zsuzsához fűztek. A „gyengéd szálak” kifejezés alighanem régimódinak, sőt affektáltnak tűnik, de legalább pontos. Másrészt azok a kötelékek rángattak, melyeket a rendszer hurkolt reám. Ezek életembe és bőrömbe vágtak, életem minden órájában és bőröm minden részén. Így másnap reggel nem is gondolhattam másra, minthogy Alföldivel mielőbb visszatérjek Budapestre.

A visszatérésre Zsuzsa mellett a rendszer íratlan szabályai kényszerítettek. A Rajk-per főtárgyalását rádión közvetítették, és ezt a közvetítést mindenkinek a munkahelyén, kollégáival együtt kellett meghallgatnia. Kötelező volt, bár senki sem parancsolta. Aki nem jelent meg a rádió mellett, gyanúnak tette ki magát, hogy a vádlottakkal rokonszenvez, és nem meri képét mutatni, melyről érzelmeit leolvashatnák. Ugyanekkor az ilyen perek meghallgatását ünnepségeknek tekintették, mint az eretnek égetését a középkor végén, az újkor elején. A püspök és az inkvizítor ilyenkor az emelvény magasán trónolt, némán és mozdulatlanul, míg a csőcseléktől elvárták, hogy az elítélteket sárral dobálják, fenyegessék és elátkozzák, kínjaikon pedig nevessenek.

Volt azonban valami, ami akkor is, most is, a régi szertartásnak népünnepély jellegét kölcsönözte. Előzőleg hetekig, hónapokig folytak a letartóztatások, amikor éjfélről éjfélre az emberek az ÁVO dörömbölését várták ajtóikon, bármely kevés közük lett légyen Rajk Lászlóhoz. A nyolc fővádlott közt ott ült Justus Pál szociáldemokrata képviselő, Rajk egyik főellensége is. A letartóztatások idején senki sem remélhette, hogy azért marad ki ebből a perből, mert Rajkot és vádlott-társait nem ismeri. Most ennek vége szakadt. Mindenki fellélegzett és biztonságban érezhette magát a következő letartóztatási hullámig. Vagy remélhette: nem fogták le, mert ártatlan, és a jövőben sem fogják le.

Szegő Zsuzsához fűződő érzelmeimet régiesen gyengéd szálaknak neveztem. Szerelmünk valóban régiesnek és régimódinak tűnt az adott viszonyok között. A szexuális kapcsolatoknak főként két formája dominált. Az egyiket az agyonracionalizált – „politikailag kellőképpen kiértékelt” – nemi kapcsolatnak, a másikat dühödt és irracionális szeretkezésnek nevezhetem. A mi szerelmünknek egyikhez sem volt köze.

A „politikailag kellőképpen kiértékelt” házasságok legitim és közvetlen utódai voltak a dzsentrik és a polgárok köreiben régebben dívó, úgynevezett pénz- és érdekházasságoknak. A különbség merően formálisnak tekinthető, miután a társadalmi helyzetet a párthoz való viszony helyettesítette, és labilis volt, mint régebben a vagyon és az üzlet. Egykor a dzsentri dzsentrit keresett házastársul, a polgárság különböző rétegei szigorúan a rétegeződés szerint házasodtak. Így az új osztály is káderhelyzete és a bürokráciában betöltött rangja szerint kívánt partnert keresni egy életre. Kivételek most is előfordultak, de aligha voltak gyakoribbak, mint a múltban. Ami természetes, hiszen az új osztály tagjai túlnyomó többségükben a kispolgárságból emelkedtek fel, és a megváltozott körülmények közt háborítatlanul követhették nyárspolgári tradícióikat. A proletariátus és a parasztság körében minden maradt a régiben.

Mindennél sokkalta fontosabbaknak tűntek a szapora és dühödt szeretkezések, melyeknek a lakosság a verebek gyorsaságával és a kutyák diszkréciójával adta át magát. Válogatás, meggondolás és előjáték nélkül estek egymásnak parkokban, a budai hegyekben, állami autókban, hivatali íróasztalokon (kivált Lukács Györgyén, mert bolyhos posztóval volt bevonva), párthelyiségekben, pártházak lépcsőin, pártházak padlásán, pártpincékben, pártkertekben és pártkönyvtárak polcainak dőlve. Mindezért csak részben okolhattam a gyalázatos lakásviszonyokat meg a szállodák hiányát. Még azt sem mondhatni, hogy az embereket ellenállhatatlan szerelmi inger hajszolta, és a sok zabálástól, bujaságtól már nem tudták, mit tegyenek. Éppen ellenkezőleg. A napi tíz, tizenkét, sőt nemegyszer tizennégy órára duzzasztott munkaidőtől, a zsúfolt villamosokon való alvilági utazásoktól, az ácsorgástól a boltokban és a boltok előtt, a kollektív újságolvasástól és rádióhallgatástól, marxista szemináriumoktól, orosz nyelvleckéktől, párt- és szakszervezeti napoktól, üzemi bizottsági ülésektől, terv- és bizalmi értekezletektől, röp- és taggyűlésektől, kötelező üzemi látogatásoktól, falujárástól, házi agitációtól, felvonulástól, szakszervezeti megbeszélésektől, magyar-szovjet társasági ülésektől és előkészítő ülésektől, ifjúsági és nőnapoktól, a tűrhetetlen társbérletektől, fűtetlen szobáktól, igaznak bizonyult rémhírektől, állandó intrikáktól, fenyegetésektől, hajszától, pénzgondoktól, párttitkároktól, titkosrendőröktől és besúgóktól kizsigerelt, megalázott, holtfáradt és nyomorult nők meg férfiak azt akarták bebizonyítani maguknak, hogy régi énjükből és energiájukból maradt valami, hogy legalább szeretkezésre futja még. A futó kalandot nem örömből keresték, hanem kétségbeesésből. Ebben a világban már nem a kielégülés volt a szerelem prémiuma, hanem az, hogy pár másodpercre el tudtak szakadni környezetüktől. A százféle, párttagnak és nem tagnak egyformán kötelező pártmunka és elfoglaltság mindenkinek bőven szolgáltatott ürügyet, mellyel késő esti, vagy akár egész éjszakára szóló kimaradását igazolni tudta hitvestársa vagy szülei előtt. Így hát mindenki szeretkezett, gyűlölködve és fortyogva, amennyire ideje és módja volt, a párt bútorainak tetején, a párt idejéből, a párt segítségével és a párt számlájára. A bürokraták mosolygó szemmel hunyorogtak. A szeretkezési láz voltaképpen biztonsági szelepül szolgált oly szenvedélyek számára, melyek nem voltak analizálhatóak. Másfelől szorgalmasan jegyezték a párttagok és nem párttagok botlásait és kiruccanásait. Ha szükségük volt rá, előszedték a bűnlajstromot, hogy az illetőt megzsarolják, nyilvánosan pellengérre állítsák vagy kirúgják állásából.

Ebben a környezetben Szegő Zsuzsa iránti gyengéd érzelmeim valóban ócskának és anakronisztikusnak tűnhettek, holott szerelmünk aligha volt romantikusabb más korok szerelménél, legfeljebb erősebb volt vagy időállóbb. Mások azonban ellenvéleményt vallottak, méghozzá egyhangúan. Jóakarattal avagy irigységgel figyeltek bennünket, vagy pedig – és ez volt a túlnyomó többség – szerelmünk keserves és hamari végét jósolták, nem feledkezve meg, hogy e nézetüket irántunk való jóakaratuk hangoztatásával minden alkalommal tudtunkra adják. Következésképpen szerelmünket gőggel és némi exhibicionizmussal viseltük. Annál jobban ragaszkodtunk egymáshoz, minél hevesebben akartak elválasztani bennünket, és mivel folyton azt hangoztatták, hogy szerelmünk egyáltalán nem illik ebbe a világba, Rómeó és Júliának, Hero és Leandernek képzeltük magunkat, nem azért, mert hiúságunk vitt rá, hanem mert erre kényszerítettek.

Zsuzska szenvedélyes, neofita kommunista volt. Jóakarói óva intették tőlem: nem vagyok híve a rendszernek, gyanakszanak reám, csak bajt hozhatok a fejére. Barátaim ugyanígy nehezményezték, hogy „osztályáruló komcsi lánnyal szűröm össze a levet”, aki attól ily fanatikus, hogy apja gyárigazgató volt, és fellázadt családja ellen. Akár a római patríciusok gyermekei Nagy Konstantin korában, kik opportunizmusukban szaladtak megkeresztelkedni, mert attól féltek, hogy a gazdagok rémuralma után a szegények rémuralma következik. Ebből csak annyit vettem tudomásul: remélhetőleg nem hozok bajt Zsuzskára. A rizikót ő is sejtette, de nem bánta, mert szeretett. Ismerőseim azt állították, hogy viszonyunk nem is végződhet másként, mint hogy besúg, elárul és otthagy. Ettől nem tartottam: de ha tartok, se bánom, mert szerettem. Így aztán, barátaink és ismerőseink közt, felhők felett lebegő, esztelen szerelmeseknek tűntünk, holott viselkedésünkben nem volt semmi új.

Viszonyunk botránykőnek számított elejétől fogva, és az is maradt véges-végig. Zsuzska jól tudta: ritka alkalom, ha az ember szerethet valakit, ritka és ünnepi alkalom. A halálos ágyon kései a megbánás. Azt is tudta, hogy a művészek, tudósok és más igazi foglalkozások mániáján kívül a szerelem az egyetlen, ahol a cél kitűzése és nem elérése számít, ahol az ember az objektíve értelmetlen életbe szubjektív értelmet tud beleképzelni. Huszonöt éves koromig túl ostoba voltam, hogy ezt észrevegyem. Aztán néhány nő, pár órára vagy napra, elém varázsolta a délibábot: Amár egy rövid nyárra. Emigrációm következő esztendei Valyval mindebből semmit sem adtak. Valy nem kívánkozott harmónia után. Imádott perlekedni, ordítozni, botrányt csapni: mindenhol sértést, támadást és alávalóságot szimatolt. Az ezeréves cordovai üvegtálat, a benne lebegő, fekete csipkeszerű mintával, melyet Amár adott nékem, és amelyet sikerült áthoznom New Yorkba, mindig úgy néztem szobánk falán, mint egyetlen kincsemet: szemgolyómban borzongó, erotikus gyönyörűséget éreztem, valahányszor felnéztem rá. Valy szemében egyszer láttam felvillanni ezt a gyönyörűséget: amikor letépte a falról és fejemhez vágta, hogy ezer darabra törjön.

Valy boldog volt, ha kellemetlen dolgokat mondhatott és kínosnál kínosabb helyzeteket teremthetett. Ami jó történt vele, azt nyomban elfelejtette, a rosszra évtizedekig emlékezett, és élvezte, ha ótvaros sebeket kaparhatott fel. Az ember emigrációban nem hagyhatja feleségét magára, bár sokszor elkapott a vágy, hogy kiódalogjak New York-i lakásunkból, és a kapukulcsot az ablaküvegen át vágjam a fejéhez. Mégis: az ő áldatlan uralma alatt ébredt fel bennem az olthatatlan kívánság egy egészen más nő után, aki esténként nem veszi számba, mit vétettem ellene, aki nem akar javítóintézetet berendezni dolgozószobámból és setétkamrát a hálószobából, hanem engedi, hogy szerelemmel korrumpáljam, lekenyerezzem és megbolondítsam.

 

*

 

Zsuzskát hazaérkezésem után néhány nappal, a Haladás szerkesztőségében láttam először. Zsolt Bélát, a lap szerkesztőjét jöttem meglátogatni. Zsuzska abban az időben még nem volt kommunista, és elsőrendű cikkeket írt a Haladásnak. Egy nővel beszélgetett, aki háttal állt nékem a szerkesztőségi szoba sarkában a hatalmas és fertelmesen mocskos dupla ablak alatt. Oly piszkos volt az ablak, hogy azt képzelhettem volna, novemberre jár az idő, és ólmos havaseső esik, holott május volt szikrázó napfénnyel. Zsuzska csípőjét az íróasztal sarkának támasztotta. Az asztal lapján a hamu világosszürke, töredező hengerkéi hevertek egymás mellett, melyek már nem tudni hányadik cigarettájáról hullottak alá. Vörös kézitáskája félig nyitva feküdt az aszta közepén, úgyhogy messziről is megláthattam újságíróigazolványát, szép piros kis selyemzsebkendőjét, kissé nyűtt: nem túlságosan dagadozó pénztárcáját, púderes dobozát, francia ajakpirosítóját és többrendbeli ceruzáját.

Középen elválasztott szőke haja egyetlen hullámban ereszkedett alá vállára. Ha megmozdította fejét, haja oly vad ívben lendült meg, mint amikor színházban összecsapódik a függöny, és aztán, egy pillanat töredéke után, ismét szétnyílik. Alig lehetett húszéves, talán csak tizennyolc, hosszúkás arccal, nagyon fehér bőrrel és galambszürke szemmel. Nem impresszionista arc, mely színfoltokból tevődik össze, és nem is olyan arc, melyet a hús, az izmok és az inak összessége meg játéka jellemez, mint a legtöbb emberé. Arcát egyedül kontúrja alkotta: bármerre nézett, körvonalai jellemezték, mint azokat az arcokat, melyeket Botticelli festett. Ez jutott elsőnek eszembe, amikor futó pillantást vetettem reá, de aztán elvetettem a gondolatot: az ember ne régi festők elképzeléseit akarja viszontlátni a valóságban. Csak jóval később vettem tudomásul, mennyire hasonlít Zsuzska Flórához a Tavasz jelképes és álmodozó díszletei közt; és nemcsak külsőleg, hanem lénye egyszerre friss és melankólikus atmoszférájával is.

Ahogy a nékem hátat mutató, magas nővel elbeszélgetett, hosszú, orsós combját kissé behajtotta, úgyhogy térde átrajzolódott piros és kék, kockás skót szoknyáján, mely az akkori idők divatja szerint oly szűk volt, hogy nem kis ügyesség kellett, ha futni akart benne. Zsolt Béla még nem volt ott, úgyhogy ostobának tartottam, hogy a nagy szoba ajtajában bászlin álljak, mint aki most érkezett Amerikából, és odaléptem hozzájuk. Csak akkor vettem észre, hogy a háttal álló hölgy, aki nyakamba borult, régi ismerősöm – Madarassy Beck Zsuzsa bárónő. Miközben néhány szóval örömünket fejeztük ki, hogy túléltük a háborút, Zsuzsa idegenkedve húzódott hátrább, de amikor a bárónő bemutatott, kijelentette: remélni sem merte, hogy kedvenc költőjét valaha megismerje. Mindjárt elmondta, hogy az ország keleti végéből, valahonnan Kisvárda mögül jött, ahol riporton járt: a térde is remeg a fáradtságtól. Néhány futó pillantást vetettem feléje, de többet illendőségből nem mertem. Egész közel álltunk egymáshoz, nem is tudom, hogyan kerültünk ilyen közel; a bárónő, beszélgetésünk harmadik résztvevője, messze volt, mint a Szíriusz. Behunytam szememet, és arra gondoltam: „Ezzel a lánnyal ma délután megszököm San Franciscóba. Nem kétes, hogy velem jön.” Néhány perc múltán megérkezett Zsolt Béla, aki elragadott magával. Amikor kibeszéltük magunkat, Zsuzsa és a bárónő nem volt sehol.

Megfeledkeztem róla, mintha sohasem találkoztunk volna. Egy évvel később szembejött velem az Oktogonon, az Abbázia előtt. Ezúttal egy másik barátnője, Wesselényi Miklósné Fedor Ágnes kísérte: éppen riportról jöttek az ország egy másik sarkából. Zsuzska alighanem megint fáradt volt, mert térde úgy remegett, mint egy évvel azelőtt. Megint azon vettem észre magam, hogy éppen oly közel állunk egymáshoz, mint a Haladás szerkesztőségében, holott ez az utcán nem szokásos: de félig álmodozva járok, és így botlottam belé. Legalábbis ezt gondoltam. Csak pár szót váltottunk, aztán siettem tovább. De San Francisco megint eszembe jutott, bár akkor már nem volt oly könnyű oda eljutni, mint egy esztendővel korábban.

Újabb év múlva találkoztunk megint, ezúttal a Népszava szerkesztőségében. A szociáldemokrata párt feloszlatása idején történt, amikor a szerkesztőségben valóságos népvándorlás folyt. A Haladás és a Világosság, melyeknél Zsuzska dolgozott, megszűntek, és ő is a Népszavánál kapott állást. Bementem a szobájába, egyszerűen azért, hogy üdvözöljem, mint a szerkesztőség minden új tagját. Zsuzska beléptemkor felugrott székéből, oly lendülettel, mintha államfő érkezne. Láttam, hogy a térde megint remeg, és megkérdeztem, fáradt-e?

– Nem – mondta és csuklóját, mely ugyancsak remegett, az asztal lapjára tette. – Csak olyan nagy költőnek tartom, és annyira tisztelem magát, hogy mindig remegek, ha szóba áll velem.

Azt válaszoltam, hogy mindennapos találkozásainkkal nemcsak remegése, hanem tisztelete is elmúlik majd.

Ha részben igazam volt, úgy ez politikai kérdéseken múlt. Zsuzska, mint annyi gazdag szülő gyermeke, atyja egykori vagyona és az előnyök miatt, melyet a vagyon jelentett, lelkifurdalást érzett, és annyira átállt a másik oldalra, hogy Rákosi tetteinek és szavainak nemcsak a megérdemeltnél nagyobb hitelt adott, hanem valósággal istenítette őt. Első vitánknak is ez volt az oka, habár formailag irodalmi kérdésen csaptunk össze. Szerkesztőségi szobájában éppen Iljin A nagy futószalag című könyvét olvasta, amikor beléptem. A könyvet én is ismertem, és siralmas propagandatákolmánynak tekintettem. Zsuzska dicsérni kezdte a regényt, mire felültem asztalára, szelíden kivettem kezéből Iljin sületlenségeit, és miközben homlokon csókoltam, a falhoz kentem a kontár, szakszerűtlen és unalmas regényt.

– Kár – mondta Zsuzska –, hogy nem tudod megérteni az idők szavát. Ne hidd, hogy haragszom érte. Belenyugodtam, hogy régi vágású, derék polgári demokrata vagy, és az is maradsz. Örökké szeretlek.

A „régi vágású, polgári demokrata” csontig sebzett. Igaz, tizenhat év korkülönbség volt köztünk, de ez nem azt jelentette, mintha én lennék öreg, hanem hogy ő a taknyos. Plátótól, Arisztotelésztől, Santayanáig, Russelig és Wittgensteinig olvastam a filozófusokat, Buddhát, Konfuciust és Csuang-Cüt beleértve: a magyar és világtörténelmet tűrhetően ismertem, a modern irodalomról nem is szólva. Az emberiséget nem osztottam fel politikai irányzatok szerint, sem az irodalmat kommunista írókra, liberális írókra és konzervatív írókra, mint ahogy a brosúrák ajánlották. Gonoszul közel hajoltam Zsuzsához:

– Én is örökké szeretlek. Politika, világnézet nem választhat el bennünket. Szellemi dolgok sem. Tudod-e, miért? Mert nem a lelkedet szeretem. Hanem a testedet. Mindhalálig.

Némi komikus pátoszt adtam szavaimnak, hogy ne hassanak sértően – ami aligha menti aljasságomat.

 

*

 

Mindez abban az időben történt, mikor a szociáldemokrata pártot feloszlatták, a Népszava munkatársainak egy részét elbocsátották, Száva Istvánt, a kitűnő, higgadt, tehetséges és talpig becsületes szerkesztőt áthelyezték a kommunista párt központi lapjához, hogy ott szemmel tarthassák, és helyére a lap addigi külpolitikusát, Horváth Zoltánt nevezték ki. Horváth alacsony, tömzsi, kopaszodó, értelmes, műveletlen és gátlástalan férfiú volt, nagy, görgő fekete szemmel, vastag, skarlátlila nyelvvel és orrából-füléből kibuggyanó fekete hajfürtökkel. Öt-hat liter méregerős feketekávét ivott meg minden áldott nap, és 16 órán át a korlátlan munkabírás példáját adta. Szakmai szempontból mindez édeskeveset ért, mert Horváth Zoltán egyáltalán nem tudott írni. Háta mögött a szociáldemokrata párt Júdásának nevezték, nemcsak azért, mert a két párt úgynevezett egyesülését (azaz a szociáldemokrata párt eltüntetését) ő propagálta a legdühödtebben, hanem azért is, mert azt a besúgói állást, melyet Bíró Zoltán, Rákosi öccse annak idején nékem ajánlott fel, Horváth Zoltán vállalta.

Horváth karrierista volt a javából, aki mindenkit el akart taposni, aki az útjába került. És mégis, nemcsak irántam, hanem a szociáldemokrata újságírók iránt, kik megvetettük és lenéztük, a lehető legnagyobb jóindulattal viseltetett. Minden ügyességét és ravaszságát latba vetette, hogy a kommunisták üldözésétől megvédjen bennünket. Ez nem csekély és merőben hálátlan feladat volt. Ugyanígy segítette a szerkesztőség valamennyi tagját, ha valaki megbetegedett, saját kocsiján vitte orvoshoz és a legjobb szanatóriumba, pénzt szerzett néki, gondoskodott családjáról – szóval, úgy viselkedett, mintha valamennyiünk atyja volna.

Néki köszönhetem, hogy bizonyos mértékig fájdalommentesen éltem túl a kínos időszakot, mikor a Népszava szakszervezeti közlönnyé alakult át. Minek eredményeként, soha, senki nem olvasta, a párt sajtóosztályát és a szakszervezeti bürokrácia néhány tagját kivéve, kiket azért fizettek, hogy politikai és sajtóhibákat keressenek benne. Mindez nem zavart, amíg Horváth Zoltán szerkesztőtársa meg nem érkezett. Gács László régi kommunista volt, Révai József sógora; jóképű, pökhendi, még nem is középkorú, szemre fiatalos férfiú, aki – vegyes házasságból származott – a kommunista jóízlést, a zsidó szerénységet, a magyar higgadtságot és a sváb önzetlenséget egyesítette személyében. Saját állítása szerint csakis Manchesterben készült posztóból varratta ruháit, és egészen az államosításig egy kis szövőüzem tulajdonosa maradt. Munkásait a legnagyobb kegyetlenséggel zsákmányolta ki, de manchesteri ruháival és nyugatról hozott autójával szüntelenül hencegett. Bár egy kukkot sem értett oroszul, íróasztalán ott díszlett a Pravda legújabb száma; ha valaki a szobájába lépett, ezzel a Pravdával takarta le a kartondobozban lévő tíz doboz Lucky Strike cigarettát; nem mintha szégyellte volna, hogy imperialista cigarettát szív, hanem azért, hogy ne kelljen az illetőt megkínálni. Nem sokkal azelőtt vette el legjobb barátjának, Ságvárinak özvegyét; Ságvári Gáccsal együtt dolgozott a kommunista földalatti mozgalomban, míg 1944-ben megölték. Gács nemegyszer biztosított bennünket, hogy barátja emlékezete még frissen él felesége, meg az ő szívében. Ha a hosszú munkanap után – magyarázta – felesége meg ő ágyba térnek, előbb mindig felülnek a párnára, és egy percnyi hallgatással áldoznak a megboldogult emlékezetének, mielőtt lejjebb csúsznak a takaró alá, és a szerelem gyönyörűségeibe kóstolnak. Mindezt Gács mindenkinek elmondta, nem is egyszer, és mindig ugyanazokkal a szavakkal.

Mikor Gács betelepedett a szerkesztőségbe, langaléta, tenyeres-talpas, veres hajú fiatal munkásembert hozott magával: arcának két fele annyira különböző volt, hogy az ajtórésből, ha csak fél arcát dugta a szobába, képtelen voltam megismerni. Gács bemutatta nekünk a fiatalembert, akit, úgymond, Bicsáknak hívnak. Miért többesszámban, szólt közbe Palotai Boris. Vele együtt dolgozott a kommunista mozgalomban a háború idején, ahol hősként viselkedett. Nézzünk fel erre az emberre, intett bennünket Gács; azért hozta a szerkesztőségbe, hogy ezentúl igazi munkás olvassa és ítélje meg mindazt, amit írunk.

Néhány nappal később, 1948. október 23-án cikket írtam a vesztfáliai béke háromszázadik évfordulójára, másnapra. Amikor befejeztem (Európa szétszakításáról sikerült írnom történelmi lepelben) szobám ablakához álltam, és kétségbeesetten néztem ki az esőbe. Néhány perccel előbb értesültem, hogy öreg barátom, Vámbéry Rusztem szívszélhűdés következtében meghalt a New York-i földalattiban, amikor egy indulni készülő kocsi ajtaján akart beugrani. Gyorsan, szépen halt meg és teljes szellemi frissességében. Írni nem írhattam róla: Vámbéry lemondott washingtoni követi tisztségéről, amikor a szociáldemokrata pártot feloszlatták. Rákosi, mint értesültem, még külön dühöngött, hogy éppen Vámbéry „tette őt lóvá”, aki annak idején, amikor a Horthy-korszakban bíróság elé állították, védője volt és az angol munkáspárt közbenjárásával megmentette a haláltól. Kár volt a fáradságért – gondoltam keserűen.

A sajtóban egyetlen szó sem jelenhetett meg „az áruló Vámbéry” haláláról. Ha arra gondoltam, hogy hetvenhét éves korában, szellemi képességei teljes birtokában érte a szívszélhűdés az indulni készülő New York-i földalattiban, úgy éreztem, hogy öreg barátom ilyen szép, ilyen gyors, ilyen fájdalommentes halált érdemelt. Persze, élhetett volna még tíz évig – zsörtölődtem. Szerkesztőségi szobám ablakában álltam, és lenéztem a hideg, egyenesen zuhogó őszi esőben a Conti utcára. Ahogy kissé kihajoltam, az ablakom alatti kapu fölé, közvetlenül az emléktáblára láttam, ahová a szociáldemokrata mártírok nevét vésték fel. Négyen közülük – Gosztonyi Lajcsi, Kasztell Andris, Gergely Győző és Mónus Illés – jó barátaim voltak. Valahányszor a szerkesztőségbe mentem, mindig ezt a táblát súroltam a szememmel, ahogy az ember azt a temetőt nézi, ahová majd ő is bekerül. Vámbéry meghalt. Ő volt az egyetlen barátom, aki, ha itt bajba kerülnék, összeköttetései segítségével meg tudja mozgatni a külföldet. Nélküle senki sem fog semmit tenni; magamra maradtam.

A szerkesztőségi altiszt kopogott be szobámba: Gács arra kért, jöjjek szobájába, cikkem ügyében. Gács íróasztala mögött ült, szerény pofával, mint a szfinx. Bicsák az íróasztal előtt elhelyezett két fekete bőrkarosszék egyikében trónolt, nyeglén és részvétlenül, mint a bankár, aki csődbe jutott adósával tárgyal. Egyikük sem kínált hellyel. Ostoba módon állva maradtam. Csak amikor kimentem, jutott eszembe, hogy le kellett volna ülnöm a másik karosszékbe, és cipőmet Gács asztalára raknom, közvetlen az orra alá: ez az, ami az ilyen szélhámosoknak imponál. Gács megkérdezte Bicsáktól, olvasta-e a vesztfáliai békéről írott cikkemet, és ha igen, mit tart felőle?

„Szar” – felelte Bicsák kurtán, „nagy szarrr”! Nem kis élvezettel még hátrább dőlt karosszékébe, és elfordította tőlem aszimmetrikus ábrázatát. Gács tettetett nyájassággal szónoklatot intézett hozzám, melyben elmagyarázta, hogy Bicsák a munkásosztály megszemélyesítője szerkesztőségünkben. Ha ő a cikkemet elégtelennek tartja, ezzel a munkásság egészének véleményét fejezi ki. Itt az idő, hogy megtanuljak írni; hogy levetkezzem a múlt csökevényeit, és oly cikkeket produkáljak, melyet az egyszerű emberek is megértenek. Ezzel elbocsátott, de előzőleg, nehogy bármiféle illúziókat táplálhassak, felkapta cikkem kéziratát, négyfelé tépte és a szemétkosárba vágta.

Néhány nap múlva a Macbeth reprízéről írt kritikámat hasonló sors érte. Elpanaszoltam bánatomat szerkesztőségi kollégámnak, Palotai Borisnak. Boriska iránt mindig teljes bizalommal viseltettem, és e bizalomban sohasem csalódtam. Kinevetett: egy percig se búsongjak, elintézi a dolgot. És valóban: Gács nagy elkeseredésére Bicsák már a másnapi cikkemet pompásnak mondta, és ennél maradt akkor is, ha a legnagyobb marhaságokat firkáltam. Hogyan csináltad, Boris? – kérdeztem. – Semmi sem egyszerűbb – felelte. – Elmagyaráztam Bicsáknak, hogy te vagy az ország egyik legjobb költője. – Így néhány hónapon át úgy éltem, mint hal a vízben. Nem kis sajnálatomra egy nap kiderült, hogy Bicsák nem a földalatti kommunista párt, hanem a csepeli nyilasok oszlopos tagja volt, és mint pártszolgálatos Szálasi Ferenc ajtónállójaként működött, és néhány tucat rablásban vett részt. Bicsák eltűnt a színről. Vártam, hogy Gács kínosan érezze magát, elvégre ő hozta ezt az embert a szerkesztőségbe, és állította, hogy a földalatti mozgalomból ismeri. Ezt ugyan hiába vártam. Bicsák lefogása után Gács azzal zárta a szerkesztőségi értekezletet, hogy hálával tartozunk néki, amiért ezt a huligánt leleplezte.

Rossz napok következtek, mert Gács, aki éppen azért a néhány sajátságomért utált, melyért egyesek kedveltek – íráskészség, irodalmi és történelmi ismeretek, humor – újra üldözőbe vett. A szikkadt, agyonpolitizált, kémek és imperialista ügynökök után mániákusan szaglászó, hisztérikus közegben életem egyre tűrhetetlenebbé vált. Komoly irodalmi munkára nem gondolhattam többé; egyre kevesebb verset írtam, és ha néha mégis ezt tettem, főmotívumom politikai mérgem levezetése volt. Megkértem Horváthot, aki az újságírónak dilettáns, szerkesztőnek használhatatlan Gácsot nem bírta: álljon mellém. Legalább azzal, hogy vidéki riportokra küld, hogy nyugtom legyen.

Egyik utamra Zsuzskát is magammal vittem. Kecskemét közelébe hajtattunk, ahol az egyik dombháton kőkorszakbeli sírokat fedeztek fel. Órával az indulás után már ott is álltunk a könnyű, tavaszi szélben a meredek domboldalon. A gazda – csontos, alacsony parasztember, szögletes mozdulatokkal – éppen azon volt, hogy újabb sírt fedjen fel. Nagyon óvatosan használta ásóját, nem annyira a régészet, mint a holtak iránti tiszteletből. Zsíros, fekete kalapja ott hevert a földön – követ tett rá, hogy a szél el ne vigye –, temetőben érezte magát, és illendőnek tartotta, hogy fedetlen fővel dolgozzék, még akkor is, ha a halottak sem ősei, sem keresztények nem voltak. Lábunk előtt, a kiásott gödörben őskori szerelmespár csontváza feküdt. Felhúzott térddel, guggoló helyzetben hevertek, gerincük felével még az agyagban, ahonnét csípőcsontjaik nagy, rózsaszínű lepkeszárnyai is csak félig emelkedtek ki, meg bordáik törött és hiányos kerítéslécei. A rózsaszín festék, mellyel egykor bőrüket ékesítették, a sírban csontjaikra tapadt. A férfi koponyáját fektében előre és lefelé hajtotta, mintha a nő tarkóját kívánná megcsókolni. Az eperkrém-rózsaszín csontvázak a szürke agyagban így nem az elmúlás érzetét keltették, hanem édes, erotikus borzongást okoztak, mely végigfutott hátgerincemen. A paraszt letette ásóját, és hozzánk lépett: nyissa-e ki a többi sírt is, melyeket régebben már kiásott, de laza földdel szórt be újra, nehogy a halottakat temetetlenül hagyja. Nem emlékszem, mit feleltem. Zsuzsa közel állt hozzám, mintha csak nekem akarna támaszkodni. Merev nyaktartással és mozdulatlanul néztem oldalvást feléje, szemem másik sarkában az őskori szerelmesek rózsaszín csontjaival. Arra gondoltam, hogy ezek a szerelmesek is azt érezték életük kurta és múló pillanatában, amit mi ketten érzünk a végtelen idő egy ugyanilyen tűnő pillanatában.

Amikor következő utazásomra magammal akartam vinni Zsuzskát, Horváth Zoltán, a szerkesztő, élesen tiltakozott. Azt állította, hogy Zsuzska fiatal lány, én pedig házasember vagyok; hogy Pesten szabad időnkben mit csinálunk, nem az ő dolga: de hogy hivatalosan mint szerkesztő segédkezet nyújtson két munkatársának, hogy szerelmi viszonyt folytasson – arra ő nem hajlandó. Nem vitatkoztam Horváth Zoltánnal. Már azért sem, mert Horváth, ki ugyancsak nős volt, a szerkesztőség egyik nőtagjával folytatott viszonyt; a hétvégeken kettesben utazták végig (a szerkesztőségben más igét használtak) Magyarország járási székhelyeit. Azt sem mondtam meg Horváthnak, hogy már régebben és végleg elköltöztem Valytól.

Több hónappal azelőtt történt, hogy fent, rózsadombi kis lakásunkon éjjel három óra tájban még dolgoztam egy színdarabon. Valy, aki eladdig nyugodtan olvasgatott, felugrott a rekamiéről, és minden bevezetés nélkül veszekedni kezdett. Haragjának tárgya: hogy egész házasságunk idején nem vettem neki kalapot. Azt válaszoltam, hogy e pillanatban nyakig vagyok a darabírásban, de félóra múlva boldogan állok rendelkezésre.

– Nem – ordította. – Félóra múlva fáradt leszel, dögölni mégy, és akkor nem beszélhetünk. Most akarok a kalapról tárgyalni.

– Jó – sóhajtottam. – Beszéljük meg a dolgot most mindjárt. – Ezzel felsoroltam a kalapokat, melyekkel házasságunk idején kedveskedtem néki. A fekete bársonykalappal, sőt kalpaggal kezdtem, melyet Őrült Johanna királyné visel Raffaello egyik festményén, és amelynek mintájára – fekete bársony, két oldalt szabálytalanul elszórt féldrágakövek – csináltattam kalapot Valynak Budapesten, házasságunk után. Megemlítettem a nagy piros szalmakalapot, amelynek még egy malomkő mellett sem kellett szégyenkeznie, és amelyet Casablancában vettünk, a fehér, hasonló méretűt, melyet a Fifth Avenue-n szereztünk be, a kucsmát, amelyet itt Budapesten vettünk és néhány másikat.

– Te nem vettél nekem kalapot! – üvöltötte Valy.

– Lehet – mondtam –, hogy ennél több kalap jár egy nőnek. Ne felejtsd el, hogy szegény voltam mindig. Nem volt elég kalap, de azért volt néhány kalap.

– Te nem vettél nekem kalapot!

– De vettem. Lehet, hogy nem eleget. Ezt megtárgyalhatjuk. Csak arra kérlek, ne beszélj ilyen hangosan. Ennek a villának falait gombostűvel is át lehet bökni. Éjjel három felé jár. A szomszédok felébrednek.

– A szomszédok le vannak ejtve.

– Akkor legalább emberi méltóságunkat védjük azzal, hogy nem avatjuk őket kalapproblémáinkba. Beszélj csendesebben.

– Az én lakásomban akkor ordítok, amikor akarok, te dög! Nem vettél nekem kalapot! Csak mindig magadra gondolsz, amilyen önző állat vagy. Csak magadnak vettél kalapot!

– Magamnak? Aki világéletemben fedetlen fővel jártam?

– Na és a fez, amit Marokkóban hordtál?

– Azt Amár ajándékozta nekem.

– Hogy meglógj a sivatagba a feleséged elől. Na és azok a kalpagok meg sipkák, amiket Amerikában hordtál?

– Katonasipkák és katonakalpagok voltak. Nem vettem őket. Az amerikai hadsereg főkvártélymestere kölcsönözte katonai szolgálatom idejére.

– Te dög! Te nem vettél kalapot! Soha nem vettél nekem kalapot! Mindig csak magadra gondoltál, önző disznó, meg a saját szórakozásaidra. Nem vettél nekem kalapot! Nem vettél nekem kalapot!

– Ne ordíts!

– De ordítok! Eleget parancsolgattál! Kalapot akarok! Kalapot!

Így kiabált vagy egy óráig. Végül kijelentettem, hogy elegem volt. Lefeküdtem az ágyba, eloltottam a villanyt. Valy keltegetett; mikor nem mozdultam, fogta a rekamiét, és kiborított a padlóra.

– A kalapról akarok beszélni.

Nem feleltem, mire otthagyott. Másnap reggel elhatároztam, hogy bemegyek a Nemzeti Múzeum könyvtárába negyvennyolcas hírlapokat olvasni. Ahogy a Bimbó utca sarkán felszálltam az autóbuszra, a ház gazdája, Barna úr is éppen kijött a kapun. Kiáltott a sofőrnek, hogy várja be. Lihegve ugrott a buszra.

– Faludy úr – mondta –, nagy kérésem volna magához. Vegyen kalapot a nejének. Sem a feleségem, sem én, sem a házmester nem tudott aludni az éjjel.

A következő állomáson leszálltam a buszról, hazamentem, és azzal a kifogással, hogy otthon felejtettem valamit, betettem az aktatáskába borotvámat, fogkefémet, néhány fontosabb kéziratot, és udvarias meghajlással Valy irányában, kimentem az ajtón, és nem tértem soha vissza.

 

*

 

Miután meggyőződtem, hogy a Paksi országút 116-os kilométerkövénél, sem annak közelében nem áll, és nem is állt csőszkunyhó, végül határozott bizonyíték volt kezemben, hogy Rajk aligha találkozott a nemlétező csőszkunyhóban Rankovics jugoszláv belügyminiszterrel, és az ellene felhozott többi vádpont is feltehetően ugyanolyan koholmány, mint ez az egy. Nem maradt más dolgom, minthogy hazatérjek. Zsuzsát akartam látni, és tudni kívántam, mi történt a Népszava két munkatársával, akik rövid idővel azelőtt eltűntek, és akiknek tanúként kellett fellépniük a Rajk-per főtárgyalásán. Ugyanígy aggódtam Justus Pálért, akit jól ismertem, és aki Rajk bűntársaként került a vádlottak padjára.

Justus a szociáldemokrata párt egyik vezetője, pontosabban főideológusa volt. Nem mint ideológust becsültem; ez irányú ügyködése inkább visszatartott tőle. De Justus egyúttal a kulturális ügyek vezetője volt a pártban, és ezen a téren sok jót tett. A fiatalság nevelését ő is szívügyének tekintette, és egy egész generációt kívánt megismertetni a magyar és a világirodalommal. Voltaképpen fölöttesemnek kellett tekintenem, noha soha eszébe nem jutott, hogy utasításokat adjon, vagy bármi más módon befolyásoljon. Jó viszonyt tartottunk fenn, de a legritkább esetben ültünk össze; nem akartam magamat annak a látszatnak kitenni, hogy fölöttesem kegyét keresem.

A szociáldemokrata párt felszámolása után Justust a Magyar Rádió igazgatójává nevezték ki; közben képviselői állását is megtartotta. Ennek ellenére, ha nagynéha találkoztunk, láttam, hogy rendkívül ideges és boldogtalan. Alighogy a rádiót átvette, nagy csomag verset küldött a Népszavának. Közöljem, ha jónak látom. Néhány hónappal ezután, meleg tavaszi délutánon Horváth Zoltán bekopogott szerkesztőségi szobámba. – Mit szándékozol Justus verseivel tenni? – kérdezte. – A versekkel, amelyeket nem tudom, hány hónappal ezelőtt küldött neked – tette hozzá, valódi kíváncsisággal hangjában, szemrehányás nélkül. – Múlt vasárnap – magyarázta – Rákosi a füle hallatára mondta Justusnak: Révai betegsége miatt arra gondol, hogy Justust kéne megtenni kultuszminiszternek. Vajon elvállalná ezt a hozzá oly méltó, díszes pozíciót? És azonkívül – folytatta Horváth –, gondolj arra, hogy Justus Pál a rádió igazgatója. Nem jutott eszedbe, Gyurka, hogy Justus verseinek közlése számodra előnyös lenne? Még akkor is, ha a verseket nem találod jónak?

Íróasztalomnál ültem, és ferdén fölnéztem Horváthra, aki vérveresre pirult. Akkor jutott eszébe – mert minden karrierizmusa mellett korántsem volt ostoba –, hogy a legszerencsétlenebb érvet hozta fel. Nem is erőlködött tovább:

– Szóval, nem vagy hajlandó Justus verseit közölni?

– Ahogy mondod. Mégha miniszterelnök lesz belőle, akkor sem. Csak akkor, ha jó verset ír.

– Mit csináljak az ilyen lázadókkal, amilyen te vagy?

Vállat vontam. – Amíg itt vagyok a lapnál, Justus versei az irodalmi rovatban nem jönnek.

– Jó ötletet adtál. Az irodalmi rovaton kívül közlöm őket. A politikai részben.

– Ebben szeretnélek megakadályozni, de nem tudlak.

– És hol tartod Justus verseit? Megkaphatom őket?

Nem tudtam mosolyomat visszatartani. Tíz perccel azelőtt, hogy Horváth a szobámba jött, olvastam el másodszor Justus verseit, figyelmesen, nehogy igazságtalan legyek. Aztán a szemétkosárba helyeztem valamennyit, az íróasztalfiókjaimban tartott általános irodalmi tisztogatás kapcsán.

– Justus verseit? Itt vannak – mutattam a szemétkosár felé. Horváth, anélkül, hogy megharagudott volna, letérdelt a rogyásig töltött kosárhoz, és alánéztem szerkesztőm feketésen barna, rosszul politúrozott bútorhoz hasonló tar fejére meg a két szőrtincsre, amelyek lüktető orrlyukaiból csüngtek ki, szánalmat éreztem a kövér, energikus, pihegve szuszogó ember iránt. Nem dühödött fel; nála szokatlan alázattal csapta hóna alá a kéziratot, és átszaladt a nyomdába, hogy kiszedesse a másnap reggeli lapba.

Két óra múlva, láthatóan megrendülve és kidülledt szemmel újra megjelent szobámban. Arra kért: menjek be a nyomdába, vegyem ki a Justus-verseket a lapból, az ólmot dobassam el, a kéziratot semmisítsem meg. Abban a pillanatban értesült, hogy Justus Pált az éjjel letartóztatták, mint „a magyar trockisták vezérét, Tito egyik fő ügynökét, diverzánst, kémet és összeesküvőt”. Amikor Horváth kiment a szobámból, törni kezdtem a fejemet, hogy Justust miért csapták nyolcadik fővádlottnak Rajkhoz és társaihoz, hiszen köze sem volt hozzájuk? Nyilván azért, hogy megszabaduljanak tőle, és szociáldemokrata is legyen a vádlottak közt. Rákosi – tűnődtem tovább – alighanem akkor ötlötte ki ezt, amikor múlt vasárnap találkozott Justusszal és kultuszminiszterséget ígért neki.

Néhány nappal később Justus hitvese jött fel a laphoz, melynek régebben szerkesztőségi titkárnője volt. Horváth Zoltánnal, férje legjobb barátjával akart beszelni, de Horváth kiüzent az altiszttel, hogy nem fogadja. A szerkesztőség folyosóján Justusné keserű sírás közben elmondta, hogy férje letartóztatása után kidobták állásából egy fillér nélkül. Azon az éjszakán, amikor az ÁVO férjét letartóztatta, házkutatást tartottak, felhasogatták bútoraikat, pénzüket elvitték, csakúgy, mint Justus remek könyvtárát. Csak Sztálin és Rákosi műveit hagyták ott. Kislányát, Évit kénytelen volt kivenni az iskolából, mert osztálytársnői reggelenként azzal fogadták, hogy „fel fogják akasztani az apukádat”.

Zsuzska és Palotai Boris támogatásával gyűjtést rendeztünk a szerkesztőség tagjai közt Justusné számára. A kövér Ica, aki Justus titkárnője volt, telesírta nyitott retiküljét, amikor a dolgokról értesült. Pénzét az utolsó fillérig beletette a nagy hamutartóba, amelyet körbevittem. Néhány órával később, a szerkesztőségi értekezleten Horváth Zoltán emelkedett szólásra. Anélkül, hogy neveket említett volna, és inkább tanító, mint támadó hangon, de a maga szokott demagógiájával harsogta:

– Vannak köztünk egyesek, akik a szocialista humanizmus elvét helytelenül értelmezik. E megtévedt társaink néhány órával ezelőtt, hamis szentimentalizmusuktól vezettetve, gyűjtést rendeztek egy áruló feleségének javára. Hadd mondjam ki nyíltan és félreérthetetlenül, elvtársak: az árulónak nincs felesége, az árulónak nincs gyermeke, az árulónak nincs családja – az áruló dögöljön meg pereputtyával együtt!

Miközben beszélt, feketésbarna homlokán, amelyet egy kardvágás nyoma szelt át ferdén, sűrű verejtékcseppek hullottak alá, majd apró csermelyekké olvadtak, amelyek szemöldökére szivárogtak alá. Nem Palotai Boris volt Justus kebelbarátja, sem én; Justus kebelbarátja Horváth Zoltán volt. Talán ez magyarázza, hogy ily szenvedélyesen választotta el magát tőle.

Két nap múlva Horváth ismét meglátogatott szerkesztőségi szobámban. Ábrázata gondterheltnek tűnt, más sorsa miatt aggódik ily nagyon. A kövér Icát az ÁVO nyomon követi, bárhová megy; éjjelente a járdán strázsálnak a háza előtt. Mindez magától értetődik, hiszen Ica Justus titkárnője volt még egy évvel ezelőtt. Ennek ellenére Horváth úgy vélte, hogy Ica könnyen tisztázhatná magát a gyanú alól. Két nap múlva pártnapot tartanak a szerkesztőségben. Icának annyit kell csak tennie, hogy néhány mondatban elítéli Justust, és elválasztja magát egykori gazdája személyétől. Ica kommunista mártír özvegye, és ráadásul a szociáldemokrata párt legostobább tagja; ez oly nyomós enyhítő körülmény, melyet az ÁVO is tekintetbe vesz. Kivált a butaságot. Ő meg akarta mondani Icának, mit tegyen, de Ica kijelentette, hogy olyan emberrel, aki Justusnétól megtagadta a segítségét, nem áll szóba. Még akkor sem, ha a szerkesztője.

– Sajnálom – mondta Horváth –, de nem akart meghallgatni. Icát mégis fel kell világosítani, ha nem akar börtönbe kerülni. Kérlek, menj hozzá, és mondd meg neki mindezt. Viselkedjék értelmesen, jöjjön meg az esze. Akármit csinál, Justust nem tudja megmenteni. Önmagát azonban még megmentheti.

Azt feleltem Horváthnak, hogy kérésének nem tudok eleget tenni, Ica nem kívánja bajba került szellemi vezérét megtagadni. Én senkit sem beszélek rá olyasmire, ami ellen az illető tisztességérzete tiltakozik.

Röviddel a pártnap előtt Horváth Zoltánnak mégis sikerült szóba elegyednie Icával, aki a szerkesztőségi folyosón ácsorgók közt nem akart ráripakodni Horváthra, hogy menjen a fenébe. Horváth könyörgő hangon, szinte rimánkodva szólt hozzá. Arra kérte: álljon fel és jelentse ki: mekkora hálát érez az ÁVO iránt, amiért az imperialista ügynök Justust leleplezte, aki ördögi praktikával megtévesztette őt. Most végre szabadon lélegzik és az árulónak még az emlékét is átkozza. Miközben ezt mondta, Horváth papírlapot húzott elő. Nem sajnálta a fáradságot, hogy Ica beszédét előkészítse, és tulajdon kezével legépelje.

– Ezt a szöveget vágja be Ica, kérve kérem! Sokkal őszintébbnek, szívből fakadóbbnak hangzik, ha elmondja, és nem papírlapról olvassa fel. Ezt mondja, és esküszöm, nem lesz semmi baja!

Ica azt felelte, hogy Justust, mint ahogy a vádiratból tudja, összeesküvéssel gyanúsítják, melyben Rajk, Szalai, Pálffy voltak állítólagos bűntársai. Ő esztendőkig szolgált Justus titkárnőjeként. Jól emlékszik, hogy Justus az illetőkkel soha össze nem jött, soha telefonon nem beszélt velük: kerülte és utálta mindet. Éppen ezért a Rajk-féle összeesküvésben Justus szerepét nem látja tisztán. De miért követelik, hogy Justust elítélje, mielőtt Justus vallomást tesz, és a bíróság elítéli, vagy felmenti? Várjuk meg a tárgyalást; ha nyomós ténykörülmények merülnének fel Justus ellen, kész arra, hogy véleményét megváltoztassa. Addig azonban nemcsak becsületbeli kötelességének, de szuverén jogának tekinti, hogy az el nem ítélt vádlottat ártatlannak tarthassa.

A pártnapon egy közismert újságíró, Máté György beszélt arrogáns modorban. Beszédéből a szokványos szólamok egyike sem hiányzott, de elsősorban „népünk bölcs vezérét”, Rákosi Mátyást magasztalta, aki őrködik felettünk, és álmatlan éjein leleplezte Rajkot és bűntársait. Eztán sorra vette a per vádlottait, kiknek fejére halált követelt, Rajkon kezdve és Justuson, a „sarokba szorított imperialista fenevadon” végezve, kinek működése „ebben a büdös fészekben” (ami alatt a Népszava szerkesztőségét, a szociáldemokrata pártot vagy tán egész Magyarországot értette) gyökeredzett.

A gyűlés végén Máté György felszólította Icát, nyilatkozzék. Mondja meg, mit tart az áruló Justusról. Ica, aki az utolsó sorban ült, feszengve, lassan felemelkedett. Azt vártam, vad szónoklatot tart Justus mellett. De nem. Vérvörös arccal állt, retiküljéből gyűrött papírszeletet keresett elő – nem a Horváth által előkészített beszédet –, és olvasni kezdte. Oly halkan és bizonytalanul olvasta, hogy senki egy árva kukkot sem értett belőle. Máté többszörös biztatására sem emelte fel hangját, és aztán, vérvörös arccal leült. Azt hiszem, valami olyat mondott, hogy Justus ügyében megvárja a bíróság ítéletét. Máté könnyed kézlegyintéssel intézte el, és a szerkesztőség többi tagjának kínzására tért át. Vagy négy óráig folyt az inkvizíció, míg megszöktem előle. Icát még azon a reggelen letartóztatták háza kapuja előtt. Pontosan két héttel azután, hogy Justus eltűnt.

Két héttel később, megint pontosan napra, Justusnét fogták le, mert „az emberek rokonszenvét akarja megnyerni és pofázik”. Legalábbis így szólt a félhivatalos fogalmazás, ahogy Almássi Jánostól, a Népszava könyvtárosától hallottam, aki az ÁVO egyik beépített ügynöke volt a szerkesztőségben. A lebukások hírét ő vitte szét szobáról szobára; mindig hozzátette, hogy csak úgy véletlenül hallotta ávós ismerősétől, aki gyűlöli az ÁVO-t, és hogy az értesülés szigorúan bizalmas. Úgy hiszem, az ÁVO-nak nem okozott túlságos örömet, hogy ügynökét ily módon kell kiadnia; de ha a szerkesztőségben nem tudják, kit tartóztattak le, esetleg cikkek jelennek meg az illető érdemeiről, mikor már az ÁVO pincéjében ül, vagy éppen agyonverik. Röviddel azután, hogy Almássi kihátrált szobámból – mindig hátrálva ment ki, mintha attól félne, hogy lelövöm, ha megfordul –, Horváth Zoltán jött be. Ezúttal is felhők borították ábrázatát. Nagyon aggódik, mondta, a szerkesztőség egy másik tagja miatt. Vándor Györgyiről van szó, akit ugyancsak szoros barátság fűzött Justushoz. Horváth úgy vélte, hogy Vándor Györgyi nem menekülhet, bármi nyilatkozatot is tegyen Justus ellen. Ez irányban kár fáradoznunk. De bizonyára hallottam, hogy ez a liba évek óta naplót vezet, és oda minden beszélgetést, pletykát, viccet, ami fülébe jut, feljegyez, az illetők nevével és lakcímével. Nem beszélném-e rá az őrült tyúkot, hogy égesse el a naplóját, mielőtt az ÁVO megszerzi, és az emberek százait tartóztatja le?

Ahogy ezt mondta, a hideg végigfutott a hátamon. Arra gondoltam, hogy a napló tán már az ÁVO kezén van, és Horváth nem más, mint agent provocateur. Ez az oka, hogy mindent megengedhet magának, és így beszél. Egy csapásra eszembe jutott mindaz, amit Horvát Zoltánnak a múltban mondtam a záptojásfejű Rákosiról, Sztálin káposztaszagáról, Marx pókhálós szakálláról és így tovább – fele is elég, hogy felakasszanak. Miért bíztam ebben az emberben, akiről tudom, hogy érvényesülése kedvéért mindenre képes? Mert azt hittem: tiszteli bennem a költőt, és az én elpusztításom semmiféle anyagi előnyt nem hoz neki? Óvatosan csak azt feleltem, hogy Vándor Györgyi engem nem érdekel, sem az, hogy hírhedt naplóját ki olvassa, ki nem; de ugyanakkor elhatároztam, hogy előveszem a nőt, és igyekszem naplója elégetésére bírni.

Vándor Györgyi kékharisnya volt a javából, pézsmaillatú, penetráns természetű, álművelt, nagyképű kékharisnya, aki nemcsak halálra idegesített, hanem ráadásul hevesen üldözött a szerelmével; még szerencse, hogy nem voltam az egyetlen. Ebben az időben a Népszava munkatársai valósággal menekültek előle. Nem mintha a múltban nem menekültek volna; de ezúttal egy második, nyomósabb okuk volt, hogy Györgyit az ÁVO le fogja tartóztatni. Féltették bőrüket. Vagy három héttel ezelőtt Györgyi bejött szerkesztőségi szobámba. Sűrű könnyhullatás közepette panaszolta, hogy mindenki fut előle; ha meglátják, visszafordulnak a szerkesztőségi folyosón. Nincs egy árva lélek, aki szóba ereszkednék vele. Elbeszélgettünk egy kicsit, aztán hazakísértem a szerkesztőségből. Ezt többször megismételtem, úgyhogy kellő erkölcsi tőkét gyűjtöttem, hogy kérhessek tőle valamit. Valahányszor hazakísértem, mindent elkövettem, hogy szavaimmal felderítsem, megvigasztaljam – ami már azért sem volt könnyű, mert ha hátrafordultam, a detektívek pillantásával találkoztam, akik Györgyit követték. Ugyanekkor halálra untatott fecsegésével, mézesmázos közhelyeivel, tudálékosságával. Összeszedtem hát minden rábeszélőképességemet, és naplójára tereltem a szót. Nem ismertem a naplót, sose láttam, de Györgyi elbeszéléséből tudtam, hogy a legbizalmasabb magánbeszélgetésektől kezdve a rendszerellenes viccekig mindent belejegyzett, abban a reményben, hogy a mű szerzi meg néki az örök hírnevet, a halhatatlanságot.

Hosszú szócsatát vívtunk. Próbáltam elmagyarázni: nincs joga az átkozott naplóval, amely az ÁVO kezébe fog kerülni, hiszen az egész város tud róla, emberek tucatjait hóhérkézre juttatni. Elvégre – tegye kezét a szívére – nemcsak tényeket jegyzett fel, hanem felelőtlen pletykákat is. És mi szükség volt a rendszerellenes vicceknél odaírni, ki mondta néki? Miért ránt másokat magával? Mi joga van ehhez? Felháborodva felelte: honnét tudod mindezt? Mindenki tudja, sziszegtem. No és? Egyszer meg kell halnia mindenkinek. Az örökkévalóság szempontjából egyremegy, mikor. Ezzel a naplóval akar halhatatlanságot szerezni. Éppen én, az író nem érteném, hogy az irodalomért, a művészetért minden áldozat megéri? Különben is a naplóját oly jó helyre rejtette, hogy az ÁVO sohasem fogja megtalálni. A kályhába, mi? Nyöszörögtem. Honnét tudod, Gyurka? Hidd meg nekem: az ÁVÓ-nak nincs olyan intuíciója, mint neked. Erre csak egy zseni jön rá.

Azt hittem, megveszek a dühtől, és ott az utcán verem véresre. Mindebből semmit sem vett észre, és vígan folytatta: miből képzelem, hogy a detektívek őt kísérik? Sokkal valószínűbb, hogy engem kísérnek; még inkább, hogy rémképeket látok. Különben is nagyon jól tudja, mekkora kópé vagyok. Az egész naplóügyet csak kifogásnak használom, hogy hazakísérhessem, mert szerelmes vagyok belé, és le akarok feküdni vele. Amikor itt tartott, gyötrődve fordultam hátra a bennünket kísérő fogdmegek irányába: szinte szuggeráltam nekik, tartóztassák le ezt a dögöt vagy engemet, csak a cirkusznak legyen már vége. Hosszú duma után mégis rávettem, hogy megígérte, sőt becsületszavát adta: most mindjárt felmegy a lakására, és elégeti a naplót. De amikor a kapuba értünk – a hekusok diszkréten az utcán maradtak – szenvedélyesen magához ölelt. Jöjjek fel a lakására, kérlelt. A mamája nincs odahaza. Naplót égetni? Kérdeztem tárgyilagosan. A naplót akarod, folyton csak a naplót. Arra nem gondolsz, hogy engem is megkaphatsz – lihegte, és fölszaladt a lépcsőn. A fordulónál visszanézett, mert azt remélte, utána iramodom, de nem iramodtam.

Másnap nem jött a szerkesztőségbe. Néhány órával később Almássitól, a szerkesztőségi spiclitől megtudtam, hogy letartóztatták. Almássi ez egyszer nemcsak azt közölte, hogy Vándor Györgyi lebukott, mint ahogy ezt az ávós barátjától hallotta, aki fel van háborodva, hogy az államrendőrség ártatlan embereket tartóztat le és kínoz, hanem Györgyi letartóztatásának körülményeit is elmondta. Mikor bezörgettek hozzá, Györgyi előkereste naplóját a rejtekhelyről, ahol tartotta – én még azt is tudtam, honnan –, és kidobta az utcára. Csak aztán nyitott ajtót az ávósoknak. A ház előtt is ávós állt, aki röptében kapta el a naplót.

– Egyébként ezért meg a napló tartalmáért szegény Györgyit alaposan megruházták – fejezte be Almássi, és jelentőségteljes pillantást vetett felém. Igyekeztem magamat tartani, bár a célzás félreérthetetlen volt: Almássi már tudta, hogy a nevezetes naplóban rólam is szó esik.

Egy nap híján ismét két hét múlt el, anélkül, hogy valakit letartóztattak a Népszavánál, vagy hogy Horváth Zoltán szerkesztőségi szobámban meglátogatott volna. Oly nyugtalanság fogott el, hogy bementem hozzá. Előérzete mindeddig pompás volt, mondja hát, ki lesz a következő áldozat, még ezen az éjszakán? Ismeretségünk óta ez volt az első alkalom, hogy Horváth elutasító pökhendiséggel viselkedett. Orákulum módjára magyarázta, hogy a letartóztatások befejeződtek; ne képzeljem, hogy ez örökké tart. Hagyjam hát abba az aggodalmaskodást, és törődjek a magam dolgával. A következő reggelen Zsuzskával együtt Balatonfüredre utaztam nyaralni, míg Horváth Csehszlovákiába indult szabadságra. Másnap reggel, megint pontosan két héttel Vándor Györgyi letartóztatása után, kézbe vettük a Népszava aznapi számát. Zsuzska látta meg, hogy a lap utolsó oldalán, az ötödik hasábon, lent, ahol addig az állt: „Népszava, politikai napilap, szerkeszti Horváth Zoltán”, az utóbbi két szó helyett annyi állt, hogy: „szerkeszti a szerkesztő bizottság”. Ebből tudtuk meg, hogy Horváth a külügyminiszterség helyett mit kapott Rákositól.

 

*

 

Így hát a 116-os kilométerkőtől 1949 szeptemberében, a Rajk-tárgyalás napján, egyenest Budapestre hajtattam. Máskor, ha ezen a vidéken jártam, mindig úgy intéztem a dolgomat, hogy a dunapentelei vendéglőben ebédelhessek. Szerettem ezt a helyet: a kocsmáros beszédmódját és modorát; ahogy felszolgálás közben megállt az asztal mellett, és egy-egy történetet mondott el, rövidet, ha gondolkodó és hosszabbat, ha beszélő kedvemben voltam; ezt arcomról olvasta le. Szerettem remek borait, még inkább azokat a késői Árpádkori ételeket – mint például búzalevest disznóhússal, borjút gyékénygumó mártásban –, melyeket sehol az országban, sem vendéglőben, sem háznál nem főztek. A kocsmáros törpe és púpos asszonya főzött, sütött vagy kavargatott szemem előtt, kis zsámolyról a tűznél. Kocsma és kocsmáros egyetlen szerves, elválaszthatatlan egésznek tűnt; azt is hallottam, hogy e kocsma tizenegy nemzedéken át öröklődött apáról fiúra, és örültem, hogy ilyesmi akad Magyarországon, ahol minden múlik, korhad, mozog, pusztul, és semmi sem állandó. A petróleumlámpák, a száradni aggatott hagymakoszorúk, az étel és pipafüst szaga, melyeknek mindegyike külön-külön nem túlságosan kellemes, ebben a kocsmában oly csodálatos arányban vegyült – vagy talán a kocsmáros vegyítette így, tudatosan, ahogy apjától hallotta –, hogy orrcimpám megremegett a gyönyörűségtől, valahányszor a dunapentelei kocsmára gondoltam. Nem is kocsma: mesebeli fogadó volt Krúdy regényeiből.

Annál inkább csodálkoztam, amikor néhány hónappal korábban kiléptem szerkesztőségi szobámból, és a folyosón a kocsmárost pillantottam meg, aki a fal mentén várakozott rám. Két órája állt ott: az altisztnek azt mondta, ne zavarjon munkámban. Ott állt, verejtékezve az indulattól, és bíborveres homlokát nagy, piroskockás zsebkendőjével törölgette. Elmondta, hogy a párt el akarja venni a kocsmáját. Már rég tudja, hogy szél ellen nem lehet fütyülni; nem is akar. Hosszú hónapokkal ezelőtt felajánlotta az államnak a kocsmáját; ingyen, a borpincével, a disznókkal, a baromfival, a telekkel: mindent. Egy kikötése volt, hogy megtartják pincérnek, feleségét szakácsnőnek. Azt se bánja, ha üzemvezetőt, pénztárost, ellenőrt, konyhafőnököt, az egész nyavalyát a nyakába ültetik, szolgálja őket, mint a barom, csak engedjék meg, hogy maradhasson. De a helyi párttitkár a szép házat akarja lakásul, amiért is megmondták kereken, hogy elveszik a kocsmáját. Hogy könnyebben megtehessék, kuláknak és fő kizsákmányolónak nyilvánították. Miért nem írják bele a tankönyvbe, hogy Petőfi Sándor apja, a jó öreg Petrovics kocsmáros is kulák volt? Már mindent tehetnek az emberrel? És hogy tudnék-e segítségére lenni.

Sajnos, nem tudtam, meg se próbáltam. Aki kulák volt, vagy akit kuláknak nyilvánítottak, azzal azt tehették, amit akartak, hiszen éppen ezért nyilvánították kulákká. Egyébként sem ismertem senkit a miniszterek közül, és ha netán ismertem őket, hiába fordulok hozzájuk. Ezek – elvből vagy félelemből, mindegy – nem tettek jót senkivel. Így nem is ígértem semmit a kocsmárosnak, aki homlokát törölgetve távozott. Még azon az éjszakán baltával agyonverte lihegve beszélő, törpe feleségét, hallgatag, tuberkulotikus leányát, leszúrta disznait, egyetlen revolvergolyójával agyonlőtte lovát, aztán a teheneket vágta le és a baromfikat: az utóbbiakat darabokra szabdalta, és petróleummal öntözte, nehogy másnap piacra vihessék. Végül lement a pincébe, kihúzta a csapot a hordókból, és dolga végeztével felakasztotta magát arra a szép ívű fakapura, melyen át annyi postakocsi, lovasfutár, fogat, vándorember, biciklista és autó fordult be udvarára 1688 óta.

Mindezt egy újságcikk kéziratából olvastam, mely felett e cím állt: EGY BESTIÁLIS KULÁK JELLEGZETES GAZTETTE. A cikk sohasem jelent meg. Komor Imre, a Népszava Moszkvából hazatért új főszerkesztője, aki elébb Gács, majd Gács és Horváth Zoltán együttes munkakörét átvette, íróasztala előtt, álltában kezdett a cikk olvasásának. Komor mindig állva olvasott. A szobában rajtam kívül Zsuzska is ott volt meg a cikk szerzője, fiatal munkás, aki akkoriban került a laphoz, tulajdon akarata ellenére, a káderosztály parancsára, és akinek gőze nem volt az újságíráshoz. Komor, miután néhány sort átfutott, visszaadta a cikket szerzőjének; a gesztus elegáns, de nem minden megvetés nélkül való volt.

Ott állt íróasztala előtt, aztán az asztal mögé lépett, és kézfejével hátrasimította nagyon hosszú, ezüst haját, mely első pillantásra olyannak tűnt, mintha rizsporos paróka lett volna a kései rokokóból. Ez az előkészület azt jelentette, hogy rövid szónoklatot intéz hozzánk. Alig pár hete ismertem, de úgy véltem, kitalálom gondolatait. Azt hittem: elmagyarázza a bestiális kulák gaztettéről szóló cikk szerzőjének, hogy az ember, mint ahogy Jean-Jacques Rousseau és Marx Károly állították, társadalmi produktum; cselekedeteiért, magatartásáért, sőt gondolataiért és érzelmeiért a társadalom viseli a felelősség oroszlánrészét, melynek talajából kinőtt. Így tehát – fűztem tovább a gondolatsort –, Komor azt fogja mondani, hogy a kulák is éppoly társadalmi produktum, mint más ember, és hogy e pillanatban, az államhatalom megsemmisítő pörölycsapásai alatt, amelyek a kulákság likvidálását célozzák, a dunapentelei kocsmáros nem is tehetett mást, mint hogy kiirtsa családját, és felakassza magát a kapuban. Így ne tulajdonítsa a fiatal újságíró cikkében mindezt a kuláknak; a kulák nem felelős azért, amit az államhatalom – igen helyesen! – csinál, illetve csináltat vele.

Még egyszer megsimította haját, és keményre zárt, finom, duzzadt ajkát szólásra nyitotta – ez az elcsépelt szólam, ha őt néztem, valósággá vált.

Röviden, hatékonyan és félelmetes könnyedséggel beszélt; ilyenkor a francia forradalom szónokaira emlékeztetett, csakúgy, ahogy kellemesen szemrevaló, nemes és előkelően rózsaszín arca, egyenes, klasszikusan éles, önérzetes orra és kissé hajlott háta (olykor azt képzeltem, hogy púpos, noha nem volt az) mindig Maximilien de Robespierre-t juttatta eszembe, akit sehogysem állhatok. Azt sem szerettem, amit Komor mondott. Igen élénken, és mégis hidegen elmagyarázta: a kommunista napilapnak nem az a feladata, hogy híreket közöljön olvasóival.

– A sajtó – jelentette ki –, hogy Lenin szavait idézzem, kollektív agitátor és kollektív propagandista. Ez a szerepe, semmi más. E célból, következésképpen és szükségszerűen gyilkosságokról, rablásokról, közúti balesetekről, gyújtogatásról és hasonlókról nem írunk. Kivéve, ha a híreket kapitalista országokból kapjuk.

 

*

 

Így hát a kétszáz kilométeres úton nem maradt vendéglő, ahol megebédelhettem volna. Még indulásunkkor, Pakson vásároltam eleséget, és déli harangszóra megállítottam Alföldit egy barátságos dombocska tetején, ahol letelepedtünk a fa alá. Meleg, kora őszi nap volt, hasas, vattás, nagyon fehér bárányfelhőkkel, melyek lassan, de azért láthatóan libegtek a láthatár irányába, mintha ott egy sarokba zsúfolódnának össze. Olykor nehéz, kristályos harmatcsepp hullt alá, mintha csak üvegházban ülnék. Felnéztem, hogy az égből hull-e vagy a fáról, de nem tudtam megállapítani. Aztán, hogy e boldog és valóban időszerűtlen merengésből megszabaduljak, bebámultam vezetőm brutális, konok, de egyáltalán nem ostoba arcába, és röhögnivaló kedvem támadt.

Alföldi három éve vezette a kocsit, mellyel az országot jártam. Első reggel, amikor lakásomra jött, elébb egy ugrásra a szociáldemokrata pártházba akartam bemenni. Alföldi a Csokonai utcában várakozott rám. Amikor tíz perc múlva újra lent voltam, és a kocsi után néztem, láttam, hogy fekete kalapos, szakállas-ringlis, kaftános, keszeg, vagy hetvenesztendős zsidóember áll a járdaszélen és beszélget a volánnál ülő Alföldivel. Amikor közelebb értem, hallottam, hogy az öreg Alföldit szidja.

– Te zöldinges csirkefogó, te fasiszta ganef, mit csináltál az ebédlőszőnyegemmel? Kinek adtad el? Hol a pénz?

Ezzel botjával vállon verte Alföldit, aki még mindig a volánnál ült, és megadással tűrte az ütlegelést. Amikor azonban, vagy négy-öt botütés után Alföldi még mindig nem mozdult, az öregember üvöltözni kezdett: „Rendőrt! Rendőrt! Ez rabolta ki a lakásomat!” Alföldi erre a kocsi másik, az úttest felé nyíló ajtaján kiugrott és futni kezdett. Behemót, hatalmas sofőröm és a hetvenéves aggastyán oly iramban futottak a Népszínház utca felé, mintha mind a ketten a síkfutás babérjára pályáznának az olimpiai versenyen.

Mit tehettem? Beültem a kocsiba, előszedtem zsebemből egy könyvet, és olvasni kezdtem. Akkoriban mindennapos eseménynek számított, ha valaki a villamoson felesége gyilkosát ismerte fel a mellette ülőben, vagy a Váci utcai, neves és régtől szolidnak ismert műkereskedés kirakatában vitrinje legszebb darabját pillantotta meg. Tíz perc múlva Alföldi nagy lihegéssel megérkezett, beugrott a kocsiba, és villámgyorsan elhajtott. Amikor a piros forgalmi lámpánál a Körút sarkán megálltunk, előrehajoltam, és közönyösen megkérdeztem, csakugyan a nyilas párt tagja volt-e.

– Már hogy a fenébe ne lettem volna.

– És mi az, ami a szociáldemokrata pártba hozta?

– Ugyanaz. Meg kell élni.

– Elhitte azt, amit a nyilasok mondtak?

– Csak annyira, amennyire ma hiszem, amit a szociáldemokraták mondanak. És ahogy holnap hiszem, amit a kommunisták beszélnek.

Amikor ezt mondta, cinkos mosollyal fordult vissza felém, majd behúzott vállal továbbhajtott. Fájt a válla; az öreg zsidó jól eldöngette.

Néztem Alföldi ábrázatát a fa alatt, és nevetés fojtogatott. Hideg csirkével, zöldpaprikával, kovászos uborkával tömködte magát, de közben aggodalmas szemmel méregetett.

– Mi jár a fejében, Alföldi?

– Magát is el fogják intézni, Faludy úr – mondta legvégül. Nyugodtan, érzelmi mellékzöngék nélkül beszélt, miközben csirkeszárnyat ropogtatott. Alföldi minden csirkecsontot megrágott, és lenyelt, a combcsontot kivéve.

– Nem intéznek el. Legalább most nem – feleltem szenvtelenül. – Semmi közöm Rajkhoz.

– Justusnak mi köze volt Rajkhoz?

– Nem foglalkoztam politikával. Soha.

– A fejesek ugyanazon a szánkán ülnek. Hol ezt, hol azt dobják a farkasok elé. Mindegyikre sor kerül. Mert mindig kell dobni valakit a farkasoknak.

– Az én állásomra senki sem feni a fogát. Egyszerűen azért nem, mert fizetésem kicsi, mert senkinek nem állok útjába, mert a munkát mindegyikük rühelli, és mert ezt a munkát más amúgy sem…

– Csak ezt ne mondja! A Justus is ezt mondta. Két nappal lefogása előtt, amikor Horváth Zoltánnal bevittem a rádióhoz.

– Mit mondott? – érdeklődtem, és a borosflaska után nyúltam. A huppanós, átkozott úton megtört a jó bor; se íze, se bűze nem volt már, és ráadásul felmelegedett.

– Justus azt mondta Horváth Zoltánnak, hogy őt nem fogják lefülelni. Mert nélkülözhetetlen mint a rádió igazgatója, és nélkülözhetetlen embereket nem csuknak le. Mégis lecsukták. Pedig ő nem írt olyan szép cikkeket, mint maga.

– Nem is tudtam, hogy olvassa a cikkeimet. És meg is érti, amit írok?

– Érti a nagy nyavalya. De szépek – sóhajtott áhítattal. – Magának abból lenne haszna, ha a cikkei nem volnának ilyen gyönyörűek.

– Ugyan miért?

– Mert a maga cikkeiből látni, hogy nem tartozik hozzájuk.

– Helyes – mondtam, és felálltam. – Most elsétálok a kukoricás felé. Tíz perc múlva, ha elszívott egy cigarettát, vagy kettőt, jöjjön utánam a kocsival.

– Szeretnék még valamit kérdezni. Ha ugyan nem orrol meg érte.

– Ki vele!

– Miért jött haza Amerikából?

– Mert az ember nem szeret idegen országban élni, ha egyszer itt született.

– Úgy – felelte Alföldi elgondolkozva. – De amikor hazajött, és látta, hogy zsiványtanyára került, miért nem ment vissza? Miért nem?

Szenvedélyesen és kihívóan kérdezte. Látszott: nem hiszi, amit mondok.

– Mert őrzik a határt. Drótsövénnyel, géppuskával, villanyárammal, vérebekkel. Maga is tudja. Vagy nem hallott róla?

– Hallottam. De miért nem akkor indult el, amikor az út nyitva állt?

Rándítottam egyet a vállamon.

– Azt hiszem, lekéstem az utolsó vonatot – feleltem, és elindultam az út mentén, a kukoricás felé. Nem fordultam vissza, de lapockámban éreztem Alföldi éles, gyanakvó és mégis csodálattal teljes pillantását. Nem gondolhatott mást, mint azt, hogy amerikai kém vagyok, és ezért csodált, meg bátorságomért – olyasmiért, ami merőben idegen tőlem.

 

*

 

Pontosan három óra volt a szerkesztőségi folyosó nagy óráján, amikor megérkeztem, és Zsuzska szobájába akartam besurranni. Anni azonban a folyosón állt, pontosabban leselkedett, hogy a szerkesztőség tagjait a Rajk-per rádióközvetítésének meghallgatására buzdítsa. Mindenkit elkapott, mert keresztbe állt eléje a folyosón.

Anni alacsony termetű, energikus, középkorú asszonyka volt; a szerkesztőségben mint gépírónő dolgozott. Állandóan rettegett, hogy polgári származása miatt egy nap kidobják, és mindent megtett, hogy jó kommunistának mutassa magát. Ambíciói elismeréséül pártbizalmivá tették meg, és a fölös munka garmadáját sózták nyakába, mire még több munkát kért. Nem tartottak oly gyűlést, melyen Anni ne szerepelt volna a felszólalók közt. Denunciálásban és emberek ellen indított hajszákban sohasem vett részt, csak politikában. Abban is csak nagy általánosságban. Ilyesfélét dübörgött: „Erről az emelvényről hívom fel a világ dolgozó asszonyainak százmillióit…”, vagy: „Óva intem Truman urat, és nyomatékosan figyelmeztetem, hogy…”, ami után egetrázó tapssal köszöntötték. Egy alkalommal Komor Imre, aki Anni szavait az utolsó sorból hallgatta, négy üres széknyire tőlem, a taps után felém fordult: „O sancta simplicitas…”^* Tehette, mert a több mint ötven tagot számláló szerkesztőségből csak mi ketten értettünk latinul.

Néhány hónapon belül Anni lénye tökéletesen kicserélődött: felhők közt járt, belső boldogságtól sugárzott, mint a középkori hívő. A kommunista dogmatikából árva kukkot sem értett, de ez nem zavarta, minthogy teljesen identifikálta személyét a világmegváltó eszmével. Organizált, dekorált, kiértékelt, agitált, kivonult, tagsági díjakat szedett össze, megszidta a szerkesztőség késve érkező tagjait, faliújságot szerkesztett: mindezt gonoszkodás, aljasság és ártó szándék nélkül, de azért kotnyeles és gátlástalan szemtelenséggel.

Elmagyarázta nékem: mulaszthatatlan szükségem van reá, hogy Rajk László bűnperének tárgyalását végighallgassam a rádión. Tudja ő nagyon jól, és mélységesen tisztel sokrétű tapasztaltságom és intelligenciám miatt, de itt olyasmit hallhatok, amit nem tudok. A Rajk-pör arra fog tanítani, mint ismerjem fel, és leplezzem le a pártba befurakodott, magát ördögi ügyességgel álcázó imperialista ügynököt, akire, hála Rákosi elvtárs éberségének, most lesújt a proletariátus ökle. Azonkívül a párt minden bizonnyal jónéven veszi tőlem, ha ott ülök a többivel a rádió előtt. A „párt” szót mindig oly áhítattal ejtette ki, hogy lihegett a kéjtől, és karja libabőrödzött a borzalomtól: számára a párt orwelli, televizoros, mindent tudó erőszakszervezet kombinációja volt a mindenható és mindenütt jelenvaló istenséggel.

Míg így leckéztetett, Gedeon Pál, a lap külpolitikai szerkesztője lépett a folyosóra. Amikor Annit meglátta, vissza akart húzódni, de a nő elkapta. Gedeon hivatásos újságíró volt, magas, sovány, gyors mozgású, udvarias és madárfejű fiatalember, aprócska, jól kezelt bajuszkával és már erősen ritkás hajjal. Gedeon nem tartozott a gonoszak kategóriájába, és senkinek sem ártott. Mindig sürgött-forgott, sohasem ért rá semmire; így Anni rávetette magát, én pedig felhasználtam az alkalmat, és beslisszoltam Zsuzska szobájába.

Íróasztalához hajoltam, megöleltem, de közben, mintha csak véletlenül tenném, könyökömmel lelöktem az asztalról Sztálin brosúráját a nemzetiségi kérdésről. Zsuzska piros kézitáskáját pedig odábbtoltam, az asztal másik végébe. Néhány héttel korábban Zsuzskával a kommunisták agrárpolitikájáról vitatkoztunk. Amikor odáig jutottam, vagy legalább azt hittem, hogy meggyőztem érveimmel, Zsuzska hirtelen kijelentette: lehet, hogy érveim helytállnak, de ő ennek ellenére a párttal ért egyet. Ha a párt erről a piros kézitáskáról azt mondaná, hogy fehér, ő ezentúl a piros táskát fehérnek látja. Azóta rendszeres üldöztetésnek vetettem alá a piros kézitáskát: ott vágtam földhöz, rúgtam bele, és öntöttem rá kávét, ahol értem. Felültem az asztalra. Így hátat fordítottam a bajszos, pipás, zsarnok képmásának a falon, és amikor Zsuzska a piros kézitáskát biztonságba helyezte előlem a fiókba, azaz a gonosz démonok eltűntek szemem elől, megfogtam a kezét, hogy ujjaival játsszam.

Azt mondta: nagyon örül, hogy visszajöttem a Dunántúlról. És hogy ily gyorsan jöttem haza. Mindig attól tart, hogy egyszer csak eltűnök nyomtalanul, átsétálok a határon, észrevétlenül, mint a szellem, vagy könnyedén, mint az Apokalipszis lovasai, nem is annyira iránta érzett hűtlenségből, mint azért, mert álmodozó természetemnek ez tartozéka. Egy szép napon a Flore kávéház teraszán majd eszembe jut, hogy otthagytam Budapesten, és képeslapot küldök, kétségbeejtően őszinte és szívélyes öleléssel. Aztán gondosan megnézett, hogy oly kellemes külsejű vagyok-e még, mint amilyennek képzelt, gyors pillantást vetett szemem sarkába, nem látja-e ott vidéki félrelépésem kékes árnyait, hűtlenségem jelét? De Zsuzska szemügyre vett azért is, hogy örökös, háboríthatatlan jókedvem meg van-e még a maga épségében, és nem keveredett-e hozzá az utóbbi napokban némi szomorúság? Ezt azért tette, hogy szükség esetén felvidítson, és rendbe hozzon, már csak azért is, mert emberi szempontból jóval nagyobb és páratlanabb jelenségnek tartott, mint amilyennek éreztem magamat – legfeljebb politikai szempontból maradtam le, az egyre boldogabb, javakban és szabadságban dúskáló társadalom útján, azon az úton, ahol az élcsapat lovagolt: Sztálin, Berija, Bierut, Gottwald, Rákosi.

Nem mondhattam el Zsuzskának a paksi országúton szerzett tapasztalataimat, sem a Rajk-per felől nem mertem kérdezni, mert mindez veszekedést eredményezhetett volna. A Népszava munkatársainak dolga, az újság ügyei és az úgynevezett hírek pedig a legcsekélyebb mértékben sem érdekeltek. Ha így ültünk együtt, nemegyszer éreztem magamat vidéki, bamba sihedernek, akinek nincs mit mondania, és tátott szájjal ül szerelmese mellett, kezét simogatja, és ujjaival babrál. Rendszerint néhány perc telt el, amíg rá tudtam magamat venni, hogy arról beszéljek, ami volt, ahelyett, hogy arról beszélnénk, ami van. Ilyenkor afrikai, francia vagy amerikai élményeimről meséltem, dolgokról, melyek kettőnket nem kapcsoltak össze, csak engem kapcsoltak múltamhoz, és amelyek elmondása ellen, miközben mondtam őket, belső tiltakozást éreztem. Vagy a kellemesebbet választottam, és rögtönzött versekben udvaroltam: ilyenkor mindig meglepődött, de türelemmel hallgatott. Ha társaságban vagy nyilvános helyen tartózkodtunk, kissé megkönnyebbültem, mert nem Zsuzskának, hanem a többinek játszhattam. Ha a 4-es autóbuszon mentünk haza az Eskü téri végállomástól a Németvölgyi út felé, Zsuzska rendszerint beszállt a végállomásán várakozó buszba, én még cigarettát vettem, és úgy ültem le melléje, mintha sohasem ismertük volna egymást. Zsuzska újságot olvasott. Mikor az autóbusz megtelt és elindult, közelebb csúsztam hozzá, szemtelenül beleolvastam a lapba, majd kitéptem a kezéből.

– Ne olvasson most. Engem hallgasson, kisasszony. Maga tetszik nekem.

– Hogy meri? Azonnal adja vissza az újságot, impertinens kapcabetyár!

– Dehogy adom – mondtam nyugodtan, és ráültem a hírlapra. Közelebb csúsztam Zsuzskához, és csípőmet odadörgöltem az övéhez. Ő elém feszítette könyökét, és odébbsiklott az ülésen. Szomszédja, középkorú úriember, felállt, hogy átadja helyét, ő maga pedig kettőnk közé üljön; de én gyorsabb voltam, és Zsuzskával együtt csúsztam odább az ülésen. Így az udvarias úr kénytelen volt másik oldalamra ülni, én pedig maradtam szorosan Zsuzska mellett.

Az autóbusz közönsége sziszegő felháborodással figyelte udvarlásomat.

– A legjobban keble tetszik nékem, kisasszony. Mondhatom, megható keble van. Könny gyűlik a szemembe, ha nézem.

Zsuzska félrefordult, mintha nem hallana.

– Hiába fordul félre. Tudom, csak húzni akar. Ha majd leszállok, fut utánam, mint a nyúl. Jól is teszi: remek lakásom van! Egyedül lakom. Nem társbérletben.

– Pimasz.

– Kedves kisasszony – fordult egy férfi, aki előttünk állt, Zsuzskához. – Megengedi, hogy ezt az embert móresre tanítsam?

– Csak tessék rám bízni – nyugtatta Zsuzska. – Már ennél szemtelenebbeket is elintéztem.

– Pedig ilyen ripőköt még nem láttam a világon – szólalt meg valaki hátulról.

Mikor az autóbusz célunkhoz közeledett, szemtelenség helyett az alázat álorcáját öltöttem magamra.

– Drága kisasszony – sóhajtottam. – A következő állomáson le kell szállnom. Magányos ember vagyok. Nincs senkim az égvilágon. Jöjjön velem, vigasztaljon meg. Ha csak erre az éjszakára is.

– Hallatlan!

– Akkor jöjjön fel, csak azért, hogy megmutathassam lakásomat. Tizenhat rézmetszetem van a szeretkezés figuráiról.

– Ebből elég volt.

– Kisasszony! Nem mondtam semmi rosszat. Csak az elméletet akartam elébb bemutatni magának. A praxist hagyhatjuk azutánra, ha megittuk a feketekávét.

Dermedt csönd az autóbuszban.

– Rugalmas rekamiém van – folytattam rendületlenül. – Elnyűhetetlen strapapaplannal. Akar velem az égbe repülni?

Az autóbusz fékezett.

Elindultam a peron felé. Amikor már az ajtónál álltam, Zsuzska hirtelen felpattant ültéből, és mint az alvajáró, elindult utánam. A megbotránkozás ekkor hágott csúcspontjára. A disznók ellenünk szurkoltak! Egyszer egy fekete csipkegalléros, nagyon idős hölgy keserűen odaszólt kecskeszakállas urához:

– Ilyen a mai fiatalság.

A többi, ki magában, ki félhangosan sziszegte Zsuzska után: „ringyó!”

Segítettem a leszállásnál, mire karjaimba omlott, és azonnal összecsókolóztunk. Nem is engedtük egymás száját, míg az autóbusz el nem indult. Mindenki az ablakon át bámult ki, villogó szemmel, kétségbeesetten; olykor maga az autóbusz is dülöngélve indult, mert a vezető minket nézett a volán helyett.

Máskor Zsuzsa verseskönyvemet olvasta mellettem, amikor a busz megindult. Kikaptam kezéből.

– Bocsáss meg – mondtam udvariasan. – Semmi rosszat nem akarok. De azt már nem tudom megállni, hogy szomszédnőm az autóbuszban ilyen semmirevaló fűzfaköltő rigmusait olvassa. Miért nem olvas jobb költőket? Kuczka Pétert, Földeák Jánost meg a többit? Vagy Fodor Józsefet, a koszorúst?

Hosszú vitába keveredtünk. Zsuzska költészetemet védte, én minden érvet felhoztam magam ellen, ami csak eszembe jutott. Nagy örömömre az autóbusz két utasa, kik a közelünkben álltak, közbeszóltak. Zsuzska pártját fogták, majd egy harmadik is beleszólt, úgyszintén ellenem. Ez az utóbbi még gorombáskodni is kezdett. A vita egyre hevesebb lett, mikor a Lánchídnál friss utas jelent meg, és lelkendezve üdvözölt:

– Faludy? Budapesten élsz? Egy éve senki sem hallott rólad!

Máskor még ártatlanabb tréfát eszeltünk ki, mely mindig botrányba torkollt. Nem volt sok pénzünk, s ezért minden este megszámoltuk, és összeraktuk vagyonunkat. Azt hittük, hogy a közös kassza mindkettőnk könnyelműségére jótékony hatást gyakorol, amiről szó sem volt. Elhatároztuk, hogy a pénzt az autóbuszban számoljuk, de nem a tízes, hanem a hármas számrendszer szerint.

– Mennyi pénzed van, Zsuzska? – kérdeztem, mikor elindult a busz, és jó pesti szokás szerint mindenki azt figyelte, mit hallani a szomszédban.

– Három forint a kiserszényben. Még mellette is van három.

– Kétszer három, az tizenkettő – összegeztem jó hangosan.

Erre mindenki felfigyelt, még a kalauz is közelebb lépett.

– A pénztárcámban harminc forint.

– Tizenkettő meg harminc, az száztizenkettő.

– Meg egy.

– Száztizenhárom.

A megkönnyebbülés atmoszférája lengett végig az autóbuszon. Úgy látszik, mégis rosszul hallották, amit előbb mondtam.

– Nálad mi van?

– Egy forint a nadrágzsebemben – kapartam ki a pénzt. – A kabátzsebemben három.

– Az tíz.

Néma csend. Volt, aki megborzongott. Mások életkorunkat állapították meg: de messze túljártunk a tanköteles koron, és ruházatunk szerint úgy tűnt, hogy megtanultuk az egyszeregyet. Egyesek fejüket csóválták. Mások kidüllesztették szemüket, és összevigyorogtak. Meghülyült a világ! Kiesett a feneke! Rendőrt kéne hívni.

– És itt is két forint.

– Tizenkettő.

– Több nincs?

– Nincs.

– És a két forint a markodban, amit a kalauz visszaadott?

– Tényleg. Megfeledkeztem róla.

– Tizenkettő meg kettő, az húsz.

– Az én huszam, meg a te száztizenkettőd összesen százharminckettő. A tárcámban kétszázharminckettő. Csak két forintunk hiányzik, hogy háromszázunk legyen.

– De az ötödik kerekük, az nem hiányzik – szólt közbe egy hepciás kövér ember, aki nem bírta tovább.

– Az ötös nem szerepel számrendszerünkben, uram – intette le Zsuzsa gőgösen.

 

*

 

Egyelőre Zsuzska ujjaival játszottam. Közben szememmel szokványos szemleutamra indultam. A roló rekeszét néztem az ablak felett, a hosszúkás, barna deszkát, nincsenek-e áruló, friss repedések körötte a falon, ujjnyomok a vastag porban vagy más hasonló rendellenesség, ami azt jelentené, hogy távollétem alatt mikrofont szerelt be az ÁVO? Semmi gyanúsat nem láttam. A délutáni nap éles sárga csíkot rajzolt a függöny és az ablak szemöldökfája közti részre: volt ebben valami megnyugtató. Szemközt, a romházban a Miksa utca másik oldalán (a lapot időközben átköltöztették a Conti utcából) ott ültek az ávósok, összesen hatan, a téglával berakott ablakok mögött, és onnan, a lyukakon keresztül pislogtak át, láthatatlanul. Eleinte azt hittem, mindez beteges fantáziám terméke, de tapasztalatom az ellenkezőjét bizonyította. Jelenlétükre először az hívta fel figyelmemet, hogy a romház téglái közül kékes füst szivárgott elő. Gondoltam, laknak benne, talán szegény emberek, talán a régi lakók járnak vissza, vagy szerelmespárok használják, mióta a népi népuralom megszüntette a garniszállodákat, és az embereket a természet nem is oly lágy ölébe kergette.

Egy délután négy órakor észrevettem, hogy hat civilruhás jön ki. Testtartásuk, járásuk, válluk kétségtelenül jelezte, hogy hekusok, de ha még mindig kétségem lett volna, úgy csak szemmel kellett követnem őket a Miksa utca másik végéig, ahol két ávós kocsiba szálltak, és elhajtottak. Az őrségváltást éjfélkor megismételték. Ebből tudtam, hogy az ávó három sihtában dolgozik. Amikor Vándor Györgyit hazakísértem a két detektív ebből a kapuból bújt ki, és követett bennünket. Nyáron, ha az ablakok nyitva voltak, a diktálás az ötödik emeletről lehallatszott az utcára, a szűk úttesten át még beszélgetéseinket is kihallgathatták. Volt ebben valami iszonyú, hogy mindenütt ott vannak. Tizennyolcan minden áldott nap; ha a szerkesztőségben működő három spiclit hozzászámítottam, huszonegy, és ha csak négy titkosrendőr váltogatta egymást telefonbeszélgetéseink kihallgatásánál, huszonöt. Huszonöt ember ellenőrzött ötvenet, a szerkesztőség ötven tagját; és ezt a huszonöt ingyenélőt tartottuk el, dolgoztunk értük, hogy viszonzásul elvegyék kedvünket az élettől.

Időközben valaki kinyitotta a rádiót a könyvtárszobában, melynek ajtaja Zsuzska ajtajával szemben nyílt a folyosón. A tárgyalás közvetítése még nem kezdődött el. De a szenvtelen, kellemetlen orrhang már beolvasott egy tirádát, nyilván Rajkékról, mert nem volt se vége, se hossza, mint minden propagandaelőadásnak, hogy még az se tudja végighallgatni, akinek netán ez volt a szándéka. A szöveget nem tudtam kivenni, csak akkor, mikor Almássi, a szerkesztőségi spicli és könyvtáros, kopogtatás nélkül kinyitotta az ajtót. Hosszúkás, penészesen sápadt ábrázatát az ajtórésen át ferdén betolta, és mohó szemeit, melyek mélyen ültek mozdulatlan arcában, körbevitte a szobán. Mindig a sarokba szorított állat benyomását keltette, ki üldözőire veti szemét, holott ő volt az üldöző. És persze az üldözött. A háború végén a nyilas párt egyik tevékeny tagjaként működött, de az ÁVÓ-n megzsarolták: ha szolgálatukba lép, nem állítják bíróság elé. Így került a szociáldemokrata pártba, majd a Népszavához.

– Nem jöttök meghallgatni a tárgyalást?

Nem mozdultam, csak Zsuzska ujjait szorongattam. Ő meg kérdő pillantással nézett rám.

„…Rajk László és hitvány bűntársai el akarják pusztítani a mi új, szabad és boldog életünket…” darálta a rendíthetetlen orrhang a rádióban. „…Ezek az összeesküvők, diverzánsok és kémek, az imperialista hatalmak és Tito ügynökei, ezek az elvetemült…”

– Nem. Nem és nem – válaszoltam a rendőrkémnek.

– És miért nem? – kérdezte Almássi élesen.

– Kommentár nincs – mondtam, és csuklómmal intettem: mehet.

Hallgatóztam, nem maradt-e ott a nyitott ajtó félfája mögött, de ez felesleges aggodalom volt. Almássi silány emlékezőtehetséggel rendelkezett. Valahányszor sorra járta a szerkesztőségi szobákat, hogy provokáljon, minden egyes beszélgetés után visszarohant a könyvtárszobába, hogy a hallottakat papírra vesse. Folyton félt, hogy kifelejt valamit; mondhatni, lelkiismeretlen foglalkozását nem csekély lelkiismeretességgel űzte.

Kiejtettem kezemből Zsuzska ujjait. A monoton orrhang elhallgatott. Egyszerre Rajk hangját hallottam, pontosan úgy, ahogy a párizsi kávéházból emlékeztem rá. A tanácselnök kérdéseire válaszolt. Szavait nem tudtam kivenni, csak hallottam, hogy folyékonyan és hosszan beszélt, nem úgy, ahogy a vádlott a bíró kérdéseire felelni szokott, hanem ahogy a színész mondja fel a jól betanult monológot a századik előadás után, ahogy a tanár kedvence, a legjobb diák fújja a leckét; és nem úgy, ahogy egy ember az életét védi. Arra gondoltam: Almássi most asztalánál ül a könyvtárban, és jelentését körmöli. „Míg a szerkesztőség kollektíven hallgatta az áruló Rajk és cinkosai bűnpörének tárgyalását, addig Faludy György és Szegő Zsuzsanna együtt pusmogtak szerkesztőségi szobájukban. A per tárgyalásának meghallgatására szólítottam fel őket, de kérésemet elutasították.” Vagy tán így: „Faludy és szeretője, mint a sarokba szorított fenevadak ültek a szobájukban a Rajk-tárgyalás alatt. Nem mertek előbújni rettegésükben, hátha őket is leleplezik.”

A könyvtár ajtaját kinyitották. Most pontosan és jól hallottam, amint Rajk a bíró kérdésére válaszolt.

– Igen, kérem. Megismerem a fényképet. Ez a csőszkunyhót ábrázolja, nem messze Pakstól, ahol Rankoviccsal találkoztam. Ez pedig a 116-os kilométerkő.

Előrehajoltam, és hozzászorítottam arcomat Zsuzska arcához. Szemgolyóim, melyek több mint harminc esztendeje hiba nélkül szolgáltak, és úgy forogtak, mint a legjobb svéd golyóscsapágy, egyszeriben recsegni kezdtek, mintha csak homok vagy száradt anyag került volna közébük. Lábujjaim, melyek máskor békén nyúltak el egymás mellett, mint alvó lovak az istállóban, ki-ki a maga helyén, cipőm orrában most görcsösen egymásba csavarodtak. Mi van velem? Attól félek, hogy néhány nap múlva nekem is osztoznom kell Rajk, Justus, Horváth Zoltán sorsában, és nekem is hasonló bődült hülyeségeket kell majd vallanom nyilvánosság előtt – hogy például rendszeresen, és így ma délelőtt is, egy dunántúli kukoricás kellős közepén találkoztam Allan Dullesszel, az amerikai titkos ÁVO szolgálat vezetőjével, akitől utasítást kaptam Rákosi meggyilkolására, miközben cinkosom, Alföldi az utat figyelte: nem jön-e az örökké éber ÁVO, vagy maga Rákosi Mátyás az út porában, hogy csínytevéseimet leleplezze? Vagy azért éreztem e szorongásos hányingert, mert magamra maradtam, itt vagyok egyedül, amilyen egyedül még sohasem voltam és szorongásaimat nem tudom elmondani senkinek, még ennek a lánynak sem, akit szeretek, és akinek ujjaival játszom? Vagy az erkölcsi felháborodás hatalmasodott el bennem, mely a század elején, a Dreyfus-per idején Zolát, France-t és Martin du Gard-t elfogta, hogy át akarok szaladni a könyvtárszobába, hogy leverjem a rádiót, felugorjak az asztalra és ott tegyek vallomást Rajk ártatlansága mellett, és ne engedjem magam elhallgattatni, amíg engem is odaültetnek melléje a vádlottak padjára? Mert jóval könnyebb elviselni azt, hogy az embert ártatlanul akasszák fel, mint végignézni, hogy másvalakit akasztanak ártatlanul, és közben megrohadni – vagy nem? Mindenki menti a bőrét, amíg a más bőrét nyúzzák?

Arcommal, még egyszer megérintettem Zsuzska arcát és felsóhajtottam.

– Mi baj, Gyurka? – kérdezte, nyugodtan és ártatlanul.

– Semmi, semmi. Nekem lenne bajom? Egyetlen betegségem, hogy gyógyíthatatlan boldogságban szenvedek – hazudtam folyékonyan, és leugrottam az asztalról. Az ablak elé álltam; a vadsárga napfény még mindig ott ragyogott a függöny fölött.

 

… Nézd, nézd szerelmem, hogy nyilazza még fényét a nap, amíg kelet felől felhők gyűlnek fejemre, és nyugatról sem jön lágy főn, amely szétfújná őket – mondd, mit tegyek? hunyjam be a szemem s hajtsam le fejemet szőke hajad árjába, szőke árvalányhajadba, hová pókhálót még nem font az ősz, és mondjam el, hogy száz testvér szerelme sem oly erős s nagy, mint az én szerelmem – mit bánom hát, hogy két párton vagyunk, legszívesebben mindjárt elfeledném a nagy viszályt, ha Capuletjeid nem sandán ölnének, hátulról mellbe, s te nem rajongnál értük oly igaz lélekkel, és oly hamis logikával s bűneiket nem mondanád erénynek…

 

Annyira elmerültem Rómeó és Júlia rögtönzött paródiájában, hogy észre se vettem, amint Komor Imre nesztelen gumitalpán belépett a szobába, és megállt az íróasztal előtt. Néhány hónappal ezelőtt, amikor először jött a szerkesztőségbe, és még nem ismertem, ugyanilyen nesztelenül lépett szobámba, és állt meg asztalom előtt, remekül szabott fekete ruhájában, gőgösen összeszorított ajkával, ezüst hajával és Robespierre-profiljával. Két és fél órán keresztül beszélgettünk, méghozzá semmi másról, mint Aiszkhüloszról. Mindent tudott róla, még azt is, hogy a népbíróságról Aiszkhülosz hasonlóan lesújtó véleményt vallott, mint jómagam. A beszélgetést Aiszkhüloszra ő terelte, nem én; le akart venni lábamról műveltségével, és le is vett; meg akarta mutatni, hogy nem minden kommunista műveletlen és barbár, vagy legalább ő nem az.

– Jól van – mondta most, és hátrasimította haját, ahogy megállt Zsuzska íróasztala előtt. Nyilván hallotta és megértette rögtönzött versikém utolsó sorait, de Komortól nem volt mit tartanom. Sosem volt tőle mit tartanom, de a legkevésbé ebben a pillanatban. Örömmel nyugtáztam, hogy végre-valahára olyasvalakivel szívok egy levegőt, aki Rajk ártatlanságáról ugyanúgy meg van győződve, mint én magam, noha persze sohasem tesz erről említést, de még célzást sem. Hogy olyasvalakivel szívok egy levegőt, aki maga is több évet – állítólag hetet, de azt sem említette soha – töltött szovjet rabságban. Hogyan tudott kommunista maradni mégis? És hogy bírja most?

Futó pillantást vetett mindkettőnkre: csak éppen hogy szempilláját felemelte és leeresztette. Bár e pillantás mást jelentett, nem kis kárörömmel állapítottam meg, hogy Komor képtelen egyedül maradni szobájában, míg a Rajk-per tárgyalása folyik. Kézfejével hátrasimította haját. A mozdulat ezúttal azt jelentette: no jól van, itt vagytok együtt. Nem bánom.

Komor ugyanis mindent megtett, hogy szerelmünket megakadályozza; mindent, ami módjában állt – de a szerelem ellen még egy kommunista főszerkesztőnek is hiányosak az eszközei. Komor indokai szerelmünk ellen nem voltak becstelenek, és az ésszerűség határain belül mozogtak. Külföldi útjaimra, külföldi barátaimra és hosszú emigrációmra való tekintettel, meg azért is, mert ismerte gondolkodásmódomat, és azt is tudta, hogy Rákosi születésnapjára nem sikerült verset kihúzniok belőlem, jövendő sorsomat a népi demokráciában nem látta kecsegtetőnek. Ezért többször ajánlotta Zsuzskának, keressen más partnert, mérnököt, aki párttag 1946 óta, vagy hasonlót. Konok ellenállásunk – pontosabban teljes közönyöm meggondolásaival és félelmeivel szemben s az a tény, hogy Zsuzska kigúnyolta tanácsait, mondván: „Imre, te olyan vagy, mintha egy szereplő felemelné mutatóujját a Rómeó és Júliában, és azt mondaná: gyerekek, ne csináljátok ezt, mert baj lesz belőle” – ellenállásunk végül is diadalmaskodott, és Komor fokról fokra megadta magát. Mi több, amikor látta, hogy jó tanácsait vihogás fogadja, maga segédkezett, hogy házasságunkat tető alá hozza – amit így kell venni a szó szoros értelmében, mert a probléma merőben lakásprobléma volt.

– Zsuzska, kitűnő, lényegbevágó és tömör cikket írtál a kozmopolitizmusról. Arról a tárgyról, amelyről te, Gyurka, nem voltál hajlandó cikkezni.

– Azt akarod mondani – nevetett Zsuzska –, hogy jobb cikkeket írok, mint Gyurka? Majdnem az egészet névtelen brosúrából másoltam ki.

– Nem – mondta Komor. – Nem akarlak benneteket egymás ellen kijátszani. Ilyesmit én nem próbálok. És ha próbálnám, hiába próbálnám. Csak azt akartam mondani: Zsuzska cikke nemcsak azt bizonyítja, hogy jól ír. Azt is, hogy Zsuzska tudja, miről kell írni. Cikke azt mutatja, hogy jó úton halad. Azon az úton, melyen igazi bolsevik lesz belőle.

Komorra néztem: a gúny nyomát kerestem arcán, de hiába kerestem. Zsuzskát leste, elismerten, majdhogy büszkén.

– És hogy határoznád meg saját szavaiddal az igazi bolsevikot? – kérdeztem. – Olyasvalaki, aki a marxizmus-leninizmusba vetett rendíthetetlen hitét…

– Bolsevikká lenni nem hit kérdése. A mi bibliánk nem úgy kezdődik, hogy „kezdetben vala az ige”. Mi azt mondjuk: „kezdetben vala a tett”. Mit tudnál tenni a pártért, Zsuzska?

Zsuzska legnagyobb bánatomra elpirult.

– Meg tudnék halni a pártért – mondta, pillanatnyi gondolkodás után.

Komor mérges pillantást vetett mindkettőnkre. A Rajk-per pattanásig feszítette mindannyiunk idegeit; Zsuzska válasza is csalódással töltötte el.

– Ez nem elég – mondta. – Meghalni a pártért: semmi. A bolseviknak ölnie kell a pártért, ha szükség van rá.

– Ártatlan embereket is? – álltam eléje. Meg akartam akadályozni, hogy ezzel a teátrális végszóval távozzék.

– Abszolút értelemben mindenki ártatlan – felelte Komor. – Mindenki. És relatív értelemben mindenki bűnös, akit a párt bűnösnek tekint.

Kiment az ajtón, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy szobájába tér vissza. De a küszöbön megállt: a folyosó túloldalán, a könyvtárból Rajk hangja áradt feléje, hangosan, világosan, félreérthetetlenül. Komor lába mintha gyökeret vert volna; arcán megdöbbenés helyett másvalami tükröződött: szórakozottság, fáradtság, unalom, sőt némi önhitt fölény, ami talán természetes olyan embernél, aki már száz és száz hasonló pernek volt tanúja. Abban a pillanatban, mikor észrevette, hogy figyelem, megsimította a kézfejével haját, és profilját elfordította.

„A fegyveres erőket, melyekkel a népi demokratikus rendszert meg akartam dönteni, Jugoszláviában, Olaszországban és Ausztriában élő magyar fasiszta emigránsokból, csendőrökből és hasonlókból akartam megszervezni – hallatszott Rajk hangja. – E fegyveres erők mellé Tito miniszterelnök még más fegyveres erőket is ajánlott fel nékem, mégpedig, a jugoszláv hadsereg…”

„Tito miniszterelnök nem ajánlott fel magának más fegyveres erőket is?” – vágott közbe a bíró.

Komorra néztem, aki észrevette pillantásomat, csakúgy, mint a rossz időzítést, illetve azt, hogy Rajk előre betanult vallomást fúj. Aztán, csuklójának bocsánatkérő és bátorító mozdulatával, elfordult tőlem, és továbbsietett a folyosón. Mintha csak azt akarta volna mondani: ez volt az első per. Idővel majd megszokom; a harmincadiknál már jobban szinkronizálják a vallomást a bíró kérdéseivel, avagy talán én fásulok el annyira, hogy nem bánom a rossz szinkronizációt sem, sőt észre se veszem.

A szerkesztőség vagy harminc munkatársa tartózkodott a könyvtárban: néhányan a széken, mások a zöld tanácskozóasztalon ülve hallgatták Rajk vallomását. A szerkesztőség hajdani tizennégy szociáldemokrata tagja közül hetet kidobtak vagy nyugdíjba küldtek, ketten külföldre menekültek, úgyhogy a régiekből csak öten maradtak. Az öt közül én voltam a könyvtárszobában – a többi négy ugyanis a lapot, a másnapi számot csinálta.

Ez a harminc ugyancsak „munkatárs” volt. A kommunista párt káderosztálya küldte őket a Népszavához, az elbocsátott vagy elmenekült kilenc helyére. Nem írtak az újságba, egyszerűen azért, mert nem tudtak újságot írni. Tanítani senki sem tanította őket, mert újságírónak születni kell. A riporter nem lehet meg bizonyos éleslátás, fürgeség nélkül, tudnia kell, hol keresse a riport anyagát, kivel beszéljen, és mint ítélkezzék a hallottak fölött; a detektív logikája s a jó bíró összegező képessége nem hiányozhat belőle. Még egy apró hír megírásához is nem csekély stiláris készség szükségeltetik: hogyan lehet egy eseményt a legtömörebben, a leglakonikusabban, fölösleges szó és szótag nélkül, lehetőleg egyetlen mondatban összefoglalni. Nyilvánvaló, hogy a harminc fiatalembert ilyesmire nem lehet megtanítani. Nem is volt rá szükség. Riportok a lapban nem jelentek meg, a híreket az MTI szállította: változtatás nélkül vettük át őket.

Komor megpróbálta, hogy a csellengő harmincnak valahogy hasznát vegye. Úgynevezett „üzemi riportra” küldte őket, hogy a gyárak életéről számot adjanak. Két-három hétig nyögtek minden egyes két-három flekkes riporton, aztán hozzánk jöttek, hogy javítsuk ki, majd lediktálták a gépírónőknek: így legalább íráshibáik elmaradtak. De a riportok nem sikerültek. Legtöbbje azzal kezdődött, hogy: „Miután a gyár kapujánál igazoltuk magunkat, és a portás feltelefonált a párttitkárnak, átmentünk a gyár virágokkal díszített udvarán, ahol csillogó szemű munkásokat láttunk, a szocializmus öntudatos építőit.” A munkások problémái nem kerültek szóba. A melósoknak volt annyi eszük, hogy ilyesmivel ne hozakodjanak elő, és a káderosztály-csinálta hírlapírók pontosan tudták, hogy előléptetésüknek, dupla fizetésüknek, az autón járásnak és a jó lakásnak ára van: munkástársaik gondjáról-bajáról tökéletesen meg kell feledkezniük. A bürokráciába való bejutás ára osztályárulás – mindig és minden esetben.

Egyébként a riportokból még az is kimaradt, hogy melyik gyárban járt az illető. Arról, hogy ott miféle gépek vannak, és hogy vonatkereket vagy klozetpapírt gyártanak-e, rendszerint ugyancsak nem esett szó, minthogy rendszerint államtitok tárgyát képezte. Úgy hiszem, Komor eleve sejtette, hogy a kísérlet nem sikerül. Végül elrendelte, hogy a harminc ember foglalkozzék „munkáslevelezéssel”. Ami azt jelentette, hogy válaszoljanak a munkásoknak a Népszavához küldött leveleire, részint a lapban, részint levél formájában. A népi demokrácia természetéből adódott, hogy ilyen munkáslevelek nem érkeztek a laphoz, kivéve a névtelen levelek seregét, melyek válogatott szidalmakat és trágárságokat tartalmaztak. Így Komor tanácsára megszervezték, illetőleg meg akarták szervezni az úgynevezett „munkáslevelezőket”. A harminc ember sorra járta Magyarország nagyobb üzemeit, és rábírt néhány száz munkást, hogy üzemi levelezőnek álljon be. Ingyen és bérmentve. De ezek az üzemi levelezők nem működtek, nem írtak, úgyhogy a végén a szerkesztőségben a munkatársak maguk gyártották a Népszavához írt leveleket, és feleltek rájuk.

Ahogy a könyvtárszobába léptem, Rajk hosszú monológjában oly bűneiről számolt be, melyekről még az ÁVO sem tudhatott. Almássi, a rendőrspicli, könyvtári íróasztalánál ült, háttal a többinek. Sztálin összegyűjtött munkáinak egyik kötetébe merült, de csak látszatra. Közbe-közbe hátrafordult, és végigmustrálta mind a harmincat, hogy kellőképpen ellenséges arckifejezéssel hallgatják-e Rajk vallomását, és vonásaik nem árulnak-e el rokonszenvet a vádlott iránt.

Én is ugyanazt tettem, mint Almássi: alaposan szemügyre vettem a harminc kollégát. A látvány nem volt elcsüggesztő. Valamennyien szemlesütve ültek, a szoba sarkába bámultak vagy a könyvespolc legalsó sorára, és gondosan ügyeltek, hogy Sztálin meg Rákosi portréja felé ne forduljanak, sőt még abban az irányban sem ültek. Az asztalon ülők az asztal szélét, a széken ülők a szék támláját szorongatták: mindegyik fogott valamit, mindenki támogatta magát valamivel. Még szerencse, hogy Almássi lélektani ismeretei nem értek odáig, hogy e magatartás okát kitalálja. Az ajtónál, közvetlenül mellettem, kopaszodó fiatalember ült; a füle paprikavörösen izzott. Fél évvel ezelőtt az illető német hangzású családi nevét Rajk László iránti tiszteletből, valamint karrierizmusból Rajkra magyarosította. Idegesen és ingerülten forgatta és csavarta magát a széken. Ez az izgés-mozgás, valamint fülének vörössége a névmagyarosítással állt közvetlen összefüggésben: azt hitte, le fogják tartóztatni, vagy legalábbis kirúgják állásából, noha nevének újabb megváltoztatásáért már benyújtotta a kérvényt.

Amikor Rajk befejezte monológját, a bíró kérdezett tőle valamit, majd öt percre felfüggesztette az ülést.

– Micsoda szörnyeteg ez, ez a… ez a… Rajk László – fordult felém Rajk Ferenc, a kollégám.

Nem válaszoltam. Magam is segítséget kerestem, és Zsuzska karjába fűztem karomat. Így álltunk egy ideig, közel egymáshoz, összepréselt vállal, míg elmosolyodtam. Eszembe jutott valami. Az, hogy a harminc ember közül ebben a szobában mindegyik meg van győződve Rajk ártatlanságáról, pontosan úgy, mint én magam. De én attól az egytől és annál az egynél keresek segítséget, aki hisz Rajk bűnösségében.

– Gyerünk le az utcára – ajánlottam.

Miközben lementünk a liften, eszembe jutott, hogy végem van. Végem van mindenképpen. Mert ha nem tartóztatnak le, és nem ölnek meg, hanem hagynak így szabadon, akkor sem érdemes ebben a világban élnem, akkor is hiába születtem. Egyetlen kötelességem maradt: mindezeket a dolgokat feljegyezzem, és a világ tudomására hozzam, ahol mit sem tudnak rólunk. De erre nincs módom – sem írásban, sem szóban.

Az utóbbit illetően tévedtem, azaz bizonyos mértékig tévedtem. Alig néhány héttel Rajk és társai kivégzése után Julien Benda látogatóba érkezett Budapestre. Az írástudók árulásának szerzőjét Párizsból ismertem: telefonon mondta, boldog, ha láthat, és szívesen ad interjút is. A Bristol Szálloda halljában találkoztunk: ez volt a nyugati vendégek hivatalos lakhelye. Alaposan megöregedett, amióta utoljára láttam Párizsban. Sajnálatos módon öregsége azzal a magabiztosan elégedett, diadalmasan ragyogó arckifejezéssel párosult, mely a szenilitás jele: bölcsnek, csalhatatlannak tartja magát, és új tapasztalatok szerzése helyett mindent régi tapasztalatai szerint ítél meg. Ahogy asztalához ültem, másik oldalán már ott csücsült egy jelentéktelen újságíró, akit beszélgetésünk alatt egyikünk sem vett figyelembe, valamint egy köpcös férfiú, akit Benda tolmácsának vélt – amiből annyi az igazság, hogy az illető tolmácsolt néki magyarról franciára, valójában azonban a titkosrendőrség megbízottjaként figyelte jeles külföldi vendégünket és mindazokat, akik vele elbeszélgettek.

Benda azzal kezdte, hogy alaposan megnézte Budapestet, az üzemeket is, és el van ragadtatva a népi demokrácia teljesítményeitől. Bizonyítékul a Bristol remek kosztját hozta fel, valamint a csepeli WM-ben tett látogatását. Kivitték az üzembe, ahol elbeszélgetett a munkásokkal; valamennyien legnagyobb megelégedésüknek adtak kifejezést. De ő nem elégedett meg ennyivel. Ahogy bevezették az üzembe, odament az első munkapadhoz, melyet bámulatosan tisztának talált, megkérdezte a gépnél dolgozó munkást, mennyit keres. Az illető megmondta, hogy havi 3600-at keres, kis villája is van, ahol feleségével lakik, valamint autója. „Hol az autókulcs?” – kérdezte Benda. A munkás elővette. „Jó – mondta fejcsóválva –, jöjjön ki az udvarra, mutassa meg a kocsit.” Nagyon szép kocsi volt. „Üljön be, és hajtson egy kört” – utasította Benda, aki még mindig gyanakodott. A munkás beült, és egy kört hajtott.

– Na látja – fordult felém, és botjával, amelyet combja mellé fektetett, megkoppantotta a nehéz szőnyeget. – Mikor lesz a francia munkás ott, hogy ilyen szép autót tartson, és ennyit keressen?

Amikor Benda megkoppantotta a szőnyeget, a tolmács ávós rám vigyorgott. Önkéntelenül én is elmosolyodtam, aztán átkoztam magam, hogy cinkosságot vállaltam. A tolmács ugyanis, aki Bendát kísérte, éppoly jól tudta, mint én, hogy a WM nagy szerelőműhelyében, az első munkapadnál a bejárattól jobbra, nem munkás, hanem ávós ül – idegen vendégek használatára. Ez az ávós nem dolgozik, és csak akkor tartózkodik ott, ha külföldi vendég jön – azért olyan tiszta a munkapadja. És az ávós nem hazudik, igazat mond. Valóban 3600 forint fizetése van – persze a lakást, a kosztot ingyen kapja, és az autó is az övé. A trükköt minden informált ember tudja Budapesten, nem így a nyugatról érkező vendégek, akik elég ostobák voltak, hogy tolmácsok és ávósok vezessék őket orruknál fogva e Potyemkin-falvakban – hol az emberek ruhájáról bűzlött a nyomor, és arcukról rítt le az elkeseredés. De ezt nyugati vendégek nem vették észre, kivált, ha költségszámlájukat a magyar nép viselte.

Ezután Benda rátért látogatása okára. A Rajk-ügy miatt jött. Részletesen elmondta, hogy Franciaországban még mindig akadnak oly emberek, akik azt állítják: Rajk ártatlan volt. Ő maga sem tudta pontosan kinek higgyen, noha egyik barátja, a híres de Jouvenel elmondta, hogy a Tito–Churchill-féle fasiszta összeesküvésnek Rajk volt a magyarországi főnöke; világos ez, mint a nap. Ő azonban az objektív valóság híve, és személyesen, a hely színén akar meggyőződni az igazságról, valamint arról, mennyiben igazak a magyar gazdasági helyzetről keringő rémhírek, melyeket Franciaországban oly vadul terjesztenek – nem is szólva oly állítólagos élményekről, mint amilyeneket egy Kravcsenko nevű egyén összehazudott vagy amiket George Orwell, a hírhedt angol fasiszta állít.

Budapesten számos szavahihető emberrel beszélt. Írókkal, ügyvédekkel, történészekkel és politikusokkal. Ragaszkodott hozzá, hogy az illetők közt kommunista ne legyen. A megkérdezettek nem titkolták előtte – ahogy más előtt sem titkolják –, hogy a rendszer számos intézkedésével nem értenek egyet. Sokan közülük, méghozzá igen különböző szemszögből, élesen bírálták Rákosit is. Ugyanekkor azonban mind azt állította, és állítását mind megindokolta, hogy Rajk kétséget kizáróan hazaáruló és összeesküvő volt, aki külföldi kémszervezetek és Tito pénzén a fasizmus letűnt napjait akarta visszahozni Magyarországra. Sok adatból, sok beszélgetésből tisztázta e kérdést. A halálos ítélet, mely Rajkot és bűntársai egy részét sújtotta, kétségtelenül igazságos. Ez a legkevesebb, amit az ilyenek kiérdemelnek, bár ő maga részéről, humanista szempontból az agyonlövés mellett szavazott volna akasztófa helyett. De ez részletkérdés. Minden állam joga, sőt kötelessége, hogy az ilyen banditákat ártalmatlanná tegye. Éppen ezért nem csekély hálával tartozik elsősorban Rákosi Mátyásnak, aki erre az útjára meginvitálta, és minden segítséget megadott néki, hogy az igazságot kiderítse. Mihelyt visszatér Párizsba, nekilát könyve megírásának. Könyve a Rajk-perről szól majd. Azért írja, hogy a nyugati közvélemény szemét kinyissa, és tulajdon írói tekintélyével szálljon szembe a fasisztákkal és a reakciósokkal, akik az ítélet jogosságában kételkednek.

– Igenis, lesújtok ezekre a Júdásokra, ahogy ti sújtottatok le a Júdás Rajkra – fejezte be szavait, és botjával, a nyomaték kedvéért, még egyszer lesújtott lába előtt a zöld szőnyegre.

Állandó kísértést éreztem, hogy félbeszakítsam locsogását, és néhány tényt közöljek vele. Például azt, hogy mindazok az úriemberek, akikkel beszélgetett – persze tolmács jelenlétében – az úgynevezett „hivatalos pártonkívüliek” kategóriájába tartoznak. Benda náluk tett látogatása előtt valamennyiüket behívták a sajtóosztályra vagy az ÁVÓ-ra, ahol pontos utasítást kaptak, mit feleljenek Benda kérdéseire. Feltehetően engedélyt adtak nekik, hogy Rákosit és a népi demokrácia különféle intézkedéseit – nem utolsó sorban azokat, melyeket minden józan ember csak helyeselni tud – megkritizálják, sőt támadják.

De nemcsak felvilágosítással szerettem volna szolgálni Bendának. Meg akartam kérdezni tőle: mi történt az eszével? Hol hullatta el útközben, mint bélsarát? A Rajk-per szövegét már kiadták francia nyelven; miért nem azt tanulmányozza, és elemzi ellentmondásait, ahelyett, hogy egyes emberek vélekedésére alapítaná ítéletét? Nem hallott még Voltaire-ről? Anatole France-ról, Roger Martin du Gard-ról, akik mind műperekben igazságtalanul elítélt, sőt kivégzett emberek igazáért szálltak síkra, de úgy, hogy a periratokat olvasták, a résztvevőket, a környezetet és a vádlókat tanulmányozták, nem pedig hamis tanúkkal diskuráltak?

Végül pedig – és egyúttal mindenekelőtt – azt szerettem volna elmagyarázni, hogy életünk még mindig jóval tűrhetőbb lenne, ha Nyugatról nem látogatnának meg bennünket időnként ilyen tisztes, jószándékú, de rokkant agyú férfiak, mint ő, mint Andersen Nexő vagy Paul Éluard, hogy oly kétesértékű széplelkekről, mint Lion Feuchtwanger, hogy olyan politikai és irodalmi hamiskártyásokról, mint Jean-Paul Sartre, ne is szóljunk. Mert az ő és a hozzá hasonlók jöttétől oly sokat remélünk, és aztán, ha tulajdon idealista kényszerképzeteiktől és a bizantinus vendéglátástól megrészegedve hazautaznak, mindennél élesebben tudjuk, hogy a Nyugattól mit sem várhatunk. Menjen a fenébe, és írjon Párizsban mentől vastagabb könyvet arról, milyen boldogok vagyunk.

Benda beszéde közben még egy második ávós telepedett hozzánk. Kávéjukat szürcsölgették, és amerikai cigarettával kínálgattak bennünket; mind a kettő versenyt ugrált, ha arról volt szó, hogy tüzet adjanak. Teát ittam, már a harmadik csészével; a Bristol volt az egyetlen hely, ahol angol teát mértek, persze csak akkor, ha az ember külföldivel ült. Időközben az ávósok egy-egy cinkos, de nem minden megvetés nélkül való pillantást vetettek felém. Ez volt a legdühítőbb. A maguk fajtájának tekintettek, cinikus disznónak, aki velük együtt játssza a komédiát a moslékért, amit eléje vetnek.

Mikor Benda befejezte szavait, kérdő pillantást vetett felém. No, mit szólok? És nincs-e ellenvetésem? Újra éreztem a szinte ellenállhatatlan vágyat, hogy szemébe vágjam az igazat. Tudtam eleget, hogy szeget üssek a fejébe: Benda, minden szenilitása mellett is művelt és tisztességes ember. Lehetetlen, hogy néhány jól irányzott rúgással ne térítsem észhez. Vagy legalább elgondolkoztatom, és ez is elég. Akkor visszamegy Párizsba, és aligha írja meg tervezett könyvét a Rajk-perről. (Amiben nem én akadályoztam meg, hanem a halál.)

Mi lesz, ha kimondom, amit gondolok? Még attól sem kéne tartanom, hogy a detektívek nem engedik végigmondani. Legfeljebb pofákat vágnak. Csak utána szólnának oda Bendának, kétségbeesett képpel, hogy megbolondultam. Játékukat azonban oly rosszul játszanák, hogy Benda gyanút fogna. Nyilván a Bristol kapujában tartóztatnának le, miután neves vendégüktől búcsút vettem. Holnap az ÁVÓ-n arra kényszerítenének, hogy telefonon beszéljek Bendával. Hogy tudomására adjam: régi, hazudozási mániám vett erőt rajtam: mindig szerettem embereket megbotránkoztatni, és rossz tréfákkal játszani. Mélységesen megbántam a hazugságokat, amikkel tegnap bolondítottam. Már sokkal jobban vagyok. A hatóság, mely ismeri természetemet, cseppet sem haragszik. Jelenleg az ország legszebb idegszanatóriumába utaltak be, ahol a legjobb orvosok kezelnek, természetesen államköltségen, amíg ki nem verik belőlem az ördögöt. De hát érdemes? Ha megmondom az igazat, sosem látom többé Zsuzskát, és ez volt az utolsó három csésze teám. Tegyük fel, hogy Benda nem írja meg tervezett könyvét Rajk ellen. Tegyük fel, hogy ezentúl nem ad bizonyos nyilatkozatokat. No és? Okosabb lesz a Nyugat ettől? Benő tőle a State Department hivatalosainak fejelágya? Aligha. Érdekes-e, hogy ez esetben három- helyett ötsoros nekrológot kapok a Daily Heraldban és a Populaire-ben, ahol nevemet Salubynak vagy Falladie-nek írják? Az áldozat sem szubjektív, sem objektív értelemben nem éri meg. És mégis csak úgy égtem a vágytól, hogy megmondjam Bendának az igazat.

Óvatos célzásokkal kezdtem. Azt ajánlottam: beszélgessünk irodalomról és Anatole France-ra, meg Roger Martin du Gard-ra tereltem a szót – Benda France-nak tanítványa, Martin du Gard-nak pedig jó barátja volt. A Histoire contemporaine-ről és a Jean Barois-ról beszéltem, azaz France és Martin du Gard könyveiről, melyek a Dreyfus-perrel foglalkoznak, és e könyvek voltaképpeni hőséről, azaz Dreyfus kapitányról és ügyéről kezdtem elmélkedni. Azt reméltem, Benda kap a témán, és megérti, amit mondani akarok – hogy Rajk elítélése nem volt kevésbé igazságtalan, mint Dreyfusé. Itt nem kellett attól tartanom, hogy az ávósok elértik célzásaimat: a műveltség Péter Gábor államrendőrségén nem kötelező tantárgy. Sajnos, célzásaimat Benda sem értette meg.

Gyorsan témát változtattam: tudtam, hogy Benda értője a középkori irodalomnak. Walafridus Strabo reichenaui apátra tereltem a szót, a IX. század egyik legkitűnőbb írójára, aki nehéz betegségen esett át. Lázálmaiban azt képzelte, hogy a pokolban jár; amikor felgyógyult, megírta vízióit. Az európai irodalomnak ez lett az első könyve a pokoljárásról, Dante ötszáz esztendővel később Walafridus Strabo témáját írta meg újra, jóval tökéletesebben. Azt mondtam francia vendégünknek: a Rajk-könyv, melyet írni kíván, és Walafridus Strabo könyve közt érdekes ellentétet látok, csakúgy, ahogy Benda jó egészsége és életereje szemmel látható ellentéte a beteg Strabónak. Amikor itt tartottam, az ávósok unottan néztek maguk elé; azt gondolták, hogy a Strabo holmi svájci baloldali író, aki különben sem érdekes. Nos, folytattam, ilyen a kontraszt Benda között, aki meglátogatta Magyarországot és Strabo között, aki nem látogatta meg a helyszínét, melyről írt – azaz a poklot.

– Persze, hogy nem – szólt közbe Benda derűsen.

– Úgy van – mondtam boldogan. – Ő leírta az irreálist, amit nem látott. Ön pedig az ellenkezőjét fogja csinálni.

Azt akartam ezzel tudtára adni: a reichenaui apát leírta a poklot, melyet nem látogatott meg, míg Benda nem vette észre a poklot, melyet meglátogatott. Láttam: Benda töri a fejét, mit akarok mondani. Strabo könyvére, melyet fiatalságában olvashatott, nyilván még emlékezett. De mégsem kapcsolt.

Már azon voltam, hogy feladjam a küzdelmet, amikor Benda felállt, és megindult az illemhely felé. Diadalmasan indultam utána: elvégre az igazság az árnyékszéken is igazság. De mielőtt bementem volna a toalettre, sőt még Benda előtt, egy zömök, vagy harmincöt éves, lesütött szemű, nagy fenekű civil ruhás férfi – kétségtelenül detektív – ugrott be, és bereteszelte magát az egyik fülkébe. Egy másik, aki a bejárat felől érkezett, közvetlenül mellém állt.

– Látom, boldog, mióta itthon van, a hazájában, és vége az átkozott emigrációnak – szólt hozzám Benda. – Ugye, boldog?

– Mint Arius Konstantinápolyban – feleltem.

Az öregúr mintha meghökkent volna. Kétségtelenül eszébe jutott – mert ezt is fiatalkorából tudta –, hogy Ariust politikai ellenfelei Konstantinápolyban egy nyilvános vizeldében gyilkolták meg.

– Látom, jó humorát még nem vesztette el – szólt vissza kissé bizonytalanul. Nem tudta hová tenni megjegyzésemet, mert emlékezete csak a múlttal kapcsolatban működött. Mivel elvégeztem szükségletemet, az öreg pedig csak éppen akkor kezdte valahogyan, és a mellettem álló detektív gyanakvó pillantásokat vetett sliccem felé – ha valaki már végzett, hogyan mer itt állni? – otthagytam az öreget, nehogy Arius sorsára jussak.

 

*

 

Több mint fél esztendővel később, egy forró júliusi délutánon a Népszava szerkesztőségéből az Athenaeumhoz mentem át, hogy Havas Bandit meglátogassam.

Bandi néhány nappal korábban felhívott telefonon, és közölte velem, látni akar, azonnal, „méghozzá a te érdekedben”. Erre a „te érdekedben”-re azt feleltem: nem érek rá. Akkor holnap, vasárnap? Nem, mondtam. Hétfőn? Hétfőn sem érek rá. És kedden, szerdán sem. „Akkor csütörtökön” – mondta Bandi, rimánkodó hangon. „Nagyon szeretnélek látni. Hónapok óta nem találkoztunk. Pontosabban, több mint két éve.” Gyenge voltam, hogy a baráti hangra nem-et feleljek. Mégis megbántam, hogy elfogadtam a meghívást, mely a „te érdekedben” való fenyegetéssel kezdődött; és ahogy lementem a lépcsőn, átkoztam magamat, amiért engedtem a zsarolásnak.

Előző ősszel, a Rajk-per idején Havas Bandi a párizsi magyar követség főtanácsosaként működött Károlyi Mihály nagykövet mellett. Közvetlenül a tárgyalás másnapján Károlyi Párizsból Budapestre érkezett. Ő is rádión hallgatta a Rajk-pert és rájött, hogy a vádlott nemegyszer olyasmit vallott, aminek ő az ellenkezőjét tudta, mégpedig nem hallomásból, hanem mint az esemény szem- és fültanúja. Azaz minden kétséget kizáróan megállapította, hogy Rajk oly cselekedetekkel vádolja önmagát, melyeket nem követett el. Károlyi azért jött Pestre, hogy Rákosival beszéljen, és megmondja neki: ez a szegény Rajk elvesztette eszét; ne higgye el, amit mond, és mindenképpen kegyelmezzen meg néki. Nemes, de naiv és hiábavaló kísérlet volt. Bandi kevésbé naivan és kevésbé nemesen viselkedett. Mint a követség vezetője Károlyi távollétében sürgönyt küldött a kormányzatnak, melyben „Rajk László és cinkosai példás megbüntetését” követelte. A sürgönyt a követség valamennyi alkalmazottjával – a kultúrattasétól a takarítónőig – aláíratta. Ha Bandi Pesten tartózkodik, és hasonló sürgönnyel házal az Athenaeum tisztviselőinél, figyelemre se méltatom – bőrét menti, mit csináljon? De Bandi abban az időben Párizsban élt, családjával együtt, úgyhogy semmiféle veszélyt nem vállal, ha nem küld haza sürgönyt – arról nem is szólva, hogy nem Károlyi Mihály volt Rajk barátja és nem én, hanem Havas Bandi; ő rajongott érte, hencegett barátságával, és mutatta be nékem egy párizsi kávéházban. Az egyetlen, amit ilyen esetben tisztességes embertől elvártam, az az, hogy lemond a követségen viselt állásáról, és nyilatkozatot ad a párizsi rádióban, amelyben a Rajk ellen vezetett hajszát elítéli. De Bandi gyáva volt, noha kétségtelenül lelkiismeretfurdalást érzett: elég jól ismertem, hogy látatlanul is megállapíthassam.

Károlyi egy ideig nem kapott engedélyt Rákositól, hogy visszatérhessen Párizsba, miután hiába akarta meggyőzni a főtitkárt Rajk ártatlanságáról (ami már azért sem volt szükséges, mert Rákosi pontosan tudta, hogy Rajk ártatlan). Pesten egy ideig attól tartottak, hogy Károlyit lecsukják. Rákosi azonban, a nemzetközi visszhangtól tartva, végül visszaengedte Károlyit, aki lemondott nagyköveti rangjáról. Havas Bandi, vele ellentétben, ragaszkodott állásához. Hálából hűségéért, Bandit bízták meg a franciaországi kémkedés megszervezésével. Alkalmatlanabb embert nem is találhattak. Bandi nagy buzgalommal látott neki új munkakörének. Veres álbajszot szerzett be, és felsőajka végébe akasztotta, bár így sem tudta megakadályozni, hogy lapátszerűen kiálló rozmárfogai el ne árulják. Bábszínházi bábuszerű, ringó járásáról és mozdulatairól nem is szólva, meg a homlokát és ábrázatát elborító vörös szeplőkről, melyeknek mindegyike fénylett, mint a tilos forgalmi lámpa. Sötétkék, francia micisapkát nyomott bal fülére, rendkívül koszos nadrágot húzott fel, és ebben a maskarában beült a követségi Rolls-Royce-ba, a latin negyed egyik közismert bisztrójába hajtatta magát a követségi sofőrrel, aki a titoktartás kedvéért legalább ötven méter távolságban állt meg a bisztrótól. Ebben a bisztróban Bandi összesen négy egyént próbált beszervezni a magyar kémszolgálatba. Azzal kezdte, hogy italokat fizetett, majd az illetőt az illemhelyre hívta, ahol nadrágzsebéből tetemes összeget húzott elő, és meglobogtatva orruk előtt a bankókat, felszólította őket, hogy kémkedjenek, és további pénzt helyezett kilátásba. A négy közül három zsebre vágta a pénzt, és fűt-fát ígért Bandinak. Ezek hárman a francia titkosszolgálat ügynökei voltak. Negyediknek Bandi egy, a Sorbonne-on tanuló magyar diákra vetette hálóját, de ez, mihelyt az árnyékszéken a követségi főtanácsos és költő orra elé nyomta a pénzt, néhány pofont kent le néki. Ezek után a francia kormány – sajnos, nem várhatni el, hogy ilyen ügyekben humorérzékkel rendelkezzék – Bandit persona non gratának nyilvánította, és kiebrudalta Franciaországból.

A felsülésért Budapesten is haragudtak, bár ha tehettem volna, vezércikkben méltattam volna Bandit, aki végre csorbát ejtett azon a romantikán, melyet egyes harmadrangú írók a kémkedés körül fonnak. Behívatták a külügyminisztériumba, és ott, mint ahogy egyesektől értesültem, lehordták a sárga földig, megfenyegették, és kirúgták. Ezután néhány hétig mindenki azt hitte, hogy Bandit letartóztatják. Ezúttal azonban a dolgok abnormális irányban folytak. Bandit Haraszti Sándor, az Athenaeum vezérigazgatója titkárává nevezték ki. A legtöbben gratuláltak szerencséjéhez, de én úgy éreztem: jobban teszem, ha barátságunkról többé nem veszek tudomást. Noha Bandi hivatala ugyanabban a háztömbben (a Körút-Rákóczi út-Miksa utca-Dohány utca közt) szobámtól alig száz méterre volt, nem találkoztunk, még véletlenül sem. Vigyáztam, hogy a Körútnak arra a részére – a Rákóczi út és a Dohány utca közt – ne tegyem ki a lábamat. Egyébként is csak rosszakat hallottam róla. Hogy régi barátait kerüli, hogy pártnagyságokkal érintkezik, és minden második mondatát „mi proletárokkal” kezdi. Azt is, hogy alárendeltjeihez és beosztottjaihoz, gépírókisasszonyokhoz, portásokhoz és hasonlókhoz pimasz, hogy micisapkát hord (amit a párizsi kémkörút kivételével sohasem tett, mert szabad fővel szeretett járni), hogy elvesztette minden humorát, és a keze remeg. Ez utóbbihoz minden oka megvolt. A kommunista földalatti mozgalom egykori tagjaként, Rajk barátjaként már eleve a legsúlyosabb gyanú alá esett. Mint egykori angliai emigránst és párizsi követségi főtisztviselőt még nagyobb veszély fenyegette. Ráadásul Károlyi Mihály társaságában annak idején néhány napot töltött Bledben, Titónál. Ez volt a legveszedelmesebb vád valamennyi közül, ha meggondoltam, hogy erre az utazásra Károlyi Mihály engem is meghívott – azzal a kifogással vágtam ki magamat, hogy államférfiak és politikusok az ő személyét kivéve halálra untatnak – most is libabőrös lett a hátam.

De lúdbőrözött a hátam attól is, hogy Bandival kell találkoznom. Nagyon lassan mentem le a Népszava szerkesztősége sötét és hűs lépcsőházában, de a verejték még így is elöntött, holott odafenn, a szerkesztőségi szobában legalább öt fokkal melegebb volt. Ez a verejték („népi demokratikus verejték”-nek neveztük, mert a rendszer sajtolta ki, pontosabban a félelem, melyet a rendszer keltett polgáraiban) ezúttal csak a hónom és a köldököm közti háromszögre szorítkozott, a patakkal mellcsontomon: vagyis aránylag csekély volt. Ilyenkor az ing úgy feszült gyenge, halandó bőrömön, mintha kanáliscső volna vasbetonból; mellbimbóim pedig, mintha visszájára fordultak volna: élükkel befelé karcoltak és szúrtak, mint a tüskék. Rákosi beszédei hallatán vagy az ÁVO Andrássy úti székháza láttán öntött el így az izzadság, és nemcsak engem, hanem mindenkit. Ezúttal verejtékezésemet az indította el, hogy Bandi jövendő sorsára gondoltam, mely felől semmi kétségem nem lehetett; de hogy a verejték-kór aránylag szelíd rohamot váltott ki belőlem, azon múlt, hogy Bandi sorsa némiképpen elfeledtette velem tulajdon jövendőmet, és hogy biztonságban éreztem magamat a hűs és setét lépcsőházban.

A Népszava szerkesztősége a ház ötödik emeletét foglalta el. A szerkesztőség tagjai kizárólag felvonón közlekedtek, fel- és lefelé, habár egy buzgó nem-kommunista pár hónappal azelőtt azt indítványozta: járjunk gyalog, hogy villanyt és kezelőszemélyzetet spóroljunk a népi demokráciának. Komor Imre undorral vetette el a „nyárspolgári stréberkedést”. A liftet én is használtam, ha Zsuzskával együtt érkeztem a szerkesztőségbe, de ha magam voltam, fiatalos hévvel futottam neki a lépcsőnek. Azt a kifogást eszeltem ki, hogy a New York-i felhőkarcolók óta fóbiát érzek mindenfajta felvonóban. Így aztán alaposan élveztem a lépcsőház édeni csendjét és nyugalmát, hatszor-nyolcszor mindennap.

A lépcsőház háromfajta gyönyörűséget is egyesített. Először is, hogy ott zavartalanul gondolkodhattam, amire másutt nem nyílt alkalmam. Másodszor, hogy biztonságban voltam, mert az ötödik emelet és a kapu közt nem tartóztathattak le. Tudtam, hogy a szerkesztőségi szobámból éppen úgy elvihetnek bármelyik percben, mint a Népszava villájából, ahol laktam – éjjel háromkor csakúgy, mint délelőtt tízkor. Az utcán is letartóztathatnak. Több ismerősöm tűnt el úgy, hogy békésen sétálgattak, amikor autó állt meg a járda mellett, egy kéz kinyúlt, és behúzta őket. A kapu előtt, a Miksa utcán is letartóztathattak; csak éppen itt, a lépcsőházban érezhettem magamat biztonságban Sztálin elől, oly biztonságban, mint a sírban. Harmadszor: itt nem találkozhattam senkivel, senki ismerőssel. A lépcsőházban rajtam kívül soha senki nem járt. Nem is takarították: hat hónappal azelőtt gyufásdobozt helyeztem az utolsó lépcső közepére a második emelet előtt: most is ott volt. Voltaképpen hosszú hónapok óta szinte senkivel sem jöttem össze, Zsuzskát és szüleit, anyámat és Wesselényi Miklósékat kivéve; ennek ellenére sem tudtam elkerülni, hogy utcán, vendéglőben, színházban vagy moziban ne találkozzam ismerősökkel. Ha pártnagyságok, hivatalos funkcionáriusok vagy hasonlók voltak, rendszerint oly pánik vett erőt rajtuk, hogy még én éreztem magamat kínos helyzetben; ők már megszokták, hogy az enyémnél jóval kínosabb helyzetekben állandósult életük. Oly szemmel néztek rám, mintha kísértet került volna elébük, két lábon járó hulla, akitől óvakodni kell, mert, miként a vámpír, kiszívja vérüket, és végül őket magukat is a hullaházba juttatja, ahonnan nincs dísztemetés. Akadt olyan is, aki a színházban, az első felvonás utáni szünetben kitörő örömmel üdvözölt a büfénél, még a feketekávéját is hozzá akarta koccintani borospoharamhoz, karonfogva kísért vissza ülésemhez – és a második felvonás után, amikor véletlenül szembejött velem (éppen azon törtem a fejemet: hogy vakarom le ezt a piócát), úgy tett, mintha nem ismerne. Közben felvilágosították, hogy hulla vagyok.

Ezúttal is, mint mindig, csigalassúsággal mentem le a lépcsőkön, hogy kellőképpen kiélvezzem a helyzetet. Minden egyes lépcsőfokon megálltam, vártam, aztán kinyújtottam a lábamat, és lassan áthelyeztem testem súlyát a következő lépcsőre, magam után húztam másik lábamat, álltam – és így tovább. Közvetlenül a negyedik emelet alatt, magasan fent rendkívül piszkos, sárga tejüveg ablak nyílt, melyen némi világosság szűrődött be. Valahányszor idáig értem, hosszabb szünetet tartottam, és vizsgálat alá vettem testemet és lelkemet egyaránt. Magam elé tartottam jobb karomat, és megállapítottam, hogy ujjaim éppoly hosszúak, mint régen, hogy napsütötte bőröm barnasága ellen sem emelhetek kifogást, körmeim vadul nőnek, és aljukon az ezüstös félholdak hamvasak és selymesek. Megsimogattam combomat és belemarkoltam vállamba; szinte remegtem a gyönyörűségtől, hogy tagjaim frissek még és kemények, hogy az öregség nem kezd erőt venni rajtam, és még teljes ember vagyok – még ezek között is. Legalábbis testben.

De így van – gondoltam – ösztöneimmel is; és hasonlóan sértetlenek gondolataim, ahogy voltaképpen lényemen sem esett csorba. Avagy talán, hogy pontosabban fejezzem ki magamat, gondolkodásmódom, egyéniségem, egész lényem állandó maradt és változatlan, nemcsak az utolsó négy esztendő során, hanem egész felnőtt életemen át, egyetemista korom óta, bizonyos mértékig képtelen fejlődésre, de ugyanekkor képtelen lealacsonyodásra, züllésre és alkalmazkodásra. Így maradtam fiatalos, de némiképpen konzervatív, naiv és befolyásolhatatlan, lázadó és helyhez kötött, egy és mindörökre, talán azért, mert ideáljaimat sohasem a jelenkorban kerestem, és prófétámul eredetileg Szókratészt választottam, oly csökönyösen, hogy senki más e helyet el nem foglalhatta. Így a kommunista ideológiát sem néztem más vagy ellenségesebb szemmel, mint bármilyen ideológiát – időszerűtlen, már születésekor is térdig érő szakállat hordó ideológiának, melynek uralma az emberek számára szükségszerűen azt jelenti, hogy igát raknak nyakukba, és hüvelykszorítót nyomnak ujjukra.

Gondolkozásom, egyéniségem tehát még ép volt és sértetlen. Kérdés azonban, hogy e helyzetet meddig tudom fenntartani, és mi jót tesz nekem? Nagyon kevés verset írtam, és amikor írtam se tudtam mit kezdeni velük. Elmúlt év szeptemberében Sztálint köszöntöttem hetvenedik születésnapja alkalmából – a magam módján. Zsuzsának, anyámnak nem olvastam fel a verset, nehogy kétségbe essenek miattam. De mit tegyek a kézirattal? Megtanultam kívülről a verset, aztán bementem a Nemzeti Múzeum könyvtárába, kivettem az 1848–49-es szabadságharc egyik napilapját, és versemet oly módon másoltam bele a régi újságpéldányba, hogy a vers egyes betűinek megfelelő egy-egy betűt aláhúztam ceruzával, mégpedig hátulról előrefelé, oldalról oldalra. Hazafelé menet, a múzeum lépcsőjén összetéptem kéziratomat, és a kézirat darabkáit sorra dobtam az utam mentén nyíló csatornanyílásokba. Két-három cafatot mindegyikbe, nem többet. Azt képzeltem, megnyugszom, de verejtékben fürödve értem haza. Arra gondoltam, hogy mindegyik csatornában ávós ül, merítőhálóval a kezében, és gyűjti a rendszerellenes kéziratokat, melyeket az emberek összetépnek, és félelmükben százszámra hajigálnak a csatornákba. Az ÁVÓ-n aztán, Péter Gábor óriási asztalán összeállítják a sok ezer cafatot, és az illetők letartóztatására indulnak.

Ahogy a lépcsőházban a második emeletig értem, majd túljutottam rajta, eredeti kellemes érzésem lassanként szorongásba csapott át. A félhomályból és a biztonságból egyre jobban közeledtem a lépcsőház kijáratához, ahol a kapualjban hatalmas papírbálák álltak egymás mellett. A legutóbbi szabotázskísérlet óta kapusszerű őr vigyázott reájuk, aki mindenkit gyanús szemmel méregetett, elsősorban engem, aki lift helyett gyalog közlekedtem, és nesztelenül bukkantam elő a lépcsőház félhomályából, hogy lépéseimet sem hallhatta – mintha csak kísértet közelednék.

Már a szabotázs előtt is, valahányszor ezeket a papírbálákat láttam, szinte ellenállhatatlan kívánságot éreztem, hogy benzines flaskát szerezzek be, zsebkendőt kössek a flaska nyakára, meggyújtsam a kendőt, és az üveget a papírbálák közé hajítsam. Ha nem is többre, de három napra megakadályozta volna a hazug napilap megjelenését, melynél dogoztam. Nem sok, de valami; viszont a rizikó túlságosan is nagy volt az elérhető eredményhez képest. Egyedül én magam jártam itt gyalog, és az volt az érzésem, hogy ezért én lennék az első számú gyanúsított.

Három héttel korábban valamelyik ismeretlen fegyvertársam végrehajtotta elképzelésemet. Égő ronggyal felszerelt benzinflaskát vágott a kapualjban elhelyezett papírbálák közé – legalábbis ez volt a vizsgálat megállapítása. Sajnálatos módon a tüzet eloltották, mielőtt nagyobb kár eshetett volna az épületben. A benzinflaska is csak két-három decis volt, holott én demizsonról álmodtam és igazi tűzvészről, mely átterjed az egész sajtókombinátra a háztömbben, és elintézi a féltucat hetilapot, a kiadót, a néhány száz regénykéziratot, a megszámlálhatatlan Sztálin- és Lenin-portréval együtt. A kár anyagilag pár millióra rúgott volna, szellemileg az ötfilléres mércét sem érte volna el.

A tűzeset előtt néhány perccel hagytam el a szerkesztőséget, délután három óra táján, hogy a János-hegyre menjek sétálni. E sétákat azért tettem, hogy függetlenségemet fenntartsam – azaz hogy újra és újra dokumentáljam még Komor előtt is, hogy nem vagyok szerkesztőségi kuli, aki nyolc, sőt tizennégy órát csücsül íróasztalánál, még akkor is, ha nincs semmi dolga, hanem független író, aki sétálni mehet még akkor is, ha sürgős dolga van. Sajnáltam, hogy e cselekedetemmel (kivált pártnapok, taggyűlések, értekezletek és hasonlók előtt támadt sétálási viszketegségem) elválasztottam magamat kollégáimtól, akik csak aludni jártak haza – de arra gondoltam: ha a kommunista kizsákmányolást és életük tönkretételét ily szótlanul tűrik, nem érdemelnek jobbat. Mikor este kilenc felé visszatértem a szerkesztőségbe, hogy Zsuzskát hazavigyem, már mindenki csak a szabotázsról beszélt. Azt képzeltem, hogy engem vesznek gyanúba elsőnek, s azzal kezdik: azért mentem el délután, hogy alibit biztosítsak magamnak – de erről szó sem volt.

Attól fogva három héten át az a nem is kellemetlen kényszerképzet üldözött, hogy a szabotázskísérletet én hajtottam végre, de most önmagam előtt is letagadom. A kellemetlen az volt, hogy azt képzeltem: a benzinesflaskára ostoba módon saját monogramos zsebkendőmet kötöttem. Valahányszor a kapualjban jártam, a papírbálák között mintha elszenesedett zsebkendő rongyait láttam volna, és a rongyok közepén kátrányfeketén csillogott a tökéletesen épen maradt, csak elszenesedett monogram: F. Gy. Ilyenkor vér tódult a fejembe, míg a portás újra gyanús szemmel méregetett: míg minden lépés közelebb vitt a kapuhoz, mely előtt ávós autó várakozhatott rám.

Ez egyszer azonban a kapus észre sem vett, amikor előléptem a lépcsőházból, majd ijedtében összerezzent, és mindkét kezével a levegőbe kapott. Megleptem gondolatai közt, és ugyan mik lehettek e gondolatok? Talán mégsem én, hanem ő követte el a szabotázscselekményt, és próbálta a New York-palota komplexumot a benzinesflaskával felgyújtani? Nyilván attól reszketett, hogy elcsípik. Ehelyett küldöncből portássá léptették elő. Így nehéz helyzetbe került, mert hogyan akarja másodszor is felgyújtani az épületet? Az ilyen kísérlet fejébe kerülne – és úgy látszik, mégis ennek módozatain töprengett.

Mindannyian fel akarjuk gyújtani ezt az épületet – gondoltam elégedett mosollyal, és kiléptem az utcára. Komor kocsiján kívül egyetlen autó sem állt lenn, csak két teherautó a nyomda előtt. Sehol gyanús, csellengő detektívek vastag nyakkal és maguk elé fordított tekintettel. Odább néhány rikkancs állt, kiket szemre ismertem; a Miksa utca másik végén háziasszonyok jöttek cekkerrel és csomagokkal. Annyira megörültem mindennek, hogy megálltam a kapuban és cigarettára gyújtottam. Úgy látszik, áldozatul estem a tömeghisztériának. Legfőbb ideje, hogy tüzetesen revideáljam gondolataimat. Két héttel azelőtt például, amikor megtudtam, hogy Kéthly Annát letartóztatták, cédulát hagytam a szerkesztőségben Zsuzska asztalán, hogy eltűnök huszonnégy órára verset írni, és kimentem vicinálison Dunaharasztira. A községen átsétáltam, és az Árpádkori templomnál lekanyarodtam a vízparti kocsma felé, ahol gyakran szálltam meg egy-egy éjszakára, éjféli fürdésre, pihenésre, versírásra. A kocsmának egyetlen vendégszobája volt, inkább kuckó, azt is csak nekem adták ki éjszakára. Amikor az ösvényen befordultam a nádasba, észrevettem, hogy egy biciklista követ. Többször hátrafordultam, hogy megnézzem magamnak. Nem tagadhattam le, hogy ávós volt: erre vallott hájasan undok kontúrja, kényszeredetten öntelt tartása, sunyin alávaló nézése – az emberé, akit arra tanítanak, hogy korlátlan hatalom és lehetőségek állnak rendelkezésére.

Egész éjjel a holdas Duna-ágban úszkáltam, aztán a parton ültem, végül ráfeküdtem a szalmazsákra, de nem tudtam aludni: Kéthly Anna járt a fejemben. Reggel visszaindultam Budapestre. Amikor a kocsmát elhagytam, és hátrafordultam, láttam, hogy az ávós, biciklijével kezében előbújik a bokrosból, közvetlenül a trágyadomb mögül. Szóval ott töltötte az éjszakát, és leskelődött. Álmosan pislogott. Úgy tetszett, mintha át tudnék látni mellkasán, akár egy röntgenképen. Szíve helyén néhány jól kiszáradt, szalmás lógombóc tűnt fel, ahogy a trágyadomb előtt ellépdelt. Ez akkoriban – fáradt voltam, álmos és kétségbeesett – nem tűnt különösnek; mi több, egész természetesnek tartottam, hogy az ávós lógombócot hord szíve helyén, és még vigyorogtam is. De most, ahogy kiléptem a szerkesztőség kapuján, és sem ávós, sem más gyanús jelenség nem volt közelemben, ráébredtem, hogy alighanem látomásom volt. Az ávóst álmodtam, biciklijével és lógombócszívével együtt. Semmi ok aggodalomra.

Semmi ok aggodalomra. Igaz, hogy közben Szakasits Árpádot, a köztársaság elnökét is letartóztatták és még sok szociáldemokratát. De a letartóztatott szociáldemokraták mind-mind miniszterek, államtitkárok, tábornokok, ezredesek, képviselők vagy szakszervezeti és munkásvezérek. Politikusok egytől egyig. Egyetlen szociáldemokrata írót nem tartóztattak le, sem Kassák Lajost, sem Bóka Lacit, sem…

– Mi az? Te még mindig szabadlábon vagy? – vágta ketté gondolataimat egy magas, angolos külsejű, élesre borotvált férfi, miközben majd hogy karja közé futottam a Körút és a Dohány utca sarkán. A találkozás oly váratlanul ért, hogy három percig is eltartott, míg felocsúdtam, és ráismertem az illetőben Horváth Gida báróra.

– Minden vezető szociáldemokratát letartóztattak. Abból, hogy téged nem tartóztattak le, arra kell következtetnem, hogy nem vagy fontos ember, és nem is fognak letartóztatni – folytatta Horváth mosolyogva. Nyilván rájött, mennyire megijesztett.

Horváth báró nagybirtokos volt; a második világháború alatt a magyar ellenállási mozgalom egyik vezetőjeként működött. Amikor a nagybirtokot a háború végén felosztották, külön törvénycikket hoztak, melyben nemzeti és németellenes érdemeik fejében néhány nagybirtokosnak megengedték, hogy 300-300 holdat megtarthassanak. 1948-ban a kommunisták Horváth báró szomszédait próbálták rávenni, hogy kergessék ki őt kúriájából, és vegyék el a háromszáz holdat; de a parasztok, akik ismerték és szerették, nem dőltek be a bujtogatásnak. Végül a kommunisták a nyíregyházi börtönből néhány teherautó-rakomány nyilas közbűnözőt – gyilkosokat és tolvajokat – indítottak útnak ávós felügyelet mellett Horváth szatmári birtokára. Ezek aztán – amnesztia fejében – feldúlták Horváth kastélyát, és kisajátították a háromszáz holdat. A kormányzat Horváthot azzal kárpótolta, hogy teherautóvezetői engedélyt adott néki. Ezzel kereste kenyerét a sok nyelvet értő, nagy műveltségű, tehetséges ember. Noha azért, amit Horváth elszenvedett, semmi felelősség nem terhelt, mégis azt éreztem, hogy arcomról lepirul a bőr, valahányszor találkoztunk.

Mindez annyira zavart most is, hogy alig néhány szót morogtam, és továbbsiettem. Berohantam a New York-palota kapuján, felszaladtam a lépcsőn, és amikor az egyik magas ajtón megláttam Havas Bandi névtábláját, félrelöktem a szolgát, aki be akart jelenteni, és kopogás nélkül berontottam hozzá. Bandi ingujjban ült íróasztala mögött; közvetlenül előtte ventilátor forgott.

Amikor feljöttem a lépcsőn és kettesével ugrottam át a fokokon, az járt fejemben: milyen kínos lesz Bandinak a párizsi követségen és a Rajk-perben viselt dolgai után, ha ez az ember, régi barátságunk etikettje szerint átölel, mint ahogy szokta, és megcsókolja midkét arcomat. Csókoljam vissza? Bandinak azonban eszébe sem jutott hogy megöleljen, csak úgy félig-meddig görnyedt fel székéről, és kezet nyújtott. E könnyed kézfogást arcátlanságnak minősítettem és feldühödtem, holott az ölelés lett volna a kínosabb.

Vagy csak fél tőlem? Íróasztalával szemben ültem, közvetlenül előtte. Udvarias kérdésekkel kezdte: hogy érzi magát Zsuzska, mit írok – mire én is a szokványos kérdésekkel hozakodtam elő: mi van a feleségével? Mi van a gyerekeivel? Hol laknak? Hogy érzi magát munkakörében? Ha régen nem lettünk volna oly jó barátok, és nem együtt értünk meg néhány légi bombázást, menekülést, afrikai koncentrációs tábort és a marrakechi vérfürdőt, úgy ezek a kérdések nem hangzottak volna oly groteszkül; így azonban tűrhetetlen és nevetséges rituálé hatását keltették. Ráadásul úgy éreztem, hogy Bandit most látom utoljára az életben. Nem lehetne komolyabban beszélgetni? Egy hasznom azonban volt a közhelyek e tömegéből, a ventillátor jóvoltából ugyanis felfedeztem, hogy a Bandi előtt fekvő papírhalmaz közepe táján egy kötet borítólapja az Antiklerikális antológia címet viseli; a cím felett Bandi jellegzetesen kusza írásával, vörös tentával ez áll: Faludy, utána három vörös kérdőjel.

A nyitott ajtón túl Haraszti Sándor, az Athenaeum vezérigazgatója sétált fel és alá. Elegáns, kockás ruhát viselt, és abból a tényből, hogy szép ezüst haja feje búbján ágaskodott, mint a tollseprő, arra következtettem, hogy az ő szobájában is nyitva az ablak, és a ventilátor ott is jár – aminek a kánikula mellett másik oka is volt, és ezt belépésem pillanatától nem győztem méltányolni. Haraszti finoman metszett ajkát keményen összeszorította, és szemrevaló klasszikus profilját oly gőggel hordozta, mint a monstranciát a körmenetben. Harasztival ellentétben Bandi ábrázata csúf volt, kínosan csúf, csúfabb, mint valaha. Csúnyaságát mindaddig holmi groteszk báj enyhítette, paprikajancsi-szerű, kiforgatott és váratlan mozdulataiban volt valami vidító, váratlan, ami az embert elvonta arcától, míg most e bohóckodó mozdulatok tragikusan és öregesen hatottak, és nemcsak testét tették nevetségessé, hanem lényét is. Legalábbis így láttam azután, hogy asztalán megpillantottam az aktacsomót nevemmel és a három vörös kérdőjellel mögötte.

Haraszti Sándor a magyar kommunisták vezetői közé tartozott, ha nem is a szó szigorúan politikai értelmében. Elvtársaival ellentétben, kik a húszas és harmincas években sorra emigráltak Moszkvába, Haraszti Magyarországon maradt, és a földalatti mozgalom tanítómesterének szerepét választotta. Lényegében marxizmus-leninizmust tanított szigorúan a sztálini előírás szerint, a szokványos történelmi és gazdasági propaganda-toldalékkal, azaz édeskeveset különbözött a párt többi ideológusától. Annyiban azonban mégis különbözött, hogy 1945-től kezdve nem tört magasabb állásra, és nem lévén moszkovita, nem is kapott nagyobb állást – amivel a tisztesség látszatát keltette, amit javára írtam. Ennek ellenére ki nem állhattam. Alig néhány nappal azután, hogy Amerikából hazatértem, Károlyi Mihály megérkezett Budapestre Londonból. A Gellért Szállóban szállt meg. Lakosztálya előszobájában várakoztam reá és feleségére Haraszti társaságában, akit akkor láttam először. Haraszti a Szabadság című bulvárlap szerkesztője volt, és azon a reggelen éppen vezércikket írt lapjában a magyarság egyik büszkesége, a hazai társadalomtudomány megalapítója, és a dunai konföderáció apostola, az Oberlinben lakó Jászi Oszkár ellen. Haraszti liberális nézeteiért támadta Jászit. Ahogy ott ültem a mély karosszékben, miközben Károlyira várakoztunk, nem állhattam meg, hogy meg ne kérdjem: most, amikor az ország egyetlen romhalmaz, az utcákon temetetlen holttestek fekszenek, és a gyilkosok nagy része még szabadon jár közöttünk – valóban nincs nagyobb és sürgősebb gondja kommunista sajtótermékében, minthogy Jászi Oszkár ellen intézzen támadást? Azt képzeltem, Haraszti érveket hoz fel álláspontja igazolására. Mi sem állt tőle távolabb. Pökhendi hangon kijelentette, hogy tudomása szerint a szociáldemokrata párt tagja vagyok, törődjem tehát a szociáldemokrata párt dolgaival, és ne üssem orromat abba, amit a kommunisták csinálnak, ő nekem semmiféle felelősséggel nem tartozik. Erre a durvaságra azt válaszoltam, igaza van: az, amit összefirkál, valóban nem közügy, hanem kommunista magánügy, puszta véletlen, hogy ma reggel, először és utoljára elolvastam az általa szerkesztett sajtóterméket. Már ott tartottunk, hogy felugrottunk karszékeinkből, és azon voltunk, hogy egymásnak megyünk, amikor Károlyi belépett, és szétválasztott bennünket. Nagy örömmel vettem tudomásul, hogy Károlyi szeretettel ölelt magához, míg Harasztinak hűvösen nyújtott kezet, és foghegyről kezelte, miközben engem ebédelni hívott.

Azóta, valahányszor találkoztam Harasztival, mind a ketten sziszegő gyűlölettel szemléltük egymást. Ezúttal is, ahogy a szomszédban fel-alá járkált, és az ajtóban újra és újra feltűnt – úgy tett, mintha nem venne észre. De vajon akkor miért hagyta nyitva az ajtót és sétált az orrom előtt? Miközben Bandival közhelyeket mondogattunk oda egymásnak, szembeszögeztem tekintetemet Harasztiéval, úgyhogy kénytelen volt észrevenni. Mind a ketten harciasan rántottunk egyet állunkon, köszönés helyett. Ennek ellenére kénytelen voltam feladni eredeti elképzelésemet, hogy ezek ketten fel akarnak bosszantani, szórakozni kívánnak velem, hogy provokálni szeretnének. Alighogy Bandi asztalához ültem, láttam, hogy Haraszti kinyitja rádióját, anélkül, hogy állomást keresne. Bandi rádiója hasonlóképpen nyitva volt, és a két ventilátorral együtt négy szerkezet működött a szobában annak megakadályozására, hogy az ÁVO a telefonokban elhelyezett mikrofonokon keresztül lehallgathassa beszélgetésünket. Be kellett vallanom, hogy ezek, bármily ellenséges pofát vágnak és nagyképűsködnek, de baráti fogadtatásban részesítettek. Ha az ember barátokhoz ment látogatóba, kivétel nélkül mindig ily ceremoniális és elővigyázatos fogadtatásban részesült: a férfi a rádiót nyitotta ki, míg az asszony a telefont vitte ki a fürdőszobába vagy az árnyékszékbe. Harasztiról pedig, minden ellenszenvem mellett is tudtam, hogy sohasem fog denunciálni, sem engem, sem másvalakit azért, amit magánvéleményként tudomására juttatunk. Nem azért, mintha esetleg nem érezne kedvet ilyen denunciációhoz – hanem egyszerűen azért, mert ő is, csakúgy, mint Komor, abban az illúzióban él, hogy a diktatúrában szellemi szabadság uralkodik. Ha valakit denunciál, elismeri önmaga előtt, hogy ily intellektuális szabadság nem létezik.

– Nagy terveink vannak veled – mondta Bandi, aki nem kis hévvel hadonászott irányomba az asztalon keresztül, miközben könyökével karszékének fakarfáját verdeste, oly energiával, hogy felszisszent, s egy pillanatig hegyes könyökét vizsgálgatta. Én közönséges széken ültem, kezemmel térdemen mozdulatlanul, látszólag mint vádlott a vizsgálóbíró előtt, bár támadásra készültem.

– Mi jól tudjuk, hogy nem érdekel a pénz. De nemcsak pénzt ajánlunk, hanem dicsőséget is. Oly feladattal akarunk megbízni, mely hírt és nevet szerez néked. Úgy tartjuk, hogy e feladat elvégzésére senki sem alkalmasabb nálad az egész országban. Azt akarjuk, hogy egy antológiát szerkessz…

– Az Athenaeum Könyvkiadó Vállalat vagy a kommunista párt nevében beszélsz, hogy többes számot használsz? – vágtam közbe. – Vagy netán már akkor is királyi többest használsz, ha a magad nevében beszélsz?

Bandi egy pillanatig hallgatott, és fülig veresedett.

– Gyurka – mondta végül is –, az ötlet Rákosi elvtársé. De csak az ötlet. Hogy az ötlet kivitelezésével kit bízzunk meg, illetve, hogy téged bízzunk meg, az én elgondolásom. Sándor is szívvel-lélekkel mellette van. Mind a ketten aggódunk miattad. A városban a legvadabb rémhírek keringenek rólad. Hogy nem vagy hajlandó a kommunista pártnak dolgozni, hogy minden munka és kötelezettség alól kivonod magad, és egyszerűen semmihez sem adod a nevedet. Mi mind a ketten jól tudjuk, hogy ebből egyetlen szó sem igaz. Illetve csak annyi igaz, hogy ezek az ostoba rémhírterjesztők és rágalmazók félreértenek téged, és azt hiszik, hogy rosszul viszonyulsz a párthoz. Holott te csak a saját nemes módodon, partizán módjára, egyéni módon szolgálod a pártot. De meg kell értened, hogy ez a módszer manapság nemcsak félreértésekre adhat alkalmat, hanem alapvetően helytelen, mert a pártot nem partizánok módjára kell szolgálnunk. A gerilláknak vége van. Manapság mindannyian sorkatonák vagyunk, és egységes parancsszóra hallgatunk.

Arról van szó, hogy el kell oszlatnod a félreértéseket, melyeket meggondolatlanságoddal okoztál. És e félreértések tisztázására mi sem alkalmasabb, mintha elvállalod ennek az antológiának a szerkesztői tisztét. Ezért gondoltam úgy, miután előzetesen Sándorral megtárgyaltam a dolgot, hogy téged kérünk fel ennek az antikle…

– Bocsáss meg, hogy közbevágok – mondtam akkora agresszivitással a hangomban, hogy elképedtem –, bocsáss meg, de mielőtt rátérnél magára az ügyre, szeretnék valamit kérdezni, aminek nincs semmi köze ahhoz, amiről itt beszélni fogunk, de számomra ezerszer fontosabb mindezeknél a piszlicsári dolgoknál. Emlékszel-e még, Bandi, első találkozásunkra Párizsban, tizenegy esztendővel ezelőtt? Hadd tegyem hozzá, hogy akkor, tizenegy évvel ezelőtt, bizonyos mértékig más emberek voltunk, mint most. Legyen szabad azt is megjegyeznem, hogy te talán jobban különbözöl akkori énedtől, mint ahogy én különbözöm. De abban talán akkor is hasonlítottunk, hogy még nem hittük el: jön majd egy nap, amikor meg fogunk halni; most pedig tudjuk. Ha beleszerettünk valakibe, nyomban telefonon és személyesen értesítettük erről valamennyi ismerősünket. Azt hittük, hogy elérjük a célt, amiért élünk, és nem lehet, hogy ne legyen sikerünk. Nem kötöttünk különbékét vagy kompromisszumot a világ konvenciójával, szokásaival, előítéleteivel és gazságával. Szóval: emlékszel még arra a reggelre, amikor nyolc óra táján bekopogtál hozzám a Hotel St. André des Arts-ban? Ott ültem az ágyamon meztelenül. Mindjárt nagy vitába kezdtünk. Te fel voltál háborodva, hogy pizsama, illetve hálóing nélkül alszom; én dühöngtem, hogy ily korán vertél fel álmomból. De vitázni másról vitáztunk.

– Persze, hogy emlékszem – felelte Bandi kelletlenül, és némi habozás után, de arca ragyogott az örömtől.

– Látom – jegyeztem meg –, jól esik rakott íróasztalod mellől, magas állásodból visszagondolni a párizsi nyomorra. De mi történt azután, hogy felkeltettél álmomból?

– Lementünk a Szajnához, és folytattuk a veszekedést.

– Az néhány nappal később volt. És nem reggel, hanem alkonyat felé. De mi történt azon a bizonyos reggelen?

– Hellyel kínáltál. Leültem a rozoga, vörös karosszékbe. Azt mondtam: évek óta szeretlek, és rajongok érted. És hogy te is a baloldali intellektuelek nagy családjához tartozol, amire hevesen tiltakoztál.

– Helyes. De mit csináltam azután, hogy hellyel kínáltalak?

– Felkeltél az ágyból.

– És?

– Nem tudom.

– A szekrényhez mentem.

– És elővettél egy üveg vörösbort – jutott Bandi eszébe. Elvörösödött, csengő után nyúlt, és a szolgánál feketekávét rendelt. Tiltakoztam.

– Hozzon három flaska Balatoni Rizlinget a kocsmából – mondtam, és pénzt adtam neki. Bandit azzal nyugtattam, hogy van bőven pénzem, a vonatom ötvennégy óra múlva indul Csehszlovákiába, ahová a Népszava költségén megyek a karlsbadi (Karlovy Vary-i) filmfesztiválra; okosabban teszem, ha kiadom forintjaimat, mert forintot nem szabad Csehszlovákiába bevinni; különben is szeretek ily módon búcsút venni. Feketekávét már azért sem iszom, mert nem tartozom a baloldali intellektuelek családjához.

– Mit beszélsz nekem búcsúról, amikor két hétre mégy Csehszlovákiába?

– A mi időnkben, jobban mondva, a te idődben az ember sohasem tudhatja, mikor találkozik valakivel utoljára. Ezért szép ceremóniás búcsúzkodást akarok rendezni, mintha utoljára látnálak. Ehhez bor illik, mert annak a családnak, amelyhez tartozom, bor az itala.

– Melyik családhoz tartozol? – kérdezte Bandi szórakozottan, majd hirtelen élesen szembefordult velem, mint aki tudja, hogy sértés és gorombaság következik. A múltban, valahányszor életveszélybe kerültünk, mint amikor Franciaországon át menekültünk, a bayonne-i vámház lándzsa formájú kerítése előtt, az Áin Sok-i koncentrációs tábor kolerabarakkjaiban vagy a marrakechi mészárlásnál, Bandi szembogarában mindig egy keskeny, függélyes vércsík tűnt fel. Ez a vörös vonal most ott csillogott szemében, élesebben, mint valaha. Haraszti abbahagyta sétáját, és a szoba ajtajában állt, a félfának támaszkodva, és szavamat figyelte. Bandi pedig, noha úgy nézett rám asztala mögül, ahogy vizsgálóbíró néz a rablógyilkosra, akit most hoztak eléje, megvonaglott egész testében. Hát így vagyunk! Félnek – állapítottam meg. Ezért hagyják nyitva mindkét rádiót meg a ventillátort és az ajtót kettejük közt. Félnek! Jobban félnek, mint ahogy én félek. Ők barátaiktól tartanak, én ellenségeimtől. Ráadásul minden energiájukat arra pazarolják, hogy félelmüket egymás és önmaguk elől eltitkolják, nem úgy, mint én, aki nyíltan félek. Mondhatni, nyugodtan és félelem nélkül félek.

– Melyik családhoz tartozol hát? Nem mondanád meg? – kérdezte Bandi ismét. Ezt is úgy mondta, mintha holmi hivatalos ügyben tudakozódnék, de hangja kifulladt.

– Az írók családjához, fiacskám – válaszoltam; a fiacskám szót is azért tettem hozzá, hogy a köztünk lévő nem csekély rangkülönbséget hangsúlyozzam, pedig Bandi idősebb nálam.

Azt hittem, a támadás meghökkenti, de nem, sőt ellenkezőleg: mintha ez billentette volna vissza lelki egyensúlyába. Oly nyugodtan, amilyennek még sohasem láttam, kijelentette: aggodalmaim fölöslegesek; nekem nincs és nem lehet mitől tartanom. Oda se hallgassak az aljas rágalmakra, melyeket rólam terjesztenek. Ha ezt az antológiát kiadom, automatikusan tisztázom magamat minden gyanútól, és nem lesz mit félnem, hogy az ÁVO eltüntet. És mi az, hogy nem találkozunk többé ebben az életben? Kivéve, ha Csehszlovákiából Nyugat-Németországba, a fasisztákhoz akarnék disszidálni. De ily aljasságot nem tud feltételezni rólam.

– Nagy megtiszteltetésben részesítesz, kedves barátom, amikor azt képzeled, hogy hármunk közül én vagyok az egyetlen ember, aki eltűnhet e körből. Miért éppen én? Miért beszélsz velem ilyen magas lóról? Csak azért, mert én nem vagyok kommunista? A népi demokráciában bárkit érhet baleset. Nemcsak engem tartóztathatnak le. Ti kettőtöket is letartóztathatnak, vagy téged, vagy Sándor bácsit egyedül, vagy mindhármunkat.

– Az ilyen rossz tréfáktól megkímélhetne, Faludy elvtárs! Miféle ízléstelenség ez? – csapott rám Haraszti az ajtófélfa mellől. – De mondja meg nekem – folytatta jóval szelídebb hangon –, voltaképpen mire alapítja e vélekedését, hogy Bandit és engem is lefoghatnak?

– Ellenforradalmi pletykákra, fasiszta gyilkosok suttogásaira – válaszolt Bandi helyettem.

– Különböző tényekre – mondtam. – Így arra, hogy úgy maga, mint Bandi régi tagja a kommunista pártnak; hogy magyar kommunisták, nem moszkoviták, és hogy mind a ketten az államhatalomnak hívei, partizánjai, de nem lakájai. Arra a tényre, hogy Bandi meg én sokat éltünk külföldön, és ennek következtében könnyen válhatunk kémper vádlottaivá. Ön és Bandi Rajk László baráti köréhez tartoztak. Ugyanakkor mi ketten, mármint Bandi és én, nem csekély ízlésbeli eltévelyedésben szenvedtünk, amit aligha bocsátanak meg nekünk. Így például jobban szeretjük Dantét, mint Alekszej Szurkovot, nagyobb írónak tartjuk Thomas Mannt Fagyejevnél és esténként – tedd kezedet szívedre, Bandi – szívesebben olvassuk Balzac sikamlós történeteit vagy Az olasz szajhák tükrét, mint Joszif Visszarionovics összes műveit. Végül mindhárman alapvetően becsületes emberek vagyunk, kik elsősorban a magyar nép javát kívánjuk. Lelkiismeretünk, ha gyengécskén is, de még működik. A rendszer szempontjából a kiirtandók kategóriájába tartozunk.

Azt hittem, dühödt támadást kapok; de nem. Bandi ugyan mérgesen nézett szemembe, de ajkát rágta, és egy mukkot sem szólt. Haraszti az ajtófélfa mellől mintegy hipnotizálva közeledett, majd helyet foglalt a karosszékben az ablak alatt, alig kartávolságra tőlem.

– Ezért – folytattam – helytelenül fejeztem ki magam, amikor azt mondtam, hogy alighanem utoljára látjuk egymást. Éppen ellenkezőleg. Minden lehetőségünk megvan arra, hogy találkozzunk a börtönben. És ha nem a börtönben, úgy az akasztófa alatt. És ha nem az akasztófa alatt, akkor a meszesgödörben.

Nem csekély boldogságot éreztem, hogy végre-valahára valami lényegeset vágtam szemükbe. Méghozzá éppen e kettőnek – Bandi barátomnak, akit fanatizmusa odáig vitt, hogy önmagát és lelkiismeretét is megtagadta, és a magyar kommunisták tanítómesterének, aki Jászi Oszkár támadásával szórakozott, mikor napilapot szerkesztett. Bandi továbbra is hallgatott, szokásos vigyorával, mely arcára fagyott, míg Haraszti kezeit keresztbe vetett térdére vonta, és elegáns, fekete cipője orrát idegesen táncoltatta.

– Nincs oly igazságszolgáltatás, hol a bírák olykor-olykor ne tévednének. Tévedni emberi dolog – magyarázta kissé tanáros, oktató hangon. – Még a kommunista társadalom sem biztosíték minden emberi gyengeség ellen. Kivált a kommunizmus első évtizedeiben, amíg az osztályharc kiéleződik. Jagodák és Jezsovok mindig voltak, ahogy imperialista ügynökök is mindig lesznek, akik befurakodnak államvédelmi szerveinkbe, hogy ott a lehető legnagyobb kárt okozzák. Magától értetődik, hogy az ilyen bitangok hálójukat a legjobb elvtársakra vetik ki, és mindent megpróbálnak, hamis bizonyítékokat gyártanak, hamis tanúkat bujtanak fel, hogy elpusztítsák őket. Tegyük fel a vita kedvéért, hogy engem hamis bizonyítékokkal bíróság elé állítanak, és börtönbe vetnek. Mit bizonyít ez? Semmi egyebet, mint a kommunizmus roppant erejét, amely ellen az imperialisták ilyen kétségbeesett eszközökhöz folyamodnak. Biztosíthatom magát, hogy még a börtönben is hű maradok a kommunizmus szent ügyéhez. Életemmel-halálommal egyformán azt akarom bizonyítani, hogy az igazság a mi oldal…

Mikor a szolga megjelent a borosflaskákkal, Haraszti elharapta szónoklatát.

– Az antológiát húszezer példányban nyomjuk ki. A könyv bolti árának tíz százalékát kapod, továbbá minden verssorért, amit az antológiába fordítasz, kettő hatvanat, a prózáért ívenként…

Bandi csak úgy fújta, hogy Harasztinak ne a szolga előtt kelljen bizonygatnia: kommunista marad akkor is, ha a kommunisták agyonverik. A szolga egy ideig tett-vett a poharakkal és a flaskákkal, mert valami érdekesebbet várt.

– Mire igyunk? – kérdezte Haraszti, amikor a szolga kiment. Nyilván nem érzett kedvet, hogy szónoklatát folytassa.

– Az antológiára – ajánlotta Bandi.

– Nem is tudom, micsoda antológiáról beszélsz – hazudtam. – Éppen azért igyunk a mi jó barátunk, Haraszti Sándor szellemi nagyapja és előfutára emlékezetére. Igyunk Peregrinus Proteusra!

– Helyes – egyezett bele Haraszti gyanútlanul. – De mondja, voltaképpen ki is volt az a Peregrinus Proteus?

– Peregrinus Proteus egészségére – mondtam, és megemeltem poharamat. Kellemetlenül érintett, hogy támadásom élét Haraszti ellen fordítottam, aki ebben a pillanatban alkalmasabb felületet mutatott a támadáshoz, mint Bandi. De vigasztaltam magamat: az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz; az, hogy Rákosiék nemcsak testünk, de lelkünk felett elhatalmasodtak, nem kis mértékben a balpárti intellektuelek nagy családjának köszönhető, melyhez e két elfuserált író, Haraszti Sándor és Havas Bandi barátom tartozik.

– Peregrinus – magyaráztam, miközben Haraszti didaktikus, nagyképű beszédmodorát majmoltam –, Marcus Aurelius császár idejében élt, valamikor 910-ben a város alapítása után. Fanatikus vallási szekta vezetője volt, s egy meggondolatlan pillanatában a nyilvánosság tudomására hozta, hogy tanítványai, barátai, ismerősei és az ünneplő nagyközönség jelenlétében bele fog ugrani a tűzbe egy erdő sarkán, valahol Korinthus mellett. Azért kíván, úgymond a tűzbe ugrani és elevenen elégni, hogy e cselekedetével bizonyítékát adja Isten létezésének.

– Mi az okozati összefüggés Isten létezése és aközött, hogy valaki elevenen ugrik bele a tűzbe?

– Ezt a kérdést abban a korban számosan fölvetették, többnyire dekadens filozófusok és burzsuj írók, akik osztályelfogultságuk és származásuk következtében nem látták tisztán a világmegváltó ideológia jelentőségét. Ezek közé tartozott a szamoszatai Lukianosz, aki eljött, hogy részt vegyen a körmenetben Korinthustól az erdő sarkáig. Ő azonban nem azért tartott a többivel, hogy a száját nyalja, amikor a próféta a tűzbe ugrik. Azért jött, hogy lebeszélje a szerencsétlent. Megmagyarázta Peregrinusnak, hogy az emberiség nem vallja kárát, ha ily marhától, mint amilyen ő, megszabadul; őt egyedül humanista álláspontja készteti, hogy közbelépjen. Isten létezése vagy nemléte független attól, hogy Peregrinus beleugrik-e a tűzbe avagy sem; következésképpen Peregrinus öngyilkosságával semmit sem bizonyít, legfeljebb mérhetetlen ostobaságát.

Peregrinus alighanem engedett volna Lukianosz érveinek, de már nem volt abban a helyzetben, hogy bármilyen érvre hallgathasson. Tanítványai megásták a mély gödröt, ahol hatalmas tüzet gyújtottak; azért mély gödröt, nehogy a mester az utolsó pillanatban meggondolja magát, s lelépjen a máglyáról. Mindezért Peregrinus nem nehezményezhetett tanítványaira: ő oltotta beléjük a világot megváltó, nagy ideológiát, melyből ez a tűzbeugrás következett… – folytattam lassan, miközben az ideológust figyeltem, aki a karosszékben ült, és mozdulatlanul szürcsölte borát.

Peregrinus meggyőzte tanítványait, hogy a nagy ügy érdekében minden áldozatot vállalni kell; a halált is. Éppen ezért nem volt joga meglepődni, amikor tanítványai szaván fogták. A köznép más véleményt vallott; őket a próféta ideológiával kívánta táplálni hús és kenyér helyett. Mindig gyanakodtak rá. Csak a végén örültek, hogy legalább cirkuszi mutatvánnyal szolgált, ha már kenyeret nem ad.

– És aztán mi történt?

– Peregrinus Proteusszal? – kérdeztem szemtelenül. – Mi is történhetett volna? Tanítványai belökték a tűzbe, ahol elevenen égett meg. Lukianosz viszont, aki, ahogy gondolkodó emberhez illik, szép csendesen visszasétált Korinthusba, és könyvet írt Peregrinusról.

Kínos csend támadt. Havas enyhén szemrehányó pillantást vetett felém, amiért az uralkodó etikettel ellentétben, olyasmiről beszélek, amiről nem illik beszélni. Haraszti nem válaszolt. Összeszorította nemes metszésű ajkát, és fejét oldalt billentve belebámult a forró levegőbe.

A hallgatást Bandi törte meg. Cinkos pillantást vetett Harasztira, aki azonban nem reagált, majd az antológiáról kezdett beszélni. Ezzel akarta kifejezni, hogy mindazt, amit mondtam, levegőnek tekinti.

Elmagyarázta, hogy valóban dicsőséges és szép feladatra szemeltek ki. Majd hosszabb előadást tartott a klerikalizmusról, mely szerinte a népi demokrácia legveszedelmesebb ellensége; papok és csuhások ellen minden fronton harcot kell kezdenünk. Az üldöztetések után, amelyeket a magyar papság az utolsó két esztendőben elszenvedett, a pócspetri és a Mindszenty-per után, no meg azután, amit én mondtam az imént Peregrinus Proteusról, Bandi előadása eszeveszettnek tűnt; mintha, tekintet nélkül a helyzetre, gramofonlemezt tettek volna fel. Ezt még Bandi is észrevette, és annál jobban igyekezett belelovalni magát a pártelőadó szerepébe. Hellyel-közzel rám nézett, mintha választ vagy bátorítást várna. Hallgattam, és újra meg újra töltöttem. Végül kijelentette, hogy politikailag megalapozom helyzetemet, ha igent felelek, és szerkesztője leszek a Rákosi Mátyás inspirálta antológiának.

– Soha – mondtam.

– De egész életedben gyűlölted a klerikális reakciót! – üvöltötte Bandi. – Te fordítottad magyarra Florian Geyer énekét, a jezsuita szerenádot és hány más verset még! Ha az ellenforradalom venné át a hatalmat, fasírtot csinálna belőled csakúgy, mint belőlünk.

– Bandikám, engem nem lehet zsarolni.

– Szóval a nagybirtokosok és a papság politikai uszályába kerültél! Sohasem gondoltam volna, hogy idáig züllesz.

– Ez nem politikai kérdés.

– Hát mi az ördög?

– Ízlés kérdése. Az ember nem ír azok ellen, akiket üldöznek, és akiknek nincs módjuk védekezni – állapítottam meg, és felkeltem székemről. Kitöltöttem a maradék bort a flaskákból, és mindegyiknek kezébe adtam a poharát. Nem kis csodálkozásomra, Haraszti barátságos tekintetet vetett felém, míg Bandi hóna alatt átizzadta az ingét, le egészen a csípőjéig, mint mindig, amikor halálveszélyben volt. Még néhány nyilat szerettem volna kilőni rá, de szánalomra méltó állapota megpuhított iránta.

– Kire iszunk? – kérdezte Haraszti rezignáltan.

– Az ön egészségére, Bandiéra, mindhármunkra. Arra, hogy noha különböző családokhoz tartozunk, gondolataink azonosak. Arra, hogy bár szánk különbözőképpen szól, de ugyanazt gondoljuk; hogy különféle ágyakban alszunk, de ugyanazok a rémálmok kergetnek bennünket!

Biccentettem Bandi felé, és mély meghajlást küldtem Peregrinus Proteus irányába, aki még mindig mozdulatlanul ült karosszékében. Aztán kiszaladtam a szobából. A bor, melyet ittam, a fejembe szállt; ahogy leszaladtam a lépcsőn, nem tudtam, sírjak-e vagy röhögjek, de amikor az izzó délutáni nap alatt megálltam a New York-palota kapuja előtt, és éreztem, hogy a heves napsugár úgy szúrja át homlokcsontomat, mint megannyi injekciós tű, szédülni kezdtem, és eszembe jutott: nekem sem hiányzik sok, hogy megbolonduljak.

Amikor a 48-as számú cella fűzöldre festett vasajtaja becsapódott mögöttem, felszabadulást éreztem. Mélységes, átható felszabadulást. Halántékom két oldalán hűs, kellemes szellő keringett, ágyékomban kéjes csiklandozás lüktetett, mintha valahol altestemben láthatatlan kelés fakadt volna fel. Pedig helyzetem nem szolgáltatott okot efféle kéjelgésre. Annyi barátom és annyi ellenségem után most én is eltűntem, koholt vádak, az életfogytiglani börtön és az akasztófa dilemmája elé állítottak. Arcom még égett a letartóztatás okozta sokktól – holott ennek már közel hetvenkét órája volt.

Ablaktalan, földalatti zárkában találtam magam. A cella három oldalán folyosó futott, nehogy szomszédom legyen, kivel morzézni tudok. A negyedik oldalon a felvonó aknája, illetve gépháza és kötélzete. Sétálni kezdtem a csúszós cementpadlón. Arcomba muslincák repültek, de nem lehettem biztos, hogy valóban apró legyek élnek itt, vagy csak bőröm képzeli őket. A tükörsima, újonnan meszelt falon nagy betűs írás: ISTEN IRGALMAZZ NÉKEM, és alatta egy közismerten ateista szociáldemokrata képviselő neve, aki egy éve, mint a Rajk-per egyik vádlottja került ide. Mikor az ávós bereteszelte mögöttem az ajtót, elhatároztam: régi emlékeket idézek magam elé: Amár kasbáját, Bermuda, Tahiti látképét, a Telegraph Hillt San Franciscóban, de semmiképpen nem vizsgálom meg elmeállapotomat, nehogy ettől bolonduljak meg.

De idillikus kedvem és ez a könnyed csiklandozás ágyékomban nem jelenti-e, hogy máris elment az eszem? Leültem a három meztelen deszkából álló priccsre, és megállapítottam, hogy térdreflexeim normálisak. Aztán felmondtam magamnak ábécében a 48 amerikai államot (West Virginia, Wisconsin, Wyoming), a gömb köbtartalmának formuláját, a másodfokú egyenlet megoldását, a napot, mikor a követek Osnabrückben felesküdtek a vesztfáliai békére (1648. okt. 24.) és a római császárokat Augustustól Marcus Aureliusig. Végül félhangosan Szimónidész versét a Thermopülénél elesett spártaiakra:

 

Ó xein, ángeilon Lákedáimonioisz hoti téde keijmetha tojsz keijnón khrémászi peijthómenoij.

 

A disztichontól elérzékenyültem. Már majdnem meggyőztem magam, hogy normális vagyok, amikor eszembe jutott: mindez korántsem bizonyítja ezt. Mindaddig, míg egyedül vagyok a zárkában, azaz a világon, ép eszem avagy elmeháborodottságom definíciója és megállapítása kényem-kedvemtől függ. Így például könnyen elképzelhető, hogy világosan és helyesen idézem fel a történelmi jelenetet, amint a hosszú asztal körül három ujjukat égnek emelő követek, hempergő ölebekkel lábaik közt, és a szép fehér cserépkályhával a háttérben felesküsznek a békére, de mégis megőrültem. Hasonlóképpen lehetséges, hogy a gömb köbtartalma merőben beteg fantáziám szüleménye, minthogy gömb nevű test nem is létezik, ahogy ezek a muslincák sincsenek, melyek arcomba repülnek. Végül feltehető, hogy az első római császár Caius Iulius September volt, és csak én nevezem tébolyomban Octavianus Augustusnak.

Miután kísérletem eredménytelennek bizonyult, elhatároztam, hogy legalább elégedettségem, bizonyos fokú hédonista jókedvem okát próbálom kisütni. Maga a letartóztatásom leverő, kővé fagyasztó, borzongó élményként ért, és emlékezetemben is az maradt, de ezt a kéjes csiklandozást már néhány pillanattal később éreztem. Azóta is tovább kísért, mintegy a másodhegedűs szerepét játszotta az iszonyat zenekarában. Nem, nem vagyok mazochista, nyugtattam magam.

Komor Imre, a Népszava szerkesztője, mintegy jutalmul a Karlovy Vary-i filmfesztiválra küldött két hétre a lap költségén. Utána következett volna nyaralásunk Zsuzskával a Kékesen és Balatonfüreden. A különvonaton én voltam az egyetlen magyar filmkritikus; a többi pártfunkcionárius és élmunkás volt. Úgy gondoltam, hogy a várható tűrhetetlen filmeket napszemüvegem mögött hunyt szemmel nézem végig, és mert sem bolgárul, csehül, lengyelül, oroszul és románul nem értek, gondolkodni pedig oly intenzíven tudok, hogy a németet sem hallom meg, közben verseket csinálok. Ugyanezt teszem maradék időmben, minthogy nem akarok semmit elérni, és kollégáim is békén hagynak, akik pofafürdőre és érvényesülés céljából mennek a filmfesztiválra.

Szobnál két detektív leszállított a vonatról, amikor az útlevelemet megnézték. Közrefogtak a rendőrautóban, míg a vezető visszahajtott velünk Budapestre. Megnyugtatásomra a két ávós biztosított, hogy tanúkihallgatásra visznek az Andrássy út 60.-ba, és másnap reggelre minden bizonnyal hazaengednek. Kegyes és áttetsző hazugságukra bólintottam egyet, és hallgatásba burkolóztam. Visszaidéztem álmatlan éjszakáimat, amikor a letartóztatásomra készültem; formális logikára alapított érveimet, melyek szerint aligha tartóztatnak le, miután semmi törvénybe ütközőt nem követtem el, és érzéseimet meg sejtelmeimet, hogy mindezek ellenére lefognak. És most itt vagyok a 48-as számú cellában. Jó jel: 1848 emlékét idézi.

Amerikai cigarettával kínáltam a detektíveket. Mohón kaptak utána, és sokatmondóan összesandítottak. Túl vagyok a letartóztatáson, gondoltam akkor újra és újra. Másfél esztendeje vártam erre. És most úgy érzem magam ebben a kocsiban, mintha öt perccel halálom után tulajdon holttestem felett lebegnék, és a holtak gőgjével tekintenék vissza egykori halálfélelmeimre. Minthogy a detektívek mereven nézték zsebemet, mindegyiknek markába nyomtam egy-egy csomag cigarettát, s azontúl az országutat figyeltem: a kékesfekete jegenyesort és a sárga falusi templomokat, amelyek mellett elhaladtunk és a reflektorfényben ugráló nyulakat, melyek kétségbeesetten kapálóztak hátsó lábukkal.

Az Andrássy út 60. egyik nagy, földszinti cellájába vezettek. Az ajtóban, nádfonatú karosszéken, lázrózsás arcú, fiatal őrmester ült. „Adja ide mindenét” – mondta szelíden. Egy pillanatig tanácstalanul álltam a vér, a verejték és az emberi ürülék fojtogató atmoszférájában, aztán letettem eléje pénzemet, öngyújtómat, karórámat. Amikor Parker-tollamat meglátta, elismerő pillantást vetett felém, és gyors mozdulattal nadrágzsebébe süllyesztette. „Erre a borítékra felírom, mi volt magánál” – mondta közönyösen. – „Nehogy aztán rajtam követelje a kacatját.” Mialatt körmölt, végignéztem a helyiségen.

A cella végén, alkóvszerű benyílóban vagy tízen aludtak ruhában, nők és férfiak vegyesen, a deszkadobogón. Körülbelül ugyanannyi ember ült lehajtott fejjel a falnak fordított székeken, melyek egymástól mintegy két méter távolságban álltak. Mind férfiak voltak, csakúgy, mint az a négy, aki a sarokban állt, óriási tócsák közepén. Orrukat a falnak nyomták, térdük remegett; a nadrágja mind a négynek nedves volt. Egy ember a padlón feküdt, vércsíkos, nyáltól és vizelettől irizáló tócsában. Bokájától válláig össze volt kötve, olyan szorosan, mint egy múmia. Arccal a kőpadlóra borult, úgyhogy csak zsíros, sonkaszínű tarkóját láthattam, a három kissé ferdén szaladó mély ránccal, melyekben megülepedett a verejtéke. Úgy tűnt, mintha ezt a tarkót ismerném.

De nemcsak a tarkót; az egész jelenetet is. Ponyvaregényekből készült silány filmdráma jutott eszembe, melyet kamaszkorom óta több variációban láttam a mozikban. A szadista orvos házában egyre-másra tűnnek el az emberek. A film hőse ugyan kezdettől fogva gyanakszik, de azért ő is beleesik a csapdába. Az orvos szolgái megragadják, és magukkal hurcolják, le a titokzatos pincébe. Ott tartunk éppen, hogy a felvevőgép lencséje végigsiklik a vámpír áldozatainak mozdulatlan kollekcióján. A négy ember a sarkokban úgy áll, mintha jégtömbbe fagyasztották volna őket. Az összekötözött bikanyakú múmia titkon saját vizeletét issza a padlón. A széken ülőket elvarázsolták, aztán kiszívták vérüket; ki tudja, hány hete vagy hónapja ülnek így. Ennél a panoptikumjelenetnél, ahol a rendezés rikító realitása ütközött a szövegkönyv otromba irrealitásával, a nézőkből egyszerre szakadt fel a szörnyülködés sóhaja és a röhögés. Én is így voltam vele; pedig már a film elején sejtettem, micsoda hülyeség következik. Tudtam ezt a rendőrségi autóban is, amelyben behoztak, és az elmúlt esztendő lázálmas éjszakáin; sőt tudtam Amerikában, Afrikában, sőt már akkor is, amikor Párizsból menekültem vagy Fontainebleau-ban vacsoráztam Lorsyval és Havas Bandival, Freud halálának napján. Tudtam, de nem képzeltem el magamnak. De ha netán, legyűrve következetlenségemet és gyávaságomat, magam elé is festem ezt a képet, visszautasítom, mint a fantázia perverz és irreális játékát. Most, amikor megláttam, sem tekintettem realitásnak; csakúgy, mint a regényből írt filmnél, borzongtam, és röhögés fojtogatott. Mindez túlságosan esztelen, illogikus és iszonyú volt, semhogy valóságnak ismerhessem el és túlságosan nevetséges, semhogy iszonyúnak tekinthessem.

Harminchat órát töltöttem a közös cellában. Nagyrészt az egyik, falnak fordított széken ültem; a második éjszaka a dobogón aludtam. A sarkokban álló négy ember közül három időnként összeesett. Ilyenkor az őrmester egy-egy vizes vederrel leöntötte, talpra állította, és felpofozta őket. A negyedik alighanem még csak egy-két napja állhatottott; az ő irányából nem hallottam puffanást.

A csendet csak az alvók horkolása és az összekötözött ember előadásai zavarták. Borostás, széken ülő szomszédom morzejeleket horkolt felém: IGAZ, HOGY AZ AMERIKAIAK ATOMOT DOBTAK KOREÁRA? Visszahorkoltam neki: EHHEZ TÚL OSTOBÁK. Az összekötözött ember mindegyik beszéde négy-öt, nyilván előre megfontolt, rövid mondatból állt. Az első alkalommal, mély meggyőződéssel, ezt kiáltotta: „Nemzetgyűlési képviselő vagyok. Mentelmi jogomat nem függesztették fel. Nem értek bűntetten, hiszen a fürdőkádból ráncigáltak ki. Követelem, hogy haladéktalanul engedjenek szabadon.” Másodszor azt sérelmezte, hogy már tizenkét napja tartják őrizetben, holott az ilyen évi törvény ilyen számú paragrafusának értelmében senkit huszonnégy óránál tovább rendőri fogságban tartani nem lehet. Máskor azt követelte, hogy állítsák vizsgálóbíró elé, értesítsék családját, engedjenek ügyvédet hozzá, és oldják el köteleit. Valahányszor megszólalt, az őr odasietett hozzá, és már az első mondat végén rugdosni kezdte, de ő konokul mondta tovább a magáét, noha a rúgások – mint ahogy ziháló hörgéséből kivettem – nyakát és bordáit érhették.

Sorstársaimat csak szemem sarkából figyelhettem. Minthogy a képviselőn kívül nem találtam ismerőst, gondolataimba merültem. Bizonyos elégtétellel töltött el, hogy a poklot eleve olyannak képzeltem, mint amilyen, és mégis új tapasztalatokat szerzek. A szenvedés tapasztalatainak örültem; de nem magának a szenvedésnek. Féltem, hogy tapasztalataimat nem lesz módom másokkal közölni, és még a morzehorkolást is abbahagytam. Nem volt értelme, hogy bárkivel üzenni próbáljak valamit, hiszen innen nyilván soha, senki nem kerül ki.

Naponta háromszor csajkát tettek székem mellé. Amikor felemeltem, mindig egy pillantást vetettem a tőlem balra eső sarokban álló, magas férfira, aki ilyenkor mohón habzsolva falta az ételt, mintha csak erőt akarna gyűjteni a további kínzások elviseléséhez. Másodnap este gulyást kaptunk. Lassan, jóízűen kanalaztam, amikor az előző napi töltőtollas őrmester mellém lépett, és vagy tíz karaj friss kenyeret dobott az ölembe. „Gondoskodunk az emberekről” – súgta a fülembe. – „Itt ingyen kap kosztot és kvártélyt. Rá fog jönni, hogy az ÁVÓ-n jobb, mint otthon.”Kutatóan felnéztem lázrózsás arcába; de a gúnynak még a nyomát sem fedeztem fel rajta.

A következő napon átvezettek az udvaron az épülettömb Andrássy úti főfrontjába. Félhomályos folyosón, párnás ajtó közelében, orral a falhoz állítottak. Jó ideig álltam már, amikor bentről kellemes, csengő hang hallatszott: „Jöjjön be az a fasiszta!”

Az íróasztal mögött fiatal, egyenruhás százados állt.

– Nemsokára – mondta, és vidáman rám kacsintott – a nyakadon érzed, hogy a segged mily nehéz.

Ezt François Villon egyik verséből idézte, az én fordításomban.

– Foglaljon helyet – tette hozzá barátságosan, és íróasztalfiókjából gépelt papírlapot meg gumibotot vett elő. A gumibotot az asztalra tette, de nem a jobb, hanem a bal keze mellé. – Ismer engem? Nem? Pedig ott voltam az előadásán a Zeneakadémián, másfél évvel ezelőtt. Beszéltem is magával a szünetben. – Egy ideig élvezettel nézte arcomat, melyet gyűröttnek, izzadtnak és borostásnak éreztem. – Mi a neve?

Miközben felvette adataimat, körülnéztem. Először, ösztönszerűen a névtáblát kerestem asztalán. Ennek híján elkereszteltem Köszönő Embernek. Nyilván ez fogadja a klienseket. Szép, szőkésbarna, karcsú és majdnem klasszikus vonású fiatalember volt; csak éppen ajkát találtam nyugtalanítóan keskenynek és hosszúnak. Míg adataimat gépelte, elragadtatva nézte tulajdon kezét, melyen végigömlött a felső alakon beáradó napfény. Körmein gyöngyházfényű ezüstös holdak csillogtak, de végükön a szaru vastag volt, sárgás és recés.

A két ablak közti félhomályos falrészen Sztálin, Lenin és Rákosi ismert, plakátszerű fényképei lógtak, közvetlenül az íróasztal felett pedig Dzerzsinszkij. Az utóbbi egy rajz igen jó reprodukciója volt, levelezőlap nagyságban és ízléses keretben. Nyilván ő volt a kedvenc, a szakma védszentje, a ház őrangyala, nem pedig a félhomályban leskelődő bálványok.

-Tudja-e, miért hozták be? – kérdezte a Köszönő Ember vésztjóslóan.

Megrándítottam a vállamat.

– Nem baj – mondta elnézően. – Mi annál jobban tudjuk. Olvassa.

A papírt oly gesztussal nyújtotta át, mintha hallatlan kegyet gyakorolna. Valószínűleg ezzel a mozdulattal akarja értésemre adni, hogy nagylelkű és egészen kivételes elbánásban részesít. De miben áll ez a kivételes elbánás? Hogy aránylag enyhe vádakat koholtak ellenem? Vagy hogy egyáltalán koholtak, ahelyett, hogy belőlem vernék ki, amit hallani akarnak?

Megfordítottam a papírlapot, és átfutottam. Azzal kezdődött: elismerem, hogy súlyosan vétettem a dolgozó magyar nép és a Magyar Népköztársaság törvényei ellen, amennyiben:

először: az amerikai titkosszolgálat ügynöke vagyok, és kémtevékenységet folytatok;

másodszor: fegyveres felkelést szerveztem a Népköztársaság megdöntésére;

harmadszor: mint jobboldali szociáldemokrata, különféle szabotázsakciókat hajtottam végre

negyedszer: szoros kapcsolatban álltam a magyar trockisták vezérével, Justus Pállal és különféle titóista körökkel;

ötödször: Justus Pál után én lettem a magyar trockisták vezére;

hatodszor: fasiszta cikkeket írtam a Népszavába és más lapokba;

hetedszer: klerikális és reakciós beállítású egyénekkel barátkoztam, magánbeszélgetéseimben imperialista propagandát fejtettem ki, és a magyar népet feneketlenül gyűlölöm. A következő bekezdésben az állt, hogy mindezt testi és lelki kényszer nélkül, saját jószántamból mondtam tollba, és nevem aláírásával hitelesítem. Néhány sorral lejjebb, más írógép betűjével, még egy nyolcadik pont következett. E szerint letartóztatásomtól félve, felfurakodtam egy Csehszlovákiába induló vonatra, azzal a szándékkal, hogy onnan továbbszökjek Nyugat-Németországba, és kémjelentést vigyek az amerikai titkosszolgálatnak.

Néhány pillanatig úgy tettem, mintha a szöveget tanulmányoznám. Ami a legjobban érdekelt – hogy elmebetegek vagy gonosztevők kezére kerültem-e? –, nem derült ki a szövegből. Magatartásomnak, védekezésem egész stratégiájának is ehhez kellett alkalmazkodnia. Amikor a papírlapot visszatettem az íróasztalra, észrevettem, hogy remeg a kezem. Heves szégyenkezést éreztem: a kézremegésért csakúgy, mint azért, hogy mindabból, amivel vádoltak, semmit nem követtem el.

– Aláírja?

– Az egészből egy szó sem igaz – feleltem.

A Köszönő Ember bal kézre fogta a gumibotot és megcsóválta. Majd elválik – mondta. – Nekünk is vannak érveink. Rajk Lászlóval is készen lettünk, magával is el fogunk készülni. De én nem azért hivattam, hogy fecsegjek magával. Hajlandó aláírni a vallomást, vagy sem?

– Mind a nyolc pontja valótlan.

– Engem a maga véleménye nem érdekel. Ha valótlan, majd bebizonyítja, hogy valótlan. Azt kérdeztem: aláírja-e, vagy sem?

– Egy vád valótlanságát általában nehéz bizonyítani. Ezek a vádak azonban olyan képtelenek, hogy még ezt is meg tudom tenni. Az első pont szerint amerikai kém lennék. Ugyan hol kémkedtem, mikor és miért? Annikor Amerikából hazajöttem, a Rózsadombra mentem lakni, egyszer egy héten jártam le a városba, hogy anyámat meglátogassam. Azóta a Népszava szerkesztőségében dolgozom. Reggel oda megyek be, este onnan térek haza. Ezt akár száz tanúval igazolhatom. Külföldre levelet nem írtam, idegen követségek tagjaival nem érintkeztem.

– Bolond, ha lett volna – mondta a Köszönő Ember jókedvűen. – Ravaszabb maga annál.

– Szóval ravasz kémnek tart?

– Ravasz, ravasz ember maga, Faludy – mondta jelentőségteljesen.

– És ugyan miről írtam kémjelentést? És kinek, hol, mikor adtam át? És miért tettem ezt? A pénzért, amit nem kaptam senkitől? Vagy passzióból, versírás helyett? Vagy ambícióból, hogy hírnévre tegyek szert, és bekerüljek a Kémek Képes Világtörténetébe? Így fest egy kém?

– Megmondtam, ravasz ember maga, Faludy.

Sorra vettem a vád egyes pontjait, és megcáfoltam őket. Szemlátomást a falnak beszéltem.

– Hagyja abba – szólalt meg végül, úgy téve, mintha ásítást nyomna el. – Nem azért hívattam, hogy összevissza locsogjon. Arra feleljen: aláírja-e, vagy sem? – ezzel mögém lépett és a gumibottal ütemesen csiklandozni kezdte tarkómat.

– Mi történik, ha nem írom alá?

– Akkor abbahagyjuk a kedélyeskedést, és addig verjük, amíg alá nem írja. Ha hiába verjük, és véletlenül nem csapjuk agyon, behozzuk Szegő Zsuzsát. Ismeri? Meg a maga édesanyját is. De nehogy ezt akarja megjátszani. Nem láthatja őket. Csak a szomszéd szobából fogja hallani, hogyan ordítoznak.

– Nem tudok gondolkodni, ha mögöttem áll – hazudtam, és felnéztem. A szeme kissé kitágult, ahogy gumibotját ütemesen ringatta; római arca most Caracalláéhoz hasonlított. Úgy látszik, utasítást kapott, hogy egyelőre nem verhet.

– Ne gondolkozzék, írja alá – szuggerálta könnyedén. De azért visszaült a helyére.

– Gondolkodási időt kérek.

– Még mit nem! Két hónapot és reggelenként egy sült kacsát.

– Nem – mondtam lassan. – Sem két hónapot, sem két napot. Csak két percet kérek, meg egy cigarettát.

Voltaképpen erre a két percre sem volt szükségem. Érzéseim azt parancsolták, hogy írjam alá. Megnyugtatásomra még logikám tanácsát is kikértem. A Köszönő Ember egy szót nem hisz az egészből. Az ő feladata arra szorítkozik, hogy a nyolc pontot aláírassa velem. Erre két hetet vagy két hónapot szánt. A legtöbb ember, aki idekerül, először megtagadja az aláírást. Elvégre mindnyájan, még a lecsukott kommunisták is, a római jog kategóriáiban gondolkodnak, és nem tudjuk elképzelni, hogy ezek azt csinálják velünk, amit akarnak. Függetlenül az aláírástól. De azért az aláírást is mindenképpen kicsikarják. Vajon miért? Talán csak a bürokratikus rutin kedvéért; az aktákból úgyis csak az kerül nyilvánosságra, amit ők akarnak: soha semmi.

Hátraereszkedtem a székemen; a cigarettafüst brutális ereje mellbevágott. Kihallgatóm szórakozottan nézte karóráját. Szerencse, hogy a nyolc pontban csak én szereplek; senkit nem kevertek bele ügyeimbe. Semmi értelme sincs, hogy két hónapi kínzás után írjam alá. Zinovjev is aláírta, Buharin is aláírta, Rajk is aláírta, valószínűleg hosszú hetek és hónapok után, mialatt kétségbeesetten igyekezték meggyőzni rabtartóikat, hogy ártatlanok. O sancta simplicitas!

– Adja ide a tollat.

A Köszönő Ember annyira meghökkent, hogy mindkét kezét lekapta az asztalról, és az írógép mögé rejtette. – Tizenegy példányban kell aláírni – mondta mohón. Már nyújtotta is a tollat, és szolgálatkészen vette el kezem alól a papírlapokat, és fújta a tintát, nehogy a szép akták elkenődjenek.

 

*

 

Egy óra múlva, már lent a pincében, hirtelen felfedeztem rejtélyes boldogságom valódi okát. Egyszerűen azért voltam boldog, mert lecsuktak. Érzéseimnek eleinte nem akartam hitelt adni. Emlékezetem az utolsó szabad napok minden mozzanatát fájdalmasan és hihetetlen élességgel reprodukálta. Újra éreztem annak a kávénak illatát, melyet az eszpresszóban tettek elénk, ahol Zsuzskával az utolsó délután elbeszélgettünk; emlékeztem Zsuzska hanyag kézmozdulatára, ahogy piros táskájába gyűrte felesleges pénzemet, melyet nem akartam magammal vinni az útra. A nyolc nap előtti, vasárnapi kirándulás, amikor Zsuzska neheztelt, mert a tihanyi vendéglőben halat, csirkét, kétféle bort is rendeltem, alighanem azért, mert ávós autó követett bennünket – és a kis, kövér hajó, melynek utánanéztem, miután Zsuzska rászállt és amely a víz napfényes, de kissé viharos tükrét orrával egy kék és egy zöld féltóra osztotta szét.

Ezeket a képeket agyam homlokom fölötti részében láttam, közvetlenül szemem fölött. És noha tudtam, hogy rabságomban ezentúl a világról alkotott emlékeimmel és képzeleteimmel kell beérnem, mint kutyának a lerágott csonttal, agyvelőm többi lebernyegében kavargó, kaotikus boldogságot éreztem. Okát nem volt könnyű felfedeznem, mert minden porcikám tiltakozott e boldogság tudomásulvétele ellen. Irreálisnak tartottam, hogy az ország leghírhedtebb börtönében jobban érezhessem magamat, mint egy számomra ugyan ellenszenves társadalomban, ahol aránylag tűrhető körülmények között éltem. És mégis, ezért éreztem jól magam. Oda jutottam, ahová kommunista államban való vagyok, a börtönbe. Részükről jogtalanság és ostobaság. volt, hogy lecsuktak; de engemet végre magamhoz méltó erkölcsi pozícióba juttattak. Véget vetettek méltatlan helyzetemnek, mely nemegyszer kényszerített arra, hogy ott hallgassak, ahol fel kellett volna emelnem szavamat, sőt olykor azt dicsérjem, amitől undorodom. E kínos külsőségeknél is fájdalmasabban érintett, ami belsőmben történt: egyre ritkábban írtam verset, mert dugdosnom kellett őket mindenki, még Zsuzska előtt is; lassanként leszoktam a gondolkodásról, nemcsak azért, mert gondolataimat nem közölhettem senkivel, hanem azért is, mert rájöttem, hogy a jelenségek puszta analízise fejgörccsel jár, az erkölcsi kérdések felvetése öngyilkosságot szuggerál. Amikor a börtönajtót rám zárták, egyszerre visszanyertem teljes szabadságomat: a gondolkodás korlátlan jogát és lehetőségét, melyről annyira leszoktam, hogy a lelki gyönyörűségtől most megrészegedtem, mint a Köszönő Ember cigarettájától.

Az erkölcsi felszabadulás kéje ellen egy ideig még kapálóztam gondolataimban. A materialista filozófiát, kivált úgy, ahogy vulgarizálói értelmezték – beleértve Lukács György nyakatekert, hegelianizmussal elcsavart és mégis primitív demagógiáját – lomtári kacatnak tekintettem. De hogy fordítottja legyen igaz, és lelkiismeretem megkönnyebbülése erotikus testi reakciót váltson ki belőlem – ezt mégsem akartam elhinni. Aránylag jól fizetett pozíciómban kivételezett embernek számítottam. Foglalkozásommal járt, hogy az igazat le nem írhattam. Cikkeim témáját, amennyire lehetséges volt, a történelemből és az irodalom múltjából választottam. A jelen elől, ha csak tudtam, kitértem. De nem mindig tudtam. Ha valamelyik ostoba propagandaszínmű bemutatóján az első sorban ültem, vörösre pirultam a szégyentől. Előző évben részt vettem a májusi felvonuláson, és Rákosi Mátyás egyik legjobban utált emberének képét vittem hosszú póznán végig a városon. A megaláztatástól rosszul lettem, annyira, hogy a felvonulás végén a Városligetben félájultan fektettek a fűbe. Mindegy; én ültem a propagandadaraboknál az első sorban, és Farkas Mihály képét én hurcoltam végig a városon. A látszólagos szálakat, amelyek mindehhez fűztek, elvágni nem tudtam.

Igyekeztem az adott körülmények közt tisztességesen, vagy legalább nem becstelenül viselkedni. Mégis: írásban, cikkeimben nemegyszer hazudtam, vagy legalább kerültem az igazságot. Közben egy-egy ritka, de nagyon csendes kiállással vigasztalgattam magamat igazságérzetem füstölgő romjai közt. A. H., egy magas rangú tisztviselőnő a népművelődési minisztériumból, meglátogatott a szerkesztőségben. Elmondta: részt vett Rákosi születésnapjának ünneplésén. Rákosi a tiszteletére írt verseket olvasta, megjegyezte, hogy silányak, majd így szólt: – „Faludyról azt pletykálják, hogy imperialista ügynök. Könnyen bebizonyíthatja, hogy nem az. Ha verset ír hozzám.” A. H. – csakúgy, mint Havas Bandi – megkért: vállaljam a feladatot, már csak azért is, hogy elkerüljem a börtönt. Rögtön nemet mondtam. Nem bátorságból. Egyszerűen azért, mert erről az emberről szép dicshimnuszt zengeni nem tudok. Csak nagyon rosszat, amiből rájön, hogy utálom, és lecsukat. Ha tehát mindenképpen börtönbe kerülök, úgy kerüljek ide dicshimnusz nélkül.

Erről azonban csak A. H. tud meg én. Legfeljebb a Sztálin születésnapjára szerzett költeményt írhatom a magam javára. Ilyet, tudomásom szerint kétszázmillió ember közül csak Oszip Mandelstam írt. Meg én. De mit érek az enyémmel? Ha jól emlékszem, csak egy látogató fiatal fiúnak, Vizinczey Pistának mertem felolvasni; ő talán emlékszik rá, de kívülről nem tudja. A verset leírni nem mertem, nehogy házkutatásnál megtalálják. Egy 1848-as újság lapjaira jegyeztem titkosírással – betűk aláhúzásával – a Nemzeti Múzeum könyvtárában. Azt sem sillabizálja ki soha senki. Csak én tudom kívülről a verset, és velem vész el.

Nincs mivel hencegnem. Az erkölcsi bátorságnak tanújelét nem adtam soha, mivel a fitogtatását hiábavalónak láttam – az embert még azon az éjjelen vitte el az ÁVO. Nem álltam ki senkiért, már azért sem, mert segítségem inkább ártott, mint használt volna az illetőnek. Éppen ezért csodálkoztam, hogy ilyen szegényes múlt után hirtelen boldognak érzem magam a cellában. Talán azért, mert odakint pironkodnom kellett azért, amit tettem és még inkább azért, amit nem tettem, míg itt már nincs miért pirulnom.

Érthetetlen, hogy lelki tényezők ekkora befolyást gyakorolnak reám. De annál jobban örülhetek az ajándéknak, melyet láthatatlan kezek csempésztek hozzám, a sima pincefalon át. Később, amikor levetkőztem, és ruhámat gondosan magam alá terítettem a priccs három deszkáján, az idilli érzés még mindig tartott. Félálmomban azt képzeltem, hogy kertben alszom: a szemembe sütő kétszázas égő a kora reggeli nap, a zöld zárkaajtó a kert kapuja, és mindez inkább színházi díszlethez hasonlít, mint a valósághoz. Majd amerikai repülőgépek kezdtek körözni fejem felett. Truman küldte őket az Andrássy út 60. fölé, kiszabadításomra. Valahányszor felriadtam, eszembe jutott, hogy liftakna mellett fekszem. Tíz óra lehet: az ávósok most jönnek be az éjszakai műszakra, és előveszik fiókjaikból a gumibotot és a pincéből a vádlottakat. De vajon csakugyan a lift jár? Gyorsan visszahajtottam fejemet, hogy újra hallhassam Truman gépeit.

 

*

 

A következő nyolc nap alatt nem vittek kihallgatásra. Reggelenként egy őr elkísért a kanyargós folyosó szögletébe, ahol megmosakodhattam. Rendszerint még szappant is találtam; hengeren törülköző lógott, mely csupa szenny volt és csupa vér. Néhányszor az őr máshová kísért. Egyszer ablaktalan helyiségbe vezetett, ahol egy lapos orrú, iszonyatos állkapcsú gorillaszerű szörnyeteg fogadott. Amikor a fényképezőgép lencséjében hosszúkás arcomat, még mindig kifogástalan selyemingemet és galambszürke börberi ruhámat megpillantottam, mérhetetlen szorongást éreztem, mintha lidérces álomban élnék, s most vinnének a pokolbeli rendőrségre, melyen Hasfelmetsző Jakab a kapitány, és ahol a Düsseldorfi Rém vezeti a bűnügyi nyilvántartót. Máskor a fürdőbe kísértek. Az itt működő, kövér, sánta ávós, aki alsónadrágban és pisztolytáskával állt egy rozoga kályha előtt, melyet könyvekkel fűtött, ha nem is megnyerőbb, de legalább groteszkebb volt a bűnügyi nyilvántartó gorillájánál. A csapból először jéghidegen, majd perzselő forrón folyt a víz. Mikor felöltöztem, egy pillantást vetettem a kemence előtt halomra dobált könyvekre. Elkobzott könyvek voltak, nagy részükön a nyilvános könyvtár jelzésével; sereg ponyvaregény, Zane Grey, Dekobra és Pittigrilli mellett ott hevert a Hová lettél, drága völgyünk vagy tíz példánya, Freud, Kassák Lajos, Gide, Panait Istrati és Burckhardt kultúrtörténete az itáliai reneszánszról.

Már a második reggel észrevettem, hogy cellámban valami megváltozott. A sima, meszelt fal elvesztette simaságát, helyenként kidomborodott, és különböző nedves foltok, árnyékok és repedések ütköztek ki rajta. Az utóbbiak pontosan megkülönböztethető, állandó jellegű freskókká és rajzokká álltak össze. A priccsel egy magasságban a brit oroszlán körvonalait fedeztem fel. Mellette a San Franciscói Golden Gate elegáns ívét, odébb pedig egy tankot, ellenzőjén andráskereszttel. Embermagasságban, a cella hosszanti falának közepén, téli erdőrészlet látszott. Csak amikor figyelmesebben szemügyre vettem, jöttem rá, hogy nem erdőt látok, hanem szálfákból összeácsolt többszörös bitót, melyen fürtökben lógtak az akasztottak – mint a középkori nagyvárosok hóhérdombjain. Felette, már majdnem a mennyezetnél, vigasztalóan és diadalmasan, Giuseppe Garibaldi tollas fövege lebegett.

Csak egyetlen rajz értelmét nem tudtam jó ideig megfejteni. Szép, rokokó korabeli delizsánszot négy apokaliptikus ló húzott egy nagy, kígyózó repedés felé. A delizsánsz mögött, félbalra, de valamivel feljebb, az MMIR betűket véltem kiolvasni. Arra, hogy az észak-déli irányú, nedves kígyóvonal csak a Rajna lehet, hamar rájöttem. De kik a delizsánsz utasai? Talán a francia forradalom elől menekülő arisztokraták? Ezeket ugyan sajnáltam, de együttérzést százhetven év távolságából már nem tudtam felhozni. Végül egész délelőtti, kemény fejtörés után rájöttem, hogy az MMIR betűcsoport a falitérképen éppen Párizs helyét foglalja el, és nem is jelenthet mást, mint Maximilien-Marie-Isidore de Robespierre nevének kezdőbetűit. A delizsánsz utasai tehát girondisták, akik nem a forradalom, hanem Robespierre rémuralma elő menekülnek, de kocsijuk kátyúba jutott a nedves, meszes országúton, ahol a poroszlók leszállítják, és visszaviszik őket Párizsba, a Conciergerie pincéjébe.

Bosszankodtam, hogy ilyen soká jöttem rá. Amikor először hoztak a pincébe, és becsapták a vasajtót, mely sziszegve hajtotta maga előtt a levegőt, majd rám fordították a rozsdás reteszt, a két zörejből a Gi-ronde szó két szótagját véltem kihallani. „Mire gondolok e ronda / tömlöcben? A Gironde-ra” volt az első bökrím, amely eszembe jutott, amikor a kopár priccset megpillantottam; ezt ismételte a vasajtó, valahányszor ennivalót adtak be, vagy az árnyékszékre kísértettem magamat. Most hirtelen minden eszembe jutott, amit a Gironde-ról tudtam, aztán Vámbéry utolsó szavai a New York-i kikötőben, amikor a girondisták intő példáját hozta fel, és figyelmeztetett, hogy az ember éppoly kevéssé menjen egy országba, melynek határán elszedik az útlevelét, mint egy szobába, melynek ajtaján belülről nincs kilincs.

André Chénier és Roland miniszter felesége álltak hozzám a legközelebb; az utóbbit olyan élesen képzeltem magam elé, hogy láttam a parókájáról esőző rizsport, és szinte éreztem parfümjét. De nem arra gondoltam, ami sorsunkban közös volt, hanem amiben különbözött. Robespierre, bármennyire is utáltam ezt a puritánt, aki nem ivott vörösbort, és nem járt biliárdozni a kávéházba, de a vér szagától nem undorodott, és emberfejekkel biliárdozott, férfias jelenség volt, szép, szellemes, sőt saját bornírt logikáján belül még okos is és következetes; hitt abban, amit csinált, és követői rajongtak érte.

Az én tojásfejű, tökkopasz rabtartóm nem hisz semmiben, kivált abban nem, amit mond. Robespierre remek szónok volt. Rákosi nem létező vidéki dialektust választott magának, és azon mondja el, lassan és körülményesen, bődületes laposságait. Soha egyetlen önálló gondolatot ki nem fejtett, egyetlen találó megjegyzést nem tett, egyetlen idézhető mondást össze nem hozott. Robespierre börtönében Chénier verseket írt, Roucher-ról remek ceruzarajz készült, mások emlékirataikon dolgoztak. Egy sem veszett el. Amikor kordélyon vitték őket a nyaktilóhoz a Place de Greve-en, beszélhettek a néphez. Itt nem adnak se papírt, se tollat, nem úgy, mint Robespierre rémuralmának tömlöceiben. Nem engednek látogatót a halálraítélthez. Titkon akasztják a hajnali szürkületben. Mielőtt viszik, összetörik karcsontjait. Állát feje búbjához szíjazzák, hogy ártatlanságát ne hangoztathassa a hóhér előtt, vagy Magyarországot ne éltethesse. Egyetlen hasonló példának Giordano Bruno jutott eszembe, kinek kivágták a nyelvét, mielőtt máglyára vitték a pápai Rómában.

Odakint most kettős rágalomhadjárat indul ellenem. Az egyiket a besúgók rendezik, akik pletyka formájában híresztelik el, hogy minden bűnömet bevallottam, és a házkutatásnál kémjelentéseket és titkos adót találtak lakásomon. A másik gyűlölethadjárat nyilvánosan folyik: a Népszavához átjön a Szabad Nép valamelyik munkatársa, és megkérdi kollégáimat: nem vettek-e észre már régen valami gyanúsat Faludyn, a leleplezett imperialista ügynökön? Biztosan akad, aki feláll, és megállapítja: mindig gyanús volt neki, hogy nem látott rajtam semmi gyanúsat. És mit szól majd Zsuzsa mindehhez, Zsuzsa, aki Rákosit bölcs és igazságos embernek tartja? Aki azt hiszi, hogy mindenki, akit az ÁVO letartóztat, bűnös, és attól bűnös, hogy az ÁVO letartóztatja? Vagy azt gondolja majd, hogy a sok ezer ember, akit letartóztattak, mind megérdemelte sorsát, csak éppen én lettem a titkosrendőrség tévedésének áldozata?

Eszembe jutott, hogy alig két hete felriadtam álmomból, és megjósoltam, hogy eltüntetnek. Zsuzsa kinevetett; erre az államrendőrségnek semmi oka sincs; mire azt válaszoltam, hogy éppen ezért csuknak majd le. Többször ejtettem el egy-egy megjegyzést, melyekben Sztálin munkáinak filozófiai értékét vagy politikai jelentőségét kétségbevontam; máskor a dán szabad szövetkezetek előnyeiről beszéltem a kolhozzal szemben, vagy kétségbe vontam Alekszandr Bek, Iljin, Fegyin, Fagyejev, Katajev, Solohov, Szurkov, Alekszej Tolsztoj és társai műveinek irodalmi értékét. Láttam, hogy mindez nemcsak rosszul esett neki, de gyanút keltett benne. Rajk László ügyének tárgyalása után mindjárt, a konyhában este a volt belügyminiszter és társai védelmére keltem, mire Zsuzsa riadtan megjegyezte: „Attól tartok, hogy te is imperialista ügynök vagy.” És ha akkor így beszélt, mi lesz most, a rágalomhadjárat után? Vagy a bírósági tárgyalás után, ha ugyan lesz ilyen, mikor tulajdon számból hallhatja a beismerést, hogy összeesküvő, kém, imperialista ügynök és szabotőr vagyok? Mert aligha kétes, hogy kínzásaikkal megtörnek, talán hamarább, mint annyi más vádlottat. Végül ártatlanságom titkát csak bíráim és vádlóim tudják majd, kik a titkot nem árulják el.

Az utókor véleménye még Zsuzsáénál is jobban izgatott. Idősebb barátaimat ártatlanságomról nem kell meggyőznöm; jól tudják ezt. De ők kihalnak, és nem áll módjukban, hogy hiteiket és tapasztalataikat örökbe hagyják a következő nemzedékre. Ez a probléma nem itt foglalkoztatott először. Az utóbbi két esztendőben végigolvastam a magyar történelem nevezetes börtönnaplóit és a szabadsághőseink börtöneire vonatkozó monográfiákat, kivált az 1849-es rabokéit. De olvastam Silvio Pellico börtönnaplóját; még Giordano Bruno periratait is be akartam szerezni, de megtudtam, hogy 350 esztendeje nem adták ki őket, és jelenleg XII. Pius pápa tartja őket a hálószobájában. Abból, amit elolvastam, meg tudtam állapítani, hogy Haynau foglyainak is könnyebb dolga volt, mint nekem; az Andrássy út 60.-at egyedül az inkvizíció börtöneihez lehet hasonlítani.

Kazinczy kufsteini naplójának ismeretében az íróeszközök megszerzése nem okozott gondot. A cirokseprőből, melyet reggelenként beadtak, azzal a céllal, hogy a csuromvizes padlót jelképesen felseperjem, kihúztam néhány szálat, tintatartónak egy ideig foghúsomat használtam, amikor felmondta a szolgálatot, ujjhegyemet repesztettem meg az ágyvason és onnan vettem vért, ahányszor kellett. A papír valamivel nehezebben jutott birtokomba. Valahányszor WC-re mentem, az őr megállt az ajtóban, és onnan figyelte mozdulataimat. Így minden ügyességemet össze kellett szednem, hogy látatlanul egy darab egészségügyi papírt csempésszek cellámba. A priccs alatt, a két tégla közt mély repedést fedeztem fel: ide akartam rejteni az üzenetet. Húsz, ötven vagy száz évvel utánam ezt az épületet le fogják rombolni, mint a Bastille-t, de előbb szitával rostálják minden porszemét: nem hagytak-e hajdani lakói valami hírt magukról.

Az utókorhoz címzett híradásomat néhány rövid szóra kellett korlátoznom. De mit is írjak?

Az ÁRTATLAN VOLTAM ponyvaízű, elcsépelt banalitása cseppet sem hangzott meggyőzően, bármilyen igaz volt. Különben is elsősorban azt kívántam leszögezni, hogy nem bírói tévedésnek estem áldozatul. Igaz ugyan, hogy az utókor nyolcpontos vallomásomat akkor sem tartja diffamálónak, ha hitelt ad neki, sőt a szabadsághős glóriáját fonja homlokom köré; de én éppen ezt akartam elkerülni. Elvégre, ha a vádak igazak, a rendszer a maga szempontjából racionálisan cselekszik, viszont én éppen a rendszer legjellegzetesebb sajátosságáról, irracionalizmusáról akartam hírt adni.

A NÁCIK SZAPPANT, EZEK TERRORT FŐZNEK ELLENFELEIK HULLÁIBÓL affektáltnak hangzott, mint minden aforizma. A nácik ellenségeiket akarták kiirtani; Rákosi hűséges belügyminiszterét is felköttette, amit Hitler sosem tett volna. Lehet, hogy ügyemben nem tartanak tárgyalást, aktáimat elégetik, nevemet többé nem említik, azaz nem főznek terrort a hullámból. Behoztak, anélkül, hogy okuk lett volna rá, és elsüllyesztenek, anélkül, hogy hasznuk lenne belőle.

MEGÖLTEK AZ IRRACIONÁLIS ÁLLAMREZON HITETLEN INKVIZÍTORAI valamivel ügyesebb fogalmazás, de nem árul el semmit ártatlanságomról, és magyarázatul egy egész könyvet kívánt, melyet megírni nem lesz módom. KOESTLERNEK VOLT IGAZA kecsegtető megoldásnak tűnt, de ez a formulázás azt szuggerálta, mintha erre csak itt a börtönben döbbentem volna rá, ahogy a Rubasov személyével való összehasonlításomat is elutasítottam. Számos variáció után mégis ezt választottam, hozzátettem egy kétszavas lírai búcsút Zsuzsától, majd utóiratnak a BŰNTELEN VOLTAM megjegyzéssel zártam. Ez mégis pontosabbnak tűnt, mint az „ártatlan” kifejezés.

Öt-hat csepp vért használtam minden betűhöz, hogy biztosan nyoma maradjon. Mikor az utolsó szót írtam, felpattant zárkám ajtaja. Az őr meglesett a kukucskálón, pedig rendkívül óvatos voltam; az ajtónak háttal álltam, a papirost mellem előtt tartottam, és folyton füleltem, nem mozdul-e a kukucskáló? Az őrök ugyan gumipapucsban, gumiszőnyegen jártak, de két nap után így is meghallottam lépteiket. Kikapta kezemből a cédulát, és pofon vágott. Öt perc múlva visszajött: gomboljam ki nadrágomat, és tegyem herezacskómat az ágy vasára. Verejték csorgott szemembe, és egy pillanatig haboztam. Ekkor a folyosó szemközti oldaláról állati ordítás hallatszott. Ez volt az első hang, melyet rabtársaimtól a pincében hallottam, kivéve szomszédom görcsös köhögéseit. Az ő ajtaja a folyosó szemközti oldalán nyílt, mintegy három méternyire az enyémtől, de ez az üvöltés messzebbről, legalább három cellányi távolságból hangzott. A szorongástól dobhártyám lüktetett, és úgy éreztem, mintha meleg víz áramlana fülemben; a szavak értelmét nem fogtam fel, bár kétségtelenül volt értelmük. A kiáltásra a börtönőr kiszaladt cellámból és rám zárta. A következő pillanatban ott álltam az ajtóban, illetve vacogó, roggyant térdemmel nekiestem, és lélegzetvisszafojtva hallgatóztam, miközben mellemen végigcsorgott a verejték.

– Éljen Sztálin! Éljen Sztálin! Én szeretem a drága Rákosi elvtársat!

A gumibot puffanásának szüneteiben még háromszor hangzott fel az „éljen Sztálin”, egyre erőteljesebben és lelkesebben. Aztán reccsenés következett, mintha egy tucat fogával együtt az áldozat állcsontját is szétverték volna. Majd tökéletes csend, mintha a rabot és kínzóit homokbánya hangtalan omlása temette volna maga alá.

Rá kellett jönnöm, ki ordított. A zegzugos, visszhangos folyosó eltorzítja hangját, és így fájdalma is; de a torzítás nem lehet oly mérvű, hogy ki ne találjam. Ries szociáldemokrata igazságügyminiszteren kívül – kit köhögéséről ismertem meg a szemközti cellából – biztonsággal nem tudhattam, kik rabtársaim, de ösztönösen, megérzésből mégis össze tudtam volna írni neveiket. A szociáldemokrata miniszterek, államtitkárok, tábornokok, egyetemi tanárok és képviselők nevét, kik nem voltak hajlandók pártjukat elárulni, legalább oly mértékig nem, mint jómagam, amikor Rákosi testvére arra akart rávenni, hogy spiclijük legyek a szociáldemokrata pártban. És talán itt tartózkodtak még azok is, akik elárulták a szociáldemokrata pártot és spicliskedtek, mint Horváth Zoltán – és akiket már régebben letartóztattak, mert nem volt szükségük spiclikre a szociáldemokrata párt feloszlatása után.

Ki kell találnom, ki ordított. Semmiképpen sem Ries volt igazságügyminiszter. Rákosi éltetése, ez az otromba, vásári trükk aligha telt ki a szociáldemokrata szakszervezeti vezetőktől. Sem az egyetemi tanároktól. Szakasits Árpád köztársasági elnöktől sem. Gyenge volt és naiv, de semmiképpen sem gazfickó.

Sokáig álltam az ajtóban. Vagy két óra múlva – egy héttel azután, hogy karórámat elszedték, időérzékem, hogy úgy mondjam, egyszerre megszületett – vagy két óra múlva ugyanaz az őr, aki herezsacskómat akarta tönkreverni gumibotjával, kinyitotta az ajtót, és egy csajka húsgombócra mutatott: „Vegye fel és zabáljon, rohadt kapitalista.”

 

*

 

Százados hallgatott ki már vagy hét napja. Amikor először felvezettek hozzá, az ablaknál állt, fenekét a párkánynak támasztotta, és lábujjhegyre ágaskodott, hogy magasabbnak látsszék. Mikor előre beállított pózában megpillantottam, nem tudtam mosolyomat elfojtani. Kardot és buzogányt kerestem az oldalán. Még szerencse, hogy mosolyomat az udvariasság jelének vette. Kihallgatásom közben fel-alá futkározott a szobában, mintha fontos leveleket diktálna, máskor karba font kézzel állt az ablakban, homlokába fésült egy fürt fekete haját dobálva. Ha fölöttese lépett a szobába, oly sebesen ugrott eléje, mint a kereskedősegéd, mikor a főnöke felesége jön az üzletbe. Minthogy íróasztalán nem tartott névtáblát, elkereszteltem Napóleon, a Fűszeresnek. Később nemegyszer bocsánatot kértem Bonaparte generálistól, amiért keresztnevével ajándékoztam meg ezt az embert.

Elsőnek felolvasta a vád nyolc pontját – hogy trockista-titóista-klerikofasiszta-imperialista összeesküvő és többrendbeli kém vagyok – és kijelentette, hogy „most ezt realizáljuk”. Következő kérdéseiből viszont kivettem, hogy még nem kapott utasítást, mit kezdjen velem. Fenyegetőzött, megígérte, hogy felakasztat, miközben áradó bőbeszédűséggel ugrált tárgyról tárgyra. Legszívesebben ellenállásbeli hőstetteit emlegette, melyek jutalmaként magas pozícióba került az ÁVÓ-hoz. A hőstetteket magukat azonban nemhogy részletezte volna, de meg sem nevezte, holott már nem kellett attól tartania, hogy a Gestapo letartóztatja. Fecsegéséből és homályos célzásaiból mégis sok mindent megtudtam, elsősorban azt, hogy Kéthly Annát és Szakasits Árpádot, a köztársaság elnökét, itt tartják a pincében. Közben alkalomadtán gumibotját az orrom alá tartotta vagy végigvert rajtam vele. A nehézsúlyú, ijesztő képű gépírónő kis asztalkájától hátrafordult, és gyűlölettel égő pillantásokat vetett felém.

Első kérdései családomra vonatkoztak: – És mi volt az apja foglalkozása?

– Vegyészmérnök, főiskolai tanár.

– Helyes – mondta, és a gépírónő elé fordult. – Írja, válasz: dúsgazdag polgári családból származom.

– Családom sohasem volt gazdag. A polgári szót sem vállalom. Ez a szó a maguk értelmezésében nem citoyent jelent, mint az enyémben, hanem burzsujt, kizsákmányolót.

– Ne okvetetlenkedjék. Származásáról senki sem tehet.

– Nem származásról van szó, hanem tényekről.

– Úgy? Még provokál is? Álljon fel, csináljon öt mély térdhajlítást. Mi pedig – fordult a gépírónő felé – mutassuk meg, hogy nagylelkűek vagyunk. Húzza át a dúsgazdag polgári családot és írja egyszerűen: burzsuj családból származom, és büszke vagyok rá.

Így ment tovább. Be kellett látnom, hogy tehetetlen vagyok. A gépírónő azt írja, amit ő diktál és ő, ahányszor az előbbihez hasonló diadalt arat felettem, elégedetten dörzsölgeti kezét. Meghaltam, gondoltam, mint nemegyszer az előző napokban: meghaltam, és ezek azt csinálnak életemmel, múltammal, emlékemmel, amit akarnak. Ugyanekkor határozottan éreztem, hogy Napóleon sem az ellenem hozott nyolc vádpontból, sem abból, amit lediktál, egy büdös kukkot el nem hisz. Ostobának ostoba: de ennyire mégsem. Pontosan tudja, hogy ártatlan vagyok.

Különféle ismerőseim és barátaim iránt érdeklődött, összevissza. Úgy láttam, hogy az emberiséget két kategóriába osztja. Az elsőbe azok tartoznak, akik Nyugaton élnek, és akiket az ÁVO nem érhet el, valamint azok, akik az ÁVO elől a Fűszeres szava szerint „a szabadságos kertekbe szöktek” – ami alatt a világ temetőit értette. Ezekről a lenézés és sajnálkozás hangján nyilatkozott, csakúgy, mint azokról, akik már lenn a pincében raboskodtak, és akiket néven ugyan meg nem nevezett, de egy-egy találó jelzővel a maga módján leírt. „Kis barmocskáim lenn a jászolnál” volt kedvenc kifejezése, avagy „állatocskáim, akik a vágóhídra vagy a kiherélésre várnak” – és ilyenkor elégedetten kacsintott felém, jelezve, hogy közéjük tartozom.

A második kategóriába azokat sorolta, akik még szabadlábon járnak. Ezekről dühtől vörös arccal, gyűlölködve beszélt. Hogy hatalmát bemutassa, magas rangú kommunista funkcionáriusokat említett név szerint. Komor Imrét, a Népszava főszerkesztőjét „a vén trockista lókötő” jelzővel illette, Kádár János belügyminisztert – voltaképpen felettesét – Szarjankónak hívta; az ország egyik legjobb színésznőjéről, akihez régi barátság fűzött, Ladomerszky Margitról azt mondta, hogy „behozzuk még ide ezt a kurvát és megitatjuk vele a saját vizeletét”. Azt hitte, hogy Illyés Gyula Petőfi életéről szóló könyve most jelent meg először, holott csak új kiadása látott napvilágot. Ezért jegyezte meg Illyésről, hogy „dögbogárnak maszkírozza magát, pedig skorpió”.

– Miért határozta el 1938 végén, hogy emigrál?

Elmondtam néki, hogy több verset írtam a német nácik és a magyar fasiszták ellen, ami nem kis mértékben emelte népszerűségemet az ország legjobbjai közt. A Zeneakadémián tartott Villon-estek tüntetések voltak a háború és a németek ellen 1939 után is. A folyóiratok és a napilap, mely legtöbb írásomat közölte, 1938 végén megszűnt. A perek és írói ítéletek sokasodtak ellenem. Így történt, hogy egy látogató angol képviselő és Csánk Béla, a derék igazságügy-minisztériumi…

– Hosszú és hencegős – ásított a Fűszeres. – Mondja rövidebben.

– A fasizmus elől mint politikai emigráns Franciaországba menekültem.

– Maga nem volt politikai emigráns.

– A Szabad Magyar Mozgalom titkára és a mozgalom hetilapjának szerkesztője voltam.

– Kalandvágyból ment Párizsba, akármit is szerkeszt nekem.

– Lehet, hogy kalandvágyamnak is része volt az emigrációban.

– Főrésze. A kalandvágy nem dehonesztáló. Kolumbusz Kristóf is kalandvágyból fedezte fel Amerikát. Bár a maga számára jobb lett volna, ha nem fedezi fel.

– Miért?

– Mert akkor nem fogadták volna fel amerikai kémnek.

– Nem vagyok amerikai kém.

– Jó, jó – legyintett ingerülten és körmölni kezdett. Néhány percig dolgozott, majd diadalmasan diktálta a szövegét: – Nem tudtam ellentállni kozmopolita beállítottságomnak, féktelen ambíciómnak és pénzszerzési viszketegemnek. Ezért emigráltam. Párizsban különböző diverzáns elemekkel vettem fel a kapcsolatot. A trockista Fényes László csoportjához tartoztam.

Ez jóval több volt, mint amennyit el tudtam viselni.

– Elmebaj, bolondház – mondtam.

– Ne provokáljon.

Ennek ellenére tűrte, hogy elmagyarázzam: Fényes szocialista volt, özvegyek és árvák védője, az igazság bajnoka és nem igaz emberek üldözője. Fényes nem volt marxista, sztálinista vagy trockista. Figyelmeztettem, hogy az efféle, tipikusan ÁVO sugalmazta szöveget tárgyalásomon nemcsak a külföldi, nyugati újságírók röhögik ki, de még a legostobább párttagok sem fogadják el.

– Ha senki nem hiszi el, úgy a tárgyaláson sem fogadják el, és éppen ezért nyugodtan aláírhatja a jegyzőkönyvet. Szegény öreg Fényesnek meg amúgy is mindegy, hogy trockistának, szociáldemokratának vagy buddhistának mondja.

Azt képzeltem, hogy előbbi szavaimért nekem ugrik. E helyett tovább érdeklődött franciaországi ismerőseimről, elsősorban az „áruló Károlyi Mihályról”, bár úgy láttam, hogy kínos meglepetést készít elő.

Végül, csak félvállról, megkérdezte:

– És a szegény Bandival hol ismerkedett össze?

– Miféle Bandival?

– A szegény Havas Bandival.

Szóval Bandi volt, aki Sztálint éltette a cellában odalent, amikor félig agyonverték. Most már tudtam; nem lehet kétségem.

Hányinger fogott el és kis híján lefordultam a székről. Behunytam szememet, hogy legalább ne lássam, mint élvezi Napóleon szavai hatását. Elképzeltem, ahogy behozták ide. Aligha gondolt arra, hogy kelepcébe került. Inkább azzal biztatta önmagát, hogy elvtársai, rövid baráti beszélgetés után, belátják tévedésüket és sűrű bocsánatkérés közepette szabadon engedik. Nem ez történt, és Bandi, mikor kihallgatóit elvtársaknak szólította, megkapta az első pofonokat. Mi történik a hívővel, ha az inkvizíció börtönében rájön, hogy az őt kihallgató dominikánusok cinikus ateisták és a kínzóeszközöknél pogány szadisták állnak?

A kínos alternatíva azt követeli, hogy vagy hitét adja fel, vagy lelki egyensúlyának mondjon búcsút. A többség valószínűleg búcsút mond annak a hitnek, melyben csalatkozott. Így az eretnekség koholt vádja utólag, a kínzókamrák segítségével beigazolódik: a hívőből az inkvizítoroknak sikerült eretneket csinálni. Bandi, annyi meghunyászkodás után, végső, tébolyult, de mégis férfiasan impozáns gesztussal a másik megoldást választotta. Hogy hitét és a pártot ne kelljen feladnia, inkább tulajdon lelki egyensúlyát adta fel. Talán még azt is elhiszi vádlóinak, hogy mindazt, amit ellene fölhoznak, öntudatlanul el is követte. Talán még azt is helyesnek tartja, hogy képzelt bűneiért verik, esetleg fel is akasztják. Nemcsak a hamis vallomást írta alá, hanem belsejében is elismerte az eretnekséget, csak azért, hogy hívő maradhasson kitaszítottságában. Ő az egyetlen ember ebben az épületben, aki Sztálint és Rákosit tiszta szívvel élteti.

Mégis ő korunk hőse – állapítottam meg. Korunk hőse abban az értelemben, ahogy a fontainebleau-i vendéglőben, Lengyelország negyedik felosztása napján, tizenegy évvel ezelőtt, Lorsyval együtt megjósoltuk néki. Engem ellenfeleim tartóztattak le. Őt elvtársai. Az én halálom szokványos ügy, tömegjelenség minden időben. Az ő halála a korszak lényegébe vág és definíciójához tartozik. Az én vérem csorgása individuálisan fájdalmas, az övé az égre kiált.

Ahogy még mindig hunyt szemmel ültem, éreztem, hogy halántékom megdagad, mintha roppant vízhólyag képződnék rajta. Torkom és gégém összelapult, akár a papírhenger, ha ököllel rávernek. Ahogy lábujjaimat görcsösen hátracsavartam, nagyujjam körme beleszakadt cipőm talpába. Kinyitottam szememet, de még mindig Bandit láttam, ahogy a párizsi szálloda kapujában megállt, és vörös haja helyére feje fölött összecsapódó máglyalángot képzeltem.

Napóleon az ablakból diadalmas mosollyal szemlélt:

– Látom – mondta –, hogy nem akarja barátját bemártani. Nincs is szükségünk rá. Havas Endre mindent bevallott. A maga kémkapcsolatait is elmondta. Hiszen együtt dolgoztak a kapitalizmus restaurációján, ő az angoloknak, maga az amerikaiaknak. Okuljon Havas példájából, és valljon be mindent töredelmesen. Mindent – ismételte könnyed gesztussal, és a levegőbe bökött, ahol a piszkos mennyezeten túl feltehetően Péter Gábor altábornagy, a főinkvizítor trónolt.

 

*

 

A következőkben egyre nyomorultabbnak éreztem magam. Öt perccel azután, hogy megtudtam, ki éltette Sztálint lenn a pincében, aláírtam, hogy „Fényes László trockista csoportjához tartoztam”. Később Napóleon azzal vádolt, hogy én informáltam az amerikaiakat a magyar katonai célpontokról. A magyar katonai célpontokról semmit sem tudtam, sem a háború alatt, sem utána: természetesen az amerikaiak soha ilyen vagy más információt nem kértek tőlem. Amikor elmagyaráztam, büntetésből két napig hagyott állni cellámban orral a falnak. A negyvennyolc órás ácsorgást azzal enyhítettem, hogy verseket csináltam fejben, aztán aláírtam a vádat. Ahányszor aláírtam valamit, vérszemet kapott, és újabb meg újabb vádakkal állt elő.

Egyszer „legalább harminc oldalas, őszinte életrajzot” íratott velem. Maga költő – buzdított. – Használja a fantáziáját.

Mikor elolvasta előttem, széttépte. – Ha igaz lenne, amit ír, köztársasági érdemrend járna magának.

Elöntött a pulykaméreg: – Igaznak igaz. Érdemrendjükre nem tartok igényt.

Nem bántott, de újabb életrajzot íratott velem, hasonló eredménnyel. Lassanként unni kezdtem a procedúrát, a kemény fekhelyet, a szemembe világító kétszázas égőt, a nyolc óráig tartó kihallgatást napról napra, az időnkénti verést, a koholt pszichológiailag tarthatatlan, történelmileg hamis, tökkelütött vádakat, melyek igazolására engem akartak kényszeríteni, minthogy semmiféle bizonyítékuk nem volt, és ráadásul ezt a banditát velem szemközt, aki végül átad a vészbíróságnak, ahol valamilyen trockista monstre per vádlottja leszek. Éppen én, aki Trockij személye és tanai iránt soha a legcsekélyebb érdeklődést nem mutattam.

Próbáltam enyhíteni helyzetemen. Az éjszaka jó részét azzal töltöttem, hogy fel-alá jártam cellámban, és verseket csináltam. Az alvást itt nem erőszakolták az emberre, sőt az őrök vihogtak: lám, szenved, már aludni sem tud: hamarost bevallja azt is, amiért felakaszthatjuk. Velem az ellenkezője történt. Két és fél lépés az egyik irányba, fordulat a falnál, két és fél lépés a másik falig és vissza. Eleinte zavart, hogy se asztal, se papír, se ceruza, de eszembe jutott, hogy nemcsak Homérosz csinált verseket fejben, mielőtt a hellének az írást ismerték volna, hanem én magam is, mint négy-öt éves gyerek.

A vizuális képzetek, amelyek már az első nap megelevenedtek a fal karcolásaiban és repedéseiben – brit oroszlán, menekülő girondisták, Garibaldi fövege – háromdimenziós alakokká sűrűsödtek, és ott tolongtak köröttem, csípőm magasságában, mint a mellékalakok Rodin Victor Hugo-szobrán, míg az emlékek, emlékfoszlányok és emóciók egész tömege rohant meg, mintha csak arra várnának, hogy kifejezzem őket. A szorongás és a halálfélelem is segített verscsinálásomban, már csak azért is, mert az utóbbival elűztem az előbbieket, de helyzetemet még újnak éreztem, mert mindig nagyon tudtam, hogy egyszer meg kell halnom. Olykor szegény sorstársaimra gondoltam a szomszédos zárkákban és arra, hogy egyedüllétüket ők nem tudják mire használni. Ugyan mit csinálna a köztársasági elnök, az igazságügy-miniszter, a tábornok, az egyetemi tanár, az ügyvéd zárkájában, gépírókisasszony és titkárnő, könyv és jegyzetek, asztal és telefon, hadsegéd és hallgató nélkül? Én voltam az egyetlen, aki mesterségét zavartalanul folytathatta. Két és fél lépés az egyik irányba, fordulat a falnál, két és fél lépés a másik irányba: nem tudom, hány kilométert tettem meg sietség nélkül, miközben – úgy éreztem – jobb verseket csináltam, mint odakint szoktam. Lassanként elöntött a büszkeség és boldogság, hogy lezárhattak, kínozhattak; de nem vettek erőt rajtam: maradtam, aki vagyok, szadisták kezei közt, az ország legfélelmetesebb pincéjében.

A verscsinálás és álmosságom nagyon segítettek kihallgatásaim közben. Soron lévő költeményem következő négy sora járt fejemben, mikor Napóleon újabb hazug vádakkal nyaggatott. Olykor elfelejtettem kérdéseire válaszolni, meg se hallottam őket vagy elaludtam a széken. Hiába állított fel, üvöltött, vagy fordított orral a falnak: érdeklődésemet nem tudta felkelteni. – „Mit szundikál? Nem látja, hogy az életéről van szó?” – „Na mondja már” – feleltem, és ezúttal én ásítottam óriásit. A stratégia hatott. Közönyöm, a zavart fény szememben megrémítette. Alighanem azért, mert a kihallgatónak szabad keze volt, hogy agyonkínozza áldozatát, de nem állt jogában, hogy elmeháborodottat csináljon belőle. Ugyan miért – törtem fejemet hasztalanul. Ennek, mint annyi mindennek, Péter Gábor, vagy inkább Berija a megmondhatója.

Egy nap Napóleon nyaggatni kezdett: valljam be, mit beszéltem azokkal a külföldi trockistákkal, akik kémfőnökeim voltak, és akiknek még nevét sem hallottam soha. Éppen elkészültem egy verssel, és elhatároztam: kitolok ezzel a lókötővel. Következő kérdését vártam. Ehelyett fiókjába zárta iratait és tudomásomra hozta, hogy ideiglenesen átad egy „amerikai specialistának”, aki nem bánik velem majd oly nagylelkűen, mint ő tette. Ebben a pillanatban civil ruhás férfi lépett be, fehér nadrágban, és rövid, piszkossárga pólóingben. Megdöbbentően brutális képe volt, de azt éreztem, mintha ugyanennek az arcnak nemesebb változatát már láttam, sőt jól ismertem volna. Nadrágja és inge közt kilátszott a hasa: sűrű szőr borította, mint a feketemedve hátát, amiért elkereszteltem Szőrhasnak.

A keresztséget nem kellett volna elhamarkodnom. A háború előtt ismertem egy derék fiatal orvost, Zala Ernőt, aki nemcsak az irodalomért rajongott, hanem az írókért is. A fiatalja, velem együtt, szegény volt, és Zala a bajban hívatlanul mindig megjelent ennivalóval, borral, orvossággal, vagy nem jelent meg, csak a lakásajtó alatt csúsztatott be pénzt. Szerelmi ügyteteinkben, kivált télen, mindnyájan a lehető legnagyobb bajba kerültünk: nem a partner hiányzott, hanem a szállás: garniszállókban gyakori volt a razzia, jobb szállodákba nem engedték be az embert. Zala készséggel segített ki egy-egy lakáskulccsal – számos fiatal, gazdag házaspárral tartott barátságot, akik az Alpokban síeltek vagy a Riviérán töltötték a telet. Ernőnél azért maradt lakáskulcs, hogy az ottmaradt kutyák, macskák avagy kanárik gondját viselhesse. Alighanem a ház gazdái is tudták, hogy e szolgálatokért legjobb díványuk használati engedélyével fizetnek, míg Ernő mindig bort, gyümölcsöt és süteményt készített ki a díványok mellé. Egyik legkedvesebb barátom és költészetem nagy propagandistája volt. Munkaszolgálatban pusztult el, mint annyian.

Nemegyszer említette mihaszna öccsét, aki sikkasztott, váltót hamisított és morfiumot lopott tőle eladásra. Hanglejtéséből, Ernő mozdulataiból, nyaktartásából hamarost rájöttem, hogy az ÁVO amerikai specialistája, ki izzadt homlokkal és gumibottal kezében ül velem szemben, a Zala névre hallgat, bár továbbra is Szőrhasnak kívánom hívni. Egy ideig némán méregetett, aztán megszólalt, jóval halkabban, mint vártam.

– Maga tizenkét évvel ezelőtt egész jó verseket írt. Azóta elzüllött, Amerikában fasiszták közé keveredett, és semmit nem alkotott. Semmit – mondta nyomatékkal.

Hallgattam. Nem állt szándékomban, hogy esztétikai vitába keveredjem ezzel.

Hirtelen gumibotjával rácsapott az asztalra. – Engem pedig csatornatölteléknek tart – üvöltötte.

– Nem tartom – hazudtam.

– De tart!

– Semmiképpen sem – feleltem sértődötten.

Könnyű volt megnyugtatnom. Ezután papírlapot szedett elő aktatáskájából, és különböző kérdéseket tett fel. Mind arra engedtek következtetni, hogy – mint előzőleg – egy trockista monstre-per fővádlottjaként kívánnak szerepeltetni és egyúttal titóista tendenciákat akarnak nyakamba varrni.

– Miből következteti, hogy titóista lettem volna?

– Abból, hogy amikor a fasiszta Tito az áruló Károlyi Mihályt vendégül látta Bledben, maga nem ment Károlyival. Pedig hívta.

– Ez a bizonyítéka titóista voltomnak?

– Ez. Óvatosság a kémek fő jellegzetessége.

– És ha Károlyival mégis elmentem volna Bledbe?

– Akkor ez lenne a bizonyítékunk maga ellen. A vigyorgásért a pofáján még számolni fogunk – tette hozzá.

Újabb papírlapot vett elő, és behívatta a gépírónőt. A tulajdonképpeni kihallgatást most kezdte csak el. Előtte megjegyezte: közismert, hogy az Egyesült Államokban különféle trockista és fasiszta elemekkel került kapcsolatba, mint – ezt már olvasta a papírlapról – Vámbéry Rusztem, Jászi Oszkár, Kéri Pál, akik aztán az OSS-szel^*, a CIC-vel^* („a ciccel”, mint mondta) és más kémszervezetekkel hozták össze.

– Szóval hajlandó vallani?

– Készséggel – feleltem és repestem az örömtől. A következőkben csak attól féltem: rájön, mit csinálok vele, és nekem esik a kezében tartott gumibottal.

Első kérdésre, mikor és hol kerültem kapcsolatba az Egyesült Államok kémszervezetével, azt feleltem: – New Yorkban történt.

SZŐRHAS: Mikor?

ÉN: 1941. április elsején. (Ebben az időben Amár kasbájában tartózkodtam.)

SZŐRHAS: Hogy a fészkes fenében emlékszik ilyen pontosan?

ÉN: Aznap vonultak be az angolok Addisz-Abebába.

SZŐRHAS: Ha bevonultak, majd kiverjük őket, mint az amerikaiakat Dél-Koreából. Rohadt imperialista ügynök, persze ezt jegyzi meg! Emlékszik a találkozás helyére?

ÉN: A 72. utca és a Broadway sarkán lévő drugstore-ban.

SZŐRHAS: Mi az hogy droksztor?

ÉN: Kocsma.

SZŐRHAS: Helyes! Kikkel találkozott ott?

ÉN: Az OSS két titkos ügynökével.

SZŐRHAS: Írja le őket!

ÉN: Civilben voltak, de később megtudtam a rangjukat is. Az egyik akkoriban mintegy negyven esztendős lehetett. Erősen őszülő, bajszos, magas homlokú, ovális arcú, alkoholistának tűnő, középmagas férfi. Álmodozó tekintetűnek mondanám, mert…

SZŐRHAS (a gépírónőhöz): Az álmodozó tekintetet ikszelje ki! Folytassa!

ÉN: Bostoni nyelvjárásban beszélt. Edgar Poe százados a neve. (A gépírónőhöz) Po-e-nak írják. Két szótag.

SZŐRHAS: És a másik?

ÉN: Kissé hajlott vállú, kerekded arcú, zömök, fehér-szakállú, jóságos külsejű…

SZŐRHAS (a gépírónőhöz): A jóságost hagyja a fenébe!

ÉN: … idősebb férfi. Öltözködése hanyag és régies. Neve Walt Whitman őrnagy.

SZŐRHAS: Miről tárgyaltak a droksztorban?

ÉN: Leszerződtettek kémnek.

SZŐRHAS: Ez nem jó! (a gépírónőhöz:) Írja: fenyegetéseiknek és zsarolásaiknak engedve, az OSS szolgálatába léptem. Micsoda felső kémkapcsolatai voltak ezen kívül?

Egy pohár vizet kértem, hogy időt nyerjek. Hogy a múlt század két legismertebb amerikai költőjéről nem hallott, meglepett, bár ezt reméltem. Így talán a trockista per főtárgyalásán résztvevő angol és amerikai újságírók is ráébrednek, miről van szó, ha kémfőnökeim nevét bemondom. Jellemző, hogy még ez sem elég neki! Kit mondjak harmadiknak? Hirtelen eszembe jutott; maga az ördög, Belzebub lesz a harmadik!

SZŐRHAS: Micsoda felső kémkapcsolatai voltak még?

ÉN: Az OSS székházában megismerkedtem Zebulon Edward Bubbel hadnaggyal.

SZŐRHAS: Ezt is írja le.

ÉN: Z.E. Bubbel hadnagy ortodox izraelita…

SZŐRHAS: Ne zsidózzon nekem. Bennünket nem érdekel a más ember vallása.

ÉN: Azért említem, mert ortodox lévén, razollal borotválkozik, következetesen erős kénkőszagot áraszt, ami egyik ismertetőjele. Egyébként többször járt Európában és Magyarországon is.

SZŐRHAS: Nem kell nekem bemutatni! Nagyon jól ismerjük mi Bubbel hadnagyot! De azért folytassa.

ÉN: Hosszúkás, intelligens arcú, villogó fekete szemű, kiálló pofacsontú, kékes arcbőrű fiatal férfi. Sántikálva jár, alighanem lőcslábú. Nőtlen, sovány és nagyon okos ember. Többször jártam a lakásán.

SZŐRHAS: Amilyen memóriája van, talán még a címére is emlékszik?

ÉN (elgondolkozom): Ninive Street 42.

SZŐRHAS: New York?

ÉN: Nem. Babylon, Long Island.

SZŐRHAS (felugrik): Engem akar átejteni, rohadt imperialista ügynök? Azt hiszi, nem tudom, hogy Babilon csak a Bibliában van?

ÉN (nyugodtan): Tárcsázza…

SZŐRHAS: A maga rohadt reakciós fején verem szét ezt a gumibotot…

ÉN: Tárcsázza fel a telefonközpontot, kapcsoltassa a tudakozót, és kérdezze meg, van-e Babylon nevű város New York államban, Long Islanden. Ha lenne tisztességes térkép ebben az épületben, akkor megnézhetné, de ilyesmit nem tartanak.

SZŐRHAS (gyilkos szemmel méreget, de tárcsáz): Itt az államvédelmi hatóság… Megmondaná-e, kedves elvtársnő… Micsoda? Várjak? Mire? Hát nem tudja fejből? Mi? Van? No de ilyet! Köszönöm… Ha már Bubbel hadnagy címével szolgált, úgy talán arra is megfelel: hányszor járt az OSS székházában?

ÉN: Sokszor.

SZŐRHAS: Mi a kémiroda címe?

ÉN: Fogalmam sincs.

SZŐRHAS: Hogy-hogy?

ÉN: New Yorkban egy millió ház áll. Nem tudom kitalálni.

SZŐRHAS: Nem értem… á, most már értem. (Feláll, nekem esik a gumibottal). Megmondja vagy nem mondja?

ÉN: Nem tudom, hiába akarja kiverni belőlem. Nincs bennem.

SZŐRHAS: Miért nem tudja?

ÉN: Autóval jöttek értem, nem néztem. Rendszerint tökrészegen szállítottak haza.

SZŐRHAS: Miért nem mondta előbb? Szóval tivornyáztak. Mit ittak?

ÉN: Csupa nehéz szeszesitalt.

SZŐRHAS: Például?

ÉN: Coca-Colát, ginger ale-t és hasonlókat.

SZŐRHAS: Disznók!

Így, ilyen színvonalon folytatódott Zalával való beszélgetésem egy héten át. Sohasem tudtam megállapítani, elhiszi-e azt, amit mondok, vagy mert amerikai szakértőnek hazudta magát az ÁVÓ-n, szerepet játszik? Annyit észrevettem, hogy a trockista per lekerült a napirendről és az „imperialista ügynök” figura lépett előtérbe. Másnap, mikor az előző napon készült jegyzőkönyvet elolvastatta velem, láttam, hogy az OSS címe – melyet nem ismertem – bekerült a jegyzőkönyvbe. Ha helyes volt a cím, úgy egy régi New York-i telefonkönyvből írta ki Szőrhas. Poe, Whitman és Belzebub sem hiányoztak a szövegből: Poe neve mögött az állt, hogy po-e-nak (két szótag) kell kiejteni.

Egy este pedig levezettek a földszintre, ahol még egyszer személyleírást kellett adnom mindhármukról. Ezeket kemény kartonlapokra kopogták írógéppel. Nem volt nehéz kitalálni a művelet célját: a személyleírásokat a határőrposztokra küldték ki, hogy az ávósok felismerjék Edgar Allan Poe-t és Walt Whitmant, ha az ördög kíséretében Magyarországra jönnek kémkedni.

 

*

 

Két hétig új, rettenetes cellában laktam az ÁVO épülettömbjének hátsó részén. Szűk lépcsőn kellett leereszkedni a mély pincébe, ahol a foglár a félkör alakú folyosó oldalágába vezetett, majd rám zárta a 93-as cella ajtaját. Csak most láttam, milyen elegáns tömlöcben tartottak mindeddig. A priccs nedves volt: fölötte kanáliscső vezetett, úgyhogy ha nem vagyok olyan sovány, mint máskor is, egyszerűen nem férek el a csatorna és a deszkák között. A kőpadlón mintegy centiméter magasan állt a vizeletszagú, poshadt víz. Az ajtó felett zseblámpaszerű égő világított, a falon lapos, sokfele ágazó patakok csordogáltak. Szellőztetés nem volt és a szomszédból fuldoklásszerű, állandó hörgés hallatszott. Ennek ellenére folytatni tudtam a verscsinálást, melyet az utolsó héten az amerikai szakértő kihallgatásai közt abbahagytam. Ezt az embert annyira meggyűlöltem, hogy egyszer, éppen az utolsó kihallgatáson, amikor elém állt, dugóhúzószerű szőrével mezítelen hasán, ellenállhatatlan kívánságot éreztem, hogy teljes erővel beleharapjak, és csak undorom tartott vissza az utolsó pillanatban.

Arra gondoltam: rájöttek Poe-ra és Whitmanra, ezért dugtak büntetésből ebbe a zárkába, de tévedtem. Két hét múltán visszavittek a 48-asba, ahová eredetileg lecsuktak. Alighanem nálam fontosabb ember került horogra, akit közben elintéztek: talán éppen a kénsavas káddal, melyet még Napóleon, a Fűszeres emlegetett. Nem hittem neki, de azután, rendszerint estefelé, többször halottam, ahogy valakit végighúztak a folyosón cellám előtt, feltehetően eszméletlen állapotban, aztán kinyitottak egy ajtót. Iszonyú üvöltés hangzott el, amilyen borzalmasat nem hallottam még, majd – néhány másodperc múlva – a vasajtón keresztül is mintha éreztem volna a választóvíz vagy a kénsav szagát. Lehetséges, hogy mindez képzeletem szüleménye volt, de legalább hatszor ismétlődött. Ugyan kik lehettek? Olyanok, akikből már kiverték a hamis vallomást, tehát az ÁVÓ-nak nem volt többé szüksége rájuk, vagy olyanok, akik megtagadták a vallomást, azaz nem tudták használni őket?

Vissza a régi 48-as cellába. Hetekig nem hívtak kihallgatásra, úgyhogy zavartalanul dolgozhattam verseimen. Már majdhogy kész voltam a tervezett kis kötettel, amikor többször bejött hozzám az ÁVO orvosa, hogylétem iránt érdeklődött. Kijelentettem, nincs szükségem rá. A következőkben a kémlelőn át óránként benéztek a cellámba, végül megjelent az őrség parancsnoka a félig nyitott zárkaajtóban.

– Maga itt akar megrohadni?

– Nem kívánok itt megrohadni. Ez azonban, nem tőlem függ. Ezért, azt hiszem, máshoz kell fordulnia válaszért.

– Miért nem jelentkezik kihallgatásra?

– Mert kihallgatások nélkül jobban érzem magam, porkoláb úr.

Ettől meghökkent, miközben a zárkaajtó tetejébe kapaszkodott és hintáztatta magát. Már rég készültem, hogy a „porkoláb” megszólítást használjam, méghozzá a legudvariasabb hangon: a régies kifejezés bizonnyal meglepte, talán még a magyar történelem visszhangját is érezte a szó mögött. Akárhogy is, nem bántott. Talán azt képzelte, elment az eszem, és fejcsóválva rám csukta az ajtót.

Másnap kihallgatásra vittek. A szobában amerikai cigarettafüst terjengett, az asztalon egy csomag Pall Mall cigaretta, feltehetően abból a tízből, amelyet Kozma Böde hozott ajandékba Angliából röviddel Csehszlovákiába való elindulásom előtt. Bizonyságul bőröndömet is megpillantottam az asztal mellett, a határon szedték el és hozták vissza ávós autón. Az asztalnál fiatal, ecetes képű hadnagy ült. Többnyire csizmája orrát szemlélte, olykor rongyot húzott elő nadrágzsebéből, és lázasan fényesítette. Bajsza vadul rángatózott, miközben beszélt. Mindjárt elkereszteltem Csizmás Kandúrnak.

– Nem szégyelli magát, hogy idejutott? – kérdezte, miután intett, hogy üljek le. Felugrott, öklével orrom előtt hadonászott, de nem került elém: hol oldalról közeledett, hol hátulról somfordált mögém, mint a hiéna.

– Mire olyan büszke? – sziszegte. – Arra, hogy verset tud írni? Olyan verseket, mint amilyenek a magáéi, én is tudnék írni. Ha ugyan akarnék. De nem akarok!

Ekkor vettem csak észre, hogy kis vörös noteszem ott fekszik előtte az asztalon. Bőröndömbe csúsztattam, amikor csomagoltam: hogyan is tehettem ezt, hogyan is feledkezhettem meg erről! Csizmás Kandúr fellapozta, és olvasni kezdte. Azonnal elfogott a pánik. A hetedik, vagy talán már az ötödik oldalra sok mindent jegyeztem fel, egyebek közt ilyesmit:

Mióta ezek közt élek, kezdem megszeretni a kapitalistákat

Fistis causis innocentes, etc. – lásd Aesopus meséje a bárányról meg a farkasról

Savonarola – Kálvin – Robespierre – Sztálin

Unokáink már mind idióták lesznek

Hadd fulladjanak meg ezek a dögök, hogy él közöttük még egy római (ezt áthúztam, mert felhasználtam egyik versemben)

Rákosi Mátyás feje: rohadt strucctojás: félig kiáll a magyar mocsárból

Az új Szentháromság: Marx, a Teremtő (vízözön előtti szakállal); egyszülött Fia, Lenin; Sztálin, a Szentlélek (tüzes nyelveken ereszkedett nyakunkba)

Elképzeltem a verést, amelyet kapok, ha elolvassa. Szerencsére még csak az első oldalon tartott, ahová a szonett utolsó hat sorának rímképleteit jegyeztem fel.

– Mi ez? Most azonnal megadja a titkosírás kulcsát, mert kiverem a szart magából! – ordította, miközben noteszemmel orrom előtt hadonászott. – Mit jelent ez, hogy aba-bcc? Meg az, hogy aaa-bbb? A magyar hadsereg állományát jegyezte fel?

– Semmiképpen sem. Negyven sorban a szonett tercettjeinek rímvariációit állítottam össze.

– Engem akar ugratni, csirkefogó? – kérdezte és oldalba rúgott csizmájával. – Azonnal mondja meg, mi az aaa-bbb!

– Azt jelenti, hogy a szonett két darab hármas rímmel végződik.

– Például?

– Camões híres verse, Montez tengerész halálára:

 

Alenquer városa nevelt, a drága, de a mocsarak gyilkos váltóláza utolért s lettem cápák lakomája a fortyogó, fekete óceánon, mely az abesszin partot veri, távol a kövirózsás Portugáliától.

 

Miközben a verset mondtam, Csizmás Kandúr visszakullogott íróasztalához, és figyelmesen, majdhogy ájtatosan hallgatta.

– Ismétlem – folytattam rendületlenül –, hogy a tízsoros oszlopban láthatja a három a, három b variációt. Mint például a játékos, rokokó jellegű aab-abb-t, vagy az elegáns aba-bba-t. Megvallom, még nem írtam szonettet ilyen rímmel.

– És nem is ír többé – sóhajtott Csizmás Kandúr. – És ez az oszlop mit jelent?

A szomszédban pofoztak valakit. Rettenetes ütések hangzottak: az illetőt nekiverték a két szoba közti zárt ajtónak, úgyhogy attól tartottam, betörik. Kihallgatómat ez nem zavarta: olykor fél füllel a szomszéd szoba felé fordult és mosolygott. De azért figyelmesen hallgatta mondókámat, míg engem elöntött a gyűlölet.

– Ez a tizenkettes oszlop a jóval szokványosabb, háromrímes variációkat adja. Mint például az aba-bbc-t. Ezt Shakespeare használta szonettjeiben. Én a kevésbé szokványos aba-cbc-t kedvelem, a rezignált abc-bac-t, a melankolikus abc-bca-t, de mindenekfölött az aba-ccb-t, a kiáltást az örökkévalóságba.

Ránéztem Csizmás Kandúrra, aki bekapta a horgot.

– Erre mondjon példát!

– Tudja, ki volt Tommaso Campanella?

– Hogyne tudnám!

Fenéket, állapítottam meg. Mindegy: elmondhatom a verset, melyet már százszor ismételtem magamnak lent a cellámban.

– Ezt a szonettet Campanella háromszáz esztendővel ezelőtt írta az inkvizíció nápolyi börtönében. Az egész verset mondom, nemcsak az utolsó hat sort.

 

Ami súlyos: a magasból a mélybe zuhan le. Tátott szájú bestiák lesnek a szende, játékos menyétre, s aki a meddő teológiát kerüli, nagyobb bölcsességre éhes s tudásra: babonáktól meg nem ing, de az igazság roppant tengeréhez kívánkozik: itt végzi rendszerint. Vannak, kik labirintusról beszélnek, vagy Polüphémosz barlangjának mondják e lyukat, meg a pokol fenekének,

 

itt megálltam egy pillanatra és körülnéztem, hogy kihallgatómnak ne lehessen kétsége, mire célzok. Szerencsére szomszédomat újra nekidobták az ajtónak keserű illusztrációnak Campanella verséhez.

 

a pokol fenekének – folytattam –,

 

hol nincs jog, törvény, kegyelem, hit – térdem megrogy: a titkos fellegvárba értem, hol vágóhidat tart fenn a zsarnokság.

 

– Minden alkalmat felhasznál, hogy provokáljon – jegyezte meg Csizmás Kandúr szemrehányóan. De maradt a széken, ahelyett, hogy nekem támadt volna. Talán hízelgett neki, hogy az inkvizícióhoz hasonlítom hivatalát.

– Merőben az aba-ccb rímet kívántam bemutatni önnek – feleltem tanárosan. Nem voltam képes megérteni, miért érdeklődik ez a dög verstechnikai kérdések iránt, de konok igyekezettel folytattam előadásomat, nehogy továbbolvassa noteszemet. Élénken figyelt. Közben Pall Mall cigarettáimat szívta mohón, és a kellemes füstöt orrom alá fújta. Végül kettétört egyet, és a kisebbik felét elém dobta az íróasztalra.

A szomszéd szoba felé mutattam, ahol a kínzás még mindig folyt, és visszapöcköltem a cigarettát. Erre telefonált egy őrért: hármasban kimentünk a vörös szőnyeggel borított folyosóra, ahol az ajtó mellé állíttatott, orral a falnak. Ő maga elment, nyilván ebédelni.

Az őr valahol ferdén mögöttem állt a folyosó szemközti fala mellett. Az amerikai hadseregben megtanultam menetelés közben aludni: itt az ÁVÓ-n rájöttem, hogyan alszik az ember úgy, hogy háta helyett az orrán fekszik. Már majdnem ott tartottam, hogy elszunnyadok, amikor üres hordágyat vittek be a szomszéd szobába, aztán kihozták. Sokan jöttek ki, úgyhogy módom volt elfordulni: Ries István szociáldemokrata igazságügyminiszter feküdt a hordágyon, alighanem eszméletlenül. Ősz haja is csupa vér volt.

Legalább két óráig álltam így, orral a falnak. Az ÁVO épületének valamely elegánsabb folyosóján volt, ahol – mint hallottam – nehezebb testű tisztek, vagyis őrnagytól felfelé, jártak, rendszerint kettesével, feltehetően a kantinba mentek, vagy onnan jöttek fel. Olykor rabot is hoztak, akinek hátára kulcsolt kézzel és lesütött szemmel kellett járnia, méghozzá gyorsan – „nyomás!” – suttogták az ávósok –, ami lehetetlen. Egyébként a folyosón nem beszélt senki. Valószínűleg tiltva volt a foglyok jelenlétében. Úgy éreztem, mintha a mögöttem járók lassítanák lépteiket. Illúzió – gondoltam, míg egyikük belém rúgott.

Végre megérkezett Csizmás Kandúr, visszavitt szobájába:

– Folytassa!

– Mit?

– Az előadást a verselésről.

Napestig folytattam, mire elcsomagolta noteszemet az összehajtható aktatartóba, és lekísértetett a pincébe.

Másnap reggel asztalán csak a hamutartó volt meg a telefon: a bőröndöm is eltűnt. Fiókjából egyenként húzta elő az ellenem írott feljelentéseket. Némelyiket olvasta, másokat csak összefoglalta. Hogy miért tette ezt, nem tudtam megérteni. Most akar ijesztgetni, miután három hónapja tartanak a pincében, vertek, talpaltak, napokig hagytak állni orral a falnak és ingem – melyet azóta sem vetettem le – merev a vértől?

A feljelentők nevét nem árulta el, de szinte valamennyit kitaláltam a szövegből. Harminc vagy negyven – először ezeket vette előre – Almássitól származott, a Népszava könyvtárosától. Hogy Almássi rendőrspicli, azt a lap valamennyi munkatársa tudta. Ha akármelyikünkkel beszélgetett, néhány perc múltán visszaszaladt kis íróasztalához a könyvtárba és szorgalmasan körmölt, majd jött és folytatta a beszélgetést. Memóriája rövid volt. Ennél nagyobb baj érte azzal, hogy mindenki tudta: agent provocateur-ként működik. Csak rá kellett nézni beesett pofája mögött görgő hiúz szemére. Jelentéseiben hazudott és torzított: alighanem darabonként fizették. Helyenként viszont én becsültem alá képességeit, illetve az ÁVÓ-t. Egyszer, mikor a Körúton egy rádióüzlet kirakata előtt álltam, Almássi arra jött és megszólított:

– Mit nézel?

– Azt nézem: árulják-e már a televizort?

– Mi az, hogy televizor?

– A készülék, amelyet nem én nézek. Hanem amelyen engem néznek majd – mondtam.

Csizmás Kandúr eddig egyik jelentést olvasta a másik után, anélkül, hogy kérdést intézett volna hozzám. De most letette a papírost:

– Szóval: kitől kapta kölcsön Orwell könyvét, az Ezerkilencszáznyolcvannégyet?

Múlt évben történt, alig néhány héttel a könyv megjelenése után. Régi, szinte gyermekkori barátnőm hozta ajándékba Angliából: ugyanaz, akitől a cigarettákat kaptam, amelyeket Csizmás Kandúr szív velem szemközt. Milyen ostoba voltam, hogy Almássinak említettem a televizort: teljesen fölöslegesen, mert azt hittem, nem tud róla. Ezek beszerezték Orwell könyvét, és alighanem lefordították, vagy legalább tartalmi kivonatát állították össze magyarul. A televizor mindennél inkább érdekelhette őket. Hathatósabb eszköz a lakosság ellenőrzésére a telefonba helyezett mikrofonnál.

– Kitől kapta kölcsön az Ezerkilencszáznyolcvannégyet? – kérdezte a Csizmás Kandúr másodszor.

– Senkitől nem kaptam kölcsön és nem olvastam.

– Hogyan tudott akkor a televizorról?

– A BBC-t hallgattam.

– Hiába akarja hallgatni. Sikeresen zavarjuk.

– A magyar adást. De nem az angolt.

– Szóval angolul hallgatja kenyéradó gazdáit.

– Az angol irodalmi adásokat hallgatom. Onnan tudok Orwell könyvéről meg a televizorról.

– A magyar irodalom nem elég jó magának?

– Nem.

Megelégedetten láttam, hogy Csizmás Kandúr hápog a méregtől. El akartam terelni figyelmét Kozma Bödéről, akitől kölcsönkaptam Orwell könyvét. Sikerült.

– Álljon fel, mert kihúzom a széket maga alól – kiáltotta. – Az én vezényszavamra, mély térdhajlítás! Le! Fel!

Vagy tizedszer guggoltam le íróasztala előtt, amikor megkérdezte:

– Nos?

– Semmi – lihegem. – Egy sereg hamis vádat elismertem. De ha azt képzeli, aláírom hogy a csajágaröcsögei Szabó Pál jobb író Evelyn Waughnál, akkor nagyot téved.

– Jó – mondta némi gondolkodás után. – Visszaülhet a székére.

Még vagy két tucat denunciációt húzott elő Almássitól, majd kettőt-hármat Major Tamástól, a Nemzeti Színház igazgatójától, aki azzal vádolt, hogy egyik színikritikámban hiányoltam, miért nem játszanak Euripidészt vagy Szophoklészt az ország első színházában. „Így fejezi ki alamuszi módon, hogy nem akar szovjet darabot látni a Nemzeti Színházban.” A másik vád is igaz volt: „a Turr-testvérek darabjának előadása közben, hol mint színikritikus az első sorban ült, hangosan horkolni kezdett, noha valójában nem is aludt”.

Elnevettem magam, és örömmel állapítottam meg, hogy Csizmás Kandúrt kis híján magammal ragadtam.

A következő nap már nagyon untam a végtelen denunciációkat. Csizmás Kandúr aláírásostól olvasta fel Máté Györgynek, az Írószövetség párttitkárának jelentését. Arcomon láthatta, hogy nem hiszek neki, mire kezembe adta a levelet: „Az Államvédelmi Hatóságnak, Péter Gábor altábornagy elvtársnak, Budapest, VI. Andrássy út 60. Tegnap alkalmam nyílt Faludy Györggyel elbeszélgetnem. Azonnal megállapítottam, hogy imperialista ügynök. Sürgős intézkedést kérek. Szabadság! Máté György, a Magyar Írók Szövetsége párttitkára.”

– Látnoki szeme van ennek a Máténak. Ez az, amit jogi nyelven megdönthetetlen tárgyi bizonyítéknak neveznek – mondtam, és akkorát ásítottam, amekkorát tudtam.

– Mindjárt elveszem kedvét az ásítástól – ígérte kihallgatóm sértődötten, és vaskos, kötött könyvet szedett elő fiókjából. Vándor Györgyi naplója volt. A Rajk-per tárgyalása alkalmából különböző részleteket olvastak fel belőle hamis vádak alátámasztására. Valóban nem unatkoztam többé. Legfeljebb magamat kárhoztathattam, hogy szóba álltam ezzel a libával, hogy vigasztaltam és bátorítottam, hogy hazakísértem a szerkesztőségből, amikor senki sem mert már szóba állni vele, és könyörögtem neki, hogy égesse el naplóját, melyről kitaláltam, hogy a kályhában tartja és ezt biztonságos helynek tekinti. A naplóról szinte mindenki tudott, aki a szociáldemokrata párt tagja volt: Vándor Györgyi naplójába minden politikai beszélgetést, pletykát és tréfát bejegyzett, napról napra, szinte óráról órára. Azt is tudtam – Almássitól, akinek feladata volt, hogy ijesztgessen bennünket –, hogy Györgyi, amikor éjfélkor az ÁVO dörömbölt lakása ajtaján, hogy letartóztassa, kiszedte a kályhából a naplót és ledobta az utcára emeleti ablakából, nehogy az ÁVO megtalálja. A detektív, aki a kapu előtt állt, a levegőben kapta el.

Csizmás Kandúr kéjelegve olvasta a reám vonatkozó részleteket. Az első bejegyzés 1946 májusából datálódott. „Végre láttam Faludy Györgyöt a Palace-ban (a szociáldemokrata pártközpont). Nagyon gőgös, és magas lóról néz le mindenkire. Most ért haza az Egyesült Államokból. Két percig beszéltem vele. Biztos vagyok benne, hogy amerikai kém. És milyen cuki pofa! Nagyon szeretnék közelebbi barátságba kerülni vele.” Aztán néhány rövid megjegyzés, mint: „Faludy azt állítja, hogy fütyül a trockistákra. Tudom, hogy csak falból mondja ezt.” Nem sokkal letartóztatása előtt ezt jegyezte fel: „Mindeddig Faludy került engem, de most egyszeriben megolvadt. Talán mégiscsak szeret! Vagy szolidaritásból tart velem, mert ő is trockista-titóista?” És aztán ismét: „Faludy azt ajánlotta, égessem el a naplómat. Az ÁVO hóhérlegényei hamarost úgyis végeznek mindannyiunkkal. Hisztérikus félelmeit nevetségesnek tartottam. És hogy elégesselek, drága naplóm? Soha!”

Megjegyeztem, hogy e gágogó liba zöldségeit mégsem lehet komolyan venni, mire Csizmás Kandúr kijelentette, hogy Vándor Györgyi naplója már eddig is fontos szerepet játszott különféle tárgyalások során. Ami pedig elvetemültségemet illeti, amellyel az Államvédelmi Hatóság tisztikarát hóhérlegényeknek mertem nevezni, azért fizetni fogok, méghozzá alaposan. Már azt hittem, hogy befejezte a feljelentéseket, amikor fiókjából újabb papírlapot húzott elő és felolvasta:

– 1949 májusában a Magyar Írók Szövetsége felszólította tagjait, hogy ünnepeljék meg műveikben Sztálin elvtárs decemberben bekövetkező, hetvenedik születésnapját. Faludy György ebből az alkalomból, névtelenül, Arany János A walesi bárdok című költeményét postázta az Írószövetségnek. Igaz?

– Nem igaz – hazudtam.

– Úgy? Nem igaz? – üvöltötte, és nekem esett a gumibottal. Közben még egy ávós tiszt lépett a szobámba, aki szintén ütni-verni kezdett. Végül elmentek ebédelni, engem pedig ismét kiállítottak a folyosóra. Úgy össze voltam verve, hogy alig tudtam a lábamon maradni, míg orromból-fülemből csepegett a vér, de legalább maradt időm gondolkodni, mit feleljek, ha visszatér.

Az első igaz vád! 1949 májusában szerkesztőségi asztalomon egy nap két küldemény várt. Arany János költeményeinek papírkötéses, újabb kiadása és az Írószövetség körlevele tagjaihoz. Ebben, „a Nagy Sztálin, a haladó emberiség vezére” közelgő hetvenedik születésnapja alkalmából az Írószövetség felszólította valamennyi tagját, küldjenek „regényt, elbeszélést, karcolatot, színművet, drámai jelenetet, monológot, tanulmányt, eposzt, ódát, lírai költeményt avagy versfordítást”, melyben „jótevőnket, a világbéke őrét és a kis népek védelmezőjét” méltóképpen ünneplik.

Egy pár tiszta, fehér kesztyű mindig volt az íróasztalfiókomban, hogy a lap tördelésénél használjam, ha én voltam soros. Felhúztam a kesztyűt, kivágtam a négy oldalt A walesi bárdokkal, borítékba csúsztattam (a borítékot a csomag közepéről húztam ki, nehogy ujjlenyomat maradjon rajta) és bal kézzel, csupa nagybetűvel megcímeztem az Írószövetség Gorkij fasori székházába. Éjjel kerülő úton mentem sétálni a szerkesztőségből, és amikor nem láttam detektívet mögöttem, zsebkendővel ujjam közt kihúztam a levelet zsebemből, és bedobtam a postaládába. A két műveletet senki nem látta, és senkinek nem szóltam róla. Biztos voltam, hogy nem lepleznek le. Hogyan szereztek tudomást erről?

Még hagyján, ha rájöttek. De mi lesz, ha Sztálin hetvenedik születésnapjára készült versemről is tudnak? A verset csak egy fiatal fiúnak, Vizinczey Pistának mondtam el: ő aligha árul el: de az elképzelhető, hogy valamelyik fiatal barátjának megmondta, az továbbadta, és most megkérdeznek: halljuk a Sztálin-verset! Hány napi kínzás után vallom be, hogy írtam ilyen verset? Mi kell hozzá? Talpalás, verés nem elég, kibírom. De mi történik, ha sót nyeletnek velem, és nem adnak vizet innom? Ha rajzszögekkel az asztalhoz szögezik herezacskómat és azt ígérik, hogy felborítják az asztalt? Ha bevisznek a kénsavas kádhoz? Hogyha nem vallok, agyonkínoznak. Ha vallok, felakasztanak.

Csizmás Kandúr jókedvűen tért vissza, és leültetett szobájában.

– Bevallom, hogy Arany János versét én küldtem be névtelenül az Írószövetségbe.

– Beismerését elfogadom – felelte barátságosan.

– Árulja el nekem, honnan jöttek rá.

– Magának nincs sok esze – állapította meg Csizmás kandúr. – Éppen ezért lebecsül bennünket. Mi sokkal többet tudunk magáról, mint gondolja. A pincében félóra alatt mindent kihúznánk magából. De minek? Amit eddig tudunk, bőségesen elég, hogy kiutaljuk számára az állami nyakravalót. Erre nincs szükségünk. Nem fontos ember. A Nyugat sem károg maga után. Elküldjük egy izolátorba tizenöt vagy húsz évre. Mire kijön, mindenki elfelejtette nevét és verseit. Szegő Zsuzsából pedig akkorra már vén kurva lesz.

Egy ideig szánakozóan elnézett, majd papírlapot keresgélt fiókjában.–

– Azt kérdezte, honnan tudjuk, hogy A walesi bárdokat maga küldte be? Megmondhatom – mondta és a papírlapról olvasta: –, a magyar Írószövetség taglétszáma 241 fő. 92 elvtársunk a megkeresésre különféle kontribúciókkal válaszolt. Köztük Zelk Zoltán nagyszerű költeményt írt, A hűség és hála éneke címmel. Ilyen verset maga sohasem szül meg. Nem mintha tehetsége hiányoznék, hanem mert rossz útra tért. Zelk verse mellett más értékes kontribúciókat kaptunk. Ugyanekkor 148 dögbogár 148 levélben értesítette a szövetséget, hogy az ünneplésben legnagyobb sajnálatára nem tud részt venni. Idegösszeroppanásban szenved. Nyolc verset írt, de mindet túl gyengének tartja ahhoz, hogy el merje küldeni. Mamája haldoklik. Krónikus fejfájás kínozza. És így tovább. 92 meg 148, az összesen 240. Az írószövetségnek azonban eggyel több tagja van. És ez maga, a 241-edik, aki A walesi bárdokat beküldte.

Miután még néhány tucat denunciációt hozott elő, késő délután lassú léptekkel a páncélszekrényhez ment, és testes dossziét szedett elő. A vér fejembe szállt, ujjhegyeim zsibbadni kezdtek. Kémjelentéseimet hozza, gondoltam, melyeket ők gyártottak: Sztálin-verseim kéziratát, talán még Titóval, Trockijjal és Churchill-lel való levelezéseimet is. De Csizmás Kandúr kissé meggörbedve hozta a dossziét, nem az ávósok peckes lépteivel.

– Szeretnék valamit kérni magától. Van egy unokaöcsém, aki verseket ír. Megtenné a szívességet, hogy elolvassa a verseket, és véleményt mond róluk?

Bólintottam, mire telefonált az őrért és levitetett a cellába. Szombat este volt: a különben tűrhető vacsora mellé ezúttal tejeskávét és egy fürt szőlőt kaptam. Mindez csekély kárpótlást jelentett Csizmás Kandúr verseiért. A dosszié vagy kétszáz klapanciát tartalmazott: elég volt elolvasnom tízet, hogy megállapíthassam: az átlagdilettáns mértékét is alig-alig ütik meg. Minthogy lelkiismeretesen még vagy húszat elolvastam, másnap – mint ahogy ilyenkor mindig történik – nem tudtam saját versírásomat folytatni. Minthogy priccsemen hiányzott a fejrész, a dosszié mégis jó szolgálatot tett: párnának használtam két éjszakára.

Hétfőn reggel Csizmás Kandúr alig tudta bevárni, hogy az őr magunkra hagyjon:

– Hogy tetszettek a versek? – kérdezte izgatottan.

Lent a cellában már szombaton este elhatároztam, hogy nem ismerek irgalmat. Ez volt a legkevesebb, amivel magamnak és neki tartoztam. Így hosszú előadásba kezdtem a költészet lényegéről és céljáról. Feszült figyelemmel hallgatott, abban a hiú reményben, hogy tanulhat valamit. Aztán rátértem verseire. Kárhoztattam rigmusai nyugati orientációját – semmiféle orientációjuk nem volt –, a lapos rímeket, a gyenge verselést, a szentimentális tartalmat és így tovább. Nem kis mértékben élveztem helyzetemet, ahogy elnéztem, mint fészkelődik székén. Végre-valahára én lettem a helyzet ura az ÁVÓ-n, ha csak rövid időre is. Azzal végeztem: mondja meg unokaöccsének, hogy aligha lesz költő belőle.

Csizmás Kandúr jobban viselte a csapást, mintsem vártam. Megígérte, hogy üzenetemet átadja rokonának, majd még néhány dokumentációt szedett elő. Aztán megkérdezte: milyen külföldi kémfőnökökkel álltam kapcsolatban? Ismertem-e Donovan ezredest, Allan Dullest, De Gaulle-t?

Hiába tagad – mondta befejezésül és órájára nézett. – Rossz időnek néz elébe. Az én órámat holnap reggel öt harminckor újra felhúzom. Magát is felhúzzák – mosolygott és az őrt hívta, hogy levitessen a pincébe.

 

*

 

Vacsoraidőben három ávós jött a cellámba. Mindhárman magasak, karcsúak, jóképűek, fiatalok voltak, és kollégáiknál értelmesebbnek látszottak. Az egyik gulyással tele csajkát hozott makarónival, a másik asztalkát, papírral és ceruzával, a harmadik egy pohár bort és néhány cigarettát. Elém álltak és egyenesen arcomba bámultak, kíváncsian és kitörő jókedvvel.

– Ez a maga vacsorája – magyarázta az egyik. – Írhat a családjának, ha írni akar, és elbúcsúzhat tőlük. Ha aludni akar, párnát is kap. De altatószert nem adunk. Most – ezzel órájára nézett – este nyolc óra és huszonhárom perc. Reggel ötkor átvisszük a Gyűjtőfogházba, azért, hogy a fogház udvarán felakasszák. Öt harminckor.

Ott álltak, mintha választ várnának.

– Nos, nincs mit mondania? – kérdezte a legfiatalabb szíves, kissé bizonytalan mosollyal.

Kimentek a cellából, de valamelyikük minden két-három percben benézett a kukucskálón. Első összefüggő gondolatom annyi volt, hogy még mindig maradt nyolc és fél órám a világon. Le kell számítani az utolsó harminc percet, amellyel már úgysem érek sokat. Voltaképpen először azt kellene eldöntenem, hogy csakugyan felakasztanak-e, avagy az utolsó percben leoldják-e a kötelet nyakamról, mert az egész csak tréfa. Ezek az ávósok valóban imposztoroknak tűnnek – de vajon nem imposztorok-e mind a hóhérlegények? Semmi értelme, hogy aludni próbáljak. Leveleket sem írok. Nyilvánvaló, hogy ez a levél sohasem éri el a címzettet.

Még akkor is, ha sikerül meggyőzni magamat, hogy nem akasztanak fel, kellemetlen éjszaka vár rám. Jóval egyszerűbb, ha elfogadom a tényt, hogy reggel öt harminckor felakasztanak. Ebben az esetben minden erőmet összefogom, hogy szép verset gondoljak ki az éjjel: az idő is gyorsan múlik, és én nem nedvesítem össze a nadrágomat e banditák szeme láttára. Ez volt a legegyszerűbb, látszólag a legbátrabb, lényegében a leggyávább megoldás. Gyorsan megeszem a gulyást, de a bort elteszem későbbre, mintegy jutalomnak, ha a vers sikerül. A vers legyen hosszú, legalábbis háromszorosa a napi ötvensoros adagnak, hogy sietnem kelljen, és valóban ne gondolhassak másra.

Abban a pillanatban, amikor az imposztorok elhagyták cellámat, már tudtam is, miről írok. Nagyapám észak-magyarországi sárga házát láttam magam előtt, a fenyőborította éles, magas heggyel szemközt, a Vág túlsó oldalán. Ahányszor bajban voltam, erre a házra gondoltam: a vonaton Juvissy-nél, amikor a németek bombázták, a hajón Bayonne után, a mészárlásnál Marrakechben, maláriarohamok közben, amikor nem volt kinin, a hajón New York felé halmérgezéssel, az amerikai hadseregben – de nincs időm felsorolásra. Mindig tudtam, hogy egyszer visszatérek ebbe a házba: már hétéves koromban tudtam, amikor a nagy vendégszobában feküdtem karácsonykor, és a kályha visszfényét néztem a falon. Előzőleg nagyanyám járt a szobában, magasan és soványan, fekete ruhájában, kezében tállal, mely tele volt naranccsal, cukrozott gyümölccsel. Leült az ágyamra és a számba adta a gyümölcsöt, mert én voltam a kedvenc unokája, ahogy a szüleimnél is én voltam a kedvenc és Vámbéry házában is: csak éppen itt, az ÁVO házában nincsenek kellő gyengédséggel irántam.

Újra a kályha visszfénye lebegett előttem. Hármas rímekben is meg tudom írni ezt a verset nehézség nélkül: ha az embernek alig nyolc órája van, amíg felakasztják, hármas rímek bőséggel jutnak eszébe. Nagyanyám a petróleumlámpát kivitte a szobából, fénye egy pillanatig még beintett az ajtó résén, amíg becsukta, és aztán a kályha vörös visszfénye foglalta el helyét, mely ott táncolt előttem a falon, dunyhámon, és öklömet karmazsinpirosra festette. Nyugtalan, ijesztő fény volt, nemcsak azért, mert ott táncolt előttem, hanem azért, mert erről jutott eszembe, hogy én is így fogok visszatérni ebbe a házba, hogy már magam is csak nyugtalanító, kísérteties fénysugár leszek. Ez nem később jutott eszembe, amikor már fiatalkoromban szívesen tértem volna vissza ebbe a házba, hogy boldogságot keressek ott, noha voltaképpen ebben a házban nem voltam boldog, hanem még akkor, hétéves koromban, amikor a kályha tüzét először láttam táncolni a falon.

Időközben mindenki, aki ebben a házban élt, és akivel ott találkoztam, meghalt: én vagyok az utolsó. Fényes László a New York-i temetőben fekszik. Nagyszüleim öregen haltak meg, ahogy illik, amikor idejük letelt. Néném, aki a temetőkertben szokott ülni vörös szegfűi között Nietzsche-kötettel kezében, melyben soha nem ő lapozott, hanem a szél, elvágta a torkát. Húgomat Kun páter nyilasai lőtték agyon a Duna partján. Ha utánuk megyek most én is, illenék, hogy integessek a mamámnak. Ő nem tartozik apám családjához, és itt él kint Budapesten, néhány száz méterre a cellámtól. Ha majd indulok, bal vállamon keresztül abba az irányba fordulok.

Nagyapám mindig a fényről beszélt, ha ott állt a malomban, hosszú pipával kezében, melyet úgy tartott, mintha horgászbot lenne. Azt mondta, hogy halála után semmi nem marad belőle, csak a fénysugár, mely másodpercenként háromszázezer kilométer sebességgel repül az űrben. Nyolcvanhárom esztendőt élt, úgyhogy a fénysugár, amelyiken ül, tisztes hosszúságú lett, ahogy életének filmszalagja is nyolcvanhárom fényév hosszú. Húgom mögötte lovagol, tű alakú csillagködökben és kozmikus sugarak között, melyek fényesek, mint a Duna jege: közvetlen mögötte következik apám, néném, és most jövök én. Mi történhetik más ezek után? Köddunyhák, melyeken óriási napok fénye táncol, borókafenyő és borovicskaillat, öklömön karmazsin zománc, és nyakamon vörös fényabroncsok, ha a tűz fellángol, de mit bánom én! Újabb és újabb remek Tejutak tűnnek fel és maradnak mögöttem. Ezentúl mindig magas keménygallért fogok hordani: az ember, aki üstökösök közt sétál, miután felakasztották, megengedhet magának ilyen luxust. Egyetlen probléma maradt: hol tartsuk a családi kupaktanácsot? Holmi kies és kellemes helyen, hogy kölcsönösen meggratuláljuk egymást ezért a remek évszázadért, amelyben éltünk. Az Aldebárán csillagon, vagy a Bethegeuze-ön, úgy hallom, nagyszerű fehér tetőteraszok várnak. Amióta Amár al-Moravival találkoztam, kedveltem az arab nevű csillagokat, de nagyapa a Szíriuszt ajánlja.

Amikor az ÁVO emberei hajnalban bejöttek, rögtön kitaláltam, hogy a beígért utazás elmarad. Nem kötöztek meg, és nem törték el karcsontjaimat, mint ahogy politikai foglyok akasztása előtt szokás, hanem a mosdóba vezettek, a falra szegezett alumíniumtükör elé.

– Nézze meg magát! A nyakát, maga hülye, a nyakát!

Eleinte nem értettem, min vihognak. Csak amikor lábujjhegyre álltam, és egész közel hajoltam a vaksi alumíniumtükörhöz, vettem észre a csíkozott vonalat nyakam körül, a kenderkötél elképzelt nyomát.

Az őrség parancsnokához, egy hadnagyhoz vezettek, aki papírlapot nyújtott át minden kommentár nélkül. Az okirat szerint „államellenes cselekedeteim miatt a Magyar Népköztársaság közbiztonsága érdekében” az aláírónak, bizonyos Károlyi Márton ezredesnek úgy „kellett döntenie”, hogy Faludy Györgyöt ........................ évre internálja.

– Mire való ez a sok pont? – kérdeztem.

– Huszonöt pont: huszonöt év, ha ugyan megéli – válaszolt röhögve.

Az udvaron nagy sereg ember állt, orral a falnak: a sor végén néhány nő. Mögöttünk ávósok rohangásztak föl-alá, és vérfagyasztó hangon figyelmeztettek: ha megfordulunk, vagy oldalt pislogunk, belénk rúgnak vagy lelőnek. Szomszédom felé pislogtam. Az a vörös hajú fiatalember volt, aki négy évvel korábban a szociáldemokrata pártszálloda lépcsőjén megkérdezett: miért jöttem haza Amerikából? Csak azért, hogy felakasszanak? Garamvölgyi Jancsi szakálla legalább kéthetes volt, sörtéi között vörös foltok és apró vérgöröngyök. Ahogy észrevett, szívélyes vigyorgást küldött felém és kuncogni kezdett. A hosszú sötét hajú fiatal ember a véres ingben, Garamvölgyin túl, ugyancsak ismerősnek tűnt, nemcsak a szociáldemokrata pártból, hanem kedvenc kávéházamból is. Egri Gyurka is nevetett, egész teste csak úgy rázkódott a röhögéstől. Én is nevetni kezdtem, hangosan és hisztérikusan, és még akkor is nevettem, amikor az őr teljes erővel belém rúgott. És így folytattuk a nevetést, csavarodtunk görcsétől, mint a férgek, bruhaházva kipukkantunk, fájt a hasunk tőle, könnyünk csorgott a kacagástól, amikor feltuszkoltak a rabomobil lépcsőjén, és ránk zárták az ajtót. És még ott is, véresen, rongyosan, éhesen és félholtan, ahogy voltunk, ott is folytattuk a röhögést, hogy már arcunk, ingünk is vizes volt a könnyektől, és aztán ki fejjel előre, ki guggolva, pihegve, leestünk a meseautó padlatára vagy padjaira, egymás hegyén-hátán, és vihogtunk tovább, hogy a motort sem hallottuk, mikor az autó elindult velünk.

 

*

 

Húsz napot töltöttem a kistarcsai internálótábor egyik hermetikusan elzárt osztályán, az úgynevezett szűrőben. Itt a rabok rendszerint néhány hétig tartózkodtak: aztán kerültek csak át a tulajdonképpeni táborba. Az emeletes priccsekkel telezsúfolt szűk kis helyiségben a nap javarészét beszélgetéssel töltöttük. A bemeszelt ablaktáblák mögött a tengerfenék félhomálya terjengett, s a zsúfoltságban óvatosan nyújtózkodó emberi végtagok úgy mozogtak, mint a polip csápja. Csak a legfelső, egész keskeny ablaktáblát nem takarta mész: mögötte őrtorony látszott, melyet még 1944-ben építettek, amikor a nyilasok több száz zsidó intellektuelt vertek itt agyon, meg egy bükkfa koronája, amely napról napra, lassan és módszeresen hullatta vörösréz színű leveleit.

Huszonegy társam közül azzal a hárommal kötöttem a legszorosabb barátságot, akiket a szociáldemokrata pártból régebben ismertem: Egrivel, Garamvölgyivel és Gáborival.

Örömük, melyet találkozásunkkor nyilvánítottak, meghatott. Megérkezésünk után, késő este, a sötét zárkában a többiek holtfáradtan nyúltak el a kemény deszkákon: rajtam kívül csak ők hárman maradtak ébren. Egri izgalomtól remegő hangon vallotta be, hogy boldogságot érez: ha a börtönéveket velem töltheti, jobban szórakozik és többet tanul, mint a világ bármelyik faiskoláján. Gábori és Garamvölgyi hozzátették, hogy régóta vágyakoznak börtönbe, és most, hogy ráadásul velem kerültek össze, úgy érzik, nagyobb szerencse alig érheti őket. Ha valamelyik másik rabtársukkal beszélgettem, féltékenyen néztek utánam, és izgatottan vártak vissza.

Egyébként aligha mondhatom, hogy zárkatársaim harmonikus együttest alkottak. Volt köztünk egy brutális képű marhakupec, Engerli, aki állítólag azért került ide, mert nekiment Kapuvárott sógorának, egy ávósnak, aki éppen húgát – az Engerli húgát, aki egyben az ávós felesége volt – pofozta, amikor beállított hozzájuk. A másik szakállas, pajeszes zsidóember. Nevét nem volt hajlandó elárulni; egész nap a falnak fordulva állt és imádkozott. Máté atya, a szelíd katolikus pap nem győzött csodálkozni, hogy a zárka rabjainak többsége szociáldemokrata, sőt kommunista is akad közöttünk. Ő azt hitte, hogy csak katolikusokat üldöznek.

A szoba legváratlanabb lakóját Kenedinek hívták. Mint az egyetlen takaró és szalmazsák birtokosa, egyúttal ő volt a szoba egyetlen törzslakója. Több mint egy esztendőt töltött itt és a rabok százait látta elvonulni. Sárgásbarna, fonnyadt és ráncos arca roppant mazsolához hasonlított. Jobb szemén monoklit hordott, s beszéd közben – de néha akkor is, ha hallgatott – kígyózva mozgatta fogatlan száját, mint a kérődző tehén. Hajlott kora ellenére derekát egyenesen tartotta, mintha botot nyelt volna, elegáns és pretenciózus könnyedséggel nadrágját minden éjjel szalmazsákja alá terítette, úgyhogy hajtása éles lett, mintha éppen a szabótól jönne. Mindennap mély meghajlással, egyenként köszönt valamennyiünknek kellemes jó reggelt, rózsaszínű-fehérpettyes nyakkendőjét választékos gonddal kötötte meg az ablaküveg előtt, majd egy nadrágzsebéből előhúzott, dögletes szagú ronggyal fényesre dörgölte fekete lakkcipőjét, és nekilátott körmei ráspolyozásának.

Előkelő gesztusokkal és cikornyás fordulatokkal beszélt. Mint az olyan ember, aki nem először került börtönbe, atyai jóindulattal osztogatta tanácsait. Mindenekelőtt azt ajánlotta: keressünk magunknak fiúszeretőt, mihelyt átkerülünk a tulajdonképpeni táborba. „Másként – mondta elgondolkodva – attól félek, hogy leheletfinom úri lelketek megsínylené a nejetek őnagysága utáni hiú ábrándokat.” A szeretőt, sugallta, válasszuk lehetőleg az alsó néposztályból, egyrészt, hogy legyen, aki ruhánkat keféli, cipőnket tisztán tartja, és odateszi az ágy mellé, mert ilyesmi úriemberhez méltatlan foglalatoskodás: másrészt, mert a hitvány börtönkoszttól mi lefogyunk, az ilyfajta markos siheder viszont, akit házimunkára állít be az ÁVO, és aki a konyhán felzabálja a maradékot, csak úgy duzzad a jókedvtől és az egészségtől.

Kenedi jó tanácsai nem szorítkoztak az erotika területére. Mindjárt érkezésünk után, az első reggel felszólított bennünket: tépjünk ki egy darabot nadrágunk zsebéből: egy oldalát használjuk cipőrongynak, visszáját pedig más célra – vécépapírt ugyanis nem kapunk. Tanácsait a börtönéletre berendezkedett ember praktikus tanácsaiként osztogatta: bármit mondott, ellenkezés nélkül, lehajtott fejjel és iszonyodva hallgattuk. Nem volt tolakodó, és szívesebben figyelt arra, amit más mondott. Ha valaki lebukása történetét beszélte el, Kenedi hosszú, üres cigarettaszipkáját rágcsálta, és ájtatosan, ünnepélyesen figyelte a beszélőt. Még lábát is keresztbe vetette és bokáját ringatta, mint a múlt századi urak, mikor a szalonban, pipaszó mellett az anekdotákra került sor. Tudta, az ilyen elbeszélések pótolják a színházi estéket, a mozit, a kávéházat, a társadalmi összejöveteleket s a könyveket: ezért élvezettel és türelemmel hallgatta a rendszerint túlságosan hosszúra nyújtott történeteket.

Ákos Pál – testes, negyven év körüli, kedélyes férfi, a Péti Nitrogéngyár volt vezérigazgatója, akit a szociáldemokrata pártközpontból látásból ismertem, valamelyik reggelen, az általános szokással ellentétben, egyetlen mondatban foglalta össze történetét.

– Letartóztattak – mondta –, minthogy az üzem gépi berendezésének tervrajzát eladtam az angol Intelligence Service-nek.

Kenedi szájának kérődző mozdulatával ekkor kidobta szemsarkából monokliját – így szokta meglepetését jelezni –, mégpedig oly módon, hogy az üveg rózsaszínpettyes, fehér ingének egyedül erre a célra odavarrt jobb oldali zsebébe esett. Délelőtt ugyanis mindig ingben ült. Kabátját szertartásosan csak akkor vette fel, amikor az ebédet hozták.

– Parbleu! – kiáltott fel. – Vajon azt kívánja-e mondani, igen tisztelt fiatal barátom, hogy ön, a vezérigazgató ne tudta volna, miszerint a péti gépeket egy manchesteri gyár szállította és szerelte? Azaz, ha az angol titkosszolgálatnak – feltéve, ám meg nem engedve – szüksége lenne a tervrajzra, azt Manchesterben bármikor megtekintheti?

– Hogyne tudnám – felelte a vezérigazgató és elpirult. Mintha egyszerre ő szégyellte volna el magát, amiért az ÁVO ezzel a bárgyú váddal fogta el. Kenedi egy ideig bokáját ringatta, majd visszatette monokliját, s elmondta, hogy már közel huszonöt esztendeje kémkedik az Intelligence Service-nek, de az ÁVO semmit sem tudott rábizonyítani. Értesülése szerint rövidesen szabadulnia kell. – Ezt nektek köszönhetem, kedves fiatal barátaim – mondta elragadtatással, s egy gesztussal csókot hányt körbe a szoba lakói felé, mint a balerina. – Az igazi kém szüretel, amikor az ilyen kontárokat lefogják.

Szavait kétkedéssel fogadtuk. Alighanem ő is észrevette, és néhány tömör szakelőadásban ismertette a kémkedés tudományát. Minthogy a tárgyat semelyikünk sem ösmerte, gyanakodni kezdtünk, hogy ugrat bennünket, s ezt meg is mondtuk. Ekkor felszólított bennünket, adjuk meg ávós kihallgatóink személyleírását, ő majd megmondja nevüket.

Egri leírta egyik kihallgatóját, egy Faludi Ervin nevű névrokonomat, mire Kenedi nyomban kivágta az illető nevét, rangját és korát. Egy másik alkalommal Kenedi részletesen beszámolt a Szovjetunió magyarországi haderejének létszámáról, elhelyezéséről és fegyvereiről, majd tájékozottsága bizonyításául hosszan beszélt egy titokzatos büntetőtáborról, melyet az ÁVO állított fel a nyár folyamán a Mátra hegyei közt, Recsk közelében. Szerinte a rabok ebben a táborban napi tizenhat órát dolgoznak, vasárnap is, soha le nem ülhetnek, még étkezés közben sem, és addig kínozzák őket, amíg ki nem halnak. Amikor a nyár folyamán egy Dobó nevű férfi megszökött Recskről, megtorlásként családját, öreg szüleit is behozták Kistarcsára. A szökevény néhány nap múlva önként jelentkezett: ekkor visszavitték Recskre: de családja még mindig itt van.

Előadása újabb gyanakvást ébresztett bennünk. Hiszen saját bevallása szerint több mint egy esztendeje ül ebben a zárkában, amelyet „kémek és diverzánsok harmadik alosztálya, nehéz részleg” néven ismertek, az események pedig, melyeket előadott, az elmúlt hónapokban játszódtak le. Kétségeink hallatára legyintett s kijelentette: nem bánja, ha vén bolondnak is tartjuk; később úgyis rájövünk majd, hogy igazat beszélt. Egy este, amikor leültem melléje, hogy négyszemközt beszélgessek vele, elérzékenyedett a megtiszteltetéstől és bevallotta: soha életében nem érezte ilyen jól magát, mint itt. Odakint, ha felült a vonatra, hogy valamelyik, a vasúttal párhuzamosan futó műút állapotáról egy átható pillantással megállapíthassa az arra járó szovjet tankok számát és nagyságát, majd pedig leült egy kisvárosi kocsmában, hol már semmi keresnivalója nem volt visszautazás előtt, nyúlpörköltet evett, az asztalon egy üveg vörösbor állt, s a bor mögött egy szép nő ült, aki megosztotta vele az éjszakát – úgy még ebben a derűs nyugalmi állapotban is mindig az akasztófa kötelét látta maga előtt lengeni a cigarettafüst kékjében, a borosflaska nyaka és tulajdon nyaka közt. Itt végre biztonságban érzi magát. De legjobban annak örül, hogy ennyi finom úriemberrel került össze: csak ne volna annyi zsidó köztük.

Öten a zárkában külön csoportot alkottak, és rendszerint csak egymás közt sugdolóztak. Az öt már a rabszállító autóban feltűnt nékem: négyen cinkosan összekacsintottak, míg az ötödik, egy szép szőke fiú, magába roskadva ült, és kerülte pillantásaikat. Egyikük majdnem elsírta magát, amikor az autó sarkában magas, fiatal nőre nézett, aki nyilván a felesége volt, és akit a tábor női osztályára vittek, egy idősebb asszonnyal együtt, aki az asszony anyja lehetett. Noha az öt ember javarészt csak pusmogott, olykor heves, hangos vitákba kezdtek, és amit ezekből a vitákból nem tudtam meg, azt Egri mondta el, aki még az 1945 előtti időkből ismerte őket, amikor még a szociáldemokrata mozgalom tagjai voltak, noha már akkor is a kommunistákhoz húztak.

Ketten – magas, atlétaforma férfiak – a proletár két ellentétes típusát képviselték. Az egyik, Tahy, a fiatal, művelődni vágyó, rokonszenves, becsületes, de nem nagyon okos munkásét, akit bármelyik századeleji szobrász Rodin iskolájából boldogan megmintázott volna, kalapáccsal a kezében.

A másik, Breuer, roppant szemével, óriási orrával, hosszú, kellemetlen ferdére vágott ajkával s hatalmas állával egyszerre tűnt ijesztőnek és groteszknek; ő a behemót és meghunyászkodóan orcátlan, kerítések és nyitott ablakok mellett csellengő lumpenprolit reprezentálta, akit az életben és a politikai mozgalmakban egyaránt csak a szajré érdekel, de aki, amikor gyermekkocsit lop, legalább arra ügyel, hogy a csecsemőt ne fejjel előre döntse ki belőle. Noha negyvenéves volt, és önzését a fontolgatás, a jovialitás és a jóakarat legkülönbözőbb pózaiba rejtette, gyors mozdulatai, kedves mosolya és talpraesett feleletei mégis fiatalos és csibészes kedvességet kölcsönöztek néki. Gábori szerint mint ávós altiszt Rákosi testőrségének tagjaként szolgált a legutóbbi időkig, de ezt Breuer állhatatosan tagadta.

A csoport szellemi vezérét Lencsés Jánosnak hívták. Szemét a sokdioptriás üveg bambának és kifejezéstelennek mutatta, míg arcán, ezen a kövérkés, frusztrált, fonnyadt, kissé embriószerű, lomposan csúnya, egyszerre mohón érdeklődő és kétségbeesetten unott arcon, melynek legmarkánsabb jegyét a figyelembe, nagyképűségbe és az érzelmei és gondolatai görcsös leplezésébe merevedett nervus facialis adta, ugyanazokat a jellegzetességeket fedeztem fel, melyekkel rajta kívül még annyi doktrinert vert a természet. Ahányszor ránéztem – noha tudtam, hogy mérnök – kuktának kellett gondolnom, aki fortyogó kondér gőze fölé tartja öntelten mozdulatlan nyakát, és ebben a kuktaságban volt valami, ami pokolbeli kuktákra és rossz démonokra emlékeztetett. Hieronymus Bosch van der Aachen képeiről.

Társának, a hófehér ábrázatú, naiv, jóakaratú, okoskodó és ostoba technikusnak orrát nyilván születésénél nyomorította meg az orvos fogója. Orrsövénye szájszéle felé tartott és oldalt borult, úgyhogy szemköztről is olyannak tűnt, mintha profilt mutatna, míg apró háromszögű, hegyes csücske nem fel-, hanem hátrafelé irányult, mint a futó nyúlé. A csoport ötödik tagja, Melzer Frici, a szép szemű – de azért közönséges, klasszikus báj és szellemi nemesség nélkül csinos – szőke fiatalember volt, aki a rabszállító autóban magába roskadva ült. Eleinte csendesen és szerényen viselkedett; csak reggelenként álldogált hosszú ideig, teljesen mezítlenül a priccs tetején, mintha testét akarná mutogatni. Ilyenkor háttal a meszelt ablaknak fordult, és a kissé bizonytalan tényű tükörben sokáig és elbűvölten nézte duzzadt, pirosan rózsaszínű ülepét, majd herezacskóját, mely sima volt és hatalmas, mint a tenyészbikáé. Parányi selyem alsónadrágját lassan, vonakodva húzta fel, s közben melankolikus pillantással búcsúzott alsótestétől, mintha most csomagolná be egyetlen kincsét, hogy zálogházba vigye. Négy társa az első nap nem állt szóba vele, de tudomására hozták: megbeszélés tárgyává teszik, hogy milyen álláspontra helyezkedjenek vele szemben. Addig azonban ne érezze magát sértve.

Tahy, Breuer, Reinitz és Lencsés a háború alatt egy illegális kommunista frakció tagjai voltak. Ez a frakció – a magyar kommunista párt történetének brosúráiban annyiszor emlegetett és oly hevesen kárhoztatott Demény-frakció – a maga módján, legjobb meggyőződéssel küzdött a kommunista elvekért. Amikor a háború alatt Moszkvából feloszlatták a KMP-t, a frakció vezetője, Demény, a párt likvidálása elven foglalt állást, míg Lencsés a moszkvai parancs feltétel nélküli végrehajtása mellett kardoskodott. A frakció legtöbb tagja Lencsés álláspontját osztotta, s így a pártvezér meglehetősen egyedül maradt. Röviddel ezután Deményt Horthy rendőrsége letartóztatta, s a bíróság illegális kommunista tevékenységért tizenöt évi fegyházra ítélte.

Amikor a Vörös Hadsereg bevonult Magyarországra, Demény kiszabadult, de csak néhány napra. Rövidesen újra elfogták. A kommunisták nem bocsátották meg neki, hogy annak idején ellenszegült a moszkvai utasításnak, és azzal az ürüggyel, hogy Horthy rendőrségének besúgója volt, újabb tizenöt évi fegyházra ítélték. A koalíciós pártoknak ebben az időben még módjában állt, hogy embereikért hatékonyan közbeléphessenek: minthogy azonban Demény kommunista volt, csak kommunista exponálhatta volna magát érte, s ilyen nem akadt.

A négy egykori deményista a kommunista párt hűséges tagja lett. Baráti körükhöz ekkor csatlakozott a tisztviselő Melzer, aki új, de nagyon igyekvő párttagnak mutatkozott. Idővel azonban mind az öten egyre gyakrabban kezdtek a régi jó időkről beszélgetni. Mindez nem változtatott azon, hogy még mindig párthű kommunistának vallották magukat, bár egyetértettek Lencséssel, aki azt állította, hogy manapság, amikor hivatalt és autót osztogatnak érte, mégis nehezebb kommunistának lenni, mint akkor, amikor az embert még felakasztották emiatt. Egykori vezérüket, Deményt is szeretettel emlegették. Egyikük sem vette rossz néven, még Lencsés sem, amikor Tahy megesküdött régi szerelmével, Demény lányával.

Mind a négyüket, továbbá Tahy feleségét és anyósát, Deménynét, egyszerre tartóztatták le. Azzal vádolták őket, hogy a háború idején mint a fasiszta rendszer rendőrügynökei, tevékeny részt vettek az illegális kommunista párt likvidálásában. Mellesleg felolvasták azokat a párt- és rendszerellenes beszélgetéseket, melyeket lakásukon folytattak. Mindebből azt a következtetést vonták le, hogy besúgójuk Melzer volt. Majd leesett az álluk, amikor a rabszállító autóban Melzert is megpillantották.

Első esti beszélgetésük viharosan zajlott, és noha közben Egrivel, Garamvölgyivel és Gáborival társalogtam, egy-két hangosabb részlet nem kerülte el a figyelmemet. Lencsés hosszas elaborátummal kezdte. Főképpen azt hangoztatta, hogy a pártfegyelem ellen elkövetett apróbb-cseprőbb vétségeket nem szokták a közönséges párttagoknál szigorúan venni: ha őket ilyen aránylag csekély hibákért letartóztatták, azt jelenti, hogy a párt szeme rajtuk van, azaz a párt nagyra becsüli őket. A börtönbe egyes-egyedül azért kerültek, hogy a múlt – az átkos burzsoá környezet – szépséghibái végleg eltűnjenek róluk, és aztán az eddiginél is fontosabb pozícióban szolgálhassák a szocializmus építésének ügyét. Hálásnak kell lenniök, amiért a párt védő kezét föléjük terjeszti és mindent elkövet, hogy igazi, harcos kommunistákká nevelje őket.

Tahy többször közbeszólt: szerinte az Andrássy út 60.-ban töltött hónapok az agyára mentek Lencsésnek; majd megkérdezte, hogy a pofonok, amelyeket kapott, már a szocialista átneveléshez tartoznak-e? Lencsés lehurrogta, miközben Reinitz lelkesen és hűséhesen szekundált. A következőkben Lencsés rátért Melzer ügyére. Kétsegtelen, hogy mindannyian súlyosan vétettek a párt ellen, amikor intézkedéseit kritizálták, gúnyolták, vagy egyes jelenségeket a polgári objektivizmus alacsony szempontjai szerint ítéltek meg. Töredelmesen bevallja, hogy ő is felelős, bár hibás a többi is, nem utolsósorban Tahy, amiért a párt egyik hírhedt ellenségének a lányát elvette, aki – magától értetődően – nem tudott elszakadni apja eszmevilágától. Amennyiben Melzer feljelentette őket, úgy proletárkötelességét teljesítette. Nyilván még bűnrészességét is bevallotta, hiszen különben nem lenne itt közöttük. Tahy közbeszólt, hogy Melzer piszkos csirkefogó, és lefogásának az az oka, hogy az ÁVO a besúgóit is lakat alá helyezi, ha nincs már szüksége reájuk. Hosszú veszekedés után Lencsés szavazásra tette fel a kérdést. Két szavazattal Tahy egy szavazata ellen – Breuer tartózkodott – elhatározták, hogy Melzert áthívják magukhoz, s hogy tanácskozásaikban ezentúl teljesjogú tagként vehet részt.

A legfelső ablakon besütő, kísérteties holdvilágnál ültek mind a négyen az alsó priccsen, mint egy baldachin alatt, és várták, hogy Melzer átjöjjön. A szépfiú azonban, aki szemközt, egy felső priccsen feküdt, úgy tett, mintha nem hallotta volna. Tanácskozásaik közben nyugtalanul forgolódott a deszkákon és hangosan panaszolta szomszédainak, hogy nem bírja a kemény fekhelyet. A négyek ekkor a nyomott orrú Egont küldték hozzá követségbe. Egon apró, hegyes fülével szép illedelmesen odaállt Melzer priccse alá, és formálisan meginvitálta. Erre a szépfiú felkelt, és lassan, diadalmasan átsétált hozzájuk.

Másnap Lencsés hozzám jött, és közölte: addig is, míg szocialista átnevelésünk elkezdődik, villanyoltás után szemináriumot tart a leninizmus kérdéseiről. Engem és Egrit is, akikben elvtársakat tisztel, szívesen látna előadásán. Udvariasan kitértünk a meghívás elől, bár fortyogtunk a dühtől.

Este a zárka lakói néma undorral és kétségbeesetten készültek a szemináriumra. Árkos Pali diszkréten és feltűnés nélkül két olajos rongydarabkát tömött a fülébe; Sárospataki György professzor, egyetemi tanár, a magyar tudomány egyik büszkesége – testes, hatalmas, bús fejű férfi – fajtájának ezeréves megadásával fordult a fal felé: a hazáért sokszor, sokat és sokáig kell szenvedni, és nemcsak a gonoszságot kell elszenvedni, hanem a butaságot is. Mogyoró, egy aprócska, csendes öreg munkás, kajánul vigyorgott, pedig, mielőtt a lámpát leoltották volna, szalmazsákja hátsó sarkába húzódott, és mint ugrásra kész hiúz figyelte az elkövetkezendő eseményeket.

– A leninizmus kérdéseiről lesz szó – jelentette ki Lencsés fennhangon. Közvetlenül alattam ült priccsén; a deszka rései közt láttam, hogy úgy trónol, mint egy király, négy alattvalója előtt, kik összedugott fejjel kuporogtak egymás mellett.

– Rabságunk – szólt le Garamvölgyi Jancsi – egyik előnye: hogy nem kell szemináriumi hülyeségeket hallgatnunk. Ne vedd el tőlünk még ezt a kis boldogságunkat is, te barom.

Lencsés egy pillanatig elképedve hallgatott.

– A leninizmus kérdéseiről lesz szó – jelentette ki újra, de már valamivel csendesebben. Aztán suttogva folytatta, úgyhogy egyetlen szavát sem hallottuk. Néhány perc múlva felgyulladt a villany. Tóth főhadnagy lépett be, az ÁVO internálási osztályának egyik vezetője. Magas, sovány, csupa kéz, csupa láb férfi volt, akit már az előző napokban is többször láttunk, amikor zárkánkat inspiciálta. Kenedi információja szerint öt esztendővel ezelőtt az esztergomi nyilaspárt egyik oszlopa volt. A szovjet csapatok megérkezése után nyomban belépett a kommunista pártba, és gátlástalan cinizmussal állott rendelkezésére. Mögötte alacsony termetű őrmester jelent meg.

A főhadnagy egyenest Lencséshez fordult:

– Maga mit pofázik?

– Előadást tartok a…

– Szálljon le az ágyról, és vágja magát vigyázzba, ha a főhadnagy úrral beszél – ordított rá az őrmester. – A szemüvegét pedig tegye le!

– … a leninizmus kérdéseiről, jelentem.

– Még mindig nem volt elege a politikából, rohadt munkásáruló?!

– De főhadnagy úr kérem, én csak…

– Lencsést mindig baloldali embernek ismertem – szólt közbe Reinitz félénken.

– Ne oldalazzon nekünk – rúgott feléje az őrmester.

– Jó – mondta a főhadnagy csendesen. – Maguk ketten kijönnek.

A folyosóról egy ideig pofonok csattogása hallatszott. Először Reinitz röpült be az ajtón. Kisvártatva Lencsés követte: orrából, szájából és füléből csorgott a vér. Aztán kialudt a villany.

Lencsés igen tiszteletre méltó önfegyelemmel, nem jajgatott.

– Úgy látom – folytatta kissé bizonytalanul, mihelyt visszaült társai mellé –, hogy az Államvédelmi Hatóság közegei még túl korainak ítélik, hogy ilyen nagyon is vegyes környezetben marxista-leninista szemináriumot tartsunk. Abban is kihívást látnak, hogy a szemináriumot én vezetem, aki annyiszor és oly súlyosan vétettem a pártfegyelem ellen. Itt vagytok mindnyájan? Kinn a folyosón ugyanis nekiszaladtam a falnak és most szemüveg nélkül nem látok. Hova lett Melzer?

Gábori, aki mellettem feküdt, gúnyosan krákogni kezdett. Melzer csakugyan hiányzott Lencsés priccséről, de saját fekhelyéről is. Amikor Lencsés, aki nálam hamarabb fogta fel a helyzetet, „jó éjszakát, elvtársaim és jó éjszakát Melzer úr” felkiáltással búcsúztatta híveit, Melzer felkuncogott. Kuncogása Kenedi ágyából jött, a helyiség egyetlen szalmazsákjáról és a helyiség egyetlen takarója alól, melyet mind a ketten magukra húztak, úgyhogy még a fejük búbja sem látszott ki.

Másnap reggel, amikor két ávós egyenként kísért bennünket a borbélyhoz, hogy kopaszra nyírassanak, Kenedi figyelmeztetett: vigyázzak a figaróval: veszedelmes besúgó. Szavaira felfigyeltem: már előző este, miután némi csodálkozással regisztráltam magamon, hogy Lencsést nem sajnálom, sőt kárörömet érzek, amiért megpofozták, azon törtem a fejem: vajon ki súghatta be ezt az ellenszenves és bornírt hipokratát? A főhadnagy, amikor belépett, egyenest Lencséshez fordult: tehát előre tudta, hogy szemináriumot tart és hol fekszik. A feljelentő csak Melzer lehetett vagy Kenedi, vagy mindketten.

Furdalt a kíváncsiság, honnét és hogyan szerzi értesüléseit az állítólagos kém? Nemcsak az ÁVO tisztjeit ismerte százszámra, nemcsak a kül- és belpolitika területén árult el bámulatos tájékozottságot, a folyamatban lévő titkos perek részleteiről is beszámolt, és pontos felvilágosítással szolgált a magyar börtönügyek bármelyik részletkérdéséről. Így például elmondta, hogy Farkas Vladimír, az ÁVO egyik vezetője – Farkas hadügyminiszter fia – kedvenc szórakozásának tekinti, ha a rabok szájába vizelhet, de előzetesen kivereti az illetők fogait. Hogy a Gyűjtő-fogház siralomházának a halálraítéltek fejadagja három deci feketekávé s egy darab kenyér, úgyhogy sokan előbb halnak éhen, mintsem kivégzésükre sor kerül. Minthogy kenyéradagjukat este osztják ki, minden nyomorúságuk mellett még az a dilemma kínozza őket, mikor egyék meg? Ha este fogyasztják el, másnap egész nap szinte törhetetlen éhséget kell elszenvedniük, ha viszont reggelre hagyják, megtörténhetik, hogy kivégezni viszik és a kenyeret már nem ehetik meg. Vagy arról beszélt, hogy a váci fegyházban kétszer-háromszor annyi a rab, mint a férőhely, időnként ezért a 15-20 évre elítéltek közül néhány tucatot batyuikkal együtt lekísérnek a fogházirodára, azzal, hogy egy másik fegyintézetbe szállítják őket. Akasztáskor a hatósági orvos, aki az ing kigombolásával nem kíván bajlódni, szakszerű mozdulattal feltépi azt a kivégzett bal mellén, hogy a sztetoszkópot szíve fölé helyezze. Ezek az ingek a mosodából visszakerülnek a rabokhoz, a jellegzetes szakítással: mindig annyi felszakított ing, ahány rabot elszállítottak.

Kenedi elbeszéléseitől megborzadtam, noha arra gondoltam, hogy provokál és hazudik. Mégis: elbeszéléseiben mindig akadtak olyan részletek – mint a kenyér vagy a tépett ingek –, melyek kitalálására nemcsak Kenedi, de akármilyen más ember fantáziáját elégtelennek tartottam. Egyszer észrevette iszonyomat, és kijelentette, hogy a tragikus tájak helyett sétára visz internálótáborunk jóval derűsebb környezetébe. A folyosóról, magyarázta, még nyolc, a miénkhez hasonló zárka nyílik: összesen tehát kilenc, mint Dante poklának körei. Az elsőben, melyet a Felségsértők Zárkájának kereszteltek el, olyanok ülnek, akik – bármily valószerűtlenül hangozzék ez – csakugyan elkövettek valamit, ha mást nem, úgy kihágást, avagy legalább az illem és a jó ízlés ellen vétettek. Például leköpték Rákosi arcképét, részegen soviniszta dalokat énekeltek, valamelyik szovjet film előadásának kellős közepén tüntetően távoztak, kommunista plakátokat téptek le a falról, virágot vittek a harmincas években elhunyt fasiszta Gömbös miniszterelnök sírjára, avagy nem tudták megakadályozni, hogy kutyájuk a szovjet emlékmű sarkára vizeljen.

A következő zárkát a Fürdőkád-Disszidensek foglalják el. Fürdőkád-Disszidensnek olyan embert hívunk, akit a titkosrendőrség tulajdon fürdőkádjában tartóztat le vasárnap délelőtt tiltott határátlépés kísérlete címen, vagy Ausztriába való szökés szándékának gyanújával. Itt tartózkodnak a gazdasági bűnözők is, vagyis az olyanok, akiket azért fogtak le, hogy jól menő üzletüket, műhelyüket avagy lakásukat elvehessék. Akadnak köztük olyanok, akiknek szép felesége van avagy volt. Az ilyeneket is gazdasági bűnözőknek kell tekinteni, minthogy minden gazdasági okokra vezethető vissza.

A harmadik helyiségben nők laknak. Őket a többi csoport előtt vagy után engedik WC-re. Szobájukat a Nagypofájú Özvegyek Zárkájának keresztelték el. Ide felakasztott vagy bebörtönzött magasabb funkcionáriusok – minisztériumi vezetők, tábornokok és hasonlók – nejeit, özvegyeit és szeretőit csukják. Férjeik lebukása után azzal vádolják őket, hogy nyilvánosan siránkoznak, házastársaik ártatlanságát hangoztatják és lefogynak. Ahelyett, hogy megköszönnék az ÁVÓ-nak, amiért férjeiktől, ezektől a banditáktól megszabadították őket.

Van itt olyan, akit szeretője letartóztatása előtt hoztak be. Mint például a széplány, aki egy magasabb funkcionárius kedvese volt már pár esztendeje. Talán azért hozták ide, hogy a funkcionárius berezeljen. Vagy azért, hogy lássák: tesz-e érte valamit, és bűnpártolásért lecsukhassák. Nem tett semmit. Aztán a funkcionáriust is bevitték az Andrássy út 60.-ba, és egy hétig pofozták, talpalták és verték. Közben a minisztériumban taggyűlést tartottak, megállapították, hogy imperialista kémet tápláltak keblükön, és emlékét is elátkozták. Helyére más ember került. Titkárnőjét elcsapták. Egy hét múlva az államrendőrséget a leg-legmagasabb helyről értesítették, hogy az illető az ő emberük a minisztériumban. Mire Péter Gábor altábornagy, rendőrfőnök a következő reggelen a kékre-zöldre vert, sántikáló embert visszavitte és beültette hivatálába, utódját pedig kirúgta. Az illető most is ott ül a posztján, a széplány pedig itt ül bent a táborban. Azóta sem tett érte semmit.

– Ugratsz – mondtam. – Ez mégis sok a meséből. És persze, az illetőt nem nevezed meg.

– Kívánatodra szívesen. Nógrádi Sándor altábornagy, honvédelmi államtitkár a neve.

– Folytasd – jegyeztem meg alázatosan. Valamit már hallottam erről régebben.

A negyedik zárka „A Kétszáz Miniszterelnök Szalonja” néven ösmeretes. Itt őrzik az összeesküvőket, kocsmai és kávéházi asztaltársaságokat, többnyire öreg nyugdíjasokat, akik a kelleténél többet érintkeztek, egymással. Akadnak köztük olyanok, akik kormánylistákat készítettek, és a kabinetposztokat maguk közt osztották szét, vagyis az államrend erőszakos megdöntésére készültek. Ide tartoztak a jósok, akik kliensük tenyeréből vagy kártyáikból rendszerváltozásra következtettek, és a spiritiszták, akik közismerten reakciós szellemeket idéztek: Ferenc Józsefet, Bismarckot, III. Napóleont. Járt ebben a cellában, mielőtt a táborba átkerült, két nyugdíjas latin szakos tanár, akik délelőttönként egy budapesti nyilvános parkban találkoztak. Az Almássy téri padon, tökéletesen biztonságban érezve magukat, Cicero nyelvén szidták a rendszert. Sajnálatos módon nem vették észre, hogy egy délelőtt melléjük telepedett Waldapfel Imre, a pesti egyetem klasszika-filológia tanára, aki feljelentette őket.

De volt itt egy hattagú asztaltársaság, mely azért bukott le egy budai kocsmában, mert trojkát játszott. A trojka – magyarázta Kenedi – szórakoztató társasjáték, amely még bombázáskor, a pincékben terjedt el. Minden játékos felír negyven nevet: közéleti férfiakat, barátait és ellenségeit, családja tagjait, valamint a feljelentőket, önmagát is beleértve. Abból a feltevésből indulnak ki, hogy mindenki trojkája teljhatalmú parancsnoka. A trojkát farkasok üldözik és a parancsnokoknak sorra kell egy-egy embert ledobatniuk a trojkáról az ordasok elé, hogy időt nyerjenek. A játszma akkor lesz érdekes, ha harminc áldozaton túl járnak, és a játékosoknak választaniok kell, hogy harmincnyolcadiknak jelenlévő kebelbarátjukat, avagy feleségüket dobják le? Eddig azonban a kocsmai partiban nem jutottak, mert a szomszéd asztaltól felállt egy köpcös fiatalember és letartóztatta őket, amikor elsőnek éppen Rákosi Mátyást dobták le a trojkáról.

Az ötödik zárka az úgynevezett „Izolátor”, ide azok kerültek, akik olyasmit tudnak, amit másnak nem szabad tudnia. Minthogy még a WC-re sem járhattak ki, Kenedi nem szolgálhatott felvilágosítással róluk. A következő két zárkát, továbbá a miénket „Kémek és Diverzánsok” gyűjtőnéven emlegetik, s „pehelysúly” és „nehézsúly” megjelöléssel különböztetik meg. A pehelysúlyúak azok, akik csak az ÁVÓ-n értesültek arról, hogy „az OSS-szel álltak kapcsolatban”, de nem tudják, mi az. A középsúlynak, akiknek 20-40 évvel ezelőtt kivándorolt rokonai vannak az USÁ-ban, azaz külföldi kapcsolatokkal rendelkeznek: mi nehézsúlyúak vagyunk, minthogy többször nyaraltunk külföldön, külföldi egyetemekre jártunk, esetleg nyugati hadseregekben harcoltunk, s ami mindennél rosszabb, rendszeresen leveleztünk külföldi ismerőseinkkel.

Az utolsó a Görögök Zárkája. Amikor több mint egy évvel ezelőtt ebbe a zárkába került – mesélte Kenedi –, a szomszédból állandó röhögés hangzott, este pedig közismert kommunista indulókat, majd az Internacionálét énekelték ismeretlen nyelven. Egy nap Tóth főhadnagy megkérdezte tőle, ért-e angolul, amit persze letagadott, majd azt, hogy tud-e olaszul? Ezt már nem merte letagadni, mert személyi adatai közé beíratta, hogy tizenkilenc éves korában, az első világháború végén olasz hadifogságba került, mire a főhadnagy átkísérte a szomszédba. Tizenkét fekete, olajos hajú, kövérkés, jókedvű és zsibongó fiatal férfi fogadta. Ketten, tört olaszsággal, nyomban faggatni kezdték: mi lesz már a kiképzésükkel, és miért olyan haragos a főhadnagy úr?

Hosszabb magyarázkodás után kiderült, hogy mind a tizenketten Londonban élő görögök, akik Markosz kommunista gerillacsapataiban akartak harcolni a görög kormány ellen. A londoni bolgár követségen társasutazás címén vízumot kaptak Bulgáriába, ugyanott megmondták nekik, hogy katonai kiképzésben Magyarországon részesülnek, majd átadtak nékik egy-egy ingyenjegyet. Prágában a pályaudvaron delegáció üdvözölte őket, virággal, büfével és Sztálin rövid életrajzának egy-egy példányával. A magyar határon teherautókra rakták és ideszállították őket, ahol azóta elég szigorú katonai fegyelem alatt élnek, de hát ezt ne tekintse panasznak: tudják ők, hogy a katonaság katonaság.

Tóth főhadnagy ekkor lefordíttatta Kenedivel, hogy ők imperialista ügynökök, akiket az angol titkosszolgálat küldött Görögországba. Az imperialista ügynök szóra a görögök öklüket rázták, kezükkel gégéjüket nyiszálva mutogatták, hogy ők majd elvágják a görög fasiszták nyakát, majd megkérték a főhadnagyot, adasson már puskát a kezükbe, harcolni akarnak. Kenedi kézzel-lábbal magyarázta nekik, hol vannak, de azok szavait harsány röhögéssel honorálták. Még napokig hallhatta jóízű nevetgélésüket a szomszédból, de aztán egyre csendesebbek lettek. Egy éjszaka valamelyikük felakasztotta magát az ablakra, de leesett. Másnap az ávósok véresre verték, azután pedig gúzsba kötötték a szoba valamennyi lakóját. Azóta a görögök még csendesebbek, és legújabban már az Internacionálét sem éneklik esténként.

Világos volt, hogy Kenedi információi javát nem az ilyen kivételes tolmácsolások alkalmával gyűjtötte. Mi csak szobatársainkkal érintkezhettünk. A szakácsot, aki maga is rab volt, naponta háromszor láttuk egy-egy pillanatra, amikor a folyosón elhaladtunk a kondér előtt. Reggelenként, ha a második csoporttal mentem WC-re, visszajövet elhaladtunk a görögök első csoportja mellett, akik gőgös megvetéssel fordultak el tőlünk, minthogy csak önmagukat tekintették fatális tévedés áldozatainak, de minket fasiszta banditáknak néztek. Hetenként egyszer borbélyhoz vittek bennünket, és néha bepillantott szobánkba az úgynevezett folyosós, hogy különböző utasításokat adjon Kenedinek.

A folyosós régi rab volt, az ÁVO bizalmi embere, aki a tulajdonképpeni táborban lakott, napközben pedig a folyosón állt avagy ült ajtónk előtt. Az izolátor kivételével minden ajtó előtt ült egy ilyen folyosós: ezek arra ügyelnek, hogy a szobákból senki ne jöjjön ki a folyosóra, minthogy az internálási törvény értelmében nappal az ajtóknak nyitva kellett állniok, hogy az internáltak szabadon mozoghassanak. A folyosó végén közönséges rendőrök álltak, akik a maguk részéről arra vigyáztak, hogy sem a rabok, sem a folyosósok ne léphessenek ki az udvarra. Az épület kapujában géppuskás ávósok vigyáztak a rabokra, a folyosókra és a rendőrökre: valahányszor az ávósok beléptek az épületbe, a rendőrök úgy tettek, mintha nem látnák őket, minthogy az internálási törvény értemében ávósnak és rendőrnek egyformán tilos volt az épületbe lépnie. Egyébként a rendőröket, akik gumibotjukkal és pisztolyukkal az elsüllyedt polgári világ muzeális és jámbor emlékeiként ácsorogtak posztjukon, ottlétem harmadnapján ávósokkal cserélték fel. Magukat az ávósokat feltehetően civil ruhás titkosrendőrök tartották szemmel valamelyik ártatlan külsejű parasztház padlásáról avagy a katolikus templom tornyából, és így tovább; a sor legvégén Sztálin ült káposztaszagú szobájában, és bajuszát rágva, egy bűvös tükörben figyelte mindezt.

A borbély, akihez kísértek és akitől Kenedi óva intett, magas fiatal fiú volt – pontosan olyan, mint a makedón világhódító a Nagy Sándor és Dáriusz isszoszi csatáját ábrázoló pompeji falfestményen. Már az ajtóban megismert, és nyomban elsírta magát, amiért én is ide jutottam. Szappanozás közben verseimet szavalta, borotváláskor pedig elmondta történetét. Két évvel ezelőtt, amikor a hatodik gimnáziumba járt, három iskolatársával együtt elhatározta, hogy nyáron Bolíviába mennek kaktuszokat gyűjteni. Olvasták ugyanis, hogy a kaktuszok egyik, Bolíviában található alosztályának, az úgynevezett libiviának – a név a Bolívia szó anagrammája – számos ismeretlen speciese akad, az újonnan felfedezettek pedig, magától értetődően, megtalálójukról kapják nevüket. Így akartak mind a négyen a botanikai halhatatlanságba bekerülni.

Több alkalommal jártak a bolíviai konzulátuson, ahol azonban a konzul elutasította kérésüket, minthogy nem volt útlevelük, és felszólította őket: szüntessék meg látogatásukat, ő külön papírra vízumot nem ad, az ÁVO pedig figyeli az épületet. Azt hitték, hogy a konzul ezzel a hazugsággal akarja őket lerázni a nyakáról. Amikor harmadszor jártak nála, a kapuban az ÁVO letartóztatta őket. Szerencsétlenségükre egyikük apja gyáros, az övé detektív volt az előző rendszerben, a negyedik őrnagy a határőrségnél, 1944 előtt; ráadásul zsebükben hordták az osztrák-magyar határ részletes térképét is, minthogy szülői engedély és útlevél nélkül akartak Génuáig legyalogolni. Minthogy kiskorúak voltak, csupán életfogytiglani fegyházra ítélték mind a négyet.

Ezeket a beszélgetéseket Kenedivel, a borbéllyal és másokkal kiruccanásoknak tekintettem és örömmel tértem vissza Egrihez, Gáborihoz és Garamvölgyihez. Barátságukra legalább úgy rászorultam, mint ők az enyémére. Nemcsak a szellemi közösséget tartottam szükségesnek, melynek kialakítása nélkül a börtönélet elviselhetetlen lett volna. Éreztem azt is (és feltehetően ők is), hogy a bennem felgyülemlett szeretet- és gyengédségmennyiséget, melyet odakint Zsuzskának és környezetemnek adtam át – nemcsak szellemi, hanem animális funkció formájában, mint ahogy testem 36,6 fokos meleget sugároz –, át kell ruháznom valakire, hogy meg ne dermedjek a magányban.

Mindhármukat azért tartóztatták le, mert Justus Pál tanítványai voltak.

Mesterük letartóztatása után több mint egy esztendővel még mindig úgy tűnt, mintha öt perccel ezelőtt váltak volna el tőle. Tanítványi beállítottságukat rokonszenvesebbnek találtam mesterükénél. Justus művészi és irodalmi érdeklődése mindig oktató jellegű volt, megihlette a fiatalokat, és csak dicsérni tudtam érte. Szerencsére tanítványai az irodalmat csupán csodálták, de nem gyakorolták, mint Justus. Ugyanakkor azonban Justus nemcsak művelt, de ízléses ember is volt: az irodalom iránti rajongása azt a célt is szolgálta, hogy egyébként nemes szándékú politikai ambícióit ellensúlyozza. Az utóbbiakról nem szívesen ítélkezem, minthogy politikai cikkeit az első néhány sor elolvasása után mindjárt letettem. A marxista dialektikának ez a fajtája, mellyel mindent és annak ellenkezőjét is be lehetett bizonyítani, nem tudott lekötni. Néhány meghitt barátom odakint – pártállására való tekintet nélkül – politikai dilettánsnak nevezte Justust. Alighanem az volt, de nem vethettem szemére. A nyugati politikusok dilettantizmusa és a szovjet hadsereg domináns jelenléte minden nem kommunista politikusnak szükségszerűen a politikai dilettáns szerepét osztotta ki.

A három tanítvány politikailag is a mester hatása alatt állt, noha látszatra egyikük-másikuk az utóbbi időben megváltoztatta nézeteit; a bűvös körből azonban egyikük sem tudott megszabadulni. A legmesszebbre Garamvölgyi Jancsi jutott, aki személy szerint a leghűségesebben ragaszkodott Justushoz vagy Justus emlékéhez. Garamvölgyi volt az a fiú, aki négy év előtt, a szocdem pártház lépcsőjén, korához illő szemtelenséggel, de éveit meghazudtoló éleslátással így szólított meg: „Maga a Faludy György? Aki azért jött haza Amerikából, hogy felakasszák?”

Vörösesszőke hajával, kerek, szemüveges, szeplős és kifejezéstelen arcával – mimikáját mozdulatai pótolták – német matematikatanár-jelölthöz hasonlított, aki egy idősebb tanár oldalán ül a nebulók előtt, nagy zavarban, és igyekszik szenvtelen arcot vágni. Garamvölgyinél azonban a zavartság csak látszat volt. Az egyesülésig a szociáldemokrata pártközpont alkalmazottjaként működött: őt tekintettük a legjobb fiatal dezorganizátorunknak. A koalíciós időben, amikor a kommunisták még a nemzeti egység jelszavával próbálták a más pártállásúakat megnyerni, lekenyerezni vagy elbolondítani, a párt Garamvölgyit küldte a különféle ifjúsági értekezletekre. Ahol ő felszólalt, az értekezlet botrányba fúlt; újabb összehívásról szó nem lehetett többé. Egy alkalommal Révai tartott előadást a népi demokráciáról, melyet a szocializmus legfejlettebb és legtökéletesebb formájaként magasztalt. Mikor a kérdésekre került sor, Garamvölgyi felállt és megállapította, hogy Révai fejtegetéseivel egyetért; csak éppen azt szeretné megkérdezni, ha így van, miért ragaszkodnak a Szovjetunióban még mindig a bolsevizmus diktatorikus praxisához? Révai annyira meghökkent a kérdéstől és implikációtól, hogy tátogni kezdett, mint a szárazra tett hal. Azontúl teremőreinek mindig megparancsolta, hogy piros hajú, szeplős fiatalembereket ne engedjenek a terembe.

Garamvölgyi kihallgatása az ÁVÓ-n az enyémhez hasonlított, de rövidebb időt vett igénybe. Jancsi tudta, hogy lecsukják, és hogy komoly bizonyítékuk nincs ellene; a dolgok leegyszerűsítése kedvéért tehát többször kijelentette, hogy a belügyminiszterségre és a magyar trockisták vezéri posztjára önmagát tekinti legalkalmasabb jelöltnek – ami az internálási végzéshez elegendő volt. Jancsi a kihallgatás unalma miatt panaszkodott. Arra vezette vissza, hogy a nem kommunista igazságszolgáltatás ki akar deríteni valamit: a vizsgálóbírói kihallgatástól keresztkérdéseken és tanúvallomásokon át a bíró vagy az esküdtek ítéletéig az eljárás feszültséget, majdnem ponyvaszerű izgalmat produkál, amelynek az ítélet vet véget. Az ÁVO eljárásánál a vádló, illetve kihallgató eleve megkapta a rendelkezést, mit kell áldozatának vallania, és mire kell ítélnie – azaz a procedúra kegyetlensége mellett is unalomba fullad, mint a kártyaparti, ahol az egyik játékos cinkelt kártyákkal játszik, azaz mindenképpen nyerni fog.

Gábori leginkább vörös krampuszhoz hasonlított, vagy magához az ördöghöz, ahogy vigécnek öltözve Thomas Mann Doktor Faustusában megjelenik a vasúti kupéban. 1944-ben megjárta a Gestapo budai börtönét és kínzókamráit, majd Dachaut. Időközben a szociáldemokrata pártközpont kultúrosztályának alkalmazottja volt, majd az állami borexport egyik vezetője. Kihallgatója vigéc volt, mielőtt az ÁVÓ-hoz került, amit Gábori az első pillanatban észrevett. Így nyomban fair play-t ajánlott neki: ha napi két doboz cigarettát kap, bármit bevall, feltéve, hogy másnak nem árt, őt magát nem juttatja akasztófára. A kihallgató kapott az ajánlaton. Gábori elmesélte, hogy 1949-ben mint állami borexportőr Zürichben járt, és két tábla csokoládét hozott haza ajándékba Justusnak. Justust azonban ekkor már letartóztatták, mire bánatában kidobta a csokoládét. Némi fejtörés után a kihallgató és Gábori megállapodtak abban, hogy Gábori a csokoládéban a nemzetközi trockisták kémutasításait hozta Justusnak.

Egri kihallgatása viharosabb volt – őt a Bolgár Népköztársaság fondorlatos megkárosításával vádolták. 1948-ban ugyanis, amikor a világ bortermése katasztrofálisnak ígérkezett, Egri mint a paprikaértékesítő vállalat vezérigazgatója, megvette világpiaci áron a bolgár paprikaexportot, és a magyar paprikafölösleggel együtt nem paprikának, hanem az összetört magokkal és csumákkal borspótlónak adta el a paprika árának többszöröséért. Manipulációjával a magyar államnak több millió dollár hasznot hajtott – ugyanekkor tizenkét millió dollárral károsította meg Bulgáriát. Ez volt a vád.

– Ha a szóban forgó összeget – jegyezte meg Garamvölgyi – Bulgáriának ajánlottad volna fel, a Magyar Népköztársaság megkárosításáért csuktak volna le.

Mindnyájan nevettünk, és ebben maradtunk.

Nem láttam értelmét, hogy barátaimat vitákkal riasszam el magamtól. Nevetségesnek találtam volna, hogy politikai nézeteiket érvekkel támadjam, és azt fogadjam el alapnak, amin sosem álltam – hogy ti. az ember gondolkodását politikai kategóriák determinálják. Így afrikai és amerikai bolyongásaimról beszéltem zárkatársaimnak, vagy elkalandoztam a történelemben.

Egy szerda délelőttön, mindjárt a reggeli lötty után Egri megkért: tartsak előadást valamennyiük szórakoztatására, meg azért is, hogy kínzó éhségüket ne érezzék.

– Válassz valamilyen történelmi tárgyat a messze múltból – mondta jó hangosan. – Már csak azért is, mert legalább két besúgó tartózkodik közöttünk. Ne tedd ki magad annak, hogy feljelentsenek.

– Helyes. Miről beszéljek?

– Például az inkvizícióról. Beszélj Torquemadáról, aki hamis vádak alapján ezreket pusztíttatott el, családjukat tönkretette, és vagyonukat ellopta. Ha erről szólsz, aligha érhet vád a hatóság részéről. Legnagyobb marxistáink, mint például Lukács György is, gyakran emlékeznek meg az inkvizíció szörnyűségeiről.

– Adj más tárgyat.

– Akkor ismertesd talán Nagy Konstantint, kire oly szívesen szoktad ráhúzni a vizes lepedőt. Elvégre ezerhétszáz esztendővel ezelőtt élt. Nincs politikai aktualitása, amikor az óriási társadalmi haladás, melynek tanúi vagyunk, lehetetlenné tette, hogy Európában hasonló zsarnok dühönghessen.

– Kivéve Hitlert – szólalt meg Garamvölgyi.

Leültem a padlóra. A zárka lakói körém telepedtek. Azon kezdtem, hogy Nagy Konstantin mindenkit legyilkoltatott, aki valamirevaló életrajzot írhatott volna róla, és így a caesareai püspök talpnyaló biográfiájára vagyunk utalva. Ez az álszent életrajz semmi érdemlegeset nem jegyzett fel a császárról. Még tetteit sem ismerjük igazán, nemhogy azok rugóit. Zsenialitása, impozáns elvetemültsége, félelmetes politikai céltudatossága, mellyel oly tervszerűen irtatta ki családját, környezetet, és alapozta meg monolitikus hatalmát – mindez elvész az életrajz sületlen dicséretei és hízelgései közepette.

– Lélektani tényezőkre és találgatásokra vagyunk utalva – mondtam, torkomban a kéthetes éhezés fojtó görcsével és a kása megalázó utóízével.

Hadd idézzem elétek Nagy Konstantin szobrát, mely ma a Basilica St. Giovanni in Lateran előtt áll. A zsarnokság idejében a szobrok is megváltoztak. Az egykori, emberméretű császárszobrok helyett kolosszális emlékműveket állítottak fel. A hasonlóság követelményét a bürokratikus precizitással előírt torzítás, nagyítás és idealizálás követelménye váltotta fel. A művészi szépséget az anyag keresettségével, fényével, drágaságával kívánták helyettesíteni. Nem tudom, mikor készült és hol állt Nagy Konstantin szobra eredetileg, de azt tudom, hogy fiáét, II. Constantinusét már életében mindenütt felállították. Így az alexandriai Akhilleion előtt is. Nyolcméteres magasságból nézett le, joviális állal, keskeny ajkának piperkőc mosolyával a hullámzó tömeg fölé. A szobor körül provokátorok és besúgók leselkedtek, az emlékmű talapzatában pedig fogdát rendeztek be, ahová a felségsértőket bevitték. De még így sem tudták megakadályozni, hogy a pogányok, katolikusok, gnosztikusok és zsidók kátránnyal és festékkel be ne rondítsák, teve- és szamárganajjal meg ne hajigálják.

Meg kell állapítanom, hogy e korban nemcsak a szobrok arcából költözött el az értelem biztató fénye, nemcsak márványvádlik és csípők hájasodtak el, hanem eleven emberek is. Egy híres geográfus írta e korban: nem érti, miért, de az emberi test arányai eltorzultak, egyre több hülye gyerek születik, de még a normálisak arckifejezése is bambább, mint hajdan. Harmincöt éves korig mindenki infantilis, azután szenilis lesz. Mi több, az italok és ételek íze megromlott, a nap fényes égi kerék helyett hájas vénember izzadt ülepeként néz le a nyári égről, és ha hajón közeledünk Szicília felé, az Etna alacsonyabbnak és formátlanabbnak tűnik, mint egykor, a tenger vize fakóbb és büdösebb, mint…

Idáig jutottam, mikor Tóth főhadnagy belépett cellánkba, és megparancsolta, hogy – Kenedi kivételével – szedjük össze kacatjainkat, és álljunk sorba. Boldog izgalommal készülődtünk: mihelyt átkerülünk a táborba, írhatunk hozzátartozóinknak, akik eltűnésünk óta semmit sem tudhattak rólunk, és a fojtó levegőjű zárkából átkerülünk a tábor hatalmas épülettömbjeibe.

 

*

 

– Csípj meg, Gyurka, hadd látom, nem álmodom-e? – kérdezte tizenkét órával később Egri, helyzetünkhöz képest vidáman. Kimustrált katonaruhában kuporogtunk a zárt tehervagon fenekén, de minden bizonnyal még ültünkben is összeesünk, ha a köpenyünk és nadrágunk hátára festett, még büdös, de már kőkemény míniumcsíkok meg nem támasztják gerincünket, mint máglya cöveke az eretnekeket. Tizenkét cellatársunk mélyen aludt, csakúgy, mint az az ötven, akiket egy órával előbb, a gödöllői állomáson csuktak velünk egy kocsiba. De közülük is virrasztottak ketten, mintegy kötelességszerűen, hogy a többi álmát őrizzék, mint Egri meg én: egy karcsú fiatalember, aki misztikus mosolyával ellentétes éles tekintetével, lelkes, egész testét megmozgató gesztusaival Botticelli fiatal férfialakjaira emlékeztetett – pedig arcát első pillantásra inkább mondtam volna durvának, mint szépnek. Mellette keskeny arcú, sárgarépa orrú férfi ült, aki áhítatosan nézte a Botticelli-arcút.

Már a kistarcsai tábor udvarán meglepődtem, mennyivel soványabbak, sápadtabbak, de egyúttal nyugodtabbak és méltóságteljesebbek ezek a régi rabok, mint a társaim. Igaz, az ő sapkáik alól hosszú, szép hajfürtök csüggtek szemükbe, és az én kísérőim közül többen, nem utolsósorban Lencsés és Reinitz, még a pofonok sötétvörös csíkjait viselték arcukon – de a különbség ezentúl is oly nyilvánvaló volt, hogy elszontyolodtam. Kísérőimet akár bűnözőknek gondolhattam volna, míg amazok úgy járkáltak az udvaron, mint kivérzett vértanúk halálsápadt kísértetei. Amikor a vagonba szálltunk, és a két csoport egymással szemben letelepedett, Lencsés fülembe súgta, hogy fasisztákkal kerültünk össze.

A régi rabok is összesúgtak, majd egy-egy közönyös, gyors pillantást vetettek felénk. Nyilván megállapították, hogy komcsik vagyunk. Aztán társaim elheveredtek; ezt tették a régi rabok is, anélkül, hogy szót váltottunk volna egymással. Még így is, ahogy összezsúfolva hevertek, nyugtalanul hányva-vetve magukat álmukban, tisztán látszott a határvonal, mint két ellenséges tábor között; e határvonalon át csak a Botticelli-arcú fiatalember meg én váltottunk néhány cinkos pillantást. A zárt tehervagonba zsúfolt, ismeretlen cél felé hurcolt emberek képét egyébként könyvekből, leírásból, ismerőseim elbeszéléséből olyan pontosan ismertem, hogy szinte otthonosan éreztem magam. Senki sem kerüli el a sorsát, gondoltam; az élmény, amely elől Amerikába menekültem, néhány év késéssel, de utolért, mint az Ezeregyéjszaka arabját a halál. Ez az élmény mindenkinek, aki magyarnak született: kijár ebben a században, mint a máglya a tizenhatodikban, avagy a mongolok emelte koponyapiramisok látványa a város falai alatt a tizenharmadikban.

Vonatunk nyolc vagy tíz hasonlóan megrakott teherkocsival és mintegy száz, állig felfegyverzett ávóssal a személykocsiban, a mozdonyon és az ütközőkön, az országnak a Szovjetunióba vezető egyetlen vasútvonalán gördült keletnek. Egri jókedve tehát éppen olyan indokolatlan volt, mint kérése, hogy csípjem meg, hátha felébred.

– Ahhoz, hogy megszorítsam karodat, és felébresszelek – válaszoltam óvatosan –, Sancho Panzának kéne lennem, neked pedig a Búsképű Lovagnak, holott természetem szerint én vagyok Don Quijote, te pedig, ha ugyan meg nem haragszol, praktikus és a világ realitásaihoz igazodó lényeddel, minden Sancho Panzánál hűségesebb fegyverhordozóm. Ahhoz, hogy fel tudjalak ébreszteni, éppen a te realitásodra lenne szükségem. Így csak a magam mondókáját tudom ismételni: hogy tudniillik a lovagregények irreális világába kerültünk, ahol azok a gonosz és kegyetlen varázslók, akiket te jámbor szélmalmoknak néztél, valóban gonosz és kegyetlen varázslók. És ezek a gályarabok, akiket szigorú katonai fedezet mellett hurcolnak kényszermunkára, nem zsebmetszők, banditák vagy útonállók, mint ahogy ezt a jámbor néző hinné, hanem ártatlan és nemes lelkű lovagok.

– Körülményeink oly mértékben irreálisak, hogy magam is szüntelenül kétkedem élményeink valódiságában, te pedig még tudomásul sem vetted való helyzetünket. Remélhetjük-e, hogy másvalaki valaha is hitelt ad nekünk, ha élményeinket elmondjuk? Ha pedig senki sem hiszi, kinek mondjuk majd el? Talán nem is lesz soha alkalmunk, hogy elmondjuk. Tóth főhadnagy és Prinz őrnagy egyformán becsületszavukat adták, hogy háromhavi kényszermunkára visznek bennünket, nem a Szovjetunióba, hanem Magyarországra. Utána szabadon engednek mindenkit. Minthogy ezt ávósok mondták, lehetetlen, hogy igaz legyen. Vonatunk egyenest Kijev irányába halad.

A szerelvény nagy zökkenéssel megállt. Tekintetem találkozott a Botticelli-, vagy az egyre jobban pislogó lámpás fényénél Antonello da Messina-arcú fiatalember pillantásával. A mellette ülő, sárgarépa orrú férfi csendesen megszólalt:

– A hatvani állomáson állunk, a harmadik külsőn.

– Arra kértél, csípjelek meg – folytattam. – De mi hasznod van abból, ha felébresztelek? Úgy látom, Goljadkin úr példáját akarod követni, és a nappali valóságot folytatólagos rémálomnak minősíted, míg éjjeli álmaidat valóságnak gondolod. Ennél kellemesebb kiutat a börtönből én magam sem tudok ajánlani.

Egri a fejét csóválta.

– Akkor talán az ellenkező végletbe menekültél. Nevetségesnek tartod, hogy itt mindenki a szabadsághős szerepét játssza. Azért teszik, mert ilyen elképzelés nemes pózokra jogosítja őket, meg azért is, hogy erkölcsi erőt merítsenek a rabság elviseléséhez. De attól, hogy valaki a színpadon Coriolanust alakítja, még nem Coriolanus a valóságban. Ezt én alaposan kitapasztaltam a magam bőrén. Nem azért jöttem haza Amerikából, hogy a kommunisták ellen harcoljak, hanem a magyar demokráciát élvezzem. Amikor láttam, mi jön, nem hősiességből maradtam, hanem kíváncsiságból. Attól tartok, hogy társainkkal is hasonló történt. Vagy közönnyel, passzív undorral szemlélték a rendszert, vagy éppen hívei voltak, amíg le nem tartóztatták őket. De attól, hogy valakit lecsuknak, mert a rendszer kémhisztériája áldozatokat követel, vagy valaki az állására pályázik, az illetőből még nem lesz szabadsághős.

– Szabadsághősök csak akkor lennénk, ha az ÁVO ellenünk felhozott vádjai igazak volnának. Minthogy azonban nem igazak, társaink igen kínos helyzetbe kerültek. Elég inkonzekvensen is viselkednek: egyrészt gőgösen visszautasítják az ÁVO vádjait, másrészt a szabadsághősök szerepét játsszák meg. Azt remélik, hogy a történelem, mely a jelenkorban amúgy is hiába keresne heroikus gesztusokat, megbocsátó lesz, és a szabadsághősök glóriájával ajándékozza meg őket.

Időközben a vonat újra megindult. A sárgarépa orrú lélegzetvisszafojtva figyelte a váltók kattogását, majd megszólalt révülten, mintha csak varázserejű jóslatot nyilvánítana ki.

– Nem a Dicsőségesbe megyünk ám; hanem szárnyvonalon fel a Mátrába.

Hajnal felé, amikor kiszálltunk, a vagonok teteje felett a Mátra hegyeinek kék sátorkúpjai látszottak: oldalt a kis vasúti állomás, RECSK feliratú táblával. Szemközt a domboldal fái oly közelinek tűntek, mintha csak Birnam erdeje indult volna felénk. Az októberi hajnal feltűnően langyos, párás, poros volt, az ég alja pedig vörös, mint a rothadó hús. Miután a magas teherkocsik ajtajáról leszedték a láncokat, mintegy ötszázan kászálódtunk ki a vonatból. Néhány öregembert többen segítettek le. Egy féllábú, horgas orrú, nagydarab férfi két mankóra támaszkodva, katonás vigyázzállásba merevedett, amikor letették, csak sárga szálas bajsza rezgett, ahogy sasszemével a messzeségbe bámult, mint ütközet előtt a hadvezér. Egy apró, furcsa képű, piros orrú férfi, akit többen emeltek le, tanácstalanul nézett körül, aztán négykézlábra ereszkedett. A fiatalabbak a kimerültségtől zöldessárgára vált arccal, fogvacogva támaszkodtak a kocsikhoz.

Körös-körül vagy kétszáz ávós és katona állt, lövésre készen tartott géppisztollyal, hátrább katonákkal megrakott, géppuskás teherautók és hat tank. De a gyűrű közepén is csak úgy hemzsegtek az ávósok, kivált a személyvagonnál, ahol Prinz őrnagy és Tóth főhadnagy álltak mozdulatlanul, mintha csak ünnepélyes fogadtatásra várnának. Jönni senki sem jött.

Ahogy körülnéztem, úgy tűnt föl nekem, mintha nem is rab volnék, kit katonai fedezet mellett szállítanak valahová. Azt hihettem volna inkább, hogy itt szabadtéri felvétel készül egy filmhez. A jelenet azt ábrázolja: hogyan hurcolja el a Gestapo az elmúlt háborúban a lengyel – vagy talán magyar? – hazafiakat. De a filmfelvétellel valami baj volt; nem stimmelt a szövegkönyv, a rendezés, a díszletek. Mintha kontár lenne a rendező, és nem tudná, mit tegyen. Eszembe jutott az éjjeli beszélgetés: hátha mégis én vagyok Don Quijote, aki nemes lovagokat látok, amikor gályarabokat hurcolnak az országúton? Lehet más trükk is. Prinznek elmúlt este sikerült őrnagyi uniformist szereznie, és valamennyi kaszárnyából kivezényelt egy zászlóalj katonát. Ezekkel összefogdostatott ötszáz embert. Lefoglalt egy vasúti szerelvényt, és végrehajtotta tervét, melyről tizenöt éve álmodozott, miközben kis szénkereskedésében maga hordta klienseinek a zsákokat fel a pincéből, le a pincébe. Félóra múlva majd felállít bennünket, háttal egy dombnak, és elrendeli agyonlövetésünket. A katonák ránk szegezik géppisztolyukat, Prinz felemeli kezét, hogy sortüzet vezényeljen, aztán felénk fordul, és így szól: „Bocsánat, uraim. Tréfa volt az egész. Elbolondítottam a rendőrséget, becsaptam a vasutasokat, orruknál fogva vezettem a hatósági közegeket. Mindez csak azért volt, hogy végrehajthassam nagy tervemet, a titokzatos és zseniális éjjeli szállítmányt! Semmi más eszköz nem állt rendelkezésemre, hogy híres ember legyen belőlem, és az újságok első oldalára kerüljek a szénpince sötétjéből. Legyilkoltathatnám önöket, de mi a fenének? Menjenek haza a szüleikhez és kedves feleségükhöz. Tréfa volt az egész. Amennyiben elsőrendű sziléziai antracitra volna szükségük – magától értetődően feketén – jegyezzék meg kérem: Prinz a nevem…”

Kövérkés, görgő szemű, nagy könnyzacskós főhadnagy tört át a karhatalom gyűrűjén néhány civil ruhás detektív kíséretében. Már messziről kiáltozta Prinz felé:

– Már itt vagytok? Csak hétre vártam a vonatot… És ezek kik? Hát nem megmondtam, hogy egészséges, fiatal embereket hozzatok? Mit csinálok ennyi kriplivel? A fele kifingik nekem, míg a táborba érünk.

Ezzel belebotlott a négykézláb álló, vörös orrú emberkébe.

– Miért nem áll fel? Melyik évben született, vén fasiszta?

Az emberke kényelmesen feltápászkodott, és értelmetlenül pislogott.

– Nem érti? Mikor született?

– Ganajhordáskor.

– Trotli! Csupa trotli! – ismételte a főhadnagy, színészkedve, kétségbeesett gesztussal és továbbsietett. Amiközben Prinzcel és Tóthtal tárgyalt, az Antonello da Messina-arcú fiatalember közölte velem, hogy a tábor mintegy tíz kilométerre fekszik, fenn a hegyekben, hogy álljunk a menet első sorába, és ne hagyjuk siettetni magunkat, már az öregek és nyomorékok miatt sem; ha útközben géppuskatüzet kapnánk, szaladjunk neki a géppuskáknak, hogy a többiek szétfuthassanak; hogy a görgő szemű főhadnagy az új táborparancsnok, ezelőtt zugügyvéd és váltóhamisító, Schwarznak hívják: hogy a karcsú, hosszú nyakú a politikai tiszt, korrupt, szadista, antiszemita és homoszexuális; a mögötte álló micisapkás a nyomozó, egyébként öt évvel ezelőtt nyilas besúgó volt Nagytétényben, majd zsebmetszőként működött a pesti villamosokon, onnan került az ÁVÓ-hoz.

– Honnét tudod mindezt?

– A szomszédomtól.

– És az?

– A szomszédjától. Majd megtanulod: a börtönben mindenki mindent tud.

– És aki előbb négykézláb ereszkedett, az ki?

– Horváth Endre bácsi. Két hete hozták be, a szociáldemokrata pártszervezet elnöke volt Pest környékén. Vasöntő, delírium tremens. – Pillanatra elhallgatott. – Minden este imádkozom érte – tette hozzá suttogva.

Bemutatkoztam, mire megölelt, és a Szent Szűz áldását kérte rám. Tabódy Istvánnak hívják, hivatásos katonatiszt. Nagyon boldog, hogy végre szocialistákkal került össze, mert egész életében…

A táborparancsnok négy sorba állított bennünket, háttal a vagonoknak, majd egy idősebb, hegyes orrú rabra mutatott:

– Maga! Nagy orrú rablóvezér! Lépjen ki! Álljon élükre! Vezényeljen nekik jobbra át-ot.

A hegyes orrú álla és tarkója megremegett. Tölcsért formált kezével a szája körül:

– Bajtársak! Az egész az én vezényszavamra! Jobbraaa-ááát!

Dunsztja sincs a vezénylésről a vén marhának – állapította meg melankolikusan a zugügyvéd. – Mi volt maga civilben? Árvaszéki ülnök? Tentanyaló?

– Az első magyar hadsereg vezérkari főnöke.

– És küldte a magyar katonákat a halálba, az oroszok ellen, mi? És közben a front mögött zabált és ivott, mi? Meg kurválkodott!

– Nem. Átálltam az oroszokhoz.

– Úgy? Hm… És… és mi volt a kedves papa? Tábornok? Nem? Tán Nagybirtokos! Főispán? Nem? Szolgabíró? Az sem? Hát?

– Mozdonyvezető.

Az első sorba álltam, Tabódy Pista mellé. Mind a ketten egy-egy öregembert vettünk magunk mellé, hogy hozzá mérjük lépéseinket. Közvetlen mögöttünk Egri, Gábori, Garamvölgyi jött és Ajtai, a hatvani vasutas, aki előző éjjel a váltók kattogásából állapította meg, merre visz a vonat. Amikor kiértünk a faluból, az ávósok ráordítottak az élen ballagó Kéri Kálmán vezérkari ezredesre: szaporítsa lépéseit, de az rájuk se hederített. Ekkor géppisztolyt szegeztek oldalának, majd az egyik, tátott szájú, alumíniumfogú ávós arcul verte. Az ezredes nem zavartatta magát. Vissza-visszafordult felénk, és megvetően méregette a mezőn összevissza szaladgáló tankokat.

Rézvörös dűlőúton haladtunk, erdős, sziklás, kékeszöld és romantikus táj felé. Mintha már jártam volna erre kamaszkorom idején, és később is, amikor éji álmaimban visszazarándokoltam kamaszkorom tájaira. Hosszú hetek, talán hónapok óta nem eshetett eső: a por, melyet felvertünk, szájpadlásomra ülepedett; azt éreztem, mintha arcbőröm szemem sarkában úgy ráncosodna és repedezne, mint a szikkadt föld a lábam alatt. Szemközt, a hegyek fölött, sárgásszürke, nehéz esőfelhő emelkedett a horizontra, mintha csak a nagy kínai fal felé közelednénk. Egyenes párkánya volt, közepén kiugróval. Ilyen fenyegető esőfalat is láttam már valahol: akkor is így közeledtem feléje, kanyargó útvonalon, amíg szinte belezuhantam előrevetett, sötét árnyékába – hol is volt? A hely színére nem tudtam visszaemlékezni, csak arra, hogy akkor is veszedelem fenyegetett, és hogy a felhő kiugrója egy sárkány szájához hasonlított, mely be akarta kapni a nap korongját. Ezúttal női mellszoborféle emelkedett a felhő párkányzata fölé. A menet végéről időnként eszeveszett ordítozás hallatszott: az ávósok puskatussal verték a lemaradozókat. Lassítottuk lépteinket.

– Hitetlen vagy? – fordult felém Tabódy.

– Nem.

– Szóval – kapott feleletemen – hiszel Istenben?

– Azt sem. Bizonyítékok híján felfüggesztettem a döntést.

– Nézd a bizonyítékot – kiáltott diadalmasan, és a felhőre emelte karját.

A felhő a Jézust tartó Szűz Máriához hasonlított. Nem csak úgy körülbelül, hanem a leghatározottabban. Vonakodva engedtem érzékszerveimnek, és alaposan szemügyre vettem a látványt. A Kisjézus Mária ölében állt, egyik karját felemelte, a másikat csípőjén nyugtatta. Abban a pillanatban, amikor a nap Mária feje fölé került, dicsfény jelent meg a Szűz haja és válla körül – méghozzá nem aranyszínű, hanem ezüstösen kísérteties dicsfény.

– Tekintsük kedvező előjelnek – szólalt meg a vézna tanár, akit támogattam, és aki, mióta a puskatusok csattogása hangzott, vállgödrömhöz szorította fejét. – De azért ne várjunk csodát. Bevallom, félek. Ebben az évszázadban ötpercenként lett volna szükségünk isteni beavatkozásra. Sajnálatos módon egyetlenegyszer sem került rá sor. Ezért félek.

Egyébként – folytatta – középkori rajzokon Szűz Máriát a hold sarlóján állva ábrázolták. Mert valóban Diána ő, a szűzies istenség, aki Apolló éles, aranysárga aureoláját ezüstös holdudvarrá varázsolja szemünk előtt.

– Úgy van – mondta Tabódy Pista –, szelíd, szűzies és irgalmas istenség, vigasztalója azoknak, akik háborúságot szenvednek az igazságért. De fel kell emelnem szavamat, hogy Szűz Máriát a pogány Diánával hasonlítod össze.

– Jacopone da Todi alighanem ugyanezt válaszolta volna hatszáz évvel ezelőtt. Mégis tiltakoznom kell, ha Máté evangéliuma ötödik részének tizedik versét reánk vonatkoztatod… Túlságosan tisztelem az igazságot, semhogy letéteményesének merjem vallani magamat… Ezt tanították egykori mestereim, Renan meg Berthelot… Azt tartom, hogy irigylésre méltó hiteddel, ha nem is túlságosan magas, de minden bizonnyal túlságosan magányos piedesztálra emeled Szűz Máriát. Megfeledkezel elődeiről. Az Ég Királynője, karján egyszülött Fiával, az Isteni Gyermekkel – tette hozzá kifulladva – az évezredek során mást és mást jelentett…

– Mi mást? – kérdezte Tabódy.

– Például: az Ég Királynőjét, Íziszt, karján egyszülött fiával, Horusszal.

– Hagyjátok abba! – kiáltotta Kunéry, a tömpe orrú, hetyke bajszú volt katonatiszt a harmadik sorból. – Egy óra múlva agyonlőnek valamennyiünket, és ti Íziszről povedáltok!

Hátrafordultam, és ahogy végignéztem a fiatal katonatiszten, kétségbeesett harag fogott el. Nem mintha beszédünk tárgyához különösképpen ragaszkodtam volna. Menet közben, kiszáradt torokkal beszélgetni nehezemre esett; mégis úgy éreztem, hogy a beszélgetés, a szellemi élethez való nevetséges és patetikus ragaszkodás nem annyira szellemi megnyilvánulás, mint fizikai kényszer; az életösztön animális reakciója a pusztulás és lealjasodás ellen.

– Ki-ki szükséglete szerint, kollégám – fordultam a katonatiszthez. Egyeseket – gondolj csak Hindenburgra, Vorosilovra, Ludendorffra, Franchet d’Espereyre, Pétainre, Bugyonnijra, Horthyra – az emberi kor végső határáig kísér, és támogat az ellenséges életmód és a butaság összefogott ereje. Engedd meg, hogy ne szenilis hadvezérek módján próbáljuk túlélni az elkövetkezendőket.

A táborparancsnok autója közvetlenül előttünk fékezett. A zugügyvéd kiugrott kocsijából, és futólépésben közeledett.

– Dachauban – fordult felém Gábori jó hangosan, hogy meghallja – így vert minket az SS. Néhányat később elcsíptünk, amikor az amerikaiak megérkeztek, és kenderkötélen, lassan húztuk…

– Fasiszták, fasiszták, fasiszták! – üvöltötte a főhadnagy magából kikelve, és kockás, piros zsebkendőjével törölgette homlokát.

A fasiszta kifejezéssel ezúttal nem bennünket, hanem saját ávósait illette. – Maguk üljenek le!

Akácfa alá telepedtünk. A fa levelei okkersárgán, ernyedten csüggtek alá, mintha crêpe-satinből lennének kivágva. Fölöttünk a nagy, már alaktalanná vált felhő tornyosodott, amelyen nem ismertem volna fel többé Szűz Mária kontúrjait, ha a látomás nem él még oly elevenen emlékezetemben. Egri jó kedvre derült, mert kedvező előjelet látott a táborparancsnok intézkedésében. Garamvölgyi elhúzta orrát: szerinte a táborparancsnok attól tartott, hogy szétfutunk, és ezért őt lövik főbe.

Néhány teherautó érkezett, amelyre felrakták az öregeket és betegeket. Aztán a főhadnagy rákiáltott Kérire, induljon el, de siessen. – Ez nem fasiszta hadsereg – mondta diadalmasan és ávósaira mutatott.

– Büdös zsidó – morogta a hegyes orrú, tátott szájú ávós a főhadnagy felé bökve.

Amikor a tábor felé közeledtünk, feltűnt az irtással szegélyezett drótkerítés, ahogy a hegy két oldalán futott felfelé. Hogy egy egész, erdőborította hegy tartozik a táborhoz, boldoggá tett; de az öröm korai volt. Az út egy ideig még alma- és vadkörtefák közt kanyargott; a dombon barátságos, vidéki házacska állt, hét szilvafával; odább óriási, magányos tölgy, és a távolban, a szomszéd dombok oldalán, a kerítésen túl vadászlak az erdő szélén, mint Piroska nagyanyjának háza a mesekönyvben.

Az út tele volt frissen tört, csodálatosan halványkék andezitkövekkel. Rajtuk és mellettük, egy-egy piros, hol kerek, hol ovális hártya, mintha pipacsszirmokat vagy a mákvirág leveleit taposták volna hozzájuk.

– Vér, vér és vér – riasztott fel idilli ábrándozásaimból a tanár. Akkor vettem észre, hogy az út mentén hozzánk hasonlóan öltözött, katonaruhás rabok dolgoznak.

Havas Bandit kerestem, de Csaplár Péter bácsit, a szakszervezeti tanács volt elnökét fedeztem fel, aki távírópózna végét hegyezte ácsbárddal. Három ujjának rezignált és barátságos mozgásával üdvözölt. Régi szociáldemokrata volt: még a háború előttről ismertem, autóbuszkalauz korából.

Hosszú, keskeny tisztáson telepedtünk le köpenyeinkre. Mögöttünk mély patak kanyargott: vize átlátszó volt és lila, mintha játszó gyermekek feljebb tintaceruzákat mártottak volna bele. A víz fenekén mozdulatlan akváriumnövények szabályosan elrendezett, éles kontúrjai: zöldeskék és rozsdabarna füvek, melyek az élet semminemű jelét nem mutatták. Fémes szagot árasztottak, mintha az imént galvanizálták volna őket.

Szemközt a tisztás szélén néhány óriási, legalább kétszáz esztendős bükkfa állt. Ha egyenesen előre néztem törzsük aljára, úgy tűnt, mintha őskori hüllők lábát látnám; de ezeket a fákat már láttam valamikor. A tisztás egyenesen futott fel a hegy lejtőjén: néhány citromsárga akác után tölgyek következtek, narancssárga és vörhenyes színű levelekkel, mint óriási katafalkok, ahol hervadnak már a koszorúk, feljebb fenyők, majd a sziklák éles kontúrját ellágyító moha üdítő mérgeszöldje; arra kellett gondolnom, hogy ezeket a sziklákat is láttam már.

Mindjárt meg is fejtettem a rejtvény titkát. Valóban jártam itt kamaszkoromban. Három osztálytársammal elhatároztuk: megmásszuk Magyarország legmagasabb hegyét, a Kékest. Ugyanilyen időben, ősszel indultunk neki a túrának. Recsken leszálltunk a vonatról, és itt jöttünk felfelé, a patak mentén. Legjobban az óriási bükkfára emlékszem: a dinoszaurusz-hasonlat is akkor jutott eszembe, huszonöt évvel ezelőtt.

A parancsot – hogy szedjünk ki zsebünkből mindent, tegyük ki magunk elé, és vetkőzzünk meztelenre –, automatikusan teljesítettem. Csak cigarettáimat hagytam nadrágzsebemben és Zsuzska kis, csipkés zsebkendőjét, mely valahogy nálam maradt. Úgy gondoltam: ötszáz embernek háromezerötszáz zsebe van; valószínűtlen, hogy mindet átkutatják.

Egyesek csigalassúsággal vetkőztek, mintha így akarnának időt nyerni. A halálos csendben az öreg tanár hozzám fordult:

– Sírásás nem lesz?

– Szükségtelen – feleltem. – Itt a meder mögöttünk.

Kisvártatva mégis úgy döntöttem, hogy nem kell a legrosszabbtól tartani. Mindössze négy ávós volt velünk, négy revolverrel. Ötszázan voltunk; kivégzésünk legalább néhány szakasz katonát igényelne géppisztolyokkal.

A sárga, monoton esőfelhő beborította az eget. A levegő mozdulatlanul állt; még az erdő szagát sem éreztem. A tátott szájú, alumíniumfogú ávós lassan elsétált a sor előtt. Mögötte Engedi, a marhakereskedő, aki Tarcsán is velünk volt már. Pokrócot tartott: abba gyűjtötte a zsebkéseket, öngyújtókat, cigarettatárcákat, fogkeféket, szappanokat, pipákat, személyazonossági igazolványokat, internálási végzéseket és bírói ítéleteket. Noha Engerli mezítlen volt, és még a foga is vacogott, peckes gőggel lépkedett, és kihúzta nyeszlett, veres derekát. Büszke volt, hogy az ÁVO ily fontos szolgálattal bízta meg.

Egy sárga arcú, sovány öregember markolta katéterét. Nemrég kövér lehetett: hasán bőrerszényforma ráncok lógtak.

– Ez mi? – kérdezte Wipla suttogva, miután kitépte az öregember kezéből a katétert.

– Katéter.

– Szóval érti, mit kérdezek? Nagyon is jól hall maga, vén rabló. Elárulta magát. Figurázik, az anyja istenit!

– Felügyelő úr, prosztatadaganatom van, és enélkül nem tudok vizelni…

Hirtelen énekszó hangzott fel. Vagy száz méternyire egy szakasz katona fordult ki az erdőtől. Torkuk szakadtából énekeltek, amint szuronyos puskáikkal, négyes sorban, kezüket oroszosan lóbálva meneteltek lefelé a lejtőn:

 

… nincs tenááálad gazdagabb, szeborszááág, minden eeember érzi, hogy szabaaad…

 

A menetelő katonák felé fordítottuk szemeinket. A verejték egyetlen áradattal öntött el. Hónom alatt források fakadtak; testemhez szorított könyökömig szaladtak le. „Animula vagula blandula, hospes comesque corporis”^* – ismételtem, és megadóan lehajtottam fejemet. Értelmesebben is tölthetném életem utolsó pillanatait – gondoltam. Szemem végigsiklott a combok és lábak oszlopsorán. A katonaorvos bőrerszényszerű, ráncos hasa alól narancssárga, kétágú vízsugár csorgadozott, oly nyomorúságos ívben, hogy visszahullott combjára, és remegő térdei közt folyt alá.

– Na lássa, tud vizelni, ha akar – állapította meg a platinafogú, és behajította a katétert a patakba.

Öt perc múlva, mikor már a messze völgyből hangzott fel a katonák éneke, Wipla elkiáltotta magát: – Felöltözhetnek!

Ugyanekkor megeredt az eső. Az erdőszélen heves sárga lánggal égtek fogkeféink, családi fényképeink, noteszeink, okirataink. A máglyarakás mellett Engerli állt, aki időközben felöltözött, és pipákat, cigarettaszipkákat gyömöszölt a zsebébe, valahányszor az ávós elfordult.

Mire nadrágomba bújtam, már porzott a zápor. Az esőben eltűnt a hegy, és eltűntek a további, tarka fák is. Csupán a tisztás szegélye és az erdőszéli sziklák mohájának kékeszöldje látszott; kis, önmagába zárt, zöld pokol, az égő celofán kénsárga, sistergő lángjával a közepén.

A régebbi táborlakóktól hamarost megtudtuk mindazt, amit amúgy is sejtettünk; hogy hozzátartozóinknak nem írhatunk, látogatót nem fogadhatunk, levelet, csomagot nem kaphatunk, sőt a szocialista munkatáborban könyv, újság, sőt papír és ceruza sincs. Így kiderült, hogy az információ, melyet a tarcsai szűrőben kaptunk, cseppet sem volt túlzás.

A táborlakó kétszáz szociáldemokrata szerint, akik a nyár elejétől tartózkodtak itt, és a kerítést meg a többi barakkot elkészítették, a bánásmód érkezésünk pillanatától megjavult. A nagy tölgyfák koronájára szerelt kötélhágcsós őrbódékat, melyek kőkorszakbeli lesállásokhoz hasonlítottak, leszerelték; de a lángszórókkal és géppuskákkal ellátott modern tornyok cseppet sem voltak barátságosabbak.

Megengedték, hogy evés közben a földre üljünk, míg az őslakók mindaddig sohasem ülhettek le hajnaltól estig, még étkezéskor sem. Reggel, délben és este felsorakoztatták őket, és megparancsolták: ereszkedjenek térdre, kulcsolják imára kezüket, és rimánkodjanak Istenhez, adja meg a mindennapi kenyerüket. Miután ezt vagy tucatszor elismételtették – amit a rabok nem is bántak, mert térdelés közben kissé pihentek – az ávós őrmester feléjük fordult: „Na lássák, fasiszta állatok, nincs Isten. Imádkozzanak Rákosi elvtárshoz!” Az ima, melyet ilyenkor el kellett mondaniok, így hangzott: „Rákosi Mátyás, irgalmazz nékünk, a nép piszkos ellenségeinek, és ne hagyj minket éhen dögleni, bár ezt érdemeljük.” Ezután az őrmester intett a háttérben várakozó szakácsoknak, hogy hozzák a kondért.

Érkezésünk után ez elmaradt. Hogy felsőbb parancsra történt-e, avagy a változatlan létszámú őrség a megháromszorozódott rabokat egyszerűen nem tudta oly mértékig kínozni, mint a szociáldemokrata őslakókat – ezt nem tudtam eldönteni. Engedélyt kaptunk hát, hogy az ebédszünetben leüljünk, de az ázott, lucskos agyagba senkinek sem volt kedve letelepedni. A reggeli három deci árpakávét, a déli levest, főzeléket meg az esti főzeléket állva ettük a dombtetőn, a tábori konyhák előtt, melyek kondérait póznákra szegezett hullámbádog védte az eső ellen. Rendszerint egyetlen hajtásra ittuk ki a levest, kikanalaztuk a főzeléket – háromszor hetenként mindenki automatikusan számolta, hány darabka lóhús jutott neki – aztán leguggoltam Gábori, Garamvölgyi és Egri mellé. Egri egy cigarettát matematikai pontossággal háromfelé vágott, és tüzet hozott. Garamvölgyi nem dohányzott, de példátlan nagylelkűséggel, a napi két deka gyümölcsíz helyett cigarettajárandóságát vette fel, és nekünk ajándékozta. Így, guggolóállásban meséltem barátaimnak Afrikáról, Kaliforniáról vagy Párizsról, ők pedig mozdulatlanul, elbűvölten figyeltek, mintha észre sem vennék, hogy az eső patakokban csorog a nyakukba.

Két hónapig, pontosan karácsony reggeléig esett. Néha megszakítás nélkül zuhogott, olykor csak napközben vagy éjjel esett; volt úgy, hogy tízszer-hússzor kiderült délelőtt, és ugyanannyiszor újra megeredt. Köpenyeink csak a második nap délutánján kezdek átázni; de aztán nem volt segítség. Eleinte a barakkban szárogattuk őket. A téglából épült kályhában tiszteletreméltó tűz lobogott, de százötvenen voltunk hozzá. Ha köpenyeinket a kályhára terítettük, tüzet fogtak, ahhoz pedig, hogy tartsuk, túlságosan fáradtak voltunk. Néhány nappal később zubbonyaink válltömése, melyen a nedves rönköket hordtuk, ingünkkel együtt végleg átázott.

Csizmáink nedvességét jóval nehezebben szoktuk meg. Este gyakran egyszerűen nem tudtuk lehúzni, és kénytelenek voltunk csizmában aludni, máskor pedig a csizmahúzóként működő agyag a legrosszabb pillanatában rángatta le őket a lábunkról. Esténként mind a nyolcszázunkat sakktáblaszerűen, egymástól két lépésre sorakoztattak a domb lejtőjén, ahol a parancsnokság állt. Az ávósok, zseblámpával kezükben, széltében-hosszában rohangásztak soraink között. Néha két óráig is eltartott, amíg összeszámláltak bennünket. Pedig igyekeztek, mert minél előbb el akartak készülni, hogy lemehessenek a faluba; de nem tudtak számolni, és minél jobban siettek, annál kevésbé stimmelt a létszám. Utána oszoljt vezényeltek; ilyenkor hanyatt-homlok rohantunk le a sötét domboldalon, frissen vágott rönkök és fatuskók között, le a patak medrébe és fel, a másik dombra, ahol fabarakkjaink ajtai felett sárgásvörösen pislogott egy-egy tizenhatos égő. Az ávósok ott futottak a nyomunkban, és az utolját rugdosták, pofozták, míg mindenki bent volt a barakkban, és ránk zárhatták az ajtót. Akinek lemaradt a csizmája, csak másnap reggel indulhatott keresésére. Ilyenkor a tésztaszerű agyagból úgy ágaskodtak ki a csizmák, mint a szemétdombra vetett kályhacsövek. A víz bokáig állt bennük; nem is bajlódtunk kiöntésével; egyszerűen beleléptünk.

Mégsem akadt senki, aki az esőt szidta volna. Túlságosan is nyilvánvaló előnyökkel járt: reggelenként nedves falevelekkel dörzsölhettük kezünket és arcunkat, hogy a mosakodást pótoljuk, melyre nem nyílt lehetőségünk. Ha esett, az ávósok bódéikba húzódtak, és nem mutatkoztak. Kápóink pedig, akiket a nacsalnyik (igazgató) elnevezéssel tiszteltünk, tábortüzeiknél melegedtek. De volt az esőnek egy kevésbé kézzelfogható előnye is. Zárt világunknak, melyből túlságosan szép, fájdalmas, ábrándokat keltő kilátás nyílt, az eső szűkebb, józanabb és a valóságnak inkább megfelelő korlátokat szabott. Eltakarta szemünk elől az ország két legmagasabb hegycsúcsát, a Kékest és a Galyatetőt, a luxusszállodával együtt, ahol Zsuzsával kellett volna a nyarat töltenem, s ehelyett a félig mocsárrá varázsolt erdőség közepén primitív életmódunkhoz tökéletesen illő díszlettel szolgált. Ezt a jelenséget még a gondolkodás mesterségében kevésbé járatosak is megérezték, és hálával adóztak a mindent beborító, kéthónapos esőnek, mely kétes értékű és még kétesebb időtartamú létezésünket a maga nyirkos ködébe burkolta.

 

*

 

Egyik délután egy vadcseresznyefa törzse mellett hajlongtam, kezemben a fűrész egyik végével; a másikat Egri fogta. Úgy húzogattuk, mint egy lassított filmfelvételen. A fűrészport néztem, mely parányi kúp formájában gyűlt össze a földön, közvetlenül a fa törzse mellett; amikor a kúp másfél centi magas volt, esőcsepp hullott a hegyére, úgyhogy fehér vulkánnak tűnt, tengerszemmel kráterében. Több esőcseppnek kellett következnie, melyek elmossák a fűrészporvulkánt, tehát elfordultam, hogy ne legyek pusztulásának szemtanúja, arrafelé, ahol magasan a fűben, egy földiszederbokron még maradt öt vagy hat vérpiros levél.

Gábori mögöttünk állt, és baltájával a soron következő fát ékelte. Főként arra figyelt, illetve azt szagolta, nem közeledik-e ávós. A még meglehetősen sűrű erdőben eleinte akkor pillantottuk meg őket, ha már késő volt. A dilemma megoldhatatlannak tűnt. Ahhoz, hogy úgy dolgozzunk, ahogyan megkövetelték, nem kaptunk elég ennivalót; ha pedig guggoláson, ácsorgáson kaptak, megvertek, és levittek a fogdának használt bunkerbe, melyben térdig állt a víz, és ahol három-négy napig nem adtak ennivalót. Így hát az volt a kérdés: éhen halunk, vagy szabotálunk? Ha fát fűrészeltem Egrivel a tisztáson, csak éppen meghasítottuk a rönköt, s ugyanabban a vágásban három-négy órát járattuk az élével felfelé fordított fűrészlapot, de ezt a módszert fadöntésnél, közvetlenül a gyalogösvény mellett nem alkalmazhattuk.

Szerencsére erzékszerveink elképesztő gyorsasággal durvultak el, illetve finomodtak ki. Arcom, kezem, lábam a nedvesség, vállam és derekam a ránehezedő rönkök nyomásával szemben majdnem közönyössé vált, ujjaim és tenyerem elszarusodtak: tapintóérzékem virtuálisan megszűnt. Látómezőmet készakarva korlátoztam, akár többi bajtársam. Meghajtott fejjel, kissé görnyedten jártam vagy álltam; nappal sohasem egyenesedtem ki, csak éjjel, ha leoltották a villanyt, és a szalmazsákon beszélgettünk. Semmitől sem óvakodtam jobban, minthogy széles ívben körbejárassam szemem, mint egy világítótorony. Az ávós vagy a nacsalnyik, még ha háttal is állt, automatikusan visszafordult az ilyen világítótornyok felé.

Szaglási és hallási érzékeink kifinomodása félelmetes volt. Recski tartózkodásom második hetében rájöttem, hogy az ávósokat ugyan öt méter távolságból sem látni a sűrű erdőben, de már száz méterről szagolhatni őket. Rabtársaim egy része azt állította, hogy őrzőink valamelyik szomszédos városban, Gyöngyösön vagy Egerben, letartóztattak egy illatszertgyárost, és parfümjein megosztoztak.

Hasznunkra szolgált, hogy a hegy északi lejtőjén dolgoztunk; általában északi szél fújt, és az ávósok a völgyből jöttek. Szaguk idővel annyira erősödött, mintha fél pohár parfümmel öntötték volna nyakon magukat; a parfümszag mellett később már sapkájuk prémjéről is szagoltuk őket, mint az üldözött vad. Ugyanígy voltunk a konyhával: ötszáz méter távolságra szagoltuk, hogy ebédre káposzta, borsó, lencse, krumpli vagy bab lesz-e; legfeljebb a babot tévesztette össze szaglási hallucinációba tévelyedett orrunk a főtt sonka illatával; de sejtettük, hogy sonkát nem főznek nekünk. Az illatszertár kirablása oly nyilvánvalónak tűnt, hogy eleinte elfogadtam a mesét, és csak néhány héttel megérkezésünk után jöttem rá az igazságra. Nem a parfüm szagát éreztük ávósainkon; azok ilyesmit nem használtak. De mivel mi nem mosakodtunk, és szappanunk sem volt, az ávósok mosdószappanának pacsuliszagát parfümnek éreztük.

Kevés jelenségnek láttuk ekkora hasznát. Minthogy a fűrészek járása, kidöntött fák roppanása, kőtörő kalapácsok csattogása, fejszék, balták, ácsbárdok suhogása közben hallóérzékünkre nem számíthattunk, szaglószervünkre bíztuk magunkat. A szagló őrszolgálatot minden csoportban egy ember látta el. Ezúttal Gábori volt az őr; Egri meg én, kik a földön guggoltunk, a sebzett vadcseresznyefa törzsének ecetszagában amúgysem voltunk alkalmasak figyelésre.

Garamvölgyi Janika nem tartozott munkacsoportunkhoz. A tábor mérhetetlen irigységére az ávósok disznait őrizte. Az állást egy nagyon szép, fiatal ávós jóvoltából kapta, akit a szőke gyilkos elnevezéssel tiszteltünk. Jancsi nem csekély pszichopatológiai érzékkel néhány anekdotát mesélt a szőke gyilkosnak Heliogabalus császárról. Egyebek közt azt, hogy a fiatal cézár az egész birodalomból Rómába hozatta a legszebb és nemileg legfejlettebb fiúkat, akikkel meghívott vendégek előtt szeretkezett. Ha megunta őket, levágatta nemi szerveiket, és ezekkel a nemi szervekkel etette a capitoliumi farkasokat. A szőke gyilkos el volt ragadtatva. A Lampridius-féle anekdotán szerzett kondási állása teljes semmittevésen kívül azzal az előnnyel járt, hogy Janika az ávós konyháról származó moslékot elehette a disznók elől. Reggelenként, amikor makkozni hajtotta kondáját, útba ejtett bennünket. Ilyenkor tarisznyája nyers kukoricáját elosztotta hármunk közt; estig rágódtunk rajta, mint holmi nagyon kemény cukron. A disznóknak csak egy-két maroknyit tartott meg, hogy az erdő sűrűjébe érhessen velük; ott aztán kukorica helyett göcsös furkósbotjával terelte őket. Soha embernek nem volt ekkora tekintélye disznai előtt.

Hosszú, tiszta, szinte elegáns köpenyében, teknőckeretű szemüveggel, karba font kézzel állt előttük, mint egy rokokó pásztorjáték kondása. A maga monoton hangján és kissé nyegle modorában egyenest hozzám intézte szózatát. Arról beszélt, hogy rövidesen valamennyien elpusztulunk. Nem nagyon figyeltem. Esténként türelmesen meghallgattam mindenkit, és igyekeztem vigasztalni bajtársaimat. Nappal, az eső, a pára és a köd libegő szappanbuborékai közepén, mélyen köpenyem és bőröm alá húzódtam, és e jogomat fenn kívántam tartani. Hosszabb eszmecserére ilyenkor úgysem nyílt lehetőség, és a minden egyes mozdulatommal való ökonomikus gazdálkodás figyelmem javát lekötötte. Szükségét éreztem, hogy egyedül legyek önmagammal – este, a barakkban sosem lehettem –, és beszélgetés helyett álmok, fantazmagóriák között lebegjek, a köröttem libegő szappanbuborékkal együtt, a lehető leglazább lelki tartással.

Úgy vettem észre, hogy ellenálló képességemet elsősorban ennek a részint fakírszerű, részint szerzetesi és részben skizofrén révedezésnek köszönhetem. Mint ahogy nem bántam az esőt, ha végigcsorgott hátamon, úgy azzal sem törődtem, hogy hetek óta nem mosdhattam, hogy vizet sem ittam, csak a forrásból, ha ugyan munka közben véletlenül arra jártunk. Mindez kisebb testi gyötrelmet okozott, mint ahogy vártam, és szinte semmilyen lelki megrázkódtatással nem járt. Akklimatizálódtam a táborhoz, anélkül, hogy hozzászoktam vagy hozzázüllöttem volna; a kellemetlen impressziók testem perifériájának legszélén mozogtak: tudatom küszöbét ugyan átlépték, de nem a fájdalomérzék küszöbét. A legörvendetesebb tapasztalatot akkor szereztem, amikor megfájdult a fogam. Odakint egy-egy fájó zápfogam két-három napomat tette volna tönkre, amíg végre rászánom magamat, hogy kihúzassam. Itt nem volt fájdalomcsillapító vagy fogorvos: tehát tűrtem, mint a kőkorszak barlanglakói, akik nem ismerték a foghúzást és az aszpirint. Jól aludtam; napközben legfeljebb tudomásul vettem a tényt, de magát a fájdalmat igazán nem éreztem át – mintha nem is az én fogam fájna, hanem egy hozzám közelálló ember panaszkodnék, hogy fáj a foga.

Nappali ábrándozásaim a legkülönbözőbb témák közt csapongtak. Többnyire a természet és a környező növényvilág lassú, intenzív, de azért hűvös szemléletére szorítkoztam, mintha csak természetrajzórán lennék. Elsőnek a falevelek színeváltozása foglalkoztatott; ezt figyeltem nap mint nap, ahogy az október végi fáradtzöldből vagy vérpirosból az aranyszínen át citromsárgává és kátrányfeketévé váltak, minden fa levele másként és máskor, míg végre lent a földön egyetlen gesztenyeszínű, monoton szőnyeggé olvadtak össze. De még ott is individuálisan viselkedtek: egyes levelek, mint a platáné, laposan terültek el a földön, mint agyonlőtt katonák; a tölgy levele hólyagosan felpüffedt, akár egy sűrű, pöfögő folyadék hártyája; a vadgesztenye kilyukadt és foszlott, csak erei tartották, mint ócska halászhálót a zsinórzata; a vadcseresznye és a bükk levelei összecsavarodtak, mint a szivar borítólevele; példáját aztán a legtöbb levél is követte. A kis csövecskék összevissza forgolódtak és görögtek, míg megtalálták pusztulásuk végleges helyét az erdei tömegsírban; alagútjaikban gólyalábú, tojás alakú bogarak játszottak bújócskát, cinóberveres szárnyfedelükön két csúnya, fekete pettyel.

Sok kedvencem volt; így a vízipókok, amelyek szétszaladtak, ha szakállas arcom megjelent a forrás tükrében és parányi gyűrűket vertek fel futó lábaikkal, vagy a már tar galagonyabokrok, melyek lefele fordított, görcsös karmaikkal kínálták vörös bogyóikat, és számomra, ha nem is tudnám megmondani miért, Lady Macbeth karmait idézték: ahogy a bokrok és a fák mindig Shakespeare erdeit juttatták eszembe.

Azután az esőcseppek óriási, ezüst szőlőfürtje, mely ott lógott minden fán, amíg csak baltával bele nem vágtam törzsébe. Legjobban az a néhány aranysárga levél foglalkoztatott, melyek holmi különös véletlen folytán ottmaradtak a magasban, egy nyírfa hófehér, karvastag ága körül. Naponta négyszer csodáltam meg őket: reggel, ha munkába mentünk, délben, ha ebédelni indultunk, visszajövet az ebédtől és az esti bevonulásnál. Olyanok voltak, mint csontváz karján arany karkötő; de hasonlatomat túlságosan érzelmesnek találtam ahhoz, hogy mással közöljem. Gábori, aki testi-lelki jólétemet annyira szívén viselte, hogy minden mozdulatomat szemmel követte, többször is felnézett a nyírfára, bár aligha találhatta ki, mit látok ott.

A természet megfigyelése nem tarthatott sokáig. Néhány hét múlva már mindannyiunkat kétségbe ejtett az erdő pusztulásának látványa. Amíg csak egyes fákat vágtunk ki, nem gondoltunk az eredményre. A növények vékony száracskáinak elszíntelenedését és pusztulását sem vettem lelkemre; tudtam, hogy a tavaszi és nyári viháncolás után ennek kell következnie. Az erdő pusztulását azonban mindenki siratta; tudtuk, Magyarországnak kevés erdeje van, és ez a legrégibb és a legszebb. A moha, melyet WC-papír helyett használtunk, eltűnt, és helyébe a kopasz sziklákon az ürülék undorító lapos, sárgás napraforgói terpeszkedtek; lépteink nyomán a fű eltűnt és a tisztások sártengerré változtak. A csipkerózsák hosszúkás, vörös bogyóit letéptük, hogy vitaminszükségletünket fedezzük, a páfrányok gyökerét kihúztuk, mert édes volt, mint a szaharin. Valahányszor borókafenyők közelében dolgoztunk, teletömtem zsebeimet bogyóval. Amíg a készlet tartott, reggelenként három-három szemet osztottam ki barátaim között, mert ezzel pucoltunk fogat. Még órákkal később is éreztem számban; íze már olyannak tűnt, mint az első borovicska emléke, melyet nagyapám kocsmájában ittam, Fényes László társaságában, amikor Pán Simonhoz indultunk szánon.

Máskor hagytam a természet pusztuló képét, és Zsuzskára gondoltam. Naponta hússzor-harmincszor megesett velem, anélkül, hogy nagyobb érzelmi megrázkódtatással járt volna. Ahogy a Portinari-leánynak, aki Firenze utcáin sétált, időnként nagyokat nevetett, nyáron megizzadt, evett, ivott és csacsogott, szinte semmi köze nem volt a testi funkcióitól és lététől is elvonatkoztatott, áttetszővé idealizált Beatricéhez, akiről Dante írt, úgy Zsuzska is transzcendentális kísértetté alakult át recski megérkezésem óta. Róla alkotott vízióm pontatlan volt, könnyed, és nem ébresztett nagyobb fájdalmat, mintha Nofretete vagy Vittoria Colonna képe jelent volna meg előttem. Valójában nem is történelmi személyre, hanem valamelyik lányalakra emlékeztetett Botticelli képeiről, vagy a Cluny rózsaszín és kék gobelinjeiről – nem is egy bizonyos lányalakra, hanem csak úgy általában. Testetlen volt, hidegen fénylő, mint a látomás; de úgy, mint egy mindennapos látomás, amely már nem hökkent és nem indít meg. Úgy gondoltam rá, mint régi halottra, akit ismertem. Csak titkon tudtam, hogy ravasz és agyafúrt játékkal áltatom magamat, amikor Zsuzska képének csak a negatívját látom, vagy akarom látni; mert őt nevezem ki halottnak saját vigasztalásomra, mikor én vagyok a halott.

Hirtelen újra hallottam Garamvölgyi hangját:

– A táborparancsnok megígérte a nacsalnyikoknak: szabadlábra helyezik mindet, ha bennünket az utolsó emberig kiirtottak. Nadabán Gyurka elárulta, hogy a meszesgödröt két méter mélyre, húsz méter hosszúra és 6,1 méter szélesre ásatták. Összesen 244 köbméter. Nadabán szerint köbméterenként három és egynegyed hullát lehet számítani; kétszáznegyvennégyszer három és egynegyed pontosan 793, a tábor létszáma, a nacsalnyikokat is beleértve. Világos? Véletlenül Robespierre rémuralmának dátuma is ezerhétszázkilencvenhá…

Jancsi szoborpózba dermedt, és pásztorbotjára támaszkodva, tátott szájjal bámult az erdőben eltűnt disznai után, mintha lelki szemével még mindig látná őket. Ugyanekkor Gábori ránk szólt:

– Vigyázat, jön a Sírásó!

Az ösvényen az úgynevezett bányamester – civil ruhás ávós altiszt tűnt fel. Tóth Andrásnak hívták; a Recsktől néhány kilométerre fekvő Egerszólátról származott. Falujabeli rabtársaink szerint hat esztendővel ezelőtt, a helyi nyilasok vezére volt; a pártszolgálatosokkal felásatta a zsidótemetőt, ahol ékszereket keresett, de nem talált. Aprófejű, hegyes, veres orrú, ronda emberke volt; magunk között csak Sírásónak neveztük.

Indok nélkül és furkósbottal esett neki mindenkinek, akit antipatikusnak talált. Mindennap újabb és újabb áldozatot szemelt ki, de a zsidós külsejűeket megkímélte: a temető felásása miatt alighanem éppen elég kellemetlenségben volt része, míg az ÁVO kebelében biztos menedéket talált. Mégis ő volt az egyetlen ávós, akitől senki sem félt. Szaglóérzékünkre sem volt szükségünk, hogy közeledtét felderítsük; holott hol hajnalban jött, hol délben, hol napszálltakor. Mindig kapatosan, énekelve, dülöngve, krákogva, köpködve, káromkodva, fütyülve, böfögve és heherészve érkezett. Öltözete messziről elárulta: mintha farsangi menet heroldja tűnt volna fel a fák között. Zergetollas, zöld kalapot hordott, galambszürke, kurta bekeccsel, vajszínű lovaglónadrággal, piros-kék kockás skót harisnyával, hozzá glaszékesztyűt és cseresznyeszínű bakancsot. Ízlését mégis arisztokratikusan eklektikusnak kell mondanom, minthogy öltözetében Somsich József, Zichy Péter és Ambrózy Gyula grófok ruhatáruk egy-egy darabjára ismertek; nyitva hordott bekecse bélésén Pallavicini Frédi őrgróf üdvözölhette rég nem látott családi címerét.

Tüntető nyájassággal közeledett; amikor reggel kivonultunk, valamivel lejjebb az úton ült, az árokparton, a szemerkélő esőben, és a tőle mintegy tíz méterre álló tölgyfa odvába próbált beleköpni, de mindhiába! Közénk állt és elmagyarázta: mekkora kitüntetés ért bennünket azzal, hogy az ország legnagyobb kőbányáját mi tárhatjuk fel. – Az avatás napján mindnyájunkat szabadon engednek. Holtbiztos, mert én mondom – ismételgette rekedt hangján, és tekintetét a földre szegezte. Addig dolgozzanak keményen. Odakint bevezették a kenyérjegyeket. Itt napi fél kiló brúgót kapnak ingyen. Az egész ország magukat irigyli! És a Mátra legszebb, klimatikus gyógyhelyén üdülnek. Tudja-e Gábori, mire való a klimatikus gyógyfürdő?

– Arra, hogy az öregebbjét kigyógyítsák a klimaxból.

– Továbbá – fűzte hozzá Egri –, hogy akklimatizálják szervezetünk klímáját.

– Föltéve, hogy inklinálnak a kezelésre.

A bányamester vérvörös szemsarkából, gyanakodva figyelt. Alkoholszagát inkább kellemesnek éreztem: mintha láthatatlan, erjedő gyümölcsös puttonyok úsztak volna ki szájából a szélrózsa minden irányába. Bekecse belső zsebéből, a Pallavicini-címer felett, a párt napilapja kandikált ki.

– Az ország szépül – mondta. Botjával a szögesdrót és az őrtornyok fölé, a Kékes ködbe borult csúcsára mutatott. – Látta-e, Gábori azt a nagy tornyot, amit ott építenek a Kékesen? Tudja-e, mi az? És mire való?

– Az országos őrtorony, bányamester úr. Onnét figyeli az ÁVO a magyar temetőket.

– Marha. Meteorológiai állomás – mondta a Sírásó bosszúsan. – És tudja-e, Gábori, mit figyelnek az ilyen meteorológiai állomásról?

– Hogyne. A meteorokat.

– Hahaha! De nézzék – folytatta, és botjával belebökött az agyagba –, ez a hegy, amin állunk, több száz éves. Tán ezeréves is megvan. Ki tudja? Igaz? Mit röhög a pofámba, Gábori, maga állat? Ki akar hozni a sodromból? Az ilyen rohadt burzsujkölyöknek, mint maga, több érdeklődést kéne mutatnia. Pláne, ha geneológiáról van szó.

– Nem geneológia az, bányamester úr, hanem geológia.

– Genitológia!

– Gynekológia!

– Generalógia!

– Grafológia!

– Bánom is én! Tudja-e, mi az?

– Hogyne. Az a tudomány, melynek segítségével a rejtett kincset kikaparhatni a föld méhéből, ha kell, még a zsidótemetőből is.

A bányamester hörgő, állati hangot hallatott. Nem értettem, mi célja Gáborinak a részeg ember ingerlésével. A következő pillanatban a Sírásó megpörgette botját, mire Gyurka futásnak eredt. A Sírásó utána. Alighanem duplán látott részegségében, mert a fatönkök közt szaladt fel a lejtőn, nem arra, amerre Gábori futott. Gyurka hátranézett, elébe került, és elgáncsolta. Néhány percig egymás hegyén-hátán hemperegtek a sárban. Gábori piros arccal, de jókedvűen tért vissza, amit nem értettem: a bányamester, a részeg emberek ügyefogyottságával ugyan, de azért alaposan elpáholta.

Újra ábrándjaimba merültem, de ezúttal megkíséreltem, hogy a praktikumot se tévesszem szem elől. Nevezetesen azt, hogy a vadcseresznyefa, melyet ki akartunk vágni, súlypontjával ellenkező irányba essen, és a tarajos élű sziklán szilánkká törjön. Ha a fa egészben marad, a gazdasági őrmester eladja a környékbeli asztalosoknak; a pénzen az ávósok leisszák magukat, és éjjel rajtunk tombolják ki mámorukat. Valahányszor értékesebb bútor- vagy szerszámfát döntöttünk, ezt tettük: ha pedig nem volt szikla a közelben, felfűrészeltük és elrejtettük. Még a tüzelőfa rakásait is egyenest a sárba építettük, hogy elkorhadjon; vagy ott raktuk fel, ahol a patak elmosta. A levágott gallyakat úgy hordtuk össze, hogy szétszedni többé ne lehessen; a somfát, melyből a kőtörő kalapácsokat faragtatták velünk, a farakások alá rejtettük. A tábor szinte valamennyi lakója ugyanezt tette anélkül, hogy összebeszéltünk volna. Csak bevonulás előtt, amikor a baltákat néhány gyors mozdulattal csorbára vertük a sziklán, vetettünk egymás felé egy-egy cinkos pillantást. A szabotázs ebben a helyzetben természetes reflexünkké lett: a józan ész parancsa volt.

Igyekezetünk jelentéktelenségén kétségbe kellett esnem. A rombolás legfeljebb az államot károsította; az ÁVÓ-t nem érdekelte. A szerszámok rongálásával, munkánk lassúságával a bánya megnyitását és a ránk váró, jóval nehezebb kőtörőmunka megkezdését legfeljebb néhány héttel odázhattuk el. Ha erre gondoltam, elszomorodtam, és a bánya pusztulásának víziójával vigasztaltam magamat. Az apokaliptikus vízió nem volt merő vágyálom, hanem reális alapon nyugvó elképzelés. Ismertem a bánya tervét, csakúgy, mint a várható fejleményeket.

Papp Simont, a világhírű geológust, régi ismerőseim közé számíthattam. A háború alatt soha nem tagadta meg a náci hódítók iránti ellenszenvét, sem utálatát a magyar kormány iránt, mely hadat üzent a Szovjetuniónak, Angliának és az Egyesült Államoknak. Habár barátai szerint bármilyen nyugati egyetemen azonnal tanári állást kapott volna, 1945-ben mit sem tartott természetesebbnek, mint hogy az országban maradjon. Mikor Rákosi elhatározta, hogy a lispei földgázt Budapestre kell vezetni, Papp Simontól kértek szakvéleményt. Papp írásban óva intette Rákosit ettől a lépéstől: ha a földgázt elvezetik, nem lesz nyomás, mely az olajat fölhozza, majd a nyomás csökkenésével a gáz sem jön fel. A mérnökök közül néhányan csatlakoztak véleményéhez, mások azt állították, hogy szakvéleménye hamis, és csak Papp reakciós nézeteit tükrözi. A földgázt nagy ünnepségek közepette felvezették Budapestre, és Papp Simont, szabotázs ürügyén életfogytiglani fegyházra ítélték. Rövidesen a földgáz nyomásának csökkenése miatt az olajtermelés leállt Lispén, mire letartóztatták mindazokat a mérnököket, akik a földgáz elvezetése mellett kardoskodtak; de Papp Simont nem engedték szabadon.

A váci fegyházból ideiglenesen elhozták Recskre. Gyönyörű Pobjedán érkezett, bilincsbe verve és jókedvűen. Elmondta, hogy cellájában tulajdon írógépét használja, könyvtára valamennyi tudományos könyvét rendelkezésére bocsátják, sőt még a külföldi leveleket is megkapja, melyekben geológiai szakvéleményét kérik. E szakvéleményekkel havi 6800 dollárt keres; az összeg egy százalékáért cigarettát és édességet vásárolhat, a 99 százalékot levonják tulajdon írógépe és könyvei használata, ellátás, őrzés és világítás címen.

Alaposan megszemlélte a hegyet, néhány próbafúrást végeztetett a táborparancsnok és a főávósok jelenlétében, a domboldalon összegezte tapasztalatait. Mindjárt papírra vetette a jövendő kőbánya tervét.

A Csákánykő sátor alakú hegy volt. Északi lejtője, melyen dolgoztunk, és ahol források fakadtak, 75 fokos szögben esett a tábor felé. A másik oldalon, barátságos lejtésű hegyhát kezdődött. Papp Simon terve szerint a bánya három szintjét a meredek lejtőbe kell vágni, majdnem a hegy közepéig. A legalsó szint külső szélén kívánta elhelyezni a kötélpálya fejállomását s a gépházat; a legalsó szint és a hegy lába között pedig kettős szerpentin kanyarulatú műutat tervezett.

Mindez félreérthetetlen volt. Amennyiben valóban kőfejtést akar nyitni, a geológia tényeinek ismeretében a déli, enyhe lejtőn kellett volna kijelölnie a nyitandó bányaszinteket. A roppant hegyhát súlya az agyagos, forrásos, kisebb ellenállású északi lejtőre nehezedik. Mentől tovább haladtunk a bányaszint vágásával, annál nagyobb lesz a nyomás. Egy szép napon megindul majd a hegycsuszamlás. Bennünket nem kell félteni; mi csak nevetünk, még akkor is, ha a földomlás bennünket is eltemet, ha legalább pillanatnyi időnk lesz látni, hogy a bánya és kínzóink velünk pusztulnak el. Ebben az esetben éppen Papp Simont kell a legkevésbé félteni. Alig hihető, hogy az ÁVO legmagasabb vezetői tudtak recski kirándulásáról; látogatására a recski táborparancsnoknak volt égető szüksége. Valószínű, hogy aktát sem vezettek erről; ha igen, úgy a táborparancsnok – egy salgótarjáni zugügyvéd – meg a politikai tiszt, ki már az első héten egy csinos fiatalembert csábított el a raktár zsákjain – magukat vallották a bánya tervezőinek. De amire a bánya összedől, a politikai tiszt és a táborparancsnok már másutt lesz – az ávósokat folyton áthelyezték – és a magas vezetőséget nem érdekli a bánya funkcionálása. Papp Simon nyugodtan ülhet majd cellájában Vácott, ahová azért a szabotázsért csukták le, melyet nem követett el; most, hogy elkövette, haja szála sem görbül meg érte.

Ahogy a fűrészre hajoltam – Garamvölgyi még mindig beszélt –, úgy láttam, mintha a hegytető kopasz andezitoszlopai ráomlanának a bányaszintekre, melyeket egyelőre még fű és fa borított; mintha a legalsó bányaszint széléről – körülbelül ott, ahol álltam –, a gőzgép lassan leválna talapzatáról, és átlyukasztaná betonépülete falát, majd lefordulna a mélybe. A kötélpálya drótja hasat eresztett; a csillék felszántották az út szerpentinjét, az erdő maradék fái összevissza görbültek, mint egy régi fogkefe szőre, a szögesdrótkerítés helyenként megereszkedett, másutt pattanásig feszült, és fejhangon zizegett. Az elképzelés jóleső volt és szívderítő, de nem oldotta meg problémáimat. Az anarchista Souvarine képzelte így a Germinalban a bánya pusztulását, és amikor az aknában csakugyan meglazította a lejárat támfalait és szigetelését, az egész társadalom pusztulásáról ábrándozott. Aztán útnak indult az éjszakába.

Igyekeztem elhessegetni magamtól a zolai képet és hozzá fűződő érveimet. Nem akartam túlságosan igazságtalannak mutatkozni környezetemhez. Mert az itteni, verejtékszagú életem, a munka, a mocsok és a bánya jövendő perspektívája nem egy szempontból naturalista jellegű volt, és a Germinalt idézte, a vadcseresznyefa mohájának ovális gumilapocskák módján domborodó, türkizkék foltjai, melyek mozdulatlanul tükröződtek a lassan járó fűrészlap vizes ezüstjében, Knut Hamsun Pánját és Shakespeare Ahogy tetszikjét juttatták eszembe: az erdő tarkaságával átfont monomániás szerelmi bánatot. Rabtársaim elfogatásának története, ávós őrlegénységünk és életünk Jaroslav Hašek Švejkjének groteszk jeleneteit vegyítette a szomorújáték inkább terjengős, mint fenséges pátoszához. A barakk alvilági homálya, ahol százötven rongyos, éhes, kétségbeesett és reménykedő, káromkodó és imádkozó ember osztotta meg egymással társas vagy társtalan magányát, és ahol mindenki megvetette a másikat (mert hülyének kell lennie, amiért nem menekültek el Magyarországról, amikor még lehetett), és ahol mindenki testvért tisztelt a másikában (mert becsületes embernek kell lennie, amiért Magyarországon maradt, és ezt a sorsot vállalta) ez az éjjeli menedékhely; ahol a nagylelkűség és az alávalóság élt egymás mellett – mindez Dosztojevszkij Holtak házát idézte emlékezetembe. De mindenekelőtt A varázshegyre gondoltam. Davoshoz hasonló elzártságunkban szűk körre korlátozódott, de egyre intenzívebb esti és éjszakai beszélgetéseink Thomas Mann könyvére emlékeztettek; és hamar észrevettem, hogy beszélgetéseink tematikája, az időprobléma körül zajló viták, a humanista és totalitárius szemlélet összeütközése közeli rokona mindannak, amit Naphta és Settembrini vitattak.

– Vigyázz, dől a fa! – ordított Janikának Gábori, aki elém ugrott és teljes erővel nyomta a fát a másik oldalra, súlypontjával ellenkező irányba. Egy pillanat múlva ott feküdt lábunk előtt a cseresznyefa, hófehér keresztmetszetével és narancsszínű gyűrűvel kérge alatt. A reccsenésből tudtuk: széthasadt a sziklán.

Amikor a következő fához léptünk, Janika szorosan mellénk állt.

– Mindid szerettem volna beülni egy cukrászdába, és hat szelet csokoládétortat rendelni – mondta, és elbiggyesztette a száját. A mozdulat kétértelmű volt. Nyegle öngúnynak szánta, ha legszívesebben mindjárt el is pityeregte volna magát. – Sohasem volt annyi pénzem, hogy egy vagy két szelet tortánál többet egyek. És most már nem fogok soha, soha többé csokoládétortát enni. Egyetlen szeletet sem.

Rövid, szemrehányó fintort küldött felém, azért, mert annyi sok szépet láttam az életben, és csokoládétortáim javát megettem. Sokkal többet, mint ő. Egyedül diákéveimben és Amerikában, kétszer öt esztendőn át mindennap megettem legalább két szelet tortát, ami 7200 szelet, azaz 600 egész torta. Öt centi magas tortákat számítva, hat emelet magas tortatorony; ha a többit is hozzáveszem, felhőkarcoló. Alul masszívabb torták: dobos-, Sacher-, lúdláb, majd a csokoládé-, dió-, gyümölcs- és puncstorták; legfelül, a szellős magasban kissé már remegő gesztenye- és oroszkrém. A torták területén nem tehetek szemrehányást magamnak; elfogyasztottam, ami megilletett.

A nőkkel nem így történt. Gábori csak előző este számolt be nékem Éváról, arról a nagyon csinos leányról, aki a szociáldemokrata párt kultúrosztályának alkalmazottjaként, hivatalból kísért vidéki előadásaimra. Amikor ilyen előadások után, hétfő reggel bejött a hivatalba – mesélte Gábori – dühöngött, hisztérikusan dobálta magát. „Már megint nem történt semmi” – szokta mondani. Nagyon kedveltem Évát, de azt gondoltam, hivatalból kísér; hogy miért éppen ő jön velem mindig, fel se tűnt. Aztán a kultúrmérnök babos szoknyájú szép felesége, akinek 1947 szilveszterén olyan hevesen udvaroltam! Harmadnap meglátogatott a szerkesztőségben, ráült íróasztalomra, nagy, babos szoknyáját ráterítette valamennyi kéziratomra. Abban maradtunk, hogy felhívom; de nem hívtam fel. Közbejött a szociáldemokrata párt szétverése, és elment a kedvem az élettől. És mennyi más alkalom nyílt még! Hirtelen vagy négy tucat nő jelent meg előttem. A legtöbbször észre sem vettem a kínálkozó alkalmat. Általában úgy képzeltem, hogy tisztelőim verseimért rajonganak, és illetlen volna, ha azt akarnám, hogy rajongásukat személyemre is kiterjesszék. Hiába siránkozom; elolvadt a tavalyi hó!

Egri lehordta Janikát. Okosabban tenné, ha az elmulasztott hat tortaszelet helyett, melyektől amúgyis elrontotta volna gyomrát, inkább azon törné fejét, mint küldhetnénk valamelyik ávóssal üzenetet hozzátartozóinknak. Felesége már öt hónapja nem tud róla semmit. Janika képzelt torták helyett inkább igazi kolbászt lopjon az ávós konyháról. Janika erre kijelentette, ha Egri félholtra akarja magát veretni, úgy próbáljon üzenetet küldeni az ávósokkal. Szétosztotta köztünk kukoricáját, és távozni készült.

Egy pillanatra megálltunk a munkában, s megjegyeztem, hogy az üzengetést reménytelennek tartom. Az ávósokat kitűnően fizetik, egymás elleni besúgásra használják; izolációnk szinte tökéletes. Kétségbe ejtő, hogy nem tudunk semmit a külvilágról. Mindent meg kell próbálnunk, hogy újságot szerezzünk.

– Szabad Népet? – kérdezte Gábori.

– Legalább egy fél, vagy egy nyolcad oldalt; abból is sok mindenre következtethetnék.

– A hátsó nadrágzsebemben van egy egész – mondta Gábori büszkén. – Este, a barakkban, a hátatok mögött majd előolvasom. Akartok cigarettát? Úgy értem, egész cigarettát, nem harmadot?

A cipőpasztadoboz mellől, melyben hármunk dohánykészletét tartotta, még majdnem érintetlen pakli cigarettát, meg egy csavaros ceruzát húzott elő.

– Verekedés közben a pálinkásüveget is kitapogattam a zsebében, de már nem tudtam elvenni.

 

*

 

– És a prognózis? – kérdeztem az orvostól. Ha hangosabban beszélhetek, kérdésemet kíváncsi hangsúllyal teszem fel; elvégre orvosi véleményt kértem, s az illem megkívánta, hogy érdeklődést mutassak. De suttogva kellett beszélnem: behúzott fejjel kuporogtunk a szalmazsákon. felülről, a felső ágysorról, törek és sár hullott nyakunkba, s köröttünk a félhomályban lábukat szárogató, beszélgető, apatikusan elheveredett, kíváncsian hallgatódzó vagy titkon fülelő rabok feküdtek.

Ács doktor Komor Imréhez hasonlított. Ugyanolyan keskeny, finom arca, kiálló pofacsontja és elegánsan hátrahajló, robespierre-i homloka volt, halántéka felett két izmos, lapos domborulattal, amilyent fiatal fiúk hasán látni. A Pajor szanatórium bakteriológus főorvosa volt. Először 44-ben csukták le, mert zsidókat, most pedig, mert apácákat rejtegetett, noha régi protestáns családból származott, meggyőződéses ateistának vallotta magát, és sem a zsidókat, sem az apácákat nem állhatta. Alaptermészete is azonos volt Komoréval, aki ugyancsak nem szenvedhette a munkásokat és parasztokat, bár eredetileg az ő igazságukért szállt síkra; de mivel Ács doktor esetenként és praktikusan állt ki a jogtalanság ellen, sorsát rezignáció és szofisztikus önigazolás nélkül tűrte, ellentétben Komorral, aki addig biztatta lázadásra az elnyomottakat, míg ő maga az üldözők oldalára állt át, senkiért jót még nem tett, és a munkásokat és parasztokat, kikért állítólag életét áldozza, gyűlölte és lenézte.

– És a prognózis? – kérdeztem.

Ács doktor, válasz helyett elém tartotta csajkafedőjét, néhány keskeny szelet gondosan megpirított kenyérrel – ami a recski vendéglátás szabályai szerint páratlan, már-már eszeveszett luxusnak számított. Rágyújtott, hátraszegte fejét, és orrán át fújta a füstöt. Szép, kifejező száját néztem: az ő ajkai is úgy borulnak egymásra, mintha összecsiszolták volna őket. Hol láttam ilyen ajkakat? Valamelyik egyiptomi fáraónak, III. vagy IV. Amenhotepnek kellett lennie.

Bolhacsípést éreztem köldököm közepén, és megvonaglottam a fájdalomtól. Hónaljamban, hasítékomban úgy lüktettek és ömlöttek a bolhák, mint a patakok, de megszoktam; legfeljebb köldökömben ért még váratlanul a támadás. Meg kellene fognom, amíg azonban gémberedett ujjaimmal odaérek, késő.

– A prognózis egyszerű, mint egy pofon. A jelenlegi fejadagot, munkafeltételeket véve számításba, valamint a meglevő pszichikai kondíciókat, a tábor lakói egy éven belül éhen halnak. Azok, akik nem dolgoznak, kivételt képeznek. És egyes fiatal fiúk talán két-három évig is kibírják. De a tábor lakóinak 95 százaléka tizenkét hónap múlva nem él. Értsd, ahogy mondom: tizenkét hónap a végső terminus. Már hat hónap múlva is lesz halottunk; kilenc hónapon belül úgy hullunk, mint ősszel a legyek. Vedd a hasonlatot szó szerint, mert kilenc hónap múlva ősz lesz. A következő három hónapban csak a legszívósabbak maradnak életben. De ezek is elhullnak. Sajnálom, hogy nem szolgálhatok kellemesebb prognózissal, Gyurka. Biológus vagyok, és tudom, meddig képes az emberi szervezet napi tizenkét-tizennégy óra munkát végezni 1200 kalória táplálékon. Az állati fehérje és a cukor majdnem teljes hiánya mellett. A cukor talán nem számít, mert a szervezet keményítőből készít cukrot; de a hús, zsír, olaj, tej és tojás hosszabb időre pótolhatatlan; és az olaj meg a hús, amit kapunk, nem számít. Ennyit általánosságban. Érdekelnek az egyes kategóriák?

– Érdekelnek. De előbb válaszolj kérdésemre. Azt mondtad, hogy két vakbélműtétet hajtottál végre a pajtában. Amíg operáltál, a szalma a padlásról a páciens hasüregébe pergett. Penicillined nincs. Mégis mindkettő rekordidő alatt gyógyult. Géz helyett szakadt gatyákkal kötözted be őket. Szeretném megkérdeni: nem becsülöd-e túl a biológia állítólagos törvényszerűségeit? Nem feledkezel-e meg oly ismeretlen tényezőkről, mint a lélek ellenállása és a test alkalmazkodóképessége? Elvégre Remete Szent Antal negyven évig állt egy oszlop tetején Aphroditopolisz mellett, és vízben kifőtt köleskását evett. Mosdani nem mosdott, az eső áztatta, mint bennünket. Nem hiszem, hogy táplálékának összetétele vagy életfeltételei kedvezőbbek lettek volna a miénknél.

– De a pszichikaiak igen – mosolygott Ács. – Mert ő Istenben bízott és nem Harry Trumanban. Amivel nem akarom tagadni, hogy testünk alkalmazkodik a körülményekhez. Alkalmazkodik. Megfázás, tüdőgyulladás alig fordul elő, holott ily körülmények közt tucatjával kellene fellépniök. A tuberkulotikusok és gyomorfekélyesek, hála a klímának és a kosztnak, meg fognak gyógyulni, mielőtt éhen halnak. De hidd el, ha a szalmatöreken, mely az operáció alatt a beteg hasába csorgott, akár egy mikroszkópikus darab állati ürülék lett volna, az illető menthetetlenül hashártyagyulladást kap, és belehal. A tífuszbaktériumok ellen csak az immunitás véd meg, vagy az oltás. Az éhhalál ellen csak a táplálkozás segít. Aki a létminimumnál kevesebbet fogyaszt, hosszabb-rövidebb időn belül éhen hal. Ez a törvény; semmiféle lelki erővel vagy testi szívóssággal nem mentesülünk alóla.

– Az általános törvényen belül azonban megkülönböztethetünk egyes kategóriákat, a gyorsabban vagy lassabban éhen halók típusait. Az ilyen hatalmas testek például – ezzel Borostóbi Jóska felé pillantott, aki néhány méternyire tőlünk gubbasztott szalmazsákján – sokkal hamarabb mondják fel a szolgálatot, mint Gábori Gyurkáé a maga ötven kilójával. Nem hiszem, hogy Gábori többet vesztett volna négy-öt kilónál – vagyis tíz százalékot. Borostóbi száztizenötről hetvenet, azaz negyven százalékot adott le. És ugyanazon a testalkaton belül is lényeges eltérések mutatkozhatnak. Az 1200 kalória táplálék nem jelenti, hogy az illető fel is dolgozza. Itt vannak a hüvelyesek, táplálékunknak több mint harmada. Az emberek azt ajánlják, rágjunk ketté minden egyes babot és lencsét. Ez nem lényeges. Az illető jól megrághatja a babot, és nagyon szeretheti is, de beleinek szuverén ízlése van, és a babnak csak ötven, a lencsének csak tíz százalékát emésztik meg, míg az olyan, aki undorral nyeldesi magába, esetleg tökéletesen feldolgozza. A lelki beállítottság, a kedély, hogy valaki ilyen körülmények közt milyen mélyen tud aludni, hogy munka közben mennyire takarékoskodik mozdulataival, és lógás közben páni félelmet érez-e, vagy flegmával szabotál, mint te – mindez számít, de nem sokat. Két hét, négy hét életet.

Futó pillantást akart vetni rám, miközben jellegzetes csuklómozdulattal – ez is Komor csuklómozdulata volt – végigsimította haját, de pillantása túlságosan élesre sikerült, amitől zavarba jött. – Kilátásaid – folytatta majdnem hangosan – jó közepesek. A többséggel fogsz távozni, valamivel a felén túl. Még jó, hogy orvosi felszerelésemben meglepő nagy mennyiségű szőlőcukrot kaptam. Mintegy nyolcvannyolcezer kalóriát. Ezzel a mennyiséggel egy-két ember életét – olyan ember életét, akik nemzeti szempontból fontosak – egy-két hónapra, esetleg tovább is…

Megint végigsimította haját, de ezúttal a zubbonyomat nézte. Tiltakozó mozdulatot tettem:

– Az élet meghosszabbításának ily körülmények között nincs értelme, Laci. Orvos létedre tudnod kell. Mit használ, ha két hónappal tovább élek?

– Orvos létemre az a kötelességem, hogy az ember életét meghosszabbítsam. Ha egy vakbél vagy egy epekőműtétet hajtok végre sikerrel, mindig meghosszabbítok egy életet. A végső, döntő gólt a halál rúgja. Az orvosnak annyi adatott meg, hogy ideiglenesen egyenlítsen, hosszabbítsa a küzdelmet.

– Szofisztika.

– És hátha éppen azalatt a két hónap alatt történik valami? Megjavulnak a körülmények, kicserélnek Nazim Hikmetre? Végül ebből a kontárból is lenne valami haszna a világnak.

– Ha én volnék török börtönben, és kommunista lennék, mint Hikmet, úgy elvtársaim tennének értem valamit. De így? Azt képzeled, hogy az amerikai kémszolgálat hallott már Recskről? És ha igen, törődik vele? Nagy optimista vagy.

– Létszám! – üvöltötte valaki. Ünnepélyesen feltápászkodtunk: aznap jelentették be, hogy a létszámot ezentúl a barakkban tartják. Nagy könnyebbségnek tekinthettük: vacsoránkat a barakkban fogyaszthattuk el, levethettük csizmáinkat és a havas domboldal helyett itt bent, az ágysornak támaszkodva sorakoztunk fapapucsban. A motozások alkalmával az ávósok mindent elszedtek tőlünk, de a fapapucsokkal, melyeket rabtársaink készítettek az asztalosműhelyben, nem törődtek. A barakk agyagos, sáros talaján könnyedén csúszkáltunk bennük. Éjjel voltak a legvonzóbbak, amikor vendégeket hívtam a szalmazsákra. Az etikettet pontosan tartottuk: a vendégek, miután kopogtak az ágy deszkáján, kibújtak papucsaikból, s felkapaszkodtak a magasba, a papucsok pedig úgy álltak az ágy lábánál, mint az autók valahol Nyugaton a vendéglátó villa előtt.

A három méter széles folyosón az ágysorok közt csak annyi hely maradt, hogy ötös sorokban felállhassunk. Gábori figyelmeztetett, ne beszélgessünk egymással: túl sokan állnak körülöttünk. Amióta nacsalnyikjaink a tábor öt barakkjából átköltöztek egy csinos, emeletes házacskába, amelyet rohammunkával kellett megépítenünk, és ahol kettesével aludtak, veszedelmes besúgórendszert szerveztek meg. Ugyanezt tette a hatóság is. Minthogy a besúgókat könnyebb munkára osztották be, egy-egy csajka főzelékkel jutalmazták, nemcsak elszaporodtak, hanem gyakran olyasmit jelentettek, amit nem hallottak. A legbölcsebb lett volna, ha nem beszélgetünk; de ezt barátaimmal együtt egyéniségünk feladásának tekintettük, melyre a jelen körülmények közt már úgysincs okunk. „Jelen körülmények” alatt a lassú éhen halás állapotát értettük; magát az éhhalál szót nem tekintettük szalonképesnek.

Kivel beszélgessek a hosszú ácsorgás alatt? A félórája elfogyasztott babfőzelék úgy nyomott, mintha valaki gyomorszájon bokszolt, és öklét ott felejtette volna; a babba kevert, különböző gyomok magjainak éles szagát is éreztem, valahányszor levegőt szívtam. Ács doktor szavai után könnyű csevegésre vágytam. Egri, Garamvölgyi és Gábori, akik előttem álltak, nem kerülhettek szóba. Hasonlóképpen két szomszédom, Musza Pali és Vojacsek Tóni sem. Musza hasára kulcsolt kézzel, enyhe mosollyal nézett maga elé. Imádkozott vagy meditált. Két esztendeje szerzetesnek jelentkezett, de az egyházi hatóság elutasította, mert együgyűnek találta. Musza ekkor dolgozni ment egy gyárba, és keresményéért bibliákat vásárolt, melyeket a Déli pályaudvaron osztogatott az utazóknak. Ezért csukták le. Éjjelente mezítláb, nesztelenül sétálgatott a barakk sötét sarkában; kenyerének és ennivalójának nagy részét azoknak adta, akik elkérték tőle. Megfigyeltem, hogy rendszerint besúgók és olyan csirkefogók kérnek, akik szomszédaik kenyérzsákjait fosztogatták. Elküldtem Gáborit Muszához, mondja meg neki: van itt a barakkban néhány beteg öregember, mint a szívbajos Porpák, a paralitikus Horváth bácsi, azoknak adja ennivalóját. Ne a gazembereknek. Gábori fejcsóválva tért vissza missziójáról. – Na, mit mondott? – kérdeztem. Pali nem tartja magát hivatottnak annak megítélésére, ki a gazember és ki nem – jelentette Gábori. – Ezentúl is annak ad, aki kér.

Musza iránt érzett tiszteletem, sőt gyengédségem azóta egyre nőtt. Noha vonzalmunk kölcsönös volt, sohasem beszélgettünk egymással; az ilyen beszélgetéseknek egyikünk sem látta értelmét. Történeteim, filozófiám vagy szellemeskedéseim iránt csak megbecsülést mutatott, nem érdeklődést; ugyanígy voltam én imáival. Egyébként Musza a teológiával szemben is semlegesen viselkedett.

Másik szomszédommal, Vojacsek Tónival még kevesebb beszélnivalóm akadt. Nem mintha osztoztam volna az általános orrfintorgatásban, mellyel a tábor lakói Vojacseket nézték. Arca, bár pirospozsgásabb és pattanásosabb volt, feltűnően hasonlított Muszáéhoz; mintha testvérek lettek volna. Testvérek, akik közül az egyik szerzetesnek állt, a másik elzüllött, de züllés közben is megőrizte eredeti, állati ártatlanságát. Mindenkinek elhencegett, hogy hivatásos kasszafúróként működött – mackókat szoktam dönteni, volt kedvenc kifejezése –, de ezt nem gőgből mondta, hanem azért, mert ő is el akart hencegni valamivel. Majd ártatlan, kék szemét rávetette az illetőre, és hozzátette: tud még néhány kasszát Budapesten, melyek csak rá várnak. Pontosan el is magyarázta, hol állnak, miféle éjjeliőröket, rendőröket, jelzőberendezéseket kell kikerülnie, és milyen vastag falakat kibontania, ha majd – Isten segítségével! – eljut odáig. A partner, aki eddig türelmesen hallgatta, ilyenkor felháborodott. Szégyenkezve gondolt arra, hogy megaláztatásunkra közbűnözőkkel zártak össze bennünket. Vagy rándított egyet vállán, s lenéző megjegyzéssel faképnél hagyta. Tóni mindezt megadással tűrte: tisztelettel nézett ránk, bár a tiszteletbe némi lenézés vegyült. Valamennyiünket őrülteknek tartott, akik reménytelen – és érthetetlen – ügyért áldozzuk fel életünket.

Vojacsek nem tudta felfogni, miért került közénk, nem is nagyon törte a fejét. Egy budapesti textilgyárban betörésen érték. A szövetlopást mellékesen, csak úgy szórakozásból próbálta meg. – Az ember maradjon a szakmájánál! – szokta mondani. Amikor letartóztatták, azzal számolt, hogy legrosszabb esetben sem kap többet egy hónapnál. Legnagyobb csodálkozására, államellenes szabotázzsal vádolták. Az a vég posztó ugyanis, amelyet el akart lopni, orosz jóvátételbe ment. Vojacsek csak annyit hozott fel védelmére, hogy szegény és proletár származású. Felmentését várta. Tizenöt évre ítélték, azon a címen, hogy a rablást az amerikai követség felbujtására követte el, és a szovjet-magyar jó viszonyt akarta megrontani.

A feldöntésre váró mackókat annyiszor és oly pontosan leírta, hogy untam még egyszer végighallgatni. Ráadásul olyan bizalommal viseltetett irántam, hogy minden alkalommal megkérdezte: ugye, Gyurka bátyám, leszek én még szabad ember? Mondd, hogy igen; te vagy az egyetlen, akinek elhiszem. Kék szemét kétségbeesett reménykedéssel szegezte reám. Legjobb meggyőződésem ellenére többször megesküdtem: biztosan szabadulni fog, és megfúrja majd Budapest legkiadósabb páncélszekrényeit. De ilyen biztatást ekkora nyilvánosság előtt nem szívesen ismételtem volna.

Inkább az Északkeleti Betörés mellett döntöttem. A pillanatot amúgy is alkalmasnak találtam, hogy a különböző felhőalakzatok nevét, a ciklont, anticiklont, a szélerősséget és hasonlókat elmagyaráztassam magamnak. Eddig elmulasztottam ezeket, és meteorológiai műveltségem pótlására az Északkeleti Betörésnél alkalmasabb férfi Magyarország kilencmillió lakosa közül nem akadt.

Az Északkeleti Betörés az első sorban állt, Egri Gyurka mellett. Nyájas és jóindulatú férfiúnak ismertük, óriási fejével és hatalmas állával, mely elfedte nyakát, sőt melle egy részét is, ő volt a tábor legkisebb embere; az egyetlen, aki az alsó ágysorban egyenesen ülni tudott, anélkül, hogy beverte volna fejét. Polgári nevén Tóth Gézának hívták; szemtől szembe Géza bácsinak szólítottuk, de háta mögött mindenki Északkeleti Betörésnek mondta. Az öregúr a Meteorológiai Intézet egyik vezetője volt. Letartóztatását és csúfnevét annak köszönhette, hogy az általa szerkesztett meteorológiai jelentésben másnapra „lágy nyugati szellőket” ígért, a következő két napra pedig „északkeletről, a Szovjetunió irányából közelgő fagyos légrétegek betörését” jósolta. Ha jósolta, kétségtelenül így volt, mert az öregúr millibár fokokban, szélsebességben és hasonlókban nem ismer tréfát. A következő napon elvitte az ÁVO, „a meteorológiai jelentésbe csempészett imperialista propaganda- és kémtevékenység” címén. Czebe Valér vezérkari százados, aki a katonapolitikai osztályon dolgozott, s akit rögtön Géza bácsi után tartóztattak le, azt állította, hogy a nevezett két napon, a fagyos légrétegekkel együtt, egy-egy szovjet hadosztály érkezett Magyarországra. E kínos koincidencia okozta, nézete szerint, Géza bácsi vesztét; de azért óvakodott, hogy e feltevését – mely az öreget végső kétségbeesésbe kergette volna – közölje vele.

Az Északkeleti Betörés derűsen viselte sorsát. A Mátra vidéke Magyarország klimatikusan legérdekesebb pontja: a legtöbb csapadékkal, váratlan felhőátvonulásokkal és egyéb meteorológiai fenoménekkel, melyek újabb és újabb gyönyörűséget szereztek néki. Aprócska testének a sovány koszt elegendő táplálékot biztosított; a munkánál erdei manóhoz hasonlított, vagy kerti törpe szobrához, mely megelevenedett, és gigantikus szerszámot – fűrészt, ácsbárdot, baltát – emelget. Közben-közben gyors és átható pillantásokat vetett a felhőkre. A barakkban is folyton tett-vett, fúrt-faragott: polcot gyalult fekhelye mögé, libellával egyenesre szintezte, zöldre festette: mindenféle tárgyakat gyűjtött, melyeket gondos elrendezésben rakott ki, hogy – mint mondani szokta „mentől otthonosabban érezhessem magamat”. Csak éjjel ült néha ágyán, hatalmas állát kezébe temetve. Egyszer megkérdeztem, min töri a fejét. Elmondta, hogy ötszobás, rendkívül drága házbérű lakásban hagyta feleségét. Kétségtelen, barátai álltak össze, és fizetik a lakbérét. A kérdés, mely nem hagyja nyugodni, a következő: ha majd 10-15 év múlva szabadon engedik, miből fizeti vissza barátainak horribilis tartozását?

Felszólítottam, magyarázza el a különféle felhőalakzatokat. Az Északkeleti Betörés megbiccentette lófejét, és elmosolyodott örömében. Szárazon, elég körülményesen beszélt, de rövidesen vagy harmincan tolongtak körötte: az időjárás mindenkit érdekelt. Már jó háromnegyed órája beszélt, amikor az ajtónál kukucskáló volt vezérkari főnök jelentette: jönnek. A két káplár végigszámolta az ötös sorokat, majd ránk zárta a barakkot. Felugrottam az ágyra, és levetkőztem; elkezdődött a tulajdonképpeni nap, a beszélgetés ideje.

Három hónap előtt, az első estéken beszélgetéseink a villanyoltás utáni néhány percre korlátozódtak. Három hallgatómból kettő hamarosan elaludt; egyedül Janika tartott ki, mert elette a moslékot a disznók elől, és így dacolt a fáradtsággal. Kunéry, a hetyke bajuszú katonatiszt, aki a táborba jövet belénk kötött Ízisz istenasszony miatt, tiltakozott éji nyugalmának háborgatása ellen. Mások jóindulatúan magyarázták, ne akarjunk szellemi életet élni ott, ahol nem lehet. Ennek ellenére napról napra több hallgatóm akadt, úgyhogy az újonnan jelentkezőket a legszigorúbban megrostáltam, kivéve persze szomszédaimat, akik a hely jogán elidegeníthetetlen privilégiummal rendelkeztek. Testi erőnk lassú, de állandó fogyásával és gyakori (elsősorban hely- és személynevekre vonatkozó) memóriazavaraink ellenére szellemi érdeklődésünk nőttön-nőtt, úgyhogy egy-másfél órás beszélgetésen alul nem adtuk. Amikor kiderült, hogy más barakkokban is ezt teszik, példánkat többen követték. Még Kunéry is tölcsért formált füle körül, és úgy hallgatta beszélgetésünket. Legnagyobb segítségünkre Görgey Gida volt, aki, noha a mi beszélgetéseink vonzották, önfeláldozóan az egyszerűbb lelkek mulattatásának szentelte idejét. Közel egy hónapig mesélte estéről estére a Monte Christót, dialógusokkal jelenetről jelenetre, mintha csak magát a könyvet olvasná fel.

Az érdeklődés rabtársaink lebuktatásának története iránt megszűnt. Ugyanakkor azonban bevett szokás maradt, hogy megismerkedés után mindenki előadja a maga históriáját. Ez a tábori etikett tartozéka lett. Ehhez ragaszkodtunk, mert e történetek az államrendőrséget tették nevetségessé, és mert az ÁVO példás büntetések kilátásba helyezésével tiltott el ettől. A tilalmat azzal indokolták, hogy államtitkokat árulunk el vele, ami miatt újabb, tizenöt évig terjedő fegyházbüntetéssel sújthatnak. Vagy egyszerűen kijelentették: szétverik a pofánkat, ha nem hagyjuk abba a destrukciót.

Állítólagos bűntetteinket illetőleg a tábor több mint ezer lakója különböző csoportokba oszlott. A nagyobb csoportokhoz tartoztak a szociáldemokraták – többnyire régi szakszervezeti emberek, sztrájkvezérek, akik nem tudták megszokni, hogy a munkásság helyett az állam érdekeit kell szolgálniok; régi vezérkari tisztek – akik 1944-ben átálltak az oroszokhoz, és azt képzelték, hogy önálló magyar hadsereget szervezhetnek; különböző pártokhoz tartozó funkcionáriusok, akiket 1945-ben kommunista vezetők késztettek, hogy a helyi kisgazda vagy szociáldemokrata szervezeteket megalapítsák, s akiket három év múlva kommunistaellenes pártok szervezése címén csuktak le; kulákok, akiket el akartak tüntetni, hogy elvehessék földjüket, és szegényparasztok, akiket kulákokká neveztek ki, hogy eltüntessék őket, úgynevezett rossz munkások, akiket azért vittek el, hogy munkatársaikat megijesszék, és a nagyobb gyárak legjobb dolgozói, akiket azért vittek el, hogy a munkások még jobban megijedjenek. Akadtak kisebb csoportok, mint például a magyar tengerjáró hajók szinte egész tisztikara: csupa kém; szerb anyanyelvű iparosok és parasztok. Pécs városából és a jugoszláv határvidékről, akik részt vettek a Rákosiék által rendezett Tito-banketteken, a kocsmárost is beleértve, akitől a helyiséget bérelték: ezek egytől egyig imperialista ügynököknek minősültek, és vagy harminc battonyai, a község jegyzőjétől a község kanászáig: veszedelmes összeesküvők! Battonya tanítója tagja volt egy antikommunista mozgalomnak, melyet Kard és Keresztnek hívtak. A mozgalom anyagi megalapozására 50 fillér értékű, karddal és kereszttel jelzett bélyegeket tukmált tanítványai szüleire, akik – noha fogalmuk sem volt, mit vásárolnak – megvették, mert nem akartak ellentétbe kerülni a tanítóval. Egy éjjel az ÁVO bekerítette a falut, házkutatást tartott Battonya egyik végétől a másikig. Akinél a karddal és kereszttel jelzett bélyeget megtalálták, azt elvitték; de aki bevallotta, hogy bélyeggyűjteménye van, azt mindjárt rakták a tolonckocsiba.

Voltak kategórián kívül álló, egyéni történetek, mint a kasszafúró Vojacsek Tónié, vagy az állatorvos Fazekas Gyuláé. Fazekas Gyula paksi állatorvost bevitték az ÁVÓ-ra, és állítólagos barátairól kérdezgették, akiknek soha még nevét sem hallotta. Ezt állhatatosan hangoztatta, mire három hétig verték. Ekkor egy százados lépett a kínzókamrába és kijelentette: sajnálatos módon összetévesztették egy másik Fazekas Gyulával. Be kell látnia, hogy ilyen állapotban nem engedhetik ki az utcára. Igaz? És elküldte Recskre.

Egy Macza nevű drabális paraszt az idegenlégióban leszolgálta idejét, kocsmát nyitott Oranban és alaposan megszedte magát. 1947-ben elhatározta: hazajön, földet vásárol magának meg a szüleinek. Elővigyázatosságból a párizsi magyar követségen érdeklődött, nem lesz-e bántódása? A főtanácsos, „vörös hajú, bolondos úriember” – Macza leírásából kénytelen voltam Havas Bandira ismerni – váltig biztatta, s megmagyarázta, milyen boldog lesz Magyarországon. A határon letartóztatták mint „veszedelmes imperialista ügynököt”, és elszedték tízmillió frankját. Három évig tartották a kistarcsai izolátorban: sem szülei, sem Oranban maradt felesége nem tudja, mi van vele.

Ajtai – a répaorrú fiatalember, akivel egy vagonban érkeztem Recskre, és aki a váltók kattogásából állapította meg, merre járunk – vasutas volt Hatvanban. 1949-ben Szolnokon tüntetést rendeztek Mindszenty kardinális kiszabadítása érdekében. Ajtait, vasutas testvérével együtt, néhány órával a tüntetés után tartóztatták le a hatvani állomáson. Mindkettőjüket azzal vádolták, hogy részt vettek a tüntetésben. Az Ajtaiak erre megmutatták menetlevelüket: akkor érkeztek tizennégy órás vasúti szolgálatról az ország másik feléből. – Akkor a maguk kurva feleségei vettek részt a tüntetésben – mondta az ávós. – Nőtlenek vagyunk mindketten. – Sebaj – felelte a hadnagy. – Azok is maradnak.

Koch Hugó mérnököt – akit személyesen is jól ismert – Rákosi a Meinl-féle, államosított teaüzletek vezérigazgatójává nevezte ki. Egy napon Koch, Galba nevezetű sofőrjével a gödöllői országúton hajtott; Magyarország leghíresebb kanyarodóját, a hajtűkanyart vették, amikor velük szemben három szabálytalanul hajtó, óriási autó fékezett csikorogva; az elsővel majdnem összeütköztek. Az elsőből kiszállt néhány ávós. A második számú autóból kiszállt Rákosi Mátyás. Amikor felismerte Kochot, megölelte, bocsánatot kért kísérői miatt, akik rosszul hajtottak, kézcsókját küldte Koch feleségének, és visszaült kocsijába. Elindult az első autó, a második Rákosival, a harmadikból pedig kiszálltak az ávósok, és vasra verték Kochot meg Galbát. Nem az ÁVÓ-ra, hanem a törvényszékre vitték őket, ahol Rákosi élete ellen tervezett merénylettel vádolták mindkettőjüket. Kochnak megengedték, hogy ügyvédet fogadjon. Az ügyvéd beszélt védencével, felment Rákosihoz az Akadémia utcai pártházba. Rákosi vérveres lett a dühtől, amikor meghallotta, mi történt. Megköszönte az ügyvédnek a felvilágosítást, s megígérte, hogy védence két órán belül szabad lesz. Öt perccel később, amikor az ügyvéd boldog mosollyal kilépett a pártház kapuján, ávós autóba gyömöszölték, és Kistarcsára vitték. Ezek után Koch egy Rigó nevű, kövér, vörös képű bíró elé került, úgy, hogy az utolsó pillanatban rendeltek ügyvédet melléje. Az ügyvéd kijelentette a tárgyaláson, hogy ilyen gazemberre, mint védence, aki Rákosi ellen merényletre bujtotta fel alávaló sofőrjét, nem kíván mást, csak kötelet, méghozzá jó szorosat. A bíró ennek ellenére, a vádlott legnagyobb elképedésére, felmentette. Amikor tárgyalás után – virággal kezében – sofőrjével együtt kilépett a törvényszék kapuján, az ávósok mindkettőjüket lefogták. Kistarcsán találkoztak első ügyvédjükkel, aki ott is maradt, míg Koch és Galba Recskre került. A szomszédos barakkban aludtak, egymás mellett. Rigó, a kövér, vörös képű bíró, aki felmentette őket, az Északkeleti Betörés mellett aludt, közvetlenül alattam.

Szarka Gábor, Magyarország kereskedelmi attaséja Ankarában, rendkívüli ügyességet és agilitást fejtett ki posztján. Elmúlt nyáron hazahívták, éppen nagyobb üzletkötés után. Török barátai figyelmeztették: sikkassza el a pénzt, és maradjon Törökországban. Szarka hazajött. Legnagyobb örömére nemhogy baja nem történt, de magas kormánykitüntetést kapott, négy hétre luxusszállóban nyaraltatták államköltségen, majd visszaküldték posztjára. Szeged mellett, a határon, leszállították a vonatról. Ávós hadnagy elé vezették, aki hazaáruló csirkefogónak és büdös disszidensnek nevezte, mire Szarka újra és újra előhúzta diplomáciai passzusát és megbízólevelét. – Ha még egyszer erre hivatkozik, megétetem magával – ordította az ávós. – Két óráig tartott, amíg nyeltem – fejezte be Szarka előadását. – Sose tudtam, milyen nehéz egy útlevelet megenni.

Cseri Jancsit, egy húszéves parasztfiút, a kocsmában tartóztatta le az ÁVO. Barátai, akikkel mulatni ment, régi katonanótákat énekeltek, mint például „Horthy Miklós katonája vagyok” kezdetűt, meg hasonlókat. De mindezt Cseri nem tudta, mert tökrészegen hevert az asztal alatt. Társait a helyi rendőrségen felpofozták, s aztán elengedték, őt pedig felküldték a budapesti ÁVÓ-ra. Cseri zsebében őrizte internálási végzését, mely így szólt: „Kocsmában mulatozott barátaival, akik demokráciaellenes nótákat énekeltek. Bár bebizonyosodott, hogy Cseri részegsége miatt a dalolásban nem vett részt, feltehető, hogy józan állapotban velük énekelt volna. Fentiek alapján úgy kellett határoznom, hogy Cseri Jánost a magyar állam biztonsága érdekében hat hónapra internálom. Károlyi Márton alezredes s.k.” Alatta a dátum, 1948. december: éppen két esztendeje volt.

Mauthner Gyula az ország legnagyobb gyárában, a csepeli WM-ben dolgozott, és a helyi ÁVO besúgójaként működött. Elmúlt nyáron az államvédelmi hatóság megbízta: írja össze, névvel és lakcímmel, az üzemben dolgozó volt szociáldemokrata tisztviselők és munkások közül azokat, akik antikommunista érzelmeikről ismeretesek. Mauthner, pártállásra való tekintet nélkül összeírta huszonnégy haragosát, és a lista alá odakanyarította saját nevét. A csepeli ÁVÓ-n a feljelentést borítékba tették, és továbbították a budapesti központnak. Harmadnap késő éjjel rabszállító autó állt meg háza előtt; amikor belökték, látta, hogy a többi huszonnégy ott szorong. Vele együtt kerültek Recskre; a huszonnégyek éjjelente Mauthnert pokrócba csavarták, úgy püfölték, míg egy éjjel Mauthner töredelmesen bevallott mindent. A vasöntők szánalomra gerjedtek iránta, és azontúl nem bántották.

Bánfalvi Titusz ügyvédet – egy hórihorgas, piros képű, szeplős, dühös és rigolyás férfiút – 1948-ban internálták különböző fasiszta bűncselekmények miatt, amelyeket soha el nem követett. Remek könyvtárát, értékes műkincseit elkobozták, feleségét és gyermekeit kidobták a lakásból. Kommunista ügyvéd barátai minden követ megmozgattak érdekében, így szabályos törvényszéki tárgyalást tartottak állítólagos bűncselekményei ügyében, és több mint száz tanú kihallgatása után felmentették, majd pedig a szovjet követség közbenjárásával kiszabadították Tarcsáról. Bánfalvi szabadulása első hetében kinyomozta, kik lopták el könyveit, kik osztoztak meg műkincsein, melyik ávós vette el lakását. Beadvánnyal fordult a Legfelsőbb Bírósághoz, melyben lakása, kincsei, könyvei visszaadását kérte, és kártalanítást a 32 havi internálásért, valamint kivert fogai pótlását. Másnap két detektív jött érte, kik lefüggönyözött autóba ültették. Mihelyt a kocsi elindult, rúgni és pofozni kezdték. Egy óra múlva, a gödöllői állomáson félholtan dobták be abba a tehervonatba, amely Recskre hozta. Bánfalvi, a többi rabbal ellentétben, állandóan sérelmeit panaszolta. Esténként felállt szalmazsákján – a felső sorban aludt, a barakk sarkában –, és hangosan, jogi kifejezésekkel és a büntető törvénykönyv paragrafusaira hivatkozva magyarázta az őt ért méltatlanságokat. – És mit tennél, Titusz, ha még egyszer szabad ember lennél? – kérdezték szomszédai. – Peadphánnyal phordulnék a legphelső pírósághoz – üvöltötte fogatlan szájával. Maradék fogait ugyanis szabadsága egyetlen hetében mind kihúzatta, de annyi ideje nem maradt, hogy a protézist átvegye.

Dobrai Márton meggyőződéses kommunista, magas állású banktisztviselő és pártfunkcionárius volt. A Rajk-per idején egy este két detektív jelent meg a lakásán. Házkutatást tartottak. Idegen valutát kerestek: borotvával hasogatták fel karszékei és pamlagai huzatát, de nem találtak semmit. „Ne örüljön még, azért bevisszük” – mondták. Villája előtt autó sem várta: villamoson vezették, mint egy zsebtolvajt. Amikor a Széna téren átszálltak egyik villamosról a másikra, a roppant tömegben Dobrai megszökött kísérői elől. Egyik barátjánál aludt, majd nekivágott az osztrák határnak. Elfogták, beszállították az Andrássy út 60.-ba, ahol néhány napig verték. Aztán megkérdezték: mi oka volt néki, a kitűnő állású tisztviselőnek és pártfunkcionáriusnak, akinek autója, villája volt, disszidálást próbálni? Hát nem volt jó dolga? Dobrai elmagyarázta, hogy jogtalan letartóztatása miatt tette ezt; miután semmit sem követett el, és mégis le akarták fogni, egyszerűen nem maradt más kiútja, minthogy nekimenjen a határnak. Kihallgatói személyleírást kértek a két detektívről, akik a házkutatást tartották nála, majd összeröhögtek. A detektívek áldetektívek voltak.

Vásárosnamény mellett lakó két gazdag ember, Kóré és Kerek, halálosan gyűlölték egymást. Ráadásul szomszédok voltak. Egy este a helybeli ÁVO vezetője, kit mindketten ismertek, beállított Kóréhoz. Leültették az asztalhoz, Kóréné kisüstit hozott, ittak, beszélgettek. Végül az ávós hadnagy megkérdezte a házigazdát: van-e krumpliverme? Már hogyne volna. Láthatnám? Kimentek a kert végébe. A hadnagy zseblámpájával rávilágított a verem ajtajára, és rászólt Kóréra, kit addig magázott: szóval krumplivermet tartasz, rohadt kulák? – és már vitte a rabomobilba, mely a ház előtt állt. Aztán bement Kerekékhez, hol ugyanilyen kellemesen ittak, és beszélgettek az asztalnál, amíg csak az ávós megkérdezte: aztán mondja, Kerek uram, van magának krumpliverme? – Az nincs, mondta Kerek; nem termelek burgonyát. – Mi az, szabotálsz, fasiszta csirkefogó parasztja? Még krumplivermed sincs? – és vitte a meseautóba. Benn a kocsiban a két haragos szóba elegyedett, elmondták egymásnak a történteket, és „engem akarsz bolondítani, te lókötő” kiáltással összeverekedtek. Csak Recsken békültek meg egymással.

A vörhenybajszú, norvég tengerészkapitány külsejű Wittipp Ferenc a Gamma finommechanikai gyárban dolgozott mint mérnök. Egy vasárnap délután, mikor az Andrássy úton sétálgatott, a túloldalról, az ÁVO épületéből kijött egy detektív, és bevitte. „Nagyszerű, magáért még ki sem kell mennünk.” Mikor megmondták neki, miféle szabotázsakcióval vádolják, megkönnyebbülten mosolygott. A Szovjetunió ágyúirányzékokat rendelt gyárától. Wittipp alaposan megnézte a szovjet hadügyminisztérium küldte rajzokat, és megállapította, hogy a rajzba tervezési hiba csúszott; ilyen irányzékkal nem lehet célba találni. Kijavította a hibát, erről értesítette feletteseit a gyárban, valamint a moszkvai minisztériumot, mely hálálkodó választ küldött, és tudtára adta, hogy magas szovjet kitüntetésre terjesztették fel. Kihallgatója, mikor Wittipp elmondta mindezt, megelégedetten bólintott. Ez a szabotázs. Avagy talán Wittipp nem tudta, hogy ezeket az ágyúkat a Szovjetunió a magyar hadseregnek készült szállítani? Wittipp nyilván összeköttetésben áll a magyar hadseregbe befészkelt ellenforradalmi elemekkel, kik meg akarják támadni a Szovjetuniót. Ezért volt néki oly fontos, hogy az ágyúk jól lőjenek. „A magának juttatott kitüntetésre való tekintettel”, folytatta kihallgatója, és az érdemrendre bökött, mely ott feküdt asztalán, „csak internáljuk, mikor az állami nyakravalót is kiérdemelné.”

Sárospataki György professzor, növénykórtanász – sűrű, fekete bajszú, zömök és derék ember, kivel Kistarcsán egy cellába kerültem – egy bukaresti biológiai kongresszuson vett részt, mint Magyarország képviselője. A csehszlovák delegátus arról beszélt, hogy a felvidéki gyümölcsöskertekben hihetetlen módon elszaporodott a pajzstetű, és ezért a magyarok a felelősek, mert a háború esztendeiben, mikor Dél-Szlovákia Magyarországhoz tartozott, elhanyagolták a gyümölcsösök védelmét, és kárpótlást követelt. Sárospataki a csehszlovák mezőgazdasági minisztérium jóval előbbről keltezett hivatalos jelentéseiből bizonyította be, hogy a pajzstetű már a 30-as évek elején elszaporodott a Felvidéken. Kár a múlt hibáit felhánytorgatni, mert hiszen a hosszú határ mentén mindkét fél gyümölcsösei egyformán szenvednek, ha nem közös erővel próbáljuk elhárítani a bajt. Ezután Sárospataki és a csehszlovák összeölelkeztek, és a kongresszus állva megtapsolta őket. Másnap délután Biharkeresztesnél, a magyar-román határon letartóztatták, amiért sovinizmusával nemzetközi botrányt okozott.

Még vagy ötven hasonló történetet gyűjtöttem össze. Megszégyenítőek és felháborítóak voltak. Irracionálisak is, mert hiszen mi szükség volt vádra és beismerésre, mikor sokunkat – mint például a tábor kétszáz, őslakó szociáldemokratáját, de másokat is – úgy hozták be, hogy ki sem hallgatták őket, mi több, soha egy szót nem szóltak hozzájuk? És lehetséges-e, hogy az ÁVO tisztjei ezeket az idiotikus vádakat elhiszik? És miért kínoztak meg majdnem mindenkit, hogy száz és száz oldalas vallomásunkat aláírjuk, mikor szinte senki nem került közülünk bíróság elé, látott ügyvédet és vallomás nélkül is azt tehetik velünk, amit akarnak? És végül: miért gyűjtöm én ilyen mániákusan ezeket a történeteket? Erre a kérdésre tudtam a választ. Bármily kilátástalan volt helyzetünk, mégis reméltem, hogy egy nap kiszabadulok, és eljutok Nyugatra. Ott megírom Recsk történetét, amit nem akarnak majd elhinni. Ezekkel a történetekkel talán hatni tudok bamba olvasóimra. Mert a tizediknél-tizenkettediknél talán mégis belátják, hogy nem találtam ki őket. Ezekhez Boccaccio, Poe és Dosztojevszkij egyesült fantáziájára lenne szükségem. Azt reméltem, hogy ezek a történetek könyvem hitelességének legfőbb bizonyítékai lesznek. Aminek nem örültem, inkább elszontyolodtam rajta, mert hiszen a könyveket nem hitelességükért, hanem művészi értékükért becsülöm.

Létszám után ott ültem tehát szalmazsákomon. A villanyoltást vártuk: a komolyabb beszélgetést mindig sötétben kezdtük, és addig időnként könnyebb témákra fecséreltük. Gábori, Egri, Garamvölgyi közvetlenül mellém telepedtek, körben a szalmazsákon, míg két távolabbi szomszédunk, Berzsenyi Ödön és Rangli fekhelyükön elnyúlva vettek részt a társalgásban. Berzsenyi ovális, finom arcával, melankolikus, keskeny, őszülő bajuszával, s erőteljes orrával a múlt századi magyar nemesurakat juttatta eszembe, akik 1825 után a köznép jogaiért szálltak síkra, és jobbágyaikért nem egy esetben életüket áldozták, de teljesen elképzelhetetlennek tartották, hogy kezet is fogjanak velük. Tartózkodásával, liberális nézeteivel és konzervatív szokásaival, melyekkel Horthy-tábornok édesatyjától éppoly messze esett, mint amennyire hasonlított távolabbi őseihez, az első perctől kezdve megnyerte szívemet. Barátaim nehezebben melegedtek fel iránta, és eleinte enyhe gyanakvással figyelték.

Rangli ősei a mézeskalácsos és gyertyamártó céh mesterei voltak Esztergom városában, amióta az első magyar király ott ütötte fel székhelyét, és német iparosokat hívott az országba. Éppen azt mesélte, hogyan kémkedett az amerikaiaknak kora ifjúságától, pontosabban nyolcéves korától. E történetet most mondta el vagy negyvenedszer. Miközben beszélt, szemét lehunyta. Lassan tekergő ajkán kívül – inkább sziszegett, mint beszélt – csak nagylábujja mozgott, melynek körme hegyes volt, vastag és sárga, mint a keselyű karma. Mintegy 25-26 éves lehetett, de semmi fiatalos nem volt rajta. Négyszögű, hatalmas orrától és ugyanilyen alakú állától, félelmetes orrlyukaitól – a mély üregekben lüktető húsgumók vöröslöttek, mintha manduláit ott hordaná – filmintrikusnak gondoltam volna. Eszményi filmintrikusnak, túlságosan démoninak, semhogy Hollywoodban vagy akárhol másutt alkalmazzák; de ha néhány évszázaddal korábban él, és lett volna filmipar, őt, csak őt alkalmazzák sztárnak a stúdióban, melynek részvényeit a Borgia család tartja kézben, ahol Sigismondo Malatesta a gyárvezető és Hieronymos Bosch van der Aachen festi a díszleteket.

Rangli egyformán jól értett a cukrászathoz, a stratégiához, a régészethez, az asztrológiához és a mágiához. Horoszkópjainkat fejből készítette el; arról, hogy Zámánál Kr. e. 216-ban a rómaiak vagy a punok álltak-e háttal a tengernek, éppúgy elbeszélgethettem vele, mint a Magyarország területén állomásozó második római legio auxiliaris szokásairól, vagy Kepler híres horoszkópjáról, melyben napra és órára jósolta meg Wallenstein halálát, sok évvel a hadvezér meggyilkoltatása előtt.

Ismerőseim figyelmeztettek, hogy Rangli Flórián a tábor egyik legveszedelmesebb besúgója. Az első perctől fogva sejtettem ezt, de nem féltem tőle. Ragaszkodása – a szellemi éhség, az alázat és az eszeveszett rajongás penetráns és perverz keveréke – hozzám láncolta; úgy véltem: inkább és előbb adná el tulajdon édesanyját, mint engemet. Kémkedési történeteit azért mesélte, hogy ő is henceghessen valamivel. Berzsenyi, aki több mint két esztendőt töltött vele egy szobában Kistarcsán, felvilágosított, hogy Rangli kémtörténeteiből egyetlen szó sem igaz. Ranglit Tóth főhadnagy, aki ugyancsak esztergomi volt, bosszúból csukatta le, mert szerelmét – egy prostituáltat – Rangli elhódította tőle. Pár év előtt Rangli is csak ezt mesélte magáról. De amikor látta, hogy mindenkinek van története, kitalált magának egy históriát, amely rémségeivel és rejtelmességével mindenkiét lepipálta. A történetet aztán, kistarcsai szobatársai szeme előtt színezte és bonyolította tovább, hónapról hónapra, évről évre.

Ezúttal arról beszélt: mint küldött rádióján kémjelentést az amerikaiaknak 1941 decemberében, közvetlenül a hadüzenet után. Rangli ebben az időben aligha lehetett több tizenhat évesnél; így kérdő pillantást vetettem Berzsenyire, aki melankolikusan nézett vissza. Flórián históriája nyilván untatta, de ettől függetlenül más is bánthatta. Vajon mi? Alighanem az, hogy három hónapja fekszik mellettem, és még azt se kérdeztem tőle, hogyan került ide, miközben Flórián meséit hallgatom. A kérdést puszta tapintatból nem kockáztattam; de valószínűleg az érdeklődés hiányának vette. Megérintettem hát Rangli vállát, és megkértem: hagyja abba történetét, majd máskor folytatja. Aztán Berzsenyihez fordultam: nagyon sajnálom, hogy lebukása történetét még sosem hallottam. E kérdést azonban nem akartam feltenni, amíg olyan baráti viszonyba nem kerültünk, hogy tudakozódásomat nem tekinti bizalmaskodásnak.

Berzsenyi derűsen felült szalmazsákján. Úgy látszik, rég várta a felszólítást. Szépen és folyékonyan beszélt, mint aki felkészült története elmondására, és minden egyes mondatát jó előre kikerekítette és átgondolta.

– Zászlós voltam a magyar hadseregben – kezdte –, amikor 1943-ban a Don-kanyarban századom megadta magát. Tisztek és katonák, mind egy szálig. Orosz fogolytáborba kerültem. De csak három napra. Harmadnap a táborparancsnokságra hívtak. Két szovjet katona betuszkolt egy személykocsiba, és vittek, vittek és vittek. Közel egy hétig kocsikáztunk, aztán megálltunk egy hatalmas épület előtt. Bekísértek a rózsaszínű márvánnyal díszített előcsarnokba, majd egy ugyancsak rózsaszín márvánnyal kirakott terembe. Körös-körül rózsaszínű márványpad futott, a mennyezetről csillár lógott. Hatalmas termetű, tenyeres-talpas némber ezüsttálon egy halom lazacos, kaviáros és sonkás szendvicset tett elém, és barátságosan megcsípte államat. „Egyé, bátyuska – mondta –, többet már úgysem eszel!” „Hol vagyok?” – kérdeztem, miközben a szendvicseket faltam. „Az NKVD moszkvai központjában” – felelte a kövér nőszemély, és rám kacsintott.

– Hangosabban! – kiáltott fel Rigó bíró az alsó ágysorból és a nyomaték kedvéért belerúgott a szalmazsákomba.

– Kisvártatva szovjet őrnagy elé vezettek – folytatta Berzsenyi, miután megköszörülte a torkát. – Leültetett, barátságosan szivarral és vodkával kínált, majd feljegyezte adataimat Neve? Berzsenyi Ödön. Foglalkozása? Ügyvéd. Lakása? Budapest, IV. kerület, Kígyó utca 4., ötödik emelet egyes ajtó. Rangja? Zászlós. Anyja neve? Született? És így tovább. Az őrnagy szorgalmasan jegyezte adataimat, majd felnézett: „Könnyítsen lelkiismeretén, vallja be, hogy maga Schulze őrnagy, a hírhedt Gestapo-kém.” – „De kérem – feleltem elháborodva –, egy szót sem értek németül. Itt vannak a papírjaim. Berzsenyi Ödön budapesti ügyvéd vagyok. A Don-kanyarban egész századunk megadta magát…” „Vallja be, hogy maga Schulze őrnagy, a hírhedt Gestapo-kém.” – Emelt hangon ismételtem, hogy Berzsenyi Ödön budapesti ügyvéd vagyok. „Vigyék” – szólt az őrnagy kurtán.

Másnap ismét az őrnagy elé vezettek. Ezúttal már nem kínált szivarral, sem vodkával, de azért leültetett, és megkérdezte, ki vagyok? „Berzsenyi Ödön, ügyvéd, Budapest IV. kerület, Kígyó utca 4., ötödik emelet, egyes számú ajtó” – hadartam. „Vallja be, hogy maga Schulze őrnagy, a hírhedt Gestapo-kém!” – kiáltotta. Harmadnap újra felvezettek hozzá. Ezúttal már székkel sem kínált. „Ki maga?” – kérdezte kíváncsian. „Berzsenyi Ödön, ügyvéd, Budapest IV. kerület…” – „Ez az utolsó alkalma, segítsen magán. Vallja be, hogy Schulze őrnagy, a hírhedt…” „Hagyja abba ezt az orcátlanságot” – mondtam. – „Vigyék!” – üvöltötte az őrnagy. Két legény karon ragadott, rásegítettek egy teherautóra, és vittek, vittek és vittek. Néhány napos rázás után megérkeztünk az arhangelszki börtönbe. Bekísértek a börtönépület egyik szárnyába, végigvezettek a folyosón, az egyik oldalon tizennyolc cella volt, mind páros számú, a másik oldalon tizennyolc cella, mind páratlan számú, a folyosó fenekén az utolsó, a 37-es cella. Abba tessékeltek be. Másnap…

A barakk ajtajáról lehullott a vaspánt, és egy hang bekiáltott:

– Faludy!

Felhúztam a nadrágomat, beleléptem a csizmámba, és mosolyogva intettem barátaimnak, akik dermedten ültek fenn a szalmazsákon. Ha valakit egy spicli feljelentett, azt ilyenkor, villanyoltás előtt hívták ki a barakk elé, ahol az ávósok összerugdosták, és a sárban kúszatták. Porpákot, az öreg, beteg rendőrezredest két héttel azelőtt úgy megverték, hogy megsiketült. Vajon ki jelenthetett fel? Talán mégis túlbecsültem Rangli ragaszkodását? Az utolsó huszonnégy órában még véletlenül sem mondtam olyasmit, amit ellenem hozhatnak tel. Előző este az emlékezőképességről beszéltünk. Arról, hogy az ember gyermekkora elejéről egészen lényegtelen motívumokat és jeleneteket jegyzett meg, de a fontos dolgokra, a nagy, életbevágó impressziókra nem emlékszik. Hogy az öreg ember agyveleje olyan különös éléstár, ahol az új, az idei befőtt megromlik, de a félszázada konzervált befőtt még friss és romlatlan.

Igyekeztem szenvtelen, nyugodt arcot vágni, s így sétáltam ki az ágysorok között. Arccsontomon járás közben a léghuzatot éreztem, melyet kissé előreszegzett fejem körül kavartam. Kinn, a barakk falának dőlve, a kutyás őrmester állt. Kutyás őrmesternek azért hívtuk, mert azzal a teherautóval érkezett, amelyik a vérebeket hozta. Egyébként nem volt köze a vérebekhez. Kövér, mosolygós, szőke fiú: az egyetlen ávós, aki sohasem bántott senkit. Mi lesz ebből, ha megvadul?

– Maga a Faludy? – kérdezte suttogva. – Jöjjön közelebb. Egész közel. Még közelebb.

Leheletének pörkölt-, bor- és cigarillószaga volt. Vörösbort ivott, nem fehéret. Én is hozzátámaszkodtam a barakk falához, mintha csevegni akarnék. Sapkájának prémje kellemes csiklandozással homlokomhoz ért. Hogy akar ilyen közelről megverni? – gondoltam.

– A parancsnokságon Villon-estet tartottunk. Maga írta azokat a verseket?

– Én – válaszoltam elég bizonytalanul. Mintha valóban nem is én költöttem volna át Villon verseit, csak ezt szoktam volna hazudni.

– A tiszteletdíjat hoztam – mondta a kutyás őrmester, s egy almát nyomott a zsebembe, piros jonatánalmát, akkorát, hogy alig fért a katonazubbony zsebébe. – Szép versek voltak. Az almát egye meg. Ha valaki kérdi, mi történt, mondja, hogy megpofoztam. Jó éjt.

A barakkban sötét volt, de amikor felugrottam a szalmazsákra, az őrtorony reflektorának fénye a kis, rácsos ablakon keresztül egyenest barátaimra hullt. Egri elém tartotta az ilyenkor szokásos, éppen meggyújtott cigarettát. Janika hasán feküdt, és görcsösen rángatódzott, Rangli bőgött, Gábori ökölbe szorított kézzel, mozdulatlanul ült, Berzsenyi könyökével takarta el szemét. Az öröm mellett némi lelkifurdalást éreztem, amiért – barátaimmal ellentétben, akiket már mind véresre vertek, az egy Janikát kivéve – engemet nem bántanak.

– Ott hagytam abba – mondta Berzsenyi, aki, mint ahogy hangjából hallatszott, egészen megmámorosodott az almaszelet csodálatos édességétől, mint jómagam –, ott hagytam abba, hogy végigvezettek az arhangelszki börtön folyosóján. Az egyik oldalon tizennyolc páros számú cella volt, a másik oldalon tizennyolc páratlan számú, a folyosó fenekén az utolsó, a 37-es. Oda löktek be. Másnap reggel bevezettek az irodába, ahol egy NKVD-s hadnagynő fogadott. Felvette személyi adataimat. Elmondtam, hogy Berzsenyi Ödön vagyok, ügyvéd, lakásom Budapest, IV. kerület, Kígyó utca 4., ötödik emelet egyes szám, zászlós, Don-kanyar, és így tovább. A fiatal hadnagynő rám nézett: „Vallja be, hogy maga Schulze őrnagy, a hírhedt Gestapo-kém.” Visszautasítottam a gyanúsítást, mire a hadnagynő visszavezettetett a cellámba.

Nem akarom szaporítani a szót. Így ment ez minden hétköznap, pontosan reggel kilenc óra harminckor, három és fél esztendőn keresztül. Hozzávetőlegesen ezerszer elmondtam, hogy Berzsenyi Ödön ügyvéd vagyok, Budapest IV. kerület, Kígyó utca 4., ötödik emelet egyes szám, zászlós, Don-kanyar, stb., és a hadnagynő – aki mellesleg szólva, elég szemrevaló volt – ugyancsak mintegy ezerszer szólított fel: valljam be, hogy én vagyok Schulze, a hírhedt Gestapo-kém. Bele lehet őrülni. Mégsem őrültem meg. Annak köszönhetem, hogy este – éspedig nemcsak hétköznap, hanem vasárnap is – pontosan nyolc órakor két őr elkísért a hadnagynő lakására, ahol a lehető legkellemesebb körülmények közt töltöttem az éjszakát. Reggel hat órakor visszakísértek börtöncellámba, kilenc harminckor pedig felvezettek a hadnagynőhöz, aki éjszakai kedvességét megcáfoló kérlelhetetlenséggel igyekezett meggyőzni arról, hogy nem Berzsenyi Ödön vagyok, hanem Schulze, a hírhedt Gestapo-kém.

Három és fél év után, 1945 decemberének egyik éjszakáján hadnagynőm, akit közben megtanítottam magyarul beszélni így szólt hozzám: „Hallgass ide, Döncikém. Hivatalos megbízásból Bécsbe kell utaznom, de a te érdekedben kiszállok Budapesten. Add meg a családod címét. Majd megszerzem a kellő papirosokat, hogy valóban te vagy Berzsenyi Ödön és nem Schulze, a hírhedt Gestapo-kém.”

Ha nem feküdtem volna véletlenül az ágyban, hanyatt vágódom a meglepetéstől. „Hát te tudod, hogy én Berzsenyi Ödön vagyok?” – kérdeztem. – „Hogyne tudnám – felelte hadnagynőm. – Éppen ezért akarom elintézni, hogy kiszabadulj. Ügyedben súlyos tévedés történt. De az ilyen tévedést nálunk ki lehet igazítani. Most, hogy béke van, elérkezett az ideje.” – „De nem történhetik bajod, ha az állítólagos Schulzét szabadon engedik?” – kérdeztem aggodalmaskodón. – „Te csacsi” – nevetett. – „Nem vetted észre, hogy a folyosón tizennyolc cella van jobb kézről, tizennyolc bal kézről? Minden cellában ül egy Schulze, összesen harminchat Schulze, te vagy a harminchetedik. Ha kiengedünk, még mindig marad harminchat darab Schulzénk.”

Hadnagynőm másnap elutazott. A következő három hónapban egy őrmester vette át a szokásos kérdezősködést reggel kilenc harminckor, mígnem hadnagynőm megérkezett. Magával hozta írásaimat. Megkaptam elbocsátó levelemet. Az utolsó éjszakán szabad emberként búcsúzhattam tőle. Hajnal felé hadnagynőm így szólt: „Döncikém, tulajdonképpen miért mégy haza a romos, piszkos, büdös Budapestre? Nem jobb neked itt Arhangelszkben? Nézd, milyen szép a szobám.” Elsötétült szemem előtt a világ. Motyogtam valamit öreg, beteg édesanyámról, akit még látni szeretnék. Végül megállapodtunk, visszajövök: ő addig elintézi, hogy szovjet állampolgárságot kapjak. Aztán boldogan élünk Arhangelszkben, míg meg nem halunk. Legalábbis ezt ígértem – fűzte hozzá melankolikus hangsúllyal.

Ismét felgyulladt a villany: odakint az ajtó lakatját nyitogatták.

– Folytasd, csak a raktáros – szólt oda Gábori Berzsenyinek.

A raktárostizedes ilyenkor szokott bejönni, hogy embereket vigyen munkára. Mindig Tabódy Pistához, a barakkparancsnokhoz fordult, hogy jelölje ki az illetőket. Tabódy a besúgókból és a barakkban lakó közbűnözőkből választott; így nem volt mitől tartanunk.

– Amikor a nőtől elbúcsúztam a pályaudvaron – folytatta Berzsenyi –, igazi könnyeket sírtam. Az út Arhangelszktől Moszkváig négy napig tartott. Moszkvától Ungvárig két napig, az utolsó harminc kilométer hat hétig.

A tizedes belépett a barakkba, s anélkül, hogy Tabódy Pistához lépett volna, szétnézett az ágysorok között: – Maguk jöjjenek – mutatott három fiatalemberre.

– A magyar határon letartóztattak – mondta Berzsenyi, miközben valamennyien a tizedest néztük. – Azzal gyanúsítottak, hogy én vagyok Schulze, a hírhedt…

– …és maga – mutatott a tizedes reám. Majd Berzsenyire nézett, aki nyomban nadrágja után nyúlt. – Maradjon, öreg – jegyezte meg. Annak ellenére, hogy halálos fáradtságot éreztem – a fáradtság pihenés idején jóval tűrhetetlenebbnek tűnt, mint munka közben –, bizonyos mértékig örültem a tizedes választásának. Méghozzá merő hiúságból. A paraszt tizedes fiatalembereket keresett: a kiválasztott három alatta volt a harmincnak. Napközben az időjárás, az ávósok s az éhség elleni tudatos és ösztönös védekezésből mindig lassan mozogtam, görnyedten, meghajtott fejjel jártam, és lassan billegtettem testem súlyát egyik lábamról a másikra, hogy minél öregebbnek és törődöttebbnek tűnjek, mert az ávósok hazulról még azt hozták magukkal, hogy az öregembert tisztelni kell. Csak ilyenkor este, a sötétben egyenesedtem ki és mozogtam úgy, mint régen.

Amikor megtudtam, hogy nem teherautót rakodunk, nem téglát kell hordanunk, vagy szekeret kitolnunk a kátyúból, hanem a recski állomásra megyünk szenet lapátolni, örömöm megtízszereződött. Társaim is örültek: azt remélték, hogy az állomáson csikkeket gyűjthetnek, én meg, hogy a faluban embereket láthatok. Legfőképpen gyerekek után vágyódtam.

Valamennyien csalódtunk. Alighogy a teherautó ponyvája alá beültünk, megeredt az eső, ami tönkreteszi a csikkeket, a falu utcáin pedig – holott este fél kilencre járt az idő – teremtett lélek sem járt. Csak néhány kémény illatát szagolhattam, meg egy pékkéményét. Ezeket a gyönyöröket az állomáson az apró tehermozdony régi utazásaimra emlékeztető, melankolikus füstje váltotta fel.

Társaim távolabb dolgoztak, míg én egy tehervagonban álltam, s egy szénkupacot lapátoltam át a kocsiba. A vagon sarkában ávós telepedett le: ahogy nekiláttam a munkának, rágyújtott, hármat szippantott és a cigarettát odadobta lábam elé. Nem emeltem fel; barátaimmal elhatároztuk, hogy nem hagyjuk magunkat egykönnyen megalázni. Ebbeli elhatározásomat megerősítette, amikor egy üres kartotéklapot találtunk a szemétdombon, A RAB SZEMÉLYI ADATAI felírással; az utolsó két rubrika így szólt: cigarettázik-e? Megvesztegethető-e cigarettával?

Az ávós egy ideig értetlenül bámult, aztán dudorászni kezdett. Kirándulásom eseménytelenül végződött volna, mikor vagy kétszáz méter távolságban parasztember tűnt fel. Meglátott, mert ívlámpa alatt álltam a szemerkélő havasesőben. Megállt, és megrázta felém öklét. – Ugye szenvedsz, büdös kulák? – kiáltotta. Rokonszenves, érces hangja volt.

Hazafelé, a teherautó ponyvája alatt rabtársaim nagyot nevettek, és a kulák megszólítással ugrattak. Velük nevettem, de kétségbeesést éreztem. Mindeddig fájdalommentesen tűrtem sorsomat, mintha inkább szemlélője, mint átélője lennék; de most úgy éreztem, minden erőm elhagy.

A tábor szinte valamennyi lakója bízott benne, hogy a Nyugat valamikor és valahogyan kiszabadít bennünket. Másban nem bízhattak, mert annyit mindenki tudott, hogy hasonló táborokból még senki sem került elő élve. A szabadulás időpontján nem nagyon törték fejüket – lesz, amikor még nem késő –, de formájáról mindenkinek megvolt a maga elképzelése. A legszebb Bóka Menyhérté, volt kereszténypárti képviselőé volt: az amerikaiak feltalálják a miniatűr repülőgépmotort. Erre csak rá kell feküdni, az ember derekára szíjazza, aztán kiterjeszti karját szárny helyett, és elrepül. Az amerikaiak ilyen motorokat dobnak le közénk ejtőernyőn; félóra alatt valamennyien Bécsben vagyunk. Leszállunk a Stephansplatzon, és aztán – Bóka így képzelte – két csoportra oszlunk: a szocialisták kávéházba mennek, a katolikusok misére. Nem tápláltam ilyen ábrándokat, legfeljebb félálmomban képzeltem el, hogy hirtelen amerikai tankok jelennek meg az erdőszélen, valamelyik egykori bajtársam nevemet kiáltja, bebújok a tankba, és aztán San Franciscóban veszek lakást, a Telegraph Hillen.

De a szabadulás pisla reménységét inkább tudatalatti zsongítónak, enyhe kábítószernek használtuk. Lelki egyensúlyunkat a baráti kör biztosította, melyet kialakítottunk magunknak. Soha még ennyi odaadó, hűséges és önfeláldozó jó barátot nem szereztem. Addigi életpályánk, foglalkozásunk, műveltségünk és politikai nézeteink lényegesen elütöttek egymástól, de ez egyszeriben nem számított. Morális felfogásunk azonos volt, mintha réges-régtől fogva ugyanúgy neveltek volna bennünket. A tábor többi lakója ezt nem találta olyan meglepőnek, mint én aki emigrációmig és emigrációmban a radikális szocialista és demokrata szellemi elit tagja voltam. Ez az elit mindig az ár ellen úszott, az ország többségének feudális és fasiszta tendenciáival szemben. Most nemzeti egység közepén találtam magamat, ahol semmit sem kellett feladnom eredeti elképzeléseimből. Azt reméltem, hogy ez a nemzeti egység nem áll meg a tábor kerítésénél. Az őrtornyokban strázsáló sorkatonák, ha a drótsövény közelébe kerültünk, nemegyszer vetettek felénk egy-egy gyors, égő pillantást. Azt hittük, hogy ez a szolidaritás kiterjed az országra és nemcsak a jelenre, de a jövendőre is vonatkozik. Ha elpusztulnék, rabtársaim szétviszik nevem emlékét az ország minden falujába; ha pedig valamennyien elpusztulunk, a recski összeomlott bánya felett emlékmű hirdeti majd nevünket. Műveim mellett még érdemeim is túlélnek. Ennél többet igazán nem remélhet valaki, akinek sosem voltak szabadsághősi allűrjei.

Ezért estem kétségbe a kulák megszólítás miatt. Nem az bántott, hogy ovális arcommal és nagyon is urbánus mozdulataimmal zsírosparasztnak néznek; a perspektíva ejtett kétségbe, melyet a politikai fogoly felé öklét rázó paraszt nyitott meg előttem. Hét évvel ezelőtt ugyanitt, ugyanígy rázta volna felém ökléi, miközben „büdös zsidó”-t üvölt. Ez még némiképpen vigasztalónak hangzott – hogy az emberiség ama nagy, statikus részéhez tartozik, mely a mindenkori, általános elhülyülés roppant országútján tolong. Mégis: a változás túl gyors volt, és parasztnál elég váratlan. Azt jelezte, vagy jelezhette, hogy reményeim hiábavalók. Hogy mindaz, amiért annyian éltek, és amiért éltem, írmag nélkül pusztul el, és szerény személyemmel együtt kultúránk, művészetünk, irodalmunk, de még fogalmaink és szótáraink is elégnek a nagy boszorkánykonyha tüzén, pontosan úgy, ahogy George Orwell tavalyelőtt megjelent könyvében jósolta.

 

*

 

Amikor az őr felgyújtotta a villanyt, és beengedett bennünket a barakkba, közvetlenül az ajtó mögött négyen álltak, köztük az Északkeleti Betörés és Purgly Tamás huszárkapitány. Az utóbbi mélyen meghajolt az őr előtt:

– Drága jó felügyelő úr, engedjen a latrinára, nem bírom tovább! – suttogta. Fekete bajszát úgy mozgatta, mint egy hőscincér. A zabálás mellett a bajsza volt mindene; jobb híján bakancszsírral festette és pödörte, ha csak ideje volt.

– Egy nyavalyát – mondta az őr, és becsukta az ajtót.

– Csirkefogó – sziszegte Purgly, és letelepedett a küszöb mellé. Csak Porpák maradt állva, egy balettmester mozgású, véreres arcú, hórihorgas, szívbajos öregember, nefelejcskék szemmel, tátott csecsemőszájjal és óriási, pisze orral. A Horthy-rendszerben alezredes volt a rendőrségen: külseje úgy vonzotta az őröket, mint méz a medvét, s egymaga több pofont kapott minden egyes nap, mint az egész barakk.

– Miért csirkefogók? – kérdezte Purglytól, miközben idegesen toporgott. – Hat évvel ezelőtt én csináltam velük, most ők csinálják velem. Politikai rabokkal így kell bánni – fűzte hozzá mély meggyőződéssel.

A villany elaludt. A barakk belsejében csak néhányan virrasztottak: Tabódy Pista, aki a tüzet nézte, meg Musza Pali, aki mezítláb, hasára kulcsolt kézzel sétálgatott, és szokott meditációiba merült. Ilyenkor már csak ők voltak ébren; de ezúttal a kályhaajtó előtt, ahonnan vadhúsillat áradt, négyen mozogtak.

Az egyik Engerli, a vörös képű marhakupec, aki azért került ide, mert családi okokból felpofozta ávós sógorát; a másik egy Zsoffka nevű, ijesztően züllött képű férfi, aki éjjelente öreg hálószomszédját rugdosta, addig, amíg az cigarettáit és maradék kenyerét oda nem adta neki. A harmadikról, egy Szántó nevű, közel két méter magas, holdvilágképű, szeplős férfiról annyit tudtunk, hogy Miskolcon volt nyomozó, és vallatásnál a nőket tüzes kályhára szokta ültetni; le azért csukták, mert a házkutatásnál szerzett zsákmányt nem osztotta meg cimboráival. Ezzel a hárommal senki nem állt szóba. A negyedik még ellenszenvesebb volt: nyálasbarna, rücskös arcának színe a cigarettaszipkában lerakódott dohányléhez hasonlított, pöffedt ajkai pedig, a fekete fogakkal, a pokol bejáratához. Már az első reggel feltűnt jellegzetes orgyilkos külsejével, s megkérdeztem, kicsoda? Jamnicki a neve, mondta, s ő volt a bolhacirkuszos a budapesti Angolparkban. Azért bukott le, mert elszerette a Könnyűszórakoztatási Nemzeti Vállalat párttitkárának feleségét, amit ő maga könnyű szórakozásnak tekintett; de nem a párttitkár.

Eleinte nem akartam hinni neki, de amikor elmondta, hogy bolháit lapos üvegdobozokban tartotta, hogy leszokjanak az ugrálásról és aranyfonálból készttette a parányi hintókat, melyeket állatai húztak, eszembe jutott, hogy a háború előtt, amikor utoljára az Angolparkban jártam, valóban láttam a rokokó hintócskákat, és hirtelen még Jamnickira is visszaemlékeztem. Olcsó, de szórakoztató humora volt. Barakkunk lakói némi megvetéssel ugyan, de megbocsátották kisebb besúgásait. Nagyobb, úgynevezett politikai ügyeket – mint mondani szokta – nem jelentett. Ha besúgása áldozatait, az őrök megpofozták, melléjük ült, megveregette hátukat, bevallotta, hogy ő jelentette fel, s néhány tréfával vigasztalta őket.

Délután négyesben dolgoztak az erdőn, s egy mókust fedeztek fel a fán. Jamnicki indítványára előbb kifűrészelték a szomszédos fákat – a besúgók is éhesek voltak, ha nem is annyira, mint mi –, majd kővel eltalálták a mókust A szakácstól sót és az ávós-konyhán – nyilván besúgással – egy darabka szalonnát szereztek. Most mind a négyen izgatottan hajlongtak a kályhaajtó előtt. A csajkában, a parázs tetején, szalonnadarabkák s ízesítésre szolgáló borókabogyók között ott hevert a mókus sovány, nyomoralt hullája. Ahogy közelebb léptem, a vadhús szaga még élesebben csapott meg, mintha nem is mókust, de antilopot vagy szarvast sütnének; ínyemen egyszerre éreztem jóleső csiklandozást és hányingert. A nyitott kályha visszfénye a barakk közepéből mályvaszínű, alacsony barlangboltot hasított ki. A barlang szájánál állt a négy lator, mint zsiványok a tűz körül, kik mindjárt összevesznek a zsákmányon. Hátrább, a barlang félhomályában gubbasztott Tabódy ölbe tett kézzel, mint jámbor remete, aki nem ismer kísértést.

Tabódy mellé téptem. Hirtelen állati vágy fogott el, hagy megkóstolhassam a mókus húsát. Ha megszólítom őket, a megtiszteltetéstől ellágyulnak, és megkínálnak. Mit nem adnának ezek, hogy szóba álljak velük! Legalábbis egy fél combot, két deka húst. Holnap az egész tábor tudni fogja, hogy megalázkodtam a besúgók előtt. Most, most légy erős, Gyurka – biztattam magamat. Oly jól játszottam az aszkétát, a hőst, bármilyen éhes voltam. Amikor Janika három liter moslékot hozott köpenye alatt, Gáborival együtt kijelentettük, hogy ebből nem eszünk. Sipos Domi, a szakács múltkor bejött a barakkba, a levesmaradékkal, és intett nekem: Gyere, Gyuri! Sűrű leves volt, az alja legalább négyszáz kalória. Adja másnak, mondtam a barakk színe előtt, pedig majd összeestem az éhségtől. Mégis úgy éreztem, a visszautasítás négyezer kalória önérzetet adott. Csak a csigák dolgában nem ismertem szemérmet Az egész tábor nekem gyűjtötte őket, de ezt senki sem tekintette falánkságnak. Még nem is csodáltak érte: ez a gourmet Franciaországban megszokta a csigát, még itt Recsken sem hajlandó lemondani az ínyencfalatról! Ha megkaptam a csigát, türtőztetnem kellett magam, nehogy a három deka állati fehérjét azon nyomban bekapjam. Huszonnégy óráig kabátzsebembe tartottam, hogy belei kiürüljenek, s csak azután dobtam a forró lencse vagy babfőzelékbe; soha a reggeli kávéba, ami ízetlenség lett volna, bármennyire is kívántam.

Tabódy Pista mellett álltam, és vállára tettem a kezemet.

– Megsült, kivehetjük – állapította meg Jamnicki.

Tabódy felnézett rám, és megragadta a kezemet. – Szűz Mária – mondta –, azt ígérte, hogy húsvétra szabadok leszünk valamennyien. Hallgattam, bár válaszomat várta. Lám – gondoltam –, nem érzi a mókus szagát, sőt meg se látja. Én mást se látok, és mást se szagolok. Ha eszem belőle, tekintélyemnek nemcsak mások előtt fellegzett be, de önmagam előtt is. A kulák megszólítás és utána ez: vége lelki tartásomnak, összeomlok. Ez a mókus a hajótörött tengervize. Ha megkóstolom, végem. Mit nyerhetek? Negyed mókust, legjobb esetben száz kalóriát. De tegyük fel, hogy nem egy negyed, hanem negyven mókust kínálnak…

Azt éreztem, mintha egy kéz agyműködésemet akarná kikapcsolni, úgy, ahogy az ember a lakása villanyóráját kapcsolja ki, mielőtt nyaralni megy. És aztán, orromat előreszegezve, vérben forgó szemmel rárontok a mókusra. Szerencsére az őr kinyitotta a barakk ajtaját.

– Van magának lánya, öreg? – kérdezte kíváncsian és barátságosan a várakozók egyikétől, egy nyájas testes és művelt öregúrtól, Somogyi Bélától, aki annak idején egymaga szavazott a Felsőházban a Szovjetuniónak küldendő hadüzenet ellen.

– Hogyne, de csak fogadott lányom – válaszolta a Felsőház volt tagja.

– Hogy hívják?

– Klárika – felelte Somogyi boldogan.

Az őr egy pillanatig habozott.

– Látod – súgta Pista a fülembe –, vannak rendes ávósok, akik üzenetet hoznak.

– Akkor mondja meg nekem, öreg, milyen a Klárika pinája?

Néhány másodpercnyi csend következett.

– Mondja, vagy nem mondja?

– Nem mordom.

– Addig pedig nem engedem magukat a latrinára. Nem mondja?

– Nem mondom.

– Nem mondja, nem szarnak – ezzel bezárta az ajtót.

A négy lator közvetlenül előttünk ült, a kályha mellett. A mókust ették. A kísértés ereje megcsappant, annyira, hogy beszélőképességemet is visszanyertem. Musza Pali nesztelenül sétált el mellettem, mint egy kísértet; a barakk végén megfordult. Amikor újra mellém ért, eléje tettem a kezemet.

– Mit tartasz a mókusevésről, Pali?

– Keresztelő Szent János sáskát evett. Miért ne ehessen az ember fia mókust, ha éhes? Bár száz mókust sütnének naponta mindegyikünknek.

Elmosolyodtam, és egy csapásra eltemettem a mókusproblémát Letelepedtem Tabódy Pista mellé, és a földet néztem, ahol a négy zsivány lábának óriásira nyúlt árnyai úgy kereszteződtek, mint a betonhíd állványzata. Egyszerre csak Purgly érdes hangja csattant fel az ajtóból:

– …nagyon csodálkozom rajtad, kedves Béla bátyám. Úriember vagy, s éppen ezért kutyakötelességed, hogy bajtársaidra is tekintettel légy. Mi nem kívánjuk összetojni magunkat, csupán azért, mert te, kérlek alássan, álszeméremből avagy nem is tudom miféle…

– Az én nevemben ne beszéljen, százados úr – szólt közbe az Északkeleti Betörés.

– Én pedig egyenest kikérem magamnak az orcátlanságot – mondta Porpák. – Csodálkozom rajtad, Tamás, hogy ilyen nézetekkel megtűrnek a lovasságnál. Illetve nem csodálkozom. Negyvenéves korodra kapitány maradtál, noha a Horthy kormányzó rokona vagy. Ez mindent megmagyaráz…

Szavait elnyelte a vérebek csaholása. Új őrség vonult fel; a szomszéd barakkból kiengedték a várakozókat a latrinára. Tabódy intett szemével: itt az ideje, hogy aludni térjünk.

Térden állva vetkőztem az alvó Egri és Gábori lábai között, akik pihegve hánykolódtak a szalmán. Csak Janika volt ébren: könyökére támaszkodva lesett ki a fényesre megvilágított ablakon.

– A mindennapos cirkusz – jelentette, amikor melléje kúsztam.

Az ablak előtt vagy húsz ávós állt az őrtorony reflektorának odairányított fényében; legalább öt percig tartott, amíg szemem hozzászokott a félelmes világossághoz, és ki tudtam venni, mi történik. Rabtársaink a barakk előtt másztak négykézláb a sárban, leeresztett nadrággal, szorosan egymás mögött. Elöl Tóth Géza bácsi, aztán Porpák, Purgly, végül a felsőházi tag. Mindhárman orrukat az előttük mászók fenekébe nyomták, csak az Északkeleti Betörés emelte fejét kétségbeesetten a magasba, mint a teknősbéka, amelyik fal elé került, s nem tudja, mit tegyen.

– Nyomás, rablók! Purgly! Purgly! Hajtsa oda a bajszát a Porpák seggéhez! – kiáltotta az őrség parancsnoka, egy alacsony, szálas hajú, nagy fejű, görbe hátú tizedes, akit Gnómnak neveztünk. Hangja rekedt volt a gyönyörűségtől. – Somogyi! Felállhat és mehet a latrinára! De előbb megmondja, hogyan szokta baszni a feleségét. Nem hallja, mit mondtam?

– Hallom, de nem felelek – hörögte Somogyi Purgly farpofái közül. Az utóbbiak olyanoknak tűntek, mint kampósszögre akasztott, piszkos és ráncos zsebkendő.

Amiközben az ablak sarkához hajoltam, szégyenkezve regisztráltam gondolataimat. Először is: bélrendszerem szabályosan működik, azaz ilyesmi velem nem történhetik; másodszor: hogy egészségesen és mélyen alszom, még a vérebek ugatását sem hallom, csak álmomban; harmadszor: hogy miért nézem mindezt? Szadizmusból, vagy azért, mert egyszer meg akarom írni? Ehhez mindenekelőtt el kellett volna döntenem: hiszek-e még abban, hogy kiszabadulok? Vagy lehet-e az ember egyszerűen kíváncsi, ennyire erkölcsi felháborodás nélkül kíváncsi?

– Rémes – súgtam oda Janinak.

– Ez így megy minden éjjel, Gyurka.

– Minden éjjel? – kérdeztem hitetlenkedve.

– Minden éjjel. És nemcsak itt, minden más táborban is, szerte a világon. És így megy majd tovább, ha már a föld alatt fekszünk – sziszegte Janika, és fogát csikorgatta.

Az őrök nekiestek a négy embernek és összevissza rugdosták, és hempergették őket a sárban. Hátrakúsztam a szalmazsákon, hanyatt feküdtem, és betömtem ujjammal a fülemet. De hiába tömtem be; a közismert korhelynótát, melyet Porpák torkaszakadtából énekelt, így is hallottam:

 

Vörösbort ittam az este, ragyogó csillagom, galambom, most is részeg vagyok tőle, ragyogó csillagom, galambom, a lábamon alig-alig állak…

 

Az ávósok harsogva röhögtek. Újra felültem. Porpák a tíz méter hosszú keskeny és nyálkás deszkapalló közepén állt, mely átjárónak szolgált a patak felett. Az egyik ávós lábával a pallót ringatta, míg a szívbajos ember, az őrtornyok reflektorainak kereszttüzében kihúzta magát, és habzó szájjal énekelt, miközben gesztusokkal egyensúlyozta magát:

 

… a lábamon alig-alig állok, mégis szeretnek a lányok, ragyogó csillagom, galambom…

 

– Nézd – mondta Garamvölgyi –, most olyan, szegény, mint egy hősszerelmes az operettszínpadon. Vagy a trubadúr, aki kiöregedve hazaérkezett a Szentföldről, és szerelme erkélye alatt énekel. De lehetne vándorszínpadi Rómeó is. Vagy még inkább IV. Henrik német-római császár Canossa alatt. A havaseső nagyon jól illik a színhez, a torony tetején pedig Matilda grófnő mulatozik VII. Gergely pápával, aki…

– Jó, mára elég a világtörténelemből – mondtam dühösen, és visszafeküdtem.

Rövidesen az éneklésnek vége szakadt. Janika leheveredett, majd elaludt. A négy öregembert is visszaengedték a barakkba, Janika fogát csikorgatta álmában. Egri nyögött, s én még mindig nem tudtam elaludni. Csak Musza Pali rótta mezítlábas lépteit. Valahányszor szalmazsákom alatt elhaladt, hallottam, hogy mormol valamit. Egyes latin és magyar szófoszlányokat is kivettem. Csak nagy sokára jöttem rá, hogy a Miatyánkot mondja, és rossz latinságába magyar szavakat kever.

–… et ne nosin ducas in tenta cione, Uramisten…

Minél kétségbeejtőbb igyekezettel próbáltam aludni, annál kevésbé sikerült. Öklöm összezárult, úgy hogy bal kezem segítségével kellett kiegyenesíteni ujjaimat. Néhányszor megpróbáltam, majd abbahagytam. Bal lábam elzsibbadt, s úgy lógott csípőmön, mintha vasból lenne; csak a combom közepén hasogató fájdalom jelezte, hogy még enyém.

– … Sicut dimittimus debitoribus omnibus ávólegényeknek, nam tuum est…

Máskor alighanem meghatódom, de most haragra gerjedtem Musza ellen. Megkérdeztem, vajon csakugyan azt hiszi, hogy ily fegyverekkel – mint amilyen az ima és a ráolvasás – lehet és érdemes-e harcolni a Gonosz ellen? Már-már meg is kérdeztem, amikor eszembe jutott, hogy nincs más fegyverünk. Ez a gondolat váratlanul annyira megnyugtatott, hogy nyomban elaludtam.

 

*

 

Hosszú libasorban, sietség nélkül kapaszkodtunk fel a meredek hegyoldalon. Félbalra, a mély völgyön túl, az ismert, japán akvarell köszöntött, mint minden reggel: a havas, erdős dombvonulat szürkéje, kék és fekete pettyeivel. Jobbra néhány lépésre, tar galagonyabokrok a havas csapás két oldalán. Görcsös ágaik között a lemenő hold fehérlett. Minden lépésemnél ugrott egyet, felrepült és újra leesett, mintha hosszú, karmos kezek kosárlabdáznának vele. A mozdulatlan hegyeket és a táncoló holdat a hihetetlenül tiszta, hajnali ég hídlása kötötte össze fejem fölött néhány nagy, de már pislogó csillagával.

Szinte minden lépésnél felkaptam a fejemet, hogy megcsodáljam az eget. Azt a lenyűgöző színjátékot, melyet a fák levei mutattak elmúlt ősszel, minden évszak megismételte a maga módján. Télen alighanem a bükkfák voltak a legszebbek, melyek koronája már januártól kezdve sarjadó rügyektől dagadt, mint megannyi rózsaszínű, nagy pamacs. Májusban egész nap szaglásztunk, amikor a nyugati szél a szomszéd domboldalról olykor áthozta az akácok heves illatát. Nyár derekától a gombák kerültek előtérbe, mégpedig nem is az ehetőek, melyeket kilószámra faltunk, ha az őr nem látta, úgy, ahogy kitéptük őket, a földdel együtt, mert éhségünk egyetlen pillanat haladékot nem tűrt, hanem a sokkal kevésbé használható bolondgombák, melyek félelmetes tarkaságukkal és tébolyult formáikkal oly jól illettek gondolkodásunk és fantáziánk félőrült mesevilágához. De leginkább az égitestek vonzottak, különlegesen a hold, mely olykor az éjszaka ágai közt lógott, mint fagyott gyümölcs, melyet az őszi kertben itt feledtek. Máskor frissen vert, tömör ezüsttallér módjára gurult az égi járdaszélen; hogy fehérre rizsporozott, kerek arcú gavallér nézett le a felhők fekete szmokingnyakkendője és szélcibálta sálja közül.

Beszélgetéseink hatalmukba kerítettek bennünket. Valamennyien egymás után vesztettük el kilóinkat, de amíg a magányosak esténként elkeseredetten dőltek szalmazsákjukra, és szemük fehérjével a mennyezet keresztgerendáit bámulták, addig mi úgy telepedtünk szalmazsákunkra beszélgetni, mint kiegyensúlyozott, kedélyes kísértetek a házkémény körül. Tavasz felé, amikor heteken át követ hordtunk vállon le a hegyről s fel a parancsnoki dombra, ahol kultúrházat építettünk az ÁVÓ-nak, vagy nyáron, amikor hetünket kordély elé fogták, mint a lovakat, és követ húztunk az épülő, kettős kanyarulatú szerpentinútra, mely a tábor kapuját kötötte össze a kőbányával, szinte már egész nap beszélgettünk. De ha magányosan talicskáztam, akkor is előző esti vagy elkövetkezendő dialógusaink témáin tűnődtem. Ha sütött a nap, és hüvelyest kaptunk ebédre, rendszerint logikusan gondolkodtam; ha esett, ha nem volt cigarettám, vagy az előzőleg elfogyasztott mosatlan, borkősavas káposzta rotyogott beleimben, laza asszociációkat szőttem a téma körül. Testem gyengülését a megkönnyebbülés, a légiesség, a lebegés és az átszellemülés fenoménjai kísérték. Egyre intenzívebbé váló álmodozásom, a táj meg az ég díszletei között sorsom, szerencsétlenségem először másodrendűnek, később már-már elhanyagolhatónak tűnt. Történelmi, esztétikai és filozófiai problémák, a hangyák rajzása és egy csomagolópapírra írandó antológia terve közt másra nem is jutott idő, sőt maga az idő is oly gyorsan repült, mintha a nap és a hold almáival Nauszikaá és barátnői labdáznának a látóhatár kivilágított szélein.

Így éltünk két pólus közt. Az egyiket Knust Hamsun Pánja után a természettel való spirituális paráználkodásnak, a másikat Varázshegyi Létnek neveztük. Ezzel tulajdonképpen átugrottunk afölött, amit „zolai komponens”-nek hívtunk. A tábor hétköznapjai oly egyhangúaknak tűntek, hogy nem volt mit megjegyezni, és így beszélgetéseinkből is szigorúan száműztünk mindent, ami rabságunkra vonatkozott. A nagyobb eseményeket is csak reggel rekapituláltam, ha a meredek lejtőre kapaszkodtam, és még lélegzetem is elállt. Két figyelemre méltó eseményt jegyezhettem fel. Egyébként nem történt semmi: a konyhán továbbra is ugyanazt a három hüvelyest, valamint krumplit, káposztát és répát főztek, mint addig. A kórházban Ács doktor és társai nem rendelkeztek a legszükségesebb gyógyszerekkel, sem kellő autoritással, hogy a betegeket ágyban tarthassák. A táborparancsnok zugügyvéd főhadnagyot kegyetlen százados váltotta fel, az antiszemita, tolvaj politikai tiszt helyébe pedig, aki dzsentri volt, pökhendi, úrhatnám és szadista izraelitát kaptunk.

A két esemény egyike egy előre látható esemény elmaradása volt. Közel egy év telt el Ács doktor jóslata óta: a tábor lakói 95 százalékának rég abban a meszesgödörben kellett volna pihennie, ahová barátaimmal a mészhordáskor néha bekuporodtunk, hogy elbeszélgessünk; és még mindig nem halt senki éhen. A halottak száma is csekély volt: a rákbeteg katonaorvos halt meg, akinek katéterét érkezésünkkor Wipla a patakba dobta, továbbá Porpák, aki az egyik éjszaka éneklés alatt szívszélhűdést kapott, és a patakmeder fölé fektetett deszkáról úgy szédült a mélybe, mintha süllyesztő nyelte volna el. Egy Janke nevű villanyszerelőt az egyik ávós szakaszvezető futólépésben menesztett a drótsövényhez, hogy a telefonvezetéket megjavítsa, mire a másik agyonlőtte; amiért a táborparancsnok megvonta vasárnapi kimenőjét. Minthogy a tábor létszáma a Kistarcsáról 1951 tavaszán érkezett újabb szállítmánnyal több mint 1300 főre emelkedett, halálozási arányszámunk 15 hónap alatt sem érte el a két ezreléket – ami az optimisták szerint életünket további négyszáz esztendőre biztosította.

A tábor életének másik nevezetes eseménye 1951. május 20-án játszódott le, amikor nyolc rab megszökött. Mindannyian kezdettől fogva egyetértettünk, hogy Recskről nem lehet megszökni. Barakkjainkat kettős drótsövény övezte; a két drótsövény közt öt méter széles, felszántott senki földje terült el: az őrtornyok egymástól mintegy 40 méter távolságban a drótsövény külső oldalán emelkedtek. Magát a tábort jóval nagyobb méretű kettős drótsövény övezte, sűrű toronyhálózattal. Ha este a nagyobb enklávéból a kisebbe vonultunk, az őrség ottmaradt a külső tornyokban, a belső tornyok őrei pedig fent álltak posztjukon, és a külső őrség mindaddig helyén maradt, míg össze nem számoltak bennünket. Reggel ugyanez fordított sorrendben történt: a barakkok előtt leszámoltak bennünket, mire a belső őrség otthagyta tornyait, de odakint a sorkatonaság már a posztjain strázsált. Minden kitörési kísérlet beláthatatlan nehézségekbe ütközött. A köztünk járó ávósok csak pisztolyt hordtak, de géppisztolyt kaptak, ha nyolc-tíz embert kihajtottak az erdőbe, a drótsövényen túlra, hogy fát vágjanak vagy a forrásnál dolgozzanak, mely a vizet szolgáltatta. De még ha két-három géppisztolyt zsákmányoltunk volna, és lefegyverezzük az ávósainkat, sem megyünk semmire, minthogy a figyelőtornyokból minden mozdulatunkat szemmel tartották, míg a kapuknál lángszórók álltak készenlétben.

Michnai Gyula, egy tisztiiskolát végzett rokonszenves fiatalember terve zseniális volt. Az asztalosműhelyben géppuskát faragott fából, a megfelelő acél alkatrészeket pedig konzervdobozok darabjaival pótolta. Május 20-án, vasárnap reggel a szabó- és cipészműhelyben, ahol az ávósok vasaltatták uniformisaikat, és rendelték a maguk extra csizmáit a mi csizmáink javítására szánt bőrökből, tetőtől talpig ávós őrmesteri egyenruhába öltözött. Aztán, szemére billentett tányérsapkával hét barátját maga előtt hajtotta a kerítés kapujáig. Ott rákiáltott a sorkatonára: engedje ki őket. A cipészműhely parancsnoka, egy bús képű, fekete férfi, civilben könyvkereskedő, megijedt, és hátraszólt: „Én nem megyek!” – Michnai erre teljes erőből farba rúgta, úgy, hogy kirepült a drótsövény elé. E gesztusával Michnai minden esetleges kétséget eloszlatott. Hét társával együtt kivonult a kapun, és eltűnt az erdő sűrűjében. Csak annyit tudtunk róluk, hogy míniumcsíkos katonaruháik alatt vörös vagy kék mackókat viseltek, amilyenekben odakint parasztok és erdőmunkások jártak. Michnai jó előre lelkére kötötte társainak: ne menjenek haza: a kerítésen túl ki-ki induljon észak vagy északnyugat felé, úgyhogy még az este elérhessék a csehszlovák határt. Aztán forduljanak nyugat felé, kerüljék ki a nagyvárosokat, és igyekezzenek Ausztriába átszökni.

Tervük kivitelére azért választották a vasárnapot, mert amíg hétköznap délben, ebédosztás előtt az ávósok létszámot tartottak, addig vasárnap 3-4 óra tájáig dolgoztunk. Ebédet csak akkor kaptunk, ha bevonultunk, és leszámoltak bennünket. Amikor a szökést délután 5 felé, vagyis mintegy nyolc órával később felfedezték, a politikai tiszt – Nagy László volt fűszeressegéd Sajószentpéterről – a barakkban rövid előadást tartott, hogy méltatlannak bizonyultunk a szocialista nevelőtáborhoz. Az ÁVO jóindulata után most a munkásosztály ökle sújt le reánk. Miközben ezt mondta, ajka remegett. Később ávósok járták sorra a lezárt barakkokat, ahol motozást tartottak. Valamennyiünket meztelenre vetkőztettek, miközben felforgatták szalmazsákjaimat. A Wipla nevű ávós felfedezte az Északkeleti Betörés zöldre festett polcát, melyen csajkáját, piszkos zsebkendőbe csomagolt kenyerét, az ÁVO szemétdombján gyűjtött üres cipőpasztadobozait és néhány, egykor szép, de már megráncosodott vadgesztenyéjét tartotta. A szeges polccal Wipla fejbe verte Géza bácsit, és elkobozta kincseit. A motozás alatt az öregek zsebeiből a legkülönbözőbb tárgyak kerültek elő. Nem tudták megszokni, hogy ruhájukon és csajkájukon kívül semmit sem mondhatnak magukénak. Gyűjtöttek mindent, amit csak találtak: színes kavicsot, makkot, telefonhuzalt és szigetelőt, bakancsszöget, zergeszarvat, üres gyufásdobozokat és növények bogyóit. Motozáskor az ávósok értetlenül bámulták e tárgyakat, megrugdosták tulajdonosaikat; de az öregek másnap lankadatlan buzgalommal láttak neki a gyűjtésnek.

Egri, miközben pofozták, nem tudta diadalmas vigyorgását elfojtani. Felugrottunk ágyainkra: a szemközti dombtetőn, a májusi alkonyég damasztkék hátterében egy zászlóalj ávós vonult fel, páncélkocsikkal és tankokkal. Valamennyiünket pokoli jókedv fogott el, és beleröhögtünk összevissza dobált szalmazsákjainkba. Ebédet, vacsorát nem kaptunk; de a barakkban vastagon állt a cigarettafüst, és késő éjjelig beszélgettünk boldog izgalomban.

Elsősorban annak örültünk, hogy nyolc társunk (akikkel tökéletesen azonosítottuk magunkat, annyira, hogy érdemeiket sajátunkénak tekintettük) bolonddá tette az ÁVÓ-t, minden elővigyázatosságával, szervezettségével, hatalmával, fényszóróival, fegyvereivel és drótsövényeivel együtt. Valósággal bohózati figurákká avatták a titkosrendőröket, akik oly büszkén emlegették izolációs rendszerük tökéletességét és azt a rémületet, melyet az egész országból kiváltottak. Ha arra gondoltunk, hogy tán még az éjjel ránk gyújtják a barakkokat, és géppuskával kaszálnak le, még nagyobb nevethetnékünk támadt. Kínzóink ellen érzett gyűlöletünk nagyobb volt, mint ragaszkodásunk az élethez.

De örültünk annak is, hogy a szökés a táborparancsnok százados, a fűszeressegéd politikai tiszt és a három nyomozó karrierjének végét jelenti. A vérmesebbek várták, hogy nyomban bedobják őket közénk. A mérsékeltebbek azt jósolták, hogy hamarost a jugoszláv határra kerülnek, ami nem jelentett nagy biztonságot. Reméltük, hogy a szökevények valamelyike eljut Bécsbe, onnan Németországba. Elsősorban Michnaiban bíztunk. A négyszáz kilométert Bécsig legyalogolja nyolc-tíz nap alatt, és két hét múlva beszámol a recski táborról valamelyik nyugati rádióban. Michnai sokunk nevét tudta; bíztunk benne, hogy bemondja őket, és feleségeink, szüleink másfél év után legalább annyit megtudnak rólunk, hogy még élünk. Elvártuk azt is, hogy az ilyen beszámoló és az ezt követő nyugati újságcikkek nyomán hazai nyilatkozatra kerül sor, mely megállapítja, hogy Recsken semmiféle fogolytábor nincsen, de ugyanakkor a bánásmód és ellátásunk lényegesen megjavul.

Néhány napig nem engedtek ki bennünket a barakkból, és az ajtót is csak akkor nyitották ki, mikor a kondért hozták. Olykor bejöttek őreink, néhányunkat összevertek, vagy hanyatt fektettek bennünket szalmazsákjainkon, és csizmáikkal mellünkön járkáltak. Mindez boldogságunkon édeskeveset változtatott. Reggeltől estig beszélgettünk: végre igazi börtönben érezhettük magunkat. Egri is megvigasztalódott, aki nem is a pofonokat fájlalta, melyeknek csíkját arcán hordotta, hanem a csomagolópapírra írt Világirodalmi nagyantológiát, melyben Theokritosztól Beaudelaire-ig és T.S. Eliotig mintegy négyszáz verset gyűjtött össze, és amelyeket motozáskor elvittek tőle. Egyetlen panaszunk az volt, hogy cigarettáink hamar elfogytak. Szuha, egy oroszlánfejű, hallgatag vidéki jegyző, aki durvaságon kívül senkinek nem mondott semmit, bírta legtovább: kenyéradagját cigarettára cserélte el. Szomszédai figyelmeztették, éhen fog halni; azt felelte, törődjenek a maguk dolgával, és gőgösen elnyúlt a szalmazsákon, miközben dühödten fújta a füstöt felhúzott térdei közé. A cigarettahiányon úgy segítettünk, hogy hosszában kettévágtuk magunk faragta fa cigarettaszipkáinkat, a nikotin levét papírra kentük és elszívtuk; mindennél pompásabb, mellbevágós cigaretták voltak ezek. Később üvegszilánkkal a faforgácsot is kikapartuk a szipkákból, azaz a szipkát is elszívtuk.

Néhány nap múlva munkára hajtottak: a koszt maradt, mint amilyen volt, viszont egyre több pofont és rúgást kaptunk. Rövidesen, mint várható volt, leváltották a táborparancsnokot, a politikai tisztet és a nyomozókat. Egy nap, a nyár közepén, a barakkok közti térségen hivatalosan közölték, hogy a nyolc közül hetet elfogtak, Michnait pedig, szökés közben, az osztrák határon agyonlőtték. A bejelentés kellemetlenül érintett bennünket, noha szót sem hittünk belőle. Majd elmúlt a nyár és elmúlt az ősz, fogytunk és gyengültünk, de javulás nem következett. Michnait egyre ritkábban emlegettük, bár reményeinket nem adtuk fel. Úgy képzeltem, hogy Csehszlovákiában magyar parasztokhoz állt be nyári munkára, két hétre itt, két hétre ott. Aztán vándorol tovább az osztrák határ felé. Valaki emlékezett rá, hogy Michnai diákkori csínyjeit beszélte el. Egy Dunamenti erdőben sátorozott, és nyáron abból élt, hogy a bokrosban ült, ahol Gibbon könyvét olvasta és az arra vetődő, legelésző libákat Róma hanyatlásával vágta fejbe. Aztán agyagban megsütötte őket. Valahogy így képzeltem őt a Duna nádasaiban; majd ősszel, ahogy csatakos ösvényeken jár, bordóvörös, kifakult mackójában, melyet eső ver; parasztlányokat csábít el útközben, kik a szénapadláson rejtegetik, aludttejjel itatják, és faluról falura adják tovább egymásnak.

Fél esztendő alatt Michnaiból legenda lett; úgy emlegettük, mint holmi mesebeli alakot, és már fantáziánk szüleményének tűnt, noha mind ismertük. Lassanként kezdtem feladni a reményt, noha szívósan ragaszkodtam a mentőangyalba vetett hitemhez. Bizonyítékokat kívántam tőle, amilyen a sorsunkban beálló, hirtelen javulás lett volna, amit ezúttal újságból reméltem megtudni. Hírszolgálatunk ugyanis, mióta a tábort kanalizálták, nagyszerűen működött. Nem szorultunk többé Gábori heroikus módszerére, hogy a bányamester zsebéből lopja ki a Szabad Népet. A tábor valamennyi csatornája közös árokba, onnét a patakba ömlött. A derítőhöz – hová az őrtornyokból nem láttak le, mert mélyedésben feküdt – az ÁVO odaállította felvigyázónak Knockét, a féllábú, majdnem teljesen süket tüzérezredest, akit nem tudtak más munkára használni; azt az embert, ki megérkezésünkkor, a recski pályaudvaron jobb karját szemöldökéhez emelte, és úgy nézett körül, mint Napóleon Waterloo előtt. Az öreg ott állt egész nap, és a kanális nyílását leste. Az internáltak világossárga, lágy ürüléke nem érdekelte: de ha barna, zsíros hurka érkezett – nyilván ávóstól származott – maradék lábára helyezte testsúlyát. Mankóját megemelte, hogy azt a nyolcad vagy negyed lap Szabad Népet célba vegye, mely az ürülék után megérkezett. A zsákmányolt újságrongyokat aztán éjjel dereka alatt megszárította, és másnap reggel zsebembe nyomta. Este Rangli széles háta mögött elolvastam, majd visszaadtam az öregnek a papírt. A szöveg nem érdekelte, de a papirosra igényt tartott, minthogy cigarettát sodort belőle.

A Szabad Népben semmit sem találtam, amit Michnaira vonatkoztathattam volna. Egy nap azonban, amikor munkából bevonultunk, szemközt a dombon, a parancsnokság épülete előtt hét összeláncolt férfi kontúrját pillantottuk meg. A szökevények voltak. Néhány perc múlva megjelent barakkunkban a Mongol nevű tizedes, és önkénteseket keresett a szökevények agyonverésére. – Ezek a gazemberek okozták a maguk nyomorúságát – magyarázta. – Rég szabadok lennének, ha ezek a disznók meg nem szöknek – Jelentkező nem akadt. A Mongol erre odalépett a magas, sárga hajú Skultéti László századoshoz, aki horgas orrával és gesztusaival római centurióhoz hasonlított; nem azokhoz, akik a Betlehem-Jeruzsálem országutat strázsálták, hanem azokhoz, akiket Marcus Aurelius választott kísérőinek. Amikor Skultéti kijelentette: inkább agyonvereti magát, semhogy ilyesmiben részt vegyen, a Mongol ágyékon rúgta, úgyhogy a volt százados összeesett. Miközben újabb áldozatot keresett, egy másik ávós beszólt: hagyja, van elég jelentkező.

Vagy tizenöten vonultak el a barakk előtt. Nagyrészt nacsalnyikok. Köztük Tamás Dezső, a főkápó, vörösesszőke, gyér hajú férfi, magános szeplőkkel szeme sarkában és nyakán. Az ÁVÓ-nak ő szállította az újabb és újabb ötleteket kínzásunkra. Puha, löttyedt hájat és pocakot eresztett, mialatt mi csonttá fogytunk. Egy Talián nevű szép arcú, drabális csempész, aki halálos gyűlölettel viseltetett mindenki iránt, aki olvasni tudott. Többször megveretett az ávósokkal, amiért esténként „destruálom társaimat, ahelyett, hogy feleségemről, a csákányról beszélnék”. Lencsés János főszakács, egy zömök, szőke bajszú mészáros, aki hajnalonként, ha talpatlan csizmában, görnyedten meneteltünk ötös sorokban a bánya felé, ott állt a konyha ajtajában, szája sarkában fityegő cigarettával. Csendes mosollyal bajsza alatt hol bennünket nézett, hol a hajnalcsillagot, mely ott reszketett a szomszédos hegyoldal fái felett. Egyik kezében gőzölgő, teli feketekávés csajkát tartott, míg a másikkal marékkal szedte a cukrot abból az ötkilós zsákból, melyben a tábor 1380 lakójának napi adagját őrizte.

– Maguk azok? – kérdezte az alhadnagy, és kiköpött eléjük. A tizenöt besúgó azonban nem zavartatta magát. Egymást biztatva, öklüket rázva és vihogva vonultak fel a sáros domboldalon, amerre a lehulló alkonyatban éppen még kivettük a hét szökevényt a nagy tölgyfa alatt. Lehajtott fejjel, megbilincselve és mozdulatlanul várakoztak. Egy óra múlva visszatértek a nacsalnyikok. Éjfél felé, a reflektorok fényében ablakunkból figyeltük, amikor előállott a rabomobil. Egymást támogatták és keservesen imbolyogva másztak fel a lépcsőn; de azért heten másztak fel.

Skultéti Lacit este az árnyékszéken láttam, amint hétrét görnyedve vért vizelt. Megesketett, hogy nem szólok senkinek; de reggel mégis átment Ács doktorhoz, aki megállapította, hogy heréjét valószínűleg amputálni kell. Lefektetni a gyengélkedőn nem tudta, minthogy tizenhárom betege volt – s ennél többet a rendelkezés értelmében nem tarthatott.

Így Skultéti Laci mellettem lépkedett a meredek ösvényen, görnyedten, de fájdalmát megfeszített arcizmai éppen csak jelezték. Tekintetem Laci arca és a hajnali ég szépsége közt tévelygett, míg a többiek, akik Skultéti kínjait nem vették észre, az eget bámulták. A szokott káromkodások és dohogások helyett ezúttal elismerő kézmozdulatokkal bökdöstek a deres fák vagy a telihold felé, vagy sóhajtottak. E sok szépség közt megfeledkeztünk a nagyobb és praktikusabb örömökről – hogy nem fújt a szél, és alig fagyott.

Fenn, a bányaszinten újabb öröm ért bennünket. A Gömör-Szepesi érchegység nagy vonulata fölött, mely mindennapos panorámánkat falként zárta le, ezúttal három, eddig ismeretlen, nagy és havas cukorsüveg ragyogott. Tizenöt hónapja szinte minden nap fent jártunk a hegyen, de ezeknek a csúcsoknak eddig nyomát sem láttuk. Hamarosan megegyeztünk, hogy az egyik a Magas-Tátra, a másik az Iglói-havasok. Hogy a harmadik micsoda, senki sem tudta.

– Akár a magyar címer három dombja – jegyezte meg Egri, miközben a szerszámosbódé előtt ácsorogtunk.

– Egy nyavalyát – vetette ellene Pokomándy Elek történelemtanár, aki valahonnan piros kockás konyharuhát szerzett, és sálként hordta a nyakában. – A magyar címer dombjai zöldek és egymásba érnek, ezek fehérek és külön állnak.

– Róbert Károly király pecsétjén fehérek voltak és külön álltak – replikázott Egri.

– Nagy Lajos pecsétjére gondolsz, azzal téveszted össze – jegyezte meg Pokomándy rezignáltan, s a nagykalapácsa után nyúlt, melyet a szerszámos kiadott az ablakon. – Egyébként – fordult meg elmenőben a három halom Nagy Lajos pecsétjén is egybeért.

– Maguk is egybeérnek – sipította egy cérnavékony hang. Wipla jelenléte senkit sem ért váratlanul: pacsuliszagát azóta éreztük, mióta a körletből kivonultunk. Szaglóérzékünk tanúsága szerint mintegy száz méterről követett bennünket. Annyira biztosak voltunk, hogy meg se fordultunk; még azt is tudtuk, hogy a Wipla jár mögöttünk, akit az ávósok közös pacsuliszagába vegyülő avas hajolajszaga különböztetett meg a többitől.

– Ossza be őket, Talián – folytatta a cérnavékony hang. – Aztán mozogjanak, rablók.

Elhallgattunk. A kőtörők átvették kalapácskötegeiket, a fejtők a csákányt és a lapátokat, a rakodók a vasvillákat. Egri, én és vagy tízen nem kaptunk szerszámot. Közben a pacsulifelhő eltávozott; Wipla bevonult kunyhójába a kályha mellé. Tavasszal egy falujabelitől megtudtuk valódi nevét, meg azt, hogy igazi fogait még 1945-ben, egy kocsmai verekedés alkalmából verték ki szódásüveggel. Ennek ellenére megmaradtunk amellett, hogy platinaszerű műfogai miatt továbbra is Wiplának hívjuk.

Talián Egri Gyurkával osztott párba: követ kellett hordanunk a törőkhöz. A beosztásnak mindketten örültünk, minthogy a kőhordás módot adott, hogy beszélgessünk. Ráadásul a bányaszint végén, nagy kupac mögött kellett rakodnunk, vagyis minden rakodásnál pihenhettünk, akár két-három percig is. A kőhordást kettesben Isten ajándékának, legfőbb boldogságnak tekintettük; „a legkellemesebb beosztásnak a legkínosabb szituációban”, mint ahogy Egri szokta mondani.

– Állapodjunk meg, miről beszélhetünk – kért, miközben megragadtuk a trógli rúdjait, és elindultunk kőért. Egri szeretett programot csinálni, és szigorúan ragaszkodott a betartásához. Emiatt gyakran csúfoltam, mert szellemi tervgazdálkodásnak tekintettem az ilyesmit; holott nézetem szerint az ember szellemi szükségleteit éppoly kevéssé lehet meghatározni, mint a testieket, mert az embertől, az alkalomtól és pillanatnyi hangulatától függenek.

– Miről beszéljünk? – kérdeztem udvariasan. Már majdnem azt mondtam: „szerinted hány szótag költészet kell az embernek naponta?”, de meggondoltam magam. Nagyon szerettem Egrit, és nem akartam megbántani.

– Kezdd ott, amiről tegnap este beszéltél, amikor a barbár király szavait idézted Platón Khármideszéből. A lelket bizonyos megbeszélések gyógyítják! Aztán mesélj valamit Afrikáról, az afrikai nyárról… Olvastad Aragon könyvét a Kommunista Emberről? Igen? Nagy marhaság, mi? Beszélj erről, hadd röhögjünk… Aztán folytathatnád azzal, amit múltkor említettél. Hogy milyen regényalakokba voltál szerelmes.

Letettük a tróglit a hóba és körülnéztünk. Ez volt mai rakodásunk színtere. Ideálisabb helyet aligha találhattunk: kétoldalt félkörben a sziklafal; előttünk hatalmas sziklakupac, féloldalt a szakadék. Ávós vagy hajcsár ide be nem lát. Letérdeltem a hóba, s hirtelen megéreztem, milyen fáradt és gyenge vagyok. Egri állva maradt, nyakát előreszegte, és mosolygott.

– Kezdjük a beszélgetést – ajánlotta, amikor megraktuk a tróglit kővel, és elindultunk. – Csak két óra időnk van.

– Hogyhogy kettő? Tizenkettő – fordultam hátra.

– Minden relatív – magyarázta Egri. – Nyeste Zoli tegnap előadást tartott az idő relativitásáról. Ha olyan űrhajóban ülsz, mely megközelíti a fény sebességét, és elindulsz valamelyik állócsillag felé, a szíved lassabban ver, az óra lassabban jár. Négy év múlva visszafordulsz, és nyolc év múlva itt vagy megint a földön. De a földön közben ötven esztendő múlt el. De csak nyolc évvel lettél idősebb.

Imbolyogva jártunk a hepehupás talajon. Tudtuk, nem bukhatunk fel. Nehéz rakományunk odaragasztotta talpunkat a földhöz, mintha érclábakon járnánk. Mikor lefordítottuk a terhet a kőtörőknél, hátraszóltam Egrinek:

– Jó, de mi köze mindennek a mai munkanaphoz?

– Az idő nemcsak objektíve relatív, hanem szubjektíven is. Ha másvalakivel kell követ hordanom, a nap negyvennyolc óra hosszú. Ha veled vagyok, kettő. Nem kezdenéd Platónnal?

Ledobtuk a tróglit, és mellétérdeltünk. Néhány méterre tőlünk különös alakú andezitszikla állt ki a hóból, mint egy tömör, monumentális íróasztal, a főnök asztala. De mintha egy szeszélyes óriás belerúgott volna: oldalnézetben rombusszá torzította, de a teteje téglalap alakú és tükörsima maradt. Michnaira gondoltam, amint havas bozótban bolyong, és lehullott mogyorókat keresgél. Mind lyukasak, és dühösen elhajítja őket. Nem akartam Platónról beszélni; az volt az érzésem, hogy Egri eltúlozta előző esti szavaim értelmét. Nem akartam vitázni, egyszerűen azért, mert testileg túlságosan gyengének éreztem magam, és ábrándozáshoz volt kedvem.

– Inkább a regényalakokról mondok valamit, akikbe szerelmes voltam – jelentettem ki.

Előreengedtem Egrit, én meg a trógli mögé álltam. Mindig az beszélt, aki hátul járt. Az első fordulóban a Karamazov testvérek Grusenykájáért rajongtam. Leborítottuk a követ, és visszasiettünk rakodóhelyünkre. A kupac mögött rátértem Gytonra Trimalchion Lakomájából. A harmadik fordulónál feljött a nap, és amikor a kupac mögé térdeltünk, örvendetes meglepetés fogadott: az íróasztal alakú, kék kövön szalamander napozott. Szerettem ezt a szép, fekete-sárga, lassú gyíkfajtát, mely oly gyakran tűnt fel a sziklák repedései között. A legjobban azt kedveltem, ahogy lassú mozgásuk közben felemelik, és a levegőben felejtik mellső végtagjukat. Lábuk ilyenkor egy csecsemő kinyújtott, gyámoltalan kezéhez hasonlított.

Néhány forduló után kifogytam regényalakjaimból, és áttértem Botticelli Vénuszára, Nofretetére a kairói múzeumból és a kyrénei fejetlen Aphroditére, akikbe mind szerelmes voltam.

– Képzeltél-e fejet Aphroditéhez vagy testet Nofretetéhez? – kérdezte Egri.

– Soha – válaszoltam mély meggyőződéssel.

Valahányszor visszatértünk a rakodóhelyre, örömmel állapítottuk meg, hogy a szalamanderünk még ott napozik a kék szikla tetején. Számoltuk a fordulókat. A tizenkettedik után hosszabban pihentünk. Amikor a tizenhatodik rakományt vittük, meghökkentő látvány tárult elénk. A bányaszinten dolgozó rabok mintha kővé dermedtek volna: a kőtörők kalapáccsal a kezükben mozdulatlanul álltak, csakúgy, mint a talicskázók, a sínrakók. Valamennyien egy irányba, a bányaszint vége felé fordultak, csupán Szuha, az oroszlánfejű jegyző, aki kenyéradagját cigarettára cserélte el, mozgott a tablón. Kimért léptekkel ment a hóban az erdő sarka felé.

– Szuha! Hova megy? Nem tudja, hogy nem hagyhatja el a munkahelyét? Jöjjön vissza, mert szétrúgom a picsáját – üvöltötte Talián.

De Szuha nem hederített rá. Derűs biztonsággal sétált a hóban. Járása, mozdulatai nem hasonlítottak a mienkéhez, még fejét sem lógatta rabmódra. Régi énjéhez, a szabad emberhez hasonított, akit nem ismertem. Úgy járt, ahogy jegyzőkorában sétálgathatott téli délelőttökön a szűz hóban. Méltóságteljesen és nagyokat szippantott a friss levegőből. Olykor szórakozottan pillantott csizmája orra elé, mintha a hó mélységét vagy keménységét akarná megállapítani. Talán húsz lépést tett, aztán hangtalanul összeroskadt.

Néhány pillanat múlva Talián is ott termett. – Engem akar becsapni, vén parasztnyúzó? Nekem hiába szimulál! – üvöltötte és belerúgott. A jegyző nem mozdult. Talián néhány pillanatig tanácstalanul nézte, majd vállára emelte az élettelennek tűnő testet – nacsalnyikok dupla fejadagot ettek, és nem dolgoztak –, és futólépésben hozta vissza.

– Musza, B. Rácz, Czebe, Jónás! Vigyék le a rablót a kórházba! Jelentsék a törzsőrmester úrnak, összeesett. Mit bámészkodnak? Indulás! Maguk pedig – fordult a többihez – mit várnak? Egész nap nyavalyognak és siránkoznak, mint a fürdős kurvák! Mi kell? Még senki sem fordult fel maguk közül. Senki, senki! – hörögte és körülnézett, mintha tetszésnyilvánítást várna.

Még két fordulót tettünk meg; nem is pihentünk, és a szalamanderről is megfeledkeztünk, amikor vagy hetven kiló kővel nyolcadszor tértünk vissza, Pokomándy, a történelemtanár felemelte karját. Ez azt jelentette, borítsuk le nála a rakományt, beszélni akar velünk.

– A fiúk visszajöttek – súgta. – Ács azt mondta, menthetetlen. Defatigáció.

– Hogyhogy defatigáció? – kérdezte Egri.

– Éhhalál. Az itteni etiketthez tartozik, hogy semmit sem szabad néven nevezni – magyarázta Pokomándy.

Egy ideig újra szótlanul hordtuk a követ. Végül Egri megjegyezte, hogy bármilyen sajnálatos is a jegyző halála, részint őt magát terheli a felelősség. Aki kenyerét cigarettára cseréli el, éhen hal; mi nem cseréljük el a kenyerünket cigarettára, következésképpen nem fogunk éhen halni. E vigasztatás után azt ajánlotta; gyújtsunk rá a következő forduló után, mégpedig a tűznél, ahol Talián melegszik. A rágyújtás volt a munka megszakításának egyetlen legális módja, illetve az a három-négy másodperces megállás a tűznél, melyet eltűrtek. Különben még vizelnünk is úgy kellett a tróglival kezünkben, a trógli drótjával nyakunkban, mint a befogott lovaknak; ha pedig nagyszükségre kéredzkedtünk, le kellett másznunk a hányón. Az erdőszélen rúdon gubbasztottunk a latrina fölött, ahol mindig ült egy spicli, aki megfigyelte, mit beszélünk. A Dücskő nevű ávós közlegény nemegyszer a fák közé rejtőzött, és a fenekeket leste, nem orvul, azaz a pihenés kedvéért ültünk-e a rúdra?

A fél cigarettától jókedvre derültem, és visszafelé menet eszembe jutottak elfelejtett szerelmeim: Diana de Poitiers; a szőke Lucretia Borgia, ahogy Pinturiccio freskóján látni, VI. Sándor pápa angyalvári szobájában; a szép kurtizán, Madame Sabatier, Baudelaire szerelme; Tiziano Dianája; Furini Magdolnája; Giorgione Vénusza… A szalamander még mindig ott napozott a kövön. Térdre estünk az arasznyi hóban, és folytattam áradozásomat. Talán negyed óráig beszéltem már, mikor eszembe jutott: a világ nőihez sincs és nem is lesz több közöm, mint ezekhez; annyi közöm van hozzájuk, mint kísértetnek a pásztorórához. Negyvenöt kilót sem nyomok; bordáim ócska deszkakerítéshez hasonlítanak; szívem úgy dobol át rajtuk, mint az ideges ököl; nyolc hét, tíz hét, és itt halunk éhen valamennyien.

– Más festményekbe nem voltam szerelmes – fejeztem be kurtán.

A nap azonban túlságosan szépen sütött. A szalamander kidugta hosszú nyelvét, a hóréteg alatti agyag lágyan fogta körül térdünket, és Egri nem értette hirtelen hangulatváltozásomat.

– Helyes – mondta. – Beszélj akkor Aragon könyvéről. Mit írt ez a barom a magasabb rendű erkölcsről?

– Mit is írt – gondoltam automatikusan. Behunytam szememet, és magam előtt láttam Aragon arcát, amilyennek tizenkét év előtt Párizsban láttam ezt az egyébként rokonszenves arcot. Mit is mondok néki, ha meglátom? És érdemes lesz-e rá időmet pazarolnom? De érzelmeim túl hevesek, képzeletem túlságosan áradozó volt, semhogy a tárgynál maradhattam volna. A Concorde teret láttam Aragon vonásai mögött, az autókat, amint körbeforogtak a szökőkút körül, lányokat, taxikba ülő idegeneket és siető diákokat. Aztán újra az autókat, amint forognak örökkön-örökké a Place de la Concorde-on, függetlenül attól, hogy élek-e vagy sem. Még mindig nem nyitottam ki szememet, és egyre a Concorde teret láttam, az obeliszkkel szemem fókuszában, miközben a decemberi, bámulatosan meleg nap fényét éreztem az arcomon. Abban a pillanatban megcsapott a pacsuliszag, élesen és irgalmatlanul, mintha szalmiákos üveg fölé dugtam volna orromat.

Kinyitottam a szemem, és Egri rémült pillantásával találkoztam. Késő volt. A sziklafal mentén, vagy húsz méterre Wipla közeledett. Nagy, hegyes, rózsaszínű orrát a levegőbe fúrta, tátott száját egyenest ránk meresztette. Noha heves félelmet éreztem, eszembe jutott, hol láttam ezt a középkori arcot. Németalföldi festők képein; római zsoldosokhoz hasonlított Krisztus keresztje alatt. Nem a gonosz képűekhez, akik Krisztus köpenyére vetnek kockát – inkább a közönyösekhez, akik a háttérben bámészkodnak.

Kezében szekercét lóbált: vészes előjel! Ha beérné a lehordással, már ordítana. Nem kétes, hogy hasba rúg bennünket; hasba rúg, és utána felpofoz. Rémületünkben arról is megfeledkeztünk, hogy felálljunk. Holott a pihenés miatt rugdos össze bennünket, és még jobban fölbőszítjük, ha a földön maradunk.

Mikor közelünkbe ért, egyszeriben észrevette a szalamandert. Megtorpant közvetlenül a kék, íróasztal formájú szikla mellett, talán két méterre tőlünk. Úgy állt, hogy profilját láthattuk, nagy és boldog vigyorával. Még sohasem találkozott szalamanderrel. Nézte, kíváncsian és elégedetten. A váratlan fejleményre mi is ott maradtunk a földön. Fáradtak voltunk, és tudtuk, hogy Wipla egyszerre csak egyetlen jelenséget tud figyelemmel kísérni. Vagy a szalamandert bámulja, s akkor nyugton maradhatunk a havon, vagy otthagyja a gyíkot, és akkor úgyis mindegy.

Az őrmester még mindig a szalamandert nézte, nyitott, remegő szájjal és elbűvölten. Még szokott, egyenes, botszerű tartása is megváltozott: előrehajolt, állát behúzta, nyaka meggörbült. Kifogástalan szabású köpenye lapockájánál három nagy ráncot eresztett. Most egyszeriben a kíváncsiság jelét mutatta: úgy hajolt a gyík fölé, mint tudós a mikroszkópra. Ismerkedik a világ jelenségeivel – gondoltam –, jó jel.

Az őrmester hirtelen felemelte szekercéjét, és anélkül hogy boldog, révült mosolya eltűnt volna ajkáról, csuklója kurta mozdulatával levágta az állat jobb mellső lábát. A vágás helyén skarlát félgömb jelent meg, majd elnyúlt elliptikus vércsepp látszott, mely himbálódzni kezdett, mint a szappanbuborék. Végül olyannak tűnt, mintha piros olajfestéket nyomnának ki tubusból; a gyík jobbra fordította fejét, féloldalt hajolt, és kíváncsian, értetlenül bámulta tulajdon lába helyét.

Egri válla megrándult. Hogyan tartsam vissza? Ha neki akar ugrani az ávósnak, hasztalanul vetem magam közébük. Egri erősebb nálam, nem tudom visszatartani.

– Ne halj meg a szalamanderért – súgtam, oly halkan, hogy feltehetően nem hallotta. De tán jobb így; elvégre mindketten régen egyetértettünk, hogy egy szalamanderért is meg lehet halni: mi több, a szalamander megsebesítése fájdalmasabban ért, mint Szuha halála. Valószínűleg Egri is hasonlóan érez. Minden maradék erőmet ajakmozgásomba, ajkam mozgásának szuggesztivitásába vetettem, hadd értse meg: nem akarom, hogy nekimenjen Wiplának. Egri mereven rám pillantott, aztán felsőtestét hátraeresztette csípőjén.

Az ávós néhány percig még a vérző állatot bámulta, majd újra megemelte szekercéjét. Most nem csuklóból, hanem könyökből ütött, és egyetlen szakszerű mozdulattal tőből lemetszette az állat mellső bal lábát. A lemetszett láb nagy ívben ugrott le a kék andezitkőről. Apró lyukat vert a hóban, közvetlenül előttünk. A gyík leeresztette nyakát a kőre: feladta a hasztalan küzdelmet.

Abban a pillanatban, mikor az állat összeesett, Wipla kiegyenesítette derekát; köpenye három ránca kisimult lapockáján. Felénk fordult, és szórakozott pillantással végigmért mindkettőnket. Egyikünk sem moccant. Összeszorított térdeink, mint a kilőtt tankok eleje, mélyen befúródtak a puha agyagba. Ráérek felkelni, gondoltam, majd ha rám kiált. Aztán pofozhat, vagy ha úgy tetszik neki, lerúg a hányóról. Talán ki is töröm a karomat vagy a lábamat, és hat hétig fekhetek a gyengélkedőn. E perspektíva annyira megörvendeztetett, hogy minden másról elfeledkeztem, és révedezve bámultam közvetlenül magam elé, a hóba, mely fodros, puha gallérként simult térdem köré.

Wipla nem szólt semmit. Elindult a sziklák irányába, oda, ahol a kékes árnyékban valamivel magasabban állt a hó, és keményebb maradt, mint a napon. Szétterpesztette lábát, és két kezével kaparni kezdte a havat csizmája orra elé. A kupacból nagy, szép golyót formált. Amikor elkészült, szeme elé emelte a szinte tökéletes gömböt, és megcsodálta. Hosszadalmasan célzott, és riadt arckifejezéssel dobta felém. Majd boldogan elmosolyodott, amikor a hógolyó pontosan úgy talált, ahogy kiszámította: éppen súrolta vállamat, és továbbrepült a szakadék felé.

Még mindig térdeltünk, amikor az őrmester elindult a sziklafal mellett. Mintegy húsz méter sugarú félkört írt le köröttünk. A szakadék legszélén, a másik oldalon jött visszafelé, gyorsan és könnyed léptekkel a hepehupás talajon. A panoráma – Észak-Magyarország hegyláncai – élesen rajzolódtak ki a tiszta levegőben, közvetlenül dereka mögött, ott, ahol pisztolytáskája lötyögött. Úgy tűnt, mintha a pisztolytáska végigszánkázna a Gömör-Szepesi érchegység kúpjain és lejtőin; a táska bőrtokjából, a duzzadt lebernyeg alól kandikált a tusa unott acélszíne. Így ment végig a szakadék peremén, profilját mutatva. Profilja mögött már nem voltak hegyek: arcának a téli ég rezgő, rezignált kékje szolgált hátterül. Nagy, hegyes, rózsaszín orrát a levegőbe fúrta; szája most is tátott volt. Úgy tűnt, mintha allegorikus figura lenne, de a kék eget nemcsak jelképesen, hanem ténylegesen is enné; enné és nyelné, nyelné és enné. Egy pillanatra a Magas-Tátra fehér kúpja villant meg platinaszínű fogai között, mint egy tölcsér vaníliafagylalt, aztán azt is benyelte; továbbsietett őrbódéja felé, hogy szalonnát süssön magának tízóraira.

 

*

 

Az alkonyat aznap alig különbözött a hajnaltól. Az erdő alaposan megritkított fái között az inkább hegyes tojás formájúnak, mint félgömb alakúnak tűnő égbolt úgy borult fölénk, sőt körénk, mint kék kristályból faragott, áttetsző kupola. A munkát már lekongatták; vállunkon nagy fahasábokkal – valamit mindig kellett cipelnünk, hogy üresen ne járjunk – vonultunk lefelé, a táborba. Előttem ketten a tojáslikőr receptjén vitatkoztak. Musilla, egy apró termetű, idősebb szociáldemokrata tisztviselő azt állította, hogy odahaza a tojást héjában szokta beletenni az alkoholba. Amikor feleségének tüdőbaja volt, az orvos azt tanácsolta: etessen vele minél több meszet. – Ezért itattam tojáslikőrt szegénykémmel – magyarázta. – Huszonnégy tojás héja volt minden egyes liter likőrben, Isten engem úgy segéljen – tette hozzá büszkén, és megnyalta ajkát.

– Agyadra ment az éhség, Musilla szaktárs – állapította meg Torma bácsi, egy öreg esztergályos, akit azért fogtak le, mert egy taggyűlésen megkérdezte: szocializmus-e már ez, vagy lesz még rosszabb is? – Nem kevertél te tojáslikőrt odahaza, Musilla. Lementél a boltba és megvetted.

– Esküszöm, nem. Jól megmostam egy tucat nyers tojást, és beállítottam őket alkoholba, ahol feloldódtak, aztán…

– Az alkohol nem oldja a meszet.

– Miért ne oldaná? Fogadjunk. Szabadulásunk estjén fizetek.

– De nem tojáslikőrben – nevetett Torma bácsi. – Azt a kotyvalékot nem iszom. Tíz liter balatoni fehérben, ha megérjük.

Hátramaradtam. A tojáslikőrt utáltam, akár Torma bácsi; de most megittam volna. Nemcsak gyomrom éhezett; egész testem kívánta az ételt. Képzeletemben mind a tíz ujjamat ragacsos tojáslikőrbe mártottam, majd a bokámat is, mely kerek cuppanós nyomot hagyott a folyadékban, mint a nedves homokon. Tojáslikőr folyt a Kékes tetején, ahol a lemenő nap nyomán sárga tócsa maradt a hegycsúcs fái között. A fenyőfa odvából, mely mellett elhaladtam, a gyanta úgy lógott ki, mint a tojáslikőr; csipás szemem sarkához kaptam, s úgy éreztem: már onnét is folyik.

Hiába kerestem segítséget. Még Rangli és Berzsenyi is, akiket beértem, ugyanezt a témát nyúzták. Máskor megvetéssel „végy egy tűzálló tepsit” gyűjtőnevén szoktuk emlegetni a főzőcskét. Még szerencse, hogy nem recepteket cseréltek ki.

– Ha hazamegyek – lelkendezett Rangli –, édesanyámmal első este kedvenc ételemet főzetem meg. Risotto à la Milanesét. Húsz kilót, lavórban. Nem olyan nyomorult lavórban, mint amilyeneket manapság használnak. Nagy, mosdószékbe süllyeszthetőben, melyekben ősapáink mosakodtak egyszer egy évben, karácsony előtt…

– Pfuj – vágott közbe Berzsenyi. – A minőségi koszt mellett szavazok. Első este odakint három barátomat akarom meghívni. Veszek nyolc snepfnit, párosával beteszem őket négy fogoly hasába, a négy foglyot két fácánba, a fácánt egy vadnyúlba. Az egészet jó, húsos szalonnába csomagolom. Melléje birsalmakompótot adok, hozzá Chablis bort. Utána sajtpudingot…

Eszembe jutott, hogy Berzsenyi nem tudja: odakint nem kap Chablist, sem snepfnit, sem foglyot, sem fácánt, legfeljebb nyulat, ha szerencséje van. Még hátrább maradtam; most Egri hangja ütötte meg a fülemet. Elég vad modorban vitatkozott egy Fürst nevű fiatal férfival, a külkereskedelmi hivatal volt tisztviselőjével. Egri kedvelte Fürstöt, de most lekezelte, mert Fürst kiábrándult már vallásából, de még ragaszkodott a teológiához.

– Próbálj ideológia nélkül élni, talán sikerül – csattant fel Egri hangja. – Ha pedig nem érdekel, hogy mit beszél Faludy a platóni ideákról, úgy maradj a cuccodon este.

– Dehogynem érdekel. Csak – tette hozzá Fürst mélabúsan – rettenetesen reakciósnak tartom. Én materialista vagyok.

– Hogy érted ezt?

– Szégyenlem megmondani, de a magam részéről egy csajka csirizes, bükkönyös és kavicsos babfőzeléket a hasamban többre tartok minden plátói ideánál.

– Helyes – mondta Egri. – Akkor vond le a konzekvenciákat.

– Miféle konzekvenciákat?

– Súgj be minket az őrmesternél, hogy reakciós beszélgetéseket folytatunk. Aztán vedd fel árulásod jutalmat, a csajka babot. A materializmusnak megvannak a maga konzekvenciái, öcsém.

Közbe akartam szólni Fürst érdekében, aki rémülettől dülledt szemmel nézte Egrit. Közben Gyurka is megszánta áldozatát, és nyájasan magyarázni kezdte, hogy beszélgetéseinket nem ilyen vagy olyan téma kedvéért tartjuk – hanem a puszta beszélgetés kedvéért, ami megvéd az elállatiasodástól.

– Egyébként – folytatta –, kár a dialógusainkat fitymálnod. Ezek a dialógusok immunizálnak bennünket a tífuszbaktériumok és a tüdőgyulladás ellen. Ezt nem foghatod fel, mert az ideológia paralizálja az agyadat. Hidd meg, régen a föld alatt leszel a materializmusoddal, amikor mi vígan beszélgetünk még a meszesgödör felett, ahol fekszel.

Újra közbe akartam lépni, de a belső körlet kapujában a farakáshoz értünk, ahol mindenki ledobta terhét, s a tolongásban elvesztettem kettőjüket. Voltaképpen nem is Fürstöt kívántam megvédeni, mint Egrit megpirongatni. Némileg önmagamat is felelősnek éreztem. Előző este ugyanis barbár király szavait idéztem Platón Khármideszéből: „A lelket bizonyos megbeszélések gyógyítják.” Most töredelmesen meg akartam vallani Egrinek, félreértett; a tífuszbacilus ellen semmilyen beszélgetés nem véd meg.

A barakk bejáratánál elkapott Borostóbi Jóska, a hatalmas, vállas, közel két méter magas volt nyíregyházi városi tisztviselő, akinek helyét Ács doktor egy esztendővel ezelőtt az első halottak közt jelölte ki. Esti szimpozionunk egyik legértelmesebb résztvevőjét szerettem benne: keveset, röviden és megfontoltan beszélt. Valahányszor aludni akartunk térni, azt ajánlotta: maradjunk még, és új, vonzó témával állt elő.

– Szeretnék négyszemközt beszélni veled, Gyurka – mondta és félrehúzott a barakk falához. Felnéztem rá: szokott nyugalma most sem hagyta el, de ez a nyugalom erőltetettnek tűnt. Arca az utolsó huszonnégy órában elváltozott, anélkül hogy e változás jeleit egykönnyen meg tudtam volna állapítani. Kissé hegyesen kunkorodó bajsza, vidékiesen rózsás arcszíne a régi maradt, de mintha állkapcsa görcsösebben, merevebben mozgott volna beszéd közben, és mintha szeme fénye, vagy pontosabban: az az energia, mely az emberek pupillájának közepéből sugárzik, elhalványodott volna.

Arról beszélt, mennyire becsüli személyemet, és mennyire érdekelték őt esti beszélgetéseink. Körülményesebb volt a szokottnál. Azt feleltem, hogy beszélgetéseink általában nem haladják meg a serdültebb kamaszok disputáinak vagy a népszerű tudományos előadások színvonalát.

A patak túloldalán, százötven méterre tőlünk, a kórház előtt vagy ötvenen várakoztak orvosi kezelésre: többnyire a hóban ültek, vagy görnyedten támaszkodtak a kórház falához. Öt ember, derékig nekivetkőzve, pléhlavórokban mosakodott a barakk előtt. Én voltam a hatodik e társaságban, és már alig vártam, hogy csatlakozhassak. Aztán a levegőbe szagoltam, hogy a konyha füstjéből kitaláljam a vacsorát. Ma sem kapunk többet 1200 kalóriánál.

– Gyurkám – mondta Borostóbi –, elhatároztam, hogy beszélgetéseitekben nem veszek többé részt. Tegnap este rádöbbentem, amiközben Platónról magyaráztál, hogy elvesztettem érdeklődésemet szellemi dolgok iránt. Ne az én számlámra írd, hanem a körülményekére… Azt gondolom: inkább többet alszom, és kevesebbet gondolkozom. Áttérek az algák életére. Addig, míg a dolgok nem javulnak – tette hozzá kényszeredett mosollyal. – Igen – folytatta bizonytalanul. – Áttérek a víz alatti algák életére.

Még egy pillantást vetettem rá. Az volt az impresszióm, hogy ennek az embernek meg kell halnia. Nem testi okokból, mint ahogy Ács jövendölte, hanem azért, mert megadta magát a halál gondolatának. Gyáva módon – gondoltam bosszúsan. Aztán magam elé néztem, és elfeledkeztem Borostóbiról, aki még mindig ott állt előttem: nyilván várta, hogy elhatározása megmásítására biztassam. Ez eszembe se jutott: azon töprengtem, hogy öt perccel ezelőtt Egrit akartam lehordani transzcendentális álláspontjáért, holott titkon én is ezt az álláspontot vallom. Aki nem beszél Platónról, annak meg kell halnia. Keats verseinek szavalása immunizál a tífuszbaktériumok ellen. Borostóbi eltűnt; a barakk felett az Esthajnalcsillag ragyogott. Kész őrültség – jutott eszembe, és bementem a lavórért.

Egy ideig révedezve hevertem a szalmazsákon. A villanykörte gyatra fénye elé a gerendákon lógó köpenyek árnyat vetettek, mint a napfogyatkozás árnykúpjai; ahogy félig hunyt szemmel feküdtem, úgy tűnt, mintha a szemközti ágysor felett boltozatos, kopasz csecsemőfejjel és Buddha módjára keresztbe font lábbal maga a megszemélyesített Éhhalál gubbasztana. Le kéne szállnom az ágyról, hogy Borostóbihoz menjek, és elhatározása megmásítására bírjam, ez a kötelességem. Aztán Rilke három sora jutott eszembe: „az elveszőt a föld magára hagyja / elűzi őt önnön házától atyja / s nem nyílik néki soha anyaöl”, s hagytam az egészet. Az éhséget ezúttal gyomromban és nyelőcsövemben is éreztem. A lógó, szakadt és piszkos köpenyekről a Grande Armée oroszországi visszavonulását asszociáltam. Napóleon katonáinak uniformisa kék és piros volt, nem khakiszínű, mint a miénk; de talán a berezinai átkelés után az ő köpenyeik is kifakultak. Risotto à la Milanese, és Henri Stendhal Milanese – ismételgettem. Miért íratta a Grenobleban született Stendhal ezt a hazugságot sírjára? És miért gondolok Stendhalra? Azért, mert ugyanilyen köpenyegben járt a napóleoni hadak nyomán, amikor Moszkvából visszavonultak. Mit csinált? A katonákat vigasztalta? Eszébe sem volt! Hideg vízben mosakodott naponta, akárcsak én, és jegyzeteket készített. Nem törődött vele, ki mikor hull el, még azzal sem, hogy vele mi lesz; a fő a készülő mű; a többi nem érdekes.

Minden hatodik ember fél tucat inget kapott a barakkparancsnoktól, hogy szétossza őket, így én is; barátaim máskor alig várták, hogy friss inget húzhassanak, de most egykedvűen hevertek mellettem, úgyhogy rákönyököltem az ingekre, s eszembe se jutott, hogy szétosszam őket. Szárított krumplit kaptunk vacsorára, melyet nylonnak hívtunk, s amely a szakértők szerint legfeljebb 340 kalóriát tartalmazott. Ez még jobban elkeserített minket.

Hirtelen Jónás Pali sima, okos arca tűnt fel a bokámnál. Most jött kezelésről a kórházból, s Ács doktorral is beszélt. Szuha meghalt; azonkívül délelőtt egy orvos őrnagy járt itt Vácról, a tábor és a váci fegyház egészségügyi felügyelője. Ács megmutatta néki a holttestet, és lelkiismeretére apellált. Az őrnagy a vállát rángatta, s azt felelte, hogy kolbászt receptre felírni nem tud. Forduljon Ács Churchillhez segítségért.

Jónás szavai felráztak apátiámból. Felültem és szétnéztem. Garamvölgyi a lábamnál kuporgott, az ingeket bámulta a könyököm alatt. Egri összehajtott, lexikonnagyságú papirost szedett elő a zsebéből. Cementeszsák volt; lopásáért gúzsba kötés járt, minthogy a gyár még az ÁVÓ-nak sem szállított addig cementet, ameddig a papírzsákokat vissza nem kapta. Egri cigarettát sodort hármunknak. A cementpapírt az igazi cigarettapapírnál is értékesebbnek tekintettük jó ízéért, s mert lassan égett. Rangli csajkával hóna alatt érkezett, és gyorsan feltette a gerendára; a spicli jutalma! A konyha mögötti pajtában kapta besúgásért. Vagy egy héttel azelőtt éjjel megvallotta, hogy az éhhaláltól való félelmében lett besúgóvá, de engem nem árul be. Az alvó Egri fölött beszélgettünk a sötétben; azt válaszoltam: ne higgye, hogy ezért mentőtanúja leszek, vagy akár a kisujjamat mozdítom az érdekében, ha fel akarják húzni. Azt felelte, számol vele. Pár perc múlva, mikor félig már aludtam, áthajlott Egri fölött, és kinyújtott bal kezemet csókolgatta, miközben könnyei folytak. Mellem és jobb felsőkarom megborzongott; de olyan fáradt voltam, hogy már nem tudtam kezemet visszahúzni.

Megnéztem az ingeket: egy fehér volt és öt tarka, az utóbbiak egyikén szakadás látszott. Találomra osztottam szét barátaim között, akik közömbösen a hátuk mögé gyűrték őket. Aztán szemügyre vettem a nekem maradt inget. Első pillantásra megállapítottam, hogy Kenedi fehér pettyes, rózsaszín inge került hozzám, amelyet a kistarcsai szűrőben hordott, a jellegzetes, jobb oldalra felvarrott zsebbel, ahová monokliját szokta volt ejteni. Az ing bal oldalán, a zsebbel egy magasságban szakítás látszott, mellyel a hatósági orvos az akasztott ember ingét feltépi, hogy sztetoszkópját szíve fölé helyezhesse. A szakítás függélyes volt és vízszintes, mint egy derékszög két szára, úgyhogy a tépésen keresztül a szomszédos ágysorra láttam.

Egy órával később tizenketten szorongtak köröttem a sötétben a szalmazsákon. Másfél esztendeje egyelten estét sem mulasztottunk még; de ezúttal oly fáradtak voltunk, hogy Szuha halálhíre nélkül aligha ülünk össze. De a halálfélelem mellett az ellenkező indulat is dolgozott bennünk; mintha csak tiltakozó gyűlésre érkeztünk volna a halál ellen, ha csak pózból, avagy azért, hogy erkölcsi bátorságunkat fitogtassuk. Amikor a köröttem térdelő, guggoló és kuporgó barátaim közt felültem, a római szarkofágok jutottak eszembe, melyek oldalán a megboldogult reliefje látható, amint felül halálos ágyán, családtagjai és barátai körülötte szorongó körében, hogy letűnt életéről, elveiről és tapasztalatairól elbeszélgessen, mielőtt végleg hátradőlne lepedőjének ráncai és az elmúlás alattomos víziói közé. Még nem vettem részt a beszélgetésben: folyton Kenedi járt a fejemben. Amióta tudtam, hogy felakasztották, valószerűtlen figurája egyszeriben realitást kapott. Arra gondoltam: minden bizonnyal csak játszotta a kémet, nyegleségből és ostobaságból, előttünk és mások előtt; addig játszotta, míg felkötötték.

Barátaim a nyugati intellektuelekről társalogtak. Sztáray Zoltán, egy fiatal szociológus a francia és olasz intellektuelek frusztrációjára és tudatlanságára, majd a nyugati kultúra öngyilkossági komplexusára terelte a szót. Aztán Jean-Paul Sartre-ról beszélt, aki mint filozófus annyi új gondolatot pendített meg vagy mondott ki végül, míg írónak hazug, nyakatekert és megvásárolható. Vér Zoltán, a hetyke bajszú újságíró, aki Cyrano de Bergerac XVII. századi legénybajtársaihoz hasonlított, és már öt esztendeje ült különböző börtönökben semmiért, felszólított: védjem meg a Nyugatot e rágalmak ellen. Nem reagáltam.

Jónás Pali, az egyetemi ifjúság volt vezetője bevallotta, hogy nemrég még ő is a baloldali intellektuelek e kategóriájához tartozott, akik azzal az altruista elgondolással szolgálnak egy eszmét, hogy az őket ugyan kiirtja, de az emberek többségét majd boldoggá teszi. Jónás vigasztalására Sztáray megjegyezte, hogy a messiási pretencióval politizáló baloldali intellektuel és az amatőr öngyilkos korunk jellegzetes típusa. Erre Garamvölgyi Janika lakonikus előadásban ismertette Égalité Fülöp orleans-i herceg történetét, aki már a francia forradalom idején is ezt a típust képviselte. Csak akkor ébredt fel, amikor kordélyon vitték a nyaktiló alá.

A beszélgetés az enciklopedistákra, Rousseau-ra és de la Mettrie mechanikus materializmusára terelődött. Berzsenyi, aki könyökére támaszkodva hevert Gábori mögött, megjegyezte: az utóbbinak köszönhetjük az államilag kötelező vulgármaterializmust. Jónás Pali hevesen tiltakozott. A rendszer ugyan a dialektikus és történelmi materializmust írta zászlajára, de praktikusan a legszélsőségesebb idealizmust képviseli. Az államideál még a felvilágosodott abszolutizmus állameszméjével sem hasonlítható össze, minthogy transzcendentális, és híján van minden utilitarianizmusnak.

Az állam nem törődik alattvalói anyagi jólétével és boldogulásával, egyedül az ideológiát kívánja terjeszteni, mint az ortodox kalifák a mohamedanizmust. A parasztbirtok többet termel, mint a kolhoz, de az idealista állam inkább örökös böjtre adja polgárai testét, semhogy a parasztok lelkéről lemondjon. Az állami adminisztrációból, a minisztériumokból, a gyárakból és a kereskedelemből sorra kergették ki a szakembereket, akik csak a mesterségüket értették, és a gyárigazgató helyére susztereket, a nagykereskedő helyére takarítónőket, a kórházigazgató főorvos helyére kereskedősegédeket ültettek. Nem bánják, ha a gyár selejtet termel, az áru megrohad a raktárban, és a betegek hullnak, mint a legyek; csak a funkcionáriusok éljenek misztikus lelki közösségben az ideológiával.

Rangli, aki előzetesen fél csajka krumpliját zubbonya alatt vitte ki az árnyékszékre, hogy ott fogyassza el, most Egri túloldalán feküdt, hunyt szemmel és sápadtan. Alulról a kissé nagyothalló Rigó bíró szólt fel olykor, hogy beszéljünk hangosabban. Egrin és Gáborin kívül, tömött gyűrűben, még nyolcan ültek körben, míg bokámnál ketten térdeltek mozdulatlanul. Valamennyien összebújtunk és egymáshoz simultunk; leginkább pincében kuporgó kupaktanácshoz hasonlítottunk, mely éppen zendülést tervez. Ezek ketten viszont egyenes derékkal, térdeplő őrangyalokként strázsáltak a sötétben. Akkor sem rezzentek meg, ha valamelyik őrtorony reflektorfénye befordult az ablakon, és szikrázó fehéren végigvilágított rajtuk.

Az egyik: Földváry Elemér, fiatal bölcsészhallgató. Homlokának és orrának egybefolyó vonalával, apró szájával és madárszemével szebb volt, mint a legszebb görög Antinoosz- vagy Apolló-szobor. Napközben a sziklafal andezitoszlopait csákányozta: ilyenkor húszméteres kötélen lógott alá a hegytetőről, és azt a harminc-negyven ógörög szót tanulta, amit előző este egy darab cementpapírra felírtam. Rendszerint hallgatott, minthogy a témákat szellemileg üdítőnek, de triviálisnak tartotta. Csak négyszemközt szeretett társalogni velem – misztikáról, a gnózisról, Plotinoszról vagy a perzsa irodalomról.

A másik, Sipos Domonkos, mészároslegényként dolgozott a pesti vágóhídon. Földváry kamaszos karcsúsága mellett valóságos díjbirkózónak tűnt. Atlétatestén apró, gyönyörű fej ült, száz göndör fekete fürttel krétafehér homlokán. A szakácsok közül, kik az ÁVO besúgóiként működtek, egyedül őt tekintettük tisztességes embernek. A konyhán aligha tűrik meg, ha testi erejétől nem borzonganak maguk az ávósok is. Ha teherautót rakodtunk, két, egyenként hatvan-hetvenkilós zsákkal a vállán sétált a lucskos lejtőn; sárba ragadt, tizenkét-tizenöt méteres rönköket puszta kézzel dobált a teherautóra. Szimpozionjainkat ő is némán hallgatta, de aztán – ha minden második vagy harmadik este beleegyezésemet adtam – felkapott és átvitt szalmazsákjára, hogy elmagyaráztassa magának, amit nem értett, de főként azért, hogy egy-két verset hallhasson; aztán újra visszavitt.

Egri és Gábori mellett kettejüket favorizáltam a leginkább; mindenekelőtt a szép mészároslegényt. Elsősorban azért, mert amíg másoknál az intellektuális érdeklődés rutinból s a mostoha körülmények elleni védekezésből tevődött össze, Domi szellemi kíváncsisága spontán volt és elementáris. Mindig nagyra becsültem Shaw könyvét, elismerésemet nem csökkentette, hogy a könyv hősét valószerűtlen, lombikban készült figurának tartottam, míg Sipos Domival össze nem kerültem.

– Az államideál – folytatta Jónás – éteri magasságban lebeg az etatizmus idejét múlta kísérletei fölött. A modern hatalom úgy tekint alá a jóléti államra, mint ahogy az üdvözült tekint alá a mennyország kertjéből az utcasarki koldusra és a kalapjába hulló rézfillérekre. Az állameszmét megtestesítő minisztertanács avagy prezídium a bölcsesség eszményképe, már-már maga a csalhatatlan istenség, mely az abszolút igazságot képviseli relatív viszonyok közt, és saját méhéből inkarnálja az új Dalai Lámát. Állampolgárai elé további, bár jóval korlátoltabb célokat tűz ki, csakúgy, ahogy a mindennapi élet, a tudomány és a művészet terén is megvannak a maga pontosan kijelölt, kötelező eszményképei.

– Nem értem – mordult fel Rigó bíró az alagsorból, és nyomaték kedvéért belerúgott a szalmazsákomba.

– Például – magyarázta Jónás nyájasan – a sírásó elé az állam a sírásó eszményképét állította. Az ilyen sírásó munkaversenyben dolgozik. Nem jut ideje viccelődésre, mint a Hamletben, és Yorick koponyáját rég eladta egy pakli dohányért. Legfőbb ambíciója, hogy „a köztársaság legjobb sírásója” címmel tüntessék ki. Szabad idejét nem kocsmákban tölti, nem nők után koslat, hanem azon töpreng, mint lehetne a temetéseket gyorsabbá és olcsóbbá tenni. Miközben a sírt ássa, Sztálinra gondol.

A rendőrfőnök előtt kell, hogy az eszményi rendőrfőnök figurája lebegjen. Nem feladata, hogy gyilkosokat helyezzen lakat alá, hiszen ezek legfeljebb az állampolgárok életét veszélyeztetik, nem magát az államot. A rendőrfőnöknek imperialista ügynököket és szabotőröket kell összefognia, s ha ilyenek nincsenek, kreálnia, hogy az állami ideológiát igazolja, mely a maga részéről egy percig sem lehet meg az imperialista agresszió és az osztályharc kiéleződésének újabb és újabb bizonyítéka nélkül. Ugyanígy az írók elé ideálnak Fagyejevet állították, pontosabban nem is az igazi Fagyejevet, aki lelkiismeret-furdalásai miatt minden nap holtrészegre szopja le magát, hanem Fagyejev platóni ideáját. Vagyis az olyan írót, aki figyelmen kívül hagyja a valóságot, minthogy az eszmény és a megvalósulás közt jóval nagyobb szakadék tátong, semhogy ezt az államilag kötelező idealizmust jóváhagyná. A valóság helyett annak platóni ideáját kell ábrázolni, vagyis egy olyan társadalmat, amely lelki konfliktusokat nem ismer, eliminálta a boldogtalanságot, a vasúti szerencsétlenségeket, a bélrákot, a halálfélelmet, a huzatot és az önzést. Egy ideális, már-már paradicsomi társadalmat kell ábrázolniok, ahol az aszociális érzelmek és cselekedetek helyet adnak egy mindent elborító, univerzális altruizmusnak, melyet rendeletek és falragaszok szabályoznak.

Eszményi festménynek a gondosan megrajzolt giccset jelölték ki. Meghatározták az állampolgár öltözékét, valamint az erkölcs, a divat és a női szépség eszményképét. Az utóbbi ismérvei: szende és bárgyú mosoly; zsíros tarkó; párnás, kurta kacsók. A keblek hasonlítsanak egy marhaszállító vagon ütközőihez, az ülep pedig ne legyen kisebb, mint két egyenként tízkilós görögdinnye. Ám minderről ne essék szó, minthogy az idealista társadalom álszentebb, mint Anglia nyárspolgárai voltak a XIX. század közepén. És ez érthető is, hiszen maga az Eszme, mely a burzsoázia kiküszöbölését ígéri, jellegzetesen burzsoá eredetű, és Viktória királynő uralkodásának idejéből származik…

Fáradtak voltunk, és szívesen tértünk volna aludni. Mégse akadt senki, aki erre célzást tett volna. Valamit vártunk. Talán két rabtársunkat, akiket este kihallgatásra vittek fel a törzsbe, és akik még nem tértek vissza; talán valami váratlan eseményt. Barátaim többsége kétségbe vonta a platóni ideák létezését; Gábori szerint a gőzgép előbb volt, mint a gőzgép platóni ideája; legfeljebb James Watt fejében előzte meg az egyik néhány pillanattal a másikat. A szék is előbb volt, mint a szék platóni ideája. Ugyanígy a szépség. Knosszoszban más szépségideát fogadtak el, mint Athénben, csakúgy, ahogy a mi szépségideálunk is merően különbözik a zulukafferekétől.

– Ez – szóltam közbe – nem bizonyíték a szépség platóni ideája ellen. Legfeljebb azt bizonyítja, hogy koronként és országonként változik.

Gábori azt fejtegette, hogy a szépségideál pusztán társadalmi konvenció. A társadalmi szerződés módjára az emberek abban is megállapodnak, mit tartanak szépnek. Van egy-két tucat női klisénk, alaptípusok, melyeket filmsztárok vonásaiból, divatos festők női portréiból állítottak össze. Film és színpad, képeslap és könyv, ismerőseink és barátaink, a reklámok és a kirakatok bábui mind ezeket a korszerű szépségkliséket propagálják, mi pedig alávetjük magunkat a tömegszuggesztiónak, és nagyjában azokat a nőket tartjuk szépeknek, akik a klisékhez hasonlítanak.

– Még szerencse, hogy ez nem mindig áll módunkban – jegyeztem meg. – Tegyük fel, hogy kétszáz magányos férfi ül a vendéglőben, s hirtelen nagyon szép nő lép be az ajtón. Nem klisészépség, hanem mondjuk, Botticelli Primaverája. Válla hegyes; ajkának kontúrja kellemetlenül szögletes; orra túlságosan hosszú: homloka magasabb a kelleténél. Szinte minden egyes testrésze, külön-külön véve csúnya: de az egész együtt gyönyörű. Egyszóval: szabálytalan, kigondolhatatlan, előre nem látott, de mindennél izgalmasabb szépség – mondtam, és végignéztem Sipos Domin, akit éppen megvilágított a fényszóró.

– Mind a kétszáz férfi – folytattam – egyszerre fog felsóhajtani: milyen gyönyörű nő! Pedig ebben a nőben nem egyeztek meg. És minél különlegesebb, váratlanabb nő jön, annál jobban fog tetszeni. Úgy látszik, hogy a szépségeszmény nem merőben társadalmi konvenció, melyet kívülről kapunk, hanem platóni idea, mely bennünk lakik.

– Szóval hiszel a priori ideákban? – kérdezte Gábori, kissé megrökönyödve.

– Kezdettől fogva hiszek, de évek óta nem mertem kimondani, még a börtönben sem – folytattam diadalmasan, és hirtelen olyan könnyűnek éreztem magamat, mintha éppen most szúrtam volna le a sárkányt, és vére megszáradt, vörös keramitszőnyegén ülnék, miközben szép szüzek szolgálnak ki, akiket én mentettem meg, és a sárkány hét fejével labdáznék, mint a bűvész. – Édesanyámat két hölgy szokta látogatni. Az egyik dróthajú volt, négyszögletes arcú, kiálló pofacsontú és csúnya, mint egy abesszin hercegnő. A másik csacska szájú volt, szimatoló orrú, rózsás arcú és fehér bőrű; olyan szép, mint a legszebb rokokó dáma a burnótos szelencén. Ha a csúnya nagynéni belépett a szobámba, rugdalózni kezdtem, és addig sírtam, amíg ki nem ment; ha anyám szép barátnője jött be, mosolyogni kezdtem, és akkor fakadtam sírva, ha kiment. Anyám tanúsága szerint ebben az időben hathónapos lehettem, s így semmiféle társadalmi konvenciót nem ismertem, sőt a beszéd konvencióját sem. Úgy látszik, hogy a szépség platóni ideája bennem élt, még mielőtt azt a szót, hogy „szépség” hallottam volna.

– Valakit hoznak – szólalt meg Janika, aki beszélgetésünk alatt fél szemmel az ablakot nézte.

A parancsnokság felől, a meredek domboldalon rabot kísértek lefelé. Michnaihoz hasonlított, akiről azt hittük, Bécsbe ért. Hátam libabőrös lett, és tarkómon hajam minden szálát külön éreztem. Csak amikor az őrbódé előtti lámpához ért, vettem észre, hogy ketten jönnek, egy alacsonyabb a magasabb mögött: két rabtársunk, akiket este kihallgatásra vittek. Ugyanekkor a másik irányból vérebek csaholása hallatszott. Az őrjárat közeledett: de mintha a vérebek rekedtebben csaholtak volna, mint máskor.

Barátaim gyorsan mellém kuporodtak a takarók alá. Egymás hegyén-hátán hevertünk, mozdulatlanul; ha az őrség benéz a barakkba, egykönnyen véresre ver bennünket, amiért ébren vagyunk. Ránk uszítják a kutyákat, vagy ami még veszedelmesebb, feljelentenek Nagy László alhadnagynál, a politikai tisztnél, aki összeesküvést szimatolt minden megnyilvánulásunkban. Négy társunkat alig egy hónappal azelőtt küldette Pestre, mert a tábor kerítésének közelében találták őket. Állítólag kettőt felakasztottak közülük, zendülési kísérlet miatt. Egyedül Sipos nem ijedt meg: leugrott az ágyról, és az ajtó felé indult, hogy megnézze, mi történik.

Egy ideig lélegzet-visszafojtva figyeltünk a takaró alatt. Az ajtó vaspántjai lehulltak; két társunkat engedték be. De ugyanekkor az ávósok meglepett kiabálása hallatszott. „Fogd jól, az enyim kitépte magát”, „ne lőj, te marha, itt állok előtted”, „ezek az átkozott dögök megvesztek” – ordították összevissza. Aztán röhögni kezdtek. A barakkban megmagyarázhatatlan, tompa dübörgés hallatszott, mintha szélvihar tört volna be, s végigzúgna a priccsek között. Majd lezárták az ajtót, és minden elcsendesedett.

Amikor felültünk, elsőnek Egri szólalt meg:

– Az állatok napja volt, Gyurka. Reggel a szalamander, most ezek.

Nem értettem, mire céloz. A követező pillanatban Domi felugrott az ágyra, egy borjú nagyságú, fehér kuvasszal a karjai közt.

– Mind a tizenöt itt van a barakkban – jelentette diadalmasan. – Átpártoltak hozzánk.

Szemközt, az alsó ágysoron mozgó tömegben arra a fehér-fekete csíkos vérebre ismertem, melytől mindig borzongtam. Az autóbuszkalauz Csaplár Péter bácsi és Kéri Kálmán vezérkari ezredes lábai közötti hosszú, elkeskenyedő háromszögbe fúrta testét. A két férfiú közül végül Csaplár bácsi mellett döntött, s addig nyalta arcát, míg az öreg félálmában rámordult, majd magához ölelte. A kuvasz, melyet Sipos hozott, hátam mögé bújt, az egyetlen szabad helyre a szalmazsákon, és összekuporodott.

– A vitát berekesztem – mondtam, és rátettem fejemet az eleven, nagyszerű párnára. – Megállapítást nyert, hogy még a kutyáknak is megvannak a maguk platóni ideái.

– Miről? – kérdezte Garamvölgyi, aki csodálkozásában nem tudta, hol áll a feje.

– Az emberről – dünnyögte az alagsorból a paralitikus Horváth Bandi bácsi.

Másnap reggel magunkkal akartuk vinni a kutyákat, ki a munkahelyeinkre; de az állatok, ösztönükre hallgatva az ágysorok alá bújtak. Ha kihúztuk őket, megnyalták kezünket, majd ismét eltűntek a szalmazsákok alatt. Miután kivonultunk, az ávósok rászóltak a szakácsokra, tűnjenek el a konyhában, s ne merjenek kinézni. Ezután kicsalták mind a tizenöt kutyát a barakkból, és pisztolyaikkal lövöldözni kezdtek. Nem az állatok fejét célozták meg, hanem hátsó lábaikat, hogy bosszút álljanak rajtuk. Este amikor bevonultunk, az udvar tele volt vérrel. A fekete-fehér csíkos szelindek, mely Csaplár Péter bácsi ágyán aludt, és valahogyan a barakkokat körülvevő kettős drótsövény közé tévedt, még mindig ott hempergett. Másnap hajnalban is még mozgott.

Az én nagy, fehér kutyám a konyha mögötti sufniba menekült, ahol Domi vette gondozásba. Áthívta az egyik raborvost, aki kiszedte az állat combjából a golyókat, és bekötözte. Az egyik ávós, Csepel észrevette, mi folyik, de nem mert kikezdeni a szakácsokkal, akik délelőttönként – magától értetődően a mi húsadagunkból – egy-egy csajka pörkölttel szoktak kedveskedni néki. Délben, amikor Domi a többi szakáccsal a kondérokat hozta fel a hegyre, az egyik üres kondérba rejtette a kutyát. A szénégetők boksájához vitte, ahol két megbízható társunk, Pálffy-Muhoray és Dálnoki Miklós Lajos dolgozott. A beteg állatot farakásba bújtatták. Domi mindennap csontokat vitt neki, sőt az ávósok pörköltjének felét is ellopta. Ha arra jártam, nem mulasztottam el, hogy megnézzem. A kuvasz mozdulatlanul feküdt a setétben; nem jött ki soha a napvilágra. Ha leguggoltam, csak fénylő szemét láttam, és állának szőrét éreztem, melyet játékosan hozzám dörgölt. Hangot nem hallatott, hacsak ávóst nem szaglászott a közelben: ilyenkor morogni kezdett, nem hangosabban, mint a dongók dünnyögése.

 

*

 

Borostóbi Jóska, a kedves, a daliás nyíregyházi vármegyei tisztviselő, éppen egy héttel azután halt meg, hogy a barakk előtt rezignáltan bejelentette; nem vesz többé részt esti beszélgetéseinken. Munka közben esett össze, mire nacsalnyikja, Juhász Géza, a magyar labdarúgó válogatott egyik tagja (aki csak azért került közénk, mert egy állítólagos trockistánál lakott albérletben) véresre verte. Később beszállították a gyengélkedőre, de Ács doktor az érdeklődőknek nem adott felvilágosítást. Villanyoltás után Janika figyelmeztetett: nézzek ki az ablakon. A törzsből két ávós ereszkedett le a domboldalon, a gyengélkedő irányában: mindegyikük egy-egy matracot cipelt. Néhány perc múlva megjelentek a gyengélkedő ajtajában. Ezúttal közösen cipelték az összekötözött két matracot, ahogy nagyobb kirakatüvegeket szokás vinni. A látvány váratlan volt; az ávósok sohasem cipeltek terhet. Érthetetlennek tűnt, miért kell a két matracot éjnek idején levinni a kórházba és ismét visszahozni. Ahogy a domb élén haladtak, a drótkerítést megvilágító lámpák fényében a matracok alsó élét felfelé fordították, és folytatták útjukat a nehéz, ragacsos sárban. Most világosan láttuk: Borostóbi halott feje bólogatott a matracok fölött, míg néhány lépés múlva visszacsúszott közéjük.

Hogy a diszkréciónak mi célja volt, nem értettük; de Borostóbi halálán nem csodálkoztunk többé. Szuha óta, egy hét alatt, négyen haltak éhen hasonló körülmények között, míg egy fiatal mérnöktársunkat, Szerelmeyt, a hegy lejtőjén egy több tonnás szikla lapította agyon. Amikor a szikladarab csúszni kezdett, szomszédai rákiáltottak, vigyázzon; mire Szerelmey a közeledő sziklatömbre nézett, és noha lett volna ideje, hogy félreugorjon, megadóan lehajtotta fejét. A következő szombaton a barakkok közti térségben – ahol a fogdabüntetéseket, gúzsbakötéseket olvasták fel – a fenyítettek névsorát egy mondattal megtoldották. E mondat szerint Szuhát, Borostóbit stb. „felerősítés céljából egy budapesti rabkórházba szállították”. A fogdára küldött emberek mintegy feléről tudtuk, hogy büntetésüket azért kapták, mert a halálesetekről beszéltek, vagy hangosan nyilatkoztak táplálékunk kalóriaértékéről. Egyébként azt is tudatták velünk, hogy a „kalória” szó kiejtéséért egymagában fogda jár. Ugyanekkor a besúgókon keresztül elterjesztették, hogy az amerikaiak partra szálltak Albánia és Jugoszlávia kikötőiben, és erőltetett menetben közelednek a magyar határ felé. Az utóbbival azt a célt szolgálták, hogy megnyugtassanak bennünket. Az egyszerűbb lelkek, akik e hírt elhitték, azt képzelték: e héten belül felszabadítanak valamennyiünket. Állandó eufóriában éltek, terveket készítettek, mit csinálnak odakint, s közben „ezen már ne múljék” felkiáltással törték a követ, tolták a csillét, vagy csákányozták a sziklafalat. A szó szoros értelmében agyondolgozták magukat: a négy halott közül három e kategóriába tartozott.

Az álhírrel, melyet kétnaponként újabb álhírek követtek (Varsó lázadása, merénylet Rákosi élete ellen, kínai-szovjet konfliktus), az ÁVO hamis reményeket akart ébreszteni bennünk, mint ahogy a tömeges fogdabüntetésekkel és gúzsba kötésünkkel a fegyelmet kívánta fokozni. Attól féltek, hogy az éhhalál küszöbén fellázadunk, és inkább legéppuskáztatjuk magunkat. Az álhírek útján való idegcsillapításnak és a gúzsbakötéssel való rémítgetésnek megvolt a maga reális oka: régebben valamennyien foglalkoztunk a gondolattal, hogy az éhhalál előtt fellázadunk, és néhányat agyoncsapunk kínzóink közül, mielőtt lemészároltatnók magunkat. Erről, besúgói útján, alighanem a táborparancsnok is értesült. Tervünk kiviteléről azonban szó sem lehetett: legtöbben oly gyengék voltunk, hogy alig vonszoltuk magunkat, míg az erősebbek – a nacsalnyikok, a spiclik, a szakácsok – mohón lesték, mikor halunk már éhen; legtöbbje még azt is elhitte, hogy pusztulásunk után, melyben oly lojálisan segédkeztek, szabadlábra kerülnek.

Barátaimmal legfőbb feladatunknak tekintettük, hogy az álhíreket megcáfoljuk, s rabtársainkat esztelen ujjongás helyett lassított munkára buzdítsuk. Feladatunk nehéz volt és kétes értékű. Abból a feltevésből indultunk ki: csoda történik, és nem kell éhen halnunk holott azt gondoltuk, hogy éhen kell halnunk, és fáradozásunkkal voltaképpen társaink szenvedését hosszabbítjuk a magunkéval együtt. Különösképpen éppen Borostóbi halála regenerálta bennem az e működéshez szükséges energiákat: amikor a szendvics módjára összeszorított matracok fölött himbálózó fejét megpillantottam, heves lelkifurdalást éreztem. Mindenekelőtt apátiámat okoltam, amiért egy héttel azelőtt, amikor a barakk előtt bejelentette, hogy elvesztette érdeklődését az esti előadások iránt, s áttér az algák életére, nem beszéltem le elhatározásáról. Elvemet – hogy nem szólok bele más ember életébe – helytelenül alkalmaztam, mert hallgatásommal nem életébe szóltam bele, hanem halálába. Ugyanekkor hűtlen lettem kategorikus imperatívuszom határozott, bár érthetetlen parancsához, mely úgy szólt, hogy ilyen esetekben ne hallgassak – még akkor sem, ha logikám és rációm helyteleníti, hogy éhen haló emberek mellé telepedjem, és azt hajtogassam, hogy nem fogunk éhen halni, miközben velük együtt halok éhen.

Feladatom, csakúgy, mint barátaimé, ráadásul bonyolult is volt. Ha reggelenként, a sorakozó előtt végigjártam a barakkok közti térségen ácsorgó, vacogó rabokat, úgy téve, mintha én magam nem vacognék, a legtöbben a szokásos mondattal köszöntöttek: „Mondj valami vigasztalót, Gyurka! Nem baj, ha nem igaz!” A túlságosan kellemes álhírek cáfolata már azért is roppant nehézségekbe ütközött, mert társaim ragaszkodtak hozzájuk; azok pedig, akiknek újságdarab került a kezébe, mást olvastak, mint ami a szövegen állt. Nem csak az egyszerűbb lelkek; a szellemileg magas rendű, józan emberek is. Valamelyik barátom egyszer újságfoszlányt adott nékem, megjegyezve, hogy jó hírt kaptunk; a jugoszlávok angol segédlettel megtámadták Bulgáriát. Elolvastam a szöveget, mely egy bolgár-jugoszláv határincidensről számolt be. Az angolokról szó sem volt. Amikor figyelmeztettem, barátom a legnagyobb határozottsággal jelentette ki, hogy nem tudok olvasni, sőt megesküdött, hogy a cikk nagy angol csapatmozdulatokról szólt.

A túlságosan örvendetes álhírek cáfolata mellett arra is ügyelnünk kellett, hogy társainkat ne ejtsük kétségbe, hiszen a letargia – mint Borostóbinál – ugyanoda vezetett, mint az önfeledt boldogságukban magukat agyondolgozó emberek hisztériája: a szinte órákon belül bekövetkező pusztulásba. Így az ÁVO minden álhírénél katasztrofálisabban hatott az újdonság, hogy Churchill lett az angol miniszterelnök. A politikai foglyok mindaddig, nagy általában véve, az amerikai népben és az új, eljövendő elnökben bíztak; Trumant nem tartották sokra, Rooseveltet egyenesen gyűlölettel emlegették. „Nem Rákosi és nem is Sztálin a felelős, hogy így kell elpusztulnunk, hanem Roosevelt” – szokták mondani. Churchill háborús szerepét mindenki ismerte. Amikor egy este elterjedt a hír, hogy ő az angol miniszterelnök, a fiatalabbak bukfencet hánytak a szalmazsákokon, az öreg parasztok pedig utolsó cigarettáikat osztották szét. Tízből kilenc biztosra vette, hogy rabságunk legfeljebb néhány napig tart. Másnap a hegyoldal csak úgy omlott a csákányok alatt, és a csillék úgy gurultak, hogy még nézni is borzalom volt. A következő negyvennyolc órán belül hét embert szállítottak Ács doktorhoz, akik közül öten nyomban meghaltak.

Minden igyekezetünket latba vetettük, hogy az álhírt megcáfoljuk. Arról, hogy Churchillnek nincs módjában bennünket kiszabadítani, s a jelen helyzetben Anglia önálló politikára képtelen, nem beszéltünk, mert úgysem hitték volna el. Igyekeztünk a tényekre szorítkozni: arra, hogy az angol parlament megbízatása csak a következő évben jár le, munkáspárti többség ül benne, vagyis Churchill miniszterelnökségének álhírét az ÁVO terjeszti. Három nappal később, amikor a tömeghisztériát félig-meddig sikerült lecsillapítanunk, Knocke kihalászott a budiból egy újságrongyot, melyből megtudtam, hogy valóban Churchill az angol miniszterelnök. Az újságot megsemmisítettem, s továbbra is a legnagyobb energiával cáfoltam a nevetséges koholmányt.

Gondoskodni kellett arról is, hogy illúzióktól megfosztott rabtársaimnak más, új illúziókat nyújtsunk: kevésbé villanyozó hatású és hosszabb lejáratú örömhíreket kellett koholni. Ki is találhattam volna ilyet, de nem akartam a dolgok központjába kerülni, s ezért Tabódy Pistához fordultam segítségért. Óvatosan, tapogatózva kezdtem: bármilyen nagy és kölcsönös is volt egymás iránt érzett szeretetünk, ezúttal féltem, megsértem, s örök időkre ellenségemmé teszem. Arról beszéltem ugyanis, hogy üdvös lenne, ha Szűz Mária mielőbb megjelennék néki a kályhatűz fényében, lehetőleg aznap este, legkésőbb másnap. Azt szuggeráltam: hozza tudomására a Szent Szűz, hogy étkezésünket hamarosan feljavítják, jövendölje meg továbbá, hogy a rendszer mához egy esztendőre, karácsony táján önmagától, vérontás nélkül összeroppan, és a jövő szilvesztert mindannyian családunk körében ünnepelhetjük.

Attól féltem, nekem ugrik, amint ott ült a kályhánál, s egy pillanatig zavarodottan tekintett maga elé. Aztán magához húzott, és megölelt. Másnap délelőtt az egész táborban elterjedt a hír, hogy Szűz Mária megjelent Pistának a faparázs glóriájában, és jövő karácsonyra otthon leszünk. A hírt mindenki boldogan hallgatta, az ateistákat beleértve, akik megtiszteltetésnek vették, hogy az isteni kegyelem rájuk is kiterjed. Noha a tábor lakóinak Churchillbe vetett hite nagyobb vagy legalábbis közvetlenebb volt, mint Szűz Máriába vetett hitük, a jelenés hatása legmerészebb várakozásaimat is felülmúlta. Egyedül a két legjámborabb katolikus, Musza Pali s egy Kertész nevű matematikatanár arcán tükröződött némi csalódás. Különösen Kertészén, aki Musza Palinál harciasabb volt, s nemcsak fülét tömte be, ha ávósokat káromkodni hallott, hanem odalépett hozzájuk, s a kárhozat tüzére figyelmeztette őket. Az első ilyen alkalommal attól tartottam, hogy az őrök megverik Kertészt, de azok vagy megijedtek, vagy tréfálózni kezdtek vele. A két hívő azért látszott csalódottnak, mert néhány nappal azelőtt – éppen karácsony estjén – az ávósok bejöttek a barakkba motozást tartani, s valamennyiünket meztelenre vetkőztettek. Kiforgatták szalmazsákjainkból a szalmát, az ünnepi fenyőgallyakat letépdesték a falról, az Északkeleti Betörés polcát leszedték, és ismét fejbe verték vele, az öregurak hegyikristályait, cipőpasztadobozait és egyéb játékszereit elszedték, majd a zsákmányolt Bibliákat, Újszövetségeket és egy zsidó imádságos könyvet a barakkok közti térségen a táborparancsnok jelenlétében ünnepélyesen elégettek. Musza és Kertész az árnyékszék rácsos ablakából nézte a látványt, s alighanem Szűz Mária segítségéért fohászkodtak. Némi rezignációval vették tudomásul, hogy mellőzés érte őket. Tabódy Pista pedig láttam, hogy szégyenkezik előttük. Később megnyugodott. Talán abban reménykedett, hogy Szűz Mária nem fogja őt soha dezavuálni; még a mennyek országában sem.

Churchill miniszterelnökségének hírével ellentétben Szűz Mária megjelenése oly szabotázsakciót indított meg, melynek mérete és rafinériája még engem is elképesztett, akit a munka mímelésében, lázas semmittevésen és rombolásban a tábor egyik első számú szaktekintélyének ismertek. A bánya alsó szintjén négyes csoportokban fejtették a követ, rakták csillére, és öntötték le a hányón. Egy-egy négyes csoportnak legalább napi tizenkét csillét kellett megraknia; a hányó előtt ávós közlegény ült, és jegyezte, melyik csoport csilléjét tolták ki mellette. Amelyik csoport tizenkettőnél kevesebb csillét rakott meg, fogdára került, ahol fél kiló kenyér helyett naponta egy szeletet kaptak. Vagy nappal dolgoztatták, éjjel gúzsba kötötték őket, úgyhogy legyengültek, s újra meg újra fogdára kerültek. Gábori már régebben rájött, hogy a megrakott csilléket nem dönti le a hányón, hanem visszafordul velük a hurokvágányon; így ugyanazzal a csillerakománnyal többször halad el az ávós előtt. E módszer veszedelmes volt, mert az ávós gyanút foghatott, ha nem hallotta a csilléből kiborított kő görgését; a teli csillét feltolni a lejtőn pedig emberfeletti teljesítmény volt.

A jelenés másnapján a tábor lakói egyesztendős, csendes ellenállásra rendezkedtek be. B. Rácz István, a kisgazdapárti fiatalság volt vezetője, országgyűlési képviselő hajnalban elragadtatott arccal jött fel a hegyre, miközben Tabódy a víziót mesélte; s még ugyanazon délelőttön új módszert talált ki, melyet a csilléző csoportok – szám szerint vagy harmincöten, tehát mintegy száznegyven ember – perceken belül eltanultak. A csillék aljára pehelysúlyú fagyökereket drótoztak, úgyhogy a csilléket a szokásos kétezer kilós rakomány helyett mindössze két-háromszáz kiló andezitkővel hintették meg. Gyermekjáték volt visszatolni. A négyes csoportok munkája így tizedére csökkent. Csendes trécselés közben mímelték a munkát, vagy Czebe Valér vezérkari századost hallgatták, aki egész operákat tudott elfütyülni.

Az egyetlen tisztességes nacsalnyik, Koncz János szociáldemokrata mérnök – kétméteres, jámbor óriás – brigádjával a hegytetőn dolgozott. Százméteres fronton, közvetlenül a szakadék szélén fejtették a sziklát, mely aztán alágördült a mélybe. Még ugyanazon a délelőttön a háromszögelési ponthoz értek, és Koncz elhatározta, hogy a jelzőoszlopot ledobatja a mélybe. Miután a fejtési munkálatokat, illetve a kitermelt sziklaköbmétereket – más fix pont nem lévén – ehhez a háromszögelési ponthoz mérték, Koncz előzetesen parancsot kapott: szúrjon be tíz méterrel hátrább cöveket a földbe: azontúl viszonyítva mérik a fejtést, illetve munkateljesítményünket.

Koncz kiásatta a favázat a sziklás agyagból. Egy nagy, bronz Mária-érmet talált, amelyet a háromszögelési pont felállításakor áshattak el. Koncz nem volt hívő, de ezúttal úgy érezte, hogy Mária megjelenése és a Patrona Hungariae-érem felbukkanása közt titokzatos összefüggésnek kell lennie. Miközben ezen merengett, pompás ötlete támadt. Megmondta embereinek, tempósan dolgozzanak: a többiről ő gondoskodik. Este megjelent az egyik normás – ezeket az ávó a mérnökök közül választotta ki –, és szerencsét kívánt Koncznak: a brigád 240 köbmétert fejtett aznap.

Koncz, miközben a Mária-érmet nézegette, rájött, ha a cöveket az eltüntetett háromszögelési pont mögött nem tíz, hanem kilenc és fél méterre szúrja le, brigádjának kétszázötven köbmétert ajándékoz. A száz méter hosszú fronton ugyanis minden egyes méter fejtés öt köbméternek számított. Így hajnalonként, napról napra, csak negyven-ötven centiméterrel kellett a cöveket a szakadékhoz közelebb plántálni a földbe, hogy brigádja aznapi teljesítményét egyetlen mozdulattal biztosítsa. Felfedezését csak néhány emberrel közölte, és csak arra ügyelt, hogy abban a néhány percben, amikor ávós jelent meg a hegytetőn, vagy Tamás Dezső főkápó jött inspiciálni, keményen dolgozzanak. Attól sem kellett tartania, hogy rajtakapják, hiszen a sziklafal alján meggyülemlett kőtömeg felbecsülésére senki nem volt képes; az ÁVO pedig csak agyonhajszolásunkkal törődött, nem azzal, hogy mit termelünk. Csak Észak-Magyarország új geodéziai felmérésével tudták volna a csalást Konczra rábizonyítani.

Ezzel az ötlettel nem csak saját emberein segített, hanem mindenkin, aki ugyanazon a fejtési fronton dolgozott. Így például azokon, akik tíz-, tizenöt vagy húszméteres köteleken lógtak a hegytetőről, s a következő lépcsőket fejtették. Közéjük tartozott Földváry Elemér, a szép, Antinoosz-arcú fiú, aki azontúl a szokásos görög-penzum dupláját kérte, minthogy ezentúl – kötélen lógva – több ideje maradt tanuláshoz. Koncz, akit rendkívüli szerénység jellemzett, ezúttal büszkén nyilatkozott felfedezéséről, és délben, fenn a hegytetőn, a babfőzelék kanalazása közben Archimédesz méltó párjának vallotta magát. Mert a nagy szirakuzai, úgymond, az „Adj egy fix pontot, ahol megállhatok, és kimozdítom sarkaiból a földet” kijelentésével párhuzamosan ő éppen azt az egy fix pontot tüntette el, és ezáltal minden felesleges mozgást beszüntetett.

Azt reméltük, hogy a lassított munkával, a bányában csakúgy, mint az útépítésnél, ha erőt ugyan nem is nyerünk, de további romlásunkat megakadályozzuk. E reményt a tábor lakóinak jelentős részére vonatkoztathattuk; de nem a legöregebbek csoportjára, mely nemhogy a munkát, de az esőben, hóban való tétlen ácsorgást és fagyoskodást sem bírta tovább. Még ugyanazon az estén, villanyoltás után odajött hozzám egy Korda György nevű, lágy szemű, kemény vonású férfi, aki két esztendővel azelőtt még százados volt a gazdasági rendőrségen. Korda elmondta, hogy Tamás Dezső, a főkápó és segédje, Jeges Sándor azzal az ajánlattal közelítették meg: nem fogadna-e el nacsalnyiki állást? Harmadiknak került szóba, mert két másik volt rendőrtiszt – Szűz Mária megjelenése miatt – öt perccel őelőtte elutasította az ajánlatot.

Korda ezután tudomásomra hozta, hogy elfogadta az állást. Működését nem kívánja elkezdeni, mielőtt be ne jelentené nekem. Elhatározta, hogy brigádjába az öreg embereket osztatja be, és megmenti őket. Pontos tervet dolgozott ki, már az előkészületeket is megtette. Illyésfalvyval, aki az ávós raktárban dolgozik, tűzbe dobatta a faszegküldeményeket, melyek az ÁVO főraktárából érkeznek. Tudnom kell, hogy cipészműhelyünkben továbbra is az ávós altiszteknek és legénységnek készítenek kimenőcsizmákat. A cipészműhely vezetője közölte Wiplával, hogy nem tud csizmát készíteni, ha nem kap faszeget; ő maga pedig megmondta Wiplának: ha a negyven öreget holnap az ő brigádjába osztja be, lesz faszög a csizmájukhoz. Megbeszélte Wiplával, hogy az öregeket a farakások közt, deszkával fedett helyen ülteti le. Ott faragnak majd faszöget egész nap, este egy maroknyit átvisznek a cipészműhelybe, a többit tűzbe dobják. Minderről még a tábor parancsnokának, sőt a politikai tisztnek sem lesz tudomása. A terv naivnak hangzik – állapította meg –, de látom majd, hogy sikerülni fog. Mindezt azért mondja el nekem, hogy ha egy év múlva, karácsonykor kiszabadulunk, és a nacsalnyikokat bíróság elé állítják, tanúként jelenjek meg, és ne csak felmentését eszközöljem ki, de azt is, hogy summa cum laude bocsáttassék meg neki, amiért a gazdasági rendőrség kapitányaként működött. Ehhez becsületszavamat kérte, amit meg is adtam.

Nem nagyon bíztam Korda vállalkozása sikerében, de már másnap láttam, hogy feladatát példás hidegvérrel hajtja végre. Kivonuláskor Korda az öregeket velünk együtt kivezette a bánya irányába. Csak az egyébként menthetetlen, paralitikus Horváth Bandi bácsit nem vitte ki: az öreg beszámíthatatlan volt, s a többit is lebuktatta volna fecsegésével. Útközben az öregek úgy eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket. Aztán valahogy visszaosontak a fák között a tábor mögötti farakásokhoz. Itt összebújtak, és estig anekdotáztak a tűz körül. A faszenet – hogy füst ne lássék – Korda szerezte be a szénégetőknél, akik az erdő mélyén dolgoztak, boksáik mellett. Az ücsörgéshez táplálékuk kalóriaértéke elég volt, úgyhogy az öregek kissé még össze is szedték magukat. Így az egész tábor fellélegzett: részint, mert az öregeket mindenkinél jobban sajnáltuk, s részint mert állandó siránkozásuk – lett légyen bármennyire indokolt – nemcsak kétségbeejtett, de halálra idegesített valamennyiünket.

 

*

 

Január első két hete megnyugvást hozott. A hónap első felében senki sem halt éhen, amit a lassított munkatempó mellett Szűz Mária megjelenésének, vagyis az általános, csendes bizakodásnak köszönhettünk. Aztán helyzetünk hirtelen megromlott. A nacsalnyikok, valahányszor lógáson értek bennünket, ránk uszították az ávósokat. Az őr, ha egyedül járt, rámordult a kápóra: „Hát nem látja, nem bír többet” – vagy a kiszemelt áldozat helyett a nacsalnyikot rugdosta össze. Ha azonban kettesben jöttek, egymással versenyt ütöttek-rúgtak bennünket. Egy fiatal, Lord Byron-képű ávós, amikor fát hordtam az erdőn, egy szelet csokoládét ejtett elém a földre. Ugyanaznap délután, amikor a Mongol nevű társával járta az erdőt, nacsalnyikom, Talián feljelentésére úgy összevert, hogy ájultamban barátaim szedtek fel az út menti, havas sziklák közül.

Egy héttel később mindennap összeesett valamelyik rabtársunk. Rendszerint háromnegyed tizenkettő táján, közvetlenül azelőtt, hogy az ebédet hozták. Még azon a délutánon vagy a rá következő éjszaka valamennyien meghaltak. A tábor kevésbé ismert lakói, a magányosak, a hallgatagok és a semlegesek soraiból kerültek ki: egytől-egyig 45-55 évesek voltak, zömök termetű, eredetileg erős emberek. Most már senkit sem érdekelt, hogy annyira vitatott elméletünk igazolódott. A materialisták régen elismerték, hogy a lélek – ha nem is tudni pontosan, mi az – kínálja meg a testet az életerő utolsó cseppjeivel, mint ahogy a többi is tudomásul vette: ha valami csoda révén mindeddig Krisztus vendégei voltunk, a vendégség véget ért.

Noha diákkorom óta változatlan testsúlyomnak, a 63 kilónak mintegy harmadát elvesztettem, aránylag erősnek éreztem magam. Kötelességemnek tartottam, hogy energiámat sorstársaim vigasztalására és szórakoztatására fordítsam. Barátaim óvatosságra intettek, de óvatosságnak ezúttal nem láttam többé értelmét. Egyre gyakrabban jutott eszembe, amit addig előre láttam, amivel leszámoltam, és amit mégsem akartam tudomásul venni: hogy az éhhalál néhány hét alatt végez velem. Ha pedig váratlan okból feljavítják táplálkozásunkat, akkor is elébb engedik szabadon a tábor ezerháromszáz lakóját, mint éppen engem, aki meg tudja írni tapasztalatait.

Ugyanekkor bíztam szerencsémben, mely úgy az ÁVÓ-n, mint itt megőrzött attól, hogy veréseik maradandó nyomot hagyjanak rajtam, egy tucat fogamat leszámítva. De ezúttal hagyományos szerencsém is búcsút vett tőlem. Tíz méter hosszú, hatalmas fatörzset cipeltünk nyolcasban a bánya melletti erdőből le a táborba. Vállon vittük, négyen a rönk bal, négyen a rönk jobb oldalán. A több száz kilós fatörzset így, még legyengült állapotban is valahogy elbírtuk volna, de a hepehupás ösvényen súlya hol négy, hol két ember vállára nehezedett, kik kétségbeesetten jajgattak.

– Gondoljátok, hogy Sztálin koporsóját viszitek. Mindjárt könnyebb lesz – vigasztaltam barátaimat.

Akkor vettem észre, hogy az egyik legkegyetlenebb kápó, Kerekes György áll az út szélén. Kerekes művezető volt, amikor lecsukták. Azt állította, hogy súlyos mulasztásokat követett el pártvonalon – amit senki sem hitt el neki. Még azt is hozzátette: ha üzenetet küldhetne feleségének, azt üzenné; tanítsa meg a fiát, hogy apját gyűlölnie kell. Brigádja fiataljai eleinte rajongtak Kerekesért, mert dupla adagokkal és extra cigarettákkal egyre nagyobb munkateljesítményekbe hajszolta őket. Amikor nem bírták az iramot, szabotázzsal vádolta és fogdára vitette őket. Ha aztán éhségtől és gúzsbakötéstől kimerülten visszatértek, a régi munkateljesítményt követelte rajtuk. Mikor nem bírták, az ávósokhoz fordult. Gyűlölettől rekedt hangon kérte segítségüket, mert ő nem tudja elnézni a szörnyű szabotázst. Emberei ekkor olyan állapotban voltak, hogy az ávósok sem figyeltek szavára, mire Kerekes kijelentette: kénytelen lesz a politikai tisztet hívni, amitől az őrök megijedtek, és ott helyben verték véresre társainkat. E jelenetnél Kerekes karba font kézzel állt a háttérben, és alacsony homloka alatt lobogó, zavaros fényű szemével az ütéseket regisztrálta. – Hulljon a férgese! – szokta ilyenkor mondani.

Előző héten összevesztem vele. Pestről ávós őrnagy érkezett szemlét tartani fölöttünk, a jégborította udvaron. Gábori mellett álltam, az első sorban, míg előttünk az inspiciáló tiszt, a táborparancsnok és a nacsalnyikok vezérkara helyezkedett el. Az őrnagy befejezésül beszédet intézett hozzánk. – Látom, jól megvannak – mondta. – Van valakinek panasza? – és pisztolytáskájához kapott. – Jó – fejezte be elégedetten. Gábori csizmájára nézett, melynek orrán hetek óta, ökölnyi lyuk tátongott. Gábori nagylábujjával üdvözletet intett az őrnagy felé, akinek ajka idegesen megrándult. Kerekes a szemle után Gábori megbüntetését kérte, amiért az ÁVO tekintélyét kikezdte, s a tábort nevetségessé akarta tenni. Ezúttal nem törődtek vele.

Két nappal később, miután a sebesült kutyát meglátogattam, az erdőben Kerekessel találkoztam. Megállított s elvtársának szólított, amit kikértem magamnak. Kerekes nyelt egyet, majd felszólított: legyek segítségére destruktív barátaim, elsősorban Gábori átnevelésében. Mert ez az ő – mármint Kerekes – kommunista kötelessége. Nehéz, egyenes szemöldöke alól figyelt. Akkor vettem észre rajta, hogy kissé púpos, amiről III. Richárd jutott eszembe.

– Nem vagy te kommunista – feleltem szárazon. – Amikor idekerültél, és láttad, hogy bajtársaid kínzása kellemesebb helyzetbe hoz, Richárd királlyal elhatároztad, hogy gazember leszel. Érthető álláspont, de nincs köze Marx tanaihoz. És ne hidd, hogy nekem tanácsokat osztogathatsz. Túl kicsi és túl gonosz vagy ahhoz.

Amikor néhány nap múlva Sztálin koporsójához fűzött megjegyzésemet hallotta, sejtettem, mi következik. Még aznap este a barakk előtt két óriási, piros képű ávós állta utamat, akiket akkor láttam először. A barakksor háta mögé vezettek. Mindegyikük legalább fejjel volt magasabb nálam. Négyszögletes vállaik közt álltam középen a sárban, mint futball-labda starthelyzetben. Szakszerűen, látható harag nélkül pofoztak ide-oda egymásnak, míg én, akár a labda, igyekeztem kinetikai energiává változni és ellenállás nélkül röpködni közöttük. A végén néhányszor hátba vágtak, majd elengedtek. Barátaim éppen bridzseztek kartonládákból készült, kézzel festett kártyáikkal, s nem vették észre eltűnésemet.

Két nappal később újabb szerencsétlenség ért. Valamelyik bordám megrepedhetett, mert minden lélegzetvételnél szúró fájdalmat éreztem, s alig tudtam járni. Így délelőtt, fenn a bánya szintjén, térdre ereszkedtem egy kis kupac mögött, és semmi kedvet nem éreztem, hogy egyhamar felkeljek. Nacsalnyik nem tartózkodott a közelben. Tízen körülálltak, s kértek: szavaljam el Zsuzskához írt versemet. E versemet sokan kedvelték, és noha a táborban legalább százan tudták betéve (abban a reményben, hogy a száz eleven kézirat közül egyik vagy másik mégiscsak túlél engem és a börtönt), mindig szívesen hallották.

Éppen azoknál a soroknál tartottam, hogy:

 

…s ha meg kell halnom, sírgödrömben állva kiáltok örök hűséget feléd, őszesten, hulló lombok szandáljában küldöm hozzád tűnt lépteim neszét, álmokba s tejüvegbe burkolódzom…

 

amikor a sziklafalról, melynek tetején Koncz és brigádja dolgozott, kőmoréna gördült alá. A törmelékek sosem gurultak idáig, de az egyik kő véletlenül kerek volt. Tovább gurult, mint szögletes társai: az előttem álló kőkupac tetejéről egyenest a homlokomra pattant, majd leesett térdem közé. Nyomban elborított a vér. A bányában szolgálatot teljesítő doktorhoz kísértek, aki bejódozta a sebet. Ezzel a problémát elintézettnek véltem.

Másnap reggel szédülést, lázat és hányingert éreztem. Ács doktor, aki kivonulás előtt a barakkokat látogatta, megállapította, hogy agyrázkódásom van. Ezzel azonban, mondta, még a barakkban sem tud benntartani, nemhogy kórházba fektetni. Amikor a tojás nagyágú furunkulust észrevette tarkómon, felderült. – Ezzel viszont beállhatsz a gyengélkedők közé – biztatott.

Vagy harmincan álltunk sorban, amikor a táborparancsnok százados megjelent. Az első embert, egy Csibráki nevű parasztot, aki isiászban szenvedett, és hetek óta négykézláb kúszott a hegyre, munkára küldte, csakúgy, mint egy másik, vesezsugorodásos öreg parasztot. Mutornál habozott. Mutor agytumorban szenvedett; ezt az egész tábor tudta. Éjjel, ha kiment az árnyékszékre, nemegyszer beverte fejét az ágysor támasztópilléreibe, úgy, hogy a koppanástól és jajgatására mindnyájan felébredtünk. Oldalazó, ugráló járását valamennyien borzadva figyeltük; ennél kísértetiesebb tán már csak az volt, hogy Mutor nevében viselte betegsége, a tumor anagrammáját. „Na jó, maradhat” – szólt rá végül a százados. A többinél megenyhült, s egy isiászost és két szívbajost kivéve a többit – nagyrészt furunkulusaik voltak – bekergette a barakkba. Az én kelésemet – utolsónak álltam a sorban – iszonyodva szemlélte. „Menjen kórházba, és gyógyíttassa magát” – ítélkezett.

Ács doktor kijelölte ágyamat, aztán rendelőjébe hívott, mely egyúttal lakószobája volt. Szalmazsákjára fektetett, hogy beszélgethessünk, mialatt másokat kezelt. Előbb azonban megismételte egy év előtt tett ajánlatát a szőlőcukorra vonatkozóan. Amikor elutasítottam, kijelentette, erről még beszélünk. Kezelés közben elmondta, hogy villanyozó készüléket szerelt fel: az isiatikus betegek szenvedését nem tudja nézni; a hatóság, minthogy betegségük nem látható, szimulánsoknak tekinti őket. Azt reméli, villanysokkal meggyógyítja valamennyit. Amikor a páciens kiment, szemügyre vette furunkulusomat, s megjegyezte: felvág, mihelyt a törzsőrmester megérkezik. Kloroformja van bőven: minden perc áldás, melyet az ember öntudatlan állapotban tölthet itt. Arra kértem: vágjon fel, egy pillanatig se habozzon. Narkózisomban esetlek Rákosit fogom átkozni, ahogy álmomban teszem. Ács nevetett: számos ávóst operált a törzsőrmester jelenlétében. Mind visszaküldi Rákosit az anyjába, mihelyt kloroformot szagol. De a törzsőrmester nem olvasta Freudot. Nem veszi komolyan, amit az emberek ilyenkor mondanak. Egyébként csak az operáció érdekli.

– Szadista?

– Nem. Illetve csak ilyen civilizált, galenusi formák közt, mint jómagam.

Az ablaknál állt, az erdőszéle feketészöld, félelmes fenyőfáinak hátterével. Arca ólomszürke volt és beesett; ami munkája mellett nem volt indokolt. A táborban azt állították, morfinista; de még ha így is lett volna, legjobban a lelkiismerete gyötörte. Egy esztendővel azelőtt, amikor Hoyos János gróf mellett ő vezette a gyengélkedőt, a tábor legnépszerűbb emberei voltak ketten. „Két igaz ember a kórház élén” – mondogatták a barátaim. Rövid idő múltán Hoyos, miután nem kapott kötszert, penicillint és inzulint, kijelentette a táborparancsnoknak: nem vállalja tovább a felelősséget a kórház vezetéséért, ha nincs gyógyszer. Hoyost nyomban vasra verve vitték Budapestre, és azóta nem hallottunk róla. Helyette Ács doktor lett a főorvos. Eleinte egyenlő arányban osztotta szét a gyógyszert a betegek közt, úgyhogy azért gyűlölték, mert senkin sem segített: az utóbbi időben módszert változtatott, és a tábor elitjét igyekezett megmenteni, amiért a többség, mellyel nem törődött, még jobban meggyűlölte. Ha reggel vizitálni jött a barakkba, egyesek orvosi esküjére figyelmeztették. Mengelének szólították, és kiköptek előtte. Ács leírhatatlanul szenvedett: a villanyozó gépet is azért konstruálta, hogy jóakaratának bizonyítékát adja. Amikor meglátott a kórház ajtajában, arca felragyogott az örömtől. Most kiönthette a lelkét valakinek.

– Így jár mindenki, aki itt bizalmi állást vállal bármilyen formában is – szólalt meg hirtelen. – Nézz rajtam végi Gyurka. Éjjelente úgy járok fel és alá, mint Lady Macbeth a folyosón. Elvállaltam a gyengélkedő vezetését, mert el kellett vállalnom. Az öt orvos közül én rendelkezem a legtöbb tapasztalattal: ha valaki vállára veszi a felelősséget, legjobb, ha én veszem. – Legalábbis ezt mondtam magamnak. De orvos számára nem mentség, ha nem veszi észre, hogy szóvirágainak gyökerei milyen tudat alatti vizekből táplálkoznak. Ha nem vállalom a raborvosi állást, követ töretnek velem. A munkától féltem, az ütlegektől még jobban, attól, amit most eufémiával defatigációnak nevezek. Hiába féltem. Mert – mondta s lemondó gesztussal az ablak mögött ciprusszerűen ágaskodó zöldesfekete fenyőkre mutatott, mintha azok szimbolizálnák sorsát – így is elér a halál.

A kórteremben, a tizenhármas számú ágyon ébredtem. A tizenkét beteg közül az egyik, akit ájultan hoztak be, és akinek nevét senki sem tudta, eszméletlenül hevert. Feje mellett hideg borsófőzelékkel félig telt csajkája s kenyéradagja. Szomszédja, egy Deák nevű besúgó a pokróc mozgását figyelte a haldokló mellén, és kinyújtotta kezét a csajka meg a kenyér felé. A többi tíz azt várta, mikor nyitom ki szememet. Aztán megkértek: meséljek Amerikáról.

Ellis Island-i fogságom történetét kezdtem elmondani. Közben megmértem lázamat. Valamivel negyven fok felett volt. Pár perc múlva rosszul lettem, és kitámolyogtam a mosdóba. A rácsos ablak párkányának dőltem, és kinéztem: szemközt a mozdulatlan, zöldesfekete fenyősor.

– A halál árnyai – gondoltam én is.

Visszamentem és lefeküdtem. Deák még mindig ott tartotta mozdulatlan kezét a haldokló csajkájánál. Négy óra tájban megjelent dr. Valag Manó őrnagy. Ács doktor kíséretében. Manót még sohasem láttam; de rabtársaim leírásából nyomban felismertem. igazi nevét senki sem ismerte. Magyarország börtöneiben mindenki ezen a csúfnéven tartotta nyilván. Ő volt az a váci orvos őrnagy, aki az akasztottak ingét fel szokta tépni, hogy a sztetoszkópot szívük fölé helyezhesse. Kéthetenként inspiciálta a recski gyengélkedőt. Nyeszlett, középkorú, savanyú képű emberke volt; hóna alatt régimódi, tok alakú orvosi bőrkoffert szorongatott.

Egyenest nekem tartott.

– Ez a szimuláns hónapok óta itt fekszik – kiáltott Ács doktorra. – Mit gondol, meddig tűröm?

– Habet concussionem cerebris, collega excellentissime…^*

– Hagyja a link hadovát, Ács. Maga pedig szedi a sátorfáját, és mars a munkahelyére, mégpedig azonnal.

Ott maradt ágyam előtt, és a pipáját szívta. Megvárta, amíg felöltöztem. Deák felhasználta az alkalmat, és megette a haldokló kenyéradagját. Ács a földet nézte: nekem úgy tűnt, mintha ólomszürke arcán piros foltok táncolnának fel és alá; de meglehet, hogy csak lázálmas fantáziámban láttam így. Amikor kiléptem a kórházból, és a jeges szélben felfele bandukoltam a hegyre, sokkal jobban éreztem magam.

 

*

 

Három nappal később, szombaton este, amikor az udvaron a büntetéseket felolvasták, az én nevem is szerepelt: kétheti éji fogda, két-két óra gúzsbakötéssel, Janika nevét utánam olvasták. Két nappal azelőtt, amikor bevonultunk – mindketten más és más munkahelyen dolgoztunk, s örültünk, hogy végre beszélgethetünk – a körlet kapujában a bányamesterrel találtuk szembe magunkat. A Sírásó tökrészegen, keresztbe vetett lábbal ült az árokszélen, s kissé megkopott disznóbőr kesztyűjével öklét rázta felénk. – Láttam, egész nap a bokor mögött verték a blattot kettesben – üvöltötte. – De bányamester úr – próbálkozott Janika – a Faludy nem is… – Kuss, vörös – kiáltotta a bányamester. – A Faludy rendes ember. De ezt a csirkefogót – ezzel rám mutatott – megtanítom kesztyűbe dudálni!

Lehet azonban, hogy büntetésemet elővigyázatlanságommal magam idéztem elő. Rangli figyelmeztetett, hogy Deák besúgott az alhadnagynál, amiért a gyengélkedőn imperialista propagandát folytattam. Ács doktort is feljelentette, amiért agyrázkódás ürügyén felvett a kórházba. Valag Manó megérkezése előtt ugyanis azokról az élményekről beszéltem rabtársaimnak, melyeket Amerikába való megérkezésem után Ellis Islandról hoztam magammal. Roosevelt a bevándorlási hatóságok beleegyezése nélkül, azok feje fölött hívott meg Amerikába: mire az utóbbiak presztízskérdést csináltak az ügyből, s még a hajón letartóztattak. A kikötőből feleségemmel együtt Ellis Islandra vittek. Itt egy négyszögletes ábrázatú, kellemetlen bíró elé kerültem, aki kijelentette, hogy magyar költőkre az Egyesült Államokban nincs szükség, és deportálásra ítélt. Barátaim minden követ megmozgattak: az újságokban cikkek jelentek meg Roosevelt vendége Ellis Islandon címmel, míg végül Dorothy Thompson cikke után a bíró, aki elítélt, bocsánatot kért, és feleségemmel együtt a hajóhoz kísért, mely bevitt New Yorkba, a Battery Place-re.

A gyengélkedőn elmondtam, hogy Ellis Islandon hatalmas csarnokban tartózkodtunk, ahol heverőkön vagy karosszékekben ülhettünk, pingpongoztam és rádióztam. Rögtön valamennyi magyar újságot meghozatták. Az ebédlőteremben fehér asztal mellett ültünk: amerikai, kínai, francia és zsidó koszt közt válogathattunk. Minden délután vendéget fogadtam… Nem gondoltam rá, hogy a besúgónak, aki a szomszéd ágyon haldokló bajtársunk kenyerét falta, csak ürügyet szolgáltatok, hogy feljelenthessen. És így még egy adag kenyeret szerezzen magának.

Találgatásra nem maradt idő: néhány perc múlva, pokróccal a kezünkben már ott sorakoztunk a fogda bejárata előtt. Mongol, a porkoláb – ferde szemű, kissé ügyefogyottnak tűnő, hisztériás és öntelt fiatal ávós – tizenkettőnket, a gúzsosokat, üres cellába vezetett, és ránk zárta az ajtót. Annyi hely sem volt, hogy valamennyien lekuporodhassunk. Ács a sarokban guggolt, hátát a falnak támasztotta: arca mozdulatlan és szürke volt, mint az az olcsó műmárvány, mellyel a múlt század konyhakredenceit és lépcsőházait díszítették. Nagyobb megszégyenítés nem érhette. Csibrákin, az isiászos paraszton előző este próbálta ki a maga szerkesztette villanyozó készüléket. A páciens üvöltése a legtávolabbi barakkokba is elhallatszott: műtét közben annyira összeégett, hogy két gerinccsigolyája a szó szoros értelmében szétesett. Ácsot, aki egyébként hideg, precíz és halálosan józan volt, és kartársaiban semmit sem vetett meg jobban, mint kuruzslásra való hajlamukat, ezúttal, úgy látszik, elfogta a furor operationis, vagy a pillanatnyi elmezavar. Amikor az ávósok Csibrákit kiszabadították keze alól, a szerencsétlen a végét járta. A reggeli inspekción többen „gyilkos” kiáltással fogadták az orvost. Büntetése-felolvasásánál dermedten néztek össze, amiért egy ember haláláért háromnapi fogdát mértek reá. Holott Ácsra a büntetést nem Csibrákiért mérték, hanem azért, mert ágyat juttatott nekem a kórházban, hogy agyrázkódásomat kiheverjem.

Horváth Bandi bácsi mögöttem kuporgott a földön. Délelőtt farakásokat hurcoltunk egyik helyről a másikra: az öreg paralitikus négykézláb mászkált az út közepén, és gyufa nagyságú ágacskákból miniatűr farakásokat épített. Nagy László alhadnagy, a tábor politikai tisztje ráripakodott, mit csinál. – Szórakozom – mondta Horváth bácsi, és továbbmászott a sárban. A hórihorgas alhadnagy megkérdezte a kutyás őrmestert, aki mellette állt, vajon nem szemtelenkedik-e az öreg? Az őrmester úgy gondolta, hogy Horváth bácsi a feleségét sem ismerné már fel. Tudja-e, ki vagyok én, Horváth? – kérdezte az alhadnagy. Horváth felemelte fejét, s vizeskék szemével hosszan pislogva figyelte a hajdani fűszeressegédet. – Hogyne tudnám. Maga a büdös zsidó hadnagy úr, aki a haldoklóknak sem hagy nyugtot. – A hórihorgas alhadnagy egy pillanatig elképedve bámult rá: aztán, hosszú karjait hisztérikusan rázva elszaladt az erdei ösvényen.

A Mongol elsőnek Kiss Danit szólította, aki karba font kézzel, nyugodtan állt mellettem. Koromfekete hajával és bajszával, egyenes, izmos orrával s tatár szemével az alföldi magyar paraszt prototípusát képviselte: pontosan ilyennek képzeltem Dózsa Györgyöt. Kiss Danit, valamelyik spicli feljelentésére azon a címen ítéltek gúzsbakötésre, mert kenyéradagját cigarettára cserélte el. Mindenki tudta, hogy Dani nem dohányzik.

Az ajtón keresztüt hallottam, amint a Mongol parancsot adott neki, rakja meg jól fával a kályhát. Amikor másodiknak engem hívott, Dani már ott gubbasztott gúzsbakötve az izzó dobkályha mellett, a nagy, sokszögű helyiség kellős közepén, ahová a cellák ajtajai és a folyosók nyíltak. Engem a Mongol egy kis cellába kísért, és csuklómat bokámhoz kötötte. Aztán bekísérte Ács doktort, leültette mellém a padlóra, két tenyerét bokái közé tétette, le a földre, csizmás lábával ráugrott az orvos kézfejére, és irgalmatlanul összekötözte. Ács meg se mukkant. Harmadiknak Garamvölgyit hozta: Janika már nem fért a helyiségbe, úgyhogy a porkoláb az ajtó előtt ültette le, megkötözte, majd egyik kezével Janika gallérját, a másikkal vörös haját markolta meg, felemelte és odacsapta az erre a célra közvetlenül a fejem fölé odaszegzett polcra.

Amikor a Mongol ránk zárta az ajtót, kihúztam mindkét csuklómat a kötél hurkaiból, és kiegyenesítettem derekamat. Hogy szabadulásomat a gúzsból keskeny kezemnek, avagy a Mongol jóindulatának köszönhettem-e, eldöntetlen maradt. Felajánlottam barátaimnak, hogy meglazítom kötelékeiket. Ács visszautasított: azt tartotta, megérdemli a fenyítést, és férfiasan kívánja viselni, amennyiben, úgymond, maradt még benne férfiasság. Janika bevallotta, hogy fél az őrtől, hátha benyit és rajtakapja; azt ajánlotta, hogy én is dugjam vissza kezemet a kötélbe. Pár perc múlva nyögdicsélni kezdett, majd a rácsos, piszkos villanykörte felé vonított. Szolidaritásból visszadugtam kezemet, bár a laza kötelet alig éreztem. Ács időközben elmagyarázta Janikának: ha folyton arra gondol, hogy gúzsba van kötve, és ez milyen iszonyú, tűrhetetlen szenvedéseknek néz elébe – de ha valami mást forgat fejében, a két óra, kissé kényelmetlen testtartásban ugyan, de hamar letelik. Arról nem is szólva, hogy a gúzsbakötés izgalmában az éhséget és a fáradtságát elfelejti.

– Mégse bírom – sziszegte Janika.

A bizsergésen kívül, melyet csuklómban éreztem, ha hátrahajoltam, testemet semleges érzés töltötte el. Elvégre akkor húzhattam ki a kezemet, amikor akartam. Ha nem tudnám kihúzni – érveltem –, valószínűleg én is kínlódnék, míg így csak az arcomon lüktető vérhullámról tudom, hogy kínzókamrába kerültem és papírforma szerint szenvednem kellene. Ismét kiszabadítottam kezemet, és kénytelen-kelletlen a cellába behallatszó nyögéseket és ordítozást figyeltem. Úgy éreztem magam, mint a semleges néző, aki a karzat sarkából figyel drámai jelenetet, melyet vagy huszadszorra próbálnak. Közvetlenül a zárka ajtaja felől beszélgetés hallatszott. A porkoláb hangja volt; Kertésszel társalgott, a jámbor matematikatanárral, aki, ha ávósokat hallott káromkodni, a kárhozat tüzére figyelmeztette őket. Az ávósok félkegyelműnek tartották, és szívesen tréfálkoztak vele.

– Ma éjjel megtanítom káromkodni, a hétszentséges Úristenit az anyjának, Kertész – jelentette be a Mongol.

– Köszönöm, őrmester úr. De én nem káromkodom.

– Aztán miért nem?

– Katolikus vagyok, őrmester úr. Tiltja a hitem.

– Látja ezt a sötétzárkát? Szereti a patkányokat, Kertész?

– Félek tőlük, őrmester úr, félek.

– Ha nem káromkodik, bevágom a patkányokhoz, mint a taknyot.

– Ne vágjon be, őrmester úr!

– Akkor káromkodjék, de mindjárt!

– Mit káromkodjam, őrmester úr?

– Könnyűt mondok – szólalt meg a Mongol, néhány másodpercnyi gondolkodás után. – Ezt hamar leimádkozhassa. Mondja utánam! Hogy rakja magába az óbudai pléhkrisztus azt a rücskös faszát!

Hosszú csend következett.

– Nem mondja? Akkor gyerünk a patkányok közé!

Az ajtó becsapódott. A következő pillanatban Janika kezdett ordítozni.

– Jöjjön, őrmester úr, nem bírom tovább! Lőjön le, mint egy kutyát!

– Próbáljuk másra terelni a figyelmét – ajánlotta Ács. – A múltkor azt mondtad, Gyurka, hogy ez a tábor az ideális társadalom mintaképe. Kifejthetnéd, hogyan értetted.

– Minden hülye tudja – sziszegte Janika. – De azért mondjad.

– Hadd mondjak valami kellemeset – kezdtem, és gyorsan behunytam a szememet. Csak most éreztem, mennyire kell erőltetnem magam, hogy folyékonyan tudjak beszélni. – Ebben a táborban még mindig vagy ezerháromszázan élünk. Köztük legalább tizenöten, akik fegyverrel harcoltak a nyilasok és a német megszállók ellen, és akik megszöktek, mielőtt a halálítéletet végrehajtották rajtuk. Még vagy tízen, akik átálltak a Vörös Hadsereghez, mert magas pozíciójuk ellenére sem tudtak egyetérteni Horthyval és Szálasival. Még egy tucat, aki régen zsidókat, nemrég apácákat és papokat rejtegetett, vagyis mindig az üldözöttek oldalán állt. A kétszáz szociáldemokrata közt legalább ötvenet ismerek, akik egész életükben a szegényekért álltak ki, függetlenül attól, milyen kormánya volt az országnak. Folytathatnám a felsorolást. Sohasem hittem, hogy ennyi igaz ember akad egész Magyarországon. Ha kesergek is, hogy ide kerültem, de még most, gúzsba kötve is büszkeséget érzek.

– Sohasem képzeltem, hogy az emberi természetről és magamról ennyi mindent tanulhatok, mint…

– Mit ér a nagy tanulás – szakított félbe Janika –, ha meg kell halnunk itt?

– Fogd be a szádat – sziszegtem. – Ha kint kilencven évig tanulsz, akkor is meg kell halnod.

Egy pillanatig hallgattam.

– Azt akartam mondani – folytattam szelídebben –, hogy nagyon sokat tanultam itt. Nemcsak lelkem és testem viszonyáról, melyről odakint sejtelmem sem volt. De arról is, hogy mintegy választóvízbe kerültünk. A gazemberek nehéz körülmények közt még bitangabbakká züllöttek, míg a becsület aranya ebben a piszokban még jobban ragyog. A szenvedésnek nemesítő hatása is lehet; ezt mindig sejtettem, de most szemem előtt látom. Maga a fájdalom sem abszolút hatalom. Nagy része tőlünk függ.

– Nos – fordult Ács sietve Garamvölgyihez –, nem érzed már a fájdalmat?

Válasz helyett Janika fölordított. A folyosó túloldalán megcsikordult a cellaajtó. – Jöjjön, Kertész – hallatszott a Mongol hangja. – Mondtam, nem védi meg magát a patkányoktól a tarka valagú Szűz Mária! Inkább mondja.

– Mit mondjak?

– Az óbudai pléhkrisztust.

– De nem a magam felelősségére.

– Hát kiére?

– Az őrmester úr felelősségére.

– Álljon meg, maga állat. Hogyhogy az én felelősségemre?

– Úgy, őrmester úr, hogy maga felel majd Isten és ember előtt azért, amit elmondat velem.

– A keresztanyja, de nem én! Mondja a Faludy felelősségére! Vagy Ács doktor felelősségére.

– Nem tehetem, őrmester úr. Ők nem felelősek azért, hogy engemet a felsőbbség káromkodásra kényszerít. Ha már bűnt kell elkövetnem, a felelősséget arra a moraliter infámis, intellektuálisan mizerábilis detesztábilis ateista hatóságra hárítom, amelyik…

– Hagyja abba a biliket! És káromkodjék a saját felelősségére, Kertész! Még mit nem! Mi az? Megnémult? Mars vissza!

Amikor az ajtó becsapódott, Janika újra kezdte a nyöszörgést.

– Talán folytatnád – fordult hozzám Ács.

– Nem kell – tiltakozott Janika.

– Hát miről beszéljek? – kérdeztem.

– Semmiről.

Hirtelen mentő ötletem támadt.– Az angol királyokhoz sincs kedved? És mi lenne, ha a kalifákon folytatnád… a kalifák után pedig Childebertről Vincent Auriolig?

Jancsi kapott a propozíción. Tíz perc múlva már belemelegedett.

– …az Omajjádok után az Abbaszidok… elsőnek Abdul Abbász, a damaszkuszi vérfürdő rendezője, 750-től… 754-től Bagdad alapítója, al-Manszúr… 775-től…

A folyosó túloldalán a Mongol ismét felrántotta az ajtót.

– …Muhammad al-Máhdi kalifa elsőszülött fiát megölette öccse, Hárun ar-Rasíd, 786-tól … utána fiai, al-Amín és al-Mamun, akit szintén meggyilkol…

– Hogy ízlett a patkányharapás, Kertész?

– Rémes volt, őrmester úr. Rémes.

– Akkor mondja utánam, Kertész, és ne tátogjon, mint a réce! Hogy rakja magába az óbudai pléhkrisztus!

– Igenis. Hogy rakja magába az óbudai…

– A falhoz kenem, hülye! Nem belém! Magába!

– Hogy rakja belém az óbudai pléhördög…

– Nem ördög! Krisztus!

– Hogy rakja belém az óbudai pléhördög…

– Nem ördög! Krisztus!

– Hogy rakja belém az óbudai pléhördög…

– Krisztus!

– Ördög.

– Krisztus! Krisztus! Krisztus!

– Azért is ördög.

– Még szemtelenkedik? Mars vissza!

A Mongol dülöngő, bizonytalan léptei hallatszottak, amint végigment a folyosón, és visszaült asztalához, a dobkályha mellé. Penetráns szag csapta meg orromat. – Valami szövet ég – jegyezte meg szomorkásan Ács, aki már régóta idegesen szimatolgatott.

– II. Henrik, 1559-ig – mondta Janika diadalmasan. – A Capetingek három fitestvérrel haltak ki. Így a Valois-k, mégpedig II. Henrik három fiával, II. Ferenccel, IX. Károllyal és…

A minden oldalról hallható nyöszörgésből ekkor kibrummogott Horváth Bandi bácsi mély, hebegő basszusa:

– Gyere ide, fiacskám, szedd le rólam ezt a madzagot… nem illik vénembert így megcsúfolni… hé, őrmester, te takonypóc!

– Merre van, Horváth? – kiáltotta Mongol, aki elfelejtette, melyik cellába csukta az öreget.

– Itt.

– Hol?

– A pokolban – dünnyögte Horváth bácsi, közvetlenül mellőlünk.

Az őrmester alighanem leoldotta róla a gúzst, mert az öreg hangos hálálkodásra fakadt, majd, miközben a Mongol dühösen pisszegett, egy flaska bort rendelt. – Hozod vagy sem? – kiáltotta utána, amikor a porkoláb becsapta az ajtót.

Az égő szövet bűze egyre elviselhetetlenebbé vált. Janika, csodálatos módon, nem vette észre. Már a Harmadik Köztársaságnál járt:

– … egy anarchista lőtte le Lyonban, 1894-ben… Casimir Perier egy év múlva lemondott… hatodik, Félix Faure, szép, hosszú szakállat viselt. Az volt a perverzitása, hogy szakállát éjjel szeretői hosszú hajával csomózza össze. Egyszer, amikor szeretkezés közben megütötte a guta, a szerencsétlen nő ijedtében nem tudta kiszabadítani magát, és úgy összegubancolódott a hullával, hogy reggel az Elysées-ben hiába várták az angol trónörökös fogadásá…

– Nem értem! Még egyszer! – biztatta a Mongol Kertészt.

– Hogy rakja belé az óbudai pléhördög azt a rücskös péniszét – sóhajtotta Kertész.

– Mi az, hogy péniszét? – csattant fel a Mongol. – Miféle bigott kifejezést használ?

– Hogy rakja belé az óbudai pléhördög azt a rücskös, azt a…

– Na, nyögje ki!

– Azt a rücskös péniszét, vulgó: faszát.

– Mi az a vulgó, Kertész?

– Őrmester úr! Őrmester úr! – kiáltotta Ács izgatottan. – Égett emberhúst szaglok!

– Kuss, mert szétrúgom a tökét, vén kuruzsló – ordította a Mongol a folyosóról. – Tegnap égette el egyik rabtársát, és még maga szájal? Mi az hogy vulgó, Kertész.

Egy perc múlva mégis bejött a cellába, feloldozott engemet és Ácsot. Kint, a vörösen izzó dobkályhának dőlve, Kiss Dani kuporgott gúzsba kötve. Eszméletnél volt, s lógó fejét ingatva, melankolikusan nézett reánk. Gúzsba kötött végtagjai annyira elzsibbadhattak, hogy talán nem is érzett fájdalmat. Jobb alkarján és combján ruhájának szövete, a bélés és az ing rétegeivel együtt fel-felvillanva parázslott, mint izzó kagylóhéjak a tűzhely lapján. Az égő emberhús émelyítő szagára felnyögtem. Dani olyan volt, mint iskolai történelemkönyvemben a XVI. századi fametszeten Dózsa György, amint elevenen sütik a tüzes trónuson.

Ács gyors mozdulattal elrántotta Danit a kályhától: közben a Mongol belökött a közös cellába. Pár perc múlva Ács is megjelent. Danit átszállították a gyengélkedőre. Alkarja csontig égett: ha nem hal bele, nyomorék lesz örökre.

Hajnalban, pokrócainkkal vállunkon, kimerülten támolyogtunk vissza a barakkokba. Horváth bácsi, aki ezúttal nem négykézláb mászott, hanem álmodozva imbolygott, lemaradt a meszesgödörnél. Visszamentem az öregért. Az esőzéstől megáradt patak kis, kerek tavat dagasztott a gödörből. Horváth bácsi a parton állt, meghajtott fejjel és átszellemült mosollyal nézte a tó tükrét. Szemmel láthatóan nem tudta, hol van. Egy dalt dudorászott a János vitéz utolsó felvonásából, a kelleténél mélyebb, de csengő hangon és kellemesen:

 

Kék tó, tiszta tó, melyből az élet vize támad…

 

*

 

Az ütlegek, az agyrázkódás, a két hétig tartó éjszakai fogda erősen megviselt. Úgy éreztem, szellemi képességeimnek még birtokában vagyok, de nem hittem, hogy ezt az állapotot sokáig fenn tudom tartani. Ugyanekkor rohamosan gyengültem, akaraterőmet teljesen elvesztettem. Azon a reggelen, amikor első ízben tértem vissza a fogdáról, köpenyem zsebében nagy darab kenyeret fedeztem fel. Alighanem Domi csempészte oda, vagy Egri; elhatároztam, hogy bevonulás után kinyomozom az illetőt, és visszaadom néki. De nem tudtam a kenyérnek ellenállni és felfaltam. Szégyenkezve vonultam be este a barakkba. Másnap ugyanez történt és a következőkben is.

Február első hetében csak két rabtársunk halt éhen. A második héten szaporodtak az áldozatok: naponta egy, kettő, sőt három is. Az öregek, akik Korda brigadéros felügyelete alatt még mindig faszögeket faragtak, időközben kissé magukhoz tértek, csakúgy, mint Koncz brigádjának tagjai, akiket vezetőjük a jelzőkaró tologatásával szinte teljesen mentesített a munka alól. A néhány hetes tapasztalat után már mindnyájan tudtuk – az illető arcszínének elváltozásából, szemkifejezéséből, de mozdulatai alvajáró bizonytalanságából is –, ki fog kidőlni a következő huszonnégy órában. Mivel tükörrel egyikünk sem rendelkezett, minden reggel, ha felültünk a szalmazsákon, Egrivel alaposan szemügyre vettük egymást. Kölcsönösen becsületszavunkat adtuk, hogy az igazat mondjuk. De attól féltem, hogy Egri mégsem mondja szemembe a valót, ezért egyezséget kötöttem Domival is, akit sokkal naivabbnak tartottam, semhogy tekintetéből az igazságot ki ne olvassam. Igaz ugyan, hogy Borostóbi kivételével baráti körünkből még senki sem halt éhen: de úgy láttuk, hogy a szigetet, melyen mindeddig száraz lábbal álltunk, kezdik elborítani a habok.

Több kilométerre a tábor alatt műutat építettünk, melynek a recski vasúti állomást kellett a kőbányával összekötnie. A felső szakaszon dolgoztunk két vagy három brigáddal: az út alsó részét a hírek szerint egy másik, a község mellett felállított fogolytábor lakói építették. Reggelenként nagy ávós kísérettel indultunk. Hosszú utat kellett megtennünk a sáros vagy havas domboldalakon, míg munkahelyünkre értünk. Ilyenkor a többszáz méteres, összefüggő spanyolbakot, mely bekerített bennünket, a hepehupás talajon vállunkon hurcoltuk, úgyhogy mindig véresre sebeztük magunkat és még jobban összeszaggattuk rongyos ruházatunkat. Talián, a nacsalnyikunk, levétette köpenyeinket, mert kabátban, úgymond, még jobban ellustulunk. Annyi erőnk sem volt, hogy bemelegítsük magunkat, úgyhogy munkával vagy anélkül, egyformán dermedtre fagytunk az északi lejtőn a süvöltő jeges szélben.

Engem, olyan társaimmal együtt, kik a végkimerülés jelét kezdték mutatni, Talián rendszerint a legnehezebb munkára osztott be. Az erősebbek térdelve az utat kövezték, mi talicskáztunk, éspedig úgynevezett versenytaligákkal, amelyeknek két oldalára egy-egy deszkát erősítettek, úgyhogy a szokásosnál mintegy hatvan százalékkal több rakomány fért reájuk. Az ötlet a főkápótól, Tamás Dezsőtől származott. Minthogy az ilyen talicskázást elviselhetetlennek tartottuk, három rabtársunk – mind a három volt kubikos – a politikai tiszthez ment panaszra. Elmondták, hogy a talicskák nagyságát, formáját, megterhelését évezredes gyakorlat alakította ki mindenütt a világon. Nagy László politikai tiszt és volt sajószentpéteri fűszeressegéd kijelentette, hogy a Szovjetunióban is emeletes talicskákat vezettek be, mert a szocialista ember több terhet bír, mint a régi, reakciós ember: ha panaszkodnak, annak jele, hogy reakciós csirkefogók, akik nem értik az új világ hívó szavát. Aztán fogdára vitte őket.

Olykor a nacsalnyik az út árkába állított, hogy ássak. A munka egy magában talán nem lett volna fáradságos, de minthogy egy idő múlva nem bírtam a terpeszállást az árok két falán, beleléptem a térdig érő jeges vízbe, amely nyomban befolyt csizmámba. Reggelenként, amikor a tábor kapujában, a deres fák alatt az őrökre várakoztunk, Egri meghívott ebédre. Ínycsiklandó menüt mondott el, mire én hasonlóképpen meghívtam vacsorára. Menet közben már nem beszélgettünk. Ha talicskáztam vagy beálltam az árokba, álmodozni kezdtem. Főként gyermekkorom pajtásairól, játékairól, nagyapám zsolnai házáról és malmáról; így a délelőtt hihetetlen gyorsasággal repült. Sosem tűnt hosszabbnak tizenöt-húsz percnél. A szünetben Egrivel és Földváryval ültem az árokszélen; összebújtunk és hallgattunk. A délután sem tűnt hosszabbnak fél óránál. Csak amikor bevonultunk és a hepehupás, sáros domboldalon hajtottak felfele, öntött el a verejték; az volt az érzésem, hogy már nem tudom megtenni az utat.

Tűrhetetlenné helyzetem mégis csak akkor vált, ha az az ávós állt a közelben, akit az SS néven emlegettünk. Dachaut megjárt rabtársaim tanúsága szerint 1945-ben, nyolc esztendeje, még ott működött. Szájába lógó vérpiros orrú, szederjes arcú, kurta nyakú, kiálló lapockájú óriás volt, aki karba font kézzel állt a bokrok közt, és soha egy szót sem szólt. Ha Talián valakit feljelentett nála, mutatóujjának alig látható görbítésével hívta az illetőt: aztán nekiesett, fejét többszörösen a spanyolbak szöges drótjához verte, majd egy rúgással – ugyancsak némán – kirepítette a bokrok közül.

Talián egyszer rajtakapott, amint mozdulatlanul álltam az árokban. Egy tölgyfa tuskójára mutatott a készülő útmederben. Figyelmeztetett: amennyiben három órán belül ki nem szedem, elvisz a „felügyelő úrhoz”. Ezzel az SS felé intett, aki úgy tett, mintha nem látna, nem hallana. Három óra egy tölgyfa tuskójának kiemelésére elegendő idő, ha nem kell fagyos földben dolgozni, és Talián a szükséges szerszámokat rendelkezésemre bocsájtja. De fűrészt, ásót nem adott, a nehéz csákány pedig kiesett a kezemből. Arra gondoltam, hogy ezt a verést nem élem túl. Egri ott termett, és a tuskó felét kiásta. Tehetetlenül, ügyefogyottan topogtam mellette, és az SS-t figyeltem, aki derékig a csipkebokrok között, mozdulatlanul állt. Amikor Egrit elhívták, Földváry Elemér váltotta fel. Eléje álltam; ő is sovány volt, akárcsak én. Ekkor kamaszos kedvességgel kérlelni kezdett: – Csak tíz percet adj – mondta. – A filozófiai leckék tandíjával amúgy is adósod maradtam. – Negyedóra alatt kiszedte a tönköt a földből. Amikor Talián visszatért, értetlenül bámulta a hagymaszerűen körülvágott tuskót az úttesten, és kérdő tekintetet vetett az SS-re. De az, szederjes ábrázatával gőgösen meredt maga elé, s nem szólt.

Este azt éreztem, hogy az utolsó előadásomat tartom meg. Egy idő óta nem beszélgettünk már, mint azelőtt, legtöbbünknek csak a hallgatáshoz maradt ereje. Én is kíméltem magam. Párizsról, a Csendes-óceán szigeteiről, San Franciscóról meséltem. Ezúttal azonban – határoztam el – kiteszek magamért. Horváth Endre bácsit, a paralitikus öreget, ki alattam feküdt, a budapesti rabkórházba szállították meghalni. Helyét sunyi, közismert besúgó foglalta el. Ezért előadásom témáját a messze múltból, a kereszténység diadala utáni időkből választottam. A tárgy aligha érdekli a spiclit, és feltehetően messze túlhaladja a politikai tiszt szellemi horizontját.

A rabszolgákon kezdtem, kik szabadságot és kenyeret reméltek az új hittől. Krisztiánus gazdáik még szemérmetlenebbül zsákmányolták ki őket, mint a pogányok. Ami urainkat korántsem érdekelte: izzadságuk jutalmát majd megkapják a boldog jövőben, fenn a fellegek tetején, hol az Égi Vőlegény készpénzzel fizet. A másik nagy ígéret, mellyel annyi reményt keltettek, a béke ígérete volt. A kereszténység diadala után Athanázius megírta, hogy ez a béke máris megérkezett: mi több, a gyilkosok és rablóbandák száma napról napra fogy, és a járványok múlóban. Ezt akkor írta, illetve prédikálta, amikor Rómában éjjel senki sem mehetett ki az utcára, mert az ott garázdálkodó szíriai bevándorlók leütötték, amikor polgárháború polgárháborút követett, amikor Nagy Konstantin kiirtotta családja egy részét, és a maradékkal fia, II. Konstantin végzett, és az alexandriai székesegyházban, Szent Theonász templomában Athanasius ortodoxai karácsony este megtámadták az ott imádkozó ariánusokat, és hajnalig fojtogatták hittestvéreiket az oltáron, vagy hajigálták le őket a templomkarzat vértől iszamlós korlátján át a mélybe.

A teológiát ekkor még filozófiának hívták, mint ma egyesek a közgazdaságtant. Oly dolgokról vitáztak, intrikáltak és küldték egymást száműzetésbe, amelyek nincsenek. A görög és latin klasszikus szerzőket elvetették, kivéve, ha olyasmit találtak bennük, amit nyakatekert szofizmáik segítségével saját propagandájuk céljára tudtak fordítani. Így ahelyett, amit pogány, világi irodalomnak neveztek, bevezették az új, keresztény irodalmat. Ennek unalma oly halálos volt, hogy a Keletrómai Birodalomban már az ötödik században egyszerűen abbahagyták. Az ideológia ugyanis olyan méreg, mely az író tehetségét azonnal közömbösíti. Közben mind a görög, mind a latin nyelvet elhanyagolták és vulgarizálták – Orwell ír le ehhez hasonlót az Ezerkilencszáznyolcvannégyben –, hogy azon többé semmit nem tudtak kifejezni. Még szerencse, hogy nem is akartak.

A színházakat bezárták, a pogány szobrokat összetörték, csak Práxitelész Aphroditéjének kegyelmeztek. Ezt a konstantinápolyi bordélyház előtt állították fel, míg a csőcselék egy nap ezt is összetörte. A szellemi és a tényleges hatalom, az Egyház és a császár Bizáncban egyetlen monolitikus tömbbé forrt össze. Azok, akik régebben erkölcsi és altruisztikus szempontokból csatlakoztak a még földalatti kereszténységhez, nem vették észre az egyház győzelme után, hogy most már ellenkező motívumokból, erkölcsi skrupulusok nélkül, karrierizmusból és gyávaságból tartanak ki mellette. A következő nemzedékben ilyen problémák nem merültek fel. Mindenki elhülyült.

Végül rátértem Nagy Konstantinra: mint gyilkoltatta meg elsőszülött fiát, és csukatta rá feleségére a gőzfürdőt, amíg az asszony megfőtt; mint rendelkezett a niceai zsinaton teológiai kérdésekről, melyekről fogalma sem volt: de hát ő volt a nagy hadvezér, a nagy államférfi, a nagy városalapító, a mindentudó és mindenhez értő. Majd néhány hiteles történetet mondtam el hozzá méltó követőiről, és hátrahanyatlottam a szalmazsákon. Azt sem tudtam megállapítani, hogy barátaim mit szólnak a mondottakhoz, mert máris aludtam.

Reggel, amikor Egri megnézett, szeme egy pillanatra megmerevedett, Domi biztosított, hogy jóval frissebbnek tűnök, mint előző napon. Mégis gyanút fogtam, és utánuk siettem a mosdóba. Egri lógó karral, lecsüggesztett fejjel állt. Arcán csorogtak a könnyek, míg Domi öklével kétségbeesetten verte a deszkafalat. Hirtelen oly könnyűnek éreztem magamat, mintha már valóban kísértet lennék, és lábujjhegyen beosontam melléjük. Nem tudtam nevetésemet visszatartani.

– Ne botránkozzatok meg rajtam – mondtam. – Mindig tiszteltem a más ember gyászát. De roppant komikusnak tartom, hogy pityeregtek értem, mint a siratóasszonyok…

Hirtelen olyan gyengeség fogott el, hogy alig tudtam levegőhöz jutni. Megkapaszkodtam Domi nyakába, és összevissza csókoltam, miközben Egri fejét is magamhoz vontam. A barakk ajtaja előtt, a szállongó hóban egy volt tengerészkapitány, Kopilárcsik Frici állta utamat. Tréfásan lefogta a kezemet, és egy doboz cigarettát nyomott egyik zsebembe, míg Koncz brigadéros egy adag kenyeret tömött a másikba. Sorakozó közben, vagy talán még a barakkban, valaki további két pakli dohányt csempészett kabátujjam hajtókájába, úgyhogy egyszerre nekem volt a legtöbb kenyerem és dohányom az egész táborban. Azon töprengtem, az emberi szolidaritás felett kell-e elérzékenyednem, vagy azon, hogy mindjárt meghalok; de eztán elfeledkeztem minderről és álmodozásaimba merültem.

Talián, két másik társammal együtt, ezúttal a lehető legkönnyebb munkára osztott be: az út már megépített szakaszán kellett havat lapátolnom. Ezt az útrészt már nem spanyolbakok, hanem tüskésdrót és rendes őrtornyok szegélyezték, melyeken jóindulatú vagy legalább közömbös sorkatonák posztoltak. Társaim több száz méter távolságban dolgoztak, úgyhogy magányosan járkáltam a hullámos hóban, melyet helyenként méter magasra hordott össze a szél. Az őr a toronyból gyufásdobozt hajított le, úgyhogy többször rágyújtottam egy-egy fél cigarettára. Azt, hogy mindkét kenyeremet megettem, csak akkor vettem észre, amikor meggémberedett ujjhegyem zsebem bélésének üres varrásához ért, ahonnét már csak egy-két morzsát tudtam kikaparni körmömmel. Gyomrom megtelt, de testemben ugyanakkora éhséget éreztem, mint azelőtt. Ezt is csak úgy mellesleg vettem tudomásul, és visszatemetkeztem álmodozásaimba.

Először nagyapám zsolnai házát láttam, a lapos tetejű, sárga házat a kocsmával frontján. A téren hó szállingózott, a bejárat előtt szán állt, az ajtóban vendégek verték le csizmájukról a ráragadt havat. A szikrázó hidegben ember és ló borovicskaszagú ködöt fújt. Aztán futott a szán: láttam, Fényes László ül rajta fekete peleringallérjában, mellette én, odahúzódva teste melegéhez. Pán Simon szállása felé utaztunk Határújfalura; hallottam a csengők éles csilingelését és a lovak patkóinak dobogását, amikor átrepültünk Budetinnál a Vág fahídján. Aztán fordult a kép. A Hudson partján, a temető fölött szállongó porhó kering: Fényes László koporsóját viszik. Mögötte Vámbéry Rusztem és Kéri Pál feketében, mellettük én amerikai katonaruhában; cipőink orra fölé hajlunk, mert szégyelljük, hogy sírunk. Mindennek csak nézője voltam, mert úgy láttam magamat, mint idegen személyt; mintha lelkem külön útra készülne, és ezt az elválást a testtől most kezdeném gyakorolni.

Később enyhült a hideg, a szél is elállt. Andersen egyik meséjére próbáltam visszaemlékezni, de a Jéghercegnő története helyett csak az a száraz, jeges szél jutott eszembe, mely annak idején, a mese elolvasása után megcsapott. Pedig mennyire szerettem Andersen jéghideg, cerebrális fantáziáját! A mozi folytatódott: diákkori szerelmem, Éva, a bécsi színésznő járt mellettem a hóban; oly sűrű köd ereszkedett közénk, hogy kénytelen voltam megfogni kezét, nehogy elveszítsük egymást. A fenyőerdőből, mely az alpesi hegytetőre vezetett, csak egy-egy sötétzöld, elmosódó és fenyegető árnyék látszott a ködön át. A halál árnyai – jutott eszembe. Ezt gondoltam akkor is, tizenkilenc esztendeje, amikor Hitler uralomra jutása napján felmentünk az alpesi hegytetőre.

A következő filmkockán az aquincumi amfiteátrum romjai közt csókolóztam Valyval. Ahogy rágondoltam, elfelejtettem hisztériáját, s meghatódtam, milyen becsületes, dolgos és szerető feleségem volt – szépségéről nem is szólva. Zsuzsával Sztálin hetvenedik születésnapján sétáltunk a Városligetben, a kissé poshadt havon. Ő pártiskoláról jött; én azon a délutánon Sztálin ellen írtam verset, melyet nem mertem megmutatni neki. A Dózsa György úton – láthattuk a fák között – fáklyásmenet vonult fel Nagy Konstantin tiszteletére. Zsuzsa ujjongott; az én hátamon végigborzongott a hideg. Nem a menet miatt; azért, hogy már szerelmünkbe is beletapos csizmáival a kaukázusi. Rájöttem, hogy a dupla kenyéradag hatása mégsem maradt el: álmodozásaim racionálisabbak lettek.

Ebéd után hóvihar támadt. Először ismét magamat láttam, amint a budapesti jégpályán köröztem térdnadrágban; egyre gyorsabban és gyorsabban róttam a köröket. A műjégpályán túl, a tó másik részén igazi, sáros, hepehupás jég tornyosult. Az út oda az alacsony híd sötét, misztikus íve alatt vezetett: arrafelé nem égtek lámpák, és soha senki sem korcsolyázott ott. Teljes iramot vettem, behunytam szememet, s derekamat kiegyenesítve, beszáguldottam a sötétbe. A következő filmkockán François Villon, ifjúságom kedvenc költője jelent meg előttem, kinek verseit sikerrel fordítottam magyarra. Ő is a hóban baktatott. Halálra ítélték, aztán száműzték Párizsból. Most Meung felé bandukol a Loire vize mellett; az ő zsebében is bolhák ugrálnak lágy kenyér helyett. De vajon állt-e valaha is méter magas hó az orleans-i országúton? Manapság talán nem; de a középkor telei hidegebbek voltak, mint a mieink. Ugyan miért? Lehetséges-e, hogy a Golf-áram csak Amerika felfedezése után kezdte éreztetni hatását? Aztán a szép, szőke Ulla Winblad tűnt fel, amint kétkerekű kocsiján irgalmatlanul hajtja a barna, hosszú szőrű pónit a tengerparti kocsma felé. Mellette Bellmann, a költő ül, egy üveg aqua vitaevel térde közt, ahogy Lorsy szokta volt tartani a butéliát. Volt-e szebb kor a svéd rokokónál? A Melar-tó rianásai úgy durrogtak, mint a pezsgőspalack. Ebéd után a póni kint áll a hóban, a kocsma kerítéséhez kötve. Ulla szemérmetlen pózban, meztelenül hempereg az ágyon, és éppen azt a bizonyos testrészét fedi el kezével – már amennyit kezével el tud fedni belőle –, melyet egy rokokó hölgy ily körülmények közt egyedül szégyell: az arcát. A költő kihajol a kocsma padlásszobájának ablakán. Szeme találkozik a póniló féltékeny pillantásával; amikor behúzza a zsalut, a póni még egyszer felnéz az ablakra, belefúj a zabos tarisznyába, mely szája előtt lóg, és kirúg dühében, a zab aranyszínű pora ott száll a póni előtt a téli jeges napfényben. Majd Michnait láttam, amint a mély hóban bandukol Bécs felé. Hol eltűnt, hol újra felmerült a buckák között. Feje felett óriási, fehérre festett mikrofonok libegtek, mint szecessziós, stilizált liliomok. Most földhöz vágom a lapátot, gondoltam és elindulok a hóban, ahogy Szuha, a jegyző elindult; térdem remeg, az üveg az aqua vitaevel, melyet eddig még csak tartottam valahogy, most kicsúszik ujjaim közül. Kár minden további haladékért, feleslegesen kínzom magamat. Sztálin jelent meg óriási jégszekrénnyel maga mögött, hátrafordított marka a jégszekrény fogantyúján. Ebbe zárja áldozatait, miután összerugdosta arcukat, és megköpdöste őket; a köpés rájuk fagy. Hány millió ember fekszik a jégszekrényben? És bent fekszem-e a jégszekrényben már magam is, vagy sem? Objektív értelemben már megfagyasztottak régen, de szubjektíve most fagyok meg. Mindenképpen túljutottam a Nagy Vágóhídon. Vízióm egyszerre befelé fordult: most már nem láttam magamat, mint holmi harmadik személyt, hanem ott baktattam rongyos rabruhában a havas országúton, szikrázó napsütésben. Köröttem pamacsszerű felhők libegtek, a felhők mögött géppisztolyos angyalok pislogtak. Most haltam meg, péntek délután van – hogy ez mindeddig nem jutott eszembe! A Szomszéd azt ígérte, még ma ott leszek a mennyek országában.

Az ötlet annyira elragadtatott, hogy kinyitottam a szememet; a nap csakugyan kisütött. Próbáltam eluralkodni víziómon, legalábbis annyira, hogy a realitást magam szőjem a mesébe. Tíz perccel ezelőtt haltam meg, és Krisztus azt ígérte, még ma délután bejutok a mennyek országába. Ez az út oda vezet, mint ahogy minden földi út oda vezet, nem pedig Rómába! Hogy szögesdrót övezi, és katonák őrzik, azon nem szabad csodálkoznom: máskor bizonnyal nagy a tolongás itt. Az úttestről tilos letérni: a szerpentineket kell követni: csak semmi öngyilkos rövidítés a havon át!

Amikor a mennyek kapujához értem, verni kezdtem a vasat. Éreztem, kínos helyzetbe kerülök. A Szomszéd még néhány napig várat magára: most száll alá a poklokba, hogy barátaimat, Szókratészt, Platónt meg a többit kiszabadítsa onnan; aztán a földön, tanítványai körében tölti idejét. Nincs itt, és ezért szóbeli ígéretére kell hivatkoznom; írást nem tudok mutatni. Ilyen esetekben mindig úgy tűnik, mintha hazudnék, holott az igazat mondom. Abban reménykedtem, hogy Szent Péter hitelt ad szavamnak, de rádöbbentem, hogy ő még legalább húsz évig apostolkodik a földön, és csak Néro idején érkezik ide, holott ma Tiberius a császár. A mennyország pedig üres, mint a tengerparti szállodák szezon előtt; én vagyok az első vendég.

Mivel foglalkoznak ilyenkor az angyalok? Nagytakarítással. Már felkészültem, hogy senki sem nyit ajtót, amikor a kapusfülkéből kilépett Havas Bandi. Szívem megdobbant az örömtől.

– Angyal lettél, Bandikám? – kérdeztem.

Ő azonban szája elé tette ujját.

– Csak semmi bizalmaskodás – jelentette ki hűvösen. – Igaz, a nagy pártütés idején én is csatlakoztam Luciferhez, de később nyilvános önkritikát gyakoroltam, és bűnbocsánatot nyertem. Az irodából kidobtak, ahol Harasztival szoktam ülni a ventilátor alatt, de vigasztalásul kapusi állást kaptam. Hogy mindig szem előtt legyek – hebegte, és elpirult.

– És milyenek a gondolataid, Bandikám? Lojálisak? – tudakozódtam gonoszul.

Véres szembogarával rám nézett, és megtörölte homlokát, melyen kiütött a verejték. Amikor nem kaptam választ, megkértem, engedjen be. De Bandi megcsóválta a fejét.

– Szocdem voltál mindig. Ide csak írással jöhetsz be – mondta és kihívóan végigmért.

– Adj legalább ennem. Három napja nem láttam egy falatot sem.

– A párt szeme mindenhová ellát – mondta, és szigorú pillantást vetett köldököm tájára. – Három adag kenyér van a hasadban. Sajnálom.

Lassan hátrált a kapusfülke felé.

– A párt mindentudó és mindenható – hadarta. – Kifüstöli az eretnekeket. Kizárja őket a mennyek országából. Kizárja, Gyurka.

Ezzel besuhant a kapusfülkébe. Csak az utolsó pillanatban vettem észre, hogy a hátán, lapockái közt, csonk áll ki a kabátjából. Lenyírták a szárnyát; annyira szégyelli, hogy nem mer hátat fordítani nekem. Lenyírták a szárnyát; de azért kitart mellettük.

Sóhajtottam, beszúrtam lapátomat a hóba, és leültem. Arra gondoltam, hogy itt kell éhen halnom a mennyország kapujában, amikor Egri ütögetni kezdte vállamat. – Már azt hittük, megszöktél tőlünk – mondta. Majd elpirult, amikor észrevette, hogy szavait kétféleképpen érthetem.

Az egész csapat rám várakozott a félhomályban. A hajcsárok üvöltözése közben megindultunk felfelé: Egri és Földváry karon fogtak, valaki a lapockámnak támasztotta tenyerét, és úgy tolt. Voltaképpen csak a lábamat lengettem, mint a rongybaba. A tábor udvarán Domi vett át. Míg a barakkba vezetett, elmondta, hogy roppant mennyiségű élelmiszer érkezett. Kenyéradagunk tegnapelőttől fogva négyszáz helyett hatszázhatvan gramm. A hátralékot mindjárt kiosztják. Olajban a dupláját kapjuk, fekete helyett tejeskávé, mindennap szalonnát és lekvárt; ezenkívül más intézkedések is várhatók.

– Szóval Michnai megérkezett Nyugatra – gondoltam és lerogytam szalmazsákomra. A kimerültség mindennapos és automatikus mozdulatai közben rájöttem, hogy csalok: nem érzek kimerültséget.

– Este a svéd rokokóról tartok előadást – kiáltottam Domi után.

A következő órában tízpercenként osztogatták az élelmet. Először az előző két napra járó kenyér pótadagot, a vacsorát, majd egy-egy csokor hagymát; három adag szalonnát, lekvárt, majd a következő napra járó szalonnaadagot. Az Északkeleti Betörés cipőpasztadobozokban tárolta a lekvárt, a szalonnaszeletkéket pedig a gerendára akasztotta. Példáját sokan követték, hogy egy későbbi éhhalál ellen biztosítsák magukat. Amikor szalonnaadagjainkat meghozta, Egri kérdő pillantást vetett felém.

– Mindent azonnal felfalni – rendelkeztem, miközben bekaptam a három adagot: egyet bal pofámba, másodikat a jobba, harmadikat a szám közepébe.

Később bejött a politikai tiszt, és rövid szónoklatot tartott. Már az is nagy eredmény, hogy nyolc barakkot járt végig, ahelyett, hogy mint máskor, az udvarra rendel ki mindnyájunkat. – Nagyon tévednek azok a destruktív elemek – mondta –, akik azt képzelik, hogy az ÁVO el akar pusztítani bennünket. De a szocializmus építése közben odakint sincs ennivaló. A kulákok szabotálnak; mégis feljavították a kosztunkat. Ha továbbra is jól dolgozunk, újabb engedményeket helyezhet kilátásba. Lepedőt és párnát fogunk kapni. Közben hol Tabódy Pistára, hol rám nézett, minta csak minket kettőnket akarna meggyőzni. Mi törökülésben ültünk szalmazsákjainkon, és keresztülnéztünk rajta. A barakkban néhányan felzokogtak.

Másnap Ács azzal a váratlan indokolással, hogy gyengék vagyunk, többünket benn tartott. A kályha körül ücsörögtünk és nagyszerű ételeket kreáltunk: például szárazon pirított kenyérre hideg borsófőzeléket kentünk, a borsóra lekvárt. Vasárnap, másfél esztendeje először, munkaszünetet engedélyeztek. Estefelé az a hír terjedt el, hogy Michnai a Szabad Európa Rádión beszélt Münchenből. Majdnem az egész tábor névsorát bemondta, megnevezte a spicliket, nacsalnyikokat, név szerint említette a tábor parancsnokát és nyomozóit is.

Ács jóvoltából a következő napokat is a barakkban töltöttem. Szerda este, váratlanul – mert csak vasárnap zuhanyozhattunk – sorakozót rendeltek, és a fürdőépület elé vezettek bennünket.

– Cyiklon B – jegyezte meg Fürst, aki 1945-ben Auschwitzból került haza.

– Ehhez túl gyávák – szólt Rainprecht Tóni, volt kisgazdapárti főispán, és gőgösen elhúzta száját, mint egy vén kardinális.

Gábori, aki dachaui napjai óta „sosem ment blindre”, előretolakodott. Megnyugtató hírrel tért vissza: maga Valag Manó áll odabent, méghozzá nem a vetkőzőben, hanem a zuhanyozóban. Erről saját szemével győződött meg.

Az őrnagyorvos valóban ott állt a zuhanyozó ajtajánál: kis, Zeppelin alakú bőrtáskája a fogason lógott. Ahogy a rabok ellépkedtek előtte, mindegyikünknek megfogta az ülepét, és alaposan megtapogatta, mint a piaci libáét a háziasszony. Barátaim már elmagyarázták: ez az orvosi vizsgálat legújabb, tatár módja. Az orvos az ülepek keménysége szerint három kategóriát állapít meg: az első számút, a munkaképesekét, a másodikat, a könnyű munkára alkalmasokét, és a harmadikat – akiket már semmi módon nem lehet dolgoztatni, mert néhány napon belül amúgy is éhen halnak.

Valag Manó belemarkolt ülepembe. Megrázkódtam az undortól, mire megismert.

– Na, meggyógyult az agyrázkódása, fiatalember? – kérdezte nyájasan. Csodálkozásomra a második kategóriába osztott be. Ács azonban, aki mellette állt a táborlakók névsorával, kettes helyett római hármast biggyesztett nevem mellé. Valag Manó egyébként nem csekély liberalizmussal eretnek módra változtatott a nagy tatár példaképen, mert nem három, hanem négy kategóriát állított fel.

A negyedik kategóriába tartozókat külön barakkba költöztették. Heteken át nem kellett kivonulniok. Én könnyű beosztást kaptam, de a többit is jóval kevésbé hajszolták. Élelmezésünk megjavításának bejelentése óta senki nem halt éhen. Rövid idő múlva új politikai tiszt érkezett, és a táborparancsnok századost őrnagy váltotta fel. Az utóbbi bevezette a nyolcórás munkaidőt, véglegesítette a vasárnapi munkaszünetet, és korlátozta a nacsalnyikok hatalmát. A táborban ezért a „jó őrnagy” néven emlegették, ellentétben a leváltott „rossz százados”-sal. Gábori a közhittel szembeszegülve azt állította, hogy csak az utasítások változtak, nem az ávósok: a mi rossz századosunk elment egy másik börtönbe jó századosnak, míg onnét a rossz őrnagy eljött hozzánk jó őrnagynak.

Knocke újságrongyait az eddiginél is alaposabban tanulmányoztam, hogy felderítsem: mi az oka helyzetünk megjavulásának? De 1952 első felének újságjaiban hiába kerestem magyarázatot: sem a vasfüggönyön innen, sem azon túl egyetlen jelenségről sem olvastam, mely helyzetünk enyhülését indokolta volna. Így mégis kénytelen voltam visszatérni eredeti teóriámhoz, mely szerint Michnai nyugatra érkezett. De vajon miért tartott útja ilyen sokáig?^*

 

*

 

Fogságunk következő, aránylag tűrhető periódusának hamarosan befellegzett. Legalábbis az én számomra. Egy délután, nyár dereka táján a fogda melletti domboldalon dolgoztunk: a parancsnokság épületei előtt létesítettünk újabb, sok száz méter hosszú függőkerteket. Az ávós tisztek nagyon szerették a virágot, kivált a Budapestről érkező nyomozók, akik egy-két órára kiszálltak Recskre, hogy valamelyik rabot – rendszerint szabadlábon élő, újabb áldozatok ügyében – kihallgassák. Utána leküldtek egy közlegényt a kertészhez, Sárospataki György egyetemi tanárhoz, és tíz-tizenkét tucat rózsát hozattak. Olykor egy-egy MVD-s tiszt érkezett: az ilyen mindig maga jött a virágért, és udvariasan „egy kiló szegfűt” vagy „két kiló liliomot” rendelt Gyuri bácsinál, és egy-egy hosszú szipkás, pokolian büdös orosz cigarettát nyomott a professzor markába.

Cigarettáink jelentős részét, ha más módszerekkel is, barátaim ávós tisztektől szerezték. Rendszerint valami átlátszó ürüggyel jöttek víkendezni a Mátrába; mindig Gáborit vagy Egrit hallgatták ki. Sose engemet. Félórás fecsegés után hirtelen – úgy mellesleg – megkérdezték, ismerik-e az ilyen vagy olyan című versemet? Egy doboz cigarettát ajánlottak, ha a verset mindjárt leírják. Rendszerint a Zsuzsának szóló költeményt, vagy más, az Andrássy út 60. pincéjében csinált, nem politikai tárgyú költeményt kértek; politikai verseimről nem tudtak, mert ezeket csak legjobb barátaim ismerték. Gábori ilyenkor szemrebbenés nélkül rávágta, hogy semmiféle versemről nem tud, sőt engem sem ismer. Az ávós, ugyancsak szemrebbenés nélkül, két, három, majd négy pakli cigarettát ajánlott; ötnél megállapodtak. Egri csak addig állta az alkut, míg mindhármunknak megszerezte a maga pakliját. Örvendetesnek találtam, hogy az efféle ávós irodalomrajongóknak se vége, se hossza. Börtönben írott verseim sorsa attól függött, kiszabadulok-e, vagy sem; most azonban biztosra vehettem, hogy szellemi hagyatékomat, ha más nem is, de gyilkosaim megőrzik.

Azon a forró, nyári délutánon Földváry Elemérrel együtt ástam a függőkert egyik virágágyát. Pontosabban szólva, ásómat a földbe szúrtam, csak karommal tettem néhány evezőmozdulatot, mintha dolgoznék, és a perzsa misztikus költőkről beszéltem Elemérnek. Éppen azon voltam, hogy Iráqiról rátérjek Mevlana Dzseláleddin Rúmíra, amikor a fogda előtt nyíló sárga szegfűk szagába (melyet nem annyira orromban, mint inkább szájpadlásomon éreztem, akár egy szegfűszeggel fűszerezett étel emlékét) pacsuliszag keveredett. Előbb szagoltuk, semmint hogy az ávós megláthatott bennünket. De ez nem szolgált vigaszunkra, mert rendőrbarakkból lépett ki, és annak ablakából nyilván már régen figyelte semmittevésünket.

Nyeszlett, apró közlegény volt, szürkészöld, hunyorgó, csipás szemmel, lógó, piros pofazacskóval, ráncos homlokkal, mint a koraszülött. Vénnek, öregasszonyosnak tűnt, holott aligha volt több húszesztendősnél. A táborban Kis Kanördög néven emlegettük. Bekísért a fogdába, belökött egy sötétzárkába, felgyújtotta a villanyt. Kisvártatva utánam jött, felpofozott és otthagyott. Úgy gondoltam, estére kiengednek: az utóbbi időben szokványossá vált, hogy az ávósok a fogdában verték a rabokat, aminek két oka is volt: egyrészt, mert a tábor parancsnoka, a „jó őrnagy” nem szerette, ha beosztottjai a parancsnoksági épület előtt püfölik a rabokat, másrészt mert ilyen forró nyári délutánokon a szövetruhába öltözött ávósok megverésünkre lehetőleg hűs helyet választottak, nehogy túlságosan megizzadjanak.

Két hétig maradtam a sötétzárkán. A foglárok nem bántottak, de a Kis Kanördög minden nap megjelent a zárkában és véresre pofozott. Lábujjhegyen állva, vicsorogva vert: rossz fogai közül kidugta nyelve hegyét; kis veres pofazacskója himbálódzott; verejtékes, mézgás tenyérkéje odaragadt fülemhez. Minden alkalommal, újra és újra érdeklődött foglalkozásom, anyám neve, születésem napja után, és hogy miért kerültem ide? Az utóbbi kérdésre kitérő választ adtam. A nyolcadik napra ingem a vértől már úgy megmerevedett, mint a vitorlavászon. Egész nap azon törtem a fejemet: micsoda trükkel rázhatnám le magamról a Kanördögöt.

Amikor a kilencedik nap reggelén megjelent, jó ötlettel vártam. Az első két tucat pofont után szokása szerint megállt, hogy kifújja magát.

– Mér van itt? – sipította.

– Viszonyt folytattam egy öreg katolikus püspökkel.

A Kanördög elhűlt a csodálkozástól. – Hány éves volt?

– Kilencvenhárom – válaszoltam szemrebbenés nélkül. Közben a Kanördögöt figyeltem, aki rémületében keresztet vetett. Majd két lépést hátrált, pislogva vizsgálgatott és kiment a cellából. Még a villanyt is elfelejtette rám oltani. Amikor másnap este se tért vissza, s már biztosra vehettem, hogy az ördögűzés sikerült, örömömben táncolni kezdtem. Voltaképpen réges-régen vágyakoztam a fogdára, bár kívánságomat barátaim előtt nem nyilvánítottam, nehogy megbántsam őket. Két év óta egy pillanatra sem lehettem egyedül. Szerettem volna verseket csinálni, amire sem a barakkban, sem munka közben nem nyílt alkalmam; szerettem volna, ha csak ideiglenesen is, megszabadulni a munkától, melynek céltalansága a fehér izzásig dühített. Az andezitkövet, melyet megtörtünk, agyagos horpadásban tároltatták a hegy alján, ahol szemünk láttára süllyedt a földbe. Amikor a hegyet letaroltuk, a humuszt a patak medrébe szórtuk; most a patakmederből, a tábor alsó végében szedtük ki a humuszt és talicskáztuk fel a domboldalra, ahol konyhakertészetet telepítettek. Ha kapálni mentünk, a hagymát vagy tököt gondosan kiráncigáltuk a földből, és a gyomot megsimogattuk: hadd nőjön. Néha egy álló hónapig hordtuk a rőzsét az erdő egyik sarkából a másikba, hogy a következő félév vasárnapjain eredeti helyére cipelhessük vissza. Mindez a kinti gazdálkodáshoz hasonlított, de még annak is a paródiája volt. Ugyanígy a perspektíva: amikor már a szerpentinutat építettük a bánya alatt, minden hajnalban felnéztünk a hegyre, hogy – Papp Simon terveihez híven – mikor omlik le és temet mindent maga alá.

Néhány nap múlva a Mongol átkísért egy parányi, alacsony cellába, melynek sarkában Tóth főhadnagy állt mozdulatlanul. Illetve nem is állt: hátát a cella sarkához támasztotta, két hosszú lábát szétvetette terpeszállásban, előrehajló fejét a mennyezethez nyomta; karjai a levegőben kígyóztak. Olybá tűnt, mint a pók, mely hálója a sarkából lesi zsákmányát. Tehetetlenül álltam előtte, mozdulnia se kell, és hosszú karjai mindenütt elérnek.

Erős kölnivízszagát csak akkor éreztem, amikor a várt verés helyett rövid beszédet intézett hozzám.

– Rájöttünk – mondta és jobb kezével megcsapkodta tükörsimára borotvált, kékes fényű arcát –, hogy a tábor nyugalmát néhány notórius gazember zavarja. Ezek szervezik a szabotázsakciókat. Ezek rágalmazzák az államvédelmi hatóságot. Ezek terjesztik a rémhíreket.

– Nincsenek sokan. Közéjük tartozik Tabódy és maga. Két büdös fasiszta! Vártunk, türelemmel. Hátha megjön az esze. Nem jött. Magára vessen, Faludy! Csendes embert csinálunk magából, ne féljen. Elküldjük magát abba az országba, ahol a madár se jár.

Egy ideig hallgatott. Unottan néztem: mit tehetett velem, ha meg se ver? Egyáltalán, van-e hatalma fölöttem?

– Un engem? – kérdezte a főhadnagy hirtelen. – Válaszoljon nyugodtan. Becsületszavamat adom, nem bántom. Szóval: un engem?

– Halálosan – feleltem.

A Mongol szabványos cellába kísért, a tizenkettes cellába. A bemeszelt ablakon hét függőleges és hét vízszintes rácsot számoltam meg – azaz hatvannégy kockát. A sarokban háromliteres, üres, rozsdás konzervdoboz. A padlót borító homok felett bolhák ugrándoztak; úgy éreztem, mintha borssal hintenék meg alsó lábszáramat. Mezítláb voltam. Az öt deszkából ácsolt, sima priccs, mintegy húsz centire állt a homok fölött; a cellának éppen felét foglalta el. A mennyezeten három nehéz gerenda futott keresztbe, ahonnét hosszú pókhálók lógtak. Rövid szemle után megállapítottam, hogy kiválóan érzem magamat, és másnap nekikezdek a verscsinálásnak. Később az őr kinyitotta az ajtót, behajította csizmáimat, míg Tóth főhadnagy kis szalmapárnát rúgott utána.

– Hogy ne panaszkodjék, büdös fasiszta – mondta az esztergomi nyilasok hajdani vezére, és hosszú, átható pillantást vetett rám.

Délben hallottam, amint a szakács az őr kíséretében végigjárja a folyosót, és minden ajtó elé letett egy csajkát. – Ide nem kell – mondta, amikor jobboldali szomszédomhoz ért. – És ide sem.

Ugyanez ismétlődött minden reggel, minden délben. Csak este kaptam enni, mégpedig egy csajka főzeléket, egy szelet kenyeret. Azaz négyszáz-négyszázötven kalóriát. Elég jó kondícióban kerültem fogdára: az elmúlt hónapokban elvesztett súlyomnak mintegy kétharmadát visszanyertem, csakúgy, mint a tábor legtöbb lakója. Ezt kosztunk megjavítása mellett a Globus konzervgyár államosításának, illetve az államosítás velejáróinak köszönhettük. A Globus konzervgyár, bel- és külföldi használatra, befőttesüvegekben készételeket gyártott. E konzervek jelentős része megromlott, amiért külföldről visszakapták, kivonták őket a forgalomból, és a rabok élelmezésére fordították. Délben félliteres konzervet adtak mindenkinek, marhapörköltet, disznómájat és hasonló ínyencfalatokat. A szakácsok minden alkalomra kétszer annyi adagot hoztak, mint ahányan voltunk. Így kedvünkre csalhattunk (a rohadt üvegek tartalmát felvizeztük, és két üveget adtunk vissza, amiért is egy rosszért két jót kaptunk), másrészt Korda öregjeinek is új, végeláthatatlan foglalkozása akadt: a konzervüvegmosás.

Úgy gondoltam, hogy kedvező kondícióm miatt 8-10 hétig is elbírom a 450 kalóriás étkezést. Az ablakra néztem, a 64 gondosan bemeszelt kis üvegtáblára. Ez a hatvannégy üvegtábla életem hátralévő, hatvannégy napját szimbolizálja. Azontúl nem naptári hónapokban és napokban számítottam az időt, hanem hajnalonként felnéztem a soron következő ablakkockára és megállapítottam, hogy „ma a második sor harmadik kockájában élek”. A perspektíva nem ijesztett már annyira, mint régebben, és kétségbeesés helyett düh, undor és gyűlölet fogott el. A Juvissy-i bombázás és a Château de Boncourt felrobbanása óta a februári éhhalálig hússzor menekültem a halál torkából. Azt reméltem, ezúttal is megmenekülök. Nem tudtam már a drámai helyzethez illő és szükséges feszültséget megteremteni magamban. Másrészt megvetéssel gondoltam a fantáziaszegény ávóra, mely megint az éhhalál ismert variánsa elé állít. Mozgásomat, sőt mozdulataimat a minimumra korlátoztam, és minden figyelmemet a verscsinálásnak szenteltem.

Az első három napot arra áldoztam, hogy a kemény fekhelyhez hozzászokjam, megismerjem a fogda rendjét, és kiszimatoljam szomszédaimat. Kifinomult érzékszerveim – szaglásom és hallásom – rendkívüli segítségemre szolgáltak. Szememmel nem mentem sokra. Ha lábujjhegyre álltam a priccsen, a bemeszelt ablak első sarkáig értem fel, de át nem láttam rajta. Igaz, hogy rövidesen gombostűfej nagyságú lyukat fedeztem fel a meszelésen (nem kell mondani, hogy az ablakot kintről meszelték be). Ezen a lyukon át, ha a nap sütött, parányi fénysugár osont cellámba, és lassan mozgó, okkersárga foltot vetett az ajtóra. Ha a parányi lyukon kinéztem, agyagos rézsűvel találtam magam szemben, ahol száraz göröngyökön kívül semmit sem láthattam. Az út a rézsű gerince mögött vezetett, látómezőmön kívül.

A hermetikusan elzárt cellában nemcsak az épület túloldalán nyíló szegfűk illatát éreztem: azt is megéreztem, amikor a rózsák kinyíltak. Tudtam, mikor virágzik sok petúnia, mikor kevesebb. Reggel öt óra táján arra ébredtem, hogy a szakács, mintegy száz méterre fekhelyemtől, az épület túloldalán rálépett a híd első deszkájára, mely a patak fölött a fogdához vezetett. Aztán a fekete vagy tejeskávé szagát éreztem, melyet a fogda többi lakójának osztottak. Délben meg tudtam állapítani, disznó- vagy marhapörköltös konzervet nyitnak-e, avagy rizses disznómáj érkezett-e? A konzerveket tartalmazó befőttesüvegeket ugyanis a szakács nyitotta ki, és öntötte a csajkába, nehogy a rabok az üveggel kárt tehessenek magukban. A csajkát kanál nélkül adták be, nehogy a kanalat lenyeljük. Délben az étel szagát oly hevesnek és kínzónak éreztem, hogy a verscsinálást is abba kellett hagynom.

Lépteikről, suttogásuktól és szagukról hamarosan megkülönböztettem az őröket is. Mindig ketten álltak szolgálatban; a következő pár délben váltotta őket; egyszer a Mongol és a Hosszú Lovász, másnap a Gnóm és a Dilis. A Hosszú Lovászt áporodott verejtékszaga jelezte, ha a folyosón sétálgatott. Magas, hajlott hátú, jóval harminc fölötti férfi volt: ha valamit kérdezett, válaszomat háromszor-négyszer kellett elismételgetnem, míg megértett, holott figyelmesen hallgatott, és piszkoskék, gyanakvó szemét is rám szegezte, jobbjával pedig a pisztolytáskáját markolta. Ha szolgálatban volt, nem feküdt le, sőt a zárkákban sem oltotta el a villanyt, hanem egész éjjel – minden negyedik éjjel – ott csellengett a folyosón és be-benézett a kukucskálón, nem szöktem-e meg?

A Mongol kevésbé volt gyanakvó. Az első nap jóindulatú mosollyal fogadott. Annak idején, tizennégy napos gúzsbakötésem alkalmából is csak először kötözött össze, akkor is lazán. A következő három alkalommal cellába kísért, melynek földjén szalmazsák hevert, s ott hagyott aludni reggelig. A Gnóm púpos hátával, tág, ijesztő fényű pupillájával, hosszú, majdnem à la bohême módon hátrafésült hajával és intellektuális attitűdjével egyszerre hasonlított a Notre Dame-i toronyőrhöz és egy tizenhatodik századi inkvizítorhoz valamelyik spanyol mezővárosból. Szolgálati idejében mindig bejött egyik vagy másik cellába, és hosszú, moralizáló előadásokat tartott. Hogy büntetésünket megadással kell tűrnünk, hogy az ÁVO a proletárhatalom ökle, és hogy gazságaink ellenére mekkora türelemmel és jóindulattal viseltetnek irántunk. Ha ehhez a ponthoz ért, helyeselni kellett: amennyiben ez nem történt meg, csípett és rúgott. Majd leírhatatlan megvetéssel mért végig és kiment. Egyébként olyan napokon is megjelent, amikor nem volt szolgálatban, és lányokat kergethetett volna a faluban.

A Dilis szemre nem különbözött bármelyik jóképű, pirospozsgás parasztfiútól: kiszámíthatatlanságával mégis ő okozta a legtöbb bajt. Reggel és este meghatározott időben 3-3 percre engedtek bennünket vécére. Ha a Dilis volt szolgálatban, többnyire sorra járta a cellákat és beszólt: „Ma nincs szarás!” Ami annál kínosabb volt, minthogy vizet csak a vécén álló kancsóból ihattunk. Máskor, amikor a cellaajtó előtt álló vacsoracsajkám után nyúltam, felrúgta, úgyhogy az étel szerteszét repült. Az is megesett, hogy dupla adagot töltetett a szakáccsal valamennyi csajkába. Ha ő volt szolgálatban, takarodó után rendszerint végigjárta a cellákat, és mindenkit felpofozott. Ugyanezt tette a Mongol is, de engem kihagyott, ugyanígy jobboldali szomszédomat. A Hosszú Lovász csupán azokat verte, akiket fegyelmi vétségen ért.

Az őrökkel csak suttogva beszélhettünk. Mindezek ellenére a beszélgetéseket öt-hat zárka távolságból tudtam követni. Így hamarosan rájöttem, hogy jobboldali, hasonlóképpen éhségkosztra fogott zárkaszomszédom Tabódy Pista. A szemközti zárkában ketten tartózkodtak: kiejtésükből úgy hallottam, hogy parasztfiúk, akiket közelebbről nem ismertem. A Gnóm hozzájuk intézett szónoklatából megtudtam, hogy éhségsztrájkot kezdtek, és ezért kerültek fogdára. Az első napokban Ács délben és este megjelent cellájukban, miután előzőleg az őrök soron kívül megverték őket, s mesterséges úton beléjük kényszerítette a táplálékot.

A szemközti cellában az a Deák Gergely besúgó lakott, aki feljelentett imperialista propagandáért, amikor Ellis Island-i rabságomról meséltem a gyengélkedőn. Hogy miért került fogdára, nem tudtam; az őrök olykor „na fogja” felkiáltással kenyeret dobtak cellájába. Esténként szalmazsákja zizegéséből megállapíthattam, hogy ő az egyetlen, aki nem kemény fekhelyen alszik. Baloldali szomszédom Bánvölgyi Titusz volt, a rigolyás ügyvéd, akit azért csuktak le, mert internálása után elrablott lakását, könyvtárát és műkincseit visszakövetelte. Hónapok óta ült a fogdán, oly ügyben, melyért az egész tábor irigyelte. Amikor a politikai tiszt szabadságra ment, Bánvölgyi kihallgatásra jelentkezett. Az ostobaságáról ismert szolgálatvezető őrmesterhez került. Bánvölgyi bejelentette: el akar válni feleségétől. Megkérte az őrmestert: továbbítsa keresetét az illetékes bírósághoz. Pár hét múlva Bánvölgyit elvitték Pestre, ahol legnagyobb örömére egyenest a tárgyalásra vezették. Így nemcsak láthatta, néhány szót is tudott váltani imádott feleségével, miközben válásukat kimondták. Amikor Bánvölgyit visszahozták, a politikai tiszt tajtékzott a dühtől. Így került Titusz fogdára. Gyakran hallottam, amint cellájában az ávósokat a börtönügyi szabályzat előírásaira oktatja, és tisztes bánásmódot követel. Ilyenkor soron kívül is megverték, ami Tituszt nem riasztotta vissza, hogy másnap újra kezdje a kioktatást.

A szabványos esti pofozásnál, amikor az ávósok celláról cellára jártak, én következtem utána. Titusznál rendszerint kétszer-háromszor annyi ideig tartózkodtak, mint másnál, amiből az következett, hogy az ávósok, ha hozzám és Tabódy Pista cellájához jutottak, már fáradtak voltak a veréstől.

Noha igyekeztem minél kevesebb figyelmet szentelni testemnek, már az éhezés első két hetében annyira legyengültem, hogy hatvannégy napos naptáromat messze túlméretezettnek kellett tekintenem. Ha az esti létszámnál vigyázzállásba helyezkedtem, térdem remegett; néhányszor, amikor az árnyékszékre mentem a folyosón, nekiestem a falnak, és óvatosságból a csajkámat is a földön csúsztattam be az ajtó elől, nehogy kiessen a kezemből. Egyszer, vasárnap este, amikor a Hosszú Lovász markomba nyomott egy karéj kenyeret, és az aznapra járó egész kosztomat – nyolc-tíz deka ragacsos szilvalekvárt – egy kanál segítségével lekopasztott fejemen kente szét, sírógörcsöt kaptam, mialatt a priccsen ültem és ujjammal szedtem le a fejemről, és a körmöm alól rágtam ki a lekvárt. Azzal vigasztaltam magamat, hogy megérdemlem sorsomat, amiért otthagytam Amerikát, az Eldorádót. Nappal, ha ültem, és éjjel, ha feküdtem, úgyszólván elviselhetetlen kínokat éreztem: az a testrészem, melyet Valag Manó nagylelkűen a második kategóriába sorolt, egyszerűen eltűnt. Két éles üvegcserépen ültem; nadrágom, ha nem fogtam, bokámig csúszott le, és ha a kis szalmapárnám nincs, alighanem aludni sem tudok. Két-három napos próbálkozás után abbahagytam a verscsinálást, és naphosszat azokat az amerikai tájakat képzeltem magam elé, amelyeket megjártam: az Aleggheny és a Monongahela összefolyását Pittsburghnél, pisztránghalászást este Pennsylvania patakjaiban, a San Franciscó-i Aranykapuhidat oszló ködben, a Big Snake River iszapos, szürke partját, ahol katonabajtársaimmal feküdtem; a repülőteret Kodiakon, eszkimó ismerőseimet és a cilindert a totemoszlop tetején, vagy amikor Vámbéry és Jászi kíséretében Washingtonban jártunk, és a State Department tisztviselőinek szidhattuk a dilettáns amerikai külpolitikát. Csak még egyszer szidhatnám nékik!

Éhezésem tizennegyedik napjának reggelén arra ébredtem, hogy más szakács hozza a reggelit. Már a deszkahídon kopogó léptekből megállapítottam: könnyedebben, táncosabban, szinte boldogabban járt. Amikor a folyosón, vagy tíz méterre tőlem rakni kezdte a kávés csajkákat a zárkaajtók elé, már sejtettem, hogy Sipos Domi van itt; izgalmamban felálltam, és ajkamat, orromat, mellemet, mindkét combomat odapréseltem a zárka nehéz deszkaajtajához. Amikor közelembe ért, hallhatóan lassította lépteit, és vállával súrolta az ajtót. Visszafele jövet másik vállával ismét végigsúrolta az ajtót; az őr, aki a bejárat közelében állhatott, ekkor odaszólt, hogy siessen. Egy pillanat múlva lenolajszagot éreztem. Amennyiben maradt volna még kétségem, most eloszlott. Az utolsó éjjel, mielőtt a fogdára vittek, Domi szalmazsákján feküdtem. Aznap a generátorépületben járt, ahol csak az ávósok dolgozhattak, és egy üveg lenolajat lopott. A lenolajjal bekente haját és az enyémet is, hogy valami jó szagot érezzünk. Ez a lenolajszag vigasztalt az első napokban, amíg sötétzárkában tartottak. A Tóth főhadnaggyal folytatott beszélgetés utáni csütörtökön lekopasztottak. A Menjou-bajszú borbély mindig csütörtökön jött fogdára: ő volt az egyetlen rabtársam, akit időközben láthattam. A tábor négy borbélya közül őt tartotta a hatóság a legmegbízhatóbbnak. Kis, háromlábú székkel járt celláról cellára: miközben nyírt vagy borotvált, a foglár a nyitott ajtóban állt és figyelt. Így csak jelekkel érintkezhettünk: vidáman a szemébe néztem és mosolyogtam, ami azt jelentette: mondja meg barátaimnak, jól vagyok; ő pedig megsimogatta tarkómat, ami azt jelentette, mindnyájan gondolnak rám.

Délben, amikor Domi megérkezett az ebéddel, újra végigsúrolta vállával zárkám ajtaját, majd visszafelé jövet egy pillanatra nekitámaszkodott ajtómnak. Csak a 3-4 centiméter vastag deszka választott el tőle: úgy éreztem, még könnyed, kamaszos pihegését is hallom. Kétségtelenül azt akarta jelezni: tudja, melyik zárkában tartanak. Este nekem is hozott vacsorát. A többi csajkát rutinos, nagy csörömpöléssel vágta az ajtók elé, de Tabódy Pistáét, majd az enyémet lassan és óvatosan tolta a falhoz. Amikor Domi eltávozott, az őr sorra nyitogatta az ajtókat. Ezúttal nem a földön csúsztattam be, hanem fölemeltem a csajkát, és azt kerestem, nincs-e üzenet rákarcolva? Nagy csalódásomra nem volt. Amikor kiittam a borsófőzeléket, a csajka alján nagy darab szalonnát fedeztem fel. Két, a csajka fenekének horpaszaira forrasztott, alig látható horgocskára volt ráerősítve. Tizenkét deka szalonna – számítottam ki – hat ember napi adagja, nyolcszáznegyven kalória, plusz a kenyér és főzelék, összesen ezerkétszázkilencven. Így akár egy évig elhúzom. Vajon Tabódy Pista kapott-e szalonnát? Két órával később, amikor egyszerre három ávós csuklóztatta Bánvölgyit („mély térdhajlítás, kurva fiskális, lassabban, vén paragrafuscsavaró”), választ kaptam, Pista felhasználta az alkalmat és átmorzézta a falon:

– Hahaha! Hihihi!

A boldogság két hónapig tartott. Az időt verscsinálással töltöttem, és remédiumot találtam egyetlen kényelmetlenségem ellen is – hogy tudniillik nem mosakodhattam. Vasárnap reggelenként az árnyékszékről vizet hoztam be szájamban: ezzel tetőtől talpig ledörzsölhettem magam. A szalonna csajkám alján napról napra nőtt; úgy látszik, egyre többen álltak össze táplálásunkra. Egy napon Musza Pali került a Bánvölgyi túloldalán fekvő zárkába. Nyilván teljes kosztot kapott, mert másnap reggel az árnyékszéken – ahova Bánvölgyi után vittek – félkilós kenyeret találtam. A felét otthagytam Tabódy Pistának, aki utánam jött a vécére, a többit nadrágomban csempésztem a cellába. Másnap már két nagy darab kenyér feküdt az árnyékszék deszkáján. Bánvölgyi, aki teljes kosztot kapott (ezt az egerek cincogásából hallottam, mert nekik adta a morzsákat) végre rájött, hogy éhhalálra ítélt emberek ülnek a mellette lévő cellákban. Most a maga kenyerét is kihozta. Az egyik darabot elvittem, a másikat Pistának hagytam.

November elején egy este Tóth főhadnagy nyitott be.

– Mi az? Maga még mindig él? – kérdezte megrökönyödve.– Hogy csinálja?

Egy ideig kíváncsian fürkészett, majd vállat vont, és rám csapta az ajtót.

Úgy látszik, valamit megsejtett, ha nem is jött rá a csalás módjára, mert bár azontúl is Domi hozta a kondért, a porkoláb osztotta a fogda egyetlen szalmazsákján raboskodó spicli, Deák segítségével. Árnyékszékre fordított sorrendben engedtek bennünket, azaz Tabódy Pista ment elsőnek az egész fogdából, majd én, aztán a többi, azaz kenyeret nem kaptunk többé. Elméletben napi adagom ismét lent volt a 450 kalórián. De csak elméletben.

A foglárok – az egy Gnómot kivéve – kezdtek megszokni bennünket. Ezt nemcsak velem szemben tanúsított magatartásukból szűrtem le, hanem abból is, ahogy Bánvölgyivel bántak. Hallottam, hogy még most is felmondja nekik az őrizetes jogait (mert ítélet és ügyészségi vád híján nem tekintette magát elítéltnek, sőt még letartóztatottnak sem, mert hiszen vizsgálóbíró elé sem került, úgyhogy jogi státusát a huszonnégy óra időtartamra rendőri őrizetbe vett egyénével tekintette azonosnak) a foglárok vihogva hallgatták és eltréfálkoztak vele. Ha végigverték a fogdát, hármunkat kihagytak, és minden erejüket az újonnan jöttekre koncentrálták. Régi bútordaraboknak, pontosabban: háziállatoknak, barmaiknak kezdtek tekinteni bennünket, akikről bizonyos fokig gondoskodnak. Ha esténként a vacsorát osztották, és közvetlenül az ajtók mögött álltunk – ilyenkor mindkettőjük szuszogását hallhattam, mert a zárkában légszomj kínozott –, hogy mielőbb a csajka után nyúlhassunk, nem kis mértékben disznónak éreztem magamat, aki az ólban etetésre vár. Az őr pedig rámordult Deákra: „Ezeknek mérjen többet a csajkába”, és egy nagyobb karéj kenyeret nyomott markomba. Ösztönösen tették, szánalom és cinkosság nélkül, ahogy a gazda sem hagyja éhen veszni kutyáit, macskáit és barmait.

A koszt ennek ellenére sem lett volna elég a fél fogamra. Ezúttal azonban elhatároztam, hogy nem hagyom kiéheztetni magamat, és minden trükköt megpróbálok, hogy táplálékot szerezzek. Egy délben megszagoltam, amint a Hosszú Lovász a rizses disznómáj konzerveket osztogatja másoknak. Úgy éreztem: meg kell őrülnöm, ha ebből nem ehetek. Szorosan cellám ajtajához tapadtam, és amikor hallottam, hogy a Hosszú Lovász a közelben tipródik, hipnotizálni kezdtem a deszkán keresztül. – Te állat, te vadbarom – mondtam magamban –, te akarat nélküli takony, te bamba hóhérlegény, engedelmeskedj akaratomnak! Jusson eszedbe, mit mondott nektek a tanító bácsi harminc év előtt a jótéteményről! És jusson eszedbe, hogy itt őrzöd a retesz mögött Magyarország legnagyobb költőjét, akinek nevét még akkor is ismerni fogják, amikor bedőlt sírodon kutyák üzekednek. Adj ennem, nyomorult! Adj sokat! Akarom, hogy adj! Érezz ellenállhatatlan vágyat, hogy púpozott csajkát rakj ajtóm elé! Adj! Adj! Most, most!

Oly vad hévvel szuggeráltam, hogy az erőfeszítéstől majdnem hanyatt vágódtam. Egy perc múlva, amikor a Hosszú Lovász visszafele jött, rézsút fordultam, hogy szembekapjam, és szóról szóra elismételtem az asztali áldást. Amikor a közelembe ért, még egyszer elmondtam. Nyomban örvendetes csörömpölést hallottam az ajtó előtt.

– Na, vegye fel – kiáltott rám. Csodálkozásomban és izgalmamban észre se vettem, amikor kinyitotta az ajtót. A csajkában fél kiló rizses disznómájat találtam. A felét megettem, a másik felét zsebembe öntöttem, másnapra.

A játékot minden negyednap megismételtem, amikor a Hosszú Lovász volt szolgálatban. A negyedik alkalommal azonban, amikor kinyílt az ajtó, a Hosszú Lovász helyett a Dilissel találtam szemben magamat. Alighanem cseréltek, vagy bevezették a téli időszámítást, és még a régi őrség volt itt. Már majdnem megfogtam a teli csajkát, amikor csuklón rúgott.

– Hagyja ott – kiáltott rám. – Nagyon kényelmesen nyúl utána. Maga nem éhes!

– Éhesnek éhes vagyok – jelentettem ki, és megvetően elbiggyesztettem a szájamat, miközben a rizssel púpozva rakott csajkára néztem. – De ez a vacak a fél fogamra sem elég.

– Mi? Két csajka rizst is meg tudna enni?

– Tízet.

– Mondja még egyszer.

– Tízet.

– Jól van – bólintott a Dilis. – Beveheti a csajkát. De szaván fogom. És ha legalább a felit nem eszi meg annak, amit ígért – látja ezt a vaspálcát? Ezzel a vaspálcával porolom ki a tökét. Úgy, hogy lerohad.

Negyednapra délben a Dilis kinyitotta a zárkámat és egy üresbe vitt át. Pár perc múlva visszakísért, és rám zárta az ajtót. Az ágyon tíz púpozott csajka állt, szabályos ötös sorban, egyenlő térközzel – összesen vagy tizenkét kiló rizs. Pontos tervvel indultam. Kiléptem bő utászcsizmámból, és mindegyikbe beleöntöttem egy-egy csajka rizst. Aztán beléptem a meleg rizsbe – jólesett, mert az idő már hűvösre fordult –, nadrágomat szokványosan begyűrtem csizmám szárába. A harmadik és negyedik csajka tartalmát elosztottam a többi hat csajkában, aztán kényelmesen elfogyasztottam az ötödik és hatodik csajka tartalmát, ölembe vettem a hetediket, és nekiláttam.

Mintegy harminc perc múlt el, amikor a Dilis ujjnyi vastag vaspálcával kezében belépett a cellába. Amikor a hat üres csajkát megpillantotta, egy ideig a hasamat bámulta. Aztán kikutatta zsebeimet, összevissza rugdalta a padlót ellepő homokot, benyúlt a priccs alá, megvizsgálta a cella sarkában álló háromliteres konzervdobozt. Végül füttyjellel behívta társát, a Gnómot.

– Ez hét kiló rizst falt fel fél óra alatt – mondta elismerően.

– Fel fog fordulni – jelentette ki a Gnóm átszellemült mosollyal, és kisétált a cellából.

– Most már elhiszi – fordultam a Dilis felé –, hogy odakint egy teljes hízott libát szoktam enni vacsorára, és nyolc-tíz liter bort ittam hozzá?

– El – felelte a Dilis és megborzongott. A tele csajkák után nyúlt.

– Ezeket még megeszem – kiáltottam, és ráborultam a csajkákra, mintha testemmel akarnám védeni őket.

– Nem jut eszébe, hogy szomszédjának is küldjön valamit? – kérdezte a Dilis, és Tabódy Pista zárkája felé mutatott.

– Nem bánom – szólaltam meg kelletlenül.

Néhány perc múlva Pista, aki végighallgatta a jelenetet, vidáman dobolt a deszkafalon:

– Bruhaha! Bruhaha!

Estig a Gnóm minden félórában megjelent cellámban, és végignézett, mintha a menyasszonya lennék. – Felfúvódott már? – kérdezte lihegve. Lógó orral távozott.

Miután a négy foglár közül kettőt vazallusommá, kenyér- és rizsadót fizető hűbéresemmé tettem, önbizalmam a nevetségességig fokozódott. Rövidesen a Mongolt is levettem a lábáról azzal, hogy recski parasztlányszeretői emlékkönyvébe négy- és nyolcsoros versikéket írtam.

A Gnóm megnyerése problematikusabbnak tűnt, és aligha sikerül, ha a véletlen nem siet segítségemre. Egy téli reggelen megkérdezte: hajlandó volnék-e árnyékszéket felmosni? Ez kitüntetésnek számított. Örömmel vállaltam, mert a rendelkezésemre bocsátott vederben – négy hónap után – végre megmosakodhattam. Az ablakon át egy pillantást vethettem a havas fenyőfákra, aztán térdre ereszkedtem, és súrolni kezdtem az árnyékszék ülését. Gémberedett ujjaim közül kicsúszott a kefe és beleesett az árnyékszékbe, ahol a patakvíz elvitte.

Mikor a Gnóm belépett, és a történteket észrevette, lesújtó pillantással mért végig, rövid erkölcsi prédikációt tartott, majd átvezetett az őrszobára. Szorosan asztala mellé állított, ő pedig leült és roppant lassúsággal, feljelentést körmölt. „A hírhedt Faludy György újabb szabotázsakciót hajtott végre. Az árnyékszékkefét a klozetbe dobta, hogy a tábor egészségügyét elszabotálja, és pestist provokáljon…” Közben fel-felnézett, követem-e szememmel, mit ír. Bal kezét nadrágja zsebébe süllyesztette, ahol félreérthetetlen jellegű mozdulatokat végzett. Egy pillanatig gondolkoztam, tegyek-e próbát vele? Kihasználom adottságomat, hogy bármikor, kedvem szerint el tudom sírni magam. Behunytam szememet és magam elé képzeltem temetésemet. Zsuzska, fekete gyászfátyolban, szőkén és iszonyú soványan állt a sírnál. Árváim nem maradtak: ehhez túl későn kerültem ki a börtönből. „Kérem nevezett megbüntetését, akár testi fenyítés útján, akár további élelmiszerelvonással…” Arcomon nehéz könnyek csorogtak, mire a Gnóm az íróasztal melletti kis ablak felé fordult: a párás üvegen láttam kéjes vigyorgását. Még szaporábban sírtam: a Gnóm letette a tollat, kezét ritmikusan járatta zsebében, egyre szaporábban lihegett, és kidugta szájából a nyelvét. Amikor elkészült, visszakísért cellámba, és útközben – jutalmul a gyönyörűségért – fél kenyeret nyomott a hónom alá.

Harmadnap ismét megjelent a cellámban, büdös fasisztának nevezett, és megesküdött, hogy éhen halat. Közben azt leste, elsírom-e megint magamat? Ezúttal azonban nem éreztem kedvet a játékhoz, úgy hogy csalódottan távozott. Két nap múlva újra meglátogatott volna, ha váratlan esemény nem jön közbe. Egyik rabtársammal sikerült beszélnem, amit a dolog csekély praktikus haszna mellett erkölcsi diadalnak tekintettem, minthogy az ÁVÓ-t éppen legérzékenyebb pontján sebezzük meg. Rabtartóink presztízskérdést láttak abban, hogy a fogda és a tábor lakói ne érintkezhessenek egymással, épp oly kevéssé, mint ahogy a külvilággal sem érintkezhettünk. Ha az őrök nevünket kérdezték, suttogva kellett válaszolnunk, és egyenként mentünk vécére is. Hogy ennek mi értelme volt, nem tudtam megfejteni: már azért sem, mert mindenki hallotta, amikor a szomszédja elsuttogta nevét, ahogy a táborban is tudták, ki van a fogdán, melyik cellában ül, és mint tűri a fogságot. Egy Dénes nevű társunkat, aki az egyik cellaablakon egy évvel azelőtt cédulát akart bedobni, addig verték, amíg agyhártyája megrepedt. Kórházba szállították Budapestre, s azóta sem láttuk. Rajta kívül még senki nem kísérelte meg, hogy érintkezésbe kerüljön a fogdásokkal.

Azon a novemberi délelőttön, amikor éppen a Gnóm volt szolgálatban, Gáti hangját hallottam a fogda bejáratánál. – Őrmester úr jelentem, jöttem, hogy a fogda folyosóját kimeszeljem. – A Gnóm a folyosó közepe tájáig kísérhette, és onnan figyelt, míg Robi meszelt. Mindez érthetetlennek tűnt. Nyolc kőművesünk és szobafestőnk volt a táborban, csupa professzionista; Robi nem tartozott közéjük. Minthogy az illetők többnyire az ÁVO lakóépületeiben dolgoztak, a hatóság nem tűrt kontárokat. Lehetetlen volt, hogy Robit az utóbbi időben szobafestővé léptették volna elő. Az egyetlen elképzelhető megoldás az volt, hogy Robi megszökött munkahelyéről, fogott egy őrizetlen meszesvödröt és egy meszelőt, hogy ezzel a felszereléssel bejuthasson a fogdába. Vakmerősége példátlan volt; de hasonlított hozzá.

Egy óra múlva a Gnóm megunta az ácsorgást, és visszavonult szobájába. Abban a pillanatban Robi már sorra nyitogatta a kukucskálókat. Szervusz Gyurka, itt Gáti – szólalt meg, miközben szeme megjelent a lyuk közepén. A következő percekben leírhatatlan mennyiségű, rúd alakúra vágott kenyérdarabot csúsztatott be a kukucskálón. Állandóan beszélt: – Lefogytál, de nem nagyon… a táborban egész tűrhetően megvagyunk… a hajsza nem túlságos… André Gide meghalt… a terror változatlan… Nyugat-Németországban a demokrácia megszilárdult… ez az egyik jó hír… a koreai háború még tart… és most a másik jó hírt… Eisenhower lett az elnök… ha hivatalba lép, mindenki azt reméli, hogy helyzetünk megjavul… cigarettát nem hoztam, mert itt nem dohányozhatsz… gyufánk sincs… mindenkinek hiányzol… nemsokára újra jövök… ezért nem jár köszönet… sejtettem, hogy verseket csinálsz… neked nem olyan nehéz a fogda… addig is, minden jót…

Egy pillanatig sem bajlódott tovább a meszeléssel, és kisietett a fogdából. Néhány óra múlva, amikor a Gnóm kijött a folyosóra, Deák Gergely, a spicli kopogott néki cellájából. Hallottam, amint Deák elmondta az őrmesternek, hogy a kőmíves, aki a folyosón dolgozott, valamelyik szemközti cella lakójával hosszan beszélgetett. Hogy mit, nem tudja: csak azt a szót hallotta, hogy Nyugat-Németország. A Gnóm először Bánvölgyit, majd Tabódy Pistát vette elő, kit-kit a cellájában. Noha kétségtelenül ők is végighallgatták beszélgetésünket, azt is tudták, ki volt az illető, nem kellett félnem, hogy elárulnak. A Gnóm engem hagyott utoljára, minthogy rám gyanakodott legkevésbé. Végül kijelentette, nem kapunk enni, és orral a falnak kell állnunk, mindaddig, amíg nem vallunk. Egy óra múlva mind a nyolc kőmíves bent volt a folyosó másik végén fekvő nyolc cella egyikében, de úgy látszik, alibit igazoltak, mert a Gnóm, néhány órányi verés után, elengedte őket. Mindössze két napot, két éjszakát álltunk; aztán a Gnóm úgy tett, mintha megfeledkezett volna az ügyről. Alighanem rájött, hogy felettesei elsőnek őt büntetik meg, amiért a szobafestőt egyedül hagyta a fogda folyosóján.

December elején megszűnt az éheztetés, és valamennyien rendes adagot kaptunk. Így minden időmet verscsinálásnak szentelhettem. A hideg leküzdésére – cellámban a hőmérséklet a fagypont alá süllyedt – minden találékonyságomat latba vetettem. Csizmámba több kiló homokot töltöttem, köpenyemet fejemre borítottam, úgyhogy tulajdon leheletem langyos sátrában álltam, egész nap, mozdulatlanul, mint a földbe nőtt gomba. Versírásban ugyanazt a módszert használtam, mint az Andrássy út 60.-ban: negyven-ötven sort gondoltam ki minden nap, és egy-egy új rím után háromszor elmondtam magamnak mindazt, amit aznap csináltam, reggelenként pedig az egész penzumot. Szabályos, megtervezett versköteten dolgoztam, ahol a versek sorrendje fontosnak tűnt. Éppen ez volt a bökkenő: rabtársaim, úgy reméltem, megtanulják kívülről költeményeimet, hogy kivihessék a világba; de senkitől sem kívánhattam, hogy a tartalomjegyzéket bevágja. Hosszabb töprengés után rájöttem, hogy a verseket az ábécé betűivel kezdem. A-tói Z-ig, s így a versek sorrendje száz évvel halálom után is nyilvánvaló lesz.

A napok kétségbeejtő gyorsasággal teltek. Minthogy takaróm nem volt, este meztelenre vetkőztem. Ruháim hatalmas zsebeit homokkal töltöttem meg, alsóneműmet magam alá, a többit pedig fölém terítettem. Térdemet köldökömig húztam, és köpenyemmel betakartam magamat, miután köpenyem ujjait egymásba toltam. Így a meleg levegőt, melyet kileheltem, C-alakú cső vezette hasam és köldököm tájára, és e légcirkulációban úgy éreztem magamat, mintha központi fűtésem lenne. Ilyenkor a versírás izgalmától még égett az arcom, úgyhogy villanyoltás után is mindig csináltam tizenkét-tizenhat sort. Március eleje táján majdnem elkészültem a verskötettel. De a legbüszkébb mégis arra voltam, hogy ezt az önműködő fűtést kitaláltam.

Az év vége felé, de különösképpen az új évben az ávósok egyre gyakrabban látogatták cellámat. Mindenféle megbízatásokat kaptam: piros kartonpapíron nagybetűket rajzoltattak és vágattak ki velem, valamint a hármas és hetes számokat. Amiből megtudtam, hogy Sztálin hetvenharmadik születésnapjának ünneplésére készülnek. Máskor kérdőíveket töltettek ki. Figyelmeztettek, hogy az olyan rubrikákat, mint: milyen könyveket olvasnak a rabok? Szeretnek-e rádiót hallgatni és mit? Milyen lelki problémáik vannak? stb., töltsem ki hasból, és igen alaposan. Ezek az UNESCO kérdőivei voltak, melyeket évről évre négy nyelven adnak közre Párizsban. De leginkább azért látogattak, hogy meséljek. Január közepén, amikor már hozzászoktattam őket történeteimhez, kijelentettem, hogy ezentúl csak este tartok előadást. Erre két okom volt: részint, mert a foglárok állandó látogatása zavart a verscsinálásban, részint, mert rabtársaimat este, létszám után szokták sorra pofozni. Ennek véget kívántam vetni. A porkolábok csak néhány napi vajúdás után fogadták el ajánlatomat. Addig is tudta mindegyik, hogy a többi is bejár hozzám; de most egymás előtt is cinkosságot kellett vállalniuk.

Rendszerint mindjárt létszám után jöttek értem. Az őrparancsnokszobában egyikük az ágyon hevert, a másik a kályha mellett ült. Én az ablakhoz álltam, nehogy túlságosan bemelegedjek, és addig meséltem, amíg mindketten elálmosodtak. Ekkor egyikük visszakísért a cellámba, és ő maga is sietve lefeküdt, a verés pedig elmaradt. Előadásaimmal nem volt könnyű dolgom. Saját életemből csak afrikai kalandjaim, azoknak is csak egy kis része bizonyult érdeklődésük felkeltésére alkalmasnak. Annál jobban mulattak Boccaccio és az Ezeregyéjszaka, Rabelais, Brantôme, Navarrai Margit és a reneszánsz novellistáinak történetein. Csodálatosképpen a verseket is szerették. Nem lírai költeményeket, mint Verlaine vagy a magam verseit; hanem François Villon balladáit: ezeket hétről hétre újra és újra el kellett mondanom. Még frenetikusabb sikert arattam néhány múlt századi, második vonalbeli költő egy-egy patetikus versével. Elsősorban két olyan költeménnyel, melyeket a középiskolában kívülről kellett megtanulnom, és amelyekre undorral gondoltam vissza. Az egyik Csengey A fogoly lengyel című költeménye volt. Arról szólt, hogy a dölyfös cár, születése napján, egy lengyel rabbal kívánja felköszöntetni magát. A rab megtagadja a kívánság teljesítését, és megmondja, hogy Kosciuszkónak hívták, mire a cár és az urak mélységesen elszégyenlik magukat. A másik Reviczky Gyula verse volt, a Pán halála. A költő Aulus Gellius egyik történetét dolgozta fel. Krisztus kereszthalála idején egy római gálya Thamus nevű kormányosa, útban Görögországból Itália felé, titokzatos hangot hall éjszaka. A hang felszólítja: jelentse Rómában Tiberius császárnak, hogy a régi istenek meghaltak. Thamus nem hisz az égi szónak. Másnap azonban, amikor a gálya elhalad Palodesz magaslatánál, a partról a berkekből najádok, nimfák és faunok siránkozása hallik: „Meghalt a nagy Pán! A nagy Pán halott!” Ezt a verset szinte mindennap újra és újra fel kellett mondanom.

Március elején egy este, megszokott időben, a Mongol jött értem. Amikor a folyosóra léptem, vagy húsz rabtársamat pillantottam meg, akik a börtönlevegőtől szürke arccal, vacogva álltak egymás mellett. Engem Tabódy Pista mellé állítottak. A következő pillanatban a két foglár végigpofozott valamennyiünket, mégpedig akkora dühvel, hogy a vér csak úgy fröcskölt köröttem. Amikor készen voltak, újra kezdték, és még harmadszor is végigmentek a soron. Aztán berugdostak bennünket a cellákba. A sötétben egy ideig még találgattam megveretésünk okát. Arra gondoltam: talán kitört a háború, de Recsk a Budapest-Kijev légvonalban feküdt, s így repülőgépeket kellett volna hallanom. Végül elaludtam, anélkül, hogy megoldottam volna a rejtélyt.

Másnap, kora reggel, az ablakom előtti rézsű tetejéről, mintegy tíz méternyire, Egri hangját hallottam. A szokottnál öblösebben beszélt:

– Ismered-e Tóni, Reviczky híres versét, a Pán halálát?

– Ki az a Reviczky? Soha nem hallottam a nevét – mordult vissza Rainprecht Tóni. Lépéseik eltávolodtak.

A párbeszéd nekem szólt. Rainprecht főispán volt, egyetemet járt, és a tábor legműveltebb emberei közé tartozott, hogy Reviczky nevét ne ismerje, sőt, hogy a nevezett verset ne tudja kívülről, lehetetlen volt.

Öt perc múlva visszajöttek.

– Hogy is szól az a híres Reviczky-sor? – kérdezte Rainprecht kellemes orrhangján.

– Meghalt a nagy Kán, a nagy Kán halott – szavalta Egri, úgyhogy kimeszelt ablaktámlám beleremegett.

Harmadnap dél felé kopogtattak cellám ajtaján. Összerezzentem: ilyesmi még nem esett meg velem. A Mongol jó napottal köszönt, és beengedte rabtársaimat, a Menjou-bajszú ravasz képű vidéki borbélyt, aki háromlábú székét hozta.

– Kifinggott a kaukázusi postarabló – jelentette és megölelt.

Ajkamhoz emeltem ujjamat, és ijedten pislogtam a zárka ajtaja felé, ahol ilyen alkalmakkor az őr szokott állni. Nem állt ott.

– Le vannak ezek szarva, de vastagon – mondta a borbély, és cigarettát nyomott a számba. – A Wipla tegnap sorra járta a barakkokat, és mindenkitől bocsánatot kért. Arról is értesültünk, hogy Pesten, Sztálin döglése napján, negyedmillió ember vonult fel. Gyászfátyolos vörös zászlók alatt. Mindenki zsebkendőt tartott orra elé és röhögött. A táborparancsnok elvesztette a fejét. A tornyokon párosával állnak az őrszemek. De nem befelé néznek, hanem kifelé. Tudod miért?

– Nem.

– Lesik, mikor jönnek az amerikaiak. Egy-két nap, és itt lesznek.

– Komolyan hiszed?

– Miért? Talán azt gondolod, hogy Eisenhower egy hülye?

– A legkisebb mértékben sem – tiltakoztam ijedten.

– És nem Eisenhower szabadította fel hét év előtt Nyugat-Európát? – De igen.

– Hát akkor miért ne szabadítaná fel most Kelet-Európát? Puskalövés nélkül juthat el az Urálig. Miért ne jönne? Egy ideig gyufát keresgélt zsebében. Amikor nem talált, kiszólt az ajtón: – Őrmester úr! Adjon már egy kis tüzet.

Ezúttal a Gnóm jött be, és meggyújtotta cigarettámat. Az elsőt hat hónap óta. Kényelmesen nekivetettem hátamat a cella falának, és fújtam a füstöt, míg a borbély az államat szappanozta, a szokottnál is nagyobb gyengédséggel. Azzal a kéréssel hozakodott elő: ne feledkezzem meg róla, ha miniszter leszek.

Másnap valamennyiünket kiengedtek a fogdáról.

 

*

 

1953. szeptember 17-én reggel mindössze huszonegyen maradtunk a táborban. Voltaképpen húszan, mert a Menjou-bajszú borbélyt csupán azért tartották vissza, hogy legyen, aki távozásunk előtt megborotvál bennünket. A barakk előtt ültünk, a földön, a meleg szeptemberi verőfényben, és szappanozásra vártunk. De csak tizennyolcan. A hiányzó kettő száz méterre tőlünk, a fogda előtti, fehérre festett padon ült, a politikai tiszt s egy ávós őrnagy társaságában, akinek gallérján az ügyészek paragrafusjelvénye virított. Ha szellő fújt, elkaptunk egy-egy szófoszlányt, de ettől függetlenül is tudtuk, miről folyik a szó odaát. Az őrnagy hol rimánkodott, kérlelt, hol fenyegetőzött. Az egyik rab, Magyarits bácsi ugyanis dunai hajó kormányosa és nyugatnémet állampolgár volt, amikor a német uszályról, a nemzetközi jog megsértésével, a csepeli kikötőben elhurcolták. Magyarits bácsi azt a nézetet vallotta, hogy utasítsák ki Magyarországról hazájába, vagy tartsák börtönben; a népi demokráciában élni nem kíván. A másik, Bóka Menyhért keresztény párti képviselő két hónap előtt beadványt nyújtott át az ÁVÓ-nak. A beadványt Rákosinak címezte; kifejtette, hogy közeleg az idő, amikor a vezető kommunistákat, elsősorban Rákosi urat, a magyar nép az utcán fogja agyonverni. Mint keresztény ember, nem nézhet tétlenül ilyesmi elé. Azt ajánlja: adja át Rákosi a hatalmat néhány keresztény párti politikusnak, közöttük néki; ők majd demokratikus választást tartanak, és garantálják a vérontás nélküli átmenetet. Sem Rákosinak, sem társainak nem lesz bántódása: mi több, magas nyugdíjat biztosítanak néki. A paragrafusőrnagy hol az egyiknek, hol a másiknak magyarázott. Már egy hete magyarázta: ha Magyarits hajlandó az országban maradni, Bóka Menyhért pedig visszavonja beadványát, azonnal szabadon engedi őket. Az öreg kormányos, magafaragta pipájával a markában, az ávós szeme közé röhögött, Bóka Menyhért csak legyintett – közvetlenül az őrnagy orra alá.

Az elmúlt hat hónap korántsem telt ilyen idillikusan. Azon a márciusi reggelen, miután kijöttem a fogdáról, barátaim valóságos diadalmenetben vittek fel a hegyre. Ávós sehol sem mutatkozott, a nacsalnyikok sandán a panorámát bámulták. Egész nap beszélgettünk, és csak unalomból nyúltunk olykor-olykor a kőtörő kalapács felé. Átlag ötven kiló követ törtünk meg; a norma két köbméter volt, 5600 kiló. Mindennél örvendetesebbnek találtam, hogy a bányaszint és a hegy közt, bár csak fél méter széles, de beláthatatlan mélységű repedés tátongott, jeléül, hogy rövidesen az egész plató leszakad.

Tíz nap múlva leváltották a táborparancsnok „jó őrnagy”-ot. Helyére suszterből lett alezredes érkezett; kis, mitugrász embere, akit Viktor Emmánuelnek hívtunk. Rövidesen újra elkezdődött a hajsza, a verés. A főkápó, Tamás Dezső indítványára úgynevezett büntetőbrigádot létesítettek. Ebbe a brigádba a tábor százötven „legveszedelmesebb felforgatóját és fasisztáját”, azaz a szellemi elitet sorolták, és a tíz legügyesebb spiclit adták mellénk. Napkelte előtt vonultunk ki, és csak alkonyatkor jöhettünk be, jóval a többi után; az utolsó kétszáz méteren hason kellett kúsznunk a tábor kapujáig és be a barakkba. Vasárnap is dolgoztunk, egyébként pedig ránk zárták a barakk ajtaját. A két legkegyetlenebb nacsalnyikot, Kerekest és Taliánt rendelték fölénk, a cigarettát megvonták tőlünk, és fejadagjainkat jelentősen csökkentették. Egri, aki – legnagyobb szomorúságára – valamely véletlen folytán kimaradt a büntetőbrigádból, esténként valamelyik útmenti bokor alá egy pakli cigarettát helyezett el, a csomagoláson üzenettel és hírekkel; miközben hason kúsztunk befelé, Gábori zsebre vágta a paklit. A bányában követ törtünk, állandó ávós felügyelet mellett. Viktor Emmánuel is gyakran látogatott bennünket a politikai tiszt, egy Flórián István nevű bambán vigyorgó fiatal férfi kíséretében, aki négynél több szótagú szavakat kiejteni nem tudott, és ezért „imperist” kémeknek nevezett bennünket, akik a „szikretvíz” szolgálatában álltunk. Viktor Emmánuel néhány száz méterre előtte járt ilyenkor, és minden alkalommal megszólításával tüntetett ki. – Sajnálom magát, fiacskám – suttogta résztvevően, és idegesen dörzsölte kézfejét, amint derékig meztelenül és izzadtan ott álltam előtte. Majd megsimogatta tarkómat, és anélkül, hogy kezét nyakamból elvette volna, beszédbe elegyedett velem. – Mennem kell, még meglát a politikai tiszt – mondta végül ijedten. Ugyanekkor mind az öt körmét vállamba mélyesztette, hogy a vér kötésemig csorgott alá.

Április vége felé egy este Egri a cigarettapaklin a következő üzenetet küldte: Eisenhower beszéde nyomán általános beszarás. Helyzet gyors javulása várható. Másnap vacsoraosztás előtt Kerekes, a nacsalnyik bejött a barakkba, hogy a vékony, megfagyott zsírréteget a kondér tetején a szakáccsal szokása szerint lekanalaztassa, és visszaküldje a konyhára. Wipla, aki máskor szótlanul nézte a jelenetet, lecsirkefogózta. Másnap az ávósokon érthetetlen, aktivitás nélküli, befelé fordult idegességet tapasztaltunk, melynek okát nem tudtuk felfogni. Csak este, amikor fenn a bányában sorakozót rendeltek, és a szokástól eltérően, nem pofoztak meg senkit, eszméltünk rá, hogy már napközben sem ütlegeltek bennünket. Nyilván az ávósok rendelkezést kaptak, mert hisztérikus idegességgel, lógó orral kísértek bennünket. Egyesek a szokásos káromkodás helyett beszélgetésbe akartak elegyedni velünk, míg a többi az erdőt bámulta. Így voltaképpen megszűnt a hatalmuk; ettől fogva nem volt különbség köztünk és az ország többi lakosa közt – köröttünk legfeljebb eggyel több drótsövény volt. Ugyanekkor éreztük, szinte a levegőben keringett, hogy a recski változás nem független jelenség a külső változástól, azaz valami folyik kint az országban, ahol valaminek meg kellett ingania.

Július első napjainak egyik reggelén a hegy akkorát csúszott, hogy a bányaszint szélén álló gépház betonoszlopai elferdültek. Harmadnap reggel a gőzgép, egy csodálatosan szabályos, kerek lyukon át, melyet a betonfalba vágott, kiesett a gépházból. Ugyanekkor a kötélpálya, mely nyolc-tíz kilométer távolságra, a vasútvonalig szállította a kitermelt köveket, annyira megereszkedett, hogy a csillék a műúton feküdtek. Június huszadikán Egri dohánypakliján a következő üzenetet olvastuk: A keletnémet munkások fellázadtak. Özvegy Sztálin Józsefné vegyeskereskedése felszámolás alatt. Még aznap este teherautórakomány gyümölcs érkezett; három éve nem láttunk cseresznyét. A következő reggelen ahhoz a gödörhöz vezettek bennünket, ahol mérnökeink számítása szerint pontosan annyi hely volt, hogy holttesteink elférjenek a mészben. A gödörnél Viktor Emmánuel állt, és rövid szónoklatba kezdett:

– Arra a kurta időre, melyet még itt töltenek, szeretném, ha minél jobban éreznék magukat. Ezt a gödröt alakítsák át uszodává, lapátolják ki a meszet, hogy mielőbb élvezhessék a fürdés örömeit. Az ugródeszkát már megrendeltem – mondotta ünnepélyesen.

Nekiláttunk a munkának, bár az első órákban még azt néztük, nem jön-e egy szakasz ávós, hogy belelőjön bennünket; de amikor már kilapátoltuk a meszet, többen az eget kémlelték. Mikor tűnnek fel az amerikai repülőgépek? Ezúttal már én is azt hittem, hogy jönnek.

Még ugyanazon az esten megszüntették a büntetőbrigádot; azontúl úgy bántak velünk, mint a többi rabbal. Másnap – alig 24 órás késéssel – megtudtuk, hogy Nagy Imre a miniszterelnök. De ezt már az újságokban olvastuk, melyeket az ávósok felejtettek készakarva a farakások tetején, a szerszámbódé ajtajában és más feltűnő helyeken.

Két nappal később kihallgatásra vezettek. Budapestről jött, jóképű, fiatal és vidám ávós hadnagy fogadott. – Áttanulmányoztam az iratait, Faludy. Mármint a vallomásokat, amelyeket több mint három éve tett. Maga nagy csibész, Faludy! – mondta, és figyelmesen, jókedvűen végigmért, mire kinéztem az ablakon. – Maga nagy csibész, Faludy! Vallomásaival rútul félrevezette az államvédelmi hatóságot! Nem tudja, hogy az államrendőrség megtévesztéséért indokoltabb esetben még büntetést is szabhatnánk magára? Avagy netán testi-lelki kényszer hatása alatt vallotta volna ezeket a bődületes hülyeségeket? Ez esetben szíveskedjék vallomásait visszavonni, de nyomban! Ugyanakkor nevezze meg az illetőket, akik hamis tanúzásra bírták önmaga ellen! Hadd alkalmazhassuk az államvédelmi hatóság tisztikarába férkőzött imperialista kártevőkkel szemben a törvény teljes szi…

Elhárító mozdulattal szakítottam félbe. – Az ÁVO fogságában nincs módom ávósok ellen vallomásokat tenni. Arra azonban hajlandó vagyok, hogy visszavonjam eddigi vallomásaimat.

– Maga nem buta ember – mondta a hadnagy, és elém tolt egy papírlapot, melynek előre nyomtatott szövege szerint visszavontam kényszer alatt tett vallomásaimat; hogy kik kényszerítettek e vallomásokra, arra „a legjobb igyekezettel sem tudok visszaemlékezni” – így állt a szövegben.

Amikor visszatértem a táborba, az alkonyodó nap már a Kékes tetejének vékony fatörzsei közt vöröslött. A függőkertek közepén megálltam, és az uszodát figyeltem, ahol néhány tucat rabtársam úszkált, áztatta lábát vagy ugrált fejest a medencébe. Hüvös szellő fújt: ez volt az első alkalom, hogy szabadulásomat biztosra vettem, és megborzongtam. Hirtelen hátulról kéz érintette vállamat.

– Nem fáznak meg a fiúk, Gyurka? – kérdezte Viktor Emmánuel.

A hónap közepétől napi tízes, húszas, sőt ötvenes csoportokban bocsátották szabadon a tábor lakóit. Elsőnek Vojacsek Tónit, a kasszafúrót engedték ki, a közbűnözőket és a csempészeket, aztán a politikailag semleges, jelentéktelen rabokat. Aztán a besúgókat és a kápókat, azaz azokat a rabtársainkat, akik kínzásunkban együttműködtek az ávóval; így Tamás Dezsőt, a „főinternáltat”, akinek legalább két tucat politikai fogoly élete száradt a lelkén. Ezek után már csak négy-öt ember szabadult naponta, végül senki. Egy éjszaka százhúsz bajtársunkat teherautón Tarcsára szállítottak azzal, hogy az adminisztráció meggyorsítása érdekében onnét szabadítják őket. Tabódy Pista, számos katolikus és volt kommunista ment velük: a tábor szellemi elitjének közel kétharmada. A válogatás jogos gyanút keltett bennünk: az újságokban azt olvastuk, hogy Nagy Imre az internálótáborok azonnali felszámolását rendelte el. Aztán egy éjjel összeszedték a tábor nyolc úgynevezett titóistáját, és nyomtalanul eltüntették őket.

Augusztus közepén, amikor a szabadulások újra megindultak, a pesti rabkórházból visszatért bajtársaink elmondták, hogy a Kistarcsára transzportált százhúszat bíróság elé állították, és ugyanazokért az állítólagos bűncselekményekért, amelyekért egyszer már elítélték, újra elítélték őket. Azaz: aki négy év előtt kapott tíz évet, tíz évet kapott, úgyhogy már csak tizenhat évet kellett ülnie. Arról is beszámoltak, hogy az ország börtöneiben megjavult a bánásmód; de senki sem szabadult; amiből arra következtettünk, hogy Nagy Imre működését az ÁVO és a pártbürokrácia a régi módszerekkel és nem éppen sikertelenül kontreminálja. Ugyanők mesélték, hogy Haraszti Sándort, az Athenaeum egykori vezérigazgatóját, akit Havas Bandi hivatali szobájában láttam utoljára, mint titóistát és imperialista ügynököt két évvel ezelőtt halálra ítélték. Azóta senki sem tud róla. Havas Bandit az Andrássy út 60.-ból a váci fegyházba szállították. Itt a foglárok kézzel törték ki nagy, csúnya rozmárfogait, csomókban tépték a haját, és reggelenként összekötözve a zuhanyozó padlójára dobták és ráeresztették a hideg vizet, majd cellájába dobták. Múlt év elején verték agyon, egy téli éjszakán, ekkor elméje már elborult. Azt hitte, fasiszták fogságába került. Utolsó szavaival Sztálint és a „drága, áldott Rákosi elvtársat” éltette.

Egy este kihallgatásra vittek. Dühtől tajtékzó, kövér pesti őrnagy fogadott, akire emlékeztem az Andrássy út 60.-ból. Arccal a falnak állított, a legmosdatlanabb szitkokkal árasztott el, amerikai kémnek, szabotőrnek nevezett, majd biztosított, hogy a farsang nem tart sokáig, és rövidesen visszakerülök Recskre, ha ideiglenesen ki is engednek. Vagy még rosszabb helyre, ahol legfeljebb a síri férgeket lázíthatom. Ezzel kiköpött és autójába ugrott: azért jött le Budapestről, hogy ezt megmondja nekem.

Másnap a politikai tiszt a szabadulás előtt állókat magához hívatta, és nyilatkozatot akart velük aláíratni. Ebben arra vállalkoztak volna, hogy mint besúgók fogják szabadulásuk után az ÁVÓ-t szolgálni. Mikor Egri kijelentette, hogy nem írja alá, a politikai tiszt megkérdezte tőle: – Hát nem akar szabadulni? Itt akar megrohadni? – Szívesebben vagyok hulla a meszesgödörben, mint a maguk belügyminisztere – mondta Egri, mire visszaküldték a barakkba. Még vagy harmincan ismételték el szóról szóra Egri nyilatkozatát; másnap azonban éppen ezt a harmincat engedték szabadon.

Így hát izgatottan, kétségek és aggodalmak közt vártam a borotválásra. A szabadulást az elmúlt években sokszor, de másként képzeltem: diadalittas hangulatra gondoltam. Ehelyett félelmet, csömört, legjobb esetben apátiát éreztem. Abban sem voltam biztos, hogy valóban szabadulunk-e? A kistarcsai százhúsz távozása után a tábor lakói napról napra fogytak; vagy harmincan maradtunk, akik minden egyes csoport távozása után összenéztünk; miközülünk véletlenül nem szabadult soha senki. Ez a harminc, illetve huszonnyolc várt most borotválásra. A tábor valamennyi közéleti kiválósága, nemzetgyűlési képviselője és vezető intellektuelje itt ült; éppen azok, akik az átlagnál is kérlelhetetlenebbül álltak szemben a rendszerrel, ha nem is cselekedeteikben, de gondolataikban. A válogatásért valóban elismerés illette az ÁVÓ-t, mely az ilyen finom disztinkciókhoz nem értett. Negyven hónap tapasztalata és a sok száz spiclijelentés után végre ők is rájöttek, hogy nem azok a legnagyobb ellenségei, akik Rákosi arcképét leköpték, hanem azok, akik szabad idejükben kultúráról beszélgetnek.

A legvalószínűbbnek tűnt, hogy bíróság elé vagy egy másik börtönbe visznek. De akadt ennél borúsabb perspektívánk is. Már az előző héten, amikor naponta húsz ember távozott, Rainprecht Tóni, akivel együtt égettük a szalmazsákokat a domb tetején, cinikus mosollyal félreérthetetlen kattogásra figyelmeztetett, talán félórával azután, hogy a húsz szabaduló kilépett a tábor kapuján és elindultak a falu felé. A völgyből, mintegy két-három kilométer távolságból géppuskatűz hangzott fel.

– A mieink most járnak arrafelé, ahonnan a géppuskatűz hallatszik – magyarázta Tóni.

Másnap élénken figyeltünk: a húszas csoport déltájban lépte át a táborkaput, és vidáman integetett felénk, akik övig meztelenül álltunk az égő szalmazsákok között, melyek zsarátnokában krumplit sütöttünk. Már-már azt hittük, hallucináltunk az előző napon, amikor megszólaltak a géppuskák. Világosan kivettem, hogy három géppuska szólt, mintegy ezernyolcszáz-kétezer méter távolságban, s egyenként negyven-ötven sorozatot adtak le. Aztán csönd lett. Arra gondoltam, hogy százhúsz lövés feltehetően csak tizenöt-tizenhat emberrel végez a húszból, három-négy nem sebesül halálra, egyet pedig nem ér golyó.

– A kegyelemlövéseket pisztollyal adják. Azokat nem halljuk idáig – nyugtatott meg Tóni.

Ugyanezeket a géppuskasorozatokat hallottuk a következő napokban, mindaddig, amíg az utolsó húszas csoport is eltávozott. Tónival úgy döntöttünk, hogy a kellemetlen hírt nem közöljük társainkkal. Este azonban megtudtuk, hogy valamennyien megfigyelték a gégpuska-lövéseket, és hasonló következtetésre jutottak. Azt az érvet hoztam fel: valószínűtlen, hogy az ÁVO szabadulóleveleket állítson ki nékünk, civil ruhákba bújtasson bennünket, vasúti költséggel lásson el, és aztán, néhány kilométerre a tábor kapuja előtt, közel a faluhoz, szinte a nyilvánosság előtt lőjön agyon bennünket; holott egyszerűen ránk gyújthatja a barakkokat. Tóni kijelentette, hogy túl sokat tartózkodtam Nyugaton, és a nyugati ember naivitásával és racionalizmusával nézem az ÁVÓ-t, holott a gyilkosságnak ez a nyakatekert, gyáva és irracionális módja jellemzi őket, mint a nyilasokat.

Ezenkívül más, hasonlóan kínos hírek keringtek a táborban. Egyes barátaink értesülése szerint a recski parasztok kapával, kaszával fogadtak és véresre vertek egy szabaduló csoportot, egy másikat pedig nem engedtek át a falun, úgyhogy az illetők késő este visszajöttek a tábor kapujához, és bebocsátásért könyörögtek, de az őrség elkergette őket. A faluban pedig állítólag azt a hazugságot terjesztette el az ÁVO, hogy mi vagyunk a környékbeli nagybirtokosok, akik vissza akarjuk venni a parasztoktól földjeinket. Ez a híresztelés, ha két és fél esztendővel ezelőtti kínos kalandomra gondoltam a recski állomáson, amikor a kucsmás paraszt öklét rázta felém, és kuláknak szólított, hihetőnek tűnt. Ugyanígy a másik hír, mely szerint a recski állomáson a hazatérő bányamunkások nem engedték meg, hogy „volt kizsákmányolóik, a grófok, nagybirtokosok és tőkések” felszálljanak a vonatra, és a szabadulók gyalog indultak neki a száznegyven kilométeres útnak Budapest felé. Egy másik kósza hír szerint a recskiek azért haragudtak reánk, mert „mi szabadítottuk nyakukra az ávós csürhét”. Az ávósok szolgálaton kívüli idejüket lent töltötték, az egész falut terrorizálták, a kocsmákból kiverték a helybelieket, és garázdálkodásukkal kétségbe ejtették a lakosságot. Wipla két társával az évek folyamán sorra járta a lányos házakat, kivált a kulákokét; a szülőket elküldte hazulról, két társával lefogatta a lányt, és erőszakot ejtett rajta. Ha történetesen szűz volt, fölpofozta, amiért bevérezte kimenőnadrágját. Ezzel még jó másfél esztendeje hencegett el nekünk a tűz előtt, amelyen szalonnát sütött. Ha az előbbi rémhírek terjesztéséért az ÁVÓ-t fogtam gyanúba, az utóbbit autentikusnak véltem. Tóni, krumplisütés közben, ismét Nyugatról hozott együgyűségemet emlegette. Az ÁVO, csakúgy, mint Sztálin, gondoskodik róla, hogy gaztettei rémhírek formájában minél szélesebb körben terjedjenek. Ha nem így lenne, a titkosrendőrök csak sikertelen szadisták volnának, akikre réges-rég ráhúzták volna a kényszerzubbonyt, míg így sikeres terroristák, akik miránk húzzák a kényszerzubbonyt.

Mindezeket a szorongásokat azonban csak időnként éreztem, mint a váltóláz rohamait; mögöttük a szorongások jóval mélyebb, állandóbb rétege feküdt. Ezek arra az esetre vonatkoztak, ha nem visznek más börtönbe, nem géppuskáznak le a völgyben, nem vernek agyon a faluban. Milyen lesz a világ, melyet néhány óra múlva meg kell látnom? Barátaim Berija meggyilkolása és a kelet-berlini munkásfelkelés után a rendszer bukását jósolták. Lehetetlennek tartották, hogy a Nyugat ki ne használja a fejetlenséget, az akuttá vált palotaforradalmat, az ellenfél nyilvánvaló gyengeségét, és a Szovjetuniót legalábbis Német-, Cseh- és Magyarország elhagyására kényszerítik. Eleinte én is osztottam nézetüket; szemmel láthatóan még az ávós tisztek is erre az eshetőségre készültek. De amikor hat hónappal Sztálin halála után még mindig nem történt semmi, feladtam a reményt. Nyilván az amerikai diplomácia megint csütörtököt mondott, és a Kreml urai röhögnek a markukba. Barátaim ekkor abban kezdtek reménykedni, hogy a rendszer önmagától is összedől, vagy legalább a diktatúra struktúrájában következik be a lényeges lazulás. Nem tudtam egyetérteni velük; azt tartottam, hogy a rendszer önmagától csak abban az esetben dőlhet össze, ha struktúráján lazítanak; következésképpen lényeges lazítás nem várható.

Minél közelebb érkeztem a szabadulás percéhez, annál jobban féltem. Él-e az édesanyám? Vár-e rám Zsuzsa? Szóba mernek-e majd állni velem a barátaim? Lesz-e hol aludnom az éjjel? Vajon elhelyezkedhetem-e mint munkás vagy éjjeliőr? De ezeknél a kérdéseknél is volt valami fontosabb. Régebben, valahányszor szabadulásomat elképzeltem, szabad társadalmat láttam magam előtt: sosem hittem, hogy a népi demokráciába fogok beleszabadulni. Igaz, alighanem viszontláthatom Zsuzskát, puha ágyban fogok aludni, zsebemben gyufa, szobám ablakán függöny lesz, és az éhhaláltól sem kell többé tartanom; de a szabadulás így minden báját elvesztette. A szellemi szabadságot, melyet a drótsövény mögött élveztem, nyomban fel kell adnom. Idebent módom volt tisztességesen és bátran viselkednem: odakint, elsősorban hozzátartozóimra való tekintettel, nem lesz módom. Idebent az a hit éltetett, hogy egyszer kikerülök, és megírhatom tapasztalataimat a szabad világ számára. Azaz nem hiába jöttem haza Amerikából, és nem hasztalanul mentem keresztül e viszontagságokon. De így odakint, a házkutatástól és újabb letartóztatástól való félelmemben arra sem lesz módom, hogy papírra vessem tapasztalataimat.

Idebent a cella magánya gondolkodni tanított valamennyiünket, emberismeretünk kifinomult, akárcsak érzékszerveink; mindnyájan úgy hisszük, hogy értelmesebbek, érzékenyebbek és becsületesebbek lettünk, mint amilyenek odakint voltunk. Odakint most oly társadalomba kerülünk, mely elbutítja, korrumpálja és eltompítja tagjait, és ahol a létfenntartási ösztön és a közhangulat állandó züllésre kényszerít. Régebben, a népi demokrácia esztendeiben odakint és a börtönben idebent úgy éreztem magamat, mint a kutató, aki ideiglenesen lemondott a világi élet örömeiről, hogy acélburában a tenger fenekére szálljon, és a mélyvízi szörnyetegek életkörülményeit figyelje, hogy azután, ha felhúzták, beszámoljon tapasztalatairól, részvétlenül és pontosan – de nem titkolva érzelmeit és iszonyatát. Most, közvetlenül szabadulásom előtt úgy éreztem, hogy acélburám voltaképpen leszakadt a tartókötelekről, és nem húznak fel többé, nem kerülök ki a szabad világba. Levegőm, élelmem lesz holtomiglan, de kutatásaimról senkinek sem adhatok számot, holott ez volt egyetlen célom; itt kell élnem mindhalálig a tengerfenéken, és nézhetem a polipokat, cápákat és algákat, amelyeket kiismertem, kiismertem a kétségbeesett undorig és kiismertem az ásító unalomig. Azt hittem, megdicsőülök majd, akár élve kerülök ki, akár holtan maradok a recski meszesgödörben; most a tetszhalottak módján bukdácsolhatok az ellenséges világban.

Borotválkozás után hármas sorokban baktattunk fel a dombra, a raktárépület felé. Rainprecht Tónival Mutort, agytumoros bajtársunkat fogtuk közre, aki nem tudott egyenesen járni, és még reggel, a barakkból kijövet is fejjel rohant az ajtófélfának.

A barakkban az őrmester mindenkinek egy rend rongyos ruhát, s egy pár lyukas cipőt hajított oda. Egyedül én kaptam vissza bőröndömet, melyből előszedtem kissé véres, kissé penészes, de még mindig roppant elegáns börberiruhámat, amelyben letartóztattak. Az ÁVO bőröndömet annak idején, rejtelmes okokból, lepecsételte, s ezt a pecsétet az őrmester is respektálta. Nem így a rabok. Az elmúlt években a nacsalnyikok kilopkodták belőle ingeimet, fürdőnadrágjaimat és zsebkendőimet; amikor pedig a szabadulás megindult, és megtudtuk, hogy semmit sem vihetünk magunkkal, elkezdődött az ellenkező folyamat, és társaim sorra csempészték bőröndömbe holmijukat. Majdnem megtelt olyan tárgyakkal, melyeket vissza kellett szolgáltatnom gazdáiknak; Musza Palinak imádságos könyvét, Rainprecht Tóninak a III. Richárdot s a Rómeo és Júliát, melyeket időközben kívülről tanult meg, néhány szépen faragott pipát és Tóth Géza bácsi húsz adag szalonnáját, melyet összegyűjtött, nehogy ott kint éhen kelljen vesznie.

A parancsnoksági épület ajtaja előtt a paragrafusőrnagy állt, aki az imént a fogdánál Bóka Menyhérttel és Magyaritscsal beszélgetett. Elléptünk előtte, és ő sorra mondta valamennyiünknek, újra és újra:

– A Magyar Népköztársaság nevében bocsánatot kérek öntől azért az igazságtalanságért, jogtalanságért és méltatlanságért, melyet el kellett szenvednie. – Néhány héttel ezelőtt még a kezét nyújtotta, de miután többen nem fogadták el, most már csak biccentett.

A nagyteremben egymáshoz tolt, hosszú asztalok mögött a politikai tiszt, a táborparancsnok, két nyomozó, Gnóm, Wipla és még vagy fél tucat ávós állt. Izgatottaknak és szomorúaknak tűntek: a politikai tiszt kínosan rávigyorgott mindenkire, aztán elkapta fejét, és az ablakon kezdett dobolni; Viktor Emmánuel állát bánatosan mellének szegezte, a két fekete ruhás detektív meg úgy állt mellette, mint a temetésrendezők. Az első pillanatban értetlenül néztem: sok mindennek láttam már ezeket, de melankolikusnak még nem. Aztán elvigyorodtam. Rájöttem, hogy a tábort, a szép tábort, az ő recski táborukat siratják.

Alighogy az őrnagy bocsánatot kért tőlünk a népköztársaság nevében, Flórián, a politikai tiszt egy-egy végzést nyomott markunba. A végzés szerint rendőri felügyelet alá helyeztek bennünket. Majd – az ünnepélyes alkalomnak megfelelő hebegéssel – figyelmeztetett, hogy a törvény hatévi fegyházbüntetést ír elő, amennyiben rabságunk körülményeiről, helyéről, okairól akár bármit is elárultunk. Azzal a jó tanáccsal szolgálhat, hogy a kérdezősködőket jelentsük fel, közvetlen hozzátartozóinknak pedig mondjuk, hogy tanulmányúton voltunk a Szovjetunióban.

Ezután Viktor Emmánuel egy sztereotip „na fogja, fiam”-mal átnyújtotta szabadulóleveleinket, az ávós őrmester pedig elszámolt velünk. Akadt olyan is, aki három évi munkával, átlag 130 százalékos teljesítménnyel 200 forintot (fél kiló kávé ára) keresett. Nekem az őrmester megmutatta a számadást, mely szerint világításért, ellátásért és őrzésért összesen huszonnyolcezer forinttal tartozom az államnak, majd nagylelkűen kifizette a Budapestig szóló vasúti jegy árát. Végül a bányamester ragadta meg a szót; most is kapatos volt, de valamivel kevésbé a szokottnál. Arról beszélt, hogy odakint nem fogunk munkát találni, és ezért nagylelkű ajánlattal siet segítségünkre. Az ő felügyelete alatt, de szabad emberként dolgozhatunk a bányában; szállásunkról a faluban már gondoskodott. Itt a szerződés; három évre kell elköteleznünk magunkat. Mindezt gépiesen mormolta alacsony, ráncos homloka alól; sejtette, hogy nincs jelentkező.

Már a politikai tiszt beszéde közben hűvös huzatot éreztem tarkómon. Úgy tűnt, mintha hirtelen megnőttem volna; fejem a magasba emelkedett, a mennyezet felé, és amíg szívverésem dobhártyámon pulzált, ismeretlen madarak kezdtek a fülemben énekelni. Enyhe hányinger és szédülés fogott el; a hosszú, összetolt asztalok mögött álló ávósok szánalmas pózba dermedt, élettelen figuráknak tűntek, mint régi-régi haramiák a plasztikonban, én pedig úgy suhantam el mellettük, mint a látogató, akit a történelmi mozgólépcső továbbragad e szemét vidékről nyilván más, újabb és modernebb szemétdombok felé.

Mikor vagy száz méterre a kaputól, egy horpaszba értünk, s a tábor drótkerítése is eltűnt a szemünk elől, Mutor, akit Tónival együtt vezettünk, karját gyengéden kihúzta a miénkből.

– Köszönöm – mondta –, nincs szükségem segítségre.

– Hogy-hogy? – horkant fel Tóni. – Szakadék mellett megyünk, te marha!

– Azt hittem, tudjátok, hogy szimuláltam – súgta meg Mutor, kissé szégyenkezve.

– Nincs agytumorom. Remélem, értitek… – S ezzel gyors, szilárd léptekkel megindult, hogy átvegye a csoport vezetését.

A kapu előtt, mialatt az őr a papírjainkat vizsgálta, még egyszer visszafordultam. A barakkok sötéten és szegényesen sorakoztak a katlanban a heves őszi napfényben; a megereszkedett kötélpálya oszlopai közt itt-ott egy felborult csille hevert a bányába vezető úton, az erdő tövestől kifordult és egymásra dőlt fái közé. Az ávós barakkok táján is mintha megszűnt volna az élet: csak a fogda előtti fehér padon ült Bóka Menyhért, keresztbe vetett lábbal és látható unalommal nézett maga elé. Az ügyész őrnagy előtte állt és gesztikulálva, hevesen magyarázott.

Tóni arról beszélt, nem lenne-e okosabb, ha elkerülnők vagy legalább megkerülnők a falut, ahol netán agyonvernek bennünket? Úgy emlékeztem, hogy az út egyenesen a faluba vezet, a hegyoldalak viszont túlságosan meredekek, semhogy a falut megkerülhetnők, az állomás pedig középen fekszik. B. Rácz Pista, a kisgazdapárti képviselő, maga is parasztfiú, nevetségesnek tartotta aggodalmunkat. De mindenesetre megígérte, hogy ő megy elöl, amikor Recskre beérkezünk.

Mintegy félórai járás után a völgyben – az út egyik oldalát meredek fal szegélyezte, másik felét szakadék – éles kanyarodó után ávósokkal találtuk magunkat szemben. Vagy száz méterre, az út árkában feküdtek, három géppuska mögött. Töltöttek, ismételtek, majd felénk fordították a géppuska csövét.

Mutor az út szélén lépkedett, hogy egy ugrással belevethesse magát a sűrű, bozótos szakadékba. Rainprecht Tóni megfogta a kezemet. Csak férfiasan – morogta kissé sértődötten. Másik kezemmel B. Rácz Pistába karoltam.

– Beszélgessünk – ajánlottam –, vagy legalább tegyünk úgy, mintha beszélgetnénk. Justum ac tenacem propositi virum nec civium ardor prave jubentium… Akár megússzuk, akár nem, szerencsét kívánhatunk egymásnak, hogy e szép századba születtünk.

– A földön csak gellert kapott golyót látok – szólalt meg mögöttem Velencei Sándor. – Amikor a kijevi visszavonulás idején a sztanyiszlavi gettó utcáin jártunk, ott is így feküdtek a golyók. De az úttest és a járda tele volt hajjal és agyvelőcafatokkal. Ilyesmit nem látok. Tehát semmi ok aggodalomra!

Az erdőből vadgalamb őrült turbékolása hallatszott. Magam elé néztem, amint hihetetlen könnyedségű cipőmmel az út fehér porát vertem. Amikor az ávósok elé kerültünk, azok szemünkbe röhögtek, és aztán alighogy elhagytuk őket, néhány sorozatot eresztettek az út mentén, a szemközti domboldalba. Aztán vállukra kapták a géppuskákat, és szétszéledtek. Elindultak a tábor felé; de előbb még megfordultak és szívélyesen integettek utánunk.

Amikor eltűntek a kanyarodóban, lerogytunk egymás mellett az útszélen. Szemközt a Csákánykő szürkés-rózsaszín, kopasz sziklafala meredt, mintha csak ebben a pillanatban hagytuk volna abba a munkát: friss seb az őszi tájon.

– Nos – szólalt meg Visnyei Sándor bácsi, volt szociáldemokrata képviselő –, mondjunk búcsút a szocialista nevelőtábornak – és ezzel mélyen megemelte a szürke, zsíros kalapot, mely oly jól illett hosszúkás, finom arcához –, ahol annyi bajtársunk pusztult el, és ahol annyit szenvedtünk.

– És annyit röhögtünk – dünnyögte Tóni az orra alatt.

Egy óra múlva szorongva, lehajtott fejjel lopóztunk a falu felé. B. Rácz Pista, tömzsin és nyugodtan, mintegy ötven lépéssel előttünk már a falu utolsó házához közeledett. Olyan ház volt ez, amilyenek általában a faluvégen állnak: kertjében néhány vézna facsemete ágaskodott csipkés káposztalevelek és a tök kúszóindái között. Meszelése hófehéren virított; az eresz alatt, ahol még nem nőtt fű, a tegnapi zivatar nyoma látszott: a ház mellett szaggatott vonalú, aprócska árok futott, és a nagy esőcseppek helyén kis, agyagos kráterek tátongtak: a kémény felett nagy, dunyha formájú bárányfelhő gömbölyödött. Olyan volt az a ház, mintha fiatal szerelmesek építették volna maguknak tavasszal, és a parányi ablakok mögött lábujjhegyen járnának a nehéz tejesköcsögök között, a frissen sülő kenyerek szagában.

Amikor ezt gondoltam, nyolc-tíz éves kislány szaladt ki a házból, hosszú, szőke varkocsokkal és égszínkék ruhában. Nagy, fonott kosarat tett ki az út közepére, tele halványrózsaszín, egész vékony héjú szőlővel. Amikor odaértünk, már nagyatyja is megjelent, egy zöldessárga hajú, mezítlábas, hórihorgas, oroszos, majdnem tolsztoji paraszt, tarisznyával a vállán. Sorra kezet fogott valamennyiünkkel. Amikor a Menjou-bajszú borbély néhány szót akart szólni, kezének élét szájához emelte.

– Mindent tudunk – mondta. – Mindent.

Aztán tizenkilenc nagy karéj kenyeret vett elő tarisznyájából, zsebéből egy csipetnyi sót hintett mindegyikre – a vendéglátás ősi szokása szerint, és kiálló lapockacsontjának egy rángó mozdulatával meghajtotta derekát, és megkínált bennünket szőlővel és kenyérrel.