Pokolbéli víg napjaim

1938 novemberében Budapesten nagyobb társaságba voltam hivatalos. A vendégek közt szerepelt egy angol képviselő is, egy kövér, konzervatív és melankolikus báró, valamint néhány sovány, radikális és vidám írókollégám, valamennyien a baloldali szépirodalmi folyóirat munkatársai, mely a fentemlített jobboldali báró anyagi támogatásával jelent meg. Beszélgetésünk fő tárgya a Hitler és Chamberlain közötti müncheni megegyezés volt s annak következményei. Vitatkoztunk, kiabáltunk, gesztikuláltunk, és végre oda jutottunk, hogy elismertük: Hitler azt teheti Európában és Európával, amit akar. Ettől mindenki roppant felizgult és feldühödött, csak a brit képviselő arcvonásai őrizték meg a maguk kissé viaszkos és szoborszerű jellegét. Mikor itt tartottunk, háziasszonyunk, egy ünnepélyes, már nem fiatal gazdag hölgy, aki egyáltalán nem titkolta, hogy évente egy-két hónapot szokott egy előkelő ideggyógyintézetben tölteni, kijelentette, hogy beszélgetésünk tárgya és módja feltűnően hasonlít a társalgáshoz, amely a Háború és béke első lapjain olvasható.

Udvarias angol vendégünk erre sietve más tárgyat választott, és azt kérdezte tőlünk: miféle terveket táplálunk jövőnket illetően? Horváth Béla, a fiatal katolikus költő, aki az évszaktól és az alkalomtól függetlenül mindig világos, kockás kabátot, fekete nadrágot viselt, és bazsarózsát hordott gomblyukában, kijelentette, hogy folytatni kívánja a harcot – még élete árán is – Hitler ellen, a kereszténységért, a társadalmi igazságosságért és Magyarország függetlenségéért. Jókedvűen beszélt, minden tragikus póz nélkül és halkan, mintha csak nem akarná megzavarni a selyemmel kárpitozott, páholyszerű kis szalon intimitását. Bőségesen idézett az egyházatyákból, és még bőségesebben Chestertonból. Beszéde végén mintegy imára kulcsolta kezét, nagy, kerek, fekete szemével a mennyezet felé fordult, és köszönetet mondott a Boldogságos Szűznek, valamint legkedvesebb szentjének, Sziénai Katalinnak, amiért ily férfiassággal áldatott meg, melynek oly pompás bizonyítékát adta, valahányszor népgyűlésen vagy a bíróság előtt beszélt, hová lázításért került, és amelyet hétszeresen bizonyított be, valahányszor parasztlányhoz bújt az ágyba.

Az alsóházi tag e szavakra elszomorodott, és rövid előadást rögtönzött. Azzal kezdte: nem azért jött Budapestre, hogy ügyeinkbe beleszóljon; de engedjük meg, hogy szerény tanáccsal szolgáljon. Fiatalok vagyunk. Ő ugyan nem osztja radikális nézeteinket, legalább itt a hely színén nem (ami alatt feltehetően azt értette, hogy a szabadságra csak az angolok méltóak, nekünk magyaroknak Horthy patriarchális feudalizmusa is jó, sőt túl jó), de attól tart: ha a németek egyszer bevonulnak Magyarországra, nem lesz többé módunk, hogy nézeteinkért helytálljunk. Folyóiratainkat betiltják, könyveinket elkobozzák, bennünket lecsuknak, és titkon akasztanak fel. Azt tanácsolja: hagyjuk el Magyarországot. Lehet, hogy Chamberlain fáradozásai ellenére mégis kitör a háború; utána talán majd lesz alkalmunk, hogy visszatérjünk, és azokat az eszméket szolgáljuk, melyekért most hiába áldoznánk fel fiatal életünket.

Szavait válasz nélkül hagytuk; valamennyien égtünk a vágytól, hogy Chamberlain iránti dühünket a jó emberen verjük el. Két hónapon belül, a katolikus költőt kivéve, a társaság valamennyi tagja már elhagyta Magyarországot. A konzervatív, orientalista báró meg sem állt Indiáig; egyesek Amerikába, mások Angliába emigráltak; én Párizsba mentem.

Elhatározásomhoz nem az alsóházi tag adta meg az utolsó lökést. Inkább az utolsó szálat vágta el, mely még visszatartott – azt az elképzelést, hogy emigrációmat menekülésnek bélyegezhetik. Egyébként minden okom megvolt, hogy menjek, és éppen Párizsba menjek. A legjobban az ijesztett, hogy az elkövetkezendő háborúban a magyar hadseregben, a németek oldalán kell harcolnom. Tudtam, ha Hitler győz, Magyarország eltűnik a térképről, és néhány évtized múlva már csak a germán földbirtokosok jobbágyai beszélnek magyarul, amikor este, a félhomályos istállókban kinyújtják dermedt, bütykös lábujjukat a szalmán. Az ország fennmaradására csak akkor van remény, ha Hitler elveszti a háborút, bár ez sem következik szükségszerűen. Világos, hogy az elkövetkezendő háborúban a látszólagos ellenség oldalán van a helyem.

A háború tragikomikus főpróbáját egyébkent én is eljátszottam. Amikor a München előtti napokban mozgósították a magyar hadsereget, engem is behívtak. Zenekísérettel vonultunk végig Budapest főutcáin a pályaudvarhoz. A pályaudvar hátsó kijáratánál azután csukott teherautókba szálltunk, és visszahajtottunk a Mária Terézia laktanyába. Délután megismételtük a délelőtti kivonulást, majd este harmadszor is végigmeneteltünk a Körúton. Amikor végül beülhettünk a vonatba, a közkatonáknak le kellett vetniök vadonatúj, kincstári egyenruháikat, és régi, szakadt uniformisokat kaptak, ismétlőpuskáikért pedig régimódi karabélyokat, melyekbe a töltényeket egyenként kellett belenyomni.

Néhány órával később, mint a 11. gyalogezred egyik híradó szakaszának parancsnoka, az Ipoly folyócska déli partján feküdtem embereimmel, kétszáz méternyire a csehektől. Balfelől az ezred egyik zászlóaljának katonái bolyongtak sűrű csoportokban, rendezetlenül és összevissza, majd lefeküdtek a szántóföldek horpadásaiban, vagy eltűntek a kukoricásokban. Ágyúink nem voltak, és tisztjeink nagyrésze, minthogy támadástól féltek, lemaradtak a faluban, Rétságon, néhány kilométerrel mögöttünk. Jobbszárnyunkon nem volt senki. A csehek betonállásokban ültek, túl a vízparti jegenyéken, melyek úgy álltak a holdfényben, mint hálókabátba csavart, vén színészek, ha mezítelen lábszárral megállnak az éléskamra ajtajában, és azt kémlelik: maradt-e még egy üveg bor, amit megihatnak. A szeptemberi bokrok, dús leveleikkel, mozdulatlanul álltak, akár a színházi díszlet, teljes pompában, és egy pillanattal a végpusztulás előtt.

Amikor másnap sem kaptunk se élelmet, se utánpótlást, se parancsot, rádiónkon érintkezésbe léptem a csehekkel. Pozsony vidéki, magyarul beszélő csapatok álltak velünk szemben. Este csónakba ültem, és vacsorázni mentem az ellenséghez. A törzsőrmester, amikor búcsúzóban a raktárhoz kísért, hogy egy hátizsáknyi konzervet adjon velem katonáim számára, megkérdezett: meddig várunk még a támadással? Ne ijedjünk meg a betonfedezékektől, sem kézigránátjaiktól: valamennyien már készenlétben tartják a fehér zsebkendőt vagy az övükre csavart törülközőt. Legfőbb ideje, hogy véget vessünk ennek a rothadt csehszlovák demokráciának.

Másnap hátrahívtak a zászlóaljparancsnokságra, a faluba. Egy fiatal, magas és nagyon ideges őrnagy durván lehordott. Kijelentette, hogy hazaárulásért haditörvényszék elé állít. Aztán kiküldte a szobából segédtisztjét és írnokát, elszavalta egyik németellenes költeményem néhány sorát, és szívből gratulált. Bocsánatot kért, azért is, hogy kénytelen letartóztatni, de mindenekelőtt azért, hogy nem gondoskodhatott rangomhoz illő fogdáról. A falu minden szobáját lefoglalták a tisztek, nem is tudja, hogy a parasztok hol alszanak. Majd elkísért egy disznóólhoz, melybe borszínű plüsspamlagot és nagy, mérgeszöld, botos, bordűrös karosszéket állíttatott be. Fogságom kényelmetlenségeiért borral, cigarettával és olvasmánnyal kárpótolt.

A München utáni zűrzavart arra használta fel, hogy szabadon engedjen, és visszaküldjön szakaszomhoz, mely időközben lelegelte a szomszédos gyümölcsösöket, és özvegy Svábné halastavából kézigránáttal szerezte be húskészletét. Rövidesen bevonultunk Dél-Szlovákiába, melyet a bécsi döntés visszacsatolt Magyarországhoz. A szlováklakta vidékeken néma elkeseredéssel, rémülten nézték bevonulásunkat, a magyar falvakban virágesővel fogadtak. Abban a magyar faluban, ahol megszálltunk, a második éjjel beverték szobám ablakait, és ugyanakkor megkéselték két katonámat a kocsmában. Ez akkor történt, amikor a parasztok értesültek, hogy búzájukat ezentúl csak féláron értékesíthetik, viszont az iparcikkekért majdnem dupláját kell fizetniök, mint a Csehszlovák Köztársaságban. Másnap rongyosgárdisták érkeztek a közelbe. Ezek a partizánoktól csak annyiban különböztek, hogy nem az ellenség, hanem saját csapataik háta mögött folytatták tevékenységüket, mely kizárólag a civil lakosság ellen irányult. Egy zsidó ékszerészt, felesége és gyermekei szeme láttára heréltek ki, aranyóráit pedig – feltehetően hazafias célzattal – egy budapesti zálogházban helyezték el. Minthogy a honvédelmi minisztérium utasítására a szabadcsapatok dolgaiba nem avatkozhattunk, zászlóaljparancsnokom tehetetlen volt. Néhány nap múlva amúgy is visszarendeltek bennünket Budapestre, és csak a szabadcsapatok meg a rendőrök maradtak ott a kémelhárító osztály nyomozóival együtt, hogy a felszabadítás munkáját befejezzék. Ekkor határoztam el, hogy a magyar hadsereg következő hadjárataiban lehetőleg nem veszek részt, bármilyen jó hazafinak is éreztem magamat.

Emigrációm második oka ennél is kényszerítőbb volt. Úgy mellesleg, néhány szatírát írtam a magyar fasiszta vezérek ellen; az egyik egy Csilléry András nevű képviselő. Amikor maliciózus titkára ebéd után átnyújtotta neki a róla szerzett költeményemet, melyet a szociáldemokrata párt röplap formájában terjesztett, szívrohamot kapott, és lefordult székéről – amit életem egyik legnagyobb sikerének tekintettem. 1938 márciusáig megtámadott ellenfeleim egyike sem gondolt arra, hogy fellépjen ellenem. Egy nappal azután, hogy Hitler bevonult Bécsbe, az ország számos vezető tisztviselője, bírája, ügyésze, intellektuelje állt sorba a nyilas pártház előtt, hogy felvételüket kérjék a nemzetiszocialista pártba. Hosszú sorban álltak az Andrássy úton, és nem minden szégyenkezés nélkül, elvégre kevesen rokonszenveztek a nácizmussal közöttük. Mégis türelmesen várakoztak, és szégyenérzetükben azzal vigasztalódtak, hogy nem tehetnek egyebet, hiszen a Nyugat éppúgy cserbenhagyja Magyarországot, mint ahogy cserbenhagyta Ausztriát. Az ország atmoszférája egy csapásra megváltozott; ellenem a becsületsértési perek lavinája indult, németellenes verseim miatt pedig az ügyészség emelt vádat. Az egyik ügyben két esztendőt mértek rám: előrelátható volt, hogy a felsőbíróság súlyosbítani fogja az ítéletet. 1938 decemberében az igazságügyminisztérium egyik osztálytanácsosa, Csánk Béla – akit egyébként addig nem ismertem – magához hívatott, és lelkemre kötötte: utazzam el mielőbb külföldre, mert le fognak tartóztatni. Ugyanezt üzente Budapest rendőrfőnöke és Antal István, az igazságügyi államtitkár is. Kedvességük meglepett, mert mindkettőt főellenségemnek tartottam: az utóbbi, figyelmeztetése jutalmául, még könyveim dedikált példányait is elkérte.

Emigrációm harmadik oka is menekülés volt, de nem a hadsereg, nem a börtön, hanem szép, fiatal feleségem elől, akivel már tíz hónapja éltem együtt.

Három évvel azelőtt ismerkedtem meg vele a Magyar Hírlap szerkesztőségének kopott társalgójában, ahol éppen egyik versem kefelevonatát javítgattam. Magas, nagyon szép lány kopogott be, de mozgásában volt valami kihívó, pimasz és oktalan önteltség, mint egy cirkuszi lovarnőben, amikor ugyanazzal a járással lép be egy szálloda halljába, mint a porondra. Kinn, a sárgásszürke égből nehéz hópelyhek hulltak, de nem ez volt az első hó abban az esztendőben. – Bocsánat – mondta –, szeretnék egy verset kimásolni a Magyar Hírlap egyik régi számából.

– Csak vesse le a kabátját – szóltam hátra, és félszemmel figyeltem, mint tekergőzik ki bundájából. Nyilvánvalóan megszokta, hogy a férfiak lesegítik kabátját. – A Faludy-verseket – szólaltam meg végül – a szerkesztőségi példányokból is kitépik és hazaviszik. Nincs mit kimásolnia.

– Honnét találta ki, hogy éppen Faludy-verseket keresek?

– Mert csak azokat keresik. De én majd legépelem magának.

Eleinte nem akarta elhinni, hogy én vagyok a keresett vers szerzője, sokkal idősebbnek és szakállasnak képzelt. De aztán nagyon megörült, és áradozva kezdte dicsérni költeményeimet. Szavába vágtam, hogy sok a dolgom, de két hét múlva majd telefonálok neki: addig talán leírom a verset. Elégedetten és mérgesen távozott.

Egy hét múlva felhívtam telefonon, és a fedett uszodába adtam találkozót, hogy szándékaim felől semmiféle illúziókat ne táplálhasson. Pontosan érkeztem, ő már ott várt a medence előtt. Mozgása ismét csalódást keltett bennem: két részes, fehér fürdőruhájában úgy jött elém, mint egy kisvárosi primadonna, aki tudja magáról – sőt, egyebet se tud –, hogy ő a város szépe, és a polgármestertől a fűszeressegédekig mindenki megbolondul érte, akármit mondjanak is a fővárosi kritikusok és színigazgatók. Ripacskodó mozdulataiért és a festékért, melyet teljesen indokolatlanul kent fel az arcára, némi kárpótlást nyújtott szépsége: boltos és alacsony homloka, nagy barna szeme, rövid, egyenes orra és orrával ellentétes, hosszú, izgalmas szája, de mindenekelőtt gyönyörű alakja. Leültünk a kvarclámpák alá, és mindenfajta történetekkel szórakoztattam. Kissé előrehajolt, úgyhogy akaratlanul megmutatta kis, fiús, rózsaszínhegyű mellét. Ilyen szép mellet még nem láttam, sem az életben, sem a párizsi music-hallokban, sem a múzeumban: még Tizian Vénuszán és a kyrénei fejetlen Aphroditén sem. Hangom modulációjából mindjárt észrevette, mi történt, és kiegyenesedett.

– Vissza – ripakodtam rá –, azonnal vissza!

Engedelmesen lehajtotta vállát és elsírta magát. Megsajnáltam és vigasztalására elmondtam: nem vagyok az a férfi, aki elcsábítja, és aztán kiteszi az utcára, mint ahogy a mamája szokta fenyegetni. Elcsodálkozott, milyen pontosan tudom, mit mond az anyja, és kissé megnyugodott. Tíz nappal később cukrászdában ültünk: beszélgetés közben megjegyeztem, hogy szívesen elvenném feleségül. Örömében elpirult, de nem válaszolt. Később elsétáltunk Aquincumba, a római amfiteátrum romjaihoz, és leültünk a métermagas hóba. Addig csókolóztunk, amíg belesüppedtünk a hóba, és végül szivacsos márványpadon találtuk magunkat, kútszerű kürtő alján. Pontosan eddig tartott Valy iránti szerelmem, a fürdőtől az amfiteátrumig.

Amikor egyedül maradtam útban hazafelé az autóbuszon, és eszembe jutott, mit mondtam a cukrászdában, páni rémület fogott el. Otthonról telefonálni szerettem volna, hogy visszavonjam ígéretemet, és rimánkodni kezdjek: ne vegye komolyan, amit mondtam, az Istenért sem! Boldogan elsétáltam volna mezítláb a csikorgó hóban tíz kilométerre házukig, és ott könyörögtem volna reggelig, bűnbocsánatért és feloldozásért, mint IV. Henrik Canossa falai alatt. De késő éjszaka volt, és tudtam: apja – egy derék, rokonszenves műasztalos – ilyenkor már alszik. Ugyanezzel a kétségbeeséssel henteregtem ágyamon egész éjszaka másfél esztendővel később, amikor a következő délelőttön találkozóm volt Valyval az anyakönyvvezető előtt. Tisztában voltam, esztelenséget követek el, ha elmegyek, mert házasságunknak nincs semmi értelme: de tudtam, hogy el fogok menni, mert a cukrászdában megígértem, hogy elveszem, és ő kétszer vagy háromszor figyelmeztetett is ígéretemre. De ha nem figyelmeztet is, elveszem feleségül, hiszen megígértem.

Hűséges, becsületes, szerető és önfeláldozó feleséget kaptam: kitűnően vezette háztartásomat, dolgaimat példás rendben tartotta, engem pedig imádott. Illetve nem is engem, hanem gigantikus méretű szobromat, mely nem is annyira hozzám, mint a költő plátói ideájához hasonlított, már amilyennek egy kékharisnya elképzeli. Ha verset írtam, kiment a konyhába, nehogy a szomszéd szobából zavarjon, és mozdulatlanul ült ott hajnalig. Ha társaságba mentünk, olyan hangosan és oly hosszan rajongott értem, hogy a föld alá szerettem volna bújni szégyenemben, és lassanként nem mentem sehová. Múzsámnak tartotta magát, és azt képzelte: ha elhagy, ott pusztulnék az árokszélen; ezért tulajdon érdekemben féltett és őrzött. Barátaimat és ismerőseimet sorra marta el: amikor egyszer egy kis tulipános cserepet kaptam ajándékba, és észrevette, hogy harmadszor felejtem szememet a virágon, kihajította az ablakon. Féltékeny volt, hisztérikus, sértődős, és minthogy a költőket megfontoltaknak, udvariasaknak és nagyképűeknek hitte, ki akart gyógyítani jókedvemből és szemtelenségemből. Szeretett veszekedni, minél kiadósabban: ilyenkor minden vele szemben elkövetett, régi és új bűnömet felsorolta, sírt és oly hangosan ordítozott, hogy az alvó szomszédok felébredtek, és a kései járókelők megálltak ablakunk alatt. Ha veszekedés közben elaludtam, felrázott álmomból és másnap reggel újra kezdte.

Azon a délutánon, amikor az új lakásunkba költöztünk, kiálltam az erkélyre és megfogadtam: nem hagyom magamat, és felhasználom az első alkalmat, hogy megszabaduljak tőle. Egy évig hiába vártam a kedvező pillanatot. Szüleim leginkább azt nehezményezték, hogy Valy aránylag jelentéktelen családból származott, és nem kapott hozományt – egyszóval olyasmit, ami nekem tökéletesen egyrement. Így feleségem pártjára kényszerítettek; minél jobban hadakoztak ellene, annál inkább. Franciaországi utazásom kitűnő ürügyet szolgáltatott, hogy feleségemet Budapesten hagyjam: a devizakorlátozás miatt csak pár száz frankot vihettem magammal, és Párizsban a lehető legbizonytalanabb jövő várt. Azt reméltem, hogy a határokat hamarosan lezárják, és ezzel problémám legalábbis néhány évre megoldódik.

Emigrációm negyedik indoka nem volt negatív. A harmincas évek közepéig aligha tudtam volna elképzelni, hogy Magyarországot hosszabb időre el kelljen hagynom. Akkor már eléggé ismert költő voltam, és azt reméltem, hogy öt-hat éven belül még ismertebb költő leszek. Kamaszkori vágyam beteljesül: kis házat veszek magamnak a Rózsadomb tetején, nagy kerttel, kétszer hetenként lejárok tanítani az egyetemre, kétszer este nyílt házat tartok diákoknak, barátoknak, mindenkinek: olykor nyáron újra látom Firenzét, Rómát, Párizst. A rózsadombi ház nem volt képzeletem szüleménye. Gimnazista koromban sokszor jártam az Endrődi Sándor utcában, hol bokrokkal és fákkal sűrűn telenőtt telket láttam: ha kerítését megráztam, csókák emelkedtek a magasba. Ezt választottam ki házhelyemül egy életre, és a szerény egyetemi pozíción és a nagy könyvtáron meg a versíráson túl nem tápláltam semmiféle ambíciót. Hogy Konstantinápolyba, Londonba, San Franciscóba, Tahitibe vagy Szamoára eljussak – ilyenre sohasem gondoltam. Eladdig sem akadt magyar költő, kinek módja lett volna odáig utazni.

1936 és 38 közt ráébredtem, hogy mindenképpen emigrálnom kell. Keserűségemet enyhítette a felfedezés, hogy mindig nagyon szerettem utazni. Pontosabban: ismeretlen tájakat, szép városokat látogatni, értékes embereket megismerni, földi és égi dolgokat tanulni idegen országokban. A vágyat elnyomtam magamban, mert teljesíthetetlennek tűnt. 15-16 éves lehettem, amikor apám könyvtárából kivettem Camille Flammarion francia asztronómus Népszerű csillagászattan című, 1900 táján megjelent munkáját. A könyvben táblázatot találtam a XX. század teljes nap- és holdfogyatkozásairól. Az egyik ilyen, szinte tökéletes napfogyatkozás Új-Kaledónia fölött lesz észlelhető 1944-ben, a másik Boston és Baltimore közt 1968-ban. Noha különlegesen nem érdeklődtem ilyesmi iránt, nagyot sóhajtottam: semmi, de semmi remény, hogy lássam őket. (A véletlen úgy hozta, hogy mindkettőt láttam.)

Attól, amit már akkor is turisztikának hívtak – Hippónáx görög költő írt elsőnek verset a gazdag turista ellen 2500 évvel ezelőtt –, mindig borzongtam. Idegen városokat nem végiglátogatni kívántam; élni akartam bennük. A magam rendkívül szerény eszközeivel már 18 éves koromban kipróbáltam egyszer, mikor szüleim jóvoltából egy hónapra Itáliába mehettem. A szokványos Velence–Bologna–Firenze–Róma–Nápoly körút helyett Firenzét választottam, és mindent, ami kezembe került, előzetesen elolvastam, Burckhardt könyvét, Firenze történetét Niccolo Machiavellitől, Villani Krónikáját, és betanultam a város térképét, hogy soha nem kellett kiteregetnem magam elé. Úgy rendeztem, hogy reggel négy óra táján érkezzek a Santa Maria Novella pályaudvarra; csomagomat a ruhatárban hagytam, és mint az egyetlen leszálló, lesétáltam az éjszakában a dómhoz, leültem a Baptisterium kapujába, mellékutcákon felmentem a Piazzale Michelangelóra, és ott vártam meg egy padon a szeptemberi napfelkeltét. Egy hónapon át kis olasz vendéglőkben étkeztem, végigcsavarogtam a várost, környékét, és azt hiszem, mindent megnéztem, amit érdemes volt megnézni: és sok mindent, amit nem volt érdemes.

Tudtam, hogy ilyen régimódi ismerkedés-utazásokra az 1938-as év és az utána következők aligha alkalmasak; anyagi eszközeim ezt amúgy sem engednék meg. Így, ha már emigrálnom kellett, legalább azzal vigasztalhattam magam, hogy éppen ebben az utazásban lesz részem, melyet titkon annyira és oly sokszor kívántam. Igaz, Párizst ismertem, ha nem is a párizsiakat; de tudtam, hogy háború következik, és habár arra készültem, hogy a háború előtt Párizs lesz lakhelyem, a háború alatt a francia hadsereggel jövök-megyek, valahogy sejtettem; mindez korántsem ilyen egyszerű, és talán emigrációm nem a Szajna partján végződik. Azt is tudtam, hogy az igazi emigráció mindig kényszerű menekülés. Nem kell pénz hozzá. Gyalog vagy vonat tetején, szekéren vagy hajófenéken, de legalább ingyen.

Emigrációm ötödik oka reciprokja az előbbinek, és automatikusan adódik belőle. Magyarországhoz ellentétes erők vonzottak és taszítottak tőle. Budapesten akartam élni holtiglan, és boldog voltam, hogy megszabadulok tőle; természetesnek tartottam, hogy magyarnak születtem, büszkélkedtem vele és átkoztam is. Itt a politikai tényezőknél sokkal súlyosabbakra gondolok. Arra, amit Ady Endre magyar ugarnak nevezett, és minden tartozékára, illetve a krónikus magyar provincializmusra. Nem Ady fedezte fel: néhány költőnk mellett Széchenyi István, Eötvös József, Kemény Zsigmond, Szalay László, Jászi Oszkár, Vámbéry Rusztem és mások is tudták, mekkora csapást jelent. Szerb Antal, a maga szelídségében „magyar finitizmus” néven könyvelte el. Értvén alatta, hogy lényegbevágó kérdéseket nem szeretünk felvetni, és válaszainkat nem gondoljuk végig.

A XIX. században és a huszadik első négy évtizedében a komolyabb társalgás alapeleme a pletyka meg az anekdota volt. Ha erre sor került, a jelenlévők előbbre húzták székeiket és felfigyeltek. Ha valaki filozófiai vagy etikai kérdéseket vetett fel, a résztvevők szállingózni kezdtek kifelé. Magyarságunk, történelmünk, sőt az emberi lét kritikája hazaárulásnak számított. Amikor 1938 legvégén vonaton ültem Párizs felé, a magyar közvélemény nemhogy abba az álomba ringatta magát, hogy hazánk nagyhatalom, de biztos volt benne. Senki sem vette tudomásul, hogy „nemzeti nagylétünk” 413 esztendeje Mohácsnál befejeződött, mint ahogy legjobb versében Kisfaludy Károly félreérthetetlenül megírta.

A „magyar glóbusz” kifejezés szemlélteti talán e provincializmust a legjobban: horizontunk a magyar határig terjedt, és nem tovább. Ez a nézet a magyar élet minden mozzanatára kiterjedt; az irodalomra is. Mindig kétségbe ejtett, hogy irodalmunk legjobb termékeit nem fordítják le angolra, franciára, németre, olaszra, és ha igen, nem méltányolják. Mindezt a Nyugat közönyének tulajdonítottam, meg annak, hogy nyelvünk annyira távol esik az indoeurópai nyelvcsaládtól. Csak az öt esztendő alatt, melyet külföldi egyetemeken töltöttem, kezdtem ráébredni, hogy nézetem a magyar környezet és neveltetés függvénye. Csak akkor vettem észre, hogy kedvencem és nyelvi gyönyörűségem, Arany Toldija a lehető legjobb fordításban is megkésett eposz egy erős és buta emberről, kinek sorsa a XX. században Nyugaton senkit sem érdekel, vagy hogy másik kedvencem, a Szeptember végén a nyugati olvasóknak szentimentális maszlag, a sírjából a fejfára akasztott özvegyi fátyolért feljövő halottal.

Sejtettem, hogy ennél tovább kell mennem. Mindig fájdított, hogy a remek színpadtechnikával dolgozó, de egyébként súlytalan és felszínes darabokat író Molnár Ferenc sikereivel kellett találkoznom Nyugaton, míg igazi nagyjainkról nem tudott senki. Már valahogy sejtettem okát – azt, hogy Molnár Ferenc keveset ér, de nem provinciális, míg zsenink nagy része a „magyar glóbusz” és nem Európa határain belül mozog, azaz provinciális. Vagyis a külföldi olvasónak ismernie kell a magyar történelmet, a magyar viszonyokat ahhoz, hogy műveiket élvezhesse. Természetesnek tartottam ezt, míg néhány külföldi barátom felvilágosított, hogy a III. Richárd megértéséhez nem kell tudni angol történelmet, sem a Háború és békéhez a napóleoni háborúkat. Az ember tragédiája kivétel; de Petőfi legtöbb verse, Jókai, Mikszáth, sőt Móricz Zsigmond könyveinek java – például éppen az Erdély – nem érthető a magyar viszonyok és a magyar történelem alapos ismerete nélkül. Akaratlanul is, de belföldi használatra készültek. Verlaine versét: „Dans l’interminable/Ennui de la plaine/ La neige incertaine/ Luit comme du sable”, le lehet fordítani minden nyelvre, de azt a sort, hogy „Ég a napmelegtől a kopár szík sarja”, semmilyen nyelvre sem.

Kosztolányi Dezsővel, József Attilával és Karinthy Frigyessel gyors egymásutánban nemcsak az a három magyar író halt meg, kiket a legtöbbre becsültem, de azt éreztem – mint más is –, hogy halálukkal lezárult egy korszak, és a közvetlen jövőtől kevés jó várható. Már azért sem, mert napirendre a népi és az urbánus írók harca került, valami, amit mindig magyar skizofréniának neveztem, és amitől igyekeztem minél távolabb tartani magamat. Így, az angol képviselő szavainak segítségével, már nem rágtam magamat, mint korábban, hogy megfutok a küzdelem elől. Olyan csatatér elől menekültem, hol ellenfeleim állig felfegyverkezve vonultak fel, míg az én kezemben nem maradt fegyver. Tanulni akarok – vigasztaltam magamat –, és aztán, egy nap, több ismerettel visszatérek egy új, jobb Magyarországra.

Utazásom hatodik és hetedik okának tekintettem, hogy két ismerősöm ekkor Párizsban tartózkodott. Az első bécsi színésznő volt, kivel három egyetemista évemet töltöttem, és akit négy esztendeje nem láttam: a másik az idős politikus és publicista Fényes László, akivel gyermekkoromban találkoztam. Megjelenését akkoriban majdnem természetfölöttinek éreztem. Időközben is gyakran gondoltam rá: ugyanazt a legendás emléket hagyta bennem, mint az ország köztudatában, pedig már tizenöt esztendeje emigrált.

A színésznővel való találkozásnak örültem; az öregúrtól féltem. Aligha remélhettem, hogy emlékszik rám. Azt is tudtam, hogy szigorú, szókimondó, kötekedő és mérges ember. Attól tartottam, hogy legorombít, sőt talán ki is utasít lakásáról, ha felkeresem: kiutasít, mert ilyen sokáig bírtam ki a magyar erkölcsi fertőben, és csak most emigrálok, nem pedig az iskolapadból.

 

*

 

Több mint húsz esztendővel azelőtt találkoztam vele Zsolnán, ahol nagyszüleim laktak. Rendszerint kétszer egy évben, ősszel meg a karácsonyi szünetben utaztunk oda látogatóba a fővárosból. Nagyapám L-alakú, nagy, hosszú házban lakott, a pályaudvarral és a hegyekkel szemközt. Háza egykor vendégfogadónak szolgált, és régi volt, olyan régi, hogy egyes részei és bútorai már ösmerték egymást, összeszoktak, mint jó barátok az évtizedek során. Valahányszor vendégek kopogtattak estefelé a kapun, a távoli folyosó végén, a vitrinben táncolni kezdtek a talpas borospoharak, mint fiatal leányok, akik felöltözve ülnek otthon a szürkületben, és izgatottan topognak az első bál előtt. Ha a hátsó kapun szekér fordult be az udvarra, a kis konyhaablak önmagától nyílt ki – az egykori szakácsnőkre emlékezve, akik izgatottan dugták ki ilyenkor a fejüket, hogy a postakocsistól meghallják a legfrissebb híreket.

A ház utcai frontjának két szobáját nagyatyám kocsmája foglalta el, ugyanazt a két szobát, mely az egykori fogadó söntéséül és étterméül szolgált. Fehér nadrágos, csizmás szlovákok ácsorogtak itt összevissza, akik lassú mozdulatokkal kevergették a pipafüstöt és avas ködmöneik szagát a törköly illatával. A dupla ablaktáblák közt döglött legyek hevertek, szép, szabályosan kifeszített szárnyukon, és merev lábukat úgy tartották maguk fölé, mint a behúzott evezőket. Estefelé a füst még sűrűbb lett, és a vendégek a faasztalok mellé telepedtek, melyeken ideges bortócsák vonaglottak.

A régi ház teteje lapos volt, és kis, vad kert nőtt rajta, amit annál csodálatosabbnak tartottam, minthogy a fővárosban még senki sem látott tetőkertet, még tanítóim sem. Ilyenkor télen inkább szomorú volt, mint vonzó: csak vörös szegfűk nőttek benne, és szalmaszínű szárak meg szalmaszínű tölcsérek álltak ki a hóból, a tölcséreken parányi göröngyökkel, mint egy-egy alvadt vércsomó. A legérdekesebbnek a tetővilágításos, óriási lomtárat tartottam, ahol a legkülönbözőbb rejtelmek vártak, és ahol az összevissza dobált bútorok, törött konyhaedények, repedt üstök és elhányt csecsebecsék közt csak én ismertem a járást, meg a huzat. Nagy, odvas fahordók álltak itt, melyek mélyén órákig kuporogtam, mint Robinson Crusoe; Péntek megjelenését vártam. Máskor a kék és lila, nagy üvegvirágokat nézegettem, és könnyekig meghatódtam, hogy ezeknek a szépségeknek ilyen méltatlanul kell porosodniok, vagy a higanykenőcsös, beszáradt tégelyeket babrálgattam, és a különös alakú, opaleszkáló üvegcséket szagolgattam, melyekbe még kísérteni járt annak a régi parfümnek az illata, amelyet markotányosnők és vándorszajhák használtak és felejtettek itt, amikor Oxenstierna és Wallenstein seregeinek nyomát követték a harmincéves háború alatt.

A legboldogabb akkor voltam, ha a malomba mehettem, és megtelepedhettem egy liszteszsákon. A malom az udvar végében állt: nagyapám nyugodtan, szokott mozdulataival végezte mindennapi munkáját, de olykor-olykor megállt előttem és mesélt. Ilyenkor kibuggyanó, kék szemét rám szegezte, bikanyakát még jobban meghajtotta, micisapkája kissé billegett a fején, a huzat meglengette kortól és liszttől duplán fehér szakállát; hosszú szárú pipáját úgy fogta marokra és tartotta maga elé, mint egy horgászbotot. Nem tündérmeséket mesélt, sem köznapi dolgokat nem említett, sem munkáját nem magyarázta: mindez nem érdekelte. Csak két téma lelkesítette, a csillagos ég titkai és az Egyesült Európa. Ezekről magyarázott, egyszerűen és izgatóan, úgy, ahogy gyermekeknek kell magyarázni. Bár alig értettem, minden szavát megjegyeztem, és csak évek múlva jöttem rá, mit mondott. Közben elragadtatva nézett. Akkoriban úgy hittem, hogy ez egyedül szeretetének kifejezése; de öröme nemcsak nekem szólt, hanem annak is, hogy marad valaki utána, ha meghal, aki meglátja az Egyesült Európát.

Gyakran látogatók néztek be a malomba, ismerősök, szomszédok, akik mellém telepedtek a liszteszsákra, és nyomban pletykálkodni kezdtek. Nagyapám ilyenkor nem gyújtott pipájára, nem állt meg a malom közepén, hanem csendesen végezte munkáját. Csak néha-néha kérdezett valamit a látogatóktól, azt is puszta udvariasságból. Azt hiszem, nem is nagyon figyelte, mit beszélnek.

Annál jobban hegyeztem a fülemet én. Aki ide becsöppent, mindjárt sikkasztásokról, hajnalig tartó tivornyákról, asszonyszöktetésekről és szerelmi kalandokról kezdett beszélni, gyilkos anekdotákat mondott a királyról és a főhercegekről, legazemberezte gróf Tisza István miniszterelnököt, és lehülyézte a monarchia vezérkarát és tábornokait. Úgy éreztem ilyenkor, hogy összeesküvők közé keveredtem, és boldog izgalom fogott el. Odahaza sohasem beszéltek politikáról, és az Osztrák–Magyar Monarchia fennállásába, igaz hogy némi undorral, de már beletörődtek. Azt is megállapítottam, hogy itt jóval érdekesebb és mulatságosabb emberfajta él, mint a fővárosban. Szüleimhez Budapesten a látogatók társadalmi, rokoni avagy baráti kötelességeik lerovása érdekében jártak. Ezeknek a látogatóknak Budapesten szemmel láthatóan és füllel hallhatóan (mert néha a kulcslyuknál hallgatóztam) nem voltak szenvedélyeik, se gondjaik, kalandjaik és botlásaik, sőt más emberek efféle megnyilvánulásairól sem tudtak.

A legszívesebben Remy urat hallgattam, a városka egyetlen, „Remy” nevű szállodájának tulajdonosát. Csúnya, kövér kis emberke volt, aki keresztnevét gondosan titkolta. Egyesek szerint azért, mert Apollónak, Herkulesnek, Achillesnek vagy valami hasonlónak hívták, mások szerint azért, mert éppen ellenkezőleg, nem túl szép, hanem túl csúnya neve volt, mint Nabukodonozor, avagy Hektor, ahogy csak kutyákat hívtak. Nagyapám úgy tudta, hogy ötven évvel azelőtt, amikor egészséges fiúgyermekként jött világra, okos szülei Viktória néven jegyeztették be az anyakönyvbe, elsősorban azért, mert anglofilek voltak, másrészt, hogy az újszülöttet a katonai lajstromozástól és szolgálattól egy és mindenkorra megszabadítsák. Remy úr a dühös kövéremberek kategóriájába tartozott, noha lassan és méltóságteljesen járt. Valahányszor megjelent a malomban, olyan óvatosan tolta be az ajtón a hasát, mintha csak újszülött ikergyermekeit tolná maga előtt kiskocsiban. Hangosan, gyorsan és fulladozva beszélt: mindenkiről mindent tudott, de csak a rosszat, kivéve, ha önmagáról szólt. Ilyenkor hangja a meghatódottságtól ellágyult, és olykor, nagyot krákogva, mintha csak köhögés fojtogatná, még egy könnyet is kitörölt szeme sarkából.

Duhajkodó tisztekről beszélt, akik nem tudták kifizetni a számlát, párbajkihívásokról, melyekre az éttermében lejátszódó zajos jelenetek adtak okot, és verekedésekről. A verekedések, jellegük és lefolyásuk szerint két kategóriába tartoztak: vagy valamelyik vendég kötött bele a másikba, asszony miatt, borozás közben, vagy minden ok nélkül; vagy pedig az egész vendégsereg pofozkodott, többnyire azért, mert egy-egy betévedt cseh nem állt fel elég gyorsan, amikor a zenekar a magyar himnuszt játszotta. Néhány megyei hivatalnok és idősebb katonatiszt neve gyakran ismétlődött Remy úr előadásaiban, de Pán Simon, a határújfalusi szolgabíró szinte sohasem maradt ki. A környék rémének tartották, és noha sosem láttam, annyira izgatta fantáziámat, hogy többször álmaimban is megjelent. A szolgabíró határújfalusi rezidenciájáról szombatonként mindig bekocsizott a városba, és Remy úrnál szállt meg. Beült az étterembe: olykor áhítatosan hallgatta a zenét és aludni tért; máskor vacsora után odaállt valamelyik asztal elé, és karjával – mely Remy úr előadása szerint mindenüvé elért, mert olyan volt, mint a polip csápja – átnyúlt az abrosz fölött, és mellbevágta kiszemelt áldozatát. Aztán felkapta az ájult embert, és ölébe ültette. Aszerint, hogy milyen kedvében volt, hol babusgatni kezdte, bocsánatot kért, pezsgőt töltött szájába, és vele mulatott reggelig; hol megmarkolta áldozata orrát és állát, kinyitotta a száját, és figyelmesen nézte ádámcsutkája mozgását, hogy lássa: mikor nyeli le az illető a köpetet. Aztán még néhányszor megismételte a műveletet, majd szapora farbarúgásokkal kikergette a szállodából. Máskor néhány barátjával mulatozott, beverte a tükröket, széttörte a székeket, pisztollyal egyenként lőtte ki a lámpákat a csilláron, a jelenlévő idegeneket megvendégelte, majd kocsijával sorra hazavitt mindenkit. Végül a főpincérnek pontosan bemondta, mit fogyasztott: „Volt 16 vacsora, 35 üveg pezsgő, 2 tükör, 3 szék, 7 ablaktábla és 2 bordatörés 20 kroncsi”. Mert, mint ahogy Remy úr elismerően kijelentette, Pán Simon mégis úriember volt.

Vasárnap, ha szép volt az idő, kiállt a korzóra, amikor az emberek a templomból jöttek, a város egyetlen szemetesládája mellé, ahová az őszi lombot meg a lóhulladékot gyűjtötték. A főszolgabíró a sétálók közül kiválasztott néhányat – rendszerint ellenzéki magyarokat, mert a szlovákok kormánypártiak voltak egytől egyig –, torkon ragadta és behajította őket a ládába. De háromnál több embert sosem szedett össze. Mikor mind benn volt, felállt a szemetesláda tetejére, és a legnyájasabb hajlongással üdvözölte a járókelőket, barátait és ellenfeleit egyaránt.

Remy úr Pán Simon valamennyi gaztettét elmesélte, de egyről megfeledkezett. Egy este ugyanis, mint ahogy a ház végén lakó borbélymester elmondta, a szolgabíró cimboráival együtt záróra után is ott maradt az étteremben, Remy úr tehát hazaküldte a pincéreket, és a zárt redőnyök mögött maga szolgálta ki vendégeit. Hajnalra valamennyien eláztak, következésképpen Remy úr 3 üveg pezsgővel többet akart felszámítani a szolgabírónak, mint amennyit tényleg elfogyasztottak. Pán Simon azonban nem tudott úgy berúgni, hogy ilyesmi elkerülje figyelmét. Kijelentette Remy úrnak, hogy elveszi italmérési engedélyét, és tönkreteszi szállodáját, amennyiben bizonyos formák közt meg nem engeszteli őt. Remy úr elfogadta a kibékülés feltételeit. A következő szombaton aztán a Remy éttermében egyetlen szék sem maradt üresen. A szolgabíró csendesen megvacsorázott, és olyan ártatlan arcot vágott, mintha ötig sem tudna számolni. Vacsora után felugrott az asztal tetejére. Remy úr vérveres ábrázattal mögéje térdelt. A zenekar tust húzott, mire a szolgabíró leeresztette a nadrágját, hármat tapsolt, Remy úr pedig három cuppanós csókot nyomott Pán Simon mezítelen ülepére. A főszolgabíró még azt is kikötötte, hogy a csókoknak cuppanniuk kell; ha nem, megismétlik a procedúrát.

A következőkben Remy úr még gondterheltebb ábrázattal szokott megjelenni nagyapám malmában, kissé lefogyott, de Pán Simonról továbbra is minden neheztelés nélkül beszélt. A többi is így reagált; átkozták a monarchiát és intézményeit, de az intézmények képviselőit elfogadták olyanoknak, amilyenek éppen voltak. A monarchia, úgy remélték, majd csak elpusztul; a szolgabíró azonban elmozdíthatatlan, mint a budatini hegy a Vág-folyó túlpartján.

Egy téli délutánon, karácsony és újév közt a malomban ültem nagyapámnál, aki megígérte, hogy szánkázni visz. Ketten voltunk; az öreg a fényről magyarázott, mely roppant sebességgel száguld az űrben. Életünk filmje, mondta, ezen a fényen száguld tovább; ha meghalunk, csak ez marad belőlünk. Az állócsillagokon talán majd műsorra tűzik, ha ugyan érdekli őket. Ekkor nagyanyám hangja hallatszott az udvar túloldaláról, a konyhaajtóból:

– Gyere, öreg! Ritka vendég érkezett.

Nagyatyám kihúzta magát. Csak kivételes alkalommal ment át a kocsmába. – Remélem, nem valami tábornok – morogta útközben.

A pult előtt középkorú, pofaszakállas férfi állt, sárga csizmában és zöld bricsesznadrágban. Söröspohárból ivott borovicskát, miközben kakaskodva kidüllesztette a mellét. Szemüvegének fekvő nyolcas alakú, egyszerű nikkelkerete és vidékies öltözete sehogyan sem illett harcias, magas inggallérjához és kemény, csörgő mandzsettáihoz. Állcsontján és jobb kezén egyik vágás követte a másikat, olyan szorosan, mint a centiméterszalag rovátkái – nyilvánvaló párbajemlékek. Rózsaszín, bibircsókszerűen kiálló állát is kard vágta ketté, pontosan középen, úgyhogy lekopasztott pulyka ülepéhez hasonlított. Ily külsővel és öltözetben bárki nevetségesnek tűnt volna. De a bricseszes férfi korántsem volt nevetséges.

– Barátom – fordult nagyapámhoz éles, kellemetlen hangján, és feszesen meghajtotta magát. Nagyapám, legnagyobb csodálkozásomra, levette sapkáját. – Uram – mondta áhítatosan és elhallgatott. Egy ideig elérzékenyülten, némán szemlélték egymást.

– Pán Simon miatt jöttem – szólalt meg végül az idegen. – Végezni akarok vele.

Suttogva elmagyarázta nagyapámnak, hogy reggel indult Budapestről. Itt Zsolnán leszállt a vonatról, mert észrevétlenül akart megérkezni Határújfaluba, és bérkocsit fogadott. A nagy hóesés miatt azonban vissza kellett fordulniuk. Arra kérte nagyapámat, adja kölcsön a szánját. A bérkocsis majd elhajtja.

Nagyapám azt felelte, örömmel áll rendelkezésére. Csak az a baj, hogy megígérte unokájának, szánkázni viszi. Az idegen megjegyezte, hogy gyerekeket nem szabad soha becsapni, és felajánlotta: magával visz. Ekkor feladtam a szánkázás reményét; lehetetlennek tűnt, hogy nagyapám erre a krakélerre bízzon. De az öreg öltözködni küldött.

Úgy képzeltem, hogy amire visszatérek a kocsmába, a pult előtt fog fetrengeni részegen a borovicskától. De az ital, úgy látszik, meg se kottyant neki. Nagyapám még velem is megitatott egy kis pohárral, mert enélkül, úgymond, nem lehet szánra ülni ilyen hidegben.

Nehéz pokrócba csavarva ültünk egymás mellett. Az idegen oldalán khakiszínű katonai kenyérzsák feküdt, melyből néhány flaska nyaka kandikált ki. Amikor kiértünk a városból, az éles, téli szél egyenest az arcunkba vágott. Úgy repültünk, mint az idő.

Lopva egy-egy pillantást vetettem szomszédomra. Így, profilból, arcának már jóval kevésbé volt krakéler jellege: egyenes, hegyes, hosszú orrával inkább a Búsképű Lovaghoz hasonított, amilyennek a Cervantes-könyv gyerekkiadásának tarka címlapja mutatta, amikor rohamra indult a szélmalmok ellen. Láthatóan gondolataiba merült, úgyhogy nem mertem megszólítani.

Amikor a budatini fahídhoz értünk, és a hernyósapkás kocsis ostorával végigvágott a lovakon, szomszédom felugrott, és vállon ragadta a kocsist:

– Te gazember – rikácsolta –, ne bántsd a lovakat! Nem megmondtam már neked? Süket vagy?

– Elkésünk, nagyságos úr. Nem érünk oda napszálltáig.

– Ha nem érünk oda, nem érünk.

Időközben kiderült, és az ég olyan mélykék színt öltött, mint májusi reggelen. A közös pokróc alatt éreztem, hogy szomszédom altestéből barátságos, állati meleg áramlik felém. A kocsissal való párbeszéde után rokonszenvet éreztem iránta. Szerettem volna megszólítani, de ő könnyű mozdulattal a kocsis felé mutatott, aki merev háttal ült a bakon, mintha csak minket fülelne.

Egy óra múlva a domb lábánál kocsisunk ismét ostort fogott a lovakra. Szomszédom artikulátlan, morgó hangot hallatott, és hátranyúlt, jobb csípője irányába, mintha csak pisztoly után kapna. A kocsis nyilván megérezte, mert rémülten fordult hátra:

– Bocsánat, nagyságos úr. De a csuklómban van.

– Mi van a csuklódban?

– A lovak ustorozása, uram.

– És tudod, mi van az én csuklómban? A te megpofozásod.

A kocsis megkönnyebbülten sóhajtott fel. Úgy látszik, az utas mégsem volt az a szörnyeteg, amilyennek mutatta magát. Néhány perc múlva, egyenes útszakaszon, pimasz mosollyal fordult hátra:

– Járt a nagyságos úr Battonyán? Igen? Ismerte az úr Jánosfay uraságot? Nem? Annál szolgáltam kilencszázötig. Az is ilyen finom uraság volt, mint a nagyságos úr. Ugyanígy szerette a lovakat meg a barmok minden fajtáját. Megtiltotta, hogy a lovakat ostorozzam. Mert urasági kocsis voltam nála. Még a teheneket sem volt szabad nógatni. Egy hétig is eltartott, míg béresei egy hold földjét felszántották. De nem bánta. Csak ne nógassák – mondta.

– Ő volt az állatvédő egyesület elnöke a megyében. Húst, halat nem tűrt a konyhán. Csak zöld salátát evett, mint a házinyúl. Még a nyers paradicsomot is felfalta, mint a disznó a moslékot. Hozzá mindenféle zöldséget meg tojást. Pedig milyen szép ebédlője volt! Faburkolattal és akkora csillárral, mint egy zongora. Egyszer, tavasszal, a fecskék fészket raktak a csilláron. Azontúl szeptember végéig nyitva kellett tartani az ebédlőablakot. A fecskefiak zaftja meg végigcsurgott az uraság ábrázatán, le tar fején, de egy kukkot sem szólt, törölgette a selyemzsebkendővel, mert nagyon szerette az állatokat. De felebarátjával nem ösmert irgalmat. A zsellérház minden szobájában négy család lakott, a feleséget pedig vizes kötéllel verte. Beteg, susztermellű asszony volt, meg is halt. A fia nem nézhette, mit csinál az apja, felköltözött Pestre.

– Befejezted? – kérdezte az idegen, látható érdeklődéssel.

– Csak a végét mondanám el. Mármint az uraság végét. Nyáron halt meg, kora reggel. Sokáig húzta, pedig két doktor járt hozzá. De hát nehéz természetje volt az istenadtának. Alighogy meghalt, jött a tiszttartó az udvaron át, fényesre smirglizett puskával a hátán. Bement a halottas szobába, megnézte az öreg nagyságos urat, nem mozog-e a melle? Nem mozgott. Akkor kinyitotta az ablakot. A tyúkok ott kaparásztak a dáliák között. A nagy fehér kakas – megvolt harminc esztendős is – fenn ült a rózsabokron, ahogy megszokta. Lekapta a tiszttartó a válláról a flintát, megcélozta a kakast, aztán a tyúkokat. Amikor kész volt, egy ugrással átvetette magát az ablakpárkányon, és szaladt a gyümölcsös felé. Csak úgy bagzottak ott a csókák, varjak meg varjúfiak.

A puffogásra egyszerre megelevenedett az egész gyászos kastély. A kertész a kacsákat hajtotta ki a salátaágyásból. Ha látta volna, nagyságos úr, milyen méltatlankodva totyogtak kifelé! Olyik még meg is fordult, és úgy fixírozta a kertészt. Az inasok a kuvaszokat rugdosták le a karosszékekből, a két öreg szobacica meg szemeteslapáton hajigálta ki a macskákat az ablakon. Az istállószolgák fütyköst ragadtak, és eldöngették a szamarakat. Volt mit megtorolni! Estefelé, amikor az ifjú Jánosfalvy úr megérkezett Pestről, kész volt a halotti tor. Fácánt kopasztottak, disznót szúrtak, a kastély előtt két ökör forgott a nyárson. Csak úgy szaglott a ház, Battonya, de még a mezőség is.

– Mi szaglott?

– Vér, nagyságos uram, vér.

Szomszédom mosolygott, de nem szólt. Félóra múlva, horpaszos domboldalon, közvetlenül a tető előtt, a kocsis megállította a lovait és leugrott.

– A csillag – mutatott áhítatosan az Esthajnalcsillag felé a halványkék égen.

– No és?

– Sabesz van. Nem hajthatok tovább, nagyságos uram. Zsidóember vagyok.

– És mi itt töltjük az éjszakát a szabad ég alatt?

– Bemegyek a faluba, és küldök egy gojt a nagyságos úrnak. Ha találok.

Amikor egyedül maradtunk, leugrottunk a puha hóba. Most végre megkérdezhettem, ami egész délután fúrta az oldalamat.

– A bácsi kicsoda?

– Nehéz kérdés – mosolygott az idegen. – Ezt kérdem magamtól hovatovább ötven esztendeje, de még mindig nem találtam meg a feleletet. Fordítsuk meg a kérdést. Mit gondolsz, ki vagyok én?

– Olyasvalaki, aki elmetszi az emberek torkát.

– Hát ezt kitől hallottad?

– A bácsi mondta nagyapámnak a kocsmában. Hogy végezni akar Pán Simonnal.

– Persze, mondtam. De képletesen értettem. Alapjában véve azonban igazad van – tette hozzá elgondolkodva. – Én elvágom az emberek nyakát. De csak a rossz emberek nyakát. Nem késsel. Utazgatok az országban, felkeresem a rossz embereket, aztán megírom róluk, mit csinálnak. Akkor kidobják őket az állásukból. Néhány száz csirkefogóval már végeztem, de még mindig akad. Sokat kell még utazgatnom.

– És mit mond a bácsi felesége, amiért ennyit utazgat, és nincs otthon?

– Feleségem nincs – mondta a Búsképű Lovag. – De van egy kutyám.

Réges-régen besötétedett, amikor sánta, fiatal kocsis érkezett halina csizmában. Tíz perc múlva benn voltunk a faluban. – Ha ezt tudom, közben gyalog is beértünk volna – szólalt meg a szomszédom.

– Isten őrizz bennünket a szégyentől, hogy a nagyságos úrnak gyalog kelljen bejönnie a falunkba! – kiáltotta a kocsis.

– De miért állsz meg, a hétszentségit? Nem a szolgabíróhoz jöttem! A kocsmába vigyél, a kocsmába, te tökéletlen!

Késő volt. A lovak megrázták fejüket, a száncsengők csilingelésére felpattant a nagy üvegveranda ajtaja, mely előtt megálltunk. A három kis lépcsőfokot egy pillanat alatt elöntötte a kivilágított épületből kiáradó, vidám férfitársaság. Pán Simont nyomban felismertem köztük. Ádámcsutkájától le ágyékáig, egyetlen nagy, szabályos ellipszis íve domborodott, mintha kurta combjai, hasa és melle helyén egy dinoszaurusz megkövült tojását hordaná. Egyik kezében égő szivart tartott, a másikban játékkártyákat szorongatott.

– Csakhogy megjöttél! Azt hittük sose érsz ide! Még a vacsorád is kihűlt – kiabálták összevissza.

Szomszédom felállt a szánon.

– Uraim – mondta alázatos gesztussal –, összetévesztenek valakivel. Szegény ügynök vagyok. Szeszesitalokat árulok jutányos áron.

Ezzel megemelte tarisznyáját, amelyből néhány flaska nyaka kandikált ki.

– Lárifári! – kiáltotta Pán Simon. – Te vagy a Fényes László. Azért jöttél, hogy kiszerkesszél Az Estben. Pestről kaptam a drótot, amikor felültél a vonatra. Azt hitted, nagyon ravasz vagy, amikor Zsolnán kiszálltál. De én még ravaszabb vagyok. A zsidóm már ott várt az állomáson. Így sétált be csapdámba a híres Fényes László! Hát most sétálj be a házamba is.

– Nagyon kedves. De ha már egyszer elhatároztam, hogy kikutatom az igazságot rólad, nem élhetek vendégszereteteddel. Az éjszakát a kocsmában fogom eltölteni.

– A kocsmát bezárattam. A faluban pedig kidoboltattam, hogy senki ne merjen szóba állni veled. Ha nem fogadod el a meghívásomat, reggelig sétálhatsz a csikorgó hidegben ezzel a gyerekkel. Gyere be! Elmondok én mindent! Minden panamát, minden disznóságot, amit parasztjaim úgyse mernek az orrodra kötni, mert jobban félnek tőlem, mint az Úristentől. Gyere be, Lacikám!

A társaság egy része visszatért az ebédlőbe, ahol a befejezett vacsora romjai fölött folytatták a borozást. Bennünket a házigazda a szomszédos dohányzóba vezetett, két személyre terített asztalhoz, majd bocsánatot kért, és visszaült a szoba másik sarkába partnereihez, akik zsebükből vették elő kártyáikat.

A falon aranyozott gyertyatartókban vagy száz szál gyertya égett. A gyönyörű, meggypiros selyemtapétát az arany tartókarok közt, olajnyomatok díszítették. Az egyik a fiatal Ferenc Józsefet, a másik Erzsébet királynét ábrázolta, egy harmadik Petőfit, amint sebbel bal mellén, éppen hősi halálra készült, és tulajdon vérével ezt írta maga mellé a csatatér porába: Hazám’. A macskaköröm voltaképpen azt akarta jelezni, hogy a költőnek, aki Hazám!-ot akart írni, már nem maradt ereje, hogy a felkiáltójel alá a pontot odabiggyessze. Az ebédlőben cigány állt a borozók háta mögött, és a nótáikat húzta a fülükbe.

Elsőnek főtt marhahúst és tormát tálaltak elénk, utána levest, majd rántott pontyot hoztak, sült csirkét és fánkot. Szomszédomnak a marhahúshoz törkölyt, a halhoz sört, a fánkhoz pezsgőt töltöttek, míg a csirkéhez járó borból nekem is adtak egy pohárral. Ekkor a házigazda átjött egy pillanatra, és Fényes László egészségére ürítette poharát.

– Most jönnek a magvasabb ételek – biztatott Fényes.

Valóban: öt perc szünet után húsos palacsintát szolgáltak fel, majd disznótoros tálat, utána kacsasültet, túrós csuszát, végül pedig dobostortát. Ezután az inas megkérdezte asztaltársamtól: kíván-e feketekávét?

– Mi a feketét rummal vagy konyakkal főzzük. Melyikkel parancsolja uraságod?

– Vízzel, fiam.

– A főszolgabíró úr nem enged kávét vízzel főzni. Azt mondja, büdös zsidó szokás.

– Török szokás, fiam. Sebaj, megleszek kávé nélkül is.

Ekkor a házigazda felkelt a játékasztal mellől, és kettőnk közé telepedett.

– Itt vagyok szolgálatodra – fordult megnyerő mosollyal asztaltársamhoz. – Mielőtt a tárgyra térek, engedj meg egy kérdést. Nem vagy-e leszármazottja Fényes Eleknek, a nagy statisztikusnak?

– Dédatyám volt.

– Tudtam – bólintott a főszolgabíró. – Szegről-végről tehát rokonok volnánk. Boldogult sógoromnak, Jánosfay Pálnak, battonyai birtokosnak, aki füvet zabált, amíg élt, Fényes-leány volt az édesanyja. Családi krónikátokat is jól ismerem.

– Nagyon hízelgő – mondta Fényes fagyosan.

A szolgabíró majd elolvadt az igyekezettől. Töltött, koccintott, és vendégén felejtette sugárzó, nyílt, és majdnem áhítatos tekintetét. Olyan szépen beszélt, hogy már-már kételkedni kezdtem a róla szóló történetek igazában. Ugyanakkor az újságíró merev maradt és barátságtalan. Valahányszor a szolgabíró közelebb hajolt hozzá, mintha csak gyónni akarna, Fényes ingerülten hátrahúzódott. Ilyenkor arcizma a szájsarka fölött táncolni kezdett, mint amikor a kifeszített kötelet rángatják. Barátságtalanságáért elítéltem; hirtelen úgy tűnt, mintha kettőjük közül a szolgabíró lenne a rokonszenvesebb, noha Fényes úgy kezelte, mint a leprást. Már három pohár bort ittam és elkábultam; a faburkolatos fal a meggyszínű selyem tapétakockákkal lassan hintázott mellettem, mint egy bíborszőnyeggel leterített római gálya.

– …gyakran hasonlítottam össze kettőnk családi krónikáját. Amennyire a magyar glóbuszon ellenlábasa lehet valaki valakinek, úgy mi azok vagyunk. Boldogult nagyatyádnak, I. Lászlónak 5000 holdja volt Biharban. Igazi, finom úriember volt, és ivott, mint a gödény. Isten áldja emlékét! Atyádra, II. Lászlóra már csak 2000 hold maradt a bihari zsíros földből. Ott ült a képviselőházban Tisza Kálmán miniszterelnök háta mögött huszonöt esztendeig, soha ki nem nyitotta száját, legfeljebb, ha „úgy van, úgy van”-t kellett kiáltani. Igazi úriember volt! Kétezer holdját feltette a kártyára, el is vesztette, Isten nyugosztalja őt! És most itt vagy te, III. László, se földed, se vagyonod, ráadásul ellenzéki vagy. És mégis bejutottál a képviselőházba, pénz, itatás, vesztegetés nélkül. Nem tudom, hogy az ördögbe csináltad. Akárhogy is: ember vagy a talpadon, tetszel nekem, bár azért jöttél, hogy kitekerd a nyakamat. Prószt, fenékig!

– De hadd térek a tárgyra. Boldogult nagyatyámnak, I. Simonnak nem volt egyebe, mint egy régi kutyabőre, meg az, amit a mosóteknőben láthatott, amikor hátrapislantott, ha egyszer egy évben, úgy karácsony táján megfürdött. Huszonöt esztendeig volt Trencsén megye jegyzője. Ivott, mint a kefekötő, mégis 900 holdat szerzett, minden egyes rögöt katasztercsalással, vasútpanamával, vesztegetéssel. Isten áldja meg az emlékét! Hivatali elődömet, boldogult édesapámat a tótok ostorának hívták. 500 holddal gyarapította családi vagyonunkat. Isten áldja emlékét! Fiatal korában nők után koslatott. Gyermekkoromból emlékszem – de miért nem isztok? Te is, öcsém! –, hogy olykor hajnal felé érkezett meg kocsijával Zsolnáról. A bakon, a kocsis mellett, ordas ribancot hozott. Az ajtóban ráparancsolt őnagyságára, másszon be az ágyba, a felesége mellé. Ő meg, ahogy volt, ruhástul-cipőstül befeküdt közéjük. Mert a nőket arra se méltatta, hogy levetkezzen nekik.

– Öregkorában áttért a kártyára. Ma tizenhat esztendeje itt feküdt betegen a szomszéd szobában, özvegyi ágyán. A kártyapartnerek meg körülötte ültek. Két hete verték a blattot, déltől pirkadatig. A megboldogult ugyanis az első téli hóesés előtt kocsit szokott meneszteni három legkedvesebb partneréért, és csak olvadáskor eresztette őket szélnek. Akkor délután atyám sorra nyert minden játszmát. Vacsora után a két ellenfél revánzsot kért. „Hogy az ördögbe ne adnék revánzsot” – mondta az öreg, és befordult a falnak –, „de már csak a pokolban adhatok”. A másik három azt hitte, tréfál. Kevertek, osztottak és vártak. Amikor az öreg félóra múlva sem mozdult, megtapogatták. Már hideg volt. Meghalt, ahogy magyar úrhoz illik. Nyugosztalja az Isten!

– És itt vagyok én, III. Simon – folytatta a szolgabíró csendes mosollyal. – Kártyázom, nőzöm, iszom. Mégis megdupláztam családi vagyonunkat. Hogyan? Te is tudod – hunyorgott a képviselő felé.

– Ha lefekvés előtt kinézel szobád ablakán, a holdfényben magad előtt látod majd a havasi legelőt házam mögött. Amikor atyai örökségemet átvettem, arra gondoltam; ezt a helyet az Úristen is alpesi tehenészetnek teremtette. De mit kezdjek víz nélkül? A patak ugyanis szomszédom, Prokovszky Kázmér legelőjén keresztül csörgedezett, a domboldalból le egész az istállójáig. Csörgedezett, de nem sokáig. Egy éjjel a falu népét kirendeltem sürgős, ingyenes közmunkára, ásóval és lapáttal. A menetet magam vezettem fel a domboldalra; reggelre a patak itt folyt a házam előtt.

– Kázmér megüzente: vannak még bírák Magyarországon! De százötven tehenét potom pénzért mégis eladta a trencséni kupecnek, akit én küldtem a nyakára, nehogy szegények szomjan dögöljenek, mikor itt a vizem számukra. Mit tehettek ezek után a bírák? Mind a három instancián elmarasztaltak. De a végrehajtási utasítás csak nem akart megjönni a belügyminisztériumból. Akadt ott jóakaróm, nem is egy. Már régen megfeledkeztem az ügyről, amikor kilencszázötben megbukott a választásokon a kormány. Két hét múlva kézhez kaptam az alispán úr végzését: „Pán Simon szolgabíró úrnak, Határújfalu. A belügyminiszter úr ilyen és ilyen számú leirata alapján elrendelem, hogy a Brezina patak haladéktalanul szolgáltassék vissza jogos tulajdonosának, Prokovszky Kázmér földbirtokosnak. Aláírás, pecsét.” Forgatom a papirost, mit kezdjek vele? Visszaküldtem az alispánnak, de elébb a hátára írtam: „Méltóságos alispán úr, kedves Pista bátyám! Az intézkedés foganatosítása érdekében kegyeskedj egy zászlóalj sorkatonát Újfalura kivezényelni, mert, ahogy én Pán Simont ismerem, nem adja egykönnyen a jussát. Tisztelő híved, Pán Simon, s.k.”

– Több ennek már, mint tizenkét éve – folytatta a szolgabíró, és bort töltött mindhármunknak. – De a patak még mindig itt folyik.

– És nem félsz, hogy ezt megírom rólad? – kérdezte az újságíró villogó szemmel.

– Csak írd ki az újságba, mekkora gazember vagyok – felelte Pán Simon megadóan. – Megígértem, hogy elmondok neked mindent. Te meg felhasználod. Ez a mesterséged.

– Nem a mesterségem kedvéért, hanem közérdekből.

– Ahogy vesszük – válaszolta a szolgabíró rezignáltan. – De mit érsz vele, ha bocskoros tótok ülnek a helyünkre? Tönkreteszed a saját fajtádat. No, de hadd folytassam. Olyan jól esik az emlékezés!

Régi választásokról beszélt. Egyszer választás idején szárnyvonal épült a megyében. Megállapodott a mérnökökkel, hogy két héttel a választás napja előtt lerakják az állomásépületek alapjait. Kormánypárti faluknál a falu közvetlen közelében; ellenzéki falvaktól öt kilométernyire, a nyílt pályán. Amennyiben a falu népe mégis a kormánypárti jelöltre szavazott, közelebb hozták az állomást. Ha nem, nem. Nagybicse ellenállt; ma is öt kilométerre fekszik az állomása.

Valamelyik szavazókörzet egy kis kormánypárti és két igen nagy ellenzéki faluból állt. A kis, kormánypárti faluban állították fel az egyetlen szavazóhelyiséget. Most már csak azt kellett megakadályozni, hogy a választás napján a két ellenzéki falut elhagyhassák a szavazók. Az egyik falut csendőrökkel vétette körül, azon a címen, hogy kolerajárvány tört ki. A másikkal is ez volt a terve, de az utolsó pillanatban kiderült, hogy nem áll kellő karhatalom rendelkezésére. Részletes instrukciókkal egy öreg zsidó vigécet küldött a faluba. A vigéc kihirdette, hogy este, vonatindulás előtt, az állomáson tyúkszart vásárol, bármily mennyiségben, kosaranként két korona ötvenért. Senki sem volt bolond szavazni menni, amikor ennyi pénzt lehet keresni! Vonatindulás előtt százával álltak sorban az állomás előtt. A vigéc, hosszú, fekete zakóban elsétált a kosarak között. Pálcáját sorra beledugta mindegyikbe, megszagolta a pálca végét, és megcsóválta a fejét: „Kakasszar is van benne. Nem hallották, emberek, hogy azt mondtam: tyúkszart vásárolok?” A parasztok persze irgalmatlanul megverték a vigécet, de jelöltjük megbukott.

Lassanként elálmosodtam. A szolgabíró szorgalmasan töltögette poharamat, talán azért, hogy sort keríthessen frivolabb történeteire. Félálmomban hallottam még valamit egy lilaruhás, nagykalapos, halovány özvegyasszonyról, aki két serdületlen lányával jólmenő bordélyházat nyitott Trencsénben, és akit a szolgabíró tönkretett, de nyomorában újra felkarolt. A történet inkább a szolgabíró jószívét bizonyította, és ez annyira megnyugtatott, hogy elaludtam.

Arra ébredtem, hogy az ágyon fekszem, és Pán Simon éppen a cipőmet húzza le. A képviselő a vendégszoba másik ágyában feküdt hálóingben, és pipázott. Ágya lábánál a zömök, feketeképű cigányprímás állt elfogódott vigyorral. Hegedűjét bal kezében tartotta a térde mellett, mozdulatlanul.

A szolgabíró gondosan betakart, barackot nyomott a fejemre, majd odalépett a cigány elé, ráköpött a homlokára, mellényzsebéből tízkoronás bankót húzott elő, kettétépte és a bankó felét ráragasztotta a cigány homlokára.

– Reggelig húzod a nagyságos képviselő úrnak, meg a fiatal úrnak, de szép csendesen, hogy szépeket álmodjanak. Reggelre tiéd a bankó másik fele is. De ha csak egy pillanatra abbahagyod, úgy lőlek le ezzel a pisztollyal, mint egy kutyát.

Átment a szomszédba, de az ajtót nyitva hagyta. Még hallottam, ahogy levetkőzött, és pisztolyát rádobta az éjjeliszekrény márványlapjára. Amikor másnap reggel felébredtem, a cigány sápadtan állt az ágy lábánál, és csendesen cincogott hegedűjén.

Húsz évvel később, amikor a párizsi gyorsvonattal elhagytam a magyar határt, és némi szomorúsággal néztem a havas mezőt az ablak előtt, ez a jelenet jutott eszembe. Pontosabban szólva, soha, egy pillanatra nem felejtettem el húsz év alatt. Értelme csak lassan világosodott meg előttem, és két főszereplője is egyre változott és alakult bennem. A közvetlen impresszió hatására először Pán Simonra gondoltam úgy, mint holmi csodálatos, mesebeli lényre: hozzá képest Fényes László közönséges, szürke jelenségnek tűnt.

Egy esztendővel később, amikor Magyarországon kitört a forradalom, meggyilkolták gróf Tisza miniszterelnököt, gyakran hallottam Fényes László nevét: ő lett a nemzetőrség parancsnoka a fiatal magyar köztársaságban.

Zsolna ekkor már Csehszlovákiához tartozott. Csak egy év múlva sikerült szüleimmel együtt odautaznom. Nagyapámtól tudtam meg a malomban, hogy Pán Simonból szlovák hazafi lett, aki egy szót sem ért magyarul. Igen fontos posztot tölt be az állami adminisztrációban, már csak azért is, mert kevés az iskolázott szlovák. Fényes László viszont börtönben ül, és azzal vádolják, hogy ő gyilkolta meg gróf Tisza miniszterelnököt. Nagyapám kijelentette, hogy minden bizonnyal ártatlan, és éppen ezért fel fogják akasztani.

Ezt nem értettem egészen, de képzeletemben Pán Simon és Fényes László helyet cseréltek: a képviselő egyszerre érdekesnek, meghatónak és hősiesnek, a volt szolgabíró pedig egyre undorítóbb szörnyetegnek tűnt. Arca megpuffadt, hangja vadkanhorkolássá változott emlékezetemben, míg Fényes jellegtelen, mérges arca köré lágy mártírglória rajzolódott. És ezen az sem változtatott, hogy a bíróság felmentette a vád minden pontja alól.

Amikor Párizsba értem, nyomban tudakozódni kezdtem utána magyar ismerőseimnél, és már a második délelőtt felmentem hozzá. Pontos címét senki sem tudta, de elmagyarázták, hogy szálljak ki a Clignancourt metróállomáson, és nézzek körül. Ahol az ablakpárkányon zsírosbödönök állnak, vöröspaprika lóg füzérben, snidling zöldell, és kapor virít: ott lakik Fényes László.

A kis szállodaszobában, mely nem volt kevésbé nyomorúságos, mint az enyém, négy-öt spirituszfőzőn levesek, főzelékek rotyogtak, hús sült. A polcon egy pár cúgoscipő hevert: az egyikből egy félkilós liszteszacskó, a másikból egy sárgarépa kandikált ki. Az ablak alatt a földön, egy cserép muskátli állt, halvány, télies vízhajtásokkal.

Gyanakodó pillantást vetett rám, de amikor a nevemet hallotta, megörült, és nyomban még egy terítéket helyezett az asztalra.

– Nem tudlak olyan jól vendégül látni, mint Pán Simon annak idején – mondta. – Meg aztán a nehéz ételekkel is fel kellett hagynom – sóhajtotta. – Hat évvel ezelőtt Bécsben gyomorvérzést kaptam. Még az Allgemeines Krankenhausba is bementem kivizsgálásra. Másnap reggel, amikor felébredek a nagy közös kórteremben, látom: csuhás áll kinn a folyosón, a nyitott ajtó előtt, és misét mond érettünk. Hallottál már ilyen szemtelenséget? Fogtam a batyumat, otthagytam a kórházat, mielőtt orvost láttam volna. Azóta magam kúrálom magamat.

Csak pofaszakálla hiányzott; egyébként pontosan olyan volt, mint amikor a söntés pultjánál megpillantottam. Ebéd közben kikérdezett Magyarországról: de úgy vettem észre, hogy mindent tud, még a pesti pletykákat is. Aztán elmondta, miért kellett Magyarországról menekülnie: a szocialista napilapban részletesen és pontosan megírta a fehér terroristák gyilkosságait, melyeknek Horthy kormányzó bűnpártolója és legalább két esetben – Somogyi Béla szociáldemokrata lapszerkesztő és Bacsó Béla hírlapíró esetében – felbujtója is volt. De leginkább azzal hívta ki ellenségei dühét, amikor koldusnak öltözve beállított Gömbös későbbi miniszterelnök nagytétényi villájába, ahol Gömbös anyja, egy jószívű és buta vénasszony leültette a konyhába, egy bögre tejet és kenyeret adott neki, majd elhencegett, hogy két német hazafit is kosztoltat, akik fenn a padláson rejtőznek. Fényes éppen ezeket kereste. Matthias Erzberger német kereszténydemokrata kancellár szökésben lévő gyilkosai voltak.

1934-ben Bécsben részt vett szocialista oldalon a februári harcokban, majd sebesülten menekült Pozsonyba, Pozsonyból Prágába, Prágából Párizsba.

– Tudsz franciául? – kérdezte hirtelen.

– Tudok.

– Persze! Hiszen te fordítottad Villont! Fiatal koromban nekem is francia gouvernante-om volt. De mindent elfelejtettem. Azért kérdem, mert nyelvtudás nélkül nagyon bizonytalanul mozgok itt az utcán. Mit csináljon az ember ilyen ködös, téli délutánon? Látogassa meg a temetőben azokat, kikkel nem találkozhatott az életben. Heine sírjánál már tiszteletemet tettem, Károlyi Mihállyal. Elkísérnél a Père Lachaise-be?

Elsőnek Chopin sírját kívánta látni, majd Oscar Wilde-ét. Onnan Abélard és Héloïse-hoz mentünk, majd Ludwig Börne-éhez, a nagy, liberális német újságíróéhoz, aki párizsi emigrációban halt meg Lajos Fülöp idején. Végül a nemrég elhunyt osztrák szociáldemokrata vezér, Otto Bauer sírjánál álltunk meg – őt Fényes jól ismerte és tisztelte. Túloldalt a Mur des Fédérés golyónyomos fala, néhány szél- és esőszaggatta koszorúval, eperszínű szalagokkal az ötágú csillagok alatt.

– Lépjünk közelébb? – kérdeztem, amikor észrevettem, hogy Fényes a szélben libegő szalagokat nézi.

– Nem – felelte kurtán.

A Père Lachaise temetővel szemközti, csúnya kis bisztróban telepedtünk le. Az volt a neve, hogy „Jobb, mint a túloldalon”. Az öregúr vörösbort hozatott; amikor letette poharát, kemény mandzsettája a műmárványhoz ért, és ugyanúgy csörrent, mint annak idején nagyapám kocsmájában. A bisztró fala mentén végigfutó ülésszerű, barna, kopott bőrdíványon ültünk egymás mellett. Kint a vad kék égen az Esthajnalcsillag szikrázott. Ránéztem az öregre: ugyanolyan elszánt és ugyanolyan rezignált Don Quijote-i arckifejezéssel ült mellettem, mint a szánon, Határújfalu felé. Hol vagyok még a harminc esztendőtől, és az élet máris csupa emlék – gondoltam riadtan. És mi lesz még ezután, az emigrációban!

Szomszédom is alighanem valami ilyesmit gondolt. Előkereste vastag, fekete tárcáját és néhány fényképet mutogatott. „Ez – magyarázta – 1919-ben készült, amikor ki akartak végezni. Már nyakamra tették a kötelet, amikor a kegyelem megjött.”

A kép két másodperccel korábban készülhetett. Fényes két katona közt ballagott a macskaköves udvaron. Baljában nagy darab kenyeret és szalonnát, jobbjában bicskát tartott, és jóízűen falatozott. A kép sarkában az akasztófa kötele látszott a hurokkal.

Egy másik kép Fényes édesanyját ábrázolta, amint kastélyuk ablakában a virágokat öntözte.

Szomszédomra néztem, aki kitalálta gondolatomat.

– Hogyan kerültem a bihari kastélyból plebejusok, forradalmárok, szocialisták közé? És végül ide? Ezt szeretnéd kérdezni, csak nem mered – mondta tűnődve és pipára gyújtott. Aztán várt, amíg a parázsfoltok összefolytak, és a dohány teteje minden szippantásnál pirosan felizzott. – Történetem rövid és egyszerű. – Kissé hátraengedte derekát a bőrülésen, hogy az elbeszélő fesztelen tartását felvegye.

– Az 1883-as választásokon történt, odahaza, Ércsoklyán. A falu közepén kis dobogót állítottak fel, onnét figyeltük a választók felvonulását, apám, öcsém meg én. Az ilyen felvonulás afféle erőpróba volt; mindegyik fél megmutatta a maga elánját és izmait. Először édesapám párthívei jöttek: szekéren, lovon és gyalog. Aztán az ellenzékiek magyar zászlókkal, és Kossuth Lajost éltették. Aránylag kevesen voltak, nagyrészt 15-20 holdas, független gazdák, akik azt se bánták, ha nem kapnak az államtól dohánytermelési szerződést, és adójukat ötszörösére emelik. Legelöl három szép szál, nagy, fekete bajszú paraszt jött, az ellenzéki főkortesek. Amikor észrevettek bennünket, a földesurat és gyermekeit, az öklüket rázták felénk. De nem szóltak semmit, ahogy elvonultak.

Másnap reggel a kertben játszottam, amikor újra elém kerültek. A nagykapun jöttek be, hárman egy sorban, mögöttük hat csendőrrel. Csak amikor közelebb értek, tűnt fel nékem, hogy mindhárman meg vannak bilincselve. A kakastollas csendőrök apám dolgozószobájába vezették őket. Utánuk mentem a folyosóra, ahol a nagy, falba épített kályhák álltak. Szobáinkat télen ugyanis a folyosóról fűtötték. Bebújtam a kályhába és a rostélyon át belestem a szobába. Apám éppen akkor húzta fel a jobb kezére való fél glaszékesztyűjét. Ezt a kesztyűt akkor szokta felhúzni, ha a mezei munkákat inspiciálta vagy az ispán lehívatta, mert baja volt valamelyik béressel.

A parasztok az íróasztal előtt álltak, mögöttük csendőrök. A pedrett bajszú ellenzékiek óvatos terpeszállásba helyezkedtek, hogy el ne essenek, miközben apám pofozta őket, fehér kesztyűs kezével, mert utálkozott a paraszt érintésétől, az emberek csak hajlongtak csípőből, mint viharban a jegenyék. Senki sem szólt. Aztán atyám az asztalra dobta kesztyűjét. – Elmehetnek – mondta. Az ablakból még utánuk nézett, majd leült íróasztalához, de mielőtt nekilátott volna napi munkájának, még ásított egyet. A kezét szája elé tartotta, noha egyedül volt; dehát őt is francia gouvernante nevelte, mint engem.

Egy pillanatra elhallgatott, és intett a pincérnek.

– Hát ezért vagyok itt – fejezte be. – A pincérnek pedig fordítsd le, kérlek, hogy ennél rosszabb bort még nem ittam egész Franciaországban.

A hétfrankos számlát hét darab egyfrankossal elégítette ki: szépen egymás mellé kiszámolta őket az asztal lapjára. Aztán egy tízfrankos bankót csúsztatott melléje, borravalónak. Szürkészöld, öreges és kissé már vizenyős szemével kitekintett az ablakon. Az utcalámpa hitvány visszfénye bizonytalanul táncolt a temető falán, és egy háromszögletes, éles síremléket világított meg, tetején egy aprócska, majdnem dekoratívnak tűnő kereszttel.

– Nem. Mégse szólj semmit a pincérnek, mert jobb, mint odaát – mondta, és könnyedén megborzongott, úgy, ahogy azok az emberek szoktak, akik velem ellentétben nem félnek a halál gondolatától, legfeljebb elszontyolodnak tőle.

Attól kezdve legalább kétszer találkoztunk minden héten, a hétfő estéket nem számítva, amikor emigráns társainkkal ültünk össze a Café Napolitaine-ben. Hallatlanul büszke voltam Fényes László barátságára. Nem csak azért, mert magányos, gyanakvó és megközelíthetetlen ember volt, aki igazából csak kortársaival barátkozott, régi és meghitt ismerőseivel, akik mind harmincöt-negyven évvel voltak idősebbek nálam, hanem elsősorban erkölcsi ereje miatt. Erkölcsi erő áradt belőle, teste minden pórusából, láthatatlanul, de érezhetően. Ez áradt nyárspolgári, semmitmondó arcából, kopott kabátja alól, és betöltötte az egész szobát, a kávéházat, mindent, ami körötte volt. Egyik emigráns társunk valamelyik este barátját is elhozta magával a kávéházba. Olyan alakja, ábrázata volt, mint a díjbirkózónak; valamikor – vagy tíz év előtt – Horthy Miklós meghívott barátai közé tartozott. Fényes ránézett az idegenre, és a kávéház ajtaja felé mutatott. Azt hittük, verekedésre kerül sor. „Ki innen” – mondta Fényes, mikor az illető semmi kedvet sem mutatott, hogy odébbálljon. A férfi csendesen megfordult és kikullogott a kávéházból.

Amikor feleségem néhány héttel később egy este váratlanul beállított, nagyon megijedtem. Nem tőle ijedtem meg; régen sejtettem, hogy utánam fog jönni. Még ezt se bántam, noha minden napot, melyet nélküle töltöttem, nyereségnek tekintettem. De ugyanekkor folyton arra kellett gondolnom, hogy Magyarországon valószínűleg üldözésben lesz része miattam, sőt esetleg meg is ölhetik. Nem őt féltettem; inkább az a gondolat aggasztott, hogy a jövendő magyar irodalomtörténészek és lexikográfusok becstelenséggel vádolnak majd, amiért pusztulni hagytam fiatal és szép feleségemet. Minthogy az utókor ítéletétől sokkal jobban féltem, mint Valytól, érkezését egyenest megkönnyebbüléssel vettem tudomásul.

Amikor belépett hotelszobámba, arcán meglepetés és ijedtség tükröződött. Feltehetően azt várta, hogy bűntanyára lép be, és legalábbis a bécsi színésznővel ér tetten, minden bizonnyal fel is készült, mit mond, és hogyan bocsát meg nagylelkűen nekem, a színésznőnek, az egész orgiázó társaságnak, és ment meg a fertőből – mert hiszen ezért jött utánam. Ehelyett csúnya, szabálytalanul ötszögű szállodaszobában találta magát, az olcsó párizsi hotelek szabványos bútorai közt, melyet az idő, a vendégek nemtörődömsége, a tulajdonos engedélye nélkül titkon felállított spiritusz- és villanyfőzők, valamint a gyakori és elhamarkodott szeretkezések deformáltak, piszkítottak be, és telítettek meg dohos, savanyú, állandó összetételű illatkeverékkel. A szemétkosárban egerek hancúroztak, míg én a rézgömbökkel díszített, ormótlan ágyon hevertem, és Robert Herrick verseit olvasgattam. Valy ijedtsége a váratlan szituációnak szólt; itt nem tudott sem múzsaként, sem mentőangyalként fellépni.

Én is meglepődtem és megijedtem. Meglepetésem szépségének szólt; négy hete egyetlen egyszer sem képzeltem el magamnak. Ijedtségemet nem megjelenése okozta; különösképpen attól a gondolattól rémültem meg: mi lesz, ha Fényessel összekerülünk? Valy kommunista volt; igaz, csak szájával, de annál hangosabban, Fényes pedig semmit sem tűrt kevésbé, mint a bolsevista misztikát. Valy, amikor Fényes nevét megemlítettem, nyomban kétségbeesett, hogy ilyen reakciós, vén szamarakkal járok össze, ahelyett, hogy a kommunista emigrációval venném fel a kapcsolatot, mely várva várja jelentkezésemet.

Találkozásunk, a vészes auspiciumok ellenére, minden baj nélkül zajlott le, sőt Fényes, a maga öreguras módján, valósággal beleszeretett Valyba. Elragadtatása elsősorban Valy szépségének, másodsorban annak szólt, hogy feleségem a kis gázfőzőn kitűnő vacsorát készített, sőt az öreg ízlését is kitalálta – hogy például a salátát olaj és ecet helyett disznózsírral megkenve és paprikával szereti a magyar barokk szokása szerint, míg a fűszereknél a reneszánsz udvarainak előírásaihoz ragaszkodik. Arra, hogy a nők mit beszélnek, Fényes amúgy sem figyelt; Valy pedig Chamberlainre meg Daladier-re húzta a vizes lepedőt, amiben valamennyien egyetértettünk. A következő hónapokban Fényes minden csütörtök este kicsípve érkezett hozzánk, virággal a gomblyukában, csokorral a kezében.

Néhány hónap alatt Fényes mellett egész sor barátot szereztem, noha voltaképpen még Fényesnél is zárkózottabb voltam, csak éppen sokkal udvariasabb, kíváncsibb és gyengébb, mint ő. Nem budapesti barátaimért kerestem kárpótlást, mert barátok nélkül is meg tudtam lenni; a körülmények kényszerítettek barátkozásra. A franciákkal ellentétben, akik féltek a háborútól, és azt remélték, hogy elkerülhetik, mi már nem féltünk. Tudtuk, hogy elkerülhetetlen. Ebben az ideges várakozásban a többi közép-európai emigránssal együtt a nap jelentős részét kávéházban töltöttem. A nyugtalan hónapokat csak beszélgetéssel és barátkozással üthettem agyon. Színház, mozi, szórakozás nem kerülhetett szóba: csakúgy, mint a többiek, rendkívül szegény voltam. A francia törvény értelmében idegen nem vállalhatott munkát, és az illegális munkavállalás a kiutasítás kockázatával járt, vagyis halálbüntetéssel. A francia kormány csak a nagyrészt Kelet-Európából érkezett sok ezer szabóval, szűccsel, cipésszel, varrólánnyal tett kivételt, akik sötét szállodaszobáikban, illegálisan és éhbérért dolgoztak; ezeket megtűrték, mert a kormánynak kapóra jöttek, hogy a munkabéreket leszoríthassa, és ugyanekkor a jobboldali sajtóban a gyűlöletes idegeneket okolhassa az alacsony bérekért.

Magunkkal hozott ékszereink eladásából fizettük a szállodát: a heti két este kivételével, amikor Fényes nálunk vacsorázott, vagy főleg nála, és javarészt kukoricakását ettünk, melyet 25 literes vederben főztünk a gázon. Mikor megkeményedett, kiborítottuk a szoba közepén álló kerek asztal közepére. Ha teherautó ment el a rue Lacépède-ben, a sárga massza csendesen remegett. Ebből vágunk szeleteket reggel, délben és este. Olykor csomagban szalonnát, kolbászt kaptunk hazulról, de a csomagnak kicsinek kellett lennie, mert különben vámot fizettünk volna érte. Párizsi tartózkodásunk másfél esztendeje alatt soha annyi pénzünk nem volt, hogy borbélyhoz mehessek; Valy fazekat borított a fejemre, és úgy nyírt körbe ollóval. Ugyanekkor azonban gondosan ügyeltünk arra, és inkább egész nap éheztünk, csakhogy cigarettára és kávéházra pénzünk maradjon. Ha valahova meghívtak bennünket, gyalog mentünk, még Versailles-ba is.

Új barátaim kizárólag az emigránsok közül kerültek ki: de ennek szegénységem csak kisebbik oka volt. Az elején merőben elképzelhetetlennek tartottam, hogy ne szerezzek francia ismerősöket is, nem azért, mintha éppen franciák után vágyódtam volna, hanem mert elkerülhetetlennek gondoltam. Rövidesen rájöttem, hogy az ilyen ismerkedés céltalan, sőt lehetetlen. Talán még a pincér mutatkozott legkegyesebbnek irántunk a Flore kávéházban, hová nap mint nap eljártunk; némi rosszallással ugyan, de legalább tűrte, hogy egy-egy csésze fekete mellett ott üljünk másfél óráig; de már azt nem vette tudomásul, hogy a szokványos borravaló háromszorosával próbáljuk megnyerni. Nyilván az imponált volna neki, ha kevesebb borravalót kap, viszont gint rendelünk. Más kávéházakban, mint például a Clunyben, ki sem szolgálták az idegent, hacsak angolszász kiejtéssel nem rendelt.

Szállodánk tulajdonosnője, egy mindig fekete selyemruhába öltözött alacsony öregasszony, aki nehéz hónaljszagát egész délutánra ott felejtette a folyosókon, minden este megszólított bennünket, ha lejöttünk a lépcsőn, útban a kávéház felé. Ilyenkor a portásfülkében ült, terített asztal mellett. Ovális, nagy melltűjének üvege alól első világháborúban elesett férje bámult bele özvegyi sajtlevesébe: vakítóan fehér bőrű, durva vonású, egyenes orrú, nagy fekete bajszú francia, aki feltűnően és bosszantóan hasonlított Guy de Maupassant-hoz. Madame Freynault hol azt kifogásolta, hogy túl sok vizet használunk a mosakodáshoz, hol azt, hogy kétszer húzzuk le az árnyékszéket, holott egy lehúzás is elegendő lenne. Ilyenkor abbahagyta a leves kanalazását, és míg szavai hatását figyelte, egy-egy szem mazsolát kapott ki görcsös, karomszerű ujjhegyeivel a gyümölcsöstálból, és hajított szájába. Alázatosan, szinte siránkozva beszélt, és nem minden humor nélkül. A humorhoz megvolt a maga joga. Tíz hold szőlőt birtokolt a Champagne-ban.

A háború kitörése után materiális természetű panaszait politikai fenyegetésekkel toldotta meg: hogy feljelent bennünket, ha a következő légiriadóra ismét szobánkban maradunk, ahelyett, hogy a metróba mennénk; hogy alighanem zseblámpával adunk az ablakból jelzéseket a német repülőknek; vagy arról beszélt, hogy a francia közkatonák most a Maginot-vonalban dideregnek, és kellemes esti szórakozást kívánt nekünk. Szívesen költöztünk volna más szállodába, de bőröndjeinket már zálogba csaptuk, költözésre pénzünk nem volt, és ismerőseinktől úgy tudtuk, hogy a többi szállodás sem különb Madame Freynaultnál.

A legkínosabban a tartózkodási engedélyem kérdése érintett. Minthogy nem állt rendelkezésemre az a két-háromezer frank, melyért a kijárók bárkinek azonnal állandó engedélyt szereztek, kénytelen voltam ideiglenes tartózkodási engedélyemet hónapról hónapra meghosszabbítani. Ez átlagban két-három, sőt négynapos ácsorgással járt a prefektúra udvarán; az engedély kiadása a tisztviselő kénye-kedvétől függött. Igaz, hogy általában megadták. Nem is az ácsorgást, a tolongást, hanem a hang durvaságát és a szándékos megaláztatást nehezményeztem. Amikor kitört a háború, katonának jelentkeztem a francia hadseregbe. Miután alkalmasnak nyilvánítottak, azt reméltem, hogy tartózkodási engedélyt kapok, legalább addig, amíg behívnak. Behívás helyett egy nap kiutasítási végzést kaptam. Ezt nyolc naponként kellett hosszabbítani, vagyis a hét felét a prefektúrán töltöttem sorban állással. Mindig ügyeltem, hogy ne férfihoz, hanem lehetőleg hervadt, öregedő, de azért nem agresszíven csúnya tisztviselőnőhöz kerüljek. Mindig szerencsém volt; ha nem lett volna, hazatoloncolnak Magyarországra, ahol már mint katonaszökevényt, franciabarátot és hazaárulót köröztek. Végül meguntam az ácsorgást, és egy osztrák szocialista kíséretében felmentem Ziromsky francia szocialista képviselőhöz. Mikor meghallotta, hogy Villon magyar fordítója vagyok, barátságos gesztussal fordult felém: „Egyszóval, a becsületrendet szeretné megkapni?” Mihelyt tudomására hoztam a tényeket, elkomorodott, és azonnali intézkedést ígért. Miután semmit sem intézett, az osztrák szocialisták szereztek számomra kétezer frankot a rendőrség megvesztegetésére. Másnap megvolt az állandó tartózkodási engedélyem, de már nem vettem sok hasznát.

Távol áll tőlem, hogy mindezért általánosságban a franciákat okoljam. Mégis minden megalázásnál megalázóbbnak tekintettem volna, ha ebben az atmoszférában a franciák társaságát keressem. Egy rokonszenves házaspárral, Meyer-Oulif mérnökkel és feleségével tettem kivételt, akik szelíd, de csökönyös és áhítatos erőszakkal ragaszkodtak személyemhez. Többször vittek kirándulni a Loire mellé vagy Párizs környékére, és számtalanszor hívtak palotájukba az Avenue Mozart-ra. Meghívásaikból minden hónapban csak egyet fogadtam el; utoljára 1939. szeptember 4-én kellett volna náluk vacsoráznunk. Előző nap délután, néhány órával a hadüzenet után Meyer-Oulif felhívott szállodámban, és sajnálkozva közölte velem, hogy meghívását kénytelen lemondani. Egyrészt, mert feltehetően a következő napokban mozgósítják, másrészt, mert szomszédai az Avenue Mozart-on minden bizonnyal rossznéven vennék, ha háború idején idegeneket látnának nála. Közlése elszomorított: ez volt az utolsó szál, mely az élő Franciaországgal összekötött. Később gyakran képzeltem el magamnak hórihorgas alakját, gyér, szőke bajuszát, idegesen lóbálódzó, hosszú karját, amint a mérnökkari tisztek uniformisában hazafias kötelességét teljesíti, és éjnek idején a Maginot-vonal nedves betonfalát vizsgálgatja. Karácsonyra New Yorkból kaptam tőle üdvözlőlapot.

Amikor a háború kitörése után az általános idegengyűlölet még fokozódott, engem, csakúgy, mint emigráns társaimat – már közönyösnek talált. Az állandó inzultusok lassanként indifferens társadalomkívüliségbe kergettek bennünket, s egy és mindenkorra elvették kedvünket attól, hogy meggyőzzük a franciákat érdekeink vagy akár érzelmeink azonosságáról. Egyszer feleségemmel együtt az utcán ért a légiriadó; a legközelebbi, egyébként ismerős szállodába tértünk be. A bolthajtásos, óriási pincében a tulajdonosnő azzal fogadott, hogy elszívjuk a levegőt előlük. Kezét mellemre téve, tréfálkozva, de erélyesen visszatolt a lépcsőn a szálloda kapujáig, és bereteszelte mögöttünk az ajtót. Egy másodperc múlva már őrjáratba botlottunk az elhagyott utcán. Bekísértek az őrszobára és órákig faggattak, mit keresünk légiriadó idején az utcán? Közben a rendőrhadnagy szeme megakadt Valyn. Nyilván félreértve feleségem kihívó magatartását, udvarolni kezdett neki, majd szabadon engedett bennünket. Másnap a kiutasítási végzést kézbesítették, mely azonban csak az én nevemre szólt, jelezve, hogy a franciákból még nem halt ki a gavalléria.

Mégsem állíthatom, hogy a hatóságok alávalósága és a kibírhatatlan környezet felbőszített volna; öreg emigráns barátaim jóelőre figyelmeztettek, hogy szolidaritást a maguk fajtája iránt csak a kommunisták és – bizonyos mértékben – a katolikusok ösmernek, nem a demokraták. Ilyesmit nem is vártam. Arra gondoltam, hogy vihar elől menekültem, és a környék egyetlen házába kopogtattam be, melynek tulajdonosa kiszólt, hogy a házába ugyan nem enged be, de meghúzódhatok az eresz alatt, és ha szomjas vagyok, igyam esővizet. Menedéket kerestem Franciaországban, semmi mást: és ezt a menedéket, ha a legridegebb formában, de mégis megkaptam.

A körülmények így még jobban egymásra utaltak bennünket, emigránsokat, és a magyarországi meg a francia társadalomból való kettős száműzetésünk barátságunknak és beszélgetéseinknek hihetetlen intenzitást kölcsönöztek. Úgy éreztük magunkat, mint bandába verődött kóbor lovagok, rajongó trubadúrok, és azzal vigasztalódtunk, hogy róla beszélgetünk. Hogy a nő voltaképpen Hungária-e vagy Marianne, azt sem egymás közt, sem önmagunkban nem tisztáztuk; az öregeknél inkább az előbbi volt, míg mi, fiatalok többnyire Marianne-ra gondoltunk. Szerelmi csalódásunk praktikus konzekvenciáit azonnal levontuk. Abbahagytunk minden udvarlást, sőt további közeledést sem kíséreltünk meg. Ugyanekkor teoretikus imádatunkat úgy őriztük és ápoltuk szívünkben, mint a kiebrudalt trubadúr, aki nem bánja, hogy hölgye mosogatóvizet zúdított reá a balkonról, és kinevette, amikor szívét és életét ajánlotta néki; szerelméhez továbbra is gőgös állhatatossággal ragaszkodik, hiszen a szerelem az ő magánügye, melyhez a hölgynek semmi köze. Rajongásunk nem egy nehéz feladat elé állított. El kellett választanunk a fogalmakat a jelenségektől, a dolgok ideáját maguktól a dolgoktól, a francia demokrácia elveit a francia állam intézményeitől. Mint trubadúrnak a megaláztatásait, úgy kellett elfelejtenünk a parlamentet, melynek szélső jobb- és baloldala az ellenség győzelmét kívánta, kormánykoalíciója pedig tehetetlenségével segítette azt elő; a miniszterelnököt, aki részegen szónokolt a Finnország felmentésére menetelő francia csapatokról, vagy nem engedett a lapokban Göring ellen írni, mert azt képzelte, hogy az utóbbi elkergeti Hitlert, és békét ajánl neki; a vezérkart, melyet a képeslapok magukkal tehetetlen és a legjobb esetben is csak saját bélműködésükkel és személyes intrikával elfoglalt aggastyánok gyülekezetének mutattak; a légvédelmet, mely egy-egy Párizs felett keringő, magányos német repülőgépet nem tudott elkergetni, de riadót fújatott, amikor a francia meteorológiai intézet léggömbjei jelentek meg a Szajna fölött; a sajtót, melyből azt sem lehetett megtudni, hogy az ellenség négyszáz avagy negyven kilométerre áll a fővárostól, és amelynek hasábjain Marcel Déat azt bizonygatta, hogy nem érdemes meghalni Danzigért, Charles Maurras egyetlen kifogásnak azt hozta fel a németek ellen, hogy rosszul főznek, Paul Faure azt ajánlotta hogy engedjék be a nácikat Franciaországba, Louis Aragon pedig két nappal a háború kitörése előtt a Çe Soir című napilapban a Ribbentrop-Molotov egyezményt ünnepelte, amiért megmentette a világ békéjét; a rendőrséget, mely a legismertebb náci kémeket sem tudta megtalálni, de a német antifasiszta emigránsokat egytől egyig letartóztatta; sőt még a haditervet is, mely tankcsapatok és repülőgépek nélkül, a szövetséges Lengyelország cserbenhagyásával és a Maginot-vonalban való vesztegléssel akart háborút nyerni. Végül is környezetünkből éppen az hiányzott, ami Franciaországot a leginkább jellemezte, vagyis a logika, a racionális gondolkodás, a politikai éleslátás, a tények kegyetlen analízise és az örökletes katonai erények. De mi remeteségünkben azt képzeltük, hogy mindezek latensen most is jelen vannak, hiszen éppen ezt tekintettük Franciaország kvintesszenciájának. Így tehát kénytelen-kelletlen keresztülnéztünk a járókelőkön, a bisztrók pincérein, ismerőseinken és a város lakóin, amíg egy Pompejihez hasonló, halott Párizsban találtuk magunkat, melynek a Louvre, a Notre Dame, a Bibliotheque Nationale, a középületek, hidak és szobrok lettek igazi alkotóelemei. Úgy ragaszkodtunk hozzájuk, mint az Ókor rajongói Pompeji köveihez, freskóihoz és pergamenjeihez, mert az antik világból, azon kívül, ami fejükben van, csak ez maradt.

Nem is akadt más dolgunk, mint a beszélgetés és a gondolkodás. Állandó éhségünk – nem a gyomorkorgató, akut éhség, mely kidülleszti, hanem a krónikus és fájdalommentes éhség, mely visszaszorítja gödrébe az ember szemét, ez a jobb és több táplálék vágyából eredő, inspiratív éhség – lelkünket fogékonnyá és testünket könnyűvé tette. Azt éreztük, akár öt méter magasra is fel tudnánk ugrani, ha éppen akarnánk. A lelki torna még könnyebbnek tűnt, akár gyerekkori élményeinkről, akár lelki életünk eddig még nem regisztrált jelenségeiről, akár csak egyszerű logikai játékról, azaz ha nyújtón, bordásfalon való ugrálásról vagy lebegésről volt szó. A csendes éhség felfalta gátlásainkat, mint testünk felesleges húspárnáit, és álmodozásra kényszerített, miközben felszabadította fantáziánkat. Harmadik komponensnek, az emigráció és az éhség mellé, az idő kezdte gondolkodásomat átalakítani, mégpedig nem az idő múlásának ténye, hanem a rendelkezésemre álló, szinte korlátlan idő. Eladdig csak alkalomszerűen gondolkodtam mindennapos dolgokon, de soha azon, amit írtam, mert ezen a területen a gondolkodás inkább elgáncsolt, mint használt; ezúttal, ha nem is verseim, de legalább életem problematikáján is eltöprenghettem. Addigi gondolkodásom – legalábbis úgy vettem észre – folyóvízhez hasonlított, mely faleveleket, ágakat, tárgyakat sodort magával, de meg nem változtatta azokat, most kénsavfolyóhoz hasonlított, mely feloldott mindent, ami belehullott. Úgy találtam, hogy ez pusztán az intenzitás, vagyis a rendelkezésemre álló idő kérdése: addig egy-egy kérdésről legfeljebb néhány óráig beszélgettem, most viszont napi tizenhat-tizennyolc óra állt rendelkezésemre, és ha egy vitát reggel négy felé sem fejeztünk be kávéház után a Szajna-parti padon, úgy másnap és harmadnap is kedvünk szerint folytathattuk.

Ezekben a beszélgetésekben új barátaim, Havas Bandi és Lorsy Ernő voltak állandó partnereim. A barátaim kifejezés pontatlan: barátomnak csak Fényes Lászlót tekintettem, aki úgy beszélgetett, mint én, azaz mesélt, életéről, élményeiről, és ebben benn foglaltatott erkölcsi állásfoglalása, filozófiai és politikai véleménye is, ahogy a cukros vízben benn foglaltatik a felolvadt kockacukor, noha nem látható. Havas Bandi más volt: legszívesebben társadalmi problémákról vitatkozott, vagy lelki életéről beszélt, vallott és gyónt, míg Lorsy hátborzongató történelmi, irodalmi és egyéb ismereteit szokta szellőztetni. Havas az ellentétem volt, legalábbis a reciprok értékem; Lorsyt viszont tőlem merőben különböző és velem semmiképpen és semmi alapon össze nem hasonlítható lénynek kellett tekintenem. Lorsy kedvelte, ha lapozgatnak benne, mint egy lexikonban, de barátságra éppoly kevéssé tartott igényt, mint ahogy az Encyclopedia Britannica is legfeljebb azt követeli, hogy tulajdonosa a kezeügyében lévő könyvtárpolcon tartsa és gyakran forgassa. Nem így Havas, aki lángoló és örök barátságát ajánlotta mindenkinek, és én ezt a barátságot el is fogadtam, de korántsem viszonoztam úgy, ahogy talán elvárta tőlem. Két és fél évig éltünk, mondhatni együtt; jó ideig laktunk ugyanabban a lakásban, étkeztünk ugyanannál az asztalnál, és többször mentettük meg egymás életét, persze a magunkéval együtt, és úgy, hogy az adott körülmények közt nem is tehettünk egyebet. Bizonyos mértékig meg is kedveltem Bandit, de alapvető attitűdöm szemlélő és kritikus maradt. Ráadásul a kapcsolatnak ez a formája nem ismeretségünk folyamán alakult ki; találkozásunk első pillanatában határoztam el, hogy így lesz. Ha Bandi jobb verseket ír, alighanem megolvadok iránta. Mikor kedvesen és szenvedélyesen életre szóló barátságát ajánlotta fel, tudtam, hogy a lehető legkomolyabban gondolja. De azt is tudtam – noha semmi bizonyítékom nem volt –, hogy barátságát mindenkor feláldozza politikai fanatizmusának, ha szükségesnek látja. Ilyen barát nem kell nekem. Olyan erős jellemekhez, gáncs és félelem nélküli lovagokhoz ragaszkodtam, mint amilyen a „magyar Don Quijoténak” nevezett Fényes László volt, aki ugyan csekély politikai nézeteltérésért méregtől kipirult arccal, rikácsolva hordott le, de másnap elnézésemet kérte, és soha, semmiképpen el nem árult. Vagy a jogtudós és író Vámbéry Rusztem, aki bölcs bátorsággal állt ki minden igaz ügyért, és Horthyék politikai műpereiben azokat védte, akikről tudta, hogy koholt vádakat emeltek ellenük. Védő szárnyait már Magyarországon is kiterjesztette rám, és folytatta az emigrációban; nézeteltérésnek vele szemben nem lehetett helye, mert mindig igaza volt. Vagy Jászi Oszkár később, aki verseimet nem értékelte túl, mint Fényes meg Vámbéry – Ady legfőbb ihletőjétől nem várhattam ilyesmit –, és akinek barátsága hűvös volt, szoborszerű, márványból faragott lényéhez illő. Ahányszor láttam, arcom átforrósodott, amiért azzal az emberrel vagyok együtt, aki Magyarország fennmaradásának egyetlen lehetőségéért, a Dunai Konföderációért harcolt a század eleje óta.

Vagy Kéri Pál, kivel Fényes hozott össze. Sok legendás szerelmi kalandjáról hallottam. Sosem beszélt róluk, de homlokán, mikor kávéházban ültem vele, szinte látni véltem a rózsakoszorút. Mint Az Est laptudósítója, megjárta a Balkán-háborút, Moszkvát a húszas évek elején, ismerte jól Trockijt, August Bebelt, Kautskyt; de legjobban a magyar történelmet és ebben is elsőnek a Rákóczi-felkelést, mintha csak a fejedelem egyik generálisa lett volna. A bennünket elválasztó korkülönbség nem számított; úgy sétáltunk, beszélgettünk és nevettünk, mint régi jó pajtások. Avagy a tudós polihisztorok egy másik kategóriája, mint Lorsy Ernő vagy költészetem felfedezője, a korán elhunyt Feleky Géza, kik a múlt minden jelenségét fel tudták eleveníteni. Akadtak köztűk törhetetlen, de szimpla lények, mint Fényes László, bonyolultak, mint Kéri, a marxista; liberálisak, mint Vámbéry, antimarxisták, mint Jászi; de politikai álláspontjuk édeskeveset számított jellemük mellett, és mindannyian ahhoz az emberfajtához tartoztak, melyről tudtam, hogy kihalóban van. Alighanem ez volt az oka, hogy annyira szerettem őket.

Bandiról, megismerkedésünk után, két közös ismerősünknél informálódtam. Az egyik „soha fel nem serdülő kamasznak”, a másik „korunk hősének” nevezte. Noha a huszadik századdal korántsem tartottam annyira intim kapcsolatot, mint második informátorom, elhatároztam, hogy a hallottak után több figyelemre méltatom Bandit, már csak azért is, mert magam is ilyesmire gondoltam első beszélgetésünk alatt. Pontosabban arra, amit Flaubert érzett volna, ha egy reggel, mielőtt még a Bovarynét megírta, hősnője beállít hozzá, és karszékébe telepedve mindent elmond magáról, kéretlenül és őszintén. Bandi az idealista kommunista prototípusa volt, minden erényével és hibájával; ha valaha írni akarok az ilyen emberről – korunk hőséről! –, úgy nem kell majd tíz-tizenkét alakból összekombinálnom; besétált szobámba, mint a kelepcébe. Két évvel később Bandi Londonba került, és ott összeismerkedett Arthur Koestlerrel. Nem kis örömömre szolgált, hogy Koestler pontosan ugyanezt gondolta róla.

Bandi reggel fél nyolckor kopogott be szállodai szobámba, akkor, amikor feleségem még nem érkezett ki Párizsba. Az ajtón át mondta be a nevét; halványan emlékeztem, hogy Kassák lapjában olvastam tőle verset, nem rosszat, de nem is jót. Haragudtam a tolakodóra, amiért korán és bejelentés nélkül zavar fel álmomból. Hogy párizsi dologtalanságunkban ilyen korán kel, jellemét is kétes megvilágításba helyezte előttem. Még nem tudtam, hogy Bandit nem önző ambíciók ugrasztják ki ágyából reggel hat óra táján, hanem az emberiség sorsa iránti nevetséges, habár őszinte érdeklődése. Ez a hajnal első sugarával úgy keltette álmából, mint egy belső ébresztőóra, és holtfáradtan is talpra állította.

Meztelenül alszom, és így is nyitottam ajtót. Úgy gondoltam, ezzel megbotránkoztatom vagy legalább megalázom a tolakodót, és óvom személyemet, mikor belém nevelt félénkségem elé velem született szemérmetlenségemet tartom védőpajzsul. Első pillanatra mindketten meghökkentünk. Ő meztelenségemen, mely polgári-proletár körökben egyformán hallatlan volt, én csúnyaságán. A szoba közepén álló, alacsony, pomponos, egyetlen karosszékbe ültettem, míg én az ágy párnájára kuporodtam törökülésben. Bandi tetőtől talpig végignézett, de csípőmnél illedelmesen behunyta a szemét. Aztán arcomra szegezte tekintetét. Meghökkenésem nem oldódott fel olyan hamar, mint az övé. Ott ült előttem, égnek meredő, vörös sörtehajával, szájából agyarként kiálló, nagy, lapátforma felsőfogaival és éles metszőfogával. Orrán apró verejtékcseppek ültek, pedig a félig nyitott ablak előtt piszkossárga köd foszladozott. Arcát, kézfejét ellepték a rombusz forma, nagy szeplők, mintha nagy szemű szita alatt napozott volna. Hóna alatt cipődobozt tartott, melyből porhanyós süteménnyel kínált. Hazai, mondta, Pestről hozta magával. Három napja szorongatja hóna alatt, gondoltam, még éjjel is így aludt a vonaton. Vettem egyet, hogy ne bántsam meg.

Szaporán beszélt, és noha ott ült a karosszékben, gesztusai állandó felborulással fenyegették. Fiatal volt és sovány, bruhaházva nevetett, és hosszú végtagjai úgy mozogtak, mintha nem inak, ízületek, csontforgók és porcogók kötnék, hanem laza dróttal lennének törzséhez erősítve. A porhanyós sütemény egy része már kezéből, másik része szájából gurult ki a padlóra, úgyhogy néki alig jutott. Utolsó verseskötetemet méltatta nagy hozzáértéssel, és akkora lelkesedéssel, hogy felugrott, nekiszaladt a falnak, majd belehátrált a tükörbe. – Kidobom – gondoltam.

– Kommunista vagy? – kérdezte hirtelen, minden átmenet nélkül.

– Nem.

– Nem is voltál?

– Egyetemista koromban, néhány hétig. Igazából soha. – Amikor észrevettem, hogy indokolást vár, hozzáfűztem: – Kommunistának lenni nem kötelező. Gyakori, de nem kötelező. Tanulságos, de nem kötelező.

– A szenvedés sem?

– De igen – feleltem gyorsan. – Honnan veszed azonban, hogy a szenvedés a kommunisták privilégiuma?

– Tapasztalatból. Kár, hogy elszemélytelenítetted a kérdést, és kitértél a válasz elől – állapította meg csalódottan.

Meztelen bokámat néztem, mely még mindig barna volt az előző nyári napozástól, meg a rojtos, bordóvörös szőnyeget az ágy előtt. Arra gondoltam, hogy voltaképpen el kellene pirulnom, mert csúnya ellenlábasom megszégyenített: Achilles-sarkamon sebzett meg; szinte nem is volt más sebezhető pontom, mint ez az egy.

Alig huszonhárom éves koromban némi hírnévre tettem szert verseimmel, melyeket könnyen írtam. Feleky Gézát, a liberális napilap szerkesztőjét, aki felfedezett, előzetesen nem ismertem. Verseimet, kis, névtelen folyóiratból vette át, miközben katonai szolgálatot teljesítettem. Jelentős igényeket az élettel szemben nem tápláltam. A pénz nem érdekelt. A nők, kiket megkedveltem, és akiknek félszegségemben még udvarolni sem mertem, rendszerint szerelmem első hetében megunták ügyefogyottságomat, és bejöttek szobámba, hogy keresztbefeküdjenek ágyamon. Jóval boldogabb voltam, mint ahogy mások gondolták, akik külső körülményeimből számították ki boldogságom objektív mértékét; ifjúkori vágyálmaim (csak az érdekelt, hogy költő leszek-e és híres – semmi egyéb) bizonyos mértékig beteljesültek, és kamaszkorom ideáljaihoz hű maradtam. De leginkább azért voltam boldog, mert a létezés mezítelen ténye, a puszta élet egymagában is boldoggá tett, annál boldogabbá, minél jobban féltem éjjelente a haláltól. Mesterségem részletei, egy három szótagú rím bármikor jobban érdekelt, mint a külső események, az emberek, anyagi gondjaim és jövőm; de még a fénygyűrűk, melyeket hunyt szemmel láttam, mikor hanyatt feküdtem a strandon, egy kaleidoszkóp, a színes kavicsok a folyóparton, a járókelők, kiket kávéházi ablakból órákig elnéztem, egy virágzó kaktusz vagy gyümölcs hamva is tetszőleges ideig elszórakoztatott. És azt éreztem: ha még ezt is elvennék tőlem, és egy sötét odúba zárnának, akkor se fognának ki rajtam, mert vetítőgép módjára táncoltatnám magam előtt képzeteimet, melyek azonosak e világ képeivel.

Egyetemista éveimen túl, ameddig a szokványos probléma gyötört, hogy lesz-e belőlem író vagy sem, nagyobb lelki válságot nem éreztem. Ennek több oka volt. Először is, mert kategorikus imperatívuszomat összehasonlíthatatlanul erősebbnek tudtam, mint tulajdon akaratomat vagy szenvedélyeimet, azaz mindenkor rábíztam magam. Méghozzá nem is úgy, ahogy a kormányos delejtűje szerint irányítja a hajót, hanem olyan megadóan, mint ahogy a repülőgép követi az automata pilótát. Ez a kategorikus imperatívuszom a szexuálmorál szabályain és konvencióin túltette magát, de az egy „ne paráználkodj” kivételével a tízparancsolat és a római jog valamennyi rendelkezését vasszigorral betartatta velem, csakúgy, ahogy az adott szó, a politikai erkölcs és az etika területén sem ismert semmiféle engedményt. Feleségemet csupán azért vettem el, mert megígértem, hogy elveszem. Vagyis alávetettem magam kategorikus imperatívuszomnak, sőt, azonosultam vele. De ez az azonosulás csupán cselekedeteimre vonatkozott, nem pedig gondolataimra, hiszen tudtam, hogy házasságunk mindkettőnk számára katasztrófát hoz. Úgy voltam tehát, mint a repülőgép, melyet az automata pilóta az előírt menetirányban vezérel, de a repülőgép utasa látja, hogy ebben az irányban vihar kavarog előtte. A vihart választottam, abban a reményben, hogy majdcsak túl leszek rajta; a vihart választottam, méghozzá gondolkodás nélkül – hiszen automata pilótámnak, a kategorikus imperatívuszomnak éppen az volt a feladata, hogy megszabadítson a fölösleges töprengéstől.

Azokon a területeken, melyek nem tartoztak a kategorikus imperatívusz uralma alá, idegeim és természetem óvott nagyobb lelki megrázkódtatásoktól. Ahogy képekben és nem fogalmakban gondolkoztam, úgy minden más kérdésben is ösztöneimnek engedelmeskedtem, nem pedig logikámnak, melytől rendszerint nemhogy a szavazati, de a felszólalási jogot is megtagadtam. A rációt csak a Felvilágosodás nagyjainál, Renannál, France-nál, Berthelot-nál és öreg barátaimnál becsültem, saját mesterségemben, úgy vettem észre, nem sok hasznát látom. Ha kissé ködös fejjel, némileg unottan és minden terv nélkül nekiültem az írásnak, többnyire tűrhető verset írtam, rendszerint késő éjjel vagy rekkenő, délutáni napsütésben; ha reggel, jól kialudva letelepedtem az íróasztalhoz, és gondosan, alaposan meggondoltam és kiterveltem, mit akarok írni, soha semmi nem sikerült. Ugyanígy voltam a mesterségemet érintő nagyobb kérdésekkel is: valahányszor észrevettem, hogy verselőkészségem (mely tehetségemet minden bizonnyal jelentősen felülmúlja) egy bizonyos sablonba, pózba és rutinba kényszerített, ösztönösen nyomban megváltoztattam verseimnek nemcsak a formáját, de mondanivalóját is, azaz úgy bújtam ki megszokott stílusomból és modoromból, mint vedlő kígyó a bőréből. Olvasóim az első pillanatban meghökkentek, szinte felágaskodtak, mint árok előtt a ló, aztán velem ugrattak tovább. Mindezeket a változásokat később regisztráltam önmagamon, ha egyáltalán regisztráltam: de ahányszor esztétikai vagy egyéb megfontolások alapján változtatni akartam írásmódomon, mindig csúfosan megbuktam. Így jártam volna az esztétákkal, a kritikusokkal és tanácsadóimmal is, akiknek véleményét mindig alázattal hallgattam; érveik gyakran ésszerűeknek, sőt követendőknek tűntek. Ilyenkor elismerően bólogattam, és mivel ellenérveket nem hoztam fel, sőt mindjárt beleéltem magam érvelésükbe és gondolkodásmódjukba, s igazat is adtam nekik, azt képzelték, hogy meggyőztek, holott soha senki semmiről meg nem győzött. Érveiket eltemettem, és továbbra is azt tettem, amit ösztöneim sugalmaztak.

Vörös hajú látogatómnak, aki velem szemközt ült a karosszékben, jó szeme volt, és ügyesen célzott. Nem voltam boldogtalan, és játékosságom, álmodozásom, igénytelenségem, önteltségem, sikereim és természetem mellett, mely a puszta létet tekintette a természet igazi, egyetlen, legnagyobb és királyi ajándékának, igen kevés lehetőségem volt, hogy valaha is tartósan boldogtalanná válhassak. Elmenekültem Magyarországról, hogy a börtönt, a szenvedést, sőt az esetleges halált kikerüljem, és némi éhezés után, mint az igazság bajnoka térjek haza. Feleségemtől majd csak megszabadulok, és addig más nőkkel kárpótolom magam. A szenvedésre tehát közel-távol semmi, de semmi lehetőség, és kérdéses, hogy ezzel a természettel egyáltalán lehet-e szenvedni? Jól tudtam, nem azért jöttem a világra, hogy boldog legyek, hanem azért, hogy minél jobb műveket írjak. A műveket a szenvedés mélyíti, és a szenvedés mértékét magam is a legnagyobb mértékben elismertem, majdnem vágyódtam utána. De csak ezért. Eszköznek tekintettem, nem érdemnek, mint vörös hajú látogatóm, szemközt a karosszékben. Még mindig a rojtos, bordóvörös szőnyeget néztem, amiből alighanem azt következtette, hogy elszégyelltem magam.

Mindenesetre abbahagyta a témát, és párizsi ismerőseire terelte a szót. Először Roger Martin du Gard-ra, aki nagyon kedvelte őt, és regényhőséhez, Jacques Thibault-hoz szokta hasonlítani – amire Havas fölöttébb büszke volt. Majd rátért Gide-re (aki, mint bevallotta, elég ridegen fogadta, amikor a Dôme-ban letelepedett asztalához), noha egyik versét le is fordította magyarra. Havas mindjárt el is szavalta a költeményt: az elkövetkezendő kataklizmáról szólt, mely után egyesek a Kongó iszapja mellett, mások az őserdőben vagy az óceán szigetein ébrednek fel; de olyanok is lesznek, akik soha és sehol sem ébrednek fel.

 

*

 

Néhány nap múlva, késő délután ismét meglátogatott. Kelletlenül fogadtam, habár egyöntetűen a legjobb információkat kaptam róla. Hogy önfeláldozó, hűséges barát, igaz ember, és hogy csúnyaságát majd megszokom, ahogy mások is megszokták. Sétálni mentünk a langyos, szinte fojtogató esti ködben, és leültünk egy Szajna-parti padra, ahol Bandi elmondta élete történetét. Igen szegény családból származott, apja korán meghalt, aztán anyja is. Akkor, anyja halála után lépett be a földalatti kommunista mozgalomba, hogy anyja helyett anyja, családja helyett családja legyen – mint ahogy kifejezte magát. Rövidesen a sejt vezetője, akit csak álnéven ismert, kockázatos és fontos megbízást adott néki. Menjen el Bécsbe, ahol az Alserstrasse 69-es számú ház előtt egy ilyen és ilyen külsejű ember barna vulkánkoffert fog néki átadni, minden szó nélkül. A koffer zárva lesz. Hozza át a határon, és adja át neki.

– Mi volt a kofferben? – szakítottam meg Bandit.

– Azt csak a párt tudja – felelte mosolyogva. – Kommunista röplapok, kézigránát, pokolgép vagy hasonló.

– Folytasd – mondtam. Megborzasztott, hogy a lobogóan vörös hajú, ennyire feltűnő fiatalembert bízták meg a kockázatos vállalkozással, és még arra sem méltatták, hogy megmondják, mit hoz a bőröndben, melyet esetleg feltörnek a határon, és amelyért – statárium volt – fel is akaszthatják.

– Ne borzongj! – nevetett. – A konspirációnak megvannak a maga szabályai. Nagyon helyesnek tartom, hogy nem közölték velem, mit tettek a bőröndbe.

Bandi szerencsésen hazahozta, és átadta a sejt vezetőjének a küldeményt. A következőkben röpiratokat osztogatott gyárkapuk előtt, kommunista jelszavakat mázolt éjszakánként a házfalakra, és új tagokat szerzett a pártnak. Ugyanekkor azonban, két szemszögből is, ellentétbe került elvtársaival. Ha nagy vonalakban helyeselte is Sztálin politikáját, egyes kérdésekben nem tudott egyezni vele, és ezt mindig nyíltan megmondta. Másrészt, mert rajongott Freud tanaiért, csakúgy, mint József Attila tette – azokért a tanokért, melyeket elvtársai burzsoá szemfényvesztésnek minősítettek, és a marxizmussal merőben összeegyeztethetetleneknek tekintettek.

Végül kizárták a pártból. Ezután legjobb barátai nem köszöntek vissza neki, szerelme leköpte az utcán, és hamarost a rendőrség letartóztatta. Futári működése minden részletét ismerték. A sejt vezetője alighanem a rendőrség beépített embere volt, aki később a sejt másik két tagját is lebuktatta. Két évre ítélték. A börtönben azt terjesztették róla, hogy spicli, úgyhogy politikai rabtársai a fegyőrökkel versenyben bántalmazták. Ha valami jóban részesült, azt a közbűnöző gyilkosoktól és rablóktól kapta, akik megszánták soványsága, groteszk humora és elesettsége miatt.

– Ugyanez az elesettségem és társtalanságom vitt a földalatti mozgalom tagjai közé – folytatta. – Láttam: Sztálin egyedüli törhetetlen ellenfele Hitlernek, míg Anglia segítette felfegyverkezni, és a Nyugat bambán tűri terjeszkedését. Meg hogy a másod világháború kitörését megakadályozni csak a Szovjetunió tudja. Ezt, remélem, te is elismered. Az elv viszont legfeljebb annyiban vezérel, hogy nem tudok meglenni egy univerzális eszme nélkül, mely elrendezi a világ dolgait.

– Végleg elrendezi?

– Végleg – mondta Havas és körülnézett. Cigarettáját ügyetlenül tartotta kiálló fogai és előrecsücsörített alsóajka közt, és olyan furcsán pöfékelt, mintha ez lenne élete első cigarettája. Már-már azt képzeltem, hogy a társadalmi igazságtalanság valamelyik kirívó példáját keresi a közelben, és nem minden káröröm nélkül regisztráltam, hogy sem koldus, sem clochard nem látható. A könyvesládák között szerelmespár hajolt a kőkorlátra: vékony kabátjukon átpúposodó ülepük ugyan elég soványnak tűnt, de ezt talán csak nem hozza fel a boldogtalanság példájául.

– Nem a szegényekre gondolok – magyarázta Havas. – A földalatti mozgalomhoz azért csatlakoztam, mert szeretetet kerestem. Amikor a minap megkérdeztem, hogy kommunista voltál-e, nemcsak indiszkrécióból tettem. Azért kerestelek fel, hogy szeretetet kérjek tőled, de én is egész hátizsákkal hoztam. A kérdést akkor adtam fel neked, amikor ott ültem veled szemközt a karosszékben, és úgy éreztem, hogy máris megszerettelek. Mindeddig ugyanis csak a kommunistákat tekintettem családtagoknak. És amikor kijelentetted, hogy sosem voltál kommunista, nyomban elhatároztam, hogy ezentúl kiterjesztem a családot minden intellektuelre, aki rokonszenvez az eszmével.

Az utolsó mondat végén, tiltakozásom jeléül felemeltem a karomat, de Bandi a beszéd hevében nem vette észre.

– Hadd mondjam tovább, mert vallomásom így még csak félig igaz – folytatta. – Nemcsak a szeretet kalauzolt a kommunista párthoz, hanem a gyűlölet is. De nem a gazdagok gyűlölete. A világ rendezetlenségét és összevisszaságát gyűlölöm. Mindig ellenállhatatlan kívánságot éreztem, hogy rendbe hozzam a világot, odakint és a lelkemben. Vezérfonalat kerestem, hogy legyen mit követnem, világítótornyot gondolataim és érzelmeim káoszában. Alaptermészetem szerint vallásos ember vagyok, aki hinni akar valamiben. Ez az egyetlen kielégülés, amelyet keresek, és ennek a kielégülésnek a vágya nem akkor támadt fel bennem, amikor a Kommunista Kiáltványt elolvastam. Az eszme keresése volt elsődleges kívánságom és szenvedélyem; és ez a szenvedélyem olyan régi, akár a gondolkodásom.

– Attól félek, hogy régebbi – mondtam barátságtalanul, és felálltam.

– Igazad van – mondta Bandi megadóan. – Régebbi.

Hagyd abba a politikai vitát, biztattam magam. Úgysem jutsz vele semmire, és őt felizgatod, magadat halálra untatod. A következő utcasarkon mégis, megbocsáthatatlan ügyetlenségemben megkérdeztem: honnan gondolta, hogy kommunista vagyok?

– Abból, hogy a fasiszták ellen írsz, a haladás híve vagy. Egyik versedben a kommunistákat az őskeresztényekhez hasonlítottad. Igaz-e? – kérdezte diadalmasan.

– Azt képzeled, hogy a fasiszták minden ellenlábasának kommunistának kell lennie. Ebben is hasonlítasz az őskeresztényekhez. Ha Tertullianusba és kortársaiba beleolvastál volna, tudnád ezt. Miközben szeretetet hirdettek, mindenkit mélységesen lenéztek, aki nem keresztelkedett meg. Még a neoplatonistákat is, akiktől annyi mindent tanultak. Azt hirdették: mindenki más meghal és porrá lesz, míg ők feltámadnak. A pogányokat még a pokol tüzére se engedték be. De ne kívánd tőlem, hogy mindezt részletesen kifejtsem.

– Csak semmi humanista kímélet – rimánkodott Havas, és nekivetette hátát a rue de Seine sarkának. – Velem szemben minden Settembrini előbb-utóbb elveszti türelmét. Az előbb az igazságnak megfelelően, de azért némi provokációs szándékkal, bevallottam neked, hogy fanatikus ember vagyok. Mint a hívő katolikus az egyházával, úgy vagyok a párttal, és elismerem, hogy szellememnek és szívemnek a párt a horizontja. A párt ugyanazokat az ellentétes attribútumokat vonzza, mint az egyház: egyszerre földhözragadt és szárnyaló, kegyetlen és szelíd, kicsinyes és nagyvonalú, megalkuvó és hajthatatlan, csatornaszagú és rózsaillatú. Még azt is hozzáteszem, hogy a kommunista eszmével úgy vagyok, mint az istenséggel a hívő, aki váltakozva rajong és kételkedik. De bármilyen messzemenő legyen a hasonlóság, mégiscsak hasonlat. Nem érinti a lényeget. Azt tudniillik, hogy a kommunista ember a huszadik század tipikus jelensége, és a haladás magasabb fokát képviseli, mint a keresztény, kinek jövője a háta mögött van. Bármilyen analógiát hozol fel, nem győzöl meg semmiről.

– Nem is akarlak meggyőzni – nevettem. – Tőled eltérően sem a világot, sem a te véleményedet nem kívánom megváltoztatni, csak…

– Csak? – kérdezte Bandi nyugtalanul, mert azt hitte, elakadtam.

– Csak magamat, ha szükséges.

Úgy éreztem, hogy az ütés talált. Egy ideig hallgattam, aztán – már közel voltunk a szállodájához – jogot formáltam a vita befejezésére:

– Azt ajánlom: hagyjuk abba a világnézeti kérdések fejtegetését, és Hitlerrel Európa közepén ne vitatkozzunk haladásról. Maradjunk szakmánknál, az irodalomnál, ahogy középkori mesteremberek tették. Meg a szokásos emberi kapcsolatoknál. Már azért is, mert két ennyire ellentétes ember kapcsolata úgysem lesz szokványos. Baráti szerződésünket zárjuk a klauzulával, hogy még a Kerepesi temetőben is lehetőleg háttal fekszünk egymásnak.

 

*

 

Lorsyt, a történészt Budapestről ismertem. Amikor Havas Bandi társaságában beállított hozzám, rosszalló pillantást vetettem pocakjára, mely jóval nagyobbra nőtt, mióta nem láttam. – Bocsáss meg, Gyurka – mondta, szokott gondterhelt arckifelezésével. – A létfenntartás kényszerített erre az ízléstelenségre. Csak így hozhattam magammal húsz kiló zsírt vámmentesen, olyan húsz kilót, melyet nincs módomban zálogba tenni és elkínálni. Gondold meg: több mint százezer kalória, azaz kéthavi élelem – tette hozzá, csendes undorral.

Lorsy anyanyelvén kívül tökéletesen beszélt és írt franciául, angolul és németül; a világpolitika eseményeit, az újonnan megjelent könyveket és történelmi évfordulókat rögtönzött előadásokban kommentálta. Ezek az előadások különbek voltak mindennél, ami az adott témáról a világsajtóban megjelent. Képességei Lorsyt arra predesztinálták, hogy saját zsírja helyett azt ehesse, amit szeret, mármint kaviárt, tengeri rákot és fácánhúst. De tulajdonságai csakúgy, mint az előző harminc esztendőben, amióta az egyetemet elvégezte, paralizálták képességeit. Többször megkértük a kávéházban; írja le, amit éppen elmondott; Bandi felajánlotta, hogy beviszi a kéziratot az egyik nagy hetilap szerkesztőségébe. Ilyenkor Lorsy kijelentette, hogy megírja éjjel, de aztán nem írta meg, vagy egyszerűen tudomásunkra hozta, unja a témát, miután egyszer már kifejtette előttünk. Egy neves kiadó, mihelyt Lorsy megérkezett, levélben szólította fel: látogassa meg, könyvet akar rendelni tőle a francia erődítések történetéről, Vaubantól Maginot-ig címmel. Néhány újabb levél és telefon után Lorsy csakugyan el is indult a Boulevard St. Germain felé, ahol – mintegy ezerötszáz lépésnyire szállodájától – a kiadó várta irodájában. De odáig sohasem jutott el. A közeg ellenállása, mint ahogy Lorsy nevezte, valahol útközben mindig megakasztotta. Ismerőssel találkozott, pénzt kért tőle kölcsön, és beült a kávéházba, ahol napestig beszélgetett különböző emberekkel és csak késő délután vagy este verődött haza. Máskor lesétált a Szajna partjához, végignézte a rézkarcokat és a metszeteket, vagy állva könyveket olvasott ki, amíg az árusok be nem zárták ládáikat. Ilyenkor csendesen hazasétált, és talán ő maga sem vette észre, hogy egész nap egyetlen falatot sem evett.

Bandi, aki mindezt látta, de nem tudta elnézni, titkári szolgálatait ajánlotta fel néki. Természetesen ingyen. Lorsy kijelentette Havasnak: hiába akar segíteni rajta; őrajta nem lehet segíteni. Bandi azt válaszolta, hogy neki van szüksége Lorsyra, és nem megfordítva; őt a természet titkárnak teremtette, és Lorsyban alanyt keres, akire szeretetét és ragaszkodását pazarolhatja. Lorsy mégsem állt kötélnek, de egy nappal azután, hogy a Ribbentrop–Molotov egyezményt nyilvánosságra hozták, és Bandi feldúlt arccal járta sorra ismerőseit, sőt az öngyilkosság gondolatával foglalkozott, nagy kegyesen mégis felfogadta. Titkári működését azzal kezdte, hogy némi pénzt hajtott fel, leitatta Lorsyt, és taxin elvitte a kiadóhoz, ahol aláírták a szerződést. Mindezt Lorsytól tudtam meg, minthogy Bandi annyira szégyellte magát előttem a paktum miatt, hogy nem mert a szemem elé kerülni. Pedig már felkészültem, mit mondok neki: hogy próbáljon meg ideológia nélkül élni. Kellemesebb, bár nehezebb.

Szeptember vége felé láttam újra. A reggeli lapot olvastam szobánkban, a cikket Lengyelország negyedik felosztásáról, amikor Bandi hangja hallatszott az utcáról:

– Gyere az ablakhoz, Gyuri. Szomorú hírt kell közölnöm. Zsiga bácsi meghalt.

Az úttest közepén állt: a déli nap egyenesen az arcába sütött, patetikus volt és szomorú, de nem nagyon szomorú. Számára a gyászhír fájdalmasságát nem kis mértékben enyhítette a tény, hogy ő közli a gyászhírt, és hogy egyik barátjától a másikig futkos, gyalogszerrel végig egész Párizson – minthogy egyik kötelességének tekintette, hogy ismerőseit a szinkronizált jólinformáltság állapotában tartsa. Csak annyit mondott, hogy most Lorsyhoz megy. Ernő többször járt Zsiga bácsi bécsi lakásán; rá fogja venni, hogy írjon róla, és a cikket eladják valamelyik francia lapnak.

Terve kivihetőségét kétkedve fogadtam, és visszaültem íróasztalomhoz, Valy egyik kommunista barátnőjéhez ment át, kit félórával azelőtt szólítottam fel; hagyja el a szobánkat, méghozzá azonnal. Ács Helén szőke hajú, koravén arcú, barátságos, segítőkész és jólelkű teremtés volt Beregszászról. A kommunista párt lelkes tagja. Szavát feleségem úgy hallgatta, mint a kinyilatkoztatást. Ezúttal sajnos azt hangoztatta: legfőbb ideje, hogy a fasiszta Lengyelországot felosztották. Ezt még kibírtam volna, de Helén nem tudom hányadszor jött fel, pontosan abban a pillanatban, mikor a kisasztalhoz ültem verset írni. Sejtettem, mi következik: a fülembe tömött vattán át is meghallom tűrhetetlen pusmogásukat, egyetlen sort sem tudok kihúzni magamból, és a végén már csak ahhoz támad kedvem, hogy a Szajnába ugorjak, aminek nincs értelme, mert kiúszom belőle.

Miután olyan haragot mímeltem, hogy Helén és Valy egyszerre ugrottak ki az ajtón, leültem a tervezett hat összefüggő szonetthez. Azt akartam megírni, hogy engem is eladtak, mint fivérei Józsefet, de talán sikerül kimenekülnöm az európai kútból, és eljutnom a Holtak Országába, Egyiptomba, élőhalottnak – de ott legalább ösztöneim szerint élhetek, a nap izzó tűzkereke és a csillagos éjszakák alatt. Közben eszembe jutott: talán aktuálisabb és illendőbb lenne Freudról írnom. De nyolcvanadik születésnapján, még Budapesten, már megtettem ezt, bár akkor is magamról írtam inkább, mint róla. Sebaj, folytattam a szonetteket és elkészültem velük. Bandiról teljesen megfeledkeztem: aztán Valy is megérkezett. Rövidesen taxi állt meg ablakunk alatt.

– Öltözködjetek fel azonnal – kiáltott fel Bandi –, Ernő bent ül a taxiban, és vacsorázni visz valamennyiünket.

Valynak erkölcsi meggondolásai voltak, melyeket azzal oszlattam el, hogy aznap még egy falatot sem ettünk, és Lorsy is már étkezett néhányszor minálunk. Erre lassan és körülményesen bekrémezte az arcát. Rendszerint egy álló óráig öltözködött, és tudtam: ezúttal sem adja alább. Sajnáltam Lorsyt a futó taxaméter miatt, de Valy ellen sem háborogtam ezegyszer. Hónapok óta, mikor hétfőn éjfél táján az emigrációs asztaltársaság üléseiről hazagyalogoltam a Café Napolitaine-ből, mindig felmentem egykori szerelmemhez, Éva Scherffhez, a bécsi színésznőhöz, aki félúton lakott a rue de Nevers-ben.

Diákkoromban Éva neves színésznő volt, aki velem, a névtelen, taknyos egyetemistával járt. Egyszer a nagynevű rendezőt is faképnél hagyta az utcán, mikor a Josefstädterstrassén a szemközti járdán megpillantott. Egy másik alkalommal, amikor az egyetemi könyvtárban ültem, és ő Szent Johannát játszotta, páncélban és nagy karddal jött értem; amikor pedig Bécsből a grazi egyetemre iratkoztam be, ő leszerződött a grazi Stadttheaterhez, hogy az évet velem tölthesse. Mióta emigrációban élt és szegénységben, az utolsó négy esztendőben hirtelen elhervadt, pedig nem volt sokkal idősebb nálam. Úgy éreztem, hogy jótéteményei csekély részét fizetem vissza, mikor a hatemeletes csigalépcsőn kelletlenül és fáradtan felkapaszkodtam.

Rendesen ágyban feküdt és olvasott. Éva az ölelkezést nem tartotta sokra; marcangolásnak hívta, cigarettázott és gúnyolódott közben, biztatott, hogy folytassam abbahagyott beszélgetesünket, mert a lökdösődés unalmas, vagy a nyitott könyv után nyúlt, és olvasni kezdett. Ennek ellenére ragaszkodott hozzá, hogy levetkőzzem előtte és az ágyába bújjak, ahol meztelenül fogadott, és arra kényszerített, hogy azt tegyem, amit nevetségesnek tartott. A háború kitörését követő hétfőn, két hete, elmondta, hogy terhes. Megnyugtatott: nem én vagyok a felelős, hanem egy másik szeretője, a fiatal francia nőorvos. Sajnos a nőorvos a Maginot-vonalban tartózkodik, és nem tudni, mikor kap szabadságot. Szerezzek neki másik nőorvost. Nagyobb baj, hogy a terhességtől szédül; még az utcára se tud lemenni. Gondoskodjak róla.

Sorra kérdeztem ismerőseimet, nem tudnak-e magzatelhajtó nőorvosról, kétnaponként délelőtt pedig meglátogattam Évát, bevásároltam, aztán felmentem hozzá, és kávét főztem, teát termoszban, nagy fazékban levest, pörköltet, rakott krumplit, székelykáposztát és hasonlókat. Előtte Jucihoz, Németh Andor feleségéhez mentem receptért és főzési utasításokért. Valynak azt hazudtam, hogy a Bibliotheque Nationale-ba járok. Előző nap délben, mikor Évától hazajöttem, feleségem arcán láttam, hogy mindent tud. Azt is, hogy magzatelhajtó doktort keresek, azt is, hogy reggelenként teli cekkerrel látnak a rue Bonaparte-ban. Sosem tudtam volna elképzelni, hogy a magyar pletyka ily sikerrel hálózza be Párizs városát.

– Szóval fölcsináltad a régi szeretődet – állapította meg. Azt vártam, nekem jön, mert veszekedős és verekedős is volt, de semmi sem történt, még szemrehányást is alig kaptam. Így megenyhültem feleségem iránt. Most is türelmesen néztem a karórámat, vagy az ablak alatt várakozó taxit bámultam, míg ötvenöt perc alatt valóban elkészült az öltözködéssel. Szép volt fekete estélyi ruhájában; majdnem tökéletes. Utoljára még a Pestről hozott francia parfümje után nyúlt, de a flaskában nem maradt már semmi. Fájdalmasan beleszagolt az üres üvegbe, és gyors pillantással ellenőrizte a tükörben mezítelen vállát, majd rám nézett, aki ott álltam mögötte a tükörben, zölden az éhségtől. Amikor végre megindultunk az ajtó felé, belém karolt. Ilyen alkalmakkor mindig szertartásosan viselkedett, még akkor is, ha négyszemközt voltunk.

A kapu előtt nagy, fekete, koporsószerű taxi állt. Belsejében olyan sötétség fogadott, hogy az első időben csak hangok, szagok, a két idegen test tömege és elektromágneses taszítóereje szerint tudtam eligazodni. Csak akkor, amikor útban Fontainebleau felé már a Porte d’Orléans-t is elhagytuk, kezdtem kivenni a taxi sarkában Lorsyt, aki teste roppant és lomha tömegével úgy terpeszkedett el a félhomályban, mint holmi puhány és formátlan szörnyeteg a lélek tudatalatti régióiban. Mint mindig, most is talpig feketében volt, nagy karimájú, fekete puhakalapjával fején, melyet Bandi tanúsága szerint azóta, hogy az idő ősziesre fordult, ha már benn feküdt az ágyban, tett ki éjjeliszekrényére, és reggel, még borotválkozás előtt, újra fejebúbjára helyezett, és hagyta, hogy lassan és automatikusan a délelőtt folyamán füléig süppedjen. Térde közt konyakosüveget szorongatott, melyet először Valynak kínált, aki felháborodva utasította vissza, majd nekem. Elsőrendű márka volt, literes üveg. Egyetlen szippantásra hajtottam ki, ami még az alján maradt, és hátraestem az ülésen, mintha teljes erővel mellbe vágtak volna.

A konyak azonnal egy nevezőre hozott Bandival és Lorsyval. Mindaz, amit előzetesen megtudtam tőlük – hogy Lorsy délután lediktálta cikkét Freudról, és Bandi mindjárt el is adta mesebeli 3000 frankért a Candide szerkesztőjének, mire Lorsy telefonon vacsorát rendelt egy fontainebleau-i vendéglőben – legfeljebb a helyzetet értette meg velem, de korántsem azt, amiről beszélgettek már hosszú órák óta. Úgy tűnt, mintha vad, zuhogó folyam túlpartján ülnének, és csak szájuk mozgását látnám. A konyak egy csapásra átlendített hozzájuk, mint egy katapult: ráadásul farral előre repültem, és ülő helyzetben zökkentem le kettejük közé. A reflektor nélküli, lassú taxizás az elsötétített városban, hol a háztömbök fekete masszái a középkori Párizs éjszakáit idézték, majd a szurokfekete országúton, amúgyis még tetézte a postakocsi-hangulatot, melyet már beszálláskor éreztem: ebben az önmagában zárt világban ketten a legnagyobb intimitással beszélgettek, illetve veszekedtek. Jámbor idegenként szálltam be közéjük, de most egy csapásra megértettem mindent.

Első gondolatom az volt, hogy annyi és annyi hónap után végre sokfogásos és kitűnő vacsorában lesz részem. Ez a gondolat inkább elriasztott, mint megörvendeztetett. Beleimben fojtogató szorongást éreztem az ételek kíméletlen és diadalmas rohama előtt, mint a kiéhezett polgárok az ostromlott vár kazamatáiban, ha az ellenség kürttel-dobbal indul a végső csatára, melynek kimenetele nem lehet kétes. A koplalás megszokott és már-már krónikussá vált melankóliáját – állapítottam meg keserűen – néhány hétre az éhség akut görcse váltja majd fel.

A következő pillanatban, kínzó élességgel Varsó tornyai jelentek meg előttem, és iskolai történelemkönyvemnek az a térképoldala, amely Lengyelország XVIII. századi, első három felosztását ábrázolta. Varsó tornyai mögött Budapest üszkös romjai látszottak, és hirtelen a német páncélhadosztályokat a lengyel síkság helyett a magyar alföld gémeskútjai közt láttam felvonulni, szabályos, szinte algebrai precizitással, mint egy hosszú számoszlop, amiről az a majdnem matematikai tézis jutott eszembe, hogy Lengyelország lerohanása szükségszerűen jelenti, hogy Magyarországot is meg fogják szállni, éppen most szállják meg, vagy már meg is szállták.

Ezután Freud következett. Szokás szerint ilyenkor a halott vonásait, mozdulatait, cselekedeteit próbáltam felidézni, azzal a szentimentális és mágikus elképzeléssel, hogy a halott kevésbé halott, sőt talán egy kicsit fel is éled attól, ha gondolnak reá. De most nem Freudot jelenítettem magam elé. Régi álmaim, gyermekkori szexuális élményeim és emlékeim jutottak eszemben, míg félfüllel Lorsy és Bandi társalgását hallgattam, és elégedetten állapítottam meg, hogy ők is úgy vannak, mint én, Kolumbusz meghalt, de ebből az alkalomból nem Kolumbuszról, hanem Amerikáról folyik a szó.

– Folytasd gyermekkorod hangyáinál – nógatta Lorsy Bandit.

De Bandi nem akart kötélnek állni. Pedig aligha akadt ember, aki Bandinál szívesebben gyónt, az ilyen nyilvános gyónást állandó lelki szükségletének és kötelességének tekintette. Ezúttal neheztelt Lorsyra. Ilyen neheztelésre látszólag semmi oka nem volt, hiszen azt érte el, amit akart: végre-valahára sikerült Lorsyból egy cikket kihúznia. De éppen azáltal, hogy Lorsy engedett Bandinak, és következésképpen pénzhez jutott, elvesztette mindazokat a tulajdonságait, melyekért Bandi ragaszkodott hozzá – szegénységét, látszólagos tehetetlenségét és másokra való utaltságát. Lorsy, néhány ezer frankkal a zsebében gazdagnak érezte magát, és mindent megtett, hogy az egyetlen estére szóló Sancho Panza-i kiskirályságot élvezze. Már az is, hogy a házigazda szerepét kellett játszania, természetes nagyképűségét egy adag pökhendiséggel toldotta meg. Ráadásul elvárta, hogy őt szórakoztassák. Mindez bántotta és sértette Bandit, de ugyanekkor Ernő is haragudott Bandira. Lorsy semmiféle erkölcsi gátlást nem ismert, kivált akkor nem, ha előleget vett fel. Tudta, hogy a szóban forgó művet sohasem írja meg, és egyszerűen berendezkedett rá, hogy az előlegből éljen, és szerkesztőit, kiadóit szemrebbenés nélkül hitegesse és csapja be. Most ennek ellenkezője történt, s ez mélységesen megrendítette. Arról beszélt, hogy rútul kihasználta a pszichoanalízis atyjának halálát, hogy Freud bőrén gazdagodott meg, és holtteste fölött átgázolva visz bennünket mulatni. Haragja, elsősorban Bandit érte, aki a Mesterről szóló cikket kikényszerítette belőle, és Júdás módjára eladta harminc ezüstpénzért a Candide szerkesztőjének.

– Bandi megígérte – fordult most Lorsy felém –, hogy előadást tart a hangyákról, melyek fejében vannak. Mindenkinek megvan a maga állata. Leonardónak keselyűk voltak a fejében.

– Először a te hangyáidra volnánk kíváncsiak – jelentette ki Bandi agresszívan. – Lehetetlen állapot, hogy valaki mindent tudjon az embere gyerekkoráról. Freud gyerekkoráról, XII. Károly vagy IV. Henrik gyerekkoráról, de semmit a magad gyerekkoráról. Azt kell hinnem, hogy már a bölcsőben is anyád emlői helyett a New York Times után kapdostál. Belső szakállal születtél, mely az irhád alatt nő, az álladtól le egészen a lábad körméig. Attól félek, sosem voltál fiatal.

– Jó, nem voltam – mordult fel Lorsy bánatosan.

– Hogyne lettél volna – vágtam közbe békítően. – Ott ültél Szilasbalháson az árokparton, és a többi parasztsuttyóval sütöttél pogácsát sárból. Meg is kóstoltad, ha senki sem nézett.

– Megkóstolta, de nem sütött – erősködött Bandi. – Ernő csak azt figyelte, hogy a többi, mint süt pogácsát. Ernő nem tud arról, hogy meg akarta volna gyilkolni atyját, vagy anyjával akart volna hálni, csak éppen azt tudja, hogy Trója alapításától tegnap éjfélig ki, mikor és hogyan akarta megerőszakolni az anyját és meggyilkolni az apját. Más ember onanizálásáról minden értekezést elolvasott, de ő maga sohasem onanizált.

– Vagy csak egyetlen egyszer, mint Leonardo da Vinci – vetettem közbe –, akkor is inkább az égi kíváncsiságnak, mint a földi kívánságnak engedelmeskedve.

– Amikor utoljára beszélgettem Freuddal – folytatta Lorsy –, megkérdeztem: miért nem analizálta ki önmagából a pszichoanalízist? Mi a mélylélektani oka annak, hogy éppen ő fedezte fel a mélylélektan dzsungelvilágát? Talán azért, mert csak úgy hemzsegtek benne a gátlások, elfojtások és túlkompenzációk? Vagy éppen ellenkezőleg, másokban fedezte fel, s ez annál könnyebben ment, minthogy a freudista lélektan alapelemei éppen Freud lelkéből hiányoztak? Nos, mit gondoltok? Mit válaszolt erre?

– Úgy felelt, hogy nem felelt – vélekedtem. – Azt válaszolta: egy nyavalyát magának, Lorsy úr, egy nagy nyavalyát.

– Lényegében ezt mondta, persze jóval udvariasabb formában. Hogy már túlságosan idős, semhogy ilyen nagy horderejű, komplex kérdést felvethessen magának. Korábban kellett volna, bár szívből sajnálja… Az igazság kedvéért meg kell vallanom, hogy Freud ekkoriban közel járt a nyolcvanhoz.

– Lorsy viszont – fordult felém Bandi, jelezve, hogy a beszélőt még válaszra sem méltatja – alig múlt ötven. Így még kianalizálhatná magából, miért nem akarja könyvét megírni. Hat hete írta alá a szerződést, és eddig ugyanennyi sor készült el az előszóból. Múltkor azt mondta, elmegy a Bibliotheque Nationale-ba, hogy anyagot gyűjtsön. Nem bíztam benne és utánamentem. Csakugyan ott ült. De tudjátok, mit olvasott? Eukleidész geometriáját. Azt mondja, nem akar úgy meghalni, hogy ne látta volna.

Fontainebleau felé közeledtünk, de minél messzebb jártunk Párizstól, vezetőnk annál lassabban és bizonytalanabbul hajtott. Az útmenti bisztrók és a házak bedeszkázott, alacsony ablakai mögül csak itt-ott szűrődött át egy-egy kobaltkék fénycsík; mindez úgy tűnt, mintha az első világháború ittfelejtett, ócska fedezékei közt hajtanánk, közvetlenül a front mögött. Elhagyott, düledező frontvonal mögött, melyet a nedves, őszi levelek láthatatlan, de a taxi mélyén is érezhető, piszkos terítői töltöttek el a rothadás aromájával.

– Szóval nem felelsz? – kérdezte Bandi.

A roppant test megmozdult. A gyufa fényénél, melyről tüzet adtam Valynak, tengerből kihalászott, mitikus szörnyetegnek tűnt, melyet a gálya fedélzetének egyik sötét sarkába löktek.

– Sok mindent felelhetnék – mondta. – Azt is, hogy ilyen a természetem, lusta vagyok, flegmatikus és indolens, a könyvet nem írom meg, pont. Azt is, hogy leitattál, úgy hurcoltál erőszakkal a kiadóhoz, és írattad alá a szerződést. Kloroformos rablótámadás után, Bandikám, nem szokás neheztelni az áldozatra, csupán azért, mert a remélt zsákmány nem volt a zsebében. De hagyjuk a rekriminációt. A kérdés érdemi része fontosabb. Mint történész, nem vehetem magamra az ódiumot, hogy ötvenhét megíratlan könyvem után végre oly könyvet írjak, melyben a Maginot-vonal bevehetetlenségéről igyekszem meggyőzni kortársaimat. A Maginot-vonalban egykedvű, nyúlszívű katonák henyélnek, akiket agyalágyult vezérkar irányít. A tapasztalat arra tanít, hogy ilyen erődítmények, melyekben egyetlen ellenséges tehén szellentése négyöles lyukat szokott hasítani, az első támadásra összedőlnek, mint a kártyavárak. Amit meg kellene mondanom, azt nem lehet leírni – hogy tudniillik a Maginot-vonal csak abban az esetben védené meg Franciaországot, ha lennének franciák, akik megvédik a Maginot-vonalat. Ilyen körülmények között még mindig okosabb, ha Eukleidészt olvasom.

Egy pillanatig elhallgatott.

– Kedves barátaim! – folytatta hirtelen, és hangja ellágyult. – Karthágó és Athén, Korinthosz és Alesia, Róma és Granada elestek. Miért ne esne el Párizs is? Éppen ezért tartottam bölcsebbnek, ha ma este megkíméllek benneteket történelmi fejtegetéseimtől, és Bandinak adom át a szót, aki aranyággal a kezében elkalauzol bennünket lelke tudatalatti régióiba. Attól félek ugyanis, hogy erre a feladatra csak ő vállalkozik. A költő, mint közismert, senkinek és semmi áron nem árulja el titkait, kivéve persze versfüzeteiben, melyekhez néhány fillérért bárki hozzájuthat. Ami Valyt illeti, úgy gondolom, hogy lelke rejtelmeibe senkinek nem enged belátást. Még önmagának sem.

– Ernő, maga megint szemtelenül és tiszteletlenül beszél velem. A férjem, ez a mulya, senki ellen nem véd meg.

Hosszú, heves vita indult meg kettejük közt, mely csak akkor ért véget, amikor kiszálltunk a taxi alacsony, setét barlangjából; a vendéglő bolthajtásos, barlangszerű és ugyancsak homályos bejárója elé értünk, ahol facér virágárusleány állt. Lorsy óriási csokor rózsát vett Valynak, amit feleségem gyerekes örömmel szorongatott. – Ne higgye, hogy ezzel meg lehet vásárolni – mondta mérgesen.

A vendéglő egyetlen szobácskája elegáns volt és langyos; mintha hirtelen a mennyország küszöbét léptük volna át. A mennyezeten, nagyon magasan, tölcsér formájú, gyertyás csillár függött. Egy másodpercre behunytam a szememet, és arra gondoltam, hogy ezt a karácsonyfa alakú csillárt angyal tartja a markában, aki mozdulatlanul lebeg a ház felett. A következő másodpercben már túl voltam azon a magamba roskadáson, amely a taxi infernális sötétjében elfogott, s amikor Lorsy jóslatán töprengtem Franciaország pusztulásáról. A jelenségeket, melyeket leírt, magam is észleltem, belőlük levont következtetéseit mégis pesszimistának tartottam. Arra gondoltam, hogy közelről nézve minden háború ilyen, és abból, hogy az emberek nem akarnak meghalni, még nem következik, hogy a háború el is vész, hiszen ugyanezek a jelenségek feltehetően az ellenségnél is megnyilvánulnak. Egyébként tizennégyben is az mentette meg Párizst a németektől, hogy a főváros bérkocsijai hozták ki a frontra a katonákat, és Clemenceau ütésre emelt esernyővel a kezében látogatta a már csomagoló angol vezérkart.

Lorsy, mint kiderült, telefonon rendelt vacsorát. Először sötét malagát hoztak, majd fekete kagylóból készült borleves következett, őzgerinc áfonyával, hozzá sötét színű vörösbor. Az ötletet, hogy fekete színű ételeket és italokat szolgáltat fel ebből az alkalomból – amire Lorsy minden bizonnyal büszke volt, bár nem említette –, kissé nevetségesnek tartottam. Fanyalogva állapítottam meg, hogy végre-valahára polihisztor barátunk lelki világáról is megtudtam valamit, mely valahol Baudelaire és a fin du siècle közt feneklett meg. Valy, noha örült a szép vendéglőnek és a vacsorának, most is, mint mindig, tulajdon szépsége kelletésével volt elfoglalva. Derekát félbalra fordította, a kockákból kirakott kristálytükör felé, mely az egész falat elborította, és ennek a kristálytükörnek evett, mosolygott, sőt vonaglott, és csak hellyel-közzel ringatta meg a vállát, a csípőjét felénk, a többi vendég vagy a pincérek irányába. Ezeket a kígyó-, és hullámmozdulatokat ültében is épp oly szakavatottan végezte, mint a divatbemutatón sétálgató manöken. Elfordultam. Valy szépsége statikus volt, s ez a nevetséges önkelletés karikatúrájává változtatta. Az ilyen jelenetek rendszerint bőgéssel végződtek, mert valaki a közelben félreértette Valy vonaglásait, szemezni kezdett vele, és én nem álltam bosszút az illetőn, amiben Valy lovagiatlanságom jelét látta. Még szerencse, hogy ezúttal igazi francia vendéglőben voltunk, ahol mindenki az evéssel törődött.

Kétségbeesés egyedül Bandi arcán tükröződött. A Párizsban elfogyasztott konyak mámorából már a taxiban kijózanodott, de ott, a sötétség leple alatt, a józanságnak bizonyos közönyös és semleges állapota uralkodott el rajta. Csak most, a világosságban fogta el a szemkidüllesztő, verejtékes, vesegörcshöz hasonló józanság. Pontosan tudtam, mi okozza Bandi kétségbeesését, és noha értettem: a Hitler–Sztálin paktumnak kellett jönnie, hogy Bandi lelkiismereti válságba kerüljön, megsajnáltam.

– Lengyelország feltámadására – emelte poharát Lorsy.

– És Freud emlékére – tette hozzá Bandi, kissé megvigasztalódva. Szokása szerint, nem a poharat emelte ajkához, hanem arcával ráborult a pohárra, melyet mozdulatlanul tartott maga elé, és ajkát csücsörítve, kiszürcsölte a bort. Alighogy kiitta, újra töltött.

– Én a te gyógyulásodra, lassú lábadozásodra iszom, Bandi – mondtam. – Elismerem, hogy nem könnyű ideológia nélkül élni, sőt, egyes emberek nem is tudnak anélkül élni. Mindenesetre lassú és csendes átmenetet ajánlanék. És az egész dolgot nem említeném, ha a hadüzenettel egyidőben tebenned magadban is nem indult volna meg az állásharc lelkiismereted és az ideológia között.

Elhallgattam. Úgy gondoltam, máris jóval többet fecsegtem a kelleténél. Bandi válasz helyett harmadszor is töltött magának, megitta a bort, és maga elé bámult. Pillantását követtem. Szembogarát, mely előtt véres, félhold formájú folt úszott, az asztalon égő egyik karcsú, piros gyertyára meresztette, melynek szárán bőségesen ömlött az áttetsző viasz. Azt hittem adós marad a válasszal, mikor Bandi motyogva, mintha az előtte fekvő csokoládétortának beszélne, megszólalt:

– Elhagyott a mamuskám. Meghalt a mamuskám.

– Nem értem – fordult felém Valy. – Úgy tudtam, hogy Bandi édesanyja már vagy öt éve…

– Két mamuskám volt – magyarázta Bandi Valynak. – Az egyik görnyedten hozta be a szobámba a tiszta alsóneműt, ha nőhöz mentem, bár sohasem mondtam meg neki, hogy nőhöz megyek. Ha erszényéből pénzt loptam, úgy tett, mintha nem vette volna észre. Néha, ha nagyon goromba vagy közönyös voltam hozzá, és elfordultam tőle, mert a szoknyájának kelkáposzta szaga volt, azt szokta mondani: „Ha majd nem leszek, a föld alól is kikaparnál engem, Bandikám.” Ez az édesanyám öt esztendeje halt meg, és most egy koporsó fenekén egyengeti a hátát, ahogy a költő mondja. A másik mamuskám a mozgalom volt. Ez a mamuskám nem féltékenykedett rám. Én sem leselkedtem utána, hittem néki, bármit állított is, és lenéztem az embereket, akik rossz hírét akarták kelteni. Ronda rágalmazók! Most rajtakaptam a mamuskámat, ahogy Hitlerrel fekszik egy ágyban. Az éjjeliszekrényben sült csirke: Lengyelország. Két villa a csirkében. Azt hiszem, a legokosabb, ha úgy veszem, mintha mamuska meghalt volna.

Valy élesen, hangosan felnevetett. – Buta liba vagy – mondta Bandi, és elhúzta orrát. – Kondoleálás helyett nem illik röhögni. És te mitől ijedtél meg, Gyurka?

Gyanakodva vizsgálgatta az arcomat.

– Mitől? Amit mondtál. – Haboztam, hogy részletekbe bocsátkozzam, de aztán mégis beszélni kezdtem. – Gyászjelentésedet elhamarkodottnak tartom. Nem mintha őszinteségedben kételkednék… Mindig egy tudatodtól független világról szónokolsz. Ilyen világ nem létezik. Talán ez az oka, hogy döntéseidet érzelmeidre alapítod, melyeknek szerepét ugyanakkor tagadod. Éppen ezért szerettem volna, ha lassabban és több mérséklettel veted el a tegnap vallott praxist, melyet holnap alighanem ismét a magadévá teszel.

Szavaim idegenül hangzottak, mintha csak hanglemezről hallanám őket évek múlva. A végén már hebegtem: minden szívverésemnél éreztem, hogy az alkohol fel-felszivárog agyam alsó lebernyegeibe, és arra a felelőtlen őszinteségre ösztönöz, melynek még részegségemben sem adtam meg egykönnyen magam. A düh, mely Lengyelország felosztása miatt fojtogatott, erősebb volt ezúttal szokványosan józan részegségemnél. Bandi, aki annyiszor hangoztatta, hogy a politika nem személyes ügye, hanem objektív valóság, most Lengyelország felosztását is személyes üggyé alakítja át. Marokra tudtam volna kapni a fejét, és nekiverni a kristálytükörnek, közvetlenül Valyé mellé, aki sóvárgó szerelemmel bámulta tulajdon képmását.

– Ha az ember – folytattam, bár észrevettem, hogy elhánytam minden civilizált gátlásomat, és sajnálom Bandit, amiért ezt mondom –, ha az ember gyanútlanul belép a szobába, és ott a mamuskáját találja idegen férfiúval az ágyban, úgy az első percben felhábordik és utálkozik. Haragját fokozza, ha a mamuska nem emberi gyengeségből fogadja látogatóit, hanem üzletszerűen. Sajnos, a tapasztalatok alapján előre látom, hogy hamarost megvigasztalódsz. Ha az ember rajtakapja a mamuskáját in flagranti, előbb-utóbb kitalál mentségére valamit. Lehet, hogy holnapra már optikai csalódásnak minősíted a látottakat, és mamuskád helyett tulajdon perverz fantáziádat okolod. Avagy elhiteted magaddal, hogy mindezt szerelemből csinálja, és ha netán a gavallér leszajházza a mamuskát, és kiköp előtte, fellélegzel, hogy vége kényszerű viszonyuknak.

– Akár így, akár úgy: Jean-Jacques Rousseau tetszetős verbális bűvészmutatvánnyal ajándékozta meg az emberiséget. E módszer segítségével kikapcsolhatni az egyéni felelősséget és az erkölcsi parancsokat. Mindent társadalmi okokra és az úgynevezett történelmi szükségszerűségre vezethetsz vissza. A mamuska, mondod majd, azért prostituálta magát, mert a történelmi helyzet és a jelenkori társadalom állapota prostitúcióra kényszerítik. Miután prostitúció nélkül régen elpusztult volna, és benneteket, gyermekeit sem tudta volna felnevelni, elérzékenyülsz, és szíved megtelik hálával, valahányszor az utcasarkon megpillantod. És mert a mamuskához, mint ahogy előbb mondtad, szentimentális szálak fűznek, előbb-utóbb mindig megtalálod majd a módját, hogy a legőszintébb érzelmeidet a leghamisabb logikával igazoljad. Mint Jean-Jacques Rousseau.

Lorsyra néztem, aki szemlesütve, de elbűvölten hallgatta szónoklatomat.

– Mindez azonban – folytattam – lényegtelen. A végzetes baj másutt van.

– Hol? – kérdezte Bandi csodálkozva.

– A baj nem az, hogy rájöttél: a mamuska prostituált. A baj az, hogy ez a prostituált nem a mamuskád.

Egy szempillantásra elhallgattam. Bandi érdeklődve, de látható emóció nélkül figyelt, miközben az asztalra dobott, gyűrött damasztszalvétáját bámulta. Gyorsan lehajtottam egy pohár bort, a legkínosabbja még csak most jött.

– Múltkoriban igen szépen fogalmaztad, hogy ideológiád szíved horizontja. Mindez költészetedre, úgy hiszem kevés hatást gyakorol, minthogy Hegel filozófiája vagy Marx közgazdaságtana nem ihletett még senkit jó versre. Buddha és a niceai zsinat határozványai sem. Viszont egyéniséged lényeges része éppen abból a kölcsönhatásból adódik, melyet Marx és Freud kiváltanak belőled. Hogy a belső dilemmát hogyan oldod meg, nem tudom. De azt tudom, hogy ez a jelenkor zenéje, ha nem bánod, rezesbandája, melyre a táncot járod. És ettől vagy, ami vagy: korunk hőse és mártírja.

– Miért csak én? – kérdezte Bandi, mintegy jelezve, hogy a felvetett kérdéseket nem kívánja megtárgyalni, és csak utolsó mondatomba kapaszkodik. – Miért csak én? Ha Ernő rothadt és gyáva defetizmusának lenne igaza – amit kizártnak tartok –, és ránk szakadna a német hadsereg, úgy Hitler minden antifasisztát agyonveret Franciaországban. Ebben az esetben ti éppen úgy korunk hősei és mártírjai vagytok, mint én.

– Nem – mondtam határozottan. – A mártíriumhoz szükségszerűen hozzátartozik a mártírok ritkasága: itt egy, ott egy. A korai keresztény mártírok mindegyikéről napot neveztek el. Amikor Diocletianus alatt halomra öldösték őket, sok ezren csak egy kollektív napot kaptak. Az inkvizíció idején vagy manapság, mikor százezreket mészárolnak le, nem elég a mártíriumoz, ha az ember egy eszméért áldozza életét. Nézd a francia forradalmat. Hőseinek nem azokat a girondistákat tekintik, akik alkotmányos demokráciát akartak megvalósítani, hanem azokat, kik jóval kacskaringósabb és tragikusabb módon jutottak a mártíriumhoz. Mint Danton vagy Camille Desmoulins. Vagy gondolj, ha nem is szívesen teszed, Nyikolaj Buharinra. Ha tehát korunk hőse vagy – és minden bizonnyal hiszem, hogy az vagy –, ebből következik, hogy nem verhetnek agyon a németek, még akkor sem, ha bejönnének, és itt találnának Franciaországban.

– Hát ki ver agyon?

– Nem az ellenségeid.

– De Diocletianus halála után, Nagy Konstantinnal a színen, már nem akadt senki, aki agyonverje a keresztényeket.

– Az eretnekekről és a máglyákról a történész nálam pontosabb felvilágosítással szolgálhat, Bandikám – feleltem, és Lorsyra sandítottam. Ernő megértően és rémülten pislogott felém, majd elhárító kézmozdulattal a pincérhez fordult a számláért.

 

*

 

Mély ájulásszerű álmomban gyenge kéz ragadta meg a vállamat:

– Azonnal indulunk! A németek most foglalták el Pontoise-t. Reggelre itt lesznek.

Havas Bandi gyenge kezének patetikus, túldramatizált fogását álmomban is megismertem, szavait is megjegyeztem, de értelmüket nem fogtam fel. Csak akkor, amikor Valyval együtt felborították az ágyat, és kiestem a sima padlóra, derengett fel bennem, hogy voltaképpen mit is mondott. A villanykörte piszkossárga fénye úgy csípte a szememet, mintha hagymát vágnék. Mialatt csigalassúsággal öltözködni kezdtem, ők ketten a kandalló párkányára könyököltek, és mozdulataimat figyelték, nyugtalanul és ellenségesen. Csak semmi sietség. A pályaudvar előtt százezres tömeg várakozik, a németek bombázzák a vonatokat. Ali menekül Bagdadból, mert megmondták néki: a halál másnap értejön, félúton Damaszkusz felé Ali találkozik a halállal, aki örül, hogy nem kell Bagdadig futnia.

Hogy rohadt defetizmusával Lorsynak lesz igaza, azt kezdettől fogva sejtettem, de nem mertem bevallani magamnak. Csak húsz nappal korábban vettem tudomásul, amikor a németek egészen Abbeville-ig szállták meg a francia tengerpartot. Május 21-én történt, Raynaud miniszterelnök rádiószózata után.

Bandit és engem emigráns olasz újságíró kísért hazafelé a rue des Écoles-on. Nem figyeltem szavukat, mert készülő versemen gondolkodtam. Csak az ütötte meg a fülemet, mikor az olasz megkérdezte Banditól: nem gondolt-e arra a lehetőségre, hogy a szövetségesek nemcsak megnyerhetik, de el is veszthetik a háborút? Bandi dermedten nézett rá, én is.

Néhány nap múlva Fényes László jött át hozzánk a levéllel, melyben Montauban szociáldemokrata polgármestere, az ismertebb osztrák és magyar emigránsokat meghívta városába, Tarn és Garonne megye székhelyére. Mosolyogtató naivitással figyelmeztette Fényest: nehogy barátaival Párizsban maradjon, mert ha a főváros néhány hétre Hitler kezébe kerülne, esetleg még ki is szolgáltatnak bennünket a magyar kormánynak. Az öregre in contumaciam 44 évi börtön várt. A nagytudású, remek újságíró Kéri Pál ellen halálítélet volt érvényben, én katonaszökevénynek számítottam – tíz év vagy kötél. Fényes azt szerette volna, ha Valyval együtt elkísérem, sőt még Havas is vele jön. Bandit kommunistaságáért méregtől vörösen szokta lehordani, de nagyon megszerette. Kérésének nem engedhettünk. A háború kitörése után mindketten jelentkeztünk katonának, de nem kaptunk behívót. Bandival nemrég elmentünk a rendőrségre, és megkérdeztük, mit tegyünk. Azt a felvilágosítást kaptuk, hogy Párizst, ha a németek netán mégis elérnék, házról házra kívánják védeni. Maradjunk tehát mindenképpen, mert még behívnak. Ha elhagyjuk Párizst: rögtönítélő katonai bíróság, főbelövés 24 órán belül.

Rövidesen Fényes és Kéri elutazása után bementem az információs minisztériumba. Havonta egyszer-kétszer megfordultam ott, nemcsak a Népszavának hazaküldendő verseim cenzúráztatása, hanem a kellemes beszélgetések miatt is. Ha versem alkalomadtán nem mehetett át a cenzúrán, mert sértette Franciaország vélt érdekeit, úgy azt a tanácsot kaptam: adjam fel közönséges postán. Sauvageot nem tartózkodott az épületben, és így egy másik, vezető tisztviselővel trécseltem. Megnyugtatott, hogy a németek legalább 200 kilométerre állnak Párizstól. A fővárost egyébként is házról házra védik, és már az északi munkásnegyedben felőrlik a náci hadsereget. Arra az esetre, ha a lehetetlen következnék be, felajánlotta, hogy értesít, és a minisztériummal együtt engem is evakuálnak.

Harmadnap reggel a kis mellékutcában, ahol laktunk, százával özönlöttek a menekülők. Ki kordéllyal, ki biciklivel, ki gyalog iparkodott délnek, a Porte d’Orléans felé; olykor lovasszekér jött és egy-egy matracokkal takart autó. Néha ágyúdörgés hallatszott, mégpedig nyugat felől, ahonnét senki sem várta. A rádió már napok óta elfelejtette megjelölni, hol állnak a francia csapatok; a stuttgarti német adó szerint nem álltak, hanem futottak. Bandi kiment a Mt. Valérien felé, ahol a főváros védelmi vonalának kellett lennie, megnézni: ássák-e az árkokat? Én az információs minisztériumba siettem, de kapuját zárva találtam. A portás a szemközti bisztróból kiáltott át: a tisztviselőket az irattárral együtt kora hajnalban vitték el teherautón Tours-ba. Mire hazaértem, Lorsy várt a szobánkban. A Champs-Élysées tájékán sétálgatott, és az angol meg a belga követségek palotáiból szállongó nehéz, pernyés füstoszlopokat figyelte. – Az irattárak füstjéből többet tudtam meg – mondta –, mintha elolvastam volna őket.

Este Bandi jött át hozzánk tanácskozni. Elmondta, hogy semmiféle védelmi árkot nem ásnak, és hogy a Gare d’Austerlitz előtti téren legalább százezer ember áll, akik mind a pályaudvarra akarnak bejutni. Úgy gondoltam, kikerülhetjük az iszonyú tolongást és a hozzávaló brutális jeleneteket, ha hármasban gyalog indulunk el dél felé. Másnap körbejárom ismerőseinket, és igyekszem rávenni őket, hogy jöjjenek velünk. Bandi azt tartotta, hogy az ötlet nagyon jó. Megvárjuk a legeslegutolsó percet, amikor vége a pániknak, s abban a halálos csendben osonunk ki Párizs déli kapuján, amikor az északin – vagy a keletin vagy a nyugatin – bevonulnak a németek. Itt tartottunk, amikor ismerőseink – Lilian, meztelen táncosnő a Folies-Bergère-ből és állítólagos anyja, Marfa néni – állítottak be. Tudják, hogy mi is menekülni akarunk. Vigyük őket magunkkal, védtelen teremtéseket. Így öten voltunk.

Másnap kora reggel a fáradtságtól még félholtan feküdtünk az ágyban, mikor Lorsy kopogott be, könnyű bőröndjével, Bandi kíséretében, aki alig bírta emelgetni a nehéz bőröndjét. Lorsy elhatározta, hogy vonaton megy le Montauban-ba, és megkérte Havast: kísérje el, mert fél az utazástól egyedül. Bandi, aki velünk akart jönni, megsajnálta Ernőt, és – úgy is mint fizetés nélküli titkára – kötelességének tartotta, hogy ne hagyja magára. Érzékeny búcsút vettünk, nem volt biztos, hogy újra találkozunk. Az ablak időnként remegni kezdett az ágyúzástól. A Jardin des Plantes fölött, ferdén szemközt, a fák koronáin az égő benzinraktárak lila füstje lógott, mint az alacsony, mozdulatlan zivatar. Az utcákon özönlött a tömeg, a rendőrök eltűntek, és félóránként borzalmasnál borzalmasabb rémhírek keltek szárnyra. Hogy a németek legéppuskázták Laon lakosságát és agyonlövik a francia katonákat, akik megadják magukat. Aztán, hogy a Szovjetunió hadat üzent Németországnak. Erre a hírre a szemközti bisztró kinyitott, és ingyen mérte a vörösbort. Az emberek letették csomagjaikat, és táncolni kezdtek az úttesten. Félóra múltán fekete kétségbeesés.

Körutamra indultam, gyalog, mert alig volt pénzünk. Először Évához, a bécsi színésznőhöz mentem a rue Nevers-be. Ajtaján cédulát találtam, hogy vidékre költözött. Onnét Fejtő Feriékhez a Place des Vosges-re. Ők Normandiába készültek, amit nem tartottam jó ötletnek. Dehát Montauban jobb ötlet? Szerencsét kívántunk egymásnak, és mentem tovább, a Place St. Sulpice-re, Forgács Antihoz. Anti kövér, pirospozsgás fiatalember volt, tehetséges költő, régi jó barát Budapestről. Ha nem is elsőrangú, de valamennyiünknél jóval elegánsabb szállodában lakott, kis előszobával és fürdőszobával, a folyosón süppedő szőnyegekkel és udvarias portással. Másnál talán irigykedtem volna másfél évi éhezés után, de Antit túlságosan kedves emberemnek tartottam, semhogy ilyen érzelmet keltsen bennem.

Szokott szívélyességével fogadott, kitűnő vermutot öntött ki szép pohárban, citromhéjjal. Az előző esti kukoricakása után csak üres teát ittam reggel. Boldogan szívtam magamba az ürmöst, és nem szégyelltem mohóságomat, amellyel a poharat feléje toltam, mikor újra öntött. Előadtam látogatásom célját: jöjjön velünk délnek, 24 órán belül indulunk. Anti cigarettával kínált, majd hosszan válaszolt. Annyi mindenben értünk egyet! Ízlésünk szinte azonos. Költészetben ugyanazt tekintjük fontosnak. De ezen az egy ponton eltér a véleményünk. Ő ezt a háborút a német és az angol-francia imperializmus összeütközésének tekinti, és mint pacifista és józanul gondolkodó, korántsem szektariánus kommunista mélységesen elítéli. A francia kommunista párt csakúgy, mint magyar elvtársai, osztják véleményét. Sztálin bölcsességének köszönhető, hogy a Szovjetunió kimaradt a nyugati burzsoáziák háborújából, és csak dicséret illeti, amiért annektálta Észt- és Lettországot, Litvániát és Lengyelország keleti felét, hogy ezeket a népeket megmentse a szenvedéstől. Hitlernek égető szüksége van a szovjet gabonaszállítmányokra. Ez és a Ribbentrop–Molotov paktum biztosíték, hogy kommunistának nem származhatik baja, ha német megszállás alá kerül. Mi több, ő bizton reméli, hogy a német bevonulás után a francia kommunista párt újra kezdheti működését, és a párt lapja, a L’Humanité is újra megindul. Végül még azt is hozzátette: mind e politikai érveket tetézhetné azzal, hogy ő kövér és lusta fiatalember; már ezért sem akar menekülni. Így tehát marad Párizsban: de ha én félek, mi sem áll távolabb tőle, mintsem a menekülésről lebeszéljen. Legfeljebb Havas Bandin csodálkozik, akit eddig hithű kommunistának tartott. Úgy látszik, erőt vett rajta a szektariánus hisztéria.

Hasonló előadást más embertől aligha hallgatok végig. De Anti barátságosan és megfontoltan beszélt, szavait adatokkal és Voltaire-idézetekkel támasztotta alá, Romain Rolland-ra és Jean Jaurèsre hivatkozott. Előadása közben nemegyszer felötlött bennem: hátha Antinak van igaza? Egy ideig barátságosan vitatkoztunk még; fáradt voltam, izzadt és piszkos a járkálástól és benzinfüsttől: jól esett a hűvös szobában ülnöm. Végül felálltam. Antiért érzett aggodalmam mellett alighanem a negyedik pohár vermut okozta, hogy szédültségemben térdre estem eléje, átkaroltam a lábát, és úgy rimánkodtam: jöjjön velünk. Anti felhúzott és lekísért a szálló kapujába. Most már szánalmat éreztem iránta, és amikor kézszorítás közben a szemébe néztem, onnan ugyanez a szánalom áradt felém.^*

Késő délután értem haza. Valy közben két hátizsákért indult az áruházakba, de már csak gyermekhátizsákokat kapott. Némi fehérneműt, egy teáskannát, mosdószereket csomagoltunk be, meg a díszes kötésű könyvet – kiadóm ajándékát –, hova verseimet írtam be. Sötétedés előtt Bandi esett be a szobába, Lorsy nélkül, magából kikelve. Sárgászöld ingén, hóna alatt úgy rajzolódtak ki az izzadságfoltok, mint földből kitépett, nagy feketerépák. Hajnalban, a Gare d’Austerlitzen százezres embertömegbe kerültek. Dél felé bejutottak az előcsarnokba, és három óra táján a peron bejáratánál álltak. Előrejutását Bandi Lorsynak köszönhette, aki úgy vágta előtte az utat, mint egy tank. Amikor Ernő mellbe lökött egy-egy asszonyt, és aggastyánokat rúgott félre, Bandi felháborodva figyelmeztette, hogy úgy látszik, elvesztette az eszét. Válaszként Lorsy ékes előadásban fejtette ki, hogy nagyon is helyén van az esze: ilyen helyzetben a humanistának a tőle telhető, maximális brutalitást kell tanúsítania, már csak azért is, hogy személyével együtt a humanizmus eszméje ki ne vesszen a világból.

A peron előtt Lorsy egy leányiskola növendékei közé vegyült. Mikor az emberek kiáltozni kezdtek, hogy mit akar az iskolások közt, Lorsy megfordult és könnyed karmozdulattal hátraszólt: – Je suis l’instituteur! – Lehajolt a lánykákhoz, megsimogatta őket, parancsokat osztott nékik, és ezalatt a megriadt, értetlen gyermekeket úgy taposta maga körül, mint elefánt a zsenge füvet. Bandi ott maradt a peron bejáratánál, és szégyenkezésében még bőröndjéről is megfeledkezett. Elhatározta, hogy visszafordul. Utoljára már csak azt látta, hogy Ernő, egyik kezével egy nagy, kövér süldőlány copfjába, a másikkal egy apáca övébe kapaszkodva felugrott a lányiskola különvonatára, ahová halálrarémült áldozatai úgy ragadták magukkal, mint megbokrosodott kancák a nagy, fekete batárt. A legfelső lépcsőfokon állva maradt, és tenyerével ellenzőt formálva szeme fölé, megkereste Bandit a tömegben. Sztentori hangján, mely végigharsogott az üvegcsarnokon, odakiáltott néki: Nihil humanum, nec superhumanum, nec inhumanum a me alienum esse puto^* – és fejedelmi sasszélépéssel eltűnt a vagonban.

Lorsy magatartása annyira felháborította Bandit, hogy örült, amiért ezen az áron megszabadult tőle. Annál jobban kesergett elveszett bőröndje miatt, amelybe ötven kiló újságkivágást csomagolt. Ezekből akarta ugyanis megírni a második világháború regényét, Martin du Gard Thibault-jának mintájára. Némi cinizmussal nyugtatni kezdtem, hogy a második háborúra nem érvényesek az első háború törvényei, és ezek az újságkivágások menekülésben, regényírásban egyformán csak ballasztot jelentenének számára. Amikor lefestettem előtte a másnapi, kalandos menekülésünket a húszas számú országúton Orléans felé, megvigasztalódott.

Ezt a menekülést képzeltem el félálmomban, lefekvés után: ahogy a repülőtámadás elől hűvös erdősarkokba bújunk, mogyoróbokrok ágai alá, ahol a koromfekete, sima földön semmi más nem nő, mint néhány illatos és labilis gomba: ahogy parasztházak padlásain alszunk, ahol a holdfény rásüt a szalmára, s a fekete és fehér rácsok egész labirintusát szövi körénk: vagy ahogy francia kastélyok parkjában ülünk, ahol kis szökőkutak ágaskodnak, mint a kard, és bamba, napozó aranyhalak közt áztatjuk a medencében piszkos lábunkat. Kétségbeesésem, amikor Bandi és Valy felborították az ágyamat, merőben annak szólt, hogy ezt a megálmodott, romantikus Odüsszeiát szabványos meneküléssel kell felcserélnem, meneküléssel vonaton, ahol más variáció nem kínálkozott, mint az, hogy elérjük célunkat, vagy sem. Undorom ennek, egyedül ennek szólt; hogy elhagyom Párizst, hogy életem egy szakasza befejeződött, és néhány pillanat múlva, ha kilépek a szálloda kapuján, nem lesz állandó szállásom, ágyam és asztalom, sem motyóm, és előreláthatólag sokáig nem lesz, s a tökéletes bizonytalanságnak megyek elébe – ennek örültem. Hevesen, nagyon örültem; vállamra akasztottam hátizsákomat, és csak a szememmel jeleztem, hogy indulhatunk. Valy és Bandi még mindig ott álltak a kandallóra könyökölve, mozdulatlanul. Bandi a polcon sorakozó, Budapestről megmentett klasszikusaimat nézte. Valy pedig gőgös és fájdalmas arckifejezéssel csüggött a nyitva maradt szekrényben lógó ruháin.

Az ajtó előtt, a folyosón, két nő várt ránk. Kábultságomban megfeledkeztem róluk, holott előző este útra készen állítottak be hozzánk, ama szívhez szóló kéréssel, hogy csatlakozzanak hozzánk. Gondolhattam volna, hogy itt állnak az ajtó előtt, és hogy Valy nem engedi be őket. Holott cseppet se szégyenkeztem volna előttük meztelenül. Az öregebbik egy élemedett, hevesen vörös ajakrúzzsal és pirosítókkal kikent kerítőnő volt, a másik, állítólagos leánya, mezítlen táncosnő a Folies-ból, aki valahányszor új program volt, ingyenjegyet küldött mindhármunknak. Már régóta csiklandozást éreztem, hogy meztelenségének látványát, mellyel megajándékozott, a magam szerény módján viszonozzam.

Valy ismerkedett meg velük néhány hónappal azelőtt; kapcsolatuk eleinte merőben üzleti jellegű volt. Ők magyarországi rokonaikat akarták támogatni, én viszont a devizazárlat miatt budapesti kiadómtól nem tudtam megkapni járandóságomat, így aztán kiadóm az ő rokonainak fizetett, ők pedig egyenest nekem adták a pénzt. Ennek következtében az utolsó három hónapban valamivel jobban éltünk, és sem szállásra, sem a napi kukoricakásánkra, sőt a tejre sem volt gondunk.

Lilian teste tejfehér volt, olyan tökéletesen fehér, hogy a fényt maradéktalanul verte vissza, akár a porcelán. Szépsége is a márkás porcelánfigurák szépségéhez hasonlított; rokokó szépség, de ugyanakkor hideg és megközelíthetetlen. Igaz, hogy Valy mellett olyannak tűnt, mint a spanyol színdarabokban az úrnő mellett a komorna. Ha édesanyja kíséretében látogatni jött, csak akkor szólalt meg, ha kérdezték. Egyébként szórakozott, vagy talán megvető mosollyal nézett maga elé, és ha rápillantottam, elkerülte tekintetemet. Az ilyen pénztelen fickók nem érdekelték.

Ő sem érdekelt, de roppant izgatott. Ha havonta egyszer ott táncolt előttünk meztelenül, rendszerint lehunytam szememet, vagy partnereit figyeltem. Sok volt az izgalomból. Egyúttal látása, kivált meztelenül, fájdalmas figyelmeztető volt. Erre gondoltam, valahányszor a Folies-Bergère-ből hazagyalogoltunk. Loboncos hajammal és pénztárcámmal, melyből nemhogy vacsorára, de két pohár konyakra sem hívhattam meg senkit, abba a lélektani állapotba süllyedtem, hogy akkor sem tudtam volna nőre visszanézni, ha kikezd velem. Sosem voltam vagyonos, de ennyire szegény sem, és nyomorúságom tudata megsokszorozódott ebben a városban, ahol mindenkit csak az érdekelt, mennyi pénze van a másiknak, és ráadásul francia röntgenszemével átlátott az ember ruháján és pénztárcáján. Végeláthatatlan és megalázó állapotomra Lilian megjelenése mindig újra figyelmeztetett. Ha anyja nélkül, egyedül jött látogatóba – Valyval kölcsönösen utálták és lenézték egymást, de nagyszerűen szórakoztak együtt –, sietve búcsút vettem, és sétálni mentem az utcára. De ha állítólagos anyja is megérkezett – ott maradtam.

Fekete ruhás, diszkrét külsejű hölgy volt. Harminc éve élt Párizsban, nyilvánvalóan itt tanulta ki mesterségét, melynek kapcsán bámulatos emberismeretre tett szert. Előadásai gyakran alantas színvonalon mozogtak, bár mindig mulatságosak voltak, de néha egyetemi értekezések nívójára emelkedtek, valóságos disszertációkká a kerítés szakmájából. Mestersége éppúgy érdekelte, mint ahogy szégyellte is. Miközben történeteit mesélte, vénasszonyosan belegörnyedt a karosszékbe, majd időről időre hirtelen alkalmazott rándítással kiegyenesítette derekát. Bandival együtt sokat törtük a fejünket e mozdulaton. Én úgy véltem, hogy a kerítőnőnek ilyenkor a fiatalsága jut eszébe, és a vénülés ellen testtartásával veszi fel a reménytelen küzdelmet, míg Bandi szerint a mozdulat tudatalatti eredetű, morális jellegű és szimbolikus értelmű volt: a kerítőnő legalább derékig szeretett volna kiemelkedni abból az erkölcsi mocsárból, amelyet oly jól ismert, és oly kitűnően ábrázolt.

Amikor előző este beállítottak hozzánk, a kerítőnő arcán kétségbeesés tükröződött; akkora kétségbeesés, melyet inkább halálos betegség indokolt volna, mint pillanatnyi helyzetük. Magatartásában is volt valami görcsös, feszélyezett; egy, a menekülés pszichózisán kívüli szorongás, melyet nem értettem; szokványos közlékenységét pedig holmi ceremónikus és feszengő nagyképűség váltotta fel. Elmondta, hogy Lilian jugoszláv állampolgár, azt hallotta, hogy a nácik az ilyen idegen leányokat tábori bordélyházakba hurcolják. Lilian gavallérjai kint vannak a fronton, vagy kereket oldottak. A Folies táncosaihoz nem fordulhatnak segítségért: homoszexuálisak mind, fütyülnek a nőkre; így Lilian partnere is, aki napok óta sápítozik és vonaglik a színfalak mögött, ha kollégáival a német tisztekről beszélgetnek. Mint minden alkalommal, amikor tanácsra van szűkségük, asztalt táncoltattak, és megkérdezték Léont, védangyalukat és házi szellemüket, aki engem ajánlott, mint megmentőjüket.

Amikor kiléptünk a szobánkból, melyet oly egykedvűséggel hagytam ott, mintha sohasem laktam volna benne, s megpillantottam a két nőt, amint szerényen és alázatosan várakoztak az ajtó előtt, valamivel többet értettem. Ezek még sohasem várakoztak férfira úgy, ahogy most rám várakoztak. Mesterségük törvényei szerint – melyekre a francia anyagiasság helyi szokásjoga még ráduplázott – a férfit kereseti forrásnak tekintették, nem partnernek; más, semleges lényekkel elcsevegtek ugyan, de komolyabb emberi kapcsolatba nem léptek senkivel. Most olyan szituációba jutottak, amilyenben még sohasem voltak: olyan emberek közé kerültek, akikkel mindenüket meg kellett osztaniok, elsősorban hétköznapjukat, feltehetően félelmeiket és titkaikat is. Ez a váratlan, számára ismeretlen emberi kapcsolat, illetve e kapcsolat perspektívája, mely őszinteséget, szolidaritást követelt, és egy bizonyos közösséggel fenyegette, ijesztette meg a kerítőnőt. Lilian mindezt aligha tudta ilyen pontosan, de elfogódott és zavarodott arca arról tanúskodott, hogy ő is sejt valamit.

Elegáns, délutáni ruhában álltak az ajtó előtt; nyilván mást nem tartottak ruhatárukban, és ez volt a legrosszabb. Hátukon tarka selyempizsamákból összevarrt, öblös batyukat hordtak. Az öregasszony, lilára festett körmei közt görcsös vándorbotot szorongatott. Liliant sajnáltam kevésbé: ilyen leányzók számára a háborús évek kamatoztatóbbak, mint a békeesztendők. Az öregasszony vándorbotjától meghatódtam; vándorköltők, vándordiákok és vándorszajhák mindig voltak, de a kerítőnőt mesterségbeli tudása helyhez kötötte. Úgy gondoltam, ha akárcsak Versailles-ig megy, máris el van veszve; mi lesz vele Montauban-ban, ahol más emberek laknak, más szokásokkal és más erkölcsökkel, és egészen másként kell keríteni? Kétségtelenül erre gondolt ő is. Verejtékes homloka láttán kezet csókoltam néki, majd megigazítottam ormótlan batyuikat, és néhány kedves szót intéztem hozzájuk.

– Köszönöm, Faludy úr – felelte a kerítőnő érdes hangon. – Nem leszünk hálátlanok, Faludy úr!

– Jöjjenek – szólalt meg Valy. – De ami a férjem iránti hálát illeti, azt kikérem magamnak.

A Gare d’Austerlitz előcsarnokában alig néhány ember lézengett. Már azt hittük, hiába jöttünk, amikor a jegyszedő megnyugtatott: abban a szerencsés pillanatban érkeztünk, amikor vonat még van, utas már nincs. Közvetlen vonatot kaptunk: a koromsetét pályaudvaron kimentünk az első kocsiig, mindaddig, amíg üres szakaszt nem találtunk, illetve egy ócska, múlt századi szalonkocsifélét, mely két, középen egymásba nyíló fülkéből állt. A három nő a hátsó szakaszban ült le; én pedig, boldogan, hogy ilyen nagyszerűen elhelyezkedtünk, intettem Bandinak: telepedjék le velem szemközt. Bandi azonban, aki a vasúti kocsi és az utazás atmoszféráját néhány másodperccel hamarább érzékelte, mint én, már leült, és szorosan mellém húzódott. A kerítőnő egy üveg konyakkal kedveskedett nekünk; ugyanabban a pillanatban a vonat elindult a peron mellett, olyan hangtalanul és szédítő iramban, mint a párduc, amikor zsákmánya után futamodik.

A nők vidám, sőt túlságosan vidám beszélgetése még fokozta szorongásomat. Ezúttal óvatosabban kóstoltam a konyakból, mint amikor a sötét taxiban Fontainebleau felé indultunk. Hatása mégis ugyanaz volt. Hátraestem; combom, közvetlenül térdhajlásomnál elzsibbadt a puha ülésen, de könyökömben és lenn a bokámban is, mintha hangyák bizseregtek volna. Akkor Varsó esett el, most Párizs van soron. Úgy éreztem, mintha fejemben is hangyák bizseregnének, és a konyakosüveg is bizseregni kezdett a markomban. A mozdony szikraesője mindkét ablak előtt szüntelenül ott keringett köröttem, feltehetően a tető felett is, ahol nem láttam; ezek már vörös hangyák voltak; hangyák mindenütt.

– Beszélgessünk – ajánlottam Bandinak. Mohón kapott az ötleten. Attól féltem, hogy politizálni kezd, és azokat a messianista jóslatokat ismétli, melyeket az utolsó napokban hallatott; hogy tudniillik a Szovjetunió, mely nem engedheti elpusztulni a drága Franciaországot, az utolsó pillanatban megtámadja Hitlert. Szerencsére gyermekkoráról kezdett beszélni. Kamaszkori szerelmeiről és onániáiról, hogy milyen nőket képzelt onanista fantáziáihoz, majd, ahogy egyre többet ivott, gyerekkori rémálmairól. Hallottam, mit beszél, de saját gondolataim után jártam. Azon keseregtem, hogy roppant hibát követtem el, amikor ahelyett, hogy a gyalogláshoz ragaszkodtam volna, rábíztam magamat a vonatra. Két sín közé szorultam, tehetetlenül, mint a vonat kerekei, irgalmatlan pályához kötöttem magamat, s nem térhetek ki jobbra-balra a veszély elől, mint a szabad országúton. Abba a keskeny, acéllemezekbe csavart, négyszögletes keresztmetszetű földalatti járatba kerültem, melyet a vonatkocsi hasít az éjszakában. Nincs menekvés: a járat végén nekifutok a falnak, mely láthatatlan és kemény, mint a robbanás légnyomása.

Kinéztem az ablakon. Kelet felől ágyútűztől villámlott a horizont, véges-végig, mintha alacsony zivatarok feküdnének, és felpúpozott farral, egyik a másik mellett, halott katonák. A látvány megnyugtatott, elvégre így van rendjén; onnét jönnek a németek. Bandi szavai helyett most már Marfa néni hangjára figyeltem, aki jókedvűen és buzgón magyarázta feleségemnek:

– …ugyanilyen jogon mondhatná, hogy nyilvános uszodát akar nyitni, de csak egyetlen fürdővendéget enged be. Abból az egy belépőjegyből még a víz klórozására és a medence súrolására sem futja, drágám. Az uszoda karbantartásához sok fürdővendég kell, minél több, annál jobb. Így van ez a nőnél is. Érdemes-e egyetlen férfiért naponta fürödni, masszíroztatni, rúzst, púdert, illatszert pazarolni, daueroltatni, manikűröztetni, divatszalonba járni, kirakatokat nézni, lakást berendezni? És kifizetődik-e, drágám? Egy szép nő fenntartásához több férfi összefogott erejére van szükség. Minél több, annál…

Behunytam szememet. Most Bandi hangját hallottam, aki még mindig gyermekkoráról beszélt. Arra gondoltam, hogy a determináció sínein robogok a katasztrófa felé, mint elszabadult csille a bányában. De vajon csak a jelenre vonatkozik-e a determináció? Néhány pillanat alatt végigtekintettem elmúlt életemen, mely ugyanolyan bányajáratnak tűnt, mint amilyenbe most belekerültem, sőt e bányajárat elejének. Nagyokat nyeltem, hogy ne halljam Bandit, aki kamaszkori kegyetlenkedéseiről beszélt (éppen egy macskánál tartott, melynek szőrét Bandi atyja borotvakésével kaparta le), és máris saját gyermekkoromnál tartottam. Mint mindig, ha erre az időszakra gondoltam – amit elég ritkán tettem –, molnár nagyapámat láttam magam előtt a malomban, ahogy ott áll előttem, horgászbot módjára tartott hosszú pipájával, és arról beszél: ha majd egyszer meghal és elfelejtjük, földi valójából sem marad más, mint leélt életének filmszalagjai, melyeket a fénysugár visz magával, háromszázezer kilométer másodpercnyi sebességgel az űrben, nyílegyenesen minden irányba, folytonosan táguló, titáni szappanbuborék felületén. Senki nem éri utol soha: ha csak a görbült tér negyedik dimenziója, melyről Einstein könyvében olvasott, véletlenül vagy irgalomból nem fordítja vissza. Hirtelen olyan élesen láttam magam előtt az öreget, ahogy a malomban láttam, fehéren a kavargó lisztportól, de most talpa alatt fénysugár volt, és ő csillagködök lisztje közt az űr roppant malmában repült nyílegyenesen, a fénysugár és a determináció irgalmatlan pályáján. Amire én a Szíriuszhoz érek, ő már az Aldebáránon is túl lesz; nem érem soha utol.

Kinyitottam szememet; a horizonton ott hunyorogtak az ágyúk torkolattüzei. Gyorsan ittam egy korty konyakot és megrázkódtam.

– …a hangyák érdekelni kezdtek – hallottam Bandi hangját. – Megálltam a földhányásnál, és alaposan szemügyre vettem az összevissza futkározó rovarokat. Megállapítottam, hogy mindegyikük féltucat kört, parabolát vagy szinuszvonalat ír le, amíg egyik ponttól eljut a másikig. Vajon miért nem mozognak egyenes vonalban ezek az ostobák? – vetettem fel magamban a kérdést. Haragot éreztem irántuk. Még szerencse, hogy anyám rám szólt, miért nem megyek fürdeni a kert másik végébe, a tóba? Otthagytam a hangyabolyt.

– Attól a pillanattól foglalkoztatni kezdett a hangyák dolga. Minden nap ötször-hatszor odafutottam, olyankor is, amikor fürödhettem volna. Minél többet figyeltem őket, annál mérgesebb lettem. Akkor még nem tudtam, hogy az emberi társadalom összevisszasága és zűrzavara ellen érzett, elfojtott haragomat a magam pubertásos módján a hangyák ellen vezetem le. Hogyan kényszeríthetném ezeket a rovarokat a racionálisabb, egyenes mozgásra? Ezen töprengtem, míg jó ötletem támadt. Beszaladtam a lomtárba, és négy ócska kis fatálacskát kerestem elő. Az éléstárban volt egy üveg ecetsav, azt is kihoztam, és beleöntöttem a tálcácskába. Még a tálcácskák oldalát is bekentem a maró folyadékkal, a tálcákat pedig elhelyeztem a hangyaboly bejárata körül, úgy, hogy egy kereszt alakú rés maradjon közöttük, olyan, mint két egymást metsző sugárút. A hangyaboly bejárata az utak kereszteződésének közepére került. Azt reméltem, ily módon két utcát építettem a hangyanépnek, és egyenes irányú mozgásra kényszerítettem őket. De mi történt? A transzcendentális rovarok továbbra is összevissza keringtek, és támolyogtak, mint a részeg ember. Felmásztak a tálcácskák oldalára, összeégették csápjaikat, és beleestek a savba. Kétségbeesetten néztem a jelenetet, végül pedig tehetetlen dühömben rátapostam a hangyabolyra.

Havas elhallgatott. Most olyan szorosan ültünk egymás mellett, hogy éreznie kellett, amikor megborzongtam. Fejemet is félrefordítottam, és kinéztem a másik, a távolabbi ablakon az éjszakába. Eleinte nem akartam hinni a szememnek.

– Ecetsav mind a két oldalon – jutott eszembe. A nyugati szemhatár szélén is folytonos, fel-felvillanó ágyútűztől reszketett a horizont. Kétfelől jönnek a németek. Jó lesz a korridor másik, eredeti végére visszamenekülni, mint csigának a házába – tanácsoltam magamnak. Gyermekkorom nagyrészt szokványos és lapos emlékeinél amúgy is mindig jobban érdekelt az emlékek genézise, a tudat tartalmánál és a tudat tájrajzánál a tudat határa, határesetei, azaz maga a tudat. Ezt a játékot már sokszor játszottam; most hisztérikus, görcsös dühvel lovaltam bele magamat újra. Meddig emlékszem a járat elejére? Ötéves korom táján az emlékek ritkulni kezdtek, és elvesztettem összefüggésüket; fél évvel hátrább már ők vesztették el összefüggésüket; nem én döntöttem mire emlékezem. Életem akkori jelentősebb eseményeiről mit sem tudtam, viszont egy bronzszobor, mely ijesztően fénylett a sötét szoba sarkában, minden félelmetességével ott áll előttem. Maguk az emlékek bújtak el előlem, vagy kényszerítettek rá, hogy megtaláljam és folyton lássam őket. Hároméves koromból már semmire sem emlékeztem. Az első karácsonyfát négyéves koromból ismertem; de arra is emlékeztem még, hogy akkoriban nem ezt a fát tekintettem életem első karácsonyfájának. Tehát vagy még emlékeztem az előző évi karácsonyfára, vagy bennem volt a karácsonyfa ideája, mielőtt a fogalmat értettem volna, amilyen összevissza keringő, irracionális, transzcendentális hangya vagyok.

Kétségbeesett erőfeszítéssel próbáltam korai gyermekségem emlékeit visszaidézni. Anyám emlőjének alakját; a jelenetet, amikor járni tanítottak, és úgy lóghattam nevelőnőm karján, mint száradó ruha a kötélen; az első fénysugár vakító fenoménjére; de hiába. Amire emlékezni véltem, azt később hallottam szüleimtől, másokon tapasztaltam, olvastam vagy kombináltam. Három évet éltem tehát anélkül, hogy bármit is tudtam volna róla. Mintha a földalatti járat végén homlokomat most a sötétben nekivertem volna a kőkemény sziklának. És mi volt a sziklán túl? Tömör kőzet vagy egy másik járat?

A vonat hirtelen csikorogva, recsegve fékezett. Fényesen kivilágított pályaudvaron álltunk. Havas kihajolt az ablakon. A járat vége, egy másik járat?

– Juvissyben vagyunk.

A pályaudvar üresen állt, mintha a vasúti személyzet elmenekült volna. Az állomásfőnök szobájának nyitva felejtett ajtaja lassan hintázott az éji szélben. Telefoncsengő berregése hallatszott; a kagylót azonban nem vette fel senki.

– Hallod? – súgta a fülembe Havas.

Messze a magasban repülőgép keringett barátságos zümmögéssel, mint méhecske a nyári lugas fölött. Minthogy francia repülőgépek nem voltak, csak német gép lehetett.

– És a szerelem, az semmi? – kérdezte Valy.

– A férfi fizessen – csattant fel Marfa néni. – Szokja meg, hogy a pénzt leteszi az éjjeliszekrényre, mielőtt vetkőzni megy a fürdőszobába. Utána rendszerint már csak a felét adja. Amikor visszajön, a nő számolja le a pénzt kétszer is. Lassan. Hadd várjon a férfi, amikor már nagyon sürgős neki. És hadd lássa, hogy a nő a pénzért teszi, nem pedig paráznaságból. Nincs nagyobb átok, mintha híre fut, hogy egy nő érzéki. A férfiak egymásnak adják a címét, ajánlgatják, és összeröhögnek mögötte: lám, ennek révén az egész város sógorságba került. Fizetni pedig senki sem akar többé. Az ilyen szerencsétlenekhez a férfiak úgy özönlenek, mintha húsdarálóból nyomnák ki őket. A háta mögött pedig leringyózzák, akár a…

A gép bukórepülésben, éles sivítással közeledett. Havas felugrott, és torkaszakadtából kiordított az ablakon:

– Oltsátok el a lámpákat, fasiszta banditák! A lámpákat! – Szavait elnyelte a gép zúgása. Úgy éreztem, mintha egyenest homlokom közepének repülne. Koponyám fedelét csapja le, gondoltam. Pontosan a fedelét, és akkor minden megfordul: fenn a csészealj, lenn a csésze. A gép túljutott rajtunk, Bandi abbahagyta az ordítást. Már-már azt képzeltem, hogy semmi sem történt, mikor csattanás hallatszott. Előzetes szorongásomhoz képest szánalmasan kis csattanás. A bomba valahol a szántóföldek közt esett le.

Amikor Bandival együtt leugrottunk, meglepetésemre vagy harminc vagonra tőlünk a vonat sima, fekete falából szabálytalan alakú törmelék lógott ki. Az állomásépület mögül néhány ember került elő, akik hordágyakkal futottak a sérült kocsi felé. Lábuk dobogásán kívül teljes volt a csend. Hirtelen a lámpák is kialudtak, csak a szénszálak izzottak köröttünk sötétvörösen az éjszakában egy pillanatig.

Marfa néni kihajolt az ablakon:

– Mi történt?

– Semmi – felelte Bandi.

Alighogy beszálltunk, a vonat első fele megindult, olyan sebességgel, mintha ki akarna szaladni a világból.

– Most már nyugodtan alhatunk – súgta Bandi. – Két bomba egymás után éppoly kevéssé talál ugyanabba a vonatba, mint ugyanabba a gránáttölcsérbe. Régi tapasztalat.

Hátrább húzódott a fülke sarkába. Mögöttem a női szakaszban is elhallgattak. Egyedül nekem nem volt kedvem az alváshoz. Frissítő, erotikus borzongást éreztem, hogy csillém, legalább egyelőre, továbbfut a járatban. Annak még jobban örültem, hogy időközben automatikusan eszembe jutott, mi van a fal mögött a másik irányban, a járat kezdeténél? Nem tömör hegy, nem a föld áthatolhatatlan gyomra, hanem aránylag keskeny réteg, amelyen túl két járat kezdődik. A járatok aztán újra szétágaznak, mindegyik két ágra, megint két ágra, és így tovább: 1800 táján már tizenhat járatot számláltam össze, a reneszánsz idején pedig tizenhatezer ősöm volt, ha ugyan az egyes járatok nem egyesültek közben, míg hátrább az időben, Ádám és Éva idején már csak két járat maradt, s kalandozásom végén ismét falat értem; de talán nem is volt fal, csak egy sima, iszonyatos erejű robbanás, a világ keletkezésének robbanása.

Amikor itt tartottam, észrevettem, hogy Lilian áll előttem, keresztbe vetett lábam előtt. Olyan nesztelenül érkezett, hogy az első pillanatban kísértetnek gondoltam.

– Egy kis csokoládét hoztam, Gyurka – susogta, és azt a rúd alakú, háromoldalú, bordás svájci csokoládét nyomta a kezembe, melyet annyira kedveltem. Miután megköszöntem, azt gondoltam, visszamegy; de ott maradt. – Ne tegye el. Most egye meg.

Mohón beleharaptam a csokoládéba. Virágos, kék pizsamában és mezítláb állt közvetlenül előttem. Pizsamakabátjának csücske arcom mellett lebegett; amikor szájamhoz emeltem a csokoládét, kezem éle súrolta hasának azt a részét, ahol, ha táncolt, apró ezüstpajzsot hordott. Gyorsan lehunytam szememet: orromban és számban a csokoládé szaga keveredett a lány liliomillatú, erős parfümjével. Egy szemvillanásra úgy éreztem, mintha a Folies-Bergère-ben ülnék, az első sorban, és közvetlenül előttem táncolna mezítlenül; de nem őt képzeltem magam elé, hanem a partnerét, a szép szőke fiút, aki Párizsban maradt, és most a német tiszteket várja. Mikor egy pillanat múlva kinyitottam a szememet, visszahátrált a másik fülkébe, de elmenőben három ujjával még belefésült a hajamba.

Az ablaknál álltam hajnalig, és tovább törtem a fejemet, mit tudok őseimről? A töprengést csak akkor hagytam abba, amikor kora reggel áthaladtunk a Loire tökéletesen mozdulatlan, sárgászöld vizén. Később, Vierzonban valamennyien felébredtek, és menekülők rohanták meg a vonatot. Leültem a sarokba, és aludni próbáltam, nehogy beszélgetnem kelljen. Félálmomban különféle történeteket hallottam: francia katonákról, akik puskatussal verték szét az országúton menekülő civileket, mert futásukban akadályozták őket; egy betonerődről a belga határon, melybe a Brüsszel alól visszavonuló csapatok nem tudták bevetni magukat, mert tisztjeik már megszöktek a páncélajtók kulcsával együtt; Georges tábornokról, akit aznap este fogtak el a németek, amikor kiért a frontra, vezérkarával és haditerveivel együtt. De mindez nem izgatott és nem érdekelt, csupán untatott, sokkal jobban untatott, mintha valaki lényegtelen epizódokat mesélt volna a peloponnészoszi háborúról.

 

*

 

Másnap kora délután a montauban-i piactéren sétálgattam Lorsyval. Megérkezésünk után a pályaudvarról egyenest a polgármesterhez mentünk, aki nagy örömmel fogadott bennünket, csak Marfa nénit és Liliant méregette gyanakodva; ezek aligha feleltek meg annak az elképzelésnek, melyet szociáldemokrata politikai emigránsokról alkotott. Majd egy idősebb városi tanácsnok gondjaira bízott bennünket. Minthogy Montauban zsúfolásig teli menekültekkel, hármunkat egy módosabb paraszt házában szállásolt el néhány kilométerre a várostól. Másnap bementem Montauban-ba, hogy Fényest és Lorsyt megkeressem. Az utóbbit egy kávéházban találtam meg Marfa néni és Lilian társaságában. A táncosnőt és állítólagos anyját öreg tanácsnokunk a város legjobb szállodájában helyezte el, ahol ugyanaznap Léon Blum nem tudott szobát kapni. Ugyanabban a szállodában lakott Lorsy is, aki egyébként ragyogó kedvében volt.

– Minden okom megvan az optimizmusra – magyarázta később, amikor a ragacsos, ájult délutáni melegben a piactér árkádjai alatt sétálgattunk fel és alá, vastag kofaasszonyok, gyümölcsös kosarak, nagy fejessaláták, csigák és nyálas halak között, a bőség és nyugalom hamisítatlanul békebeli atmoszférájában. – Ne hidd, hogy derűlátásomat az alacsonyrendű meggondolás váltotta ki, mely szerint ellátásomról és szállásomról e régi és nemes, a Mons Albáról elnevezett város polgármestere gondoskodik és fog gondoskodni, előreláthatóan még nagyon sokáig. Optimizmusomat nem önző és kicsinyes meggondolásokból, hanem történelembölcseleti elmélkedéseimből szűrtem le. Mindez tegnap jutott eszembe, amikor az elragadó Marfa asszonnyal ültem a kávéházban, akitől megtudtam, hogy ötvenezer frankja van a táskájában. Ez, miután nyomban örök barátságot kötöttünk, jobban megnyugtatott, mintha a pénz a saját zsebemben lenne. Élvezettel hallgattam előadását a szerelem elméletéről, annál is inkább, mert láttam: semmiféle csiklandást nem érez, hogy teóriáját gyakorlatban is bemutassa. Andalító csevegése nem akadályozott meg, hogy tulajdon gondolataim után járjak. Arra a konzekvenciára jutottam, hogy a németek nem nyerhetik meg ezt a háborút.

Megállt, és elgondolkozva szembefordult velem. Csak most vettem észre, hogy fekete lüszterkabátja oldalzsebéből borosflaska kandikál ki. Burgundi vörös volt.

– Ne hidd, hogy megbolondultam – folytatta –, és azt képzelem, hogy a németeket a Szajnánál, a Loire-nál vagy a Garonne-nál állítják meg, miután a Meuse-nél, a Somme-nál és a Marne-nál nem sikerült megállítani őket. Ilyesmi nem folyókon múlik.

– Hitler mégis elveszti a háborút. Nem stratégiai okokból, nem ideológiai okokból, hanem az újkori történelem általános tendenciája miatt, mely szerint a legrosszabb, a legfélelmesebb eshetőség sosem következik be. Mindig valami más történik, nem a legrosszabb, nem a legjobb, csak éppen a legundorítóbb. A XVI. század elején, amikor II. Szolimán szultán megindult a Balkánon, az lett volna a legborzalmasabb, ha elfoglalja egész Európát. A legüdvösebb az lett volna, ha V. Károly, I. Ferenc és a pápa szövetkeznek, és egy csapásra kiverik a törököt. A legundorítóbb következett be: I. Ferenc és a pápa szövetkeztek a szultánnal, mire a törökök Európa helyett csak Magyarországot foglalták el és pusztították százötven esztendeig. Az első világháború legkatasztrofálisabban akkor végződött volna, ha II. Vilmos legyőzi a Nyugatot; a legideálisabban, ha a Nyugat győz, és stabil békét teremt. Megint a legundorítóbb következett be: a Nyugat ugyan győzött, de oly gyalázatos békét kötött, mely húsz évvel a békekötés után szükségszerűen ugyanazt a háborút hozta. Most az lenne a legiszonyúbb, ha Hitler legyőzné a Nyugatot, és utána eluralkodnék az egész világ felett, a Szovjetuniót is beleértve. A kívánatos az lenne, ha a Nyugat győzne és demokratizálná az egész világot, a Szovjetuniót is beleértve. De ez túl szép lenne. Marad tehát a leggusztustalanabb: a Nyugat vagy kiegyezik Hitlerrel Sztálin ellen, vagy…

Szavait nem tudta befejezni. Már utolsó mondatait is erősen zavarta a fáradhatatlan rikácsolás, mely a sarkon túli kávéház tájáról hallatszott, ahol Marfa nénivel és Liliannal ültünk az imént. Rekedt és izgatott női hang rikácsolt; gazdája írásjelek és szünet nélkül beszélt, minta egyetlen tízezer szótagos szót mondana.

A hang gazdája nem került elő. Helyette Lilian jelent meg futólépésben, majd Marfa néni, aki korát meghazudtoló fürgeséggel követte. Amikor megpillantottak bennünket, felragyogott az arcuk.

– De jó, hogy itt vannak! Mentsenek bennünket, szegény, védtelen teremtéseket! – kiáltotta a kerítőnő, és szorosan Lorsy mellé simult. Lilian belém csimpaszkodott: a botrány szemmel láthatóan szórakoztatta. Pedig a mosogatóvíz citromsárga selyemszoknyáját érte köldöke és combja közt és végigcsorgott a lábán: ahogy ott állt a heves napfényben, öléből póréillatú, csiklandó gőzfelhő emelkedett fel, míg nedves, áttetsző szoknyája szorosan odatapadt Vénusz-dombjához és engedelmesen összepréselt térdéhez.

Marfa néni szája széle remegett, szemében könnyek gyűltek. Holott a mosogatóvízből ő csak egy kis fröccsöt kapott, mégpedig a legtetejéből, néhány saláta-, sóskalevél-cafatot és öt-hat világosbarnára sült, hosszú babérlevelet. Mindez úgy díszítette haját és homlokát, mintha najád lenne, aki egy emberöltővel ezelőtt nyugalomba vonult, és most régi dicsősége hervadt emlékeivel merül fel újra az emberek között. Néhány szóval elmondta, hogy ártatlanul kerültek csávába: a tanácsnok, ez a finom úriember, aki lakást szerzett nékik, lejött a kávéházba, és a szomszéd asztaltól átbeszélgetett Lilianhez. Ártatlan csevegésüket a tanácsnok felesége zavarta meg, aki megjelent, s egy vödör mosogatóvízzel minden ok nélkül leöntötte őket.

– Jaj, miért is hagytuk el Párizst! Csak kijöttünk volna a németekkel. Ebben a rothadt pletykafészekben el fogunk pusztulni, Lorsy úr!

Hisztérikus sipítozása annál jobban meglepett, minthogy az ilyen üzemi balesetek mozgalmas pályáján minden bizonnyal mindennaposak voltak. Amikor Lorsy, mély részvéttel ábrázatán, vigasztalni kezdte, s az ügy jelentéktelenségére hívta fel figyelmét, a kerítőnő elsírta magát.

– Ne higgye, Lorsy úr, hogy véletlen! Ebben a rothadt kisvárosban ezentúl csak ez fog történni velünk, mindig csak ez! Igen – mondta mély sóhajjal –, életünk elvesztette értelmét.

Lilian, felhasználva az alkalmat, szorosan hozzám préselte derekát. Ami nem akadályozta meg, hogy nyakának kilencvenfokos fordulatával ne kísérje azt a nyúlszájú, magas tüzérfőhadnagyot, aki már harmadszor ment el mellettünk, és oly átható pillantással méregette Liliant, hogy közben nekifutott az árkád egyik oszlopának.

A kerítőnő nyomban elfelejtette bánatát.

– Ne szemezz ezzel a szélhámossal, buta liba! – ripakodott a táncosnőre. – Tegnap még a rongy ezerfrankos gyűrűt is sajnálta tőled, most meg itt koslat mögötted. Azt képzeli, ingyen is elfogadjuk szolgálatait. Gyerünk haza, átöltözni. Elkísérnek az urak bennünket?

Lorsy úgy nyújtotta karját a kerítőnőnek, mintha királynő szorulna támogatására. De félszemmel cinkos pillantást váltott a kofákkal, akik tágra tárt, mozdulatlan szemekkel és az üdvözültek elragadtatott mosolyával figyelték a jelenetet.

– Látom, mégis szeret, Gyurka. Eddig észre se akart venni! – mondta Lilian.

Azt feleltem, hogy ilyesmi kölcsönösségen múlik. Különben is merő udvariasságból kísérem haza.

– Azt képzeli, csak pénzért vagyok kapható, mi? – kérdezte és dühösen rám biggyesztette ajkát.

– Sosem hittem – válaszoltam unottan.

– Egy fenét nem hitte. De rosszul hitte. Ezt a satrafát azért tartom, hogy ne menjek tönkre. Hova jutnék, ha a szívemre hallgatok! De azért nekem is megvannak a magam passziói – mondta és mélyen a szemembe nézett.

Közvetlen előttünk, a fák koronái közt repülőgép bukkant fel. A siketítő motorzúgásra mindketten megálltunk. Már azt képzeltem, hogy esik nyakunkba, amikor szabályos bukfencet vetett és elzúgott fölöttünk. Utánafordultam. Miután megállapítottam, hogy farkán ott hordja a német felségjelet, szemem lesiklott Lilian hátán. Csak akkor vettem észre, hogy ott is mosogatóvíz érte: sárga selyemszoknyája úgy tapadt ülepéhez, mint finom hártya, mely nemcsak a dupla halmokat engedte látni, de a köztük húzódó barázdát is, mely kihívó, barátságos mosollyal üdvözölt.

– Szeretem magát – mondta Lilian, és hozzám szorította csípőjét. Ebben a pillanatban megdördültek a Tarn partján felállított öreg ágyúk. Üdvlövés, gondoltam, Hitler tiszteletére. Lilian szavai örömmel töltöttek el, és ettől a perctől fogva egyáltalán nem tartottam többé buta libának, mint addig. Nemcsak a meztelen táncosnő szerelmi vallomása pezsdített fel, hanem az is, hogy másfél esztendős szexuális prohibícióm korszaka véget ért. Loboncos hajam, kopott ruhám, pénztelenségem, az emigráció és ezer más ok odajuttattak, hogy nem mertem szemet vetni a nőkre, és megadóan beértem régebbi hódításaimmal. Ebbe a kategóriába feleségemen kívül egyedül a bécsi színésznőt sorolhattam. Most a táncosnő visszaadta férfiasságomat, és bevezetett a paradicsomba, illetve eszembe juttatta, hogy a paradicsomban vagyok, a menekülés buja paradicsomában, ahol mindenki hontalan és meztelen, s ahol nem számít, mikor nyírattam utoljára a hajamat, és mennyit tartok a zsebemben abból a pénzből, amely rövidesen amúgy is értékét veszti.

Lilian azt indítványozta, hogy látogassam meg másnap délután háromkor szállodájában. A nyomaték kedvéért hozzátette, hogy oly gyönyörűségekben kíván részesíteni, amilyeneket legmerészebb fantáziámban sem képzeltem.

Ezeket a gyönyörűségeket festettem magam elé másnap, amikor házigazdánkkal együtt leültünk az ebédhez. A vastag falú, nagy és sötét ebédlő ablakait majdnem teljesen benőtték a vadszőlő indái; mégis oly meleg volt, hogy ingem hozzáragadt a mellemhez, míg a sajtlevest kanalaztuk. A rádió tánczenét közvetített, mialatt Bandi buzgón és lelkesen szórakoztatta a társaságot. Házigazdánk, egy szikár, égő szemű, lúdnyakú paraszt, élénken figyelt, és helyeslése jeléül állandóan ingatta ferdén előrehajló, kis fejét. A háziasszony, nagy darab, szép parasztasszony, fehér, kemény és zsíros tarkóval, melyet mintha ívelt halcsontok feszítettek volna ki, és aki az olasz reneszánsz dámához, Elisabetta Gonzagához vagy Estei Beatrixhoz hasonlított, már jóval kevesebb érdeklődést tanúsított, és gőgösen nézett el Bandi feje felett.

Arra gondoltam, meg kellene fürdenem, mielőtt Lilianhez megyek; az ilyen gyönyörűségek, melyeket legmerészebb fantáziámban sem tudok elképzelni, feltehetően a maximális tisztaságot igénylik. De ebéd után aligha kérhetek egy dézsa meleg vizet, s merőben valószínűtlen, hogy a városban fürdőt találok.

Töprengésem közben csak késve vettem észre, hogy a rádióban abbamaradt a tánczene, és asztaltársaim dermedten hallgatják a bemondót. Összevissza vibráló, zavarodott hang beszélt; a bemondó nyilván nem tudta, gyászolnia kell-e vagy ünnepelnie? A fegyverszünet másnap lép érvénybe, Franciaország egy részét megszállják majd a németek, de hogy pontosan melyik részt szállják meg, azt nem említette. Amikor egy kommentátor vette át a szót, a háziasszony felállt, energikus csuklómozdulattal lekattintotta a rádiót, és kiszaladt a konyhába.

Az első pillanatban arra gondoltam, hogy ez a fegyverszünet remekül jött. Most nyugodtan tölthetem Liliannel a délutánt. A következő másodpercben heves, lélegzetelállító fájdalmat éreztem a Harmadik Köztársaségért.

Mindannyian hallgattunk; a síri csendet csak egy, az ablak előtti rózsafára felkapaszkodott tyúk kotkodácsolása törte meg. A kotkodácsolás egyre elviselhetetlenebbé vált; meggörbült derékkal, az asztalterítőre hajolva hallgattuk, mint valami nagyúr megalázó szitkait: olyan nagyúrét, akinek valamennyien hatalmában vagyunk. A paraszt hirtelen az ablakhoz ugrott, felkapott egy túlérett sárgabarackot és olyan haraggal hajította a tyúkra, hogy a gyümölcs szétfreccsent rajta.

Ebéd után Valyval és Bandival kiültünk a lugasba. Azt ajánlottam: keljünk útra másnap reggel: a Biscaya-öböl kikötőjében talán akad hajó, mellyel átkelhetünk Angliába. Bandi kapott az ötleten. Ugyanakkor megkért: kísérjem be Montauban-ba, elvégre Léon Blum ott tartózkodik.

Havas szeretett nagy emberekkel társalogni, és most sem akarta elmulasztani az alkalmat. Valy azt kérdezte, nem lesz-e késő, ha másnap reggel indulunk; de lehurrogtam aggodalmait. Időközben házigazdánk kétségbeesésében újra kinyitotta a rádiót. Az előbbi izgatott hang nyugalomra intette a lakosságot; hosszan magyarázta, hogy menekülésre, fejetlenségre nincs okuk, majd hozzátette, hogy ez a jó tanács az idegenekre nem vonatkozik: azok hagyják el saját érdekükben Franciaországot, mégpedig minél gyorsabban.

Amikor ezt mondta, felpattant a kerti kapu. Marfa néni és Lilian érkeztek, nyakig porosan a hosszú gyaloglástól.

– Csakhogy itt vannak – örvendezett a kerítőnő, miközben lerogyott az egyik fonott karosszékbe. – Léon azt mondja: Faludy élete veszélyben forog, tüstént induljon.

– Mi az? Maguk már Léon Blummal is összeismerkedtek? – kérdeztem elképedve.

– Ezt nem Léon Blum üzeni, hanem Léon, a szellem – mondta a kerítőnő áhítattal. – Ebéd után elsötétítettük a szobát, és asztalt táncoltattunk. Léon azt mondta: „Faludy élete veszélyben. Azonnal menjen.” Megkérdeztem: hova menjem? Azt is megmondta. Idejegyeztem.

Táskájából gyűrött, rózsaszín selyempapírost kotort elő, melyre rúzzsal jegyezte fel a szellem üzenetét. Bandi kacsintott egyet, és diadalmasan rám mosolygott.

– Perpina – olvasta Marfa néni. – Perpinába kell mennie. Ezt üzeni a szellem.

– Perpignanba, a spanyol határvárosba – javítottam ki, meghökkenve.

– Tudom is én. Sosem hallottam ilyen városról.

– Nos? – kérdezte Bandi, és rám nézett.

– Azonnal indulunk – mondtam és felálltam. – És maguk? – kérdeztem a kerítőnőt, míg szemem sarkával Liliant lestem, aki részvétlen arccal ült a lugas mélyén, és ujjai közt lágy, halványzöld indákat nyomkodott szét. – Jönnek?

– Boldogan. Torkig vagyok ezzel a porfészekkel.

Tíz perc alatt becsomagoltunk, elbúcsúztunk a háziaktól, és már ott bandukoltunk a tikkasztó országúton. Úgy láttam, valamennyien felderültek: a hirtelen elhatározás és azonnali cselekvés felvillanyozott mindnyájunkat. Öt perc múlva szénásszekér ért utol bennünket, de csak hárman fértek fel. Bandi az utolsó nap gyaloglásaitól feltörte a lábát – állandóan ki-befutott a városba –, és így sikerült Liliannel kettesben maradnom. Rövid idő múlva egy másik szekérre szálltunk fel, baszk kocsissal a bakon. A ponyva alatt hanyatt feküdtünk a krumplira, és egymás szájának estünk. Miközben Lilian cafattá harapta ajkamat, arra gondoltam: voltaképpen versen kéne törni a fejemet, melyben elsiratom a Harmadik Köztársaságot. Még szerencse, hogy a bukás körülményei felmentettek kötelességem alól, s így nem csinálhattunk jobbat, mint amire napok óta készültünk. A kocsis háta megnyugtatóan széles volt, és mertem remélni, hogy baszk paraszt létére nem zavar bennünket abban, ami – úgy éreztem – amúgy is lerítt mindkettőnk arcáról. Két kis hátizsákunkat Lilian alá ágyaztam a krumpliba. A rázós kocsin nem volt túlságosan kényelmes, sem igazán kellemes, de mégis stílszerű szórakozásnak tartottam Franciaország bukása idején és reménytelennek tűnő helyzetünkben. Alighanem Lilian is ezt gondolhatta, mert kétszer is elismételtette velem a mutatványt, amíg Montauban piacára értünk.

A nőket Lorsyért menesztettük, míg Bandi eljött velem Fényes Lászlóhoz. Az öreg kint ült a kertben, egy háromlábú tábori széken, az almafa csillag alakú árnyékában. Mellette vizesvödörben egy üveg fehér bor. Keserűsége csak szürkéskék szemének hideg, elszánt fényében látszott. Egyébként mozdulatlanul pipázott – a háttérben méhkasok és egy szomorúfűz – a néki teljesen idegen és mégis hozzáillő környezetben. Magyarországról menekülnie kellett Bécsbe, aztán Pozsonyba, Pozsonyból Párizsba: és most Franciaország is elesett.

Elmondta, hogy már telefonált értünk. A vonatok éjféltől kezdve csak a Toulouse-Sète-Avignon vonaltól délre közlekednek, tehát azonnal induljunk. Mindenképpen el kell jutnunk Angliába; ha maradunk, a németek agyonvernek bennünket. Ezt vegyük tudomásul; hajón, bárkán, tutajon, bárhogy, de Angliába kell jutnunk. Információ szerint Bayonne-ban vagy St. Jean-de-Luzben, Bayonne mellett angol hajók állnak. Utazunk tehát Bayonne-ba; az angolok minden bizonnyal felvesznek bennünket.

Megkértem, hogy tartson velünk. Rideg kézmozdulattal intett le.

– A legrosszabb esetre van egy öreg pisztolyom – mondta. – Eleget hátráltam; jóval többet, mint egy magyar úrhoz illik… Mit bámultok ilyen bután? Nem láttatok még öregembert? De ezt a bort azért megihatjuk.

A bolthajtásos bejáróig kísért bennünket. Karjával apró, bizonytalan mozdulatot tett felém, mintha meg akarna ölelni, de aztán elfordult és dörrenve bevágta mögöttünk a kaput.

 

*

 

Másnap délben megérkeztünk Bayonne-ba. A pályaudvartól katonai oszlopok meneteltek velünk egy irányba a város központja felé, és szemünk láttára futottak szét az első utcasaroknál kétségbeesetten ordítozó altisztjeiket otthagyva faképnél az úttesten. A főtéren legalább tízezer ember ült vagy feküdt a földön. A járdákon és járdák mellett elhagyatott autók álltak. A roppant tömegben mégis egyik ismerőssel találkoztunk a másik után. A kávéházból Franz Werfel jött elénk, és kétségbeesett kézmozdulattal üdvözölt; az egyik vásári bódé előtt Mehring, a német drámaíró feküdt a földön. Elmondta, hogy autója éppen a Loire hídján állt, amikor a híd felett tüzérségi párbaj indult németek és franciák közt; őt halászok segítették le a hídfőről, és azóta gyalog jött.

Elindultunk a kikötő felé. Nem messze az Adour partjától hajóárbocokat pillantottunk meg; az egyik árbocon, nagy örömünkre, svéd zászló lobogott. Néhány lépéssel arrébb rendőr állt elénk és figyelmeztetett: a kikötőbe civilek nem léphetnek be, hajó pedig nem indul. Visszafordultunk a városba, hogy szállást keressünk. A főtéren Lorsy egy párizsi ismerősébe botlottunk: angyali szelídségű, galambősz, rózsaarcú magyar anarchistába, aki húsz esztendeje élt emigrációban. Elmondta: az imént jött St. Jean-de-Luzből, ahol angol hajóra akart szállni. Az angolok csak a saját állampolgáraikat meg a lengyeleket és csehszlovákokat veszik fel. Magyarokat nem. Senkit és semmiképpen.

Lesújtva és tanácstalanul kódorogtunk az utcákon. A lakáskeresést feladtuk, mert a szállodaportások az arcunkba röhögtek. A vendéglők zárva voltak, a zsúfolt kávéházakban nem találtunk helyet. Önkéntelenül visszasétáltunk oda, ahonnét jöttünk, a folyó hídján át a pályaudvar felé. Az állomásépülettel szemközt találtunk egy üres bisztrót. Az ingujjas kocsmáros alaposan végignézett bennünket és batyuinkat, majd kijelentette, hogy csak viandox-szal szolgálhat. A meleg húsleves jólesett: elérzékenyültünk tőle. Mindenki hallgatott, még Bandi is, aki velem szemben ült és szemével dermedten követett valamit. Hátrafordultam. Az ingujjas, kövér kocsmáros kivágott kartonminta segítségével kis vörös horogkereszteket mázolt a falra, ott, ahol a meszelés és a sárga olajfesték összeért. Szemlátomást járatlan volt a falfestésben csakúgy, mint a náci szimbolikában, mert a horogkeresztek kampóját fordítva, az óramutató járásával ellenkező irányban festette.

– Menjünk innét – ajánlottam.

– De hova? – kérdezte Bandi.

– Perpignanba a Földközi-tenger partján. Ott esetleg még kapunk hajót Afrikába.

Ebben a pillanatban akkora mennydörgés csattant, hogy csészéink megremegtek az asztalon. Aztán megeredt a zápor.

– Ostobák vagyunk – mondta Lorsy elgondolkozva. – Már régóta kérdem magamtól, miért akartok mindenáron Londonba menni, ahol lőnek? Portugáliában süt a nap, pompás rózsaszín bor terem, Lisszabonban sok gazdag magyar lakik. Címük a noteszemben. Semleges ország polgárai vagyunk, miért ne kapnánk vízumot egy másik semleges országba? És ha nem tetszik, még mindig továbbmehetünk Amerikába. Egyébként – fordult Bandi felé – Portugália több évszázada Anglia szövetségese.

– Azt hallottam – tűnődött Marfa néni –, hogy Lisszabonban vidám az élet. Nagyon vidám.

– Kivéve annak, aki dolgozik – jegyezte meg Bandi.

– Bátor kis nép – folytatta Lorsy. – Már a tordesillasi szerződés után…

– …megalakult a rendőrség, melyet ma Gestapo a mellényzsebben néven ismernek – fejezte be Havas álnok melankóliával.

– Jámbor, keresztény kormány van Portugáliában – sietett a kerítőnő Ernő segítségére.

– Jámbor, mint Alba herceg és keresztényi, mint az inkvizíció – állapította meg Bandi.

– A te helyedben nem lennék most ilyen finnyás – mondta Lorsy mérgesen.

– De hát tulajdonképpen milyen Portugália? – kérdezte Valy.

– Kakukkfűillata van – vágtam el a vitát.

Amikor elállt a zápor, megkerestük a portugál konzulátust. Piszkos, szűk sikátorban volt a konzulátus épülete; vagy száz méteres sor állt előtte, mely a dómtér sarkán végződött. Kissé csodálkoztunk, hogy Lorsy pompás ötletét ennyien kisajátították. Odaálltunk a sor végére, Lilian pedig – ezúttal halványkék selyemszoknya volt rajta – leült a záportól még gőzölgő járda szélére. A heves, hátulról ránk zúduló napfény úgy égette tarkómat, mintha minden egyes pórusomat egy-egy darázs csípte volna. Néhány perc múlva ismét elsötétült az ég, és lila, havas felhők gomolyogtak elő a háztetők mögül.

– Isten, te fasiszta! – ordította Bandi, ki mindaddig szótlanul állt mellettem, és öklét rázta az ég felé.

A zápor után rendőrök érkeztek, és elkérték a várakozók személyi igazolványait. A franciákat elkergették. – Menjenek haza – mondták. – Magukat nem ütik agyon a németek. Liliant felállították. – Ha fáradt – magyarázták –, feküdjön ki a tengerpartra, Biarritzban.

Lorsy Marfa nénivel beszélgetett, én Bandival; már nem Portugáliáról, ahogy előző éjjel a vonatban Londonról és ottani jövendő életünkről beszélgettünk, hanem jelen körülményeinktől távol eső, elvont problémákról. De nem bírtuk sokáig szusszal: torkunk kiszáradt, és figyelmünk a köröttünk állókra terelődött. Lorsy összeismerkedett egy csontkeretes szemüvegű, zömök férfiúval, akiről kiderült, hogy magyar, bár húsz éve él Franciaországban. Szemüvege mögül óriási bizonytalan krokodilszemmel pislogott, és Ernőnek mindjárt elmondta élete történetét. Előttem egy borbélyszéken dagadt lábú, hófehérre rizsporozott, testes vénasszony ült. Csacsogva mesélte, hogy angol állampolgár, és Lourenço Marquesben lakik. Szívbaja miatt nemigen tud mozogni, lekéste az angol hajókat. Régebben, ha angol polgárnak baja támadt Kína vagy Dél-Amerika valamelyik kikötőjében, megjelent egy angol hadihajó, és jaj volt a városnak, ha az illetőnek akár a haja szála is meggörbült. És most? Ezt a borbélyszéket napi száz frankért kölcsönözte. Szíve nem bírja az izgalmat, bele fog halni… Szivarra gyújtott, és fejét hátravetve, miközben nagy feneke kokett mozgásával jelezte, hogy hozzám beszél, megkérdezte: mit gondolok, ha táviratozhatna Angliába, küldene-e az admiralitás első lordja hajót érte Bayonne-ba.

Félóra múlva, mikor még egy tapodtat sem jutottunk előre, egy szakasz katona érkezett libasorban, feltűzött szuronnyal, nagyon fiatal, piszkosszőke, hüvelykmatyi-őrmesterrel az élen. Mikor észrevette, hogy érkezését általános derültség fogadja, felállt a konzulátus lépcsőjének legmagasabb fokára, és kezével tölcsért formált picike ajka körül:

– Mit vihognak? Majd megmutatom én maguknak, hogy nem vagyok játékkatona! A rendbontókat felkoncoltatom. Fel-kon-col-ta-tom! – visította cérnavékony hangon. – Ha nem tudnák: maguk itt nem kelkáposztáért állnak sorba, hanem az életükért. Az é-le-tü-kért!

Nem láttam, hányan ácsorogtak már ekkor mögöttem: a dómtér sarkánál, két lépéssel hátrább, ahol egy szakállas, pajeszes lengyel zsidó állt fekete kaftánban, derékszögben elfordult a sor. Lárma nem hallatszott, mert senki sem szólt, lökdösődni sem lökdösődtek: mozdulatlanul és szorosan álltunk. Csak a hátam mögötti láthatatlan, vibráló szorongásból, mely fülcimpám körül reszketett, éreztem, hogy nagyon sokan várnak: talán tíz-, talán húsz-, de lehet, hogy ötvenezren. Egész vert hadsereg, mely menekülés közben megtorpant a váratlan akadály előtt.

Szomszédaim lehorgasztott fejjel álltak. Valy szorosan mellém bújt, Lorsy és krokodilszemű ismerőse elhallgattak. Egy pillantást vetettem Lilianre, aki révült mosollyal állt – ő nyilván nem döbbent rá valódi helyzetünkre –, majd én is megfeledkeztem környezetemről, és magamba süppedtem. Amilyen kitűnőnek tartottam Lorsy ötletét néhány órával ezelőtt, olyan lehetetlennek tűnt, hogy valaha is eljussak Portugáliába. Az ácsorgás fölösleges. De a gondolat, hogy elhagyjam a sort, egyenlőnek látszott az öngyilkossággal. Az előző napi ölelkezés Liliannel a krumplisszekéren távolinak tűnt, mint Nagy Sándor vagy Caesar napjai; gyengéden megszorítottam feleségem kezét, és majdnem elsírtam magam attól a gondolattól, hogy hisztériája és veszekedései ellenére is milyen hűséges és önfeláldozó feleségem volt. Aztán abbahagytam az ötletszerű, kusza gondolkodást is, és egyetlen jelenségre összpontosítottam figyelmemet: a macskaköves utca hihetetlen keménységére, melyet cipőmön keresztül éreztem égő talpamon. Három eshetőség van: vagy a bazalt lett keményebb, vagy a talpam puhult meg, vagy mindkettő; testem ványad, a tárgyak megkeményednek ellenem, a föld nem akar tovább tűrni a hátán. Cipőm orrára pillantottam: egykor olyan szép, fekete-fehér félcipőm gyalázatos állapotba került. És nem úgy, mint holmi közönséges cipő, mely elkopik, és a mezőről hazatérő, fáradt és izzadt parasztéhoz hasonlít. Ez a cipő estélyiruhás úriember volt, aki meghempergett a trágyadombon. Cipőm szimbolizálta bukásomat; képletesen és némán figyelmeztet helyzetemre. Cipőm orra alól ugyanis gyenge, cérnavékony, sipító hangot hallottam. E hang merőben új volt. Nyilvánvalóan ilyen rezgésű, ilyen hullámhosszú hangot mindeddig még nem érzékeltem, egyszerűen azért, mert az effajta rezgést az emberi fül normális állapotban nem fogja fel. Csak most, kivételes érzékenységem állapotában hallottam meg. Magam alá néztem, és nagyvégre rájöttem, hogy apró, taposó mozdulatokat teszek bal lábammal, szórakozottan és öntudatlanul. A sűrű tömegben, ahol álltam, igen nehéz volt belelátni az árnyékba magam alá, úgyhogy egyik lábamat a másikra fontam, míg szomszédaimhoz támaszkodtam. A nyomás akkora volt, hogy az ember akár mindkét lábát felemelhette volna, és mégis, bár rezegve, ott állt volna egyhelyben, egyenesen, egy darab fa az örvény közepén. Kis, fekete hangyák futkároztak ide-oda a macskaköveken, ott, ahol, álltam: ezeket tapostam az imént. Síró hangocskájukkal kegyelemért könyörögtek. Államat mellemre nyomtam, hogy jobban lássak magam alá a félhomályba: lehajolni nem tudtam. Öt kis fekete hangya futkározott izgatott hullámvonalban: a hatodikat eltapostam.

Hirtelen öblös, ünnepélyes hang hallatszott. Megfordultam: a szakállas lengyel zsidó beszélt, miközben botjával a levegőt bökdöste. Nagy, fekete bársonykalapjának karimája alól, koromfekete szakálla, bajsza és pajesze hátteréből hosszú, egyenes és tejfehér orra elevenen és mozgékonyan ágaskodott ki, az individualitás a tradicionálisból.

– Nyissák ki a kaput – ordította németül. – Százan, ezren ácsorognak az ön ablaka alatt, konzul úr. Hol van az ön irgalma, hol van az ön embersége, konzul úr, hol rejtegeti becsületét, konzul úr, zárt redőnyök mögött? Avagy Isten parancsai nem érvényesek Portugáliában? Ha így van, bújjon elő, és vágja szemünkbe az igazat! Nyissa ki ablakát, és köpjön le a fejünkre!

A konzulátus kapuja zárva maradt, de a lengyel zsidó szónoklata felvillanyozott bennünket, és egyszeriben véget vetett apátiánknak. A várakozók a konzult kezdték hívni, hangosan követelődztek, hogy bocsássanak bennünket az épületbe, míg mások a diplomaták magatartását kritizálták, ezt a nagyképű, fontoskodó, gőgös és lelketlen társaságot, akik azt képzelik, hogy ők vezetik a világot, és hogy az emberiség holmi magasabb rendű kategóriájába tartoznak, holott hitvány kormányok üresfejű szolgái, akik, miközben reprezentálnak és büntetlenséget élveznek, kémkedéssel és háborúk előkészítésével töltik idejüket. Eközben tolakodni és lökdösődni kezdtünk izgalmunkban, olyannyira, hogy lélegzethez is alig jutottam. A lökdösődésben úgy tűnt, mintha mozognánk, holott egyhelyben topogtunk. Lorsy e helyzetet arra használta föl, hogy valóban előretört, miközben egy-egy női kalapot sodort le könyökével. Rövidesen vagy tizenöt méterre volt előttünk, magasan a többi válla felett, mint az ereklye, melyet a körmenetben visznek a tömeg előtt, ősz fürtjeinek krizantémjaival tarkóján. A nagy lármából kihallatszott a kaftános lengyel zsidó hangja. Szóváltásba keveredett szomszédaival, mert tolakodott.

– Mi? És maguk még azt merik mondani, hogy ugyanolyan veszélyben vannak, mint én? Hallatlan szemtelenség! Tudják, hogy ki vagyok én? Már 1933-ban gúnyverset írtam Hitler ellen a berdicsevi jiddis lapban. Nem hiszik? Itt van, felolvasom.

– Nem kell! Fogja be a pofáját!

– Tudják, mit csinál magukkal Adolf? Munkára küldi az egész társaságot. És mit csinál velem? Kiheréltet – üvöltötte diadalmasan. – De én nem várok addig. Engem nem fognak tréfli késsel kiherélni. De nem ám! Itt van egy jó kóser kés, megcsinálom most mindjárt. Jobb, ha az ember túlesik az ilyesmin.

Iszonyatos kavarodás támadt. Szomszédai kicsavarták kezéből a kést, a hüvelykmatyi-őrmester pedig, aki pisztolyát lóbálva ott termett a helyszínen, de nem tudott a sűrű sorba, a dulakodók közelébe férkőzni, pisztolyával háromszor a levegőbe lőtt, hogy ő is csináljon valamit. Aztán két katonájával elvitette a rúgkapáló, őrjöngő embert.

– Ezzel a botránnyal eljátszottuk szerepünket. Ilyen csürhével a konzul nem áll szóba – mondta elkeseredetten egy németes kiejtésű, pirospozsgás férfi. Ugyanekkor mozgás támadt: a konzulátus erkélyén alacsony, fekete ruhás, nagy fejű fiatalember jelent meg. Domború, méltóságteljes mellkasát feszegette: lába hosszú volt, csak éppen a hasrész hiányzott testéhez; olyannak tűnt, mint két lábon álló, röhögnivaló mellszobor.

– Én vagyok a portugál konzul – mondta, és meghajtotta magát. – Kénytelen voltam váratni önöket. Érintkezésbe kellett lépnem kormányommal. Ennyi vízum kiállítására nem éreztem magamat feljogosítva. Kormányomtól megkaptam az engedélyt. Jöjjenek holnap reggel, és adják le útleveleiket a 240 frank vízumilletékkel együtt. Dolgozni fogunk holnap és holnapután. Holnapután este pedig kiosztjuk az útleveleket. Ne nyugtalankodjanak, és ne türelmetlenkedjenek. Portugália kicsi – folytatta emelt hangon –, de a szíve nagy. Mindenki, kivétel nélkül, meg fogja kapni a vízumot.

– Éljen Portugália! Éljen Salazar! Éljen a konzul úr! – kiáltozták az emberek összevissza.

– Éljen Franciaország! – sipítozta cérnavékony hangon az őrmester.

– Éljen! – ismételte a tömeg. – Énekeljük el a Marseillaise-t!

Pár perc múlva mind szétfutottak, csak néhányan maradtunk az üres utcán, köztünk az angol nő a borbélyszéken. Valy zokogott: valaki rálépett a lábára és magával vitte cipője sarkát. Lorsy széttárt kézzel jött vissza: – Megmenekültünk – mondta ájtatosan.

A dóm előtt a kerítőnő megállt: – Köszönjük meg a Szűzanyának segítségét – ajánlotta. Valy egy csodálatos módon még nyitva lévő cipőboltot pillantott meg a dómmal szemben, és átbotorkált az úttesten. A félhomályos apszis festett üvegablakait néztem, amikor Lilian elkapta derekamat. Összecsókolództunk és megfogadtuk egymásnak, aki először ébred fel az éjjel, felkelti a másikat, és elbújunk valahová a többi elől, édes kettesben.

A nap még sütött. A főtéren a menekülők ezrével ültek a földön, vacsoráztak vagy már aludni feküdtek. Itt nem maradt hely. Továbbsétáltunk a Biarritz felé vezető országúton. Becsöngettünk néhány villába, de sehol sem kaptunk szállást: a legtöbb helyen már az ablakból intettek nemet. Végül egy nagy A-alakú, sárga és elhagyatottnak tűnő házacskához értünk. Berúgtuk a rozsdás kaput, és rajvonalban felálltunk a csukott, barna zsalugáterek előtt. Lorsy vezényszavára, háromszor mélyen meghajoltunk, hogy a magánlaksértésért kiengeszteljük a ház urát avagy a szellemet, aki a házban lakik. Aztán lerogytunk az esővert kerti székekre a vállunkig érő fűben, melyből csak a delfiniumok kétméteres, ametisztkék gyertyái ágaskodtak ki.

Valy, aki büszke volt új cipőjére, felfedező körútra indult. Szállásunkkal szemközt zöldségest talált, a másik utcában fűszerest, úgyhogy két kenyérrel, sajttal, retekkel s egy petróleumlámpával tért vissza. Vacsora után Lorsy elképesztő fürgeséggel felállt, hóna alá csapta Valy üres cipődobozát, és tudtunkra adta: kimegy Biarritzba. Ott nyaral kiadója, meg akarja látogatni. Bandival elkísértük a kapu elé, és megkérdeztük: csakugyan be akarja fejezni Franciaország erődítéseiről szóló művét? Lorsy bevallotta, hogy pénzt akar kérni. – Kiadóm – mondta – a legjobb szállodában lakik. Feleségével együtt éppen vacsoránál találom. Ha így állítok be, borostásan, piszkosan, cipődobozzal a hónom alatt, melyben egyetlen fogkefémet sejti, holott még fogkefém sincs, aligha tagadhatja meg az előleget.

Minthogy a villamos nem közlekedett, a gyér magánautók pedig nem vették figyelembe az integetést, Lorsy egy robogva közeledő autó elé ugrott, és térdre vetette magát az úttesten. Az autó vezetője – szemüveges, mérges arcú amerikai nő – csikorogva fékezett, és szó nélkül felvette.

A villa oldalfala mellett, az eresz alatt kavicsos, sóderes részt fedeztünk fel, ahol nem kellett esőtől tartanunk. Bandival letaroltuk az előkert füvét, és hatalmas kötegekben cipeltük oda derékaljnak. Amikor besötétedett, megérkezett Lorsy húszezer frankkal. Sajnos, vallotta be búsan, ő nem tud szabad ég alatt hálni. Ezért megbeszélte a szemközti zöldségessel, hogy bódéjában, nagy spenótos kosárban fog aludni.

– Csak egyetlen kosár van, kedvesem – fordult Marfa néni felé, és elsietett.

Fejjel a házfalnak, szép sorban egymás mellé feküdtünk: Bandi, én, Valy, a kerítőnő, legvégül Lilian. Mikor feltérdeltem, hogy elfújjam a petróleumlámpát, pillantásom összetalálkozott a táncosnőével. Még hallottam, ahogy a lyukacsos házfalból homok szemelt fülem mellett, finoman, mint a homokórából. A következő másodpercen már aludtam.

Kora hajnalban, ugyanabban a pillanatban ébredtünk mind az öten.

Lorsy óriási spenótoskosárban aludt, összecsavarodva, mint egy óriáskígyó. A mellette álló, még nagyobb spenótoskosár tetején üres borospalack hevert.

– Kelj fel, Ernő.

– Hagyjatok pihenni. De egy dupla feketét, azt hozhatnátok.

– A portugál konzulátusra kell mennünk.

– Fulladjon meg a konzul. Nyugtot akarok.

Bandi nagy nehezen kiráncigálta a spenótból. A konzulátus előtt néhány száz ember aludt az utcán, egyébként mi érkeztünk elsőnek. Egy órával később már ezrével tolongtak mögöttünk. Lorsy krokodilszemű barátja is megjelent, és kijelentette, hogy a maga részéről megunta az ácsorgást. Itt marad Bayonne-ban, ő sosem politizált, majd csak meglesz a németekkel – akik egyébként tegnap vonultak be Bordeaux-ba.

Étlen-szomjan ácsorogtunk késő estig. A sok ezerből alig néhány tucatot engedtek be. Este a krokodilszemű ismét megjelent. Elmondta, hogy tíz százasbankó fejében a hüvelykmatyi-őrmester, aki a konzulátus hátsó kapujánál áll őrt, bárkit beenged az épületbe vízumért. De ne pazaroljuk a pénzünket. Az ezerfrankos sor, mely a hátsó kapu előtt áll, csakhamar elfogy, és akkor a portugál banditák majd ingyen adnak vízumot. A fő, hogy idegeink fel ne mondják a szolgálatot. A németek messze vannak; a legrosszabb esetben is csak négy nap múlva érnek ide. Várjuk meg sorunkat türelemmel. Miután mindezt elmondta, vacsorázni hívta Lorsyt, aki kecses mozdulattal búcsút intett nékünk. Hazavánszorogtunk a kertbe, és lefeküdtünk az eresz alá.

Következő nap délben, amikor még mindig hiába ácsorogtunk a portugál konzulátus előtt, idegeink mégis felmondták a szolgálatot. Elküldtük Lorsyt, menjen át a másik utcába, a hátsó kapuhoz, és vegye meg pénzért a vízumot. Alighogy elment, a konzulátus kapuja megnyílt. A várakozókat százas csoportokban engedték be. Nem volt mit tennünk, útleveleink Lorsynál voltak; hatezer frankot puskáztunk el. Kiültünk a dóm lépcsői elé, és mélységes undorral faltuk fel azt a tíz kiló uborkát, melyet Lilian szerzett a zöldségesnél. Hosszú órák múlva előkerült Lorsy is. Diadalmasan adta tudtunkra, hogy útleveleinket a hatezer frankkal együtt (utolsó pénzünk volt) leadta a konzulátuson. Holnapra meglesz. Bandit, aki még mindig nem fáradt el, és összevissza ugrált a dóm lépcsőjén, elküldtük a pályaudvarra, hogy tudakolja meg a vasutakat Madrid-Salamanca-Lisszabon felé, valamint azt, mikor nyitják a spanyol konzulátust, hogy másnap a portugál vízum megszerzése után a spanyol tranzitért mehessünk. Lorsy időközben utazásunk főbb állomásairól tartott előadást, Burgosról, Salamancáról – az utóbbi kapcsán pedig Miguel de Unamunóról. Bandi két flaska borral tért vissza: egy vendéglős az utcasarkon ingyen osztogatta készletét, nehogy a németeknek kelljen kimérnie. A kikötőben is járt: a rendőrkordon eltűnt, állítólag hajók indulnak Észak-Afrikába. De ez nem érdekelt bennünket. Megittuk a bort, és vártunk. Éjfél felé osztogatni kezdték az útleveleket. Mi is megkaptuk a magunkéit, a vízummal együtt.

Magasan járt a nap, amikor felébredtünk. Ezúttal megmosakodtunk a kútnál, és lesétáltunk a spanyolokhoz. A kis téren, ahol a konzulátus épülete állt, az előző napi, végeláthatatlan tömegbe kerültünk. Egyesek szitkozódtak, mások félájultan hevertek a földön; olyan is akadt, aki a térdét csapkodta, és hisztérikusan röhögött. Felvilágosítottak bennünket, hogy a spanyolok mindenkinek megadják a tranzitot, aki érvényes portugál vízumot tud felmutatni; de vízumainkat a portugál konzul elfelejtette aláírni. Márpedig enélkül nem érvényes.

Amikor meggyőződtünk, hogy mi sem vagyunk kivételek, Lorsy ideges mozdulatot tett, és elfutott a krokodilszemű lakására. Mi pedig néhány száz emberrel együtt elszaladtunk a portugál konzulátusra. Zárva találtuk. A kapun rajzszöggel odaerősített cédula virított:

 

NYÁRI VAKÁCIÓ MIATT ZÁRVA!

SÜRGŐS ÜGYBEN FORDULJON

A BORDEAUX-I PORTUGÁL

KONZULHOZ

 

Lementünk a kikötőbe. Útközben Bandi beszámolt előző napi értesüléseiről. Hajójegyet a vámházban adnak: aki százezer frankot tud fizetni, bemegy a főkapun, és nyomban megkapja a jegyet; még nevét sem kérdezik. Akinek nincs pénze, a vámház mögött, a kerítésnél áll sorba kapucéduláért. Ha kap cédulát, bemehet, és ha igazolni tudja demokrata érdemeit, esetleg kap egy ingyenjegyet. A hajók Casablancába mennek.

A vámház kertjét lándzsa alakú kerítés szegélyezte. A folyótól, ahol a hajók álltak, poros út meg vasúti töltés választotta el. Az út szélén, a hosszú, vagy kétszáz méteres kerítés mellett, hatalmas tömeg várakozott, oly sűrűn, mint egy vásári mutatványos körül. Nem sejthettem, mi történik odabent a kertben, sőt, hogy egyáltalán kert van-e előttünk? Az egyik aranyvégű lándzsa tetején ugyanaz a lengyel zsidó lovagolt, aki három nappal azelőtt ki akarta herélni magát a konzulátusnál. Kaftánja alól lassan csöpögött a vér. De már senki sem törődött vele.

– Én voltam a lengyel sas, akit felnyársaltak! – kiáltotta, amikor Valyt és Liliant megpillantotta. – Most a gall kakas vagyok, és felnyársalom magamat. Kukurikú!

Összenéztünk Havassal, megkértük a nőket, üljenek le a vasúti töltés túloldalára. A kapucédulát majd elintézzük. Aztán odaléptünk a többi mögé. Vagy húszan-huszonöten állhattak előttem: attól tartottam, hogy magát a kerítést sohasem érem el, és inkább a fáradságtól, mint az előrejutás kedvéért, kissé nekitámaszkodtam az előttem állónak. Néhány perc múlva megdöbbenve észleltem, hogy a nehézkedés törvénye itt nem függőleges, hanem vízszintes irányban érvényes: anélkül, hogy akartam volna, úgy hatoltam előre, mint kés a vajban, vagy talán meg pontosabban, mint az a kifeszített acélsodrony, mely lassan átvágja magát a ráhelyezett jégtömbön – ahogy az iskolai fizikaórán láttam utoljára. Talán azért, mert a köröttem állók húsz-harminc évvel idősebbek voltak és bizonnyal sokkal fáradtabbak; úgy éreztem, mintha húsom keménységi foka legalább duplája lenne az övékének. Félóra múlva a kerítéshez értem és térdre rogytam. Lassan rágcsálni kezdtem az arcomba hajló, már kalászos fűszálakat, majd szétnéztem a kertben. Senki nem tartózkodott ott. Tíz perc múlva Havas is megérkezett mellém.

Déltájt karcsú pilótatiszt jelent meg a vámház hátsó kijáratában, és rugalmas, táncos léptekkel közeledett felénk. Görbe, vastag, rövid orra volt, melynek alsó felét mintha bárddal csapták volna le. Cinóbervörös, nagy orrlyukai voltak és nyúlképe; de mielőtt ábrázatát szemügyre vettem volna, ellenállhatatlan erő kényszerített, hogy belenézzek nagy, hegedő sebhelyszerű orrlyukaiba. Kezében kis, zöld blokkot lobogtatott.

– A kapucédulák – sóhajtották köröttem.

A pilótatiszt egész közel jött hozzánk; vagy másfél méterre megállt, még egyszer megemelte a zöld blokkot, és lassan, nyugodtan elsétált előttünk a kerítés egyik végétől a másikig, úgy, hogy a kinyújtott kezek majdnem elérték a blokkot. – Nekem! Nekem, főhadnagy úr! – rimánkodtak néhányan. A legtöbben hallgattak. Hanem a kezét mindenki kinyújtotta. Volt, aki vízszintesen tartotta maga elé, mintha csak kezet akarna szorítani a pilótával; mások a hüvelyk és mutatóujjukat harapófogószerűen szétfeszítették, hogy megragadhassák a kapucédulát; mások fészekszerűen nyújtották előre tenyerüket, mint a kisgyermekek cukorért; mások behúzott könyökkel tartották karjukat csípőjűk mellett, mint a koldusok, voltak, akik szétnyitották mind az öt ujjukat, mint ragadozó madár a karmát, mintha csak magát a főhadnagyot szeretnék elkapni, nem is kabátujjánál, hanem a torkánál.

Mikor a pilóta a sor végéhez ért, megfordult, áttette a zöld blokkot a másik kezébe és visszafelé jött. A kerítés, mely elválasztott tőle, ekkor már elvesztette eredeti értelmét, vagy legalábbis bizonytalanná vált, hogy voltaképpen milyen célt szolgál: ki az, aki a kerítésen belül tartózkodik, és ki az, aki kívül van? Mi vagyunk-e a börtönbe zárt rabok, akik szabadulásért könyörgünk, vagy ő a ketrecbe zárt vadállat, aki tehetetlenül rója eszeveszett sétáját a rács mentén? Mi vagyunk-e őrültek, akiket bolondházi zárkába csuktak, vagy azért tűnünk őrülteknek, mert odatartjuk kezünket egy vadállat elé, hogy leharapja?

Miután kivétel nélkül mindenkinek alaposan szemébe nézett, leült a padra a kert közepén; vagy húsz méterre tőlünk. Maga mellé tette a zöld blokkot, elővette arany cigarettatárcáját, körülményesen rágyújtott, majd olvasni kezdett, mohón, mintha az újság az első betűtől az utolsóig róla szólna. Időközben felpillantott, és végignézett rajtunk, és füstkarikákat eregetett a levegőbe, oly idilli derűvel, mint bonviván a revüszínpadon, amikor madárcsicsergés közepette szerelmese érkezését várja. Egyébként a madarak valóban csicseregtek.

Hirtelen felpattant, a kerítéshez futott, és vagy száz cédulát – ötösével, tízesével – találomra odanyomott néhány embernek. A szerencsétlenek nem örülhettek az ajándéknak: húsz, harminc marok nyúlt feléjük, s ellenállhatatlan erővel tépte ki kezükből a cédulákat, és mivel egyetlen kéz nem bírt száz, kétszáz ujjal, az eredeti tulajdonosnak sosem maradt. A jelenet oly villámgyorsan játszódott le, hogy még szóváltásra sem futotta: a cédulák gazdái elindultak a kapu felé, a kifosztottak pedig türelmesen várakoztak, hátha a következő alkalommal ők osztozhatnak szomszédaik zsákmányán.

Késő estig ácsorogtunk így. Valy időközben két nagy húskonzervet és egy doboz kekszet szerzett. Lilian pedig negyven csomag cigarettadohányt dugott hátizsákomba. Az ételt nem bontottuk fel; úgy döntöttünk, hazamegyünk a kertbe, áthívjuk Lorsyt, és csak akkor fogyasztjuk el. Lorsy azonban még nem volt a kosarában. Szótlanul megvacsoráztunk és lefeküdtünk az eresz mellé.

Azt álmodtam, hogy nyakamba zúdul a vízözön. Egy dombkupac tetején álltam, az áradás már a térdemig ért. Iszonyú mennydörgésre ébredtem. A lábam csakugyan vizes volt, az eresz térden alul már nem oltalmazott. Felemelkedtem a könyökömre, és Lilian felé fordultam. Azután minden villámfénynél újra és újra láttam üveges, nyitott szemét, mely mereven bámult arcomba. Reményvesztetten visszafeküdtem hátizsákomra, ahol egy-két eltévedt, hideg esőcsepp fröcskölte parányi és szúrós részecskéit homlokomra.

Reggel, legnagyobb elképedésemre, Lorsyt nem találtam a bódéban; a spenótoskosárban három üres borospalack hevert. Elindultunk a kikötő felé. Az utcán járók zavarodottan néztek maguk elé és kerülték szememet; úgy tűnt, mintha az egész város kábultan, cél nélkül kódorogna. Azt a következtetést vontam le, hogy a németek már nincsenek messze. A piactéren belebotlottunk Lorsy krokodilszemű ismerősébe.

– Mi az? Lekésték a hajót?

– Miféle hajót?

– A hajót, melyet Lorsy úr szerzett még tegnap. Amivel hajnalban elindult Casablanca felé.

– A gazember – nyögte Marfa néni kétségbeesetten.

– Nem értem – mondtam. – Ernő nem szólt nekünk.

– Tegnap – magyarázta a krokodilszemű – lekísértem Lorsy urat a kikötőbe. Találtunk is mindjárt egy szép, ezertonnás teherhajót. A parton vagy százan ácsorogtak és rimánkodtak a kapitánynak, vegye fel őket. Az meg állt a hajóhídon, a kormánykeréknél, és hallgatta őket. De szólni egy büdös szót se szólt. Időnként leköpött. Olyan messzire mégse tudott köpni, hogy eltaláljon bennünket.

Lorsy úr ekkor felugrott egy cölöpre és szónokolni kezdett. A kapitányhoz beszélt. A francia gloire-ról és a tengerészbecsületről. Olyan ékesen, hogy Antonius is elbújhatott volna mellette a sírbeszédével. Végig azt mondta: tegyük fel, kapitány úr, hogy ebben a pillanatban a németeknek is, a szövetségeseknek is ezer-ezer hajója van. Ha ezzel a hajóval átkel Afrikába, a németeknek kilencszázkilencvenkilenc hajója marad, a szövetségeseknek pedig ezeregy hajója lesz. Ez a hajó két hajót ér. A kapitány végül megszédült Lorsy dumájától. Azt mondta: vizet vesz, befűtteti a hajót – mert be se volt fűtve –, ma reggel ötkor beszállhatnak. Annyi embert enged fel, amennyi a fedélzeten meg a mentőcsónakon – mert egy mentőcsónakja volt csak –, a gépházban, a fedélközben meg az árnyékszéken állva elfér. Bánja is, jöjjön, ami jön, de ő elviszi ezt a dupla hajót Afrikába.

– Én magam – fejezte be a krokodilszemű – nem mertem felszállni. Éjjel azt hallottam a rádióban: a német repülők aknákat dobnak a francia kikötők bejáratába, hogy megakadályozzák a hajók menekülését.

– Itt hagyott minket a halálban – siránkozott Marfa néni. – Csak az úttest túloldalára kellett volna átjönnie, hogy megmentse az életünket. A gazember!

– Inkább lusta, mint gazember – mondta Bandi elgondolkozva. – Át akart szólni értünk tegnap este, de halálos kimerültséget érzett. Ma reggel pedig izgalmában megfeledkezett rólunk. Most ott áll a hajó korlátjánál, önmagát vádolja, és belesír a tengerbe.

– Inkább belerókázik – jegyezte meg Lilian. Heves, éles szél fújt.

– Akár sír, akár rókázik, nincs időnk, hogy jellemét vitassuk – mondtam. – Gyerünk a vámházhoz.

A sok cigarettával valamivel tűrhetőbb volt az ácsorgás, mint előző nap. A pilóta minden órában kijött, és legalább ezerötszáz cédulát osztott ki estig. Reménykedtünk, mert a tömeg szemmel láthatóan fogyott. Amikor azonban alkony felé még mindig nem kaptunk belépőjegyet, otthagytuk a vaskerítést. Elhatároztuk; nem kockáztatjuk meg, hogy még egy éjjelt töltsünk Bayonne-ban: a németek bármelyik pillanatban bevonulhatnak. Elindultunk gyalog a Pireneusok felé, hogy illegálisan átlépjük a spanyol határt. A spanyol börtön még mindig a kisebbik rossz, mintha német kézre kerülünk.

A nők a vasúti töltésen, teherkocsi alatt aludtak. Tanácstalanul álltam; visszaborzadtam a gondolattól, hogy alvó embereket keltsek fel, és segítséget keresve körülnéztem. Az alig két méter magas töltésről a táj olyannak tűnt, mint az asztalra terített térkép. Az Adour, a mellette kanyargó dűlőúttal és a smaragdzöld mezőkkel ott kanyargott előttem a szemhatárt lezáró dűnékig, melyek mögött a tengernek kellett következnie. Messze, talán félúton köztem és a tenger közt, hajó állt. Kéménye mellől vastag, fehér gőzpamacs emelkedett a magasba.

– Dudál! – ujjongott Bandi.

Túl a hajón, a horizont alján a láthatatlan tenger visszfénye ragyogott. Térdem megremegett az izgalomtól. Akkorra megérkezett a hajókürt hangja is.

– Még elérjük! – kiáltottam. – Most dudált először. Fussunk!

A nők kibújtak a tehervagon alól. Ki hátára vette, ki kezébe kapta hátizsákját, és szaladni kezdtünk a pocsolyás úton. Elhagytuk és újra utolértük egymást, bokáig tapostunk a vízbe, térdre estünk, aztán abbahagytuk a futást, és úgy meneteltünk csoportosan, mintha távgyaloglási versenyben vennénk részt. Valy és Lilian fej-fej mellett haladtak, előreszegzett nyakkal, komolyan, mint két szép versenyló; mi ketten Bandival néhány méterrel előbbre jártunk, olykor hátrapillantottunk, majd összeröhögtünk, mert komikusnak találtuk, hogy még ilyen jól tudunk futni, meg azt is, hogy ilyen elszántan, ilyen szemérmetlenül futunk életünk után. Velünk szemközt a már vörös, lemenő napot két, csíptetőként nyíló, fogas szélű, lila viharfelhő kapta be, mint mesebeli sárkány szája a vörös labdát. Ekkor a hajó másodszor is dudált. Hamarost a viharfelhők már úgy tornyosodtak előttünk, mint óriási hegység, maga a Himalája, melyen még át kell ugornunk. Talán fél órát futottunk, talán csak öt percet; időérzékem tökéletesen felmondta a szolgálatot. Már csak ötven méternyire voltunk, amikor a hajó harmadszor is dudált.

Felszaladtunk a lehorgonyzott bárkára, mely hajóállomásnak szolgált. A feljárót ekkorra már bevonták. Fenn a hajóhídon, szakállas kapitány állt, kis, hal alakú pipával a szájában. A pipán oldalt vörös üvegszemek villogtak; a hirtelen támadt szél pedig felkapta az égő pipa szikráit, és úgy szórta őket felénk, mintha egy üstökös csóvájába kerültünk volna.

– Ugorhatunk? – kiáltotta oda Bandi a kapitánynak.

A hajó mintegy másfél méternyire távolodott a parttól. Még szerencse, hogy fedélzete, illetve még korlátja is jóval alacsonyabban feküdt, mint a bárka, amelyen álltunk.

– Szigorú parancsot kaptam – mondta a kapitány, olyan csendesen és barátságosan, mintha egy szalonban, karosszékből szólna át hozzánk, egy másik karosszékben –, hogy mindenkit lelőjek – ezzel pisztolytáskájára csapott –, ha látom, hogy felszáll a hajómra. Ha látom – ismételte, és szabályos, katonás hátraarccal elfordult.

A zápor ugyanabban a pillanatban eredt el, amikor ugrottunk; mihelyt a hajó padlatára zökkentünk, már olyan félelmesen sötét volt, hogy egy ideig vaksin tapogatóztunk a villámok fényénél a fedélzeten összevissza zsúfolt, magas vashordók között. Nem találkoztunk senkivel; mintha ennek a hajónak ördögien parázsló pipájával szájában a kapitány lett volna egyetlen lakója, egy személyben parancsnoka és kormányosa, útban a pokol felé.

Végül ajtónyílást fedeztünk fel; előtte vizes, nehéz vitorlavásznat csapkodott a szél. Koromsetét helyiségbe léptünk, melyben a kórháztermek és a párizsi metró fojtó atmoszférája keveredett.

Valaki mellettem, magyarul lassan számolt:

– Százharminckettedik áldozat… százharmincharmadik áldozat… százharmincnegyedik, -ötödik, százharminchatodik áldozat. Összesen öt új áldozat.

Karonfogtam az illetőt, és az ajtó felé húztam. Tömzsi, félelemtől vacogó, nagy orrú emberke állt előttem, francia katonaruhában, két sor kitüntetéssel.

– Micsoda hülyeségeket beszél maga összevissza?

– Nem sejtettem, hogy magyarok – sunyított. – Rozgonyinak hívnak.

Amikor megmondtam a nevemet, felderült.

– A költő? Nagyszerű! Magának bevallhatom, mitől félek. Ez a hajó levegőbe fog röpülni. Nézze csak – és a záporvert hordókra mutatott –, mi áll rajtuk. Téenté!

– Maga még nem látott hajót, amelyik robbanószert szállít?

– Az utasok délután itt, a hordók tetején melegítették konzervjeiket. Persze nyílt borszeszlángon. Amikor rájuk szóltam, kiröhögtek. És most nézze ezt az anarchista őrültet!

A kapitány közeledett, szikrázó pipával a szájában.

– El fogunk süllyedni, kapitány – mondta Rozgonyi.

A kapitány mosolygott. Duzzadt, lazacszínű, csillogóan fényes ajka volt és vidám, gúnyos tekintete. Kis, fekete szakállát görbe szarvacskává ragasztotta össze a zápor.

– Ha meg vagyon írva, hogy el kell süllyednünk, úgy elsüllyedünk. Tudja-e hány hajó süllyedt el azóta, hogy a föníciaiak kimerészkedtek a tengerre? Gondolja meg: a sok szirt, zátony és vihar Szalamisz, Actium, Lepanto, Trafalgar, Aboukir, a múlt háború meg ez most!

– Nem a süllyedéstől félek, hanem a robbanástól.

– A süllyedés kínos és hosszú operáció. Az ilyen operációhoz a robbanás a legjobb narkotikum. Jobb, mint a kloroform. Csak az evipán ér fel vele. Azonnal hat, nem kell tizennyolcig számolni. Nincs kellemetlen utóhatás. Sem émelygés, sem rossz szájíz, sem ébredés, kedves törzsőrmester!

Valy, Bandi és Marfa néni közben beásták magukat a fedélköz szalmájába. Ember ember mellett feküdt itt, elképesztő összevisszaságban, akár halottak a csatatéren. Lilian eltűnt. Rozgonyi előadta, hogy hajónk Casablancába megy. Jelen pillanatban az Adouron sétálgatunk fel-alá, mert a hajó csak dagály idején és nyugodt időben tud kifutni a tengerre. Apály van, a tenger viharos. És miért járunk fel-alá a folyón? Mert a kapitány attól tart, hogy a németek az éjjel megérkeznek és lefoglalják a Château de Boncourt-t. Ez a hajó neve.

Mind örültünk, hogy Casablancába megyünk. Marfa néni bevallotta, hogy máris megbocsátott Lorsynak az árulásért, és előre örül társaságának a marokkói pálmák alatt. Bandi is ujjongott, mert úgy hírlett, hogy a Reynaud-kormány tagjai valamelyik észak-afrikai francia gyarmatra menekültek, hogy onnan folytassák az ellenállást. Én azt éreztem, hogy legtitkosabb óhajom teljesül, mikor megláthatom Afrikát. A párizsi rostokolásból kaland lett, az emigrációból utazás.

Lefeküdtem a szalmára. Elalvás előtt a hajó nevére gondoltam és gyors mozdulattal felültem. 1789-ben a parasztok felgyújtották a Chamisseau család otthonát, a Boncourt-kastélyt. A kerek, román tornyok nem égtek, ezért lőport helyeztek alájuk, és a levegőbe repítették őket. A várúr gyermekfiával Németországba menekült. A fiúból híres költő lett és porosz katonatiszt. Nem fenekedő reakcionárius, hanem liberális, tudós ember, ki verset írt a Boncourt-kastélyról, és az ég áldását kérte a szántóvetőkre, kik elhúzzák az ekét családja eltűnt kastélya felett. Szép volt tőle; de a Boncourt-kastély neve rossz ómennek számít egy teherhajó oldalán.

Már aludtam, mikor gyengéd simogatás ébresztett.

– Kelj fel – súgta Lilian. – És kövess. Csendesen.

A vitorlavászonnal takart följáróajtó előtt megálltunk.

– Megbarátkoztam a hajó első tisztjével, Étienne-nel – mondta. – Kifogástalan úriember. Nem szabad rosszra gondolnod. Pedig mindig rosszra gondolsz. Rendelkezésemre bocsátotta kabinját, amíg szolgálatban van. Gyere mögöttem, de tapadj a falhoz. Ezek a tengerészek mint a baglyok. A sötétben is látnak.

Követtem Liliant, aki pongyolában és csupa illatszer volt. Szívesebben aludtam volna, de ilyen meghívást nem lehet visszautasítani. Pár nappal azelőtti pásztoróránk a krumpliskocsi tetején nem volt élvezet. Alighanem neki sem, ruhában, a kemény burgonya tetején, a rázós kocsiban. Nem annyira Franciaország bukása, mint az a tudat rontotta a kedvemet, hogy tömegsír felé megyünk. Vidulj fel, útban vagy Afrika felé, biztattam magam. Jobb lesz, mint a krumpliskocsin.

Az első tiszt kabinja ragyogóan tiszta volt. A kis éjjeliszekrényen Buddha-szobor. Az ágyon gyönyörű, vörös takaró. Lilian letette a földre a mosdóba süllyesztett lavórt, vizet öntött bele:

– Mosakodj meg tetőtől talpig.

Egy pillanatig haboztam.

– Napok óta csak borotválkoztál és az arcodat mostad – buzdított. – Nem tudod, milyen piszkos vagy.

A víz valóban kátrányfeketén csillogott bokám körül, miközben Lilian a hátamat mosta. Aztán előrejött.

– Látom, kezdesz felvidulni – állapított a meg. Bereteszelte az ajtót, a kulcslyukba tömte selyemzsebkendőjét, míg én a ráccsal fedett, második kis villanyt is felgyújtottam. Lilian ledobta pongyoláját, és meztelenül megállt előttem.

Végignéztem rajta és repestem az örömtől. Valy nem akarta tudomásul venni, hogy a szép nő ruha nélkül még sokkal szebb. Sohasem mutatta magát meztelenül. Ingét nem vetette le az ágyban, az ablakot mindig gondosan lefüggönyözte, és ha felgyújtottam a lámpát az éjjeliszekrényen, kirántotta a zsinórt a falból. Mikor rátörtem a fürdőszobában, visított és derekára csavarta a törülközőt. A nyárspolgári nevelés eredménye? Veleszületett, természetes álszemérme? Bánja a fene, hogy micsoda. Kétéves házasságunk alatt egyszer sem gyönyörködhettem meztelen szépségében, holott ez volt a legjobb, amit nyújtani tudott volna. Elérkezett a bosszú ideje. Igaz, Liliant láttam már meztelenül a Folies színpadán, de most kettesben vagyunk, és lágyékáról hiányzik a kis, ezüstszínű pajzs, melyet a táncosnők hordtak.

Állva csókolóztunk, olyan vadul, hogy mindketten elestünk a másik támasza nélkül. Aztán letérdeltem az ágy mellé és végigcsókoltam hajától a lábujjáig. Porcelánfehér, makulátlan sima bőrén csúszkált a szám, mint a korcsolya. Combtövénél harapások hegedő nyomai. Úgy látszik, a tánc miatt borotválnia kellett lágyékát, mert szőke haja ott egyenes volt, és nem hosszabb, mint a kisujjam körme – ahogy Párizs óta kisarjadt. Csitri lányok emléke kamaszkoromból. Elragadónak találtam. Amikor combját nyakamba fűzte, odahajoltam és áhítatosan beleszorítottam nyelvemet. Udvarló nyomja így az ajtórésbe a rózsaszín szerelmes levelet. Jó hasonlat, felhasználom valahol. Csak el ne felejtsem!

Odabújtam hozzá az ágyon. A kronométer éjfélt mutatott. Aztán eltűnt a kabin, és egyedül maradtam Liliannel, a vörösbársony takaróval és a cigarettákkal az éjjeliszekrényen.

Egymás szemébe néztünk, és figyeltük, hogyan vezet öléhez. Először csak odaérintette, aztán végighúzta, majd megengedte, hogy éppen csak szétfeszítsem kagylója ajkát, de ne tudjak beljebb csúszni. Milliméterről milliméterre jutottam tovább, olykor visszahúzott, míg ágyékaink lüktetését élveztük. Végül elengedett. Olyan tökéletesen illettünk egymásba, mintha összecsiszoltak volna.

Hogyan háláljam meg ezt a sosem tapasztalt gyönyörűséget? Arábiai utazó könyvében olvastam, hogy a férfi, ha nagyon akarja, vissza tudja tartani magát. Megpróbálom összeszorított fogak nélkül, csak úgy könnyedén. Talán sikerül. Egész éjjel szerzem néki a szüntelen gyönyörűséget, és megelégszem a bravúrral. Ennyit igazán megérdemel. Csókolni kezdtem száját, szemsarkát, belenyaltam fülébe, gyengéden elfordítottam fejét, hogy tarkóját megkóstoljam, végigsimogattam gerincét, külön minden csigolyát, hátulja hűvös félgömbjeit, és tenyerem élét a langyos vágásba nyomtam. De ölében mozdulatlan maradtam, mint a szívgyökér, mely belenőtt, keményen és irgalmatlanul.

Olykor hintáztunk, máskor súlytalanul lebegtünk. Parttalan, langyos folyóban úsztattunk, zuhatagokban sodródtunk, ködök és szivárványok között. Olykor leszegeztem államat, hogy kis mellét és rózsaszín mellbimbóját lássam – két lótuszvirág a messzeségben –, vagy hóna halványkék gödrébe kóstoltam; végighúztam számat válla tükrös hullámán, ahol arcom árnyékával kerültem szembe. Egymáshoz préselt csípőink összezárultak, mint holmi nagy, tengeri kagyló, belsejében nem két, hanem egyetlen összeolvadt lény remegett és rángatódzott. Mintha felborzolt ágyékhajunkban elektromos szikrák sercegtek volna.

Ágyékom sima kígyófej volt, mely Lilian mohos ölébe siklott; cövek, mellyel medencéjét a magasba tudtam emelni. Herém érzéketlen, kerek kődarab, ha tenyérbe vette, diadalmas biliárdgolyó, mikor combja tövéhez koccantottam. De mentől elszántabban és durvábban szeretkeztünk odabent, annál gyengédebben öleltük magunkhoz a másik derekát.

Órákig csüggtünk egymáson.

A gondolat, hogy el kell válnunk, elviselhetetlennek tűnt. Nem szakadtunk el egymástól, és együtt maradtunk akkor is, amikor új alakzatot vettünk fel, hála táncosnői és akrobatikus ügyességének. Amikor közösen elszívtunk egy-egy cigarettát az első tiszt rózsalevél-szopókájú Abdullahjaiból, legfeljebb ha kissé lassítottunk a ritmuson. A cigarettát szájról szájra adtuk, vagy a fáradt füstöt átfújtuk egymás ajka közé, ha éppen szemközt voltunk.

Igyekeztem hű maradni elhatározásomhoz. Ahányszor attól féltem, hogy nem tudom magam visszatartani, elképzeltem, hogy a hajó felrobban, hogy a nácik elfognak, vagy hogy éppen temetnek. Egyszer eszembe jutott, hogy ezt a gyönyörűséget, melynek részese vagyok, szüleim, tanáraim, a lelkész és hatvan nemzedék vissza az időben kéjelgésnek hívja, a test bujaságának, mely megrontja a lelket. De mi a lélek test nélkül? Ha nem látom Liliant, nem érzem szája ízét és teste illatát, ha nem hallom lélegzését, ha bőröm nem tapad az övéhez, merre van halhatatlan lelkem, melyet éppen megrontok? Idáig jutottam, mikor bekövetkezett, amit nem akartam. Nagyon rövid, váratlanul csekély gyönyörűség volt az állandó mámorhoz képest, melyet addig éreztem. Még szerencse, hogy pár pillanat alatt, kifeszített fátylakkal bélelt öle szorításában vágyam újra éledt. Már világos volt köröttünk, bár a hajóban oly csend uralkodott, mintha mindenki aludt volna.

– Öt ötven – állapította meg Lilian hirtelen. – Étienne hatkor fejezi be a szolgálatot. Öltözködnöd kell. Tíz perced maradt.

Végiglocsoltam magam az első tiszt kölnivizével, hogy Valy ne érezze rajtam Lilian erős parfümjét, aztán letérdeltem az ágyhoz, ajkát beleszívtam a számba, átöleltem:

– Köszönöm.

– Én köszönöm – felelte, a francia udvariaskodást parodizáló gesztussal.

Kiszaladtam a kabinból. Azt képzeltem, már kint járunk a nyílt tengeren. A falépcső fokai futottak alattam, mintha mozgólépcső vinne fölfelé. Rezgő, kék égbolt és erős, forró szél fogadott. A hajó ott állt kikötve, ahol előző este felszálltunk. Mögöttem Rozgonyi jött fel, koszorúba csavart köpennyel, teljes menetfelszerelésben:

– Leszállok – mondta. – A hajó egy óra múlva indul, és nem szeretnék a levegőbe röpülni.

– Hagyja már ezt a bárgyúságot.

– Dehogy bárgyúság. Nem hallotta még, hogy az olyan hajóról, mely el fog süllyedni, a kikötőben leszállnak a patkányok. Egész éjjel figyeltem. Ezen a hajón nincs patkány.

– A viszontlátásra!

– A viszontlátásra, de a másvilágon! – kiáltotta szemtelen vigyorgással.

A fedélzet üres volt, de a hajó orrában Valy meg Bandi ült egy hordó dinamit tetején. Fejük fölött, hálóban, három üveg vörösbor hintázott acélsodronyon. Igyekeztem nejemet a szél ellenében megközelíteni, de hiába. – Te disznó – súgta, orrát fintorgatva.

– Figyeljetek ide! – szólt Bandi. – Fontos dologról kell beszélnünk. Szálljunk le a hajóról. Fel fog robbanni.

– Mi az, a hülye Rozgonyi elvette az eszedet?

– Nem is beszéltem vele. De érzem, hogy ez a hajó fel fog robbanni. Nézd az emberek arcát, rájuk van írva a halál. Borostáik kékek, mintha már a koporsóban nőtt volna utána. Dögszaga van mindenkinek. Figyeld meg ezt a társaságot. Itt valamennyien betöltötték földi pályafutásukat. Az egyik azért élt, hogy a németek ellen harcolhasson, a másik nyúlbőrrel kereskedett Amszterdamban. Most nem lehet többé a németek ellen harcolni, sem nyúlbőrrel kereskedni. Életük elvesztette értelmét, következésképpen meg kell halniok. Vagy vedd úgy, hogy ez a tizenhetedik hajó. A statisztika szerint minden tizenhetedik hajónak fel kell robbania. Ez a hajó is fel fog robbanni, ha nem másért, úgy statisztikai okokból. Menjünk innét. Ez a hajó a halálba visz.

– Édes Gyurikám – kérlelt Valy –, ne akarj meghalni ilyen fiatalon! Ne vigyél minket is a halálba.

– Fiatalon hal meg, akit az istenek szeretnek – feleltem szórakozottan, és a hajókötélen hintázó borospalackokat vizsgáltam.

– Nem a miénk – szólalt meg Bandi.

– Ha leszállsz velünk, mindent megbocsátok neked – kérlelt Valy. – Még ezt a három üveg bort is ellopom, pedig soha életemben nem loptam. És tudod, miért lopom el?

– Miért?

– Mert a gazdája úgysem issza meg. Felrobban.

– És hogy állsz összes műveiddel? – kérdezte Havas. – Elkészültek?

– Hallgassatok ide – mondtam. – Ha ennyire biztosak vagytok a dolgotokban, nem ellenkezem. Szedjük a sátorfánkat.

Havas ujjongva rohant el, és egy pillanat múlva Marfa nénivel tért vissza. A kerítőnő haja tele volt szalmával, és kétségbeesetten jajveszékelt:

– Az egész úton olyan okosak, olyan megfontoltak voltak. Most magukat is elővette a hisztéria. Fenn ülünk egy hajón, fél óra múlva indulunk, és mégis vissza akarnak szaladni a halál torkába! Hogy az én kislányom német bakák prédája legyen? Ne kívánjanak ilyesmit tőlem! De – tette hozzá elgondolkozva –, ha akarják, megkérdezhetjük Léont, a szellemet…

– Nincs idő, se asztal – ordította Havas. – Jön vagy nem?

– Nem jövök.

Lerohantam a lépcsőn, és öklömmel kezdtem verni az első tiszt kabinajtaját. Bennről vadállati üvöltés hallatszott. Lilian bújt elő az ajtórésben, mezítláb, kócosan, a gyönyörű vörös ágytakaróval derekán.

– Gyurka, te drága őrült, csillapodj le. Nem érted, hogy némi hálát kell tanúsítanom iránta, amiért ideadta a kabinját? Az út Casablancába öt napig tart. Öt éjjel lesz szolgálatban, és öt éjszakát tölthetünk együtt. Mit akarsz esztelen féltékenységeddel, amikor…

– Hallgass már. Nem féltékenységből jöttem ide. Meg akarom mondani…

– Elég volt ebből – szólalt meg Lilian mögött az első tiszt, ékes francia nyelven és fölényesen. Hatalmas, kövér ember volt, vörös bozóttal mellén és égnek álló, vörös bajusszal. Öklét ütésre készen tartotta. Rózsaszín csíkos, hosszú alsónadrágot hordott, mely pattanásig feszült rajta. Elöl nyitva volt.

– Ez a férjem, Étienne – mondta Lilian, elképesztő nyugalommal. – Okosabban tennéd, ha békén hagynál bennünket, szívecském.

Az első tiszt meghökkent, bűnbánóan meghajtotta magát és bemutatkozott. Én is, mire a vörös óriás visszahátrált az ágy felé.

– Meg akartam mondani neked – folytattam magyarul –, hogy leszállunk. Ez a hajó fel fog robbanni.

– Honnan tudod?

– Érzem. Szállj le velünk.

Lilian szemében gyermekes rémület tükröződött.

– És mi van Marfával? Ő is le akar szállni?

Hebegni kezdtem.

– Ne hazudj nekem!

– Én nem hazudok. Csak kis dolgokban. Nagy dolgokban soha. Marfa néni nem akar leszállni.

– Akkor hagyj a fenébe ezzel a hülyeséggel – kiáltotta, és visszabújt a kabinba.

– Viszontlátásra Casablancában! Ott fogjuk várni magukat a parton, a drága Lorsy úrral együtt – búcsúzkodott a kerítőnő, könnyekkel szemében, amikor felszedtük cókmókjainkat.

Amíg visszabaktattunk a kikötő elejéhez, minden kedvünket elvesztettük. Egyszeriben esztelenségnek tűnt, hogy otthagytuk a hajót. Mire elvánszorogtunk a vámházig, ott már sokszázan ácsorogtak. Leültünk a töltésre, a borosüveget kitettük magunk elé, aztán leheveredtünk. Felbontani a bort lusták voltunk, s fekvés közben lassanként holmi nem is éppen kellemetlen apátia fogott el. Szájtátva bámultam a darazsat, mely hosszan keringett köröttem, majd a bárányfelhők alakját kezdtem vizsgálni. Bandi hasonló állapotban volt. Valy néhány szóval biztatott bennünket, hogy álljunk oda jegyért. Azt feleltem, nincs kedvem; este, ha frissebbek leszünk, talán majd elindulunk a spanyol határ felé.

Valy ekkor felugrott és leszaladt a vámházhoz. Tíz perc múlva visszajött, három jeggyel. A jegyek egy Cap Figalo nevű hajóra szóltak, melynek délben kellett indulnia Casablancába. Sietség nélkül megittuk a bort, és visszafeküdtünk a töltésre, hátizsákjainkkal fejünk alatt. Eszembe jutott, hogy alighanem ez az utolsó napom Európában. Húszegynéhány éves viszonyunk emlékét is fel kellene idéznem, a legapróbb részletekig. De ezt a feladatot későbbre kell halasztanom.

Amikor déltájt lementünk a hajóhoz, már több ezren várakoztak. A legtöbbnek nem volt jegye; a hajóhídon kétoldalt négy-négy katona állt, feltűzött szuronnyal, és a kapitány beszélőtölcsérrel többször figyelmeztette a várakozókat, hogy a potyautasokat és a tolakodókat puskatussal verik vissza. Már megkezdődött a beszállás, amikor egy fiatal férfi és egy nő borult Bandi nyakába. A férfinak nagy, görgő, hipnotikus szeme volt, fanatikus, fehér, kemény homloka, és noha roppant fáradtnak tűnt, olyan zömöken és feldönthetetlenül állt a sokaság közepén, mint a tóba vert cölöp. Bandi még Magyarországról, a földalatti mozgalomból ismerte; Párizsban is sokszor találkoztak, egy Rajk László nevű, harmadik barátjukkal együtt, akit felületesen magam is ismertem, és aki résztvett a spanyol háborúban. Kelemenék pár perccel azelőtt érkeztek, teherautón, vasúton, tankon és halászbárkán. Miközben Kelemen Zoli röviden elmondta útjukat, és megkérdezte Bandit, mint lehet erre a hajóra feljutni, felesége, egy csinos, fekete fiatalasszony, kin az utolsó napok izgalmainak nyoma sem látszott, a hátizsákon ült, és oly flegmával szívta cigarettáját, mintha sétahajózni indulnánk Capriba.

Bandi elmondta, hogy mintegy háromszáz embernek van jegye. Ha a katonai készültséget nézi, attól kell tartania, hogy annyian is fognak felszállni.

– Pontosabban háromszázketten – mondta Kelemen Zoli. Ezzel megfogta a hátizsákjait, és egy nagy lendülettel átdobta őket a hajóra, majd otthagyott bennünket. Tíz perc múlva már a fedélzetről integetett feleségének. Mi hárman összeszíjaztuk magunkat, hogy a tolongásban szét ne válasszanak. Közben Kelemen kétségbeesetten hívta a feleségét, és lekiabált a katonáknak; engedjék fel, nála a jegye; de azok rá se hederítettek, és Éva meg se kísérelte a feljutást, hanem szomorkás mosollyal sétálgatott a hajó alatt, mintha nyári útra egyedül induló férje búcsúztatására jött volna ki. A hajó másodkapitánya ekkor odalépett Zolihoz, és félszegen bevallotta: megesett rajtuk a szíve. A feleségét fel fogja hozatni, és mindjárt elrejti a szénraktárba: bújjon oda ő is, mert indulás előtt még egyszer ellenőrzik az utasokat.

Hat óra tájt a hajó elhagyta a partot, de kifutás előtt meg kellett fordulnia. Pedig jóval hosszabbnak tűnt, mint az Adour szélessége. A manőver sokáig tartott: Bandi és egy holland gyémántkereskedő közt álltam, a korlátnak támaszkodva figyeltem a kormányos próbálkozásait. Amikor a műveletet már hatodszor kísérelte, hirtelen síri csönd támadt a fedélzeten; mindenki a magasba nézett. Vagy háromszáz lépésnyire tőlünk, a városháza tornyán feltűnt a horogkeresztes zászló.

– Végünk van – mondta Bandi.

– Nyugodjék meg – felelte a gyémántkereskedő –, még nincs baj. Az utóbbi hetekben kitanultam a német megszállás technikáját. A náci hadseregnek az a mániája, ha valahová megérkezik, hogy mielőbb felhúzza a zászlót.

– Minden hadseregnek ez a mániája – mondtam.

– Igen ám. De a németek úgy csinálják, hogy előreküldenek egy autót, két tiszttel és néhány állig fegyverzett katonával. Meg a zászlóval. Bemennek a városházára, megüzenik a polgármesternek, hogy megérkeztek. A bakák felhúzzák a zászlót, a tisztek pedig leülnek sörözni. Néhány óra múlva megérkeznek az előőrsök a város szélére, végigkutatják az utcákat, aztán jön a zöm, mely elfoglalja a várost. Néhány óra múlva befutnak a különböző technikai alakulatok, újabb néhány óra múlva a civilek, átveszik a víz- és gázműveket, a pályaudvart és a kikötőt. Ebben a pillanatban ott tartunk, hogy a bakák felhúzták a zászlót, és a tisztek leültek sörözni.

A következő percben megfordult a hajó.

A folyó kijáratának két oldalát szirtek szegélyezték. A nyílt tenger a hajó orra előtt sötétszürke, fekete élű hullámaival mozgalmas volt, de már nem viharos: mégis úgy tűnt, mintha a tenger szintje, kétoldalt a hajó orra előtt, jóval magasabbra emelkednék, mint a fedélzet, melyen álltunk, és hamarosan a Cap Figalónak a hullámokra kell felszaladnia, mint egy eléje tornyosuló, nagy fogaskerékre. Ebben az irányban, a láthatár szélén ólomszürke felhők lógtak, mintha fordult volna az idő: közvetlenül a víz színe fölött, a lebukott nap helyén hosszú, keskeny sáv felhőcsík húzódott, olyan sárgán, mint egy régi elefántcsont.

– Ott – mutatta Bandi.

A sziklák közt, közvetlenül előttünk, egy hajó fara állt ki a vízből. Fehéren és ünnepélyesen, mint egy félkör alakú erkélyterasz a múlt századból, amilyenek osztrák fürdőhelyek nagyszállói elé épültek, szép kilátással a hegyekre, és ahol állandó szél libegteti a fehér asztalterítőket. A hajó fara mögül hiányzott a folytatás: a robbanás nyilvánvalóan leszakította a hajó testéről, földobta a magasba, és amikor leesett, beszorult a szirtek közé. Fehér, barátságos és harmonikus domborulatához elgörbült kormánylapátjának egy darabja simult, mint a férfikéz, ha nő combját simogatja. Az erkély párkányának közepén szabályos, fekete betűk hirdették a hajó nevét:

 

CHÂTEAU DE BONCOURT

 

Ahogy a korlátra hajoltam, és a tajtékos vízbe néztem, az a rögeszmém támadt, hogy az áldozatok ott állnak alattam a tengerfenéken, mint szereplők a színdarab végén, a függöny előtt. A kapitány fölényes diadallal mosolygott, mint egy trapézművész a varietében, a nagy mutatvány után. Alighanem tapsra várt, amiért hajójával együtt ily önfeláldozóan takarította el utunkból az aknát. Lazacszínű, fényes ajkai közt most is ott tartotta hal formájú, vörös üvegszemű pipáját, de szikrák helyett légbuborékokat eregetett. Étienne mester valamivel hátrább állt, és iszonyú bicepszét fitogtatva megadóan tűrte, hogy az élők fölényével hajoljak sírjában is még korallágszerűen ágaskodó, vörheny bajsza fölé. Távolabb Marfa néni ült egy polip hátán. Haja tele volt paraj- és sóskalevéllel, csigákkal, borbolyával és tengeri moszattal. Fekete táskáját az ötvenezer frankkal szorosan magához ölelte, és azon tűnődött, hogy ezt a pénzt most Lorsy helyett a halakkal kell megosztani.

Megrezzentem, amikor Bandi megfogta a vállamat.

– Nézd – mondta –, spanyol vizeken járunk.

Abba az irányba mutatott, ahol a francia part éjsötét sávja után San Sebastian lámpái ragyogtak az éjszakában.

Ötnapos utazás és éhezés után érkeztünk meg a casablancai kikötőbe. Itt átszállítottak valamennyiünket a Canada nevű kórházhajóra, ahol egy hetet töltöttünk szigorú orvosi felügyelet és gondos ápolás mellett. Végül még egyszer dezinficiáltak valamennyiünket – a Cap Figalo többszáz utasát, többnyire belga, holland menekülteket, nem-francia önkénteseket, akik a háborúban szolgáltak, és néhány németet meg magyart – és elszállítottak a Casablanca mellett fekvő Áin Sok-i koncentrációs tábor mocskos istállóiba. A tábort érkezésünkkor üresen találtuk. A barakkok ajtaján spanyol köztársaságiak névsora fogadott, katonai rangjukkal és a colera szóval zárójelben nevük mögött, kereszttel és elhalálozásuk dátumával. A legkésőbbi dátum nem volt több, mint kéthetes.

A negyvenfokos melegben nem maradhattunk kint a tábor homokjában. Így elhelyezkedtünk a barakkban, öten magyarok – a Kelemen házaspár, Bandi, Valy meg én – egy kettős lóállásban, a törekes szalmán. Megérkezésünkkor nevünket senki fel nem jegyezte, se nem szólt hozzánk. A kórházhajó matrózaitól már hallottuk, hogy Nogues tábornok, Marokkó kormányzója, Pétainhez csatlakozott, és Paul Reynaud kormányának tagjait, kik ideérkeztek, hogy folytassák az ellenállást a németek ellen, letartóztatta és visszaküldte Franciaországba. Így nem sok reményt táplálhattunk, hogy a táborból elevenen kerülünk ki.

Nem kis meglepetésünkre este trombitaszó hangzott. Sorba kellett állni a fal mellett egy alacsony nyílásnál, ahol két fekete kéz nagy alumíniumtálcákat tolt be. Vacsorára gyümölcsleves volt, articsóka, bifsztek kétféle főzelékkel és salátával, sajt, sütemény, hozzá egy flaska vörösbor és egy üveg szódavíz. Mindez oly groteszknek tűnt, hogy néhányan hisztérikus nevetőgörcsöt kaptak. Ugyanez ismétlődött meg reggel, délben és este. Csak jóval később fejtettük meg a rejtélyt. A gyarmati kormányzat nem mutatkozott hajlandónak élelmezésünkre, így e feladatot a marokkói szultán, V. Mohamed vállalta el. Ő nem rajongott a francia fasisztákért.

Másnap szürkületkor Kelemen Zoli felderítő körútra indult a táborban. Mikor éjfélre sem tért vissza, mind a négyen kiültünk a barakk elé. Már attól tartottunk, hogy lelőtték, amikor megjelent. A belga mérnök, akit a hajóról ismert, alkony táján a tábor hátsó falához kísérte. A fal ott alig volt embermagas. A dűlőúton ócska autóbusz állt. Arab vezetője azt ajánlotta, hogy beviszi őket Casablancába, és éjfél után visszahozza megint. Az öregebbjét át is segítette a falon. Zoltán azt hitte, álmodik. Néhány frankért az arab vagy harmincukat begördítette a Boulevard des Quatres Zouaves-ra, a város egyik elegáns kávéházába. Útközben elmondta, hogy a franciák nem akarnak megölni bennünket. Pénzt akarnak, de tudják, hogy a legtöbben nem rendelkezünk jelentős összeggel. Ezért nézik el, hogy esténként a tábor lakóit beviszi a városba, ahol összeköttetéseket szerezhetnek. Egyúttal óva intette őket, nehogy kimaradjanak. Tartózkodási engedély nélkül hiába akarnak szállodai szobát kivenni, és a rendőrség a tábornál komiszabb helyre viszi őket.

A kávéházban a belgák és a hollandok rögtön sorba álltak a telefonok előtt, hogy konzulátusaikat felhívják. Kelemen, miután a magyar konzultól aligha várhattunk segítséget, meg se nézte, hogy van-e ilyen a városban, hanem a telefonkönyvben magyar neveket keresett. Elsőnek egy Fekete nevű gyógyszerészt talált, majd Glück divatáru-nagykereskedőt. Miután egyikük sem tartózkodott odahaza, levelet írt mindkettőjüknek. Elmondta, hogy a táborban öten vagyunk magyarok, köztük Faludy György, a jeles költő. Segítségüket kérte, másként itt pusztulunk. A kávéház – tette hozzá – ragyogó békebeli üzem, ahol abszinttől a whiskyig minden kapható. Mutatóban néhány doboz egyiptomi cigarettát hozott magával. Ezeket mindjárt ki is osztotta.

Másnap először láttuk az idegenlégiós őrmestert a barakkba jönni. Néhány holland társunk nevét olvasta fel céduláról, és elvitte őket magával. Három nap múlva jött ötünkért. A kapu melletti őrházban civilruhás tisztviselő tartózkodási engedélyt pecsételt útleveleinkbe. A tábor előtt két taxi állt, és a magas, melankolikus patikus, Fekete, meg Glück, a mosolygós, köpcös nagykereskedő. Köszönetünket elhárították. Újvári küldte őket. Ő fizette a hatóságot. Újvári szerez majd lakást, és öltöztet fel bennünket. Amikor munkalehetőségek iránt érdeklődtünk, elmagyarázták, hogy a gyarmati hatóságok nem tűrik. Fehér ember nem dolgozhat: ez az arabok privilégiuma. Miből élünk meg? Újvári gondoskodik rólunk. Akkora tisztelettel beszéltek Újváriról, mint holmi nagy és félelmes intézményről. Csak az út végén árulták el, hogy Újvári húsz évvel ezelőtt menekült Magyarországról, ahol jelentős szerepet játszott a proletárdiktatúrában. Jelenleg Marokkó egyik leggazdagabb gyárosa.

Arra kértük őket, hogy egy olcsó szálloda előtt tegyenek le bennünket. Minthogy alig volt már pénzünk, ötünknek egy szobát vettünk ki, amin az arab portás cseppet sem csodálkozott. Megmosakodtunk, aztán szívesen indultunk volna sétálni, de Bandi nadrágja még a hajón lerohadt róla, úgyhogy rózsaszín csíkos pizsamanadrágban és szakadt, babos ingben jött ki a táborból. Félóra múlva Éva és Valy számára egy-egy hatalmas rózsacsokor érkezett. Bandinak fűzöld kabát, citromsárga nadrággal. Kelemenék, akik szolidaritásból maradtak velünk a szobán, sétára indultak.

– Vajon mi tehet Lorsyval? – tűnődött Bandi, miközben nadrágját húzta a tükör előtt.

– Hallani sem akarok arról a gazemberről – szólalt meg Valy, aki az ajkát festette.

– Megbocsátottam neki – jelentette ki Havas nagylelkűen. – És te, Gyurka?

– Én is.

A szállodából kimenet, a forgóajtónál Lorsyba botlottunk, aki éppen befelé igyekezett. Csodálatos szabású fekete ruhát viselt, hatalmas mellkasán habkönnyű selyeming dagadt, nyakkendőjén finom művű aranytű csillogott. Amikor megpillantott, lekapta szemüvegét az orráról, és elragadtatott mosollyal széles ölelésre tárta a karját.

– Solamen miseris socios habuisse malorum.^*

– Semmi idézgetés és semmi rohadt szentimentalizmus, te sötét, lelketlen, cinikus gazember – üvöltötte Havas, és nekirohant, úgyhogy Lorsy hátrált a házfalig.

– Igazad van, drága Bandikám. Lelketlen, rohadt vénember vagyok. Az is igaz – tette hozzá –, hogy Bayonne-ban, az utolsó estén, a krokodilszeműnél többet ittam a kelleténél. Két flaska bort küldött nektek, de bevallom, útközben kiszippantottam az egyiket, és szégyelltem eljönni hozzátok. A másodikat is kinyitottam, de csak egy kortyot ittam belőle. Isten úgy segéljen, csak egy kortyot, azt is bánatomban, Franciaország bukása miatt. Gondoltam, reggel szólok nektek, bár úgyis értesültetek, hogy nemcsak ez a hajó indul. Hajnalban kábult voltam… Egyébként is, hitvány sajkára kerültem, háromszáznyolcvan tonnás lélekvesztőre, ötszáz utassal. És micsoda bandával! Amikor mosakodtam, ellopták egyetlen ingemet. Ing nélkül érkeztem meg. Gratulálhattok magatoknak, hogy nem abban a büdös tojásosládában kellett átkelnetek.

– Mellébeszélés, alattomos mellébeszélés – kiáltotta Havas, és pofonra emelte a karját.

– Persze, hogy mellébeszélés – vallotta be Lorsy, és hétrét görnyedt. – Nagyon félek, Bandikám, a pofontól, de alázattal fogadom. Ne egyet adj, hanem húszat, harmincat. Megérdemlem. Itt az utcán. Lelketlen, bitang vénember vagyok. Cserbenhagytalak benneteket. A családomat is. Feleségem, neveletlen két kicsiny gyerekem Genfben él, már egy éve nem írtam nekik. Sem nyolcvanéves anyámnak Magyarországra. Lusta vagyok és disznó vagyok és aljas vagyok és…

Szeméből csorogtak a könnyek hegyes, ragyogó lakkcipője orrára.

– Még abban is megakadályoztál, hogy pofozzalak – összegezte Bandi keserűen, és leeresztette a karját.

– Marfa nénit és a lányát hol hagytátok?

– A tenger fenekén.

Fél óra múlva két, fehér baldachinnal takart bérkocsi kanyargott velünk a domboldal szerpentinjein. A baldachin négy sarkában és a lovak nyakán csengettyűk csilingeltek. Noha öltözetünk sehogyan sem illett az Anga Hotel eleganciájához, a pincérek majd hanyatt estek Lorsy előtt.

A nap elé nagy esőfelhő tornyosult, s bár az alkonyat még messze volt, az óceán ugyanolyan színekben játszott, mint amikor a bayonne-i kikötőt elhagytuk.

– Hadd temessék el a halottak az ő halottaikat – mondta Lorsy, miután szorosra csomózta nyakán az asztalkendőt, és egy pillantást vetett a tengerre. – Ezt a koktélt pedig ürítsük az ő emlékezetükre. Szégyenkezésünket, hogy élve maradtunk, enyhítse a felismerés, kedves barátaim, hogy száz év múlva tökéletesen mindegy lesz, milyen sorrendben haltunk meg. Jusson továbbá eszükbe, hogy mi is elpusztulhattunk volna, és ez esetben ők ugyanilyen örvendetes körülmények közt ülnék a mi emlékezetünket… Hogyne, hozzon még egy Manhattant valamennyiünknek.

– Az utóbbi napokban, amíg e szállodában laktam, sokat gondoltam a kedves Marfára. Nagysága már akkor a maga teljességében kibontakozott előttem, noha még nem tudtam, hogy eltávozott az élők sorából. Monsieur Durand, a konyhamester juttatta őt eszembe, amikor az ételek titkairól beszélgettem vele. Monsieur Durand Savarin tanítványa, de ízlésével és tudásával, úgy látom, mesterén is túltesz. Elmondta, hogy az ételek ízét elkészítési módjuk és ezer más körülmény határozza meg, sokkal inkább, mint a bennük lévő nyersanyagok. Így például, ha a babot szalonnával s egy kevés habart liszttel felteszi a tűzre, és két órát főzi, csirizes zsírszagú masszát kap, melyet babfőzeléknek neveznek. Ha ugyanezt a babot, ugyanezekkel az ingredienciákkal két óra helyett huszonnégy óráig főzi jól lefedett fazékban, lassú tűzön, úgyhogy a forrást csak apró buborékok jelzik, csodálatos étel kerül elő, melyben minden egyes szem megőrizte a frissen fejtett babszemek lágyságát, a babvirág illatát, míg a füstölt szalonna aromája úgy libeg fölötte, mint kékes füst egy XIII. századbeli gót kandalló kürtőjében.

Elragadtatva hallgattam Lorsy kulináris előadását, bár arra kellett gondolnom, jobb lenne arról beszélnünk, miből öltözködött ki, milyen pénzből vendégel meg bennünket, miből fogunk holnap megélni, és hogyan menekülünk ebből az országból, ahol Pétain hatóságai előbb-utóbb letartóztatnak bennünket, ha ugyan nem a Gestapo fog el? De az öröm, hogy megmenekültem Európából, hogy élek, a viszontlátás, a szálloda és a tenger szépsége annyira megkapott, hogy lehunytam szemem és mosolyogva hallgattam Lorsyt.

– …a legbonyolultabb és igazán felelősségteljes feladatnak Monsieur Durand az ételek és italok helyes párosítását tekinti. Szerinte minden egyes ételnek csupán egyetlenegy borfajta felel meg. Disznósülthöz Chablis, füstölt disznóoldalashoz tokaji, disznókarajhoz Liebfrauenmilch. Némelyik borhoz, mint például a bearni rosékhez és a chilei rizlinghez nincs megfelelő étel, míg az angolnához és a pirított borjúmájhoz nincs megfelelő bor. Durand úr ezt azzal magyarázta, hogy valamelyik barbár indián törzs még az inkák előtti időben kipusztította azt az állatfajtát, melynek húsához Isten a chilei rizlinget teremtette, míg azok a dombok, melyeken az angolnához illő bor termett, minden valószínűség szerint az Atlantiszon voltak. Amiért ő oly remek nedűket, mint amilyen például a St. Aubry rosé, nem tart pincéjében, ahogy angolnát sem hozat a konyhára, minthogy az egyikhez nem tudna ételt, a másikhoz italt felszolgálni. Mivel vendégei e titokban járatlanok, ő sugalmazza, melyik ételhez milyen bort válasszanak; különleges ízléstelen alkalmatlankodókat pedig kiutál a szállodából.

– Amikor Monsieur Durand szavait hallgattam, folyton szegény Marfa járt az eszemben. Mert ha Savarin mester e jeles tanítványa ételek és borok párosításával ekkora megbecsülést szerzett magának, mit szóljak Marfa asszonyhoz, aki férfiak és nők jóval több lélektani tudást és társadalmi ismeretet, fantáziát és elmélyülést igénylő párosításával…

Lorsy hirtelen felszisszent és elhallgatott: Bandi teljes erővel bokán rúgta az asztal alatt. Szerencsére a pincér éppen homár à la mayonnaise-t szolgált fel, úgyhogy barátunk hátrább tolta a székét, és a lábát maga alá húzta. Arcán elszántság tükröződött: minden áldozatra kész volt, hogy gyászbeszédét megtarthassa.

– Amikor alig két héttel ezelőtt Montauban utcáit róttuk kettesben, a megboldogult bőséges élettapasztalata egy töredékét átadta nekem. Szavait áhítattal követtem, mintha csak a reneszánsz legjelesebb kurtizánjai, a Puttana Errante avagy Tullia d Aragon papírra sajnos nem vetett memoárjait olvastam volna. Úgy hiszem, szent kötelességem, hogy a drága Marfa hagyatékát, természetesen kellő diszkrécióval és egyes kiszólásai megcenzúrázásával az utókor tudomására hozzam. Valamelyik könyvemben ezt szándékszom tenni, ha ugyan marad elég időm az életben…

– Biztosítalak, hogy nem marad – vágott közbe Bandi gonosz vigyorgással.

– Nem akarlak benneteket untatni, vagy őszintébben szólva, túlságosan felizgatni Marfa asszony élete történetével vagy filozófiája egyes tételeivel. Csak éppen futva említem, hogy nőket és férfiakat bizonyos ételekhez és italokhoz hasonlított, illetve azok kölcsönhatásával vetett össze. Így például megemlítette, hogy a nehéz borokat lassan kortyogva, aromájukat szaglászva, lehetőleg estétől hajnalig kell fogyasztani, mint egyes nőket, illetve férfiakat. A sört viszont legjobb egy hajtásra meginni, mint ahogy az emberek egy fajtája csak a sebtébenvaló párzásra alkalmas. Bizonyos nőket viszont a salátákkal és hors d oeuvre-ökkel vetett össze. Az ilyen nők varázsa egyedül feltálalásuk módjától függ.

– Elmondok néhányat a sok kategóriából, melyekbe Marfa asszony a férfiakat oly szellemesen beosztotta. Ezekbe tartoznak a hímverebekhez hasonlíthatóak, kik pillanatnyi, elsietett lökdösődés után tollaikat rázzák és elrepülnek, mintha soha a hely színén nem lettek volna. Másokat Marfa a selyemlepkék fajtájába sorolt. Az ilyenek a véget nem érő, halálos összeragadásért rajonganak. Másokat házinyulaknak hívott, amiért az élet legfőbb örömének diszkréció és diszkrimináció nélkül áldoznak, és partnerükre úgyszólván rá sem néznek. Beszámolt arról a férfitípusról, mely elhanyagolja az erotikus szempontokat, és a nőt társadalmi létrának tekinti, amikor felkapaszkodik reá. Vagy a környezetbolondokat jellemezte, kik damasztfüggönyök és selyempárnák közt, nagy tükrökkel oldalt és a mennyezeten tudnak istenigazából párosodni, avagy éppen ellenkezőleg, köves, meredek domboldalakat részesítenek előnyben, mentől közelebb a forgalmas ösvényekhez. Egyik ezt mazochizmusból teszi, mert kényelmetlen: a másik szadizmusból, hogy hölgye fenekét csalánban meghempergethesse. Akadnak továbbá exhibicionisták is, kik várva várják a turisták és a rendőrök közeledtét, de igazi csemegének egy lányiskola megjelenését tekintik, a copfos csitriket kísérő apácákkal.

– De hagyom mindezt, és inkább Marfa asszony látásmódjának finomságát illusztrálom. A kerítésről társalkodott velem: így került szóba a női mellbimbók szerepe. Lelki érzékenysége segítségével Marfa asszony mindig kiszámította, hogy egy-egy kliense milyen mellbimbójú nőkre áhítozik. Szerinte a magas értelmi képességű és éppen ezért nagyfokú érzékiséggel megáldott férfiak kis, hegyes és mentől pasztellrózsaszínebb mellbimbójú nőket kívánnak. Közepesebb intellektusú, de buja és testesebb férfiak barna mellbimbók után szaladnak, míg azok, kik árvagyerekként nőttek fel, avagy bánatos özvegységben sínylődnek, nagy, sötétvörös mellbimbók árnyékában szeretnek megpihenni. A valódi kanok viszont mindezt alig veszik észre.

– Nem veszik észre, de tudatuk alatt ez a női testrész sokat számít. Az asszony mellbimbója ugyanis olyan, mint a vasúti kocsi ütközője. Ha vonat után szaladsz, az ütközőt látod magad előtt. Ha erre vagy arra a szeretőjére gondol a férfi, úgy – legalább tudata alatt – a nő melle és mellbimbója jelenik meg lelki szeme előtt. Marfa asszony ráébredt, miközben a férfi és nő viszonyát elemezte, hogy a kerítőnő számára a nő mellbimbója az egyetlen fix pont, melyre működését építheti. Da moi pu sztó kai kinészó tén gén, adj egy fix pontot, és kibillentem helyéről a földet, hogy Archimédész szavait használjam. Így Marfa asszony a mellbimbók szerint nem a nőket, hanem a férfiakat tudta kategorizálni – mármint, hogy milyen mellbimbójú nőket kívánnak. Marfa boldog mosollyal magyarázta ezt. Rájött, csak éppen a gombot kell kiválasztania, és megvan a hozzá tartozó kabát, illetve nő. Ily realizmussal és a realizmust koronázó fantáziájával aztán nagy sikerrel űzte, mondhatnám egyetemi színvonalon, a kerítés mesterségét.

– Hagyd abba a disznókodást – szólt rá Bandi. – Méltóztass a tárgyra térni. Mondjad el nekünk, hogyan kerültél ide Bayonne-ból.

Ezzel a mögöttünk álló pincérhez fordult:

– Hozzon Lorsy úrnak egy tripla feketét.

Lorsy egy hajtásra lehörpintette a kávét, és zsebkendőjével gondosan megtörölte kissé könnyes, kipirosodott szemsarkát.

– Igazad van, Bandikám – mondta. – A női mellbimbók tömkelegében utat vesztettem, mint Háfiz a rózsalugasban. Hadd emlékeztesselek azonban néhány enyhítő körülményemre. Egyebek közt arra, hogy e téren is csakúgy, mint sok másban, Pantagruel királyfi társaságához hasonlítok, kik folyton-folyvást beszélnek a szerelem mesterségéről, de sohasem gyakorolják azt. És hogy milyen konyakot igyunk? Courvoisier-t, magától értetődően, Napóleon konyakját. Elvégre mi is Waterloo után vagyunk. Victrix causa deis placuit, sed victa Catoni^* – mondta, és konyakja után nyúlt. De Bandi elhúzta a poharát.

– Nincs több ivás. Beszélj!

Lorsy két kövér, fehér kezét szépen maga elé terítette az asztalra, és elmondta tengeri utazása történetét és a casablancai kikötőben eltöltött napokat.

– Két héttel ezelőtt kivittek bennünket a partra, és a mólón barakkokba tessékeltek. Amikor meghallottam, hogy szállásunkról a francia állam gondoskodik, megéreztem a pokol bűzét. Ingemet, mint ahogy már említettem, ellopták mikor mosdottam, tizenötezer frankommal együtt. Mezítlen mellel, fekete kabátomban és a cipődobozzal a hónom alatt ott álltam, útban a koncentrációs tábor felé. Ettől nem zavartattam magamat. Az ajtó előtt szenegáli őrmester állt, pisztolytáskával. Egyszerűen kiléptem az ajtón, méltóságteljesen, mint a párizsi kardinális, ha megjelenik a Notre-Dame lépcsőjén, hogy megáldja a népet. Az őrmestert könyökömmel félrelöktem, anélkül, hogy ránéztem volna, egyszerűen lepöcköltem magamról, és nagyot kiáltottam: „Taxi!”

– Szerencsére orrom előtt állt egy kocsi. Ráripakodtam a sofőrre, vigyen a város legjobb szállodájába, mire felhozott ide az Anfára. Megálltam üres mellel a portás előtt. „Szobát” – mondtam hanyagul. „Nincs” – felelte könnyedén. „Hívja a tulajdonost. Mondja meg, hogy Lorsy államtanácsos kíván vele beszélni.” Rögtön kiderült, hogy van szoba. A portással kifizettettem a taxit, és hat selyeminget hozattam magamnak. Aztán lesétáltam a városba; sajnos, gyalog kellett mennem és kicsinyes gondok gyötörtek. Mi lesz, ha a számlával jönnek? Töprengésemnek köszönhető, hogy a Boulevard des Quatres Zuaves sarkán majdnem elgázolt egy autó. „Marha!” – kiáltottam oda, szórakozottságomban magyarul, a körkopasz vezetőnek. Az rám nézett, kiszállt, megölelt; megmentőjének nevezett, s aztán megkérdezte: emlékszem-e rá, Újvári Sándorra?

– Ez az Újvári Sándor az 1919-es magyar proletárdiktatúra idején jelentős szerepet játszott. Gyermekkorától kezdve ismertem. A kommün bukása után egy este felkeresett a lakásomon, elmondta, hogy a rendőrség a nyomában van, és a statáriális törvény szerint nyomban felakasztják, ha megtalálják. Én akkor osztálytanácsos voltam még a külügyben; elrejtettem a házamban, pénzt adtam neki, és kiszöktettem az országból. Ő mindjárt idejött Casába. Noha kommunista meggyőződése mellett azóta is kitart, szorgos munkával és eszével a város legmódosabb kalmárai közé küzdötte fel magát.

– Ez úgy hangzik, mint az Ezeregyéjszaka – jegyeztem meg.

– A nábob – fordult felém Lorsy, aki nyomban átvette a mese hangját – jól ösmeri a nevedet, és kíváncsi rátok. Holnap eljön szállástokra, hogy tiszteletét tegye, ruhát és lábbelit vásárol számotokra, lakást rendez be néktek, és megudvarol benneteket. Mindezt örvendetes tisztének tekinti.

– Úgy élek – folytatta –, mint egy ógörög vándortanító a latin uraság házában, Cicero korában. Én oktatom Újváriék gyerekeit, de az öregeket is. Áldott emberek, de roppant prűdek, még a szerelem szót is pirulva említik. Mint régi kommunisták, egyúttal antialkoholisták, és azt tartják, hogy a szesz öl, butít és nyomorba dönt. Holott éppen a fordítottja igaz: a szellemi elnyomás, a kizsákmányolás és a butaság dönt alkoholba. Mint elődöm, az epikureus Philodémosz a Pisók pompeji házánál, némi alakoskodásra kényszerülök. Ha e jó emberek asztalánál ülök, az alkohol utálatosságáról tartok előadást, és elhessegetem a frivol gondolatokat és a disznó tréfákat, melyek eszembe ötlenek. De vacsora után kiülök a kertbe, a fügefa alá, előszedem a vörösbort, melyet a mirtuszbokor alá rejtettem, és amíg kiszippantom az üveget, iszonyú malacságokra gondolok. Add vissza a konyakomat, Bandikám. Végre van kikkel innom és disznólkodnom.

Félig lehunyta a szemét, és csak éppen megnedvesítette ajkát a pohárral.

– Először életemben boldog vagyok – mondta áhítatosan. – Több mint ötven éve járok a világban, és dolgoznom kellett volna, hogy ne éhezzem. Én a kisebbik rosszat, az éhezést választottam. Most végre megtaláltam Eldorádót. Engem többé nem lehet kikergetni ebből a Paradicsomból. És nektek is ezt ajánlom. Itt fejezem be az életemet, ámen, úgy legyen.

– Nem tudod, kérlek, megérkezett-e már a Gestapo Eldorádóba? – kérdezte Bandi álnok nyájassággal.

– Őrültség – jegyezte meg Lorsy kissé riadtan.

– Egérfogóba kerültünk, akárhogy is cincogsz – támadt rá Bandi félelmetes vigyorgással. – A szalonna szaga elvette a józan eszedet.

 

*

 

Miután Lorsy hazavitt bennünket a szállodába, úgy gondoltam, korán van, és mert szerencsére senkinek sem akadt kedve, hogy velem jöjjön, magam indultam bolyongásra az arab városnegyedbe.

Négy óra múlva mámorosan és kiizzadva érkeztem haza, pedig hűvös éjszaka volt. Hogy mi ragadtatott el ennyire, magam sem értettem egészen. A legerősebben talán a parfümök, illatok és szagok hatottak rám. A sikátorokban sétáló, lefátyolozott nők illatszereivel kezdődött. Ezek az illatszerek nem maradtak mögöttük, mint az európai nőké, melyek még ott keringenek az utcán, ha az asszony már messze jár. Parfümjük hozzájuk volt kötve, úgy vonszolták maguk mögött, mint egy rövid, légies uszályt; amikor az ilyen üstököscsóvák ritka gázködébe értem, felismertem a mósusz, a mirrha és az atár aromáit. Ezekhez az illatokhoz úgy aránylott a legjobb francia parfüm, mint a fáról leszakított narancshoz a narancsízű cukor, mint Catullus erotikájához Dekobráé vagy Pittigrillé. Nem lehetett kétségem: ezek az illatszerek az őseik, a hitelesek, az igaziak, az emberi állathoz illőek; Európa minden parfümje okosság nélküli alkimisták főzete, rafinált és steril párlatkollekció, mely a párlat nevét sem érdemli, mert éppen a dolgok lényege, kvintesszenciája maradt ki belőle.

A sikátorban a szagok egész rohamcsapata fogadott. Nem hiányzott itt semmi: égett olajbűz, fodormenta, kakukkfű, ismert és ismeretlen fűszerek, gyümölcsök, teve- és szamárganéj szaga; kecskék elhullajtott és diszkréten poshadó drazséi, melyek feketén csillogtak a holdfényben, eldobott banánhéjak selymes üregei, mint magas szépasszonyok farbarázdájának kezdete rögtön a csigolyái alatt; de sajátságos, külön szaga volt a fehér kertfalaknak, a tátongó bolthajtásoknak, a cédrusfából faragott kapuknak, sőt minden egyes utcának is individuális a szaga, függetlenül a benne keringő illatok összességétől.

A szagokban volt egy új, ismeretlen komponens. Ez az új komponens az alapillatokat megváltoztatta, és az egész városnegyed atmoszféráját meghatározta. Már a kikötőben éreztem a partról felém áradó, könnyed, kacér, majdnem trágár rothadást. Nem volt ebben semmi kellemetlen és undorító, inkább az őszi avar illatos, nedves és misztikus pusztulását idézte, mintha az erjedő must titkos transzszubsztanciációjának lenne közeli rokona. Nem az édeskés és émelyítő hullaszag, csak diszkrét előfutára és figyelmeztetője, melyet a halál helyez izgató fűszerül az élők asztalára.

Mindez egy kis kávéház ablaka előtt jutott eszembe, ahol két sakkozót figyeltem. Ilyen intenzitással még versenyjátékosokat sem láttam figuráik fölé hajolni; aztán az egyik szép szakállas csettintett a pincérnek, és kiszedett egy bolhát az inge alól, lapockája tájékán. Fáklyakísérettel halottasmenet futott el mellettem, olyan gyorsan, hogy nem is jutott időm megnézni a halottat és kíséretét. A késelést lekéstem; a színhelyen nem maradt már senki, mintha az embereknek bámészkodás helyett fontosabb programjuk lenne. A homorú úttest közepén egyetlen vértócsa vonaglott, ritmikusan összébb húzódott. Amikor egy szűk sikátorban óvatosan lépkedtem a fal mellett, távoli gázlámpát figyelve, egy guggoló fiú, akit eddig nem vettem észre, hirtelen átölelt és arcához szorította csípőmet. Tört franciasággal utánam kiáltott: „Te buta, nem tudod, mit mulasztasz!”

A halál – gondoltam elmenőben – ebben a városban a vendégek közt foglal helyet minden lakomán, és belefekszik a szeretők ágyába. Mindenütt jelenvaló, mint Hans Holbein Haláltánca metszetein, de mégsem olyan minőségben, mint Holbeinnál, vagyis hívatlan vendégként, kinek megjelenése vad riadalmat és hiábavaló kétségbeesést kelt. Itt nem gondolják, hogy a halál csapda, melyet az okos ember kikerül, nem rendezkednek be arra, hogy száz, és nem remélik, hogy ötszáz évet élnek. Itt ötvenéves korában senki sem festi feketére haját és szakállát, és nem tornászik reggelenként súlyzókkal, mert tudja, hogy az egészség sem véd meg a haláltól. Itt a halál hivatalos vendég a barátok asztalánál, és ha a szeretők ágya szélére ül, azért teszi, hogy még hevesebb szerelemre buzdítsa őket.

Az emberek egyszerűen tudomásul vették a pusztulás illatát, és nem az orrukat fogják be, mint Európában, hanem levonták a következtetést, és intenzívebben élnek; mohóbban és mégis nyugodtabban. Nem küzdenek a halállal, mert tudják, hogy a harc eleve elveszett: nem békülnek meg vele, mert sohasem voltak haragban a halállal; nem követelik meg orvosaiktól a kegyes hazugságot, mert nem félnek tőle, és ha fiatalon találkoznak vele, bátran szemébe néznek, öregen pedig lassan és méltóságteljes lépésekkel indulnak sírjuk, mint holmi kényelmes karosszék felé. Alighanem a halálról alkotott elképzelés is más, mint minálunk; nem vén, vicsorgó csontváz kaszával, mert ahol nincs rémület, fölösleges az ijesztgetés; ahol nincs ellenállás, fölösleges a kasza; inkább szép, fiatal fiú lehet, mint a görögök Thanatosza, akit Erósztól csak az különböztet meg, hogy lefelé fordítja fáklyáját.

Kimerülten értem vissza a szállodába, lefeküdtem a parkettre, és nyomban elaludtam. Régebben, egyetemista koromban, amikor csapnivaló verseket írtam, és féltem a bizonytalan jövőtől, volt egy vissza-visszatérő álmom. Budapest legszélesebb útján jártam, mikor a házfalak dagadni kezdtek, benőttek a járdára, az úttest közepére kényszerítettek, majd egyre közelebb értek egymáshoz, úgyhogy könyökömmel kellett utat csinálnom. Fuldokolva és verejtékben fürödve ébredtem, és utána tovább kínlódtam, arra gondolva, hogy könyököm erőtlen és alkalmatlan az álmomban kívánt, korántsem szimbolikus feladattal való megbirkózáshoz. Ez a régi álom most, más kezdettel és új funkciójú díszletekkel jelent meg újra: üldözőim, a nyilaskeresztesek elől, akik repülőgépen és denevérszárnyakon keringtek a levegőben, és nyilakat lövöldöztek felém, arab városnegyedbe menekültem. A házak összenőttek fölöttem, de nem rám – alagutat, bányajáratot alkottak köröttem, ahol háborítatlanul sétálgathattam, mintha csak egy piramis titkos folyosóin járnék. A denevérszárnyú nyilaskeresztesek elmaradtak, de megmaradtak a nyilak a köröttem ácsorgó Erószok kezében.

A mozgó álom után mozdulatlan állókép következett. A sikátor legvégén egy festmény torlaszolta el az utamat. Megálltam előtte és néztem. Sötétzöld és feketekék háttérben két arckép volt a festményen, lefátyolozott nőé és egy fiúé, de a lány karja, láthatatlanul kinyúlt a festményből, és magához ölelte derekamat. A nő sötétkék fátylat viselt, mint az arab nők általában, de én, mint ahogy Európában is megszoktam, hogy egy állig felöltözött nőről rögtön megmondjam, milyen az alakja, mindjárt észrevettem, milyen szép az arca a fátyol alatt. A fátyol csak afféle második, lazább bőr; a nők azért hordják, hogy arcuk titokzatossága még jobban izgassa az embert. A fiú arca is szép volt, és erősen hasonlított az elfátyolozott nő arcáról alkotott képzeletemhez. Voltaképpen azonban nem a fiú arcát néztem, hanem koponyáját képzeltem magam elé a bőr alatt, mint a nőét a fátyol alatt. – A bőr – gondoltam álmomban –, ez a kevés, a csontokra fukar kézzel felrakott hús csak amolyan fátyol az arcon; arra való, hogy az alája rejtett csontváz még jobban izgasson.

Szerettem volna elkergetni a képet, de nem mozdult. Én sem tudtam mozdulni; mintha a Louvre földszintjén a piramisba szálltam volna alá, vak folyosó végére értem, és nem jutott eszembe, hogy meg kellene fordulnom. Csak álltam tanácstalanul, és a képet néztem, mely ott lebegett előttem hajnalig.

 

*

 

Másnap reggel Bandival a főpostára mentünk, hogy az ő hozzátartozóit, Valy meg az én szüleimet értesítsük Budapesten, élünk és megmenekültünk a francia összeomlás romjai alól.

A posta bejárata előtt pontosan középen, pálmafák és oszlopok között, fenn a lépcső tetején karcsú, magas fiatalember állt, fehér köpenyben, fehér nadrágban, fehér papucsban; csak nyakkendője volt világoskék és feze vörös. Bár kétségtelenül minden különösebb indok nélkül állt ott, úgy tűnt, mintha egyenest minket várna, és a jelenet a megrendezettség teátrális jellegét sugalmazta.

Az arab fiatalemberen volt valami rendkívüli: a lépcsőfokokon jöttem rá, ahogy feléje közeledtem. Szépsége mellett testének arányossága tűnt fel, méghozzá nem a szoborszerű arányosság, mely festményt, modellt vagy ógörög műalkotást asszociál; amikor megpillantottam, nem arra gondoltam, hogy melyik múzeumban láttam hozzá hasonlót, hanem arra, hogy ez az ember eredeti mintája, az igazi, első példány, ahogy a természet jókedvében megalkotta, az arányok és formák azóta romlottak, degenerálódtak és torzultak, mint egy klisé, mely egyre kopik: de néha-néha születik valaki, aki visszaüt az eredetire.

Miközben leveleinket írtuk, az arab fiatalember utánunk jött, és csendesen várakozott a csarnok végében. Ha írás közben felnéztem, ő is felém fordult, mosoly, kíváncsiság nélkül, megadó várakozással; egyébként oldalt állt az éles napfényen, a hófehér kőkockákon, melyeken árnyéka világoskéknek tűnt. Mikor feladtuk leveleinket, hozzánk jött, udvariasan bemutatkozott, és meghívott bennünket egy csésze feketére. Bandi, aki bordélyházi felhajtót, idegenvezetőt vagy hasonlót látott benne, és egyébként is hisztérikusan félt az araboktól és gyűlölte őket – gyűlöletét sohasem vallotta be, minthogy kommunista elvei szerint ilyen érzelmekhez nem volt joga, sőt ilyen érzelmeket nem is táplálhatott –, valami kifogással magunkra hagyott kettőnket.

A kávéházban Amár elmondta, hogy filozófiát hallgatott a párizsi egyetemen, hogy Dél-Marokkóban kis birtoka van, s hogy semmittevéssel, szerelemmel és filozofálgatással tölti napjait. A következő héten néhányszor találkoztunk az uszodában: kiültünk a hosszú gátra az édesvíz és az óceán közé, osztrigákat törtünk le a szikláról, és a magunkkal hozott citrommal együtt mindjárt el is fogyasztottuk őket, miközben guggolóülésben szembefordultunk a nyári nappal, és beszélgettünk – többnyire történelmi és filozófiai problémákról. Amár szerette volna, ha elkísérem birtokára, mely egy napnyi utazásra feküdt Casablancától, már-már a sivatagban. Szívesen elkísértem volna, de egyrészt szigorú rendelkezés tiltotta, hogy az európaiak – saját biztonságuk érdekében – elhagyják Marokkó tengerparti, úgynevezett pacifikált övezetét, másrészt visszariadtam, hogy valakivel, aki önmagáról semmit el nem árult, ilyen nagy útra induljak.

Első meggondolásomat Amárral is közöltem; azt felelte, ezt ő is jól tudja; a probléma megoldása könnyű, mert kölcsönadja egyik dzsellabáját és fezét: szemre soha senki a marokkóiaktól meg nem különböztet – hiszen még így európai ruhában is mindenki arabnak néz. Kíváncsiságom és utazási vágyam elfeledtette velem aggodalmaimat, de barátaim részéről ellenállasba ütköztem. Bandi bevallotta négyszemközt: ösztönei azt súgják, hogy el akarok tűnni a sivatagban, és most indulok felderítő útra. Hosszan kérlelt: álljak el tervemtől, és a felelősségről beszélt, mellyel hazámnak, a magyar irodalomnak, önmagamnak és barátaimnak tartozom. Utazásom előtt, az utolsó estén Lorsy jött vacsorára ötszobás lakásunkba, melyet Újvári vett ki hármunknak és a Kelemen házaspárnak.

Étkezés közben Ernő rátért arra, amit „baljós kirándulás”-nak nevezett. Azzal kezdte, hogy háromszoros veszély fenyeget. Először, hogy eltesznek láb alól. Figyelmeztetett, hogy ahhoz a típushoz tartozom, mely az arabokat kéjgyilkosságra ingerli. De ha ki is zárná e két extrém lehetőséget, marad a legkínosabb, az elrablás. A hatalmas váltságdíjat még Újvári is megérezné, vele való viszonyunk megromlana, sőt talán támogatását is megvonná mindannyiunktól. Szónoklata annyira elragadtatta, hogy térdre vetette magát, és úgy könyörgött, könnyekkel szemében: álljak el tervemtől, ne vonjam meg az ételt a szájától, és ne tegyem hajléktalanná öregkorára. Elég könnyedén tiltakoztam nyárspolgári érvelése ellen. Elmondtam, hogy kíváncsiságom mindig nagyobb volt félelmeimnél, és hogy foglalkozásom az élmény keresését követeli tőlem, tekintet nélkül az élmény kellemes vagy kellemetlen következményeire. Legnagyobb örömömre Lorsy hamarosan – inkább a jó vacsora és a bor, mint érveim hatása alatt – feladta a küzdelmet.

A következő reggel Amár házában kék selyemhímzésű, buggyos vászonnadrágot vettem fel, belebújtam a dzsellabába, papucsot húztam, és fejemre tettem a fezt. Amár megtanított, hogyan tudjak kezem segítsége nélkül keresztbe vetett lábbal leülni a földre és megint felállni, mint kell úgy körülnézni, hogy a nyakamat ne mozdítsam, szememet ne forgassam, és hogyan kell könnyedén és mégis méltóságteljesen mozogni. Ezután egy nagy, kékes tükör elé vezetett.

– Most már semmi sem különböztet meg Alitól, kinek mindnyájan a fiai vagyunk – mondta elégedetten.

Magam is csodálkoztam: tükörképünk két testvért mutatott, még bőrünk színe is azonos volt, legfeljebb én külső mázként hordtam azt a napbarnított réteget, melyet ő őseitől örökölt, és tizedmilliméterrel bőre alatt viselt.

– Ami rajtad füst, rajtam pác – mondta.

Szolganő helyett karcsú, magas fiatalasszony hozta a teát.

– Ülj le és vedd le a fátylat, Buthájná – szólt rá Amár.

A nő egy vad derékmozdulattal jelezte ellenkezését, de aztán, kék fátylával ölében, szó nélkül letelepedett mellénk. Kissé cigányos, de nagyon szép nő volt, és meglepően hasonlított Valyhoz. Homlokán tetovált kék csillagot, állán kék függőleges vonást viselt; de ez a tetoválás tömör volt és tükörfényes, mint a friss linóleum. Buthájná oly zavarban volt, hogy csak egyetlen kurta pillantást vetettem feléje, de ettől még nagyobb zavarba jött, úgyhogy én is elpirultam, és a könyveket kezdtem nézegetni.

– Öt nőt kivéve – magyarázta Amár, amikor már kint jártunk az utcán – Marokkóban minden lány és asszony analfabéta. Ez azt jelenti, hogy pletykán és szerelmen túl semmi, de semmi nem érdekli őket, beszélgetni nem tudsz velük, és lelki kapcsolat nő és férfi közt nem képzelhető el. A nő tehát akkor csalja meg a férjét, amikor tudja, vagyis mindig, kivéve a közösülés pillanatában; de még akkor is csak arra gondol, hogyan és mikor csalhatná meg.

A piactér sarkán baldachinos kocsi kanyarodott el mellettünk: Valy ült benne Lorsyval. Mi éppen át akartunk menni az úttesten, úgyhogy közvetlenül előttünk haladtak el, de egyikük sem ismert fel. Valy csak villámlásnyi időre felejtette rajtam a tekintetét, anélkül, hogy realizálta volna: emberi arcot lát, míg Lorsy pillantása szemöldököm között suhant át rajtam, mint a puskagolyó, ahogy gőgös közönnyel hátrafeszítette vállát az éles kanyarban a fekete, csillog bőrülésen. – Ezeknek az arab nem ember – állapítottam meg, inkább vidáman, mint bosszúsan.

– Az autóban ne beszélj hozzám, míg ki nem értünk a városból – figyelmeztetett Amár. – Attól ne tarts, hogy útitársaink megszólítanak. Ahhoz túlságosan előkelő az öltözeted.

A garázs előtt igen alacsony, hosszú kocsi várakozott. A sofőr mellett ketten ültek, hárman a hátsó ülés előtt kuporogtak, és hárman a csomagtartóban feküdtek az autó tetején. A sofőr nagy reverenciával üdvözölte Amárt, aki könnyű kézmozdulattal leparancsolta a tetőn hasaló társaságot. Morogva, lassan szedték le csomagjaikat, és az égő faszénkályhát, melyen alighanem menet közben akartak teát főzni, vagy birkahúst sütni.

A hátsó ülésen helyezkedtünk el. A vámnál arab katonák állítottak meg bennünket, akik acélsisakjuk köré csavart sárga turbánt viseltek.

– Testvérek – fordult az egyik katona arabul a többihez, és intett vezetőnknek, hogy mehetünk.

Rézvörös mezőföldek között, rossz országúton kanyarodtunk dombnak fel, dombnak le, szerpentineken és szurdokokon át, az előttünk csüngő, óraingaszerűen lengő, vajsárga naptányérral szemben, és szédítő sebességgel. A tájék nem látszott ismeretlennek, sem a házak, a települések vagy az emberek. Mintha ezeket a lapostetejű kockaházakat már láttam volna, a kapu melletti egyetlen ablakocskákkal, és a vízhordó embereket is, kecskebőr tömlőikkel, a tömlőkön kakastaréjszerű fémcsappal és rézvörös színű lábszáraikkal, melyek oszlopszerűek voltak, mint egy fiatal bükkfa törzse, bokájuk táján gyökérszerűen patakzó izmokkal; és a vénembereket is, akik hosszú kőfalaknak támaszkodva guggoltak olyan testtartásban, mintha csak merevgörcsöt kaptak volna, és szenvtelenül várnák, mikor jön valaki, aki felsegíti őket; és az asszonyokat, akik vad kíváncsisággal meresztették datolyamag alakú szemüket kék fátylaik mögül; és a színes köpenyű gyermekeket, akik összevissza futkároztak az autó előtt az úttesten, kopasz fejbúbjuk egyetlen varkocsát lengetve maguk mögött; és a tevéket is, melyek mereven nyújtották előre lomha teknősbékafejüket, és a mentaszagú teaházakban ülő kemény arcú férfiakat is, akik nem vették tudomásul érkezésünket, és csak később fordították fejüket lassan és hideg megvetéssel az autó után, mintha a hét halálos bűn utaznék rajta, és a Nagy Babilóniai Szajha ülne pucéran a volánnál. Mindez ismerősnek tűnt: ezt a tájat tíz év előtt, egy iskolai dolgozatban ugyanilyen pontosan le tudtam volna írni. Le tudtam volna írni a réti virágokat, melyekhez hasonlókat sosem láttam, az útmenti árnyékban, a házak előtt alvó embereket, akik a fölöttük keringő légyrajok ellen hálót borítottak arcukra; az elhajított barbár fügehéjak zöld, üres erszényeit a falvak közelében, a hazafelé baktató nőstényszamarakat, melyek oly nehezen vonszolták terhes tőgyüket, mintha egy kakaspár lenne hasuk alá odakötve, a kávátlan kutat az út mentén, melyek úgy nyíltak a vörös, szikkadt földben, mint napfürdőző fiúk köldökei, az öreg, de még mindig férfias tartású vándorokat, akik előreszegzett állal bandukoltak, és fehér szakálluk függőlegesen térdük elé mutatott az útra, mint a jégcsap; az ég lapis-lazuli kék búgócsigáját, melyet mintha pártütő angyalok korbácsoltak volna, hogy egyre gyorsabban és gyorsabban forogjon – ezt az egész, egyszerre biblikus és heroikus tájat, roskatag kőfalaival és ablaktalan, lakatlannak tűnő viskóival, itt-ott egy állat hullájával, kosszarvakkal és útszéli, helyenként még füstölgő tüzek nyomaival, melyek, ha Európában látom őket, a harmincéves háború korát idézik, de itt az állandóságot, a nyugalmat, s a békét jelentették. Mindez oly ismerős volt, mintha százszor és százszor láttam volna már, de nem elfogódottan és bizonytalanul ismerős, mint az, amit az ember déjà vunek nevez: nem úgy éreztem e tájat unottnak és ismerősnek, mintha újra ott utaznék, ahol már sokszor utaztam; ez a táj minden különösebb emóció nélkül volt ismerős, otthonos és közömbösen kellemes, mint valami, amit megszoktam, de mégis szeretek.

Csak egy tűnt szokatlannak: a sebesség. A sofőr időnként valami sárga lepénybe harapott, melyet a gázpedál mellől húzott elő, máskor szomszédaival veszekedett, máskor a háta mögött ülő arabokhoz fordult, és hosszan társalgott velük, még a kanyarokban is, melyeket úgyszólván lassítás nélkül vett. Azt kellett gondolnom, hogy az utat már sok százszor megjárta, de amikor egy elágazásnál eltévedt, és az addiginál is nagyobb sebességgel hajtott visszafelé, kételkedni kezdtem, hogy megérjük az estét, bármilyen kitűnő a sofőr.

Késő délután a vezető letett bennünket egy útmenti vendéglőnél, és utasaival visszafordult a tengerpart felé, melyei egy órával azelőtt hagytunk el. Megvacsoráztunk, majd elindultunk egy vízmosáshoz kelet felé.

– Két kilométert kell gyalogolnunk. Egy dombtetőn megvárjuk a karavánt. Azok elvisznek a kasbámig, negyven kilométerre innen.

Negyedóra alatt a táj teljesen megváltozott. Heroikus és biblikus jellege még mindig megmaradt, de zordonabb lett, sziklásabb és üres, mint az etruszk falfreskók vagy Michelangelo képeinek háttere. A tamariszkbokrok elfogytak, a vízmosás bokáig érő, bizonytalan árokká zsugorodott, a gyérfüves rétet köves pusztaság váltotta fel. Végül magánosan álló dombtetőre értünk.

– Itt bevárjuk a karavánt. De mielőtt leülsz, fordulj errefelé és szagold meg a szelet. Ez a szél nem hoz magával füstöt, virágillatot, tengerszagot, párát avagy port. Ízetlen, üres, szagtalan: de állandó. Transzcendentális és állandó. Ereje sincs. Mintha egyetlen hangya akarná két mellső lábával hátratolni a melledet; egész testedet tíz hangya tolja, viaszgyufa nagyságú üvegpálcával, csendesen, láthatatlanul, fáradhatatlanul és konokul. Ha nem nagyon figyelsz, észre sem veszed. De ha egyszer észrevetted, mindig érzed. Érzed?

Leültünk egymás mellé a dombtetőre. Messze a hátunk mögött még látszott a vendéglő és a horhost kísérő tamariszkok nyúlványai, de előttünk tökéletes pusztaság terült el. Már napközben is azt éreztem, mintha az időgép birtokában utazni indultam volna a múlt, vissza a teokrata és feudális múltba, ha talán nem is Bagdadba, úgy Bászrába vagy a kalifátus valamelyik más, vidéki központjába ezer év előtt. De most, a vízmosás mélyén és itt a hegytetőn még tovább hátráltunk az időben: mintha csak a teremtés első napjaiban, a világosság, az égitestek és a föld megalkotása után, de még a növények, állatok és az ember teremtése előtt nézném a világot; vagy éppen ellenkezőleg, a világ végnapjai után, amikor az emberiség eltűnt, minden barmával és veteményével. Már útközben, amikor a tamariszkbokrok lassanként elfogytak, színpadon éreztem magam, olyan színpadon, melyről kitolják a díszleteket: most csak az ég meztelen zsinórpadlása maradt fölöttem, míg lábam alatt a lét mezítlen, gyalulatlan deszkáit éreztem.

Kisvártatva Amár előszedte kapucnijából öngyújtóját és cigarettával kínált. Ahogy előrehajolt, tartózsinórt fedeztem fel mellén, majd amikor szemmel a zsinór útját követtem, egy jatagán körvonalát a csípőjénél. Noha tudtam, hogy az arabok általában tőrrel járnak, felfedezésem kellemetlenül érintett.

– Mikor jön a karaván?

– Réges-rég itt kellene lenniük.

– Talán nem is jönnek.

– Lehet – mondta közömbösen. – Telihold van, és jól ismerem a vidéket. Szép sétánk lesz; alig negyven kilométer.

– Nem indulhatnánk mindjárt?

– Maradjunk még – mondta. – Szeretném, ha innét néznéd az alkonyatot. Van egy pillanat, mielőtt vörösből kékbe és lilába fordul, amikor minden zöld lesz. Fűzöld. Csak egy pillanatra. Sehonnan sem láthatod olyan szépen, mint erről a dombról.

Fél óra múlva leszállt a nap, majd a vörös fény is tünedezni kezdett a láthatár szélén.

– Most mindjárt – figyelmeztetett Amár.

Abban a pillanatban hat alak tűnt fel a domb tövében. Egymástól harminc-negyven méter távolságban, szabályos harci alakzatban közelítettek bennünket. Kezükben hosszú puskákat tartottak, és rongyosak voltak.

– Rablók – magyarázta Amár egykedvűen. – Ha ideérnek, felállunk és köszönünk nekik. A menekülés és a védekezés értelmetlen. Ha a szálem alejkumra alejkum szálemmel felelnek, úgy nem fognak megölni bennünket.

Amár szép, nemes profilját figyeltem; orra egyenes, kegyetlen kontúrját és összeszorított, irgalmatlan szájszögét. A legszívesebben így ültömből vertem volna pofon, úgy, hogy a vér kiserkedjen az arcán, nemcsak azért, hogy csapába vezetett és iderendelte banditáit, de amiért még ezt a hitvány komédiát is eljátssza. Némi szomorúsággal gondoltam a civilizált és biztonságos parti övezetre, melyet oly könnyelműen elhagytam, s hogy még ma este megírhatom a levelet Újvárinak, fizesse ki váltságdíjamat. Amilyen kitűnő informátoruk van ezeknek a zsiványoknak, százezer franknál lejjebb aligha adják.

A banditák megvárták egymást, és egyszerre léptek elénk. Néhány percig összevissza kiabáltak Amárral, majd valamennyien elkezdtek nevetni.

– Ne félj – fordult felém Amár. – Békés emberekkel találkoztunk, akik vacsorázni hívnak bennünket.

Nem méltattam válaszra, és az egyik banditával elindultam a többi és Amár nyomában, akik vidáman trécseltek.

– Beszélsz franciául? – kérdeztem tőle. Sánta, duzzadt ajkú, horgas orrú férfi volt. Távcsöves puskát tartott a kezében. A tusát gyöngyházlemezek borították; barna-fehér csíkos köpenyéből nehéz faggyúszag áradt.

– Egy keveset. Spanyolul vagy németül jobban megértenők egymást.

– Németül hol tanultál?

– Abd el-Krim vezérkaránál szolgáltam: egy ideig én voltam az őrparancsnok a hadiszálláson. Tudod – magyarázta –, Abd el-Krim főtisztjei közül sok volt a német és az osztrák–magyar származású. Az idegenlégióból is átszökdöstek hozzánk, de legtöbbje egyenest Európából jött. Hivatásos katonák, akik az első háború után nem tudtak elhelyezkedni hazájukban. Tőlük tanultunk németül. Mi ugyanis Abd el-Krim seregében harcoltunk a spanyolok ellen. Verstehest du mich?

Nagy kövek között botorkáltunk a szürkületben.

– Egy ideig – folytatta kísérőm – ott tanyáztunk a hegytetőn, Tetuán fölött. A várost a spanyolok tartották megszállva, de a meredek, ötszáz méteres sziklafal a miénk volt. Mesterlövész vagyok. Ismertem minden tisztet odalent, nemcsak névről, de járásukról és arcukról is. Akadt köztük néhány, aki a Rifben kegyetlenkedett.

Volt velük egy Alcalá nevű százados is. Ezt az embert még Ceutából ismertem. Mert Ceuta a hazám. Alcalá százados fia gyakran játszott a kisfiammal a tengerparton. A százados fia homokbástyákat szokott építeni, az enyém meg a kagylókat hozta, hogy legyen mivel befednie a bástyákat. Egyszer Alcalá százados is lejött a tengerpartra, és odaszólt a fiának: „Ne játssz azzal a büdös arabbal, gyermekem.” Legalábbis így mondta a fiam.

– Ne hidd, hogy bosszút esküdtem a százados ellen, vagy nagyon fájlaltam az ügyet. De most, amikor a hegytetőn strázsáltunk, eszembe jutott. Mi a telefonvonalat nem vágtuk el, sem a spanyolok: arra használtuk, hogy szabad időnkben gorombaságokat mondtunk egymásnak. Egy szombat este felhívtam a századost Tetuánban, és emlékeztettem arra, mit mondott a fiamnak két esztendővel azelőtt. Aztán figyelmeztettem, hogy mesterlövész vagyok, és megfenyegettem: ha másnap délelőtt, templom után kimerészkedik a korzóra, távcsöves puskámmal lelövöm, mint egy kutyát. Kinevetett, és azt mondta, hogy egy kilométer távolságból, a sűrű tömegben úgysem tudom eltalálni. Másnap délelőtt ott jött lent a korzón a feleségével és a kisfiával, berzenkedve, mint a pulyka. De közben fel-felpislogott a hegytetőre. Csak akkor lőttem, amikor felnézett, nehogy özvegye orvlövésznek mondhasson.

– Egyébként – folytatta –, még ma este bemutatom neked tudományomat.

– Kedves vendéglátók vagytok.

Több méter mély, vagy száz méter hosszú, szűk teknőbe ereszkedtünk le. A háttérben alvó tevék és szamarak körvonala látszott; középen izzó faszénparázs körül négy férfi ült gyékényeken. Az egyik – hajlott hátú férfi, szép, hétnapos szakállal, nyilván a bandavezér – szívélyesen üdvözölt bennünket, és felszólított, hogy telepedjünk melléje.

Szomorúan leültem: a jelenet inkább olcsó ponyvaregényhez hasonlított, mint a realitáshoz. Mialatt Amár és a bandavezér izgatottan tárgyaltak egymással arabul, szemem megakadt a velem szemközt fekvő, burnuszos fiún. Az irreális, olajnyomatszerű környezetben ő volt a legvalószerűtlenebb: lányos arcával, szőkésbarna hajával és kék szemével. Mint züllött fehér ember, aki az indiánokhoz állt árulónak. Még a gyékényen kinyújtott, hosszú lábszára is merőben különbözött az arabok egyenes oszlop alakú lábától: szép, formás lábikrája volt, mint az indogermánoknak.

– Európai vagy? – kérdeztem.

Nemet intett és állát könyökére támasztva kíváncsian és kihívóan nézett a szemem közé.

– Nem hallottál még soha – szólalt meg végül – vandálokról és vizigótokról, akik időszámításunk előtt két évszázaddal Afrikába jöttek, és elkeveredtek az ittlakó népekkel, mint például a rifkabilokkal?

– Igazad van – mondtam és elpirultam. – Csak annyiban tévedsz, hogy a vandálok nem időszámításunk előtt, hanem időszámításunk után jöttek Afrikába. A IV. vagy az V. században.

– Semmi kifogásom, hogy a Názáreti után számítsd az időt. De szíveskedj eltűrni, hogy én a Futás után számoljam.

A bandagazda felém fordult, és túlságosan is ékes franciasággal rövid beszédet tartott. Elmondta, hogy félreértés támadt közöttünk. Ők sem útonállással, sem gyilkolással nem foglalkoznak. Mivel azonban tudomásuk szerint ezen az úton ma este csak egy karavánnak kellett volna áthaladnia, gyanút fogtak, amikor őreik megpillantottak bennünket a domboldalon. Igaz, hogy ebben a pillanatban jó viszonyt tartanak fenn a hatóságokkal, de sohasem tudhatni, mikor változik a helyzet. Azért fogtak el bennünket, hogy kiderítsék: nem a rendőrség küldött-e bennünket a nyakukra? Amárt ők ismerik, illetve szolgája útján többször engedte meg nekik, hogy kasbája udvarán aludjanak és kútját használják; hálájuk jeléül reggel két tevét és egy embert adnak velünk, hogy utazásunk célját elérjük, addig pedig nagy megtiszteltetésnek vennék, ha megvacsoráznánk társaságukban.

A mesterlövész még étkezés előtt be akarta mutatni tudományát, és felkísért minket a holdfényes platóra. Céltáblának a rifkabil fiú vállalkozott: mutató és hüvelykujja közé huszonötfrankos ezüstöt illesztett, és kezét a halántékához támasztotta. Az öreg mintegy húsz lépésnyire állt fel, és pisztolyával, úgyszólván célzás nélkül, kétszer kilőtte a pénzt a fiú kezéből. Amikor a mutatványt száz méter távolságban, puskájával akarta megismételni, szerencsére vacsorázni hívtak bennünket.

Szidi Mohamed – így hívták a bandavezért – most egyenes derékkal és ünnepélyesen ült a gyékény közepén, keresztbe vetett lábbal és gyönyörűen felcsavart, fehér turbánban. Egyetlen nagy cseréptálban főtt csirkét, ürüsültet és rizst tettek középre. Az egy tálból evést alighanem barátságunk megpecsételésének tekintették; Amár idegességét is mintha elfújták volna. A társalgás konvencionális bókok és finomkodások közt, vontatottan és unottan folyt; már az édességnél tartottunk, amikor a házigazda felém fordult, és kilétem iránt érdeklődött. Néhány mondatban összefoglaltam, ki vagyok, mi a foglalkozásom, honnét jöttem és miért járok arab öltözetben.

Szavaimra felderült, sőt némi izgalom vett erőt rajta: mintha szép, fényes szakálla is felborzolódott volna a testében keletkező, statikus elektromosságtól. Kézfejét maga elé emelte, mint egy istenség, amikor a háborgó tenger haragját csillapítja, bár voltaképpen csak túláradó érzelmeit akarta csitítani.

– Megtiszteltetésnek tekintem, hogy vendégül láthatlak. Megtiszteltetésnek számítom azt is, hogy fezt és burnuszt öltöttél magadra. Sok embert ismertem meg életemben. Íróval még nem találkoztam. Amikor el-Krim seregének gazdasági főnöke lettem, gyakran láttam újságírókat, még amerikaikat is. Folyton-folyvást kérdezgettek bennünket, és kis, vastag blokkokra írták jegyzeteiket, Parker-tollal, gyorsírásban. Jól felelni nehéz, de jól kérdezni sem könnyű. Ezek – tette hozzá megvetéssel – kérdezni sem tudnak.

– Úgy képzelem, hogy az írók sohasem kérdeznek – folytatta, miközben alaposan szemügyre vett, anélkül hogy a fejét megmozdította volna. Szembogara alig érzékelhetően süllyedt és emelkedett, ahogy újra és újra végigfutott rajtam, homlokomtól a papucsom hegyéig és vissza.

Egy ideig hallgatott; talán gondolkodott, hogy mit mondjon, és közben tekintélyét élvezte, mert mindenki hallgatott, hiszen őt, egyedül őt illette a beszéd joga. Úgy ült, mint egy föníciai kalmáristenség; kézfejét, mely jóval puhább és párnásabb volt, mint ahogy aránylag keskeny és nagyon izmos karjából következett volna, még mindig maga előtt tartotta, ékköves gyűrűkkel ujjain. Amár tulajdon lábfejében gyönyörködött, amelyet egyenesen kinyújtott a gyékényen, miután lerúgta papucsát, és harisnyáját is lehúzta; az acetilénlámpa fényében, melyet a gyékényen álló magas teáspoharak, korsók, derekunk és végtagjaink sokszoros, több irányba is szórt és egymást keresztező árnyékai csíkoztak, lábfeje olyannak tűnt, mint kecsesen nyújtózkodó zsiráfnyak. A szőke rifkabil a teliholddal szemezett, olyan hevesen, mint egy nővel az utcán, akit meg akar szólítani, hogy aztán azonnal ágyba menjen vele; csak én magam figyeltem valamennyiüket, lelkiismeretesen, mint akinek ez a kötelessége.

– Későre jár, és bizonnyal fáradt vagy – mondta kimérten. – Nem akarlak hosszú elbeszéléssel fárasztani. Attól tartok; ha olyan históriákkal szórakoztatnálak, mint amilyeneket Szindbád, a tengerész mesélt hallgatóinak, csalódást keltenék benned. Ilyen történeteket mindenki tud, ha már megjárt néhány idegen országot. Azt sem tudom, hogy meg akarsz-e egyáltalán emlékezni rólam a műveidben? Ha egyszer majd emlékedbe idézed ezt az estét, talán csak a hold ábrázata jut az eszedbe, nem pedig az enyém.

– Előbb, mikor néhány szóban összefoglaltad életedet, nagy felindulást éreztem. Akaratlanul is felidézted mindazt, amit cselekvésem rugóinak gondolok, és ami, úgy látszik, közös mindkettőnkben. Akkor fogant meg bennem az elhatározás, hogy elmondok néked valamit magamról. Inkább gondolatsort, mint kerek történetet.

Szájához emelte a magas vizespoharat a fodormentás teával, és kezével mintegy engedélyt adott, hogy kövessük példáját. Néhány pillanatig várt: feltehetően inkább a hatás és feszültség kedvéért, semmint azért, hogy még gondolkozzék.

– Dar es Salaamban születtem, és a kairói al-Azhar egyetemen tanultam, csakúgy, mint atyám és nagyatyám, majd átvettem őseim kereskedőházának vezetését. Elsősorban fűszer- és teaimporttal foglalkoztunk, de nagy ruhakereskedésünk is volt a bazársorban. Marokkói fezeket árultam, burnuszokat Manchesterből, dzsellabákat Kumburgból és női selyemholmit Oszakából. Öt segéddel és két írnokkal dolgoztam. Ismertem a hajóskapitányokat: Szumátrán az én bors-szállítmányomat rakták be utolsónak, hogy Dar es Salaamban elsőnek rakhassák ki. Karavánjaim percnyi pontossággal jöttek és mentek, hogy zöld teámat elszállítsák a Csád-tóhoz és fel Fezzan déli határáig.

– Életem sem volt boldogtalan. Három feleséget tartottam; legidősebb fiamat gondosan neveltem, hogy majdan a kairói egyetemre küldhessem. A város egyik legtekintélyesebb polgárának számítottam, sok jó barátom volt. Az angol hatósággal szívélyes jó viszonyt tartottam fenn: így az adófizetésnél nem támadtak túlzott nehézségeim, és a szokványosnál jobban sem kellett csalnom.

Foglalkozásomat is kedveltem. Késő délután bementem az üzletembe, átvizsgáltam a könyveket, vagy megnéztem az üzlethelyiség mögötti nagy raktárban a gyömbért, nem penészedik-e, a teát, nem szárad-e ki túlságosan. Ebéd után elbeszélgettem barátaimmal a kávéházban, vacsora előtt átmentem a bordélyházba, és elszórakoztam valamelyik leánnyal; általában a még serdületlen, csitri lánykákat kedveltem, tíz és tizenegy között. Vacsora után visszatértem üzletembe, mert ilyenkor volt a forgalom a legnagyobb, éjfél után magam lakatoltam le üzlethelyiségem ajtóit, hazatértem, és soros feleségemnél töltöttem az éjszakát.

– Láthatod, hogy boldogságomhoz voltaképpen semmi sem hiányzott: de ha hiányzik, se bántam volna, mert sohasem képzeltem úgy, hogy az ember merő boldogságra születik. Az utolsó negyedórában éjfél előtt, amikor alkalmazottaimat már hazaengedtem, gyakran sétálgattam fel-alá üzletemben: ilyenkor kétségbeesést és szorongást éreztem. Érzésem okát nem tudtam pontosabban meghatározni, de egyre elviselhetetlenebbnek tűnt. Éveim ijesztő gyorsasággal peregtek, és az óra járt. Ebből nem életem pergése ijesztett; az ijesztett, hogy így élek, amíg az óra jár. Amikor az egyik aranyműves barátom fiát, aki zanzibári alattvaló volt, katonának hívta be a szultán, irigység fogott el. Nem azt irigyeltem, hogy kalandokban lesz része; nem kalandokra vágytam. Azt gondoltam: no lám, ez születése óta aranyművesnek készült, de most egyszerre kitanulja a katonaságot, és kiváló lovas lesz vagy közepes strázsamester; egyszeriben új életet kezd.

– Lassanként megértettem, mi a bajom. Apám és én, csakúgy, mint a fiam is, túlságosan beleszülettünk egy bizonyos életbe és annak rendjébe. Foglalkozásunkat, barátainkat, időtöltésünket, örömeinket, mindent-mindent készen kaptunk. Voltaképpen úgy éltem, mint a búzaszem, melyet a paraszt egy bizonyos helyen elvetett: nincs többre módja, mint hogy kinőjön azon az egy helyen, és várja, amíg lekaszálják.

– Egy tengerészkapitány barátomnak elpanaszoltam keservemet. Azt válaszolta, hogy noha a maga részéről kedveli foglalkozását, az Indiai-óceán viharaiban vagy ha poshadt kikötők előtt rostokol, gyakran irigységgel gondolt reám, nyugodt életemre, szép családomra, felbecsülhetetlen boldogságomra. Azt mondta: szívesen cserélne velem, és örülhetek, hogy nem az ő bőrébe születtem: de hát ilyen az ember; aki a szárazföldön él, a tenger után sóvárog, aki a tengert járja, szárazföldi élet után áhítozik. Arra intett, ne lázadozzam Allah akarata ellen; majd igen szívélyes szavakkal meghívott hajójára, hosszú, többhónapos utazásra, mely minden bizonnyal megnyugtatja idegeimet.

– Azt feleltem, hogy félreért. Ha én születek az ő helyére, ugyanolyan boldogtalannak érezném magamat, mint így. Az segítene rajtam, ha cserélhetnék vele, ő átvenné üzletemet, én pedig elmennék hajójára kapitánynak. De én nem értek a hajózáshoz, ő a fűszerek eladásához; ezenkívül családi, társadalmi és egyéb kötelezettségeim is lehetetlenné teszik, hogy szabaduljak attól, amibe beleszülettem. Nem lázadozom Allah akarata ellen, sőt ellenkezőleg: bizonyosra veszem, hogy Allah sokféle életet rendelt minden egyes embernek egyetlen életében; de a világ úgy rendezkedett be, hogy csak egyfajta életet élhessünk. Miután ezt mondtam, barátom elszomorodott, aggodalmas szemmel kezdett méregetni, és fejcsóválva távozott.

– Két héttel később egy este megint elfogott a szorongás. Ez akkoriban történt, amikor a rif-felkelés híre megérkezett hozzánk, de megvallom, édeskeveset törődtem vele. Még ahhoz sem éreztem kedvet, hogy a szokott időben átsétáljak a bordélyházba, pedig a napokban friss szállítmány érkezett. Leültem a tengerpartra, és töprengtem, vajon én vesztettem el józan eszemet, avagy ez a világ él nyomorúságban, tehetetlenül, akarat és szabadság híján? Ezt latolgattam anélkül, hogy el tudtam volna dönteni a kérdést. Amikor visszafelé indultam, vörös tűzfényt pillantottam meg az égen. Oly mélyen merültem el a gondolataimban, hogy először csak képzeletem szüleményének gondoltam. Csak amikor közelebb értem, ismertem fel a valóságot. A bazár égett.

– Nyomban kiszámítottam, mennyit ér raktáram a biztosítási összeghez képest. Előző nap egy karaván ezer burnuszt vitt el, továbbá majdnem egész fahéj-, szegfűbors- és szerecsendió-készletemet, a tűzvész legalább tízezer font nyereséget jelentett. Aztán elvetettem a számítást. Nem a pénz kell, hanem a diadal – gondoltam büszkén. Egész testem remegett a gyönyörűségtől, mert éreztem: itt az alkalom tervem megvalósításához. Beálltam egy sötét kapualjba, és onnét figyeltem az összevissza futkosó emberek kiáltozását. Láttam, hogy a tűz a pálmalevelekkel borított sikátorban és a száraz raktárakban hihetetlen gyorsasággal terjedt, a bazárban pánik tört ki, és az emberek bennégtek. Égő teaillat csapta meg az orromat. Huszonöt tonna tea állt a raktáromban. Nem tudom, szagoltál-e valaha életedben ekkora mennyiségű égő teát? Mondhatom, pompás illata volt.

– Megnyaltam az ajkamat. A következő pillanatban már égő embertestek bűzét éreztem, és gyorsan lesétáltam a kikötőbe. Ekkorra már pontosan kiterveztem, mit csinálok. Egy zanzibári halásszal, aki nem ismert, átvitettem magamat a tengerszoroson, és nyomban továbbutaztam Port Szudán felé. Aranyaim egy részét már esztendők óta magamnál hordtam, bár sohasem értettem, voltaképpen miért teszem ezt.

– Eleinte azt terveztem, hogy bordélyházat nyitok Kairóban. De anyám perzsa születésű volt, és testvérei, akik Sírázban éltek, gyakran jártak Kairóban; megeshetett volna, hogy valamelyik üzletfelemmel találkozom, vagy a fiam betéved hozzám, ha néhány év múlva egyetemre kerül. Aztán az ilyenféle elfoglaltság túlságosan állandó jelleggel bírt, és éppen ezt akartam elkerülni. Eljöttem a Rifbe, négyezer kilométerre szülővárosomtól, és jelentkeztem Abd el-Krimnél.

– Olyan mámorban éltem, mint egy kamasz. Pedig ebben az időben már mély ránc képződött szemem alján, és ha délutánonként magamban ültem, azt éreztem, hogy az arcbőröm repedezni kezd, mint a szikkadó föld. Régi életemet, melyet a megtelepedés jellemzett, állandó helyváltoztatásra cseréltem fel, s míg addigi foglalkozásomban merőben a hasznosság elve vezérelt, s a hatóság iránti szolgai alázatot egyik kötelességemnek tekintettem, most az arabok szabadságáért harcoltam, önfeláldozóan és a jutalom reménye nélkül, Spanyol- és Franciaország hadseregei ellen. Az adás-vétel eddigi, általam ösmert szabályai is visszájukra fordultak; addig az volt legfőbb gondom, mint adok túl portékáimon és ürítem ki a raktáraimat, most, hogy mint töltöm meg őket. Módfelett szórakoztatónak találtam ezt.

– Hidd el, a rif-felkelőket néhány hét leforgása alatt szétverik, ha nem érkezem a helyszínre. Rövid idő alatt kitanultam az európai politika minden csínját-bínját, melynek addig hírét sem ismertem, és rájöttem, hogy fegyvert, pénzt, felszerelést egyedül a németektől várhatunk. A német császárság marokkói igényeit ugyanis a köztársaság sem adta fel. Fegyvereinket a sivatagon keresztül csempészték; legnagyobb ellenségeink a sivatagi rablók lettek, akik megtámadták és elkótyavetyélték szállítmányainkat. Rám hárult a nehéz feladat, hogy a rablók szándékát keresztezzem. Működésemet siker koronázta: fegyvereink még a Guineai-öbölből is mindig hiánytalanul megérkeztek.

– Abd el-Krim környezetében én voltam az egyetlen ember, aki kezdettől fogva felismertem, hogy vesztett ügyet szolgálunk. De ahogy örültem, hogy sikerült kivetkőznöm a gazdag, megfontolt és tunya kalmár észjárásából, és beleéltem magamat a lelkes, önfeláldozó és villámgyorsan gondolkodó szabadsághős szerepébe, úgy örültem, hogy ez a szerepem sem tart örökké. Sejtettem, hogy ez a színpad is leég, ahogy Dar es Salaam-i üzletházam leégett, és még egyszer új életet kezdhetek.

– A vészjel akkor hangzott el, amikor a franciák jelentős segítséget ígértek a spanyoloknak, mert attól tartottak, hogy a lázadás francia-Marokkóra is átterjed. Éppen ebben az időben jelentékeny fegyverszállítmányt vártunk Nigériából. Húsz válogatott emberrel elébe mentem a szállítmánynak a Dráá völgyébe, az Atlasz és az Antiatlasz közötti úton. Egyik szálláshelyünkön a hajnali órákban rablóbanda támadott meg bennünket. Ugyanaz a nagyszámú banda, mely a múltban is annyi bajt okozott nekünk. A harc egész nap, változó szerencsével folyt; alkonyatra még az egyik lőszeres ládánk is felrobbant, és lángba borította a pajtát, ahol előző éjszakánkat töltöttük.

– Sötétedés után a homokban hevertem, nem messze a még mindig füstölgő pajtától, és azon töprengtem: ne vonuljak-e vissza az éjszaka leple alatt, és adjam-e fel az amúgy is kétes kimenetelű ütközetet? Ekkor követ jelent meg. Elmondta, hogy vezérük halálos sebet kapott, és nem éri meg a hajnalt. Ők, vezetőjükkel ellentétben, nem akarnak az arabok felszabadítói ellen harcolni. Sőt, arra kérnek engem: fogadjam el jelentkezésüket, vegyem át a parancsnokságot, és vigyem őket magammal a Rifbe, hogy Abd el-Krim mellett harcolhassanak.

– Orromban a füstölgő pajta csiklandó szagával ugyanazt az izgalmat éreztem, mint Dar es Salaamban, amikor a kapu alatt álltam, és égett a bazár. Azt válaszoltam a követnek, elfogadom ajánlatukat, átveszem a parancsnokságot, és egyesítem a két csapatot. Csak egy kikötésem van: hogy nem én fogadom meg őket Abd el-Krim katonáinak, hanem ők fogadnak el engemet rablóvezérnek. Hosszú időbe telt, míg a követet és társait meggyőztem igazamról. Egyébként, miután a nehéz sebesültekkel még azon az éjszakán gyorsan és irgalmasan végeztek, kiderült, hogy mindössze nyolcan maradtak életben. A későbbiekben bebizonyosodott, hogy ezek a rablók alkalmatlanok arra, hogy egy jól szervezett banda tagjai maradhassanak. Így tehát végeztünk velük. Gyorsan – tette hozzá azzal a behízelgő mosollyal, mellyel a kalmár a portékáját dicséri –, gyorsan és irgalmasan.

– A magam embereivel sem volt könnyű dolgom. De amikor a felkelés leverésének híre megérkezett, belátták, hogy én voltam az okos, és bölcsességemért hűséggel fizettek. Abd el-Krimről teljesen elfeledkeztem. Csak a minap jutott eszembe. Száműzetésében Réunion szigetén minden bizonnyal úgy emleget, mint a legjobb hívet, aki a sivatagi rablók ellen halt hősi halált.

– A szabadságot, melyet a következő hónapokban megízleltem, minden földi szabadságnál tágasabbnak éreztem. A legmámorítóbban mindig az a pillanat hatott reám, amikor feltartóztattuk a karavánokat. Ilyenkor a férfiak mereven néztek maguk elé, mintha csak elvarázsolták volna őket, és egy másodperc alatt tíz esztendőt öregedtek; néhány teve megvadult, az asszonyok sikoltozni kezdtek. Elsőnek ők fogták fel a való helyzetet. Sikoltásuk válasz volt minden reájuk váró lehetőségre, mert ebben a magas hangú, elnyújtott sikolyban benne volt a halálfélelem sikolya, a meggyalazás előtti rémült sikoly, a csodálkozás sikolya és az a sikoly, amely kétségbeesett zokogást előz meg, holott én abban a pillanatban még csak találgattam: mit is csináljak velük? Mészároltassam le őket? Gyalázzam meg az asszonyokat? Vendégeljem meg valamennyit, és bocsássam el őket, miután ajándékokat osztottam közöttük? Raboljam ki és eresszem szélnek a társaságot? Fogassam el őket és kérjek értük váltságdíjat?

– Ott álltam és tehettem, amit akartam. Nem egy gazdag rakománynak engedtem egérutat, éppen olyankor, amikor ínséget szenvedtünk, és ha valamelyik karavánban egy-egy fiú vagy nő megtetszett nekem, a legritkább esetben kényszerítettem, hogy velem háljon. Hiszen szabadságomhoz ez is hozzátartozott. Hogy teljesen és tökéletesen szabad legyen, mint az istenség, akinek nincsenek érdekei, sem szenvedélyei.

– Lassanként rájöttem, hogy a szabadság kiteljesedésének útja kívülről befelé vezet, a cselekvésből a gondolkodás felé, és a külvilág racionális gyönyöreivel az aszkézis spirituális, minden testi perverzitásnál perverzebb orgiáihoz. Amikor teveháton utaztam, vagy lesben ültem, kitűnő alkalmam nyílt, egyenest kényszerültem reá, hogy elmélkedni kezdjek. Először gyermekorom és ifjúságom olvasmányai jutottak eszembe, melyeket addig csak kacatnak őriztem emlékezetem lomtárában. Nem felejtettem el semmit, de nem tudtam velük mit kezdeni. Akkor fedeztem fel a könyvek értelmét, al-Maarrí racionalizmusát, Iráqi misztikáját, Száádit, al-Faridot, az egész könyvtárat, melyet évtizedekig használatlanul hordtam fejemben. Gondolataikhoz hozzátettem a magamét, és azontúl csak ezen járt a fejem a napsütésben vagy a hold világa alatt.

– Mauritániában arra az elhatározásra jutottam, hogy áttérek a csempészésre, mert az útonállás olyan, mint a szerencsejaték: még mindenki ráfizetett, aki nem tudta abbahagyni. Látszatra tehát eredeti foglalkozásomhoz tértem vissza, a kalmárkodáshoz, és felületes szemlélő azt hihette volna, hogy atyám öröksége, az arab racionalizmus diadalmaskodott felettem. De én mindezzel már nem törődtem, mert lelkemben anyai örökségem, a perzsa misztika fénye világolt, és közömbössé tett mindazzal szemben, ami odakint történik.

– De – mondta egy pillanatnyi hallgatás után, mosolyogva és könnyedén – ezt sem tekintem végleges megoldásnak. Ahogy vénülök, egyre kegyetlenebbül és kegyetlenebbül érzem a kéj fullánkját. Azt hiszem, nemsokára búcsút mondok kísérőmnek, és remetének állok a Tibeszti hegyek egyik barlangjában, hogy semmilyen gyönyör emlékének ne maradjak híjával.

De meglehet, hogy inkább bordélyházat nyitok a Guineai-öböl valamelyik városában, és én kínálgatom azokat a tíz-tizenegy éves gyermeklányokat, akiknek egykor oly buzgó vevője voltam.

– A különbség – sóhajtotta – nem nagy. Al-Maarrí írta, hogy az élet halálgödrében csúszunk lejjebb és egyre lejjebb; a gondolkodás értelmetlen, a kétségbeesés céltalan, s iszonyatunkat csak az az illúzió enyhíti, hogy egy másik testbe kapaszkodunk, Rúmi és Iraqi viszont azt állították, hogy a világmindenség az Istenség árnyékának árnyéka, mint ahogy az újhold sötét korongja is csupán a nap árnyékának árnyéka, és voltaképpen semmi sem létezik, csak a gondolat a fejünkben, mert az maga az Istenség. Leányok pedig nincsenek.

Néhány pillanatig története hatását figyelte, miközben szerénykedő mozdulattal már eleve visszautasította az elismerést. – Történetemnek nincs csattanója – szólalt meg végül, leeresztett hangon. – Egyrészt azért mondtam el neked, mert életem és sorsod között bizonyos hasonlóságot látok, és remélem, hogy elbeszélésével hasznodra voltam. Másrészt sokan akarták tőlem életem történetét hallani, és tolakodóan szoktak kérlelni. Te nem kérdeztél semmit, és alighanem ettől kaptam kedvet, hogy elmondjam.

– Amikor történetem elején tartottam, úgy éreztem, hogy lelked egyre jobban és jobban közeledik hozzám, a végén pedig, hogy újra távolodsz tőlem. Azt hiszem, most megint kellő távolságban vagyunk egymástól.

Utolsó mondatát nyugodt, emelt hangon adta elő, mintha a szenvedély hirtelen kifogyott volna belőle. Ebből megértettem, hogy előadása véget ért. Fogvacogva felálltam – egyszeriben hideg lett –, és mély meghajlással elköszöntem az öregembertől, anélkül, hogy egyetlen szót szóltam volna. A mesterlövész mellém szegődött, miután takarót és gyékényszőnyeget emelt hóna alá a tűz mögötti halomból, és mintegy húsz lépésre kísért, közvetlenül a teknőt szegélyző sziklafal alá. A gyékényt és a takarót gondosan szétterítette, majd jó éjszakát kívánt. Meztelenre vetkőztem és becsúsztam a nehéz teveszőrtakaró alá. Megláttam, ahogy ketten, puskával a kézben eltűntek az éji setétben; alighanem az őröket mentek felváltani a horhos bejáratához. A banda többi tagja aludni tért. A tűz mellett hárman maradtak: Szidi Mohamed, Amár és a szőke rifkabil fiatalember. Eloltották a lámpást, de ott maradtak mozdulatlanul, egy képzelt egyenlőszárú háromszög három sarkában, az olykor még fel-fellángoló parázs körül. Köpenyeik élesen rajzolódtak ki a szemközti sziklafal zöldesen foszforeszkáló hátteréből.

Már majdnem elaludtam, amikor iszonyú rémület villanyzott fel félálmomból. Ijedtségemnek semmi köze nem volt Szidi Mohamed elbeszéléséhez, sem a nap eseményeihez: talán még franciaországi menekülésemhez, a juvissy-i bombázáshoz és a bayonne-i verejtékes ácsorgáshoz is csak úgy kapcsolódott, hogy akkoriban nem maradt időm megijedni, és a szorongás bennem feledkezett. Hunyt szemmel azt láttam, ami köröttem folyt, és ez ébresztett fel félálmomból: a kegyetlen, holdbeli tájékot és a jeges teliholdat. De nem maga a táj ijesztett meg, hanem az, ami eszembe jutott róla. Egyetlen rándulással ültem fel, és a halálfélelem első, szinte epileptikus rohamában kétségbeesetten döfködtem könyökömmel az üres levegőt. Nem vendéglátóimtól féltem, és nem holmi pillanatnyi, képzelt avagy valódi veszélytől: a régi, gyermekkoromból ismert szorongás ébredt bennem. Akkoriban a takarót haraptam, és verejték ütközött ki rajtam. Később, amikor egyetemre jártam, leszaladtam az utcára, emberek közé. Barátaim azzal vigasztaltak, hogy idővel megszokom a halál gondolatát. De nem szoktam meg.

Most is ordítani szerettem volna. Arra gondoltam, hogy egyszer meg kell halnom – húsz vagy ötven év múlva, egyre megy – és attól fogva olyan lesz, mintha sohasem éltem volna. Az emberek variációinak újabb és újabb milliárdjai születnek, de az én variációm nem tér vissza soha. Élnék én betegen, nyomorékon, a legiszonyatosabb kínokat se bánnám, csak énemnek ne kelljen búcsút mondanom! A megsemmisülés tökéletes lesz. Ha Isten éltet, díszsírhelyet kapok a budapesti Kerepesi-temetőben, szép márványtömböt, rajta a nevem, arany betűkkel de mit ér mindez? 3000-ben már a nevemet sem ismerik, 5000-re elporlad a sírkövem, a temető elsüllyed a búzaföld, a romhalmaz, a gyártelep vagy az őserdő alá, a nyelv, melyen írtam, eltűnik, a nép, melyhez tartozom, kihal. A második halál is tökéletes lesz. Aztán kihűl a nap, a föld összeütközik egy bolygóval vagy felrobban, és Michelangelo szobrait meg Bach partitúráit utánam hajítják a megsemmisülésbe.

Rádöbbentem, hogy a három virrasztó a tűz körül rólam beszélget. Olykor futó pillantást vetettek felém, majd egyre sűrűbben, mikor dobálni kezdtem magamat. Alsókarommal szemem előtt oldalt fordultam feléjük, nehogy észrevegyék: én is figyelem őket. Tanácskoztak. Talán arról, hogy mit kezdjenek velem. Aztán a szőke, rifkabil fiú felállt, gyékényt és takarót emelt föl a halomból. Lábujjhegyen közeledett felém, mint zsákmányhoz a párduc. Vászonköpenye alatt, a zsebszerű hasításnál pisztolyt hordott jobb csípőjén. Ahogy felém osont, revolvere ritmikusan himbálódzott. Szóval ez a csattanója Szidi Mohamed történetének. Így végeznek áldozataikkal. Gyorsan és irgalmasan. Felugrani és kegyelemért rimánkodni nevetséges és hiábavaló.

A fiú letette a gyékényt az enyém mellé, és ráterítette a takarót. Mit érnek el, ha megöl? Amár ruháit viselem. Ő tudja, hogy néhány frank van csak nálam. Amikor Bayonne-ban a hajóra ugrottam, karórám szíja megpattant, és az óra a tengerbe esett. Ez volt menekülésem ára. Nem panaszkodhatok, hogy az istenek drágán adják a szerencsét. Ezüst nyakláncomon kívül nincs vagyonom. Ha nem gyilkol meg, hálából odaadom neki a medállal, Nagy Sándor profiljával. De ha meggyilkol, hálám nélkül is az övé lesz. Meg a váltságdíj Újváritól. Megüzenik neki, hogy itt tartanak fogva, és ha megkapták a pénzt, kiteszi a hullámat az útszélre. Különb tréfákat is játszottak már a bamba európaiakkal. És hogy mellém teregette ki takaróját? Előbb erőszakot ejt rajtam. Aztán lő agyon, ahogy Lorsy megjósolta.

A rifkabil dzsellabája nyílásához kapott, oda, ahol a pisztolyt hordta. De nem vette elő, hanem megfogta a vásznat, és a köpenyét feje fölött lehúzta magáról. A revolvert takarójára tette, úgy, hogy elérhettem volna. Kilépett a nadrágjából, gondosan összehajtotta, és a dzsellabával együtt letette párnának, közvetlenül a fejem mellé. A rémülettől dermedten feküdtem még mindig, bár már kevésbé féltem. Vandál kegyetlenséget kerestem Genzerik és Gelimer kései utódja vonásaiban, de nem találtam. A fiú arca szelíd volt. Kíváncsian figyeltem, mint germán orvostanhallgató első páciensét, kivel még együttérez. Vagy sajnál? Ingét is kigombolta. Egy ideig öle előtt tartotta, mintha szégyellné magát. Aztán az ing csücskével meglegyintette homlokomat, és letette. Meztelenül állt előttem és lenézett rám. Csak szememet és homlokomat láthatta. Haja válláig ért és szálas volt, mint a Karoling királyoké. Válla nem lejtett: széle a szokottnál magasabbra domborodott kulcscsontja fölé. Hasa karcsúbb volt és hosszabb, mint más, hasonló korú fiataloké. Véknyától ív futott le csípője és combja mellett. Akár egy ellipszis oldala, összepréselt térdéhez. Bajor uszodákból emlékeztem ilyen testekre. Ilyen testeket képzeltem fafaragású, középkori német szentek redői alá. Ilyen lehetett Alarik, amikor Róma alatt megfürdött a Tiberisben. Német test volt.

Megrázta a haját és elszaladt, valamerre a hátam mögé. Nem mertem utána fordulni, és arra sem emlékeztem, mi van ott. Nemsokára vízcsobogást hallottam. Fehér köpenye ott ragyogott előttem a holdfényben, mint a földből kiásott márványszobor, fekete humusszal ráncai árnyékában. Visszajött, bebújt takarója alá. Lassan, hol csípőjével, hol könyökével segítette magát felém. Átcsúszott takaróm alá. Rámosolyogtam, de ő nem mosolygott vissza. Szappan helyett füvekkel mosta magát: Amártól már hallottam erről a szokásról. Száraz vadvirágok illatát éreztem. Nemcsak orromban: az aroma ínyemen táncolt, leszívtam tüdőmre, ahonnét a vér szétvitte testembe, mindenüvé.

Olyan közel jött, hogy arcomon éreztem leheletét. Sima mellét mellemhez szorította; két mellbimbója kemény volt és éles, mintha össze akarna karcolni velük. Egyik karját nyakam alá csúsztatta, másik kezével hajamat simogatta, és gyengéden megcsókolt. Ajka száraz volt, cserepes és édes. Aztán elnevette magát. Pontosan tudta, mitől félek. Még egyszer megcsókolt, behunyta szemét, fejét vállgödrömre hajtotta és ölét hozzápréselte csípőcsontomhoz. Talán azt akarta tudomásomra hozni, hogy nem kell félnem az erőszaktól: ha kettőnk közül valamelyik elcsábítja a másikat, az csak én lehetek. Szemét nem is nyitotta ki, csak órák múlva, és csupán akkor segített ki egy-egy gyors, vad mozdulatával, amikor nem tudtam, vagy nem mertem tudni, hogyan csináljam ezt egy tizenhat esztendős vizigót fiúval.

 

*

 

Kora hajnalban indultunk tovább. A csempészek két tevét adtak kölcsön, és szamárháton elkísértettek a mesterlövésszel, hogy tevéiket visszavezesse. Búcsúztatásunkra Szidi Mohamed is megjelent. Jóval öregebbnek látszott, mint előző este, és alacsonyabbnak is, mint amikor fejedelem módjára trónolt a gyékény közepén, és hátát az éjszaka karszéktámlájának vetette. Most is fürgén mozgott, még pedig nem a pultja mögött ugráló öreg kalmár, hanem a sportember fürgeségével. A rifkabil fiú – al-Aminnak hívták, mint Hárun ar-Rasíd fiát, ahogy az éjszaka büszkén közölte – mellette állt egy kis emelkedésen. Ezüst nyakláncomat időközben már kifényesítette, csak úgy ragyogott rajta a napfényben. Mielőtt felültem tevémre – összehajtott lábbal feküdt előttem, mintha soha többé nem tudna felkelni –, a bandavezér félrehívott.

– Tegnap este – mondta halkan, mintha csak titkot közölne – féltél a haláltól. Éjjel elgondolkoztam, milyen más gyógyszert ajánlhatnék neked a halál ellen, útravalónak egy életre, a tegnapi gyógyszeren kívül? A legjobb ellenméreg a feltámadás lenne, de ha valaki egyszer nem akarja elhinni, hogy ez a sok piszkos féreg, aki itt nyüzsög a földön, még fel is támad, annak okosabbat kell mondanom.

– Régebben én is féltem a haláltól. Most már nem félek. Halálos ágyamon, ha ugyan módom lenne, a legszívesebben kifolyt szemű koldusokat, vízfejű gyermekeket és bolond vénasszonyokat gyűjtenék magam köré. Addig zabáltatnám őket, amíg okádni kezdenek, aztán langaléta, hektikás dobosokkal és hájhasú, kurta lábú furulyásokkal vidám dallamokat játszatnék, s rájuk parancsolnék: táncoljanak, mókázzanak, bukfencezzenek és szeretkezzenek ágyam körül, hadd lássam még egyszer, milyen silány és nevetséges ez a földi hetivásár.

– Egykor, amikor még engem is meg-meglátogatott a halálfélelem, úgy tettem, mint a könnyelmű, vén kalmár, aki csőd szélén áll, de csak egyre költekezik, mert tudja, hogy ő már úgysem éri meg a csődöt. Leginkább a káröröm vigasztalt, hogy mások is meghaltak: meghalt Nagy Sándor és Szaladin és Caesar, sőt maga Mohamed is meghalt. Hadd mondom el néked útravalónak ezt a kis négysorost Abu Ali Ibn Szinától, melyet oly sokszor és oly szívesen ismételgetek magamnak.

Ünnepélyesen kiegyenesedett, mind ahogy ezt a versmondás kivételes alkalmához, mely egyúttal búcsúja is volt, illendőnek találta.

 

A próféták és mind a nagy nevek, akik töprengtek Lét s Nemlét felett, hol vannak ők? Fecsegtek összevissza, s aludni tértek, mint a többiek.*

 

Tevehátról még láttam, ahogy Szidi Mohamed és al-Amin arcizmai megmerevednek a búcsúzás bánatától. Már messze jártunk, a teve ringásának menüettszerű ütemére, amikor Szidi Mohamed még mindig ott állt, egy kis földhányáson a szakadék fölött, a nála jóval magasabb al-Amin oldalán. Nem integettek, nem mosolyogtak: mereven, mozdulatlanul néztek utánunk, a mögöttünk meredő sziklafal hátterével, mintha ők maguk is kősziklák volnának.

 

*

 

Amár kasbája enyhén lejtő domboldalon állt, nem messze a csúcs alatt. Majdnem négyszögletes, rozsdavörösen rózsaszín, magas torony. A négyszöget elrontja a háromoldalú kiszögellés a torony egyik sarkában. A torony körül ugyanolyan színű, különböző magasságú falak futnak, téglalap, rombusz, hegyes háromszög alakokban, mintha építőik egy kisgyermek firkáját vették volna alaprajznak. Két fal párhuzamosan, folyosó módjára fut le a völgybe, ahol szétnyílnak, és forrását, az apró, posványos tavat, gyér legelőt és néhányszáz datolyapálmát öveznek. Ellenirányban elnyúlt falszerkezet fut fel a domb tetejéig, és deltoid alakú teret zár körül.

Sarkaiból kiszakított kapuja a földön hevert. Amár elmagyarázta, hogy ezen az udvaron tartották éjszaka sátraikban a megláncolt rabszolgákat. A piszkossárga sátrak lakóikkal együtt, még mindig ott álltak. Az egykori rabszolgák leszármazottai most az ő béresei. Nemegyszer kérlelte őket: költözzenek fel a torony két felső emeletére, ahol tíz tágas szoba áll rendelkezésükre. Kérését mindig elutasítják. A berberek nem egykönnyen adják fel szokásaikat. Éppen harminc esztendeje, hogy a franciák elfoglalták Marokkót, és felszabadították a rabszolgákat. Bármikor elköltözhetnek. De hova menjenek? Másutt éhen halnának, és ezt tudják is.

Külön fal zárja be az istállót, míg egy másik udvaron a karavánok szállnak meg. Elég ritkán, mert a nagy karavánút Zagorából fut délnek és keletnek, Timbuktu és Algéria felé, bár most ott is szünetel a forgalom. Mindjárt felmentünk a domb tetejére, ahonnan széles kilátás nyílik a sivatagra, az Atlasz és az Antiatlasz nyúlványaira. Azontúl alkony táján mindennap felmentünk a dombtetőre az ég rozsdásan rózsaszín harangja alatt, és megvártuk, amíg a lemenő nap ugyanolyan színben gyújtotta ki a sivatagot.

Maga a torony nagyon régen épült; Amár úgy gondolta, legalább százötven-kétszáz esztendeje. Külső falát szikladarabokból és szabálytalan kövekből rakták össze, vagy tíz méter magasan, míg belül döngölt földdel tömítették. Szűk csigalépcsőn mentünk fel; kétoldalt, a torony kiszögellésében lőrések nyíltak. Így értünk fel a csapóajtón keresztül az udvarra és a voltaképpeni, földszintes, kétemeletes házba. A két felső emelet, ahová Amár hiába hívta berber alkalmazottait, üresen állt, míg a földszinti öt szobából kettő be volt rendezve, a hozzávaló konyhával. A nagyobbikban, színes ablakok mögött töltöttük a következő napokat. A három fal mellett körbefutó pamlagon marokkói hímzésű párnák tömege, előtte apró asztalkák cédrusfából, vert sárgarézlapokkal. A legforróbb délután sem volt itt meleg, és állandó enyhe huzat lebegett, bár nem tudtam megfejteni, honnan jött. A szoba legszebb dísze, a falra aggatott perzsaszőnyegek közt, két szürkésrózsaszín, óriási üvegtál, bennük éjfekete, csipkeszerű, lebegni látszó mintával. Az üveg finom repedéseiből ítélve, sok száz esztendősek lehettek. Amár szerint Kordovában készültek, III. Abd er-Rahman idején, több mint ezer éve. Olyan gyönyörűek voltak, hogy a remek perzsaszőnyegek szerény dekorációnak tűntek mellettük.

A szoba varázsát illatok adták, a szárazság és az állandó meleg közös termékei. Minden bútordarab és tárgy közelében megéreztem ezt az egyedi illatot, és ahogy lassan mozogtam, akár ültömben is, egyik aromából átkerültem egy másik aroma birodalmába. Nem csak a rézasztalon elfekvő szantálfapipáknak, a cédrus ajtófélfának és ablakdeszkának is megvolt a maga jellegzetes és kellemes szaga: a perzsaszőnyegeken érezhettem a gyapjú meg a festék aromáját, mintha most szőtték volna őket. Amikor a szolgáló hozta a teát, a fodormenta szaga jött előtte; ahogy ittuk, a teáé; amikor kihűlt, és az asztalka fölé hajoltam, az ezüst teáskancsó illatát éreztem; és nemcsak a fém szagát az orromban, de az ezüst fémízét is nyelvem hegyén, mintha megnyaltam volna.

Napközben csak a sátorlakó berberek merészkedtek ki a szabadba. Mi kora reggel és késő délután mentünk fürdeni a völgybe. Amár sohasem izzadt, akkor sem, ha fürdés után felszaladtunk a dombon. Bőre tökéletesen sima volt és száraz: de teste egyes részeinek illata mégis elért. Ha leültünk egymás mellé a pamlagra, elébb a kénes gyufa penetráns gomolyagja borult az arcomra, mint a maszk, amikor meggyújtotta cigarettámat. Utána rögtön megéreztem körmei szaruszagát és tarkója ámbra-illatát, ahogy egy könyv fölé hajoltunk. Ha letelepedtünk az udvaron, elfogott az öröm, hogy teste sokrétű tömjénfüstölője mellett ülhetek. Ehhez járult a pálmafa háncsának illata, mely közös burokba csomagolt kettőnket, míg a nyitott konyhaajtón, hol bent az egyik berber asszony főzött számunkra, kihengeredett az ürühús és az égő faszén szaga.

A polcokon és a kisasztalokon vagy nyolcvan könyv hevert szanaszét, franciák és arabok vegyesen. Sorra vettem az utóbbiakat, miközben Amár magyarázatot fűzött hozzájuk. Díszhelyen Arisztotelész Metafizikájának arab fordítása feküdt, melyet ötszáz év múltán Toledóban átfordítottak latinra, hogy Szent Tamás kezébe kerülhessen. Mellette, pergamen kötésben Ibn Szina főművének, Az orvostan kánonának kairói kiadása. Ezt a munkát közel félezer esztendeig használták tankönyvnek Európa orvosi egyetemein. Amár megjegyezte, hogy számos beteg ember idő előtti halálát okozta, amit azonban nem tudós szerzője, hanem kontár latin fordítója, Gerardus de Cremona számlájára kell írni. Aztán a timurida Bábur Önéletrajza. Apró turkesztáni fejedelemség ura volt, és mint India császára végezte. Kevés nálánál lovagiasabb, toleránsabb és kulturáltabb hódító akadt. Mikor Hindusztánt bevette, időnként megállította seregét egy hétre, hogy legyen ideje olvasni és verseket írni. Nem is rosszakat:

 

Virágillat: a szellő, mely fürtjeimet fújja: aranyló bor; tarkómon szerelmesen tíz ujja: élvezz, Bábur, mert hosszú utat kell még megtenned, s e földi fogadóba nem térsz be soha újra.

 

Hulagu életrajza Arab Sahtól jóval irgalmatlanabb világba vezetett. Amikor Hulagu, Dzsingisz unokája elfoglalta Perzsiát, a meghódított városok lakóit kivezényelte a falak alá, és fölszólította az írókat, építészeket és mérnököket, lépjenek ki a sorból. A többit lefejeztette és koponyáikból magas, szabályos piramisokat rakatott. Így került Arab Sah udvari történésznek a mongolhoz. Perzsia után Hulagu bevette Bagdadot, és mert megígérte al-Musztaszim kalifának, hogy nem bántja, Hárun ar-Rasíd palotájának egyik, ötvenszer ötven méteres perzsaszőnyegébe csomagoltatta. Katonái kibelezték a város másfél millió lakóját, hogy lenyelt gyöngyeiket megtalálják, aztán felgyújtatta Bagdadot, és elkérte Arab Sahtól az iraki hadjárat történetét. Mikor elolvasta, és látta, hogy biográfusa elhallgatja mészárlásait, és kegyes, jóindulatú uralkodón állítja be, ráripakodott: „Írd át! Nem azért tartalak, hogy tisztára mosd szennyesemet az utókor előtt, hanem hogy a még élő ellenségeimet megfélemlítsd.”

Máskor az irodalomtörténészeket vettük elő, mint Ibn Khaldunt és az utazókat, hogy a kordovai kalifátusról hallhassanak. A város rózsalugasokkal borított utcáiról, melyekbe először vezették be az éji világítást: a péntek kivételével mindig nyitva álló közkönyvtárakról és a sok százezer kéziratról, melyek javát Ximénesz kardinális égettette el Granada piacán; és Európa első és sokáig egyetlen egyeteméről a kordovai nagymecsetben, ahol mozlimok, zsidók, keresztények és hitetlenek tanítottak minden elképzelhető tantárgyat; az algebrától a zoológiáig. Amár lefordította valamelyik arab utazó leírását a kalifák palotájáról, melyet a Kordova mellett Medina az-Zahrában építettek, pompás függőkertek között. Itt állt egy oszlopokra támaszkodó fehér márványkupola alatt a híres szökőkút. Medencéjébe higany folyt víz helyett. Az utazó a kupola ablakain beáramló napfényben óriási, háromdimenziós szivárványok közt sétált, mint egy katedrálisban, és nem győzött csodálkozni, amikor átment vagy beleállt a színek közé, fehér köpenyében.

Az utolsó délutánon a pamlag hosszában feküdtünk, egymással szemközt. Amár visszatért Ibn Khaldunhoz, és részleteket olvasott fel a Muqád-dimáhból, ahol a szerző a világon először tárgyalja az ember szociális szerepét, hasonlítja össze a primitív és civilizált társadalmakat, a falut és a várost, és beszél kultúráról, haladásról és dekadenciáról. Aztán al-Gébert mutatta be, aki az algebrának adott nevet, majd al-Hacemet vette elő, kinek ezer évvel ezelőtt hirdetett teóriája és a jelenkori Lyell professzor híres elmélete azonos: mármint, hogy a hegyláncok a talaj vulkanikus gyűrődéseiből keletkeztek. Itt tartott, mikor bejött a kapus a hírrel, hogy a ránik estére megérkeznek. Amár örömében felugrott, és fel-alá szaladgálva magyarázta, milyen szerencsések vagyunk. Az al-Abijja fivérek híres versmondó családból származnak, talán nemzetségük utolsó tagjai. Mauritániából már csak ritkán járnak fel. A marokkói köznép nem érti az irodalmi arab nyelvet, a kereskedőket meg az uralkodó osztályt pedig csak a pénz érdekli.

– Itt minden szétporlad, mint agyagból épített kastélyaink nagyobb zivatar után. Húsz év múlva az al-Abijja fivérek nevét senki sem tudja majd. Hétszáz éve egyetlen valamire való verset, egyetlen jelentős könyvet nem produkáltunk – mondta, mikor visszaült mellém. – Orvosaink, csillagászaink, matematikusaink utód nélkül haltak ki. Marokkó történetét franciák, németek, spanyolok írták meg. Íróink nincsenek. De mit is csinálna az arab író? Majmolja Hemingwayt? Folytassa az Ezeregyéjszakát?

– Krisztus után 600 táján – vetettem közbe – Rómának néhány ezer lakosa volt. Többségük odvakban és romok alatt tanyázott. A Fórumot marhalegelőnek használták. A pápa arra volt büszke, hogy hibásan beszéli latin anyanyelvét. Egyik püspökét börtönnel fenyegette, mert meghallotta, hogy a nyelvtant tanulmányozza.

– Elfelejted, hogy Nagy Szent Gergely pápánál senki sem tett többet az egyházi zenéért.

– Rettenetes vagy – sóhajtottam. – Azt szerettem volna mondani, hogy Róma könyvtárai is leégtek. Az irodalom emléke kihalóban volt. És mégis, már 600 táján esténként néhány tucat római gyűlt össze a Fórum valamelyik elhagyott zugában. Egyikük kívülről tudta Vergiliust, és részleteket adott elő belőle. A sötétben és halkan, mert a pápa nem kedvelte az irodalmat. Azt hiszem, ma este ugyanezt tesszük az arab költészettel. Remélem, hogy…

– Aligha – hárította el. – Mindaz, amit mondasz, bizonyítja, hogy a ti kultúrátok hanyatlik és megújul. A mi kultúránk lehanyatlott és nem újul meg. A nap is hanyatlik – tette hozzá és felállt. – Menjünk fürdeni.

Amár az udvaron teríttetett négyünknek. A világítást fáklyák szolgáltatták a háttérben. Az igricek sárga bőrű, középkorú berberek voltak, alighanem ikrek, kicsi, egyenes orral és arccsontjukat borító, joviális húspárnával. Későn érkeztek és fáradtak voltak, de vacsora közben felvidultak.

– Először – fordult felém Amár – verseket hallasz, melyeket a költők szülőföldükről írtak.

Az előadók egymás mellé álltak, háttal a fáklyáknak, és felváltva mondták a verset. Lantszerű hangszerükkel csak helyenként kísérték szavalatukat. Amár a rövid verseket kapásból fordította franciára, a hosszabbaknak a tartalmát foglalta össze, de a legszebb passzusokat szó szerint adta vissza – ahogy a rímekből kiszámíthattam, 16-20 soros részletekben. Kívülről tudta mindet.

Mekkáról vagy Bagdadról szóló költeményekre készültem, de a ránik ad-Dujvani négysorosával kezdték.

 

A virradat lassan mossa szemét. Galamb búg. Aztán hosszú csend. Utána világos lesz és a Guadalquivir bedugja ezüst karját a tér zöld ujjasába.

 

Utána Ibn Hámdisz két költeményét mondták el. Az első szülővárosáról, Palermóról szólt, ahonnan menekülnie kellett, amikor a normannok elfoglalták. A másikat már Andalúziában írta:

 

Kék vízben méhzöld kertem, övemen rőt palást, hol csak gyönyört ismertem, és soha-soha mást, ahol fiatal voltam, hajtás a rózsafán, s ahol most úr a norman, Szicília, hazám, mennék, ahová mennem többé már nem lehet, hogy szikláin szétverjem mezítlen mellemet.

 

Még néhány verset mondtak Portugáliáról, Sevilláról és Granadáról. Mind a hármat száműzöttek írták. Behunytam szememet a fájdalmas gyönyörűségtől. Első pillanatra a Lánchíd jelent meg előttem és a már lehanyatlott nap utolsó rezgése az égen a Várhegy fölött. Aztán a klasszikus arab nyelv szépsége ragadott el. Mintha az európai sovinizmus lázadt volna bennem, amiért a mórok ilyen otthonosan érezték magukat városainkban. Sebaj, gondoltam, én is ilyen otthonos vagyok most köztük és költőik között. Mire kinyitottam szemem, láttam, hogy a zene, a költészet ereje, a pálmaudvar díszletével együtt összehozott és egybefűzött négyünket az éjszakára; nem volt többé különbség az előadó és a hallgatók között.

Amár nem adott több utasítást a bárdoknak: adják elő, amit jónak látnak. XIII. századi andalúz utcai énekekkel kezdték, és úgy mentek visszafelé az időben. Először Ibn Quzmánhoz – mintha ennek verseit egy jóval könnyedebb, melankólia nélküli Heine meg egy trubadúr írták volna kettesben:

 

Hull a könnyem, arcom bús, elhagyott Señora Cruz, szép pékné, Señora Cruz, csupa liszt és csupa hús, ropogó, friss szerelem, pékné, pompás szerető, hogyha ő aludt velem kilyukadt a lepedő – s most mégis Señora Cruz ágyába más fiút húz, ragya marja meg a csúz, csalfa ő, mint minden nő, minden nő, ha andalúz.

 

Ibn Hazm al-Andaluszi erotikája egy évszázaddal korábban vadabbul és kegyetlenebbül szólt:

 

Az alkalom villámfény, nincs másodperc, s már nincs is. Most haraphatom számat, hány lányt, fiút, nőt, férfit mulasztottam el bambán – de kései a bánat. Emlékük számban maradt keserű pilulának: bár lettem volna léha – légy gyors, merész és csapj le reá, mihelyt meglátod mint zsákmányra a héja, szeretkezz vele rögtön, de elébb csókold végig halántéktól bokáig – a kegyetlen mindenség csak kéjt ad vigaszunkra s azt sem adja sokáig.

 

Az andalúz szerelmes versek után al-Maarrí, a szíriai vak, nihilista költő következett, aki napi fél cipóval és egy korsó vízzel beérte és egyetemet szervezett maga körül, hol minden tantárgyat ő adott elő. Verseiben zokszó nélkül, hideg racionalizmussal írta meg, hogy születésünk és halálunk egyformán katasztrofális, de a legnagyobb katasztrófa: villanásnyi, tökéletesen értelmetlen életünk. Szíriából az igricek Hárun ar-Rasid Bagdadjába vezettek, Abú Nuvászhoz, az arabok legnagyobb költőjéhez. A duhaj, borissza, botrányos életű, börtönjárta és oly modernnek hangzó lírikushoz, aki ívben kerülte ki a mecset kapuját, gyephokiról és solymászatról írt, hajnalig tartó tivornyáiról, a Tigris zöld vizéről, mely az öngyilkosokat vonzza, lányok ananász alakú melléről és kéjfiúk tarkójának illatáról. Egyik, diákkorában írott, szerelméhez szóló verse így végződik:

 

Jöjj el hozzám. Jöjj inkább ma, mint holnap, de holnap is. Olyasmire, mit pásztor- órának hívnak Bizáncban. Ajtómon erős a zár. Bármeddig, akárhányszor csinálhatjuk. Papád Bágdádból nem lát ide. Ne habozz. Gondolj arra: hány évig vágtázhatunk még így, szélfútta hamvas mellel, rugalmas és sovány combbal – mintha csak rászegeztek volna – ifjúságunk elszabadult lován?

 

Majd továbbkísértek vissza a múltba, a Próféta előtti időkbe, törzsi háborúk, sivatagi rablók, a lovagiasság és az orvgyilkosság korába, és elmondták Imru’l Qaisz több száz soros, barbár remekművét, az Ódát. Műsorukat egy másik hosszú költeménnyel zárták. Ez a cirkuszi lovarnőről, Theodoráról szól, aki Justinianus bizánci császár felesége lett, és akit Imru’l-Qaisz meglátogatott, és a legenda szerint el is csábított. Avagy megfordítva. A császárné és az egykori utcalány a versben úgy elevenedett meg, gőgjével és elfojtott hisztériájával arcán, koronája kék meg zöld drágaköveivel, mint amilyennek ravennai mozaikja mutatja.

Az igricek a nagyszobában aludtak, ahol a nappalt szoktuk eltölteni. Ketten, mint máskor, felmentünk a lapos tetőre. Gyékényünk mellett kancsóban fodormentás tea várt, süvegcukor és egy pohár. A közös poharat a vendégbarátság etikettje kívánta meg. Meztelenre vetkőztünk a meleg éjszakában, s hanyatt feküdtünk a gyékényre. Fölöttünk a félhold és megszámlálhatatlan csillag. Amikor elterültünk egymás mellett és szinte hipnotizálva néztünk a magasba, a csillagok mind ezüstszínűeknek látszottak. Lassanként megszínesedtek, mint tarka gombostűfejek és mélységben is szétváltak: némelyik belehátrált a végtelenbe, mások előrejöttek felénk. Ha kissé elfordítottam a fejemet, a torony alig bokamagas mellvédje fölött leláttam a pálmaligetre. Berillzöldnek tűnt a világos éjszakában, ametisztszínű és lapis lazult foltokkal. Délkelet felé a rozsdabarna dombok szinte izzottak. De lehet, hogy a nappal megszokott színeket festettem vissza reájuk.

Később, amikor Amár elaludt, felültem oldalával szemközt. Első éjszaka, amikor feljöttünk a torony tetejére, elmondta, hogy az év nagy részét itt tölti a kasbában. Most nemcsak azért hívott e kirándulásra, hogy tíz napig együtt legyünk. Azt szeretné, ha ideköltöznék. Ha a németek elvesztik a háborút, utána visszamehetek Magyarországra, vagy ha úgy tetszik, maradok. Ha pedig Hitler megnyerné a háborút, és a németek elfoglalják Marokkót, a kasbában biztonságban élhetünk mindhalálig. Vegyem komolyan a meghívást, de ne válaszoljak mindjárt. Tudja, nehéz a dolgom.

Amikor ezt mondta, Amárt láttam meg magamat, mint két foghíjas, kopasz vénembert, ahogy vicsorogva veszekszünk a torony tetején. Aztán elfogott a gyönyörűség, hogy ilyen elképzelhetetlen körülmények közé kerültem, az unalmas otthon után az izgalmas hontalanságba, amitől mindig féltem, és amire mindig vágyakoztam. Hiúságomban Józsefnek képzeltem magam, ki negyedfélezer esztendővel ezelőtt alighanem éppen így ült, keresztbe vetett lábbal Potifár amarnai palotája tetején az egyiptomi éjszakában, és maga elé idézte, milyen rossz volt a kiszáradt kút fenekén, és milyen érdekes és kalandos az élet itt Afrikában.

Egy hete töröm a fejemet szabad pillanataimban, mit válaszoljak. Nem tudom. Újvári bőkezű támogatását elfogadom, nem érzek lelkifurdalást miatta, mert szereti verseimet, és egy gazdag embernek kötelessége és dicsősége a művész támogatása. De Amárhoz való viszonyom ennél jóval kényesebb. Húszas éveim végén sem ismerek még stabilitást, és hat hónaponként bújok ki a saját bőrömből, mint a kígyó. Még örülök is ennek. Mit várhatok Amártól, aki ebben hasonlít hozzám, és ráadásul néhány évvel fiatalabb, valószínűleg huszonnégy, ha nem huszonhárom? Meghívását nagyon komolyan adta elő; jobb lett volna, ha, mosolyog hozzá. Hol a biztosíték, hogy később is ragaszkodik hozzám? Egy hete élünk együtt, kedvessége, szépsége, műveltsége megszédít és elbűvöl; származásunk és neveltetésünk különbsége ezerszer inkább összehoz, semmint elválaszt bennünket. Mégis, hosszú beszélgetéseink alatt Amár szinte semmit nem árult el önmagáról. Lényét egyáltalán nem ismerem, legfeljebb sejtem, hogy a bárány és a leopárd együtt laknak benne, csakúgy, mint bennem. Ami nem nagyon biztató. És mit szól majd a felesége, Buthájná, ha a hitetlen idegen beköltözik családi tornyukba? Vajon Amár, aki olyan eszes, nem gondol erre?

Saját helyzetem még bizonytalanabb. Ha Hitler megnyeri a háborút, Magyarország eltűnik a föld színéről, és vele együtt pusztul az a korhadozó kultúra, amelynek parányi részecskéje vagyok. A német győzelmet nem érdemes túlélnem, sem Amár tornyában, sem Dél-Amerikában, sem Új-Zélandon, sem sehol a világon. Ilyen esetben meg kell halni, mentől gyorsabban, annál jobb. És ha Hitler mégis elvesztené a háborút? Ezt nem tudja senki, de csak ebben reménykedhetem, és csak ezt az egyetlen lehetőséget tartottam szemem előtt. Mindjárt megérkezésünk után, Bandi lázas biztatására, érdeklődni kezdtünk, hogyan vehetnénk részt a háborúban és menekülhetnénk meg a francia csapda után az egyelőre még lazábban szorító marokkói csapdából.

Havassal és Kelemennel együtt legszívesebben a szabad franciáknál jelentkeztünk volna katonáknak. De Gaulle két legközelebb eső támaszpontja Brazzaville a Kongó partján és Fort Lamy Csádban. Mindkettő több ezer kilométer távolságban. Felvilágosítottak, hogy nyolc-tízhetes karavánutat a Szaharán keresztül a nők semmiképpen nem bírják ki élve, a férfiak is aligha. Hasonló a helyzet a legközelebbi angol gyarmattal, Sierra Leonéval. A háromezerötszáz kilométeres utat Freetownba motorcsónakon vagy vitorláson kellene megtenni az Atlanti-óceánon, nagyrészt lakatlan part mentén. Hosszú járatú karavánok nem indultak a Szaharán át, és oly őrült tengerész sem akadt, ki elkísért volna bennünket Freetownba.

Így tudomásul vettem, hogy a háborút, bárhogy végződik is, minden valószínűség szerint Marokkóban töltöm. Az elmúlt négy hét alatt a fasiszta gyarmati kormányzat és rendőrség egyik rendelkezést hozta a másik után a Franciaországból emigrált idegenek ellen, kikben, és nem oktalanul, demokrata meg szocialista ellenségeiket látták. Szinte bizonyos, hogy a nyomás egyre erősödik. Ilyen körülmények közt nem hagyhatom el a barátaimat és a feleségemet, bármily szívesen is menekülnék az utóbbitól ide, ebbe a paradicsomba, sőt sokkal rosszabb helyekre is. Nem fogadhatom el Amár meghívását.

Nagyon fáradt voltam, de ébren tartott az ellenállhatatlan vágy, hogy szépségében gyönyörködjek. Térdem majdnem érintette oldalát. A Termini múzeumban, a Vatikánban vagy az Ufficiben is mindig egész közel álltam a kyrénei fejetlen Aphroditéhez, a belvederei Apollóhoz vagy a Medici Vénuszhoz, amíg már-már éreztem arcomon a márvány hidegségét, de mégsem olyan közel, hogy az őr rám ripakodhasson. Hangtalanul aludt. Mintha nem is hosszú, nagyon keskeny párnánkon, hanem sűrű, pávakék haján nyugtatta volna a fejét. A félhold arccsontját és nyakszirtjét világította meg, meg csípőcsontja jeges sarlóját. Arcát nem mertem nézni, mert attól tartottam, felébresztem. Szemem lesiklott mellére. Ilyenkor mindig szorongásfélét éreztem, hogy abbahagyja a lélegzést. De felülről nem láttam jól mellkasa mozgását, és szemem is rezgett, akár a csillagok. Jobb lesz, ha lefekszem melléje.

 

*

 

Három öszvéren – a harmadikon Amár egyik berbere kísért bennünket – több napi utazás után Agadirba értünk. Itt már Amár elbocsátotta emberét az öszvérekkel. Egy kis szállodában megebédeltünk, majd megkérdezte: eljönnék-e vele a marabuthoz? Néhány kilométert gyalogoltunk a homokdombok között, alattunk a tenger szikrázóan kék tükrével. Útközben Amár felvilágosított, hogy marabutnak a jósokat hívják és egyúttal a kupolával fedett, kocka alakú épületeket, ahol az ilyen jövendőmondók laknak. A marabutokat a nép varázslóknak, mágusoknak, szent embereknek tekinti. Az, akihez most megyünk, nem szent ember, hanem álszent csirkefogó, aki praktikus tanácsokat osztogat.

Ha így van, gondoltam, úgy miért megyünk hozzá látogatóba? Jobbnak tartottam, ha nem kérdezősködöm.

A marabut kis szőnyegen ült, a házat alkotó egyetlen nagy és majdnem teljesen üres helyiség kellős közepén, a kupola alatt. Csontos arcú, turbános, szakállas vénember volt. Fejét megbiccentette Amár irányában, karját szertartásosan mellére fektette, és futva rám sandított szembogarával, mely duzzadt, barna és fényes volt, mint a beáztatott mazsolaszem.

– Üdvöz légy, Amár ibn Nasszer al-Moravi – mondta lassan és ünnepélyesen. – Üdvöz légy és béke veled! – Majd keskeny ajka ferde mosolyával, mely kivillantotta előreálló, de teljesen ép és hófehér fogsorát, konvencionálisan és leereszkedő hangon folytatta: – Örömmel látom, hogy egy idegen kedvéért búcsút mondtál a marokkói ifjúságnak. A fez kitűnően áll a hitetlen fejebúbján. Így szemre azt mondanám, legalább akkora jómadár, mint amilyen te vagy.

Még egy rövid, éles pillantást vetett felém. Szégyenemben mélyen meghajtottam fejemet.

– Valahányszor meglátlak, Amár – folytatta az öreg –, a tornaszer jut eszembe, melyet egy mogadori iskolában pillantottam meg először. Ha jól emlékszem, súlyzónak nevezik. Az iskolát meg a tornászást is az átkozott franciák kényszerítették reánk ezzel a súlyzóval együtt.

– Nos – folytatta a merőben retorikusnak szánt bevezetés után –, ez a súlyzó rövid vasrúdból tevődik össze és két egyforma vasgömbből a rúd két végén. Tiszteletre méltó megjelenésed mindenkor ezt a szerszámot juttatja eszembe. Mert gerincedet a vasrúddal vetem össze, míg a két gömböt a gerinced végén sarjadt két gömbhöz hasonlítom. Az egyik ama testrésze, mely nélkül nem volnál képes gondolkodni, míg a másik híján nem tudnál gyermekeket nemzeni, ha ugyan – feltéve, ám meg nem engedve – ez állna szándékodban. Hadd köszöntsem benned a természet csodáját. Mármint azt, hogy tested nem a nagyobbik golyóbis irányában billen el, hanem éppen ellenkezőleg, a kisebb golyóbis húzza le a nagyobbat. Alighanem azért, mert herezacskód férfias nedvei nehezebbek és töményebbek agyvelőd állagánál. Hiszen, mint ahogy Abu Ali Ibn Szina – legyen emléke áldott! – már régen megmondta: testünk felett a nedvek uralkodnak. Ahányszor idejössz, édes fiam, mindig a kisebbik gömb dolgai vezérelnek. Add elő bajaidat, Amár, a tőled megszokott szemérmetlenséggel, amelyért mindig kedveltelek!

Azt reméltem, hogy Amár néhány gorombasággal otthagyja a szemtelen vénembert. Legnagyobb csodálkozásomra trágárul eltréfálkozott vele, majd röviden előadta, hogy szeretne megszabadulni a feleségétől. Az asszony veszekszik vele, untatja és terhére van.

– Menj el holnap a kádihoz, tépd össze a házasságleveleteket – vetette oda a marabut könnyedén. – Hány birkát adtál érte?

Amár elmagyarázta: atyja halála óta anyja a családi vagyon ura, már pedig anyja szereti az ő feleségét, a két nő, akármilyen furcsa is, összetart ellene; ha anyja akarata ellenére elválik, kitagadják a családi vagyonból.

– De mit magyarázkodom neked? – kérdezte hirtelen. – Hiszen mindezt nagyon jól tudod.

– Persze, hogy tudom – mondta az öreg, és alig észrevehetően felemelte öléből jobb kezét.

Amár huszonöt frankos ezüstöt hajított oda neki; az öreg majdnem mozdulatlanul elkapta, és újra megemelte a kezét.

– Nagyon jó tanácsot adok – mondta, szinte könyörgően.

Amár még egy huszonötfrankost keresett elő. A marabut lehunyta szemét és elgondolkozott. Teljesen mozdulatlanul ült, csak ajka mozgott, mintha imaszöveget mormolna.

– A Dar-el-Bejda-i Vulkán garázs egyik teherautó-vezetőjét jól ismerem – mondta egyhangú unalommal, mintha felsőbb hatalmak parancsát közvetítené, melyet ő maga nem is ért. – Larbinak hívják. Pénzért mindenre kapható. Mutasd meg ennek a Larbinak a feleségedet, mikor az utcán jár. Mutasd meg neki sokszor, míg Dar-el-Bejda valamennyi asszonya közül felismeri, mégha egyetlen csődületbe keverednének is össze. Mutasd meg neki addig, míg hátulról is felismeri Maghreb valamennyi asszonya közül. Ígérj ennek a Larbinak először kétezret, és alkudj meg vele négyezer frankban. Figyelmeztesd Larbit, hogy gázolásért legfeljebb nyolc hónapot sóznak rá, elvégre nőről van szó, de ha bevallja, miért tette, felakasztják.

A Derb Szidna-i úton a franciák szerencsére még nem építettek járdát. Gázolja el nevezett Larbi feleségedet lehetőleg a kora reggeli órákban, amikor az asszony a piacra megy, és kicsi a forgalom. Gázolja el hátulról. A hátulról való elgázolás legyen benne szóbeli megállapodástokban, mondd meg neki, nem fizetsz, ha elölről gázolja el. Ha a nők szemből látnak teherautót, közvetlenül az orruk előtt, ugrálni kezdenek, mint a tyúkok; a végén még ott marad a nyakadon, fél kézzel és fél lábbal, a következő ötven esztendőre.

Mindaddig, amíg a szerencsétlenség be nem következik, légy nyájas a feleségedhez és összeszorított foggal tűrd minden rigolyáját. Ha ócsárolni kezd, amiért fiúk után szaladsz, esküdj meg, hogy a javulás útjára lépsz. Hogy jó akaratodat bebizonyítsd, feküdj le vele nyomban. E vállalkozáshoz adjon néked Allah erőt. Segítsen a tudat, hogy ez az utolsó alkalom, amikor meg kell tagadnod önmagadat. Ezenkívül nagyon fontos, hogy ne csak négyszemközt nyájaskodj hitveseddel. Légy hozzá kedves a rokonok meg a cselédek előtt is. Hadd sajnáljon mindenki, amiért fiatal feleségedet éppen házastársi boldogságtok legszebb perceiben kell elvesztened. Larbinak pedig, ha már a börtönben ül, küldess be egy-egy jó ebédet. Ne gyakran, mert akkor azt képzeli, félsz tőle, és zsarolni kezd. Egyszer egy héten, pénteken; hadd lássa, nem hagyod cserben, és hadd dicsérjenek a város lakói nagylelkűségedért, amiért még feleséged gyilkosának is megbocsátasz.

– De közeledik az ima ideje – folytatta hirtelen köznapi hangon, és könnyű kézmozdulattal, melybe némi lenézés vegyült, elbocsátott bennünket. Nem erkölcsi felháborodás, csak lenézés, ahogy a bölcs öregember lenézi a kótyagos ifjúságot.

Lementünk fürdeni a tengerpartra. Amíg a marabut előtt álltunk, a jelenet brutalitása ugyan meghökkentett, de szórakoztatott is. Mindezt, biztattam magamat, nem kell komolyan venni. Mihelyt kiléptünk a dűnék közé, a megszégyenülés teljes súllyal nehezedett vállamra. A látogatásért önmagamat és nem Amárt kell okolnom, állapítottam meg keserűen. Ezt a keserűséget enyhítette a hízelgő tény, hogy barátom az én kedvemért kívánja eltenni a feleségét láb alól. Micsoda csávába kerültem! Erkölcsi prédikációra készülök, bár hiányzik hozzá a morális alapom. Mégsem hallgatok. Mindent megteszek, hogy eltérítsem szándékától.

– Akarod véleményemet hallani? – kérdeztem, mikor vetkőzni kezdtünk a magányos tengerparton.

– Szívesen – felelte szórakozottan és kilépett papucsából. – Úgyis tudom, mi következik.

Közvetlenül a víz mellé ültünk a nedves homokra. Kis hullám érkezett és gyönyörű, violakék kagylót tett le csípője mellé: a tenger ajándékát.

Ügyefogyottan, összevissza beszéltem. A kasbában nemegyszer mondta, hogy a teológiát, a metafizikát, a filozófiát és az erkölcstant minden alapot nélkülöző képzelgésnek, agyrémnek tekinti, melyeket az emberek kedvükre változtatnak századról századra. Mégis igyekeztem meggyőzni, hogy a ne ölj nemcsak társadalmi konvenció és a büntető törvénykönyv egyik fontos tétele, hanem olyan parancsolat, mely az emberek többségében benne lakik.

– Ha így volna – mondta –, úgy az emberek nem gyilkolnák egymást az idők kezdete óta. Háború se lenne, ha az emberek nem akarnának háborúba menni.

Miután minden humanista érvemet megbuktatta, azzal próbáltam hatni: nincs joga Buthájná életét elvenni, amikor az asszony minden bizonnyal szeret élni.

– Buthájná nem tud írni-olvasni. Lelki kapcsolat nincs kettőnk között. Ezt nem tudod megérteni. A ti nőitek szellemi társaitok, a mieink nem. Már a próféta megmondta, hogy a nőnek nincs lelke.

– A Koránra hivatkozol, miután nemegyszer biztosítottál, hogy egy árva kukkot sem hiszel belőle?

– Gyerünk fürdeni.

Lassan mentünk be a vízbe: nagyon hideg volt. Mikor a csípőnkig ért, Amár felém fordult:

– Egyetlen dolog érdekel csak. Erre kérek választ. Az igazat akarom tudni. Kevésbé szeretsz azóta, hogy a marabutnál jártunk?

Néhány pillanatig tűnődtem.

– Ugyanúgy szeretlek – vallottam be.

Estig maradtunk a vízparton. Amikor visszamentünk a kis szállodába, nagynehezen megígérte, hogy egyelőre nem veszi fel a kapcsolatot a Vulkán-garázs Larbijával.

Ezt nem tartottam túlságosan megnyugtatónak.

 

*

 

A szubtropikus nyár szédítő iramban múlt el. Közben helyzetünk egyre bizonytalanabbá vált. Elsőnek az olasz fegyverszüneti bizottság érkezett meg, de ezek, mint ahogy Újvári kitűnően szervezett kémrendszere jelentette, nem sok vizet zavartak és idejük javát bordélyokban töltötték. Az angol blokád következtében a casablancai kikötőből elmaradt sok-sokezer tengerész, és a legszebb nők – európaiak, arabok, négerek, kínaiak –, akik addig 15 percenként rúgták ki klienseiket, mert házacskájuk földszinti kávézójában tucatszám várakoztak a gavallérok, most reggelig tartották ágyukban vendégeiket, és oly alacsonyra szabták a taksát, mint soha azelőtt és alighanem soha azóta.

Rövidesen a Gestapo követte az olaszokat, kurta nyakú, hájas, nagy bottal járó turisták maskarájában. Kettesével rótták az utcákat, ültek a sörözőkben, és leselkedtek ki kalapjuk karimája alól. Felismerhetetleneknek képzelték magukat, holott a legsűrűbb tömegből is kiríttak. Rövidesen néhány belga és holland ismerősünk nyomtalanul eltűnt; állítólag a missouri koncentrációs táborba kerültek, mélyen az ország belsejébe. A rendőrség politikai osztálya új főnököt kapott, egy elzászi németet. Megérkezése után nyomban magához rendelt hármunkat, Bandit, Kelemen Zolit meg engem. Veres képe volt, mintha csorba késsel borotválkozott volna, szájszéle vonaglott, talán a dühtől vagy a harctéri idegsokktól. Ránk ordított, hogy ismeri üzelmeinket és gondja lesz ránk mocskos idegenekre. Ezzel kidobott, mintha mi tolakodtunk volna hozzá, és nem ő rendelt volna a rendőrségre. Másnap este mind az öten vacsoránál ültünk, megjelent földszinti ebédlőnk utcára nyíló ablakában. Két könyökével a párkányra támaszkodott, és úgy bámult be ránk. Kelemen Éva friss terítéket helyezett a három matracból rakott asztalra, és beinvitálta. Hörgő hangot hallatott, öklével megfenyegetett bennünket, és tovább ment autójához. Más menekülteket éjfél után hívott fel, bemutatkozott nekik, és pusztulásukat ígérte.

Délelőttönként az óriási tengerparti uszodába jártam. Hasra feküdtem a gáton, mely az édesvizű medencét a tengertől elválasztja, és lenéztem a szürke, unottan hullámzó Atlanti-óceánra, vagy fel a napra, mely úgy szállt fejem fölött, mint az elhajított és robbanni készülő kézigránát. Osztrigákat téptem a szikláról, és verset csináltam fejben. Valyt hiába hívtam az uszodába. Bőre fehérségét féltette és szívesebben trécselt néhány szélsőbaloldali magyar menekültasszonnyal, akik abban bíztak, hogy Sztálin nem feledkezik meg róluk nehéz helyzetükben. Bandi, mióta Molotov üdvözlősürgönyt küldött Hitlernek, mikor Párizst elfoglalták a németek, nem táplált hasonló illúziókat. Lorsyval együtt egész nap Újvári villájában ült, és a BBC-t vagy De Gaulle brazzaville-i rádióját hallgatták hármasban. Bármennyire érdekelt a háború, irtóztam, hogy napjaimat London bombázása és más kétségbeejtő hírek hallgatásával töltsem. Bandi, a maga szelíd módján meg is vetett érte.

Délutánonként Amárral ültem a kávéházban. Arab öltözékben jártam, dzsellabában, fezben és fehér papucsban, mert bennszülötteket nem igazoltattak, és közben megtanultam úgy járni és mozogni, mint ők. Vagy a gőzfürdő kupolája alatt hevertünk a forró vízben, mint két főtt hal. Utána kisétáltunk az alkonyatba, mely pasztellszínű volt és ragacsos, mint a törökméz. Lementünk a tengerpartra, a bougainville-ával benőtt vörhenyszínű sziklákra, hol szembetalálkoztunk a friss széllel, és a pálmák alatt a hold hengermalma szórta ránk a lisztet. Aztán hazamentem. Máskor egy városszéli, kis arab vendéglőben vacsoráztunk. Amár jól ismerte a turbános vendéglőst, és mindig pár percig suttogott vele. A vendéglőtől mintegy száz lépésre, egy fiatal erdőben pajtaszerű kunyhó állt, apró asztallal, mosdólavórral és keskeny, egyszemélyes pamlaggal, ahol az éjszakát töltöttük. Legújabban Amár pisztolyt hordott, mindig maga mellé tette a kisasztalra. Olykor nyolc-tíz napra eltűnt. Ilyenkor csak annyit közölt velem, hogy fontos dolga akadt. Nyilván újabb fiatalembereknek mutatja karbáját, és hívja meg őket egy életre, gondoltam. És erre az emberre bízzam magam?

A hét két meghatározott napján Újváriéknál vacsoráztunk. Amikor besötétedett, és asztalnál ültünk, nemegyszer kopogtattak az ebédlőablakon. Újvári átment a szomszéd szobába. Hallottam, ahogy kinyitja a páncélszekrényt, és – minden bizonnyal pénzzel kezében – kimegy a kertbe. Máskor a pincébe vitte a látogatóit, és hosszan tárgyalt velük. Amiből megértettem, hogy Újvári háza a szabad franciák egyik titkos központja. Lorsytól megtudakoltam, hogy Sándor előttünk miért titkolódzik, és miért nem fog be munkára az ügyért, melyet a magunkénak érzünk? Ernő azt felelte: őt sem avatja be. Félt bennünket.

Egyszer, késő éjjel, a ház asszonya Valyval, Bandival és Lorsyval még a vacsoraasztalnál ült, míg Újvárival sétáltam kint a kertben. Két ember lépett elénk. Nem hallottam közeledésüket: a füvön át jöttek, nem a kavicsos úton. Franciául, de idegen kiejtéssel köszöntek: – „Vive De Gaulle!” Újvári elvonult velük a villa mögötti sötétbe.

– Lengyel pilóták – mondta, mikor visszatért. – A barátod holnapután viszi őket Gibraltárba.

– Melyik barátom?

– Ugyan, Gyurka. Előttem titkolódzol? Az arab barátod, akivel délutánonként a kávéházban ülsz.

– És te adod a pénzt, amiért átviszi őket?

– Ingyen viszi. A pénz a rendőrség, a francia és a spanyol parti naszádok megvesztegetésére kell. Veszedelmes út, motorossal a gibraltári aknazáron át. Félek, hogy a barátod egy nap nem tér vissza.

– És bennünket miért nem küldtél már Gibraltárba?

– Engedélyt a tangeri angol konzul ad, de csak azoknak, akiket Anglia azonnal használni tud. Csehszlovák, lengyel meg belga pilótáknak. Meg francia állampolgároknak, akik De Gaulle-nál jelentkeznek. Aki illegálisan érkezik, azt lecsukják. Vagy agyonlövik. Nem tudom. Háború van.

Közben Bandi és Zoli is értesült a gibraltári embercsempészésről. Rögtön összeültünk. Mindhárman égtünk a vágytól, hogy a brit hadseregben harcolhassunk. De hogyan? Referenciára volt szükség, és erre senki sem alkalmasabb, mint Londonban élő barátaim és ismerőseim: Mikes György, Károlyi Mihály, Hatvany Lajos, Ignotus Pál. Ezek ajánlásával talán meg tudjuk győzni a tangeri konzult, hogy engedjen be Gibraltárba, illetve Londonba. Amit Amárról megtudtam, hihetetlen magasra emelte fölém. Ezt mindjárt meg is mondtam neki. Elhárította dicséretemet, de hozzátette: az lesz a legszomorúbb útja, amikor majd engem és barátaimat kell átvinnie. Azontúl mindennap magam előtt láttam a képet: ahogy Amár, derekára kötött kormánnyal ül a motornál és a koromfekete vizen át visz bennünket a Szikla felé, ahol kétszáz év óta annyi protestáns, mór, zsidó és hitetlen, annyi karlista, liberális, demokrata és szocialista talált menedéket a biztos halál elől.

Diplomáciai képességei, nyelvtudása és tekintélyes megjelenése miatt alig akadt ember, aki kedvezőbb auspíciumok mellett járhat el ügyünkben, mint Lorsy. Vacsorára hívtuk, és megkértük: utazzon el Tangerbe. Kelemen Éva szorgalmasan töltötte poharába a konyakot, miközben Ernő a jó ételtől és italtól elérzékenyült. Meg attól is, hogy el kell válnia tőlünk. Könnyet törölt ki szeme sarkából, és minden ékesszólását latba vetette, hogy Casablancában tartson bennünket. Maradjunk itt. Újvári pompás összeköttetéseivel és pénzével könnyen megvéd mindannyiunkat a Gestapótól. Az ember sose hagyjon el egy várost, ahol ilyen nagyszerűen élhet munka nélkül.

Mikor lehurrogtuk, filippikába kezdett Anglia ellen:

– Az angolok segítették Hitlert a felfegyverkezésben. Mussolini hajóit az angolok engedték át a Szuezen, hogy elfoglalhassák Abesszíniát. Léon Blum kezét Baldwin fogta le, amikor meg akarta segíteni a köztársasági spanyolokat. Csehszlovákiát Chamberlain adta el Münchenben. Minden sajnálatom az angol népé – jegyezte meg, miután kihörpintette konyakját –, de azt isszák meg, amit kotyvasztottak. Ti pedig ne dőljetek be a buta axiómának, hogy háborúban a kevésbé megvetendő fél oldalán kell harcolni. A háború elől futni kell. És ez a tétel – ezzel Bandira és rám mutatott – poétákra még fokozottabban vonatkozik. Költők kövessék Horatius példáját.

Több órás érvelés után mégis elvállalta a megbízatást. Nem csak a mi ötünk, de még egy tucat magyar menekült útlevelével elindult Tangerbe. Két hét múlva tért vissza. Összebarátkozott és többször teázott a rokonszenves, öreg angol konzullal, aki köszöni buzgalmunkat. Sajnos, Anglia csak repülőtiszteket használhat meg francia állampolgárokat De Gaulle seregében. Néhány hónap múlva Tangerben kiderítettük, hogy az angol konzul fiatalember, és hogy Lorsy a lábát se tette be a konzulátusra. Mikor kérdőre vontuk, azt felelte: atyai kötelességének érezte, hogy bennünket, éretlen fiatalokat visszatartson a pusztulástól, akármennyire is vonzott mindhármunkat a hősi halál.

 

*

 

Utolsó lehetőségnek Bandi Martinique szigetét hozta fel. Egyik francia gyarmatról a másikra úgy tudtuk, át lehet menni; az ilyen utazáshoz a francia kormányzóságon adtak engedélyt Rabatban. Martinique nem tartozott Vichyhez és De Gaulle-hoz sem. Semlegessége nem vonzott, amiért úgy gondoltam: ha netán sikerülne Martinique-i vízumot szerezni, feleségem és barátaim mellett maradok míg behajóznak, aztán lemaradok Amár karbájában. Ügyünk vitelét ismét Lorsy vállalta el. Tizenkilenc magyar útlevéllel zsebében el is utazott a fővárosba. Megígérte, hogy negyvennyolc órán belül visszatér vagy telefonál. Az utcai igazoltatás ekkorra már oly mértéket öltött, hogy passzus nélkül legtöbbje ki sem merészkedett az utcára, ahonnét papírok híján egyenest vitték a koncentrációs táborba.

Mikor Lorsy nyolc nap múltán sem írt, sürgönyzött vagy telefonált, kétségbeesett honfitársaink közül az egyik – dunai matróz, aki önkéntesként szolgált a háború alatt a francia hadseregben – öngyilkossági kísérletet követett el. Elhatároztam, hogy Lorsy után indulok Rabatba. Csak kora délelőtt, amikor az autóbusz a rabati régi várkapun bekanyarodott, döbbentem rá, milyen nehéz feladatra vállalkoztam. Először is, hol találom meg Lorsyt ebben a kétszázezres városban, mely csak úgy hemzseg a menekültektől?

Az autóbusz végállomása mellett széles, rövid út nyílt, feltehetően Rabat főútja; csak úgy úszott a délelőtti napfény áradatában. Árkádok szegélyezték; az árkádokban kávéhéz kávéház mellett. A harmadik kávéház teraszán egymás hegyén-hátán szorongtak a vendégek; feltehetően ez volt a rabati főkávéház. A terasz egyik sarokasztalánál egy kéz a Timest tartotta maga elé, azt szuggerálva, hogy a mögötte ülő szent és sérthetetlen személy, legalábbis a semleges nagyhatalom követe vagy aktív miniszter, mert hiszen a Times olvasásáért azonnal koncentrációs táborba vittek minden közönséges halandót. Következésképpen a kéz nem lehetett másé, mint Lorsyé.

– Foglalj helyet, Gyurkám. Nagy öröm, hogy itt látlak… Hogy hajtsam össze a Timest? Ugyan minek? De a te kedvedért ezt is megteszem… Látom, jól megvagy. – Levette a szemüvegét és zsebkendőjével körülményesen megtörölte. Kék szemének kifejezése, üveg nélkül, ártatlan és gyermeteg volt.

– …Hogy térjek a tárgyra? Mondd el, mint szórakoznak a casablancai barátaink? Aggódnak passzusaik miatt? Ne aggódjanak! Okmányaik a lehető legjobb helyen vannak. Nem szaladgálhatok ebben a hőségben tizenkilenc passzussal a zsebemben… Persze, a szállodában tartom a passzusokat!… Szekrényben? Nem, szekrény nincs a szobámban. Fürdőkádban alszom, szép, nagy kádban. Nyugodtak lehetnek… Nem tudnak kimenni az utcára Casában passzus nélkül? Ne menjenek! Akit a Gestapo keres, ne ugráljon… Hogy miért nem írtam egy hete? És te talán írtál a sivatagból? Nem? Mert nem volt postaláda? Vagy kiszedik a ládából a majmok? Itt meg nincs toll. Tegnap este leültem ide, mert csak kávéházban tudok írni, kávéházi tollal… A toll nem percegett elég lágyan, a tentában szigetek úsztak, elment a kedvem… Ne vádolj, Gyurka! Egy óra múlva tulajdon szemeddel láthatod majd, mit végeztem. Rengeteget! Persze nem állíthatok be ajtóstul egy konzulátusba, hogy kérem üssenek be azonnal tizenkilenc vízumot ezekbe a passzusokba, csak kiröhögnének. Százezer ember akar itt vízumot. Először meg kell szereznem az összeköttetéseket, aztán majd kamatoztatom őket. Máris a legnagyobb kapcsolatokkal rendelkezem. Előkészítem a talajt. Még egy-két nap türelem, és meglesz minden… Hogy milyen összeköttetéseket? Nem mondhatom meg. Egy óra múlva meglátod. Felviszlek valahová. Téged is bekonferáltalak, mint Villon és Rabelais fordítóját. Már várnak.

– Villont lefordítottam, de Rabelais-t még nem. Honnan tudod, hogy le akarom fordítani? És hogyan az ördögbe konferálhattál be, amikor tíz perccel ezelőtt még azt sem tudhattad, hogy idejövök Rabatba?

– Mégis bekonferáltalak – mondta Lorsy rendületlenül. – Mit szólnál egy üveg jégbe hűtött borhoz? És – tette hozzá könyörgően – hagyjuk ezeket az undorító passzus-ügyeket.

Megadtam magam a sorsomnak. Egy óra múlva Lorsy bérkocsit hozatott.

– A kormányzóságra – szólt oda a kocsisnak.

A parkban elszórt adminisztrációs épületek között a legszebbik elé kanyarodtunk. A kertből méltóságteljes külsejű arab ajtónálló ugrott elénk, lesegített bennünket a kocsiról. Udvarszerű, fedett csarnokban álltunk, míg a szolga telefonált. Az első emeleti folyosón felpattant egy ajtó. Jól öltözött fiatalember hajolt a korlát fölé:

– Mon cher, cher Monsieur Lorsy!

– Hát ez kicsoda?

– Grimaud úr, Nogues kormányzó titkára.

A szolgák már szaladtak frissítőkért, míg mások könnyű, nádfonatú székeket toltak alánk, amikor Lorsy bemutatott a titkárnak:

– Faludy barátom, Magyarország legnagyobb élő költője. Tavaly, Racine születése háromszázadik évfordulójára ő fordította magyarra a Phaedrát… De Racine-ról már elbeszélgettünk tegnap.

Grimaud úr elragadtatva bámulta Lorsyt, mintha most vezetnék először a Mona Lisa elé. Rám ügyet sem vetett. Bosszankodtam Lorsy ügyefogyott szélhámoskodása miatt, de csakhamar rájöttem, hogy Lorsy hazugságának megvolt a maga értelme: Grimaud úr bejelentette, hogy szívesen hallana még egyet-mást Racine-ről. Lorsy sem kérette magát, és ott folytatta, ahol, úgymond, előző nap abbahagyták. Grimaud úr előrehajló nyakkal, mohón figyelte és szaporákat nyelt, míg kis, fehér ádámcsutkája úgy mozgott, mint a jeles tanulóé az első sorban.

Lorsy Racine szókincsét elemezte. Megállapította, hogy ez a nagyszerű poéta kétezer és néhány száz szóval beérte, tizedannyival, mint Shakespeare. Holott Shakespeare-nél a legtöbb absztrakt szónak még helyi jelentése is van, aszerint, hogy ki, mikor és milyen hangsúllyal használja, Racine-nál ugyanaz a szó mindig ugyanazt a fogalmat képviseli.

Könnyű volt Racine-nak XIV. Lajos korában! Jól megépített, nehéz barokk oszlopcsarnokban állt: azt kellett hinnie, hogy az erkölcsi törvények és a politikai játékszabályok pontosak és örökérvényűek, mint az igeragozás szabályai. Szerencsétlenségünkre – jelentette ki Lorsy, tehetetlenül tárva szét mindkét kezét, az egyikben Martinivel, a másikban egy kaviáros szendviccsel – jól megalapozott barokk oszlopcsarnok helyett mocsaras dzsungelben állunk, ahol óriáskígyók csavarodnak a nyakunkba. A szavak elvesztették értelmüket. Amit az egyik ember rabságnak nevez, a másik szabadságnak hívja, ami az egyiknek bűn, a másiknak erény. Voltaképpen nem a szavak romlottak el, hiszen a szó csupán a fogalom címkéje, sem a fogalom, hiszen az erény plátói ideáján nem fog a géppuska. Az történt, hogy a cukorszirupos üvegre „ciánkáli” felirat került, a ciánkálira „cukorszirup”.

– És ki ragasztotta át a címkéket? – kérdezte Grimaud úr provokatívan.

Lorsy úgy tett, mintha nem hallotta volna. – A Napkirály – folytatta, miután lehörpintette a Martinit – azt mondta: „L’état c’est moi.”^*

A l’état szót gyorsan, hangsúlytalanul ejtette ki. Pétainre kellett gondolnom, aki a Rèpublique Française helyett az État Françaisé elnevezést vezette be. Minden bizonnyal Grimaud úrnak is ez jutott eszébe.

– XIV. Lajos – folytatta Lorsy – tulajdon személyét a francia állammal azonosította. Ha ebédjét hozták, a nagybotú udvari hivatalnok elkiáltotta magát: „a király ebédje”, mire mindenkinek meg kellett hajolnia a tálak előtt, úgy, hogy fövege kétszer seperje a padlót, oda is, vissza is. Heidelberget felpörköltette; az isteni és emberi törvényeket nemhogy áthágta: észre sem vette, hogy áthágja őket. De bármennyire korlátlanul is gyakorolta hatalmát a Napkirály, mégse jutott eszébe, hogy megváltoztassa az évezredes erkölcsi fogalmakat avagy a Bastille-ban való raboskodást, fejvesztés terhe alatt, „becsület és dicsőség dolgának” neveztesse valamennyi franciával.

E szavakra Grimaud úron az idegesség jelei kezdtek mutatkozni. Lorsy egy lapos pillantással győződött meg szavai hatásáról – láthatóan ezt akarta elérni – és nyomban visszatért Racine-hoz. Kisvártatva egy de la Brouquière nevű fiatal tisztviselő is megjelent, aki áhítattal és némán csüngött Lorsy ajkán, majd Funck-Brentano, a kiváló műtörténész is bejött. Amikor ötösben ebédelni indultunk, megkérdeztem Lorsyt, nem tenné-e szóvá vízumaink ügyét? Azt válaszolta, hogy a mohóság csak ronthat a dolgainkon; az urakat még nem főzte elég puhára.

Egy Kymos nevű vendéglőben ebédeltünk délután ötig, majd Lorsyval ketten kikocsiztunk a Sale-ba. Lorsy, aki attól félt, hogy elhízik és túljut száztíz kilós optimumán, tízperces egészségügyi sétát ajánlott a hegytetőn, a kráterbe épült óváros utcáin, majd bevezetett egy kávéházba, mely magasan a tenger felett, fészekszerűen támaszkodott a sziklafalhoz. A mélykék és mozdulatlan vízben tarka vitorlájú, régimódi bárkák horgonyoztak. Lorsy, a hely szellemét idézve, egy ideig a kalózokról beszélt, akik egykor Tunisznál is alkalmasabb szállást találtak itt, és a Szent György-csatornáig kalandoztak el.

Mielőtt pezsgőjét megkóstolta volna, egy kortyot kiloccsantott a földre. – Az antik isteneknek áldozom – mondta elérzékenyülten. – Ha ezeket a tarka vitorlájú bárkákat nézem, azt kell hinnem, hogy még Tiberius a császár. Egyébként is úgy érzem magamat itt Marokkóban, mint ógörög szofista a gyakorlatias, műveletlen és faragatlan rómaiak között. Vendéglátóink sznobizmusa nem kisebb, mint a rómaiaké volt. Ennek köszönhetjük, hogy nagyobb becsben állunk előttük, mintha finom és művelt emberek közt kellene tengetni életünket.

– Bízhatsz bennem, Gyurka. Egy hete társalgok már ebben a városban és megszereztem a szükséges összeköttetéseket. Biztos tehetsz, hogy megkapjátok vízumaitokat. Tudom, Casablancában már azt képzelik, hogy eszem-iszom, tivornyázom vagy bordélyházban szórakozom. Nem sejtik, hogy számomra a magányos eszem-iszom éppen olyan utálatos, mint a tivornyázás. Ami pedig a szeretkezést illeti: kinetikája, bevallom, kifáraszt. Túlságosan kövér és túlságosan lusta vagyok, semhogy a csekély gyönyörűségért hajlandó volnék hasra fordulni.

E megnyugtató szavak után vacsorázni mentünk, majd a szállodába, ahol hosszas tárgyalás után nekem is szerzett egy fürdőkádat. Hogy lelkifurdalás nélkül alhassak – az ellopott nap után casablancai barátaim jutottak eszembe –, kiszedtem Lorsy kádja alól az útleveleket. Meg is találtam hiánytalanul valamennyit. A fürdőszoba padlóján, a meleg éjszakában száradni terítettem őket. Még párásak és ráncosak voltak, mikor felébredtem. Az előző napi kávéházban ötöt karosszékemre tettem, magam alá, a maradék tizennégyet pedig Lorsy jóval tekintélyesebb alfele alá raktam. Megittunk két flaska fehér bort, és már éppen indulni akartunk a kormányzóságra, amikor Bandi megérkezett Casablancából. Fuldoklott a méregtől, Lorsyt lecsirkefogózta, engem lemarházott. Kezében körömráspolyt tartott, szokatlanul éles és hosszú ráspolyt. Lorsy hosszan nézte a szerszámot, de nem szólt.

A kormányzóság előtt Ernő kijelentette, hogy egyedül velem akar felmenni. Bandi úgy tett, mintha nem hallotta volna. Amikor Grimaud meglátott bennünket, dühösen méregette Lorsyt. A hangulat azonban hamarosan megenyhült. Grimaud Vichy és Roosevelt kapcsolatait hozta szóba, amit Lorsy arra használt fel, hogy kurta elmefuttatásba kezdjen a magyar hintapolitikáról. Magyarország ugyanis – magyarázta – az utolsó négyszáz esztendőből háromszázhetvenhetet élt idegen megszállás alatt. Mondta, mint szövetkeztek uralkodóink a német-római császárral Bizánc, a pápával a német-római császár és Bizánccal mindkettőjük ellen, majd a törökökkel a németek és a németekkel a törökök ellen. Grimaud úr hálás pillantásokkal fogadta az előadást; alighanem már régen és hiába törte fejét, hogyan tudná úgy szolgálni Vichyt, hogy a következő rendszert is tovább szolgálhassa.

Közben megjelent de la Brouquière, aki az önhittség, a jólneveltség, az áhítatos érdeklődés, a nyegleség és a búskomorság különleges keverékét reprezentálta. Előző napi hallgatásával ellentétben, láthatóan azon volt, hogy Lorsy orákulumát a maga számára használja ki, de Grimaud úr, aki feltehetően ismerte és unta kollégája problémáit, nem hagyja szóhoz jutni, és újabb meg újabb kérdésekkel ostromolta Lorsyt. Amikor felkeltünk, hogy ebédelni induljunk a Kymosba, Bandi, a körömráspollyal öklében Lorsy mellé lépett, és rászólt magyarul:

– Kérd meg, hogy szerezzenek nekünk egy Martinique-i vízumot. Ha nem szólsz, tövig döföm a fenekedbe ezt a ráspolyt

– Ne döfd! – suttogta Lorsy. – Ne döfd! Ez a pillanat vízumkérésre és döfésre egyaránt alkalmatlan. Ebéd után, ha tele lesz a hasuk, szólok nekik. Esküszöm gyermekeim életére, hogy szólok. Csak ne döfd!

A vendéglőben Bandi Lorsy mellé telepedett és nem vette le róla szemét. De la Brouquière is folyton Lorsyhoz fordult, hogy végre előhozakodjék a maga dolgával, de Grimaud úr folyton a szavába vágott. De la Brouquière eleinte nem értette kollégája szándékát. Amikor Grimaud úr végül elég durván leintette, annyira meghökkent, hogy a csodálkozástól még puffadt, durcás csecsemőajkait is nyitva felejtette. A kínos atmoszférában mindannyian bőségesen ittunk, úgyhogy, mire a birsalmával töltött fácánsülttel végeztünk, Bandi és de la Brouquière meglehetősen eláztak, és Lorsy is elfeledkezett szorongattatásáról.

Amikor a pincér elvitte a sajtostálat, úgy éreztem, mintha mozdíthatatlan ólomsúlyok lógnának a derekamon, és a fenekem gyökeret eresztett volna a székbe. De la Brouquière felhasználta a pillanatnyi hallgatást és a kétnyakú ecetes-olajos üveget marokra kapva megcsóválta Grimaud úr irányába:

– Nem fogod megakadályozni, hogy ennek az úriembernek, aki iránt bizalmat érzek, elmondjam bajomat, és tanácsát kérjem. Nem fogod megakadályozni! – ordította, s némi ecetet fröcskölt Grimaud úr szürke tropikál öltönyére. – Én ugyanis – fordult Lorsy felé – meggyőződéses, sőt megátalkodott fasiszta vagyok. Utálom a liberálisokat, a szocialistákat, de mindenekelőtt a zsidókat. Kollégám szégyenteljesnek tartja, hogy valakinek meggyőződése legyen. Mit szól ehhez, Lorsy úr? Szégyen az, hogy elveim vannak, vagy sem?

Lorsy biztató válaszára elmondta, hogy atyja megyei prefektus és lelkes Dreyfuss-ellenes volt; ő maga kora ifjúságától kezdve rajong Barrès-ért, Léon Daudet-ért és Maurras-ért. Egy évvel ezelőtt azt kívánta: bárcsak vesztené el hazája a háborút. Ez volt az egyetlen lehetőség, hogy Franciaország megszabaduljon korrupt demokrata politikusaitól, és a fasiszták hatalomra kerülhessenek. – Tudom, nagy ár – mondta. – De azt hiszem, megéri.

– Amikor Pétain átvette a hatalmat, itteni elvbarátaim bankettet rendeztek. Tökrészegen értem haza, kiokádtam a vacsorát, és méregerős feketekávét főztem. Megittam, leültem a karosszékbe, és halálos józanság fogott el. Arra gondoltam, hogy a jelenkori háborúkat nem az dönti el, ki micsoda elveket vall, hány csatát nyer, és mekkora ellenséges területet foglal el, hanem a szembenálló felek ipari potenciálja. Rájöttem, hogy az Egyesült Államoknak és a Szovjetuniónak szükségszerűen hadba kell lépniök Németországgal. Ezeknek az országoknak az ipari potenciálja, Angliával együtt, úgy aránylik a Berlin-Róma tengely országaihoz, mint három az egyhez. Hitler elveszti ezt a háborút. Minket pedig falhoz állítanak, vagy az utcán vernek agyon. Hogy az arabok vagy honfitársaim, vagy az amerikaiak, vagy a zsidók vernek-e agyon, azt nem tudom. De valaki agyonver bennünket. Helyes az analízisem, Lorsy úr?

– Sajnos – felelte Lorsy bánatos hangon.

– Ott ültem karosszékemben a diadalünnep éjszakáján, és felvetettem magamnak a kérdést: mit tegyek kétségbeejtő helyzetemben? Áldozzam fel életemet egy bukott ügyért? Vagy legyek hűtlen egy eszméhez, mely életemet jelenti?

Lorsy levette a szemüvegét, és egy ideig de la Brouquière úr gyermeteg és pimasz ábrázatát vizsgálgatta, alighanem azért, hogy megállapítsa: milyen mértékig van berúgva? Aztán arról beszélt, hogy az emberek eszméikhez való kapcsolatai jóval lazábbak, mintsem általában gondolják.

– Hadd mondok el erről önnek egy rövid és tanulságos történetet. Abban az időben, amikor még Lorenzo de’Medici volt Firenze koronázatlan fejedelme, élt a városban egy Antonio nevezetű módos aranyműves. Egy este ez az aranyműves, szokása szerint, bezárta a boltját és elindult hazafelé. Az utcán valamelyik ismerősével találkozott, aki ráköszönt szórakozottan: „Jó estét, Pietro!” – „Ez a csacsi összetéveszt valakivel” – gondolta Antonio és folytatta útját. Amikor a házához ért, megrúgta a kapu sarokvasát és felkiáltott a feleségének. Az asszony kihajolt az ablakon: „Takarodj innét, Pietro! Semmi keresnivalód nincs itt!” – és becsukta az ablaktáblát.

Antonio elképedve, megzavarodva állt egy ideig a háza előtt, aztán odébbsétált. Amikor az utca sarkára ért, két alabárdos fogta közre. „Vagy megfizeted a kétszáz aranyat, Pietro, amivel Tornabuoni bankárnak tartozol, vagy elviszünk az adósok börtönébe” – mondták. Antonio tiltakozott az ostoba tréfa ellen: ő Antonio, a városszerte ismert, tisztes aranyműves; a Tornabuoni háznak nem tartozik semmivel; felháborító, hogy éppen Pietróval, a városszerte ismert csavargóval és bajkeverővel tévesztik össze, akihez egyébként nem is hasonlít. A poroszlók kinevették, tiltakozása ellenére megragadták, és egy mocskos cellába dobták.

Másnap reggel a vizsgálóbíró elé vezették. Antonio jól ösmerte ezt az embert: számtalan arany és ezüst karperecet adott el néki szeretői számára. Örömmel üdvözölte, de a bíró jéghideg tekintettel mérte végig, és megkérdene: „Elismered-e, Pietro, hogy kétszáz arannyal tartozol Tornabuoni bankárnak?” Antonio kijelentette, hogy ő nem Pietro, hanem Antonio, az aranyműves, nem tartozik senkinek semmivel, majd ordítani és dühöngeni kezdett. A bíró szenvtelenül figyelmeztette, hogy gyermeteg hazudozásaival nem téveszti meg a bíróságot. Ha meggondolta magát, és nem akar többé egy köztiszteletre méltó férfiú, a város legjobb aranyművesének nevével és személyével visszaélni, jelentkezzék. Ezzel visszavitette a tömlöclyukba.

Rövidesen egy szerzetes nyitott be Antonio cellájába. Kenetteljes szavakkal korholta megátalkodottságáért, és megfenyegette, hogy a földi bírák haragja mellett az Égi Bíró neheztelését is magára vonhatja. Vallja be férfiasan, amit úgyis hiába tagad, hogy ő Pietro, a csavargó, aki kétszáz aranyat kért kölcsön Tornabuoni bankártól, és éppoly kevésbé adta meg neki, mint többi adósságát; szenvedje el a rá kimérendő büntetést, és igyekezzék utána becsületes és istenfélő életet élni. Majd imát mondott érte, és magára hagyta.

Alighogy a szerzetes eltávozott, két fekete ruhás, bánatos arcú hölgy jelent meg. Drága, szerencsétlen öcsikénknek szólították Antoniót, szipogva vállára borultak, elemózsiát és bort tettek eléje, megpirongatták léhaságáért, majd megígérték neki, hogy összeadják a kétszáz aranyat. Kifizetik adósságát, és segítségére lesznek, hogy új életet kezdjen.

Antonio nem szólt semmit. Miután a nők magukra hagyták, gondolkodni kezdett, majd a porkolábot hívta. Megkérte, mondja meg a vizsgálóbírónak: belátja hibáját, és megbánta, hogy ezt az ostoba komédiát eljátszotta. Bevallja, hogy ő Pietro, a csavargó, és kétszáz arannyal tartozik Tornabuoni bankárnak, de megígéri, hogy kifizeti adósságát és nem él vissza többé a tisztes aranyműves nevével.

A vizsgálóbíró nyomban átment a Majomhoz címzett kocsmába, ahol Lorenzo de’ Medici ült, és jelentette a fejedelemnek, hogy elvesztette a fogadást. A fejedelem ugyanis fogadott Angelo Polizianóval a költővel, amikor egy este az emberi lélekről beszélgettek. Lorenzo az ember egyéniségének erejét és hatalmát dicsérte; a költő azt állította, hogy az ember lelke gyenge, és kellő eszközökkel mindent el lehet hitetni vele, még azt is, hogy önmagával sem azonos.

Amikor a fejedelem meghallgatta a vizsgálóbírót, asztalához hívatta Bevilaqua kocsmárost, s megparancsolta, hogy guríttassa Poliziano lakására azt a kis hordó borocskát pincéjéből, melyet Petrarca halálának esztendejében szüreteltek. Ugyanis ebben a hordócskában fogadtak.

Lorsy egy pillanatra elhallgatott és körülnézett. A feketekávé szemlátomást a kelleténél is jobban kijózanította a társaságot. Ettől kissé megijedt. Ezért elérkezettnek láttam az időt, hogy közbevessem magam, egyrészt, hogy nyomatékot adjak Lorsy szavainak; másrészt, hogy egyet üthessek de la Brouquière úron.

– Ezt a történetet, melyet Lorsy úr elmondott – kezdtem óvatosan –, annak idején Il Lasca, a novellista jegyezte fel Lorenzo de’ Medici egyik tréfája címen. Ha nem tévedek, Lorsy úr azért mondta el nékünk, mert tárgya bizonyos világosságot vet az ön által felvetett kérdésre. Eszméink, gondolataink, kedvenc szavaink ugyanis, de la Brouquière úr, nagyrészt nem egyéniségünkből fakadnak. Többnyire másoktól tanultuk, hallottuk, egyszerűen kölcsönvettük őket, és belső, igazi énünkhöz voltaképpen nincs sok közük. Véletlenül jutottunk hozzájuk. Ön is megmondta, hogy atyja nézetei, fiatalkori olvasmányai, környezete és véletlen élményei vezették a fasizmus útjára. Ha ezerhatszáz esztendővel korábban születünk, és most Alexandriában ülünk II. Konstantinus császár uralkodása idején, ugyanilyen ízes, bár mézgával kevert és vizezett bor mellett, de feketekávé híján, ön talán azt ejtette volna ki, hogy olyan világban, ahol a Fiút egyenlényegűnek tartják az Atyával, nem érdemes élni, és ariánus meggyőződéséért szívesen követ el öngyilkosságot, avagy vereti magát agyon az utcán, ha Athanasius hívei uralomra jutnak.

– Mi sem áll távolabb tőlem, mint a materializmus – szakított félbe Lorsy merengő hangon. – De hadd vallom be önöknek, tisztelt uraim, azt a szomorú tényt, hogy rendszerint igen kevés közünk van azokhoz az elvekhez és eszmékhez, melyeket oly önérzetesen szoktunk a magunkéinak vallani. Magunkénak legfeljebb egy nőt nevezhetünk, amikor ágyunkban fekszik, a pompás konyakot, amely most keveredik el vérünkkel, vagy ezt a fölséges ebédet, mely gyomrunkból lassanként béltraktusunkba lép – sokkal inkább, mint megemésztetlen gondolatainkat és a tőlünk idegen eszméket. Ismerjük be keresztényi alázattal, hogy gyomrunk tartamához sokkal több és intimebb közünk van, mint a gondolatainkhoz, és a fejünket sokkal kevésbé nevezhetjük a magunkénak, mint a fenekünket.

E szavakkal a konyakospohárba rejtette ábrázatát. Grimaud úr diadalmasan mosolygott, míg de la Brouquière gondterhelten fontolgatta Lorsy szavait. A hosszú csendet Bandi szakította meg, aki kedélyesen és magyarul így fordult Lorsyhoz:

– Ha most azonnal nem kérsz nekünk Martinique-i vízumokat, tövig döföm a körömráspolyt abba a testrészedbe, amelyet teljesen a magadénak mondhatsz.

– Adj még öt percet, hogy rátérhessek VII. Károlyra, és róla az M betűvel kezdődő szigetre.

– Miért VII. Károlyra?

– Mindjárt meglátod.

És valóban: Lorsy nyomban a francia patriótákról kezdett beszélni, akik 1425 táján angolok által megszállt területen éltek. Az ilyen embernek nem állt módjában, hogy Jeanne d’Arc-hoz csatlakozzék; de amennyiben okiratot helyezett letétbe a közjegyzőnél, mely szerint VII. Károly iránt lojalitással viseltetik, úgy akár a nyílt utcán csókolhatta meg az angol király lovának farát, anélkül, hogy jövőjét veszélyeztette volna. Hasonló helyzet adódott a lipcsei csata után, amikor senki sem tudhatta, Napóleon nyer-e majd, avagy a Bourbonok. Ebben az esetben az ember megjátszhatta a Bourbonok diadalát, és tehetett Napóleonra is, de a legokosabb az volt, ha mindkét esélyt megjátszotta, azaz a konkurens vállalat vitorlásaira is jegyet váltott, arra a vitorlásra, mely az ő hajóját készül éppen elsüllyeszteni. Az a francia azonban, aki nem Napóleonra és nem a Bourbonokra tett, hanem a porosz király győzelmére játszott, minden bizonnyal két szék közt a földre esett.

Napóleonról Lorsy áttért Joséphine de Beauharnais-re, aki Martinique szigetén született. Miután egy ideig elidőzött Joséphine bájainál, majd kitért Fort-de-France szépségeire, Grimaud úrhoz fordult, hogy segítsen bennünket vízumaink megszerzésénél. Grimaud azt válaszolta, hogy boldogan áll rendelkezésünkre; de útleveleinket, Nogues kormányzó ajánlásával, Vichybe kell majd küldenünk, hogy az ottani minisztériumokkal jóváhagyassuk, aztán pedig Martinique kormányzójához. Ez a folyamat legalább egy évig tart.

– Annyi idő nem áll rendelkezésünkre- mondta Bandi. – Ezért kár lenne az urak türelmét igénybe vennünk. Más dolgunk van. Állj fel, Ernő.

Grimaud úr csodálkozó pillantást vetett Bandira, majd cinkos mosollyal fordult Lorsy felé; de Lorsy nem mosolygott vissza. Szemével majd fölfalta a konyakosüveget, csordulásig töltötte poharát és egyetlen hörpintéssel kiitta.

– Indulás – rendelkezett Bandi. – Az urak elintézik a számlát.

Lorsy korát meghazudtoló fürgeséggel pattant fel székéről, és anélkül, hogy vendéglátóinkat figyelemre méltatta volna, kivezetett bennünket a vendéglőből. Amikor kiléptünk a kapun, láthatóan megkönnyebbült.

– Boldog vagyok, hogy nem kaptatok vízumot – mondta. – Így a háború esztendőit együtt fogjuk tölteni ebben a paradicsomban.

 

*

 

Lorsy jóslata nem vált be. Alig néhány nappal rabati kirándulásunk után levél érkezett Fényes Lászlótól Marseille-ből. Levelében Fényes elmondta, hogy már régebben értesítést kapott Vámbéry Rusztemtől és Jászi Oszkártól. Ők ketten az Államokban csatlakoztak ahhoz a bizottsághoz, mely a Franciaországban és Észak-Afrikában élő és veszélyeztetett politikai emigránsok és művészek megmentését tűzte ki céljául. Listát is küldtek, amelyen Kéri Pál, Lorsy Ernő és mások mellett az én meg az ő neve is szerepel. A listához hozzáírta Havas Bandit, és visszaküldte Vámbérynek. Nekünk eddig még nem írt erről, nehogy hamis reményeket ébresszen. Nemrég azonban megtudta, hogy a bíróság élén néhány világhíres amerikai áll, és hogy az osztrákok közül Franz Werfel máris megkapta vízumát. Előző nap behívták a marseille-i amerikai konzulátusra, ahol a vízummal együtt átnyújtották neki Roosevelt elnök meghívólevelét. A konzulátuson megadta az amerikaiaknak a címünket, melyet azok nem tudtak. Egy ideig eltart, míg aktáink átkerülnek Casablancába, de ne nyugtalankodjunk: Roosevelt meghívása és vízumaink minden bizonnyal megérkeznek.

A semleges Amerikába átmenni még Martinique szigeténél is jóval kevésbé vágyódtam, és nem csak az Egyesült Államok semlegessége miatt. Ugyanekkor a várható amerikai meghívás mindnyájunknak biztonságot jelentett: Pétain kormánya kiszolgálta a németeket, de ugyanekkor Roosevelt jóindulatát sem akarta elveszteni, és amerikai vízumok tulajdonosaival kesztyűs kézzel bánt, sőt még a koncentrációs táborokból is kiengedte őket. Így régi tervemen nem kellett változtatni: itt maradok Valyval és barátaimmal, míg a vízumot megkapják, elkísérem őket a hajóhoz vagy a vasúthoz, és a háborút Amár kasbájában töltöm, ha már az angolokhoz nem tudtam átjutni.

Optimizmusomban váratlanul ért, amikor október harmincadikán végzés érkezett a rendőrségről. Ennek értelmében harmadnap, november elsején a reggeli vonattal Marrakechbe kell utaznunk, melyet kényszertartózkodási helynek rendeltek számunkra. Mindjárt megtudtuk azt is, hogy más menekülteket – belgákat, hollandokat osztrákokat, németeket – ugyanígy kitelepítettek Marokkó néhány vidéki városába. Egyedül Lorsy, ki Újvári villájában lakott, nem került az internálandók listájára. Sietve búcsúzkodtunk ismerőseinktől.

Amárral másnap délben volt találkozóm. Nem láttam semmi értelmét, hogy rendőri felügyeletnek vessem alá magamat, mikor megkérhetem Amárt: vigyen le azonnal a kasbájába. Kora reggel lementem a kávéházba, ahol találkoznunk kellett, és hosszú levelet írtam Bandinak meg Lorsynak. Részletesen elmagyaráztam nékik érzelmeimet, majd gondjaikra bíztam Valyt, pontos utasítást mellékelve, mint kezeljék feleségem hisztériáját. Abszintot ittam, és elégedetten állapítottam meg, hogy levelem híjával van a nagyképűségnek és rendkívül vidámra és szórakoztatóra sikerült. Méltó dokumentum lesz az utókor előtt.

Dél felé a felhőkarcoló sarkát figyeltem, mely mögül Amárnak fel kellett tűnnie. A kávéház melletti kertből a bokrok sokszínű bogyókat dobáltak ki a hófehér járdára, de az ősz aratása csekély volt. Néhány fa ugyan már elhullatta levelét, de a pálmák változatlanul mintegy eskütételre emelték zöld kardjaikat a magasba, és az ég kékjében barányfelhők himbálództak, mint száradó zsebkendők. Kinyújtottam lábamat az asztal alatt, és borzongtam az örömtől.

Negyed egyre Amár még mindig nem jött meg; holott percnyi pontossággal szokott érkezni. Lábamat ekkorra már magam alá húztam. A kasbában lent ennyi ereje sem lesz az ősznek. Egész éven át napozhatom a torony tetején, míg bőröm alatt a napfény halványbarna hártyái rétegeződnek, mint az araboknak. Újra felidéztem Szidi Mohamed történetét meg Lorsy rabati elbeszélését az aranyművesről, és megállapítottam, hogy mindkét történetnek én vagyok a hőse. Ha édesapám most elsétálna a kávéház előtt, és így fezben-dzsellabában megpillantana, aligha ismerne rám. Ez elszomorított. De nem nagyon.

Amikor Amár fél egyre sem érkezett meg, aggódni kezdtem. Ha a rendőrség letartóztatta volna, Újvári biztos megtelefonálja nekem. Sokkal valószínűbb, hogy összetalálkozott valakivel, és most azzal tölti idejét a kunyhóban. Átkozni kezdtem érzékiségét, pedig eddig csak dicsérni tudtam. A szódavízből kicseppent tócsából görög templomokat rajzoltam az asztal márványlapjára. Aztán a kövér basát figyeltem, aki besétált a kávéházba, és a terem homályos sarkában imbolygott föl és alá, zölden, puffadtan és céltalanul, mint a vízihulla.

Egy óra után számolni kezdtem, és megfogadtam, hogy ezer után hazamegyek, és addig sem nézek fel az utcasarokra. Kedvenc számomnál, a hatvanhatnál megszegtem a fogadalmamat, de hiába. Amikor hatszázhatvanhatnál tartottam, Amár piros fezben és halványkék nyakkendővel feltűnt az utcán.

– Bocsáss meg, de váratlan esemény jött közbe… – kezdte, amikor mellém telepedett.

– A váratlan esemény nem érdekel – mondtam mérgesen, noha semmiféle haragot nem éreztem.

– Hát tudod? – kérdezte ijedten.

– Nem tudom, csak sejtem.

– Sejted? – mondta, és szégyenkezve lehajtotta a fejét. Arcán két lázrózsa jelent meg, melyek majdnem a szempillájáig értek. Némiképpen meghatott, hogy ennyire szégyelli magát. – Ha sejted – folytatta megkönnyebbülten –, akkor hadd vallom be neked az egész ügyet, ahogy történt… De vajon megbocsátasz-e?

– Persze, hogy megbocsátok.

– Akkor – folytatta megkönnyebbülten – elmondok mindent. Szegény feleségemet reggel hétkor, amikor piacra ment, elgázolta egy teherautó. Nyolckor hazahozták, kilencre kiterítettük, tizenegyre eltemettük. Ezért késtem.

Délután a sziklákon ültünk, magasan a tenger felett, és a haragos vizet néztük. Beszélgetésünk el-elakadt. Amikor Amár elment a közeli bódéba, hogy mézes süteményt és teát hozzon, elővettem a zsebemből a Lorsynak és Bandinak írt levelemet, és a tengerbe dobtam. Alkony táján a víz megnyugodott. Lementünk a partra, Amár lapos köveket dobált a sima, sötétzöld tükörbe. Minden ügyessége mellett nem kísérte szerencse: a legtöbb kavics elsüllyedt, miután egyet, legfeljebb kettőt ugrott. Nekem sem ment jobban.

Sötétedés után a pálmaligeten át mentünk az út felé. Amár hirtelen elém állt, úgy, hogy testünk összeért.

– És most – mondta – el akarsz búcsúzni tőlem.

– Kitalálod a gondolataimat – válaszoltam, és átöleltem.

– Attól félek, hogy éjszakára nem jössz velem a kunyhóba.

– Dehogynem jövök – feleltem boldogan.

 

*

 

Rosszkedvűen szálltunk le a vonatról a marrakechi pályaudvaron. Valy, Bandi és a Kelemen-házaspár félt a jellegzetesen afrikai, barbár és rosszhírű várostól. Újvári, aki Casablancában oly bőkezűen gondoskodott rólunk, az utolsó napokban ránk se nézett. Talán azt gondolta: gondoskodjék rólunk más, ha más városba kerültünk. Nem sejthettük, hogy Újvárit másnap Lorsyval együtt letartóztatták, és az ország belsejében fekvő, missouri koncentrációs táborba vitték, ahol Vichy legveszedelmesebb politikai ellenfeleit tartották. Újvári minden bizonnyal értesült közeli letartóztatásáról, és azon volt, hogy barátait, iratait biztonságba helyezze. Nem maradt ideje, hogy búcsút vegyen tőlünk.

A gyarmati kormányzat, jobb híján, a mintegy negyven internáltat a helybeli izraelita hitközség gondjaira bízta. A pályaudvar vágányai közt zömök, fiatal és roppant izgatott férfiú, Bizbasz úr, a zsidó néptanító várakozott reánk. Nyilván azt tartotta élete nagy pillanatának, amikor ennyi idegent üdvözölhet. Mindjárt elmondta, mennyire örül nekünk. Azokat a menekülteket, akiknek nincs pénzük, egyes zsidó házaknál kívánja elszállásolni. Az itteni zsidók, magyarázta, rendkívül jólelkű, de nagyon vallásos emberek, és csak a zsidót veszik emberszámba. Ezért megkért bennünket: járjunk el a zsinagógába, még akkor is, ha, mint látja, nagyrészt keresztények vagyunk, és legalábbis látszatra, tartsuk magunkat az ortodox rítushoz. Ő maga modern, felvilágosult ember, és bocsánatunkat kéri mindezért; de itteni hitsorsosai, sajnos, még a középkorban élnek.

– Az ám – fordult felém Bandi –, de milyen az ortodox rítus?

Néhány lépésre tőlünk az állomásfőnök hallgatta Bizbasz úr beszédét. Idegenlégiós főhadnagy volt, vörös hajú, szeplős ember.

– Majd megtanulják, tisztelt honfitársaim – vigasztalt bennünket vigyorogva magyarul.

A pályaudvar előtt vagy húsz múlt századi, koromfekete konflis várakozott, fényesre smirglizett rézlámpásokkal s egy-egy arab sihederrel a bakon. Bizbasz úr elrendezte a menetet. Az első kocsikba a bőrkofferekkel rendelkezők kerültek. Utána a vulkánbőröndök tulajdonosai, majd a szalma- és nádfonatosak. A menetet az utolsó konflisban mi öten zártuk le, mert csak hátizsákjaink voltak. A processziót Bizbasz úr vezette biciklijén, végig a több kilométer hosszú útvonalon, a francia negyedből az arab városba és onnan, kanyargó sikátoron át a város fala mellett, magtárak és hombárok közt egy kis térre a rabbinátusi törvényszék elé. Itt fekete köpenyes, fekete sapkás, szakállas, prófétai külsejű zsidók szaladtak elénk, sírva ölelgettek, és közben gondosan végigtapogatták testünket: megvagyunk-e még? Egy hórihorgas professzor, aki protestáns teológiát tanított az utrechti egyetemen, ijedten, de nem minden elérzékenyülés nélkül tűrte az öleléseket. Mikor azonban egy pajeszos zsidó fiatalember pirospozsgás leánykáját kezdte tapogatni, Bizbasz úr a hely színén termett, és néhány farba rúgással kergette el az ifjút. A háttérben, tarka selyemruhákban és kendőkben, erősen kifestett, arany ékszerekkel súlyosan megrakott, cigányos külsejű asszonyok nézték elérzékenyülve és mozdulatlanul a biblikus jelenetet.

A téren bankettre terítettek. Kitűnő, de nagyon nehéz ételekkel és ragacsos likőrökkel szolgáltak, mialatt néhány háztetőről láthatatlan kezek lógombócokat és záptojást hajítottak a tálakba. Kivétel nélkül találtak. Az ünnepi szónokok rohadt paradicsomot kaptak az arcukba. Bizbasz úr, asztalról asztalra járva biztosított bennünket, hogy zsidók és arabok a lehető legjobb viszonyban élnek együtt, bár az utóbbiak mostanában kissé nyugtalanok: a marrakechi francia katonák ugyanis nemrég tértek haza Európából, de a háborúba ment arabokról még semmi hír; ugyanekkor Ramadán hónap huszadik napja van, és az arabok a hosszú böjtöléstől idegesek és ingerültek.

Ebéd után ötösben megbeszéltük a helyzetet, és ennek eredményeként felkértük Bizbasz urat: zsidó családok helyett szállásoljon el bennünket valamelyik középületben, ha módja van, iskolában. Indítványomhoz vagy tizenöt menekült csatlakozott; a többieknek elég pénzük volt, hogy gondoskodjanak magukról.

A tanító néhány szakállas öregemberrel tanácskozott, majd örömmel újságolta, hogy a zsidó törvényszék emeleti csarnokában alhatunk a márványpadlón. Ugyanott főzhetünk is. Szalmazsákokat, takarókat is szerzett. Estére Bizbasz úr, aki erkölcsökben legalább olyan konzervatív volt, mint amilyen liberális a hit dolgaiban, kerített néhány spanyolfalat is, amelyekkel a nők és férfiak szalmazsákjait elválasztotta egymástól. Asztalról, székről sajnos nem gondoskodott. Lelkünkre kötötte: ha szombaton dohányzunk, avagy disznóhúst kívánunk enni, zárkózzunk be a törvényszék földszintjén lévő árnyékszékbe.

Annak ellenére, hogy szállásunk kényelmetlen volt, éjjel sötétben kellett levetkőznünk, a földön ülve ebédeltünk, és ruháink ijesztő gyorsasággal foszlottak, jól éreztem magamat. Nem tudtam Bandi kétségbeesését osztani, aki Marrakecht a pokol elővárosának és a kétségbeesés szakadékának nevezte. Valami félelmetes volt a városban. Ha esténként megálltam a magas bástyafal tetején, lent a rózsaszín pusztaságban, közvetlenül a fal lábánál, patkányok ezrei viháncoltak; mint fekete minta rózsaszín szőnyegen, minta, mely folyton változtatja alakját. Délkelet felé a látóhatárt az Atlasz szinte egyenletesen magas, havas tetejű vonulata zárta le. Mikor alkonyodni kezdett, úgy tűnt, mintha sovány, hegyesvállú fiatalember képében, keresztbe vetett lábbal maga a Rémület telepednék a jeges hegyvonulat tetejére, és nézne Marrakechre.

Amit Havas félelmetesnek talált, és a pusztulás kataklizmájának nevezett, szerintem az élet, maga az igazi földi élet volt, melyet Bandi egyszerűen nem tudott felfogni és megérteni. Ha mezítelen koldusgyerekekkel találkoztunk, vagy a Café Universelben ültünk, ahol az asztal alatt kisfiúk kúsztak térdünkhöz, akik tücsköket és percegő bogarakat hoztak magukkal dobozban, kivették a cigarettavéget a kezünkből, és parányi hangszereken játszottak, olyan halkan, hogy csak mi hallottuk – ilyenkor Bandi arról a társadalomról ábrándozott, melyben nem lesznek koldusok. És ha valamelyik kisfiú kiszaladt a kávéházból, és meghúzta a csacsik farkát, melyek kövekkel és mésszel megrakva álltak a piactér sarkán, hogy mindjárt indulhassanak a hely színére, ha valaki elhatározná magát, hogy házat akar építeni – Bandi hosszú előadást tartott a csacsik védelmében. A gyerekektől félt. Amikor egyszer a kávéház előtt egy biciklista feldöntötte a másikat, amire az feltápászkodott, utánaszaladt, és hasba szúrta, Bandi egyetlen kommentárként megjegyezte, hogy ilyesmi az új, haladó társadalomban már nem fordul elő.

– Úgy van – bólintottam. – Marx Károly megvéd bennünket a tarkónlövéstől, a háborútól és a melankóliától.

Néha órákig sétálgattam a véghetetlen vásártéren, a Dzsema el-Fnáá-n, mesemondó embereket hallgattam, elnéztem az aranyművesek munkáját, óriási halom fűszerek mellett ácsorogtam, és tüdőmre szívtam illatukat, vagy mocskos arab teaházakba ültem be, és elbeszélgettem szomszédaimmal a karavánutakról, az időjárásról vagy az öröklétről. Időm nagy részét azonban a Café Universel szoba nagyságú helyiségében töltöttem, ahol, ha kellett, a harminc parányi asztal mellett akár száz vendég is elfért. A kávéház tulajdonosa obsitos légiós volt, hatalmas termetű, német ember, aki csak a bárpult mögül szemlélődött; a rendet Áhmed, a pincér tartotta fenn. Ha verekedés tört ki, ő lépett közbe, míg az obsitos délnémet óriás az üvegek mögül bámult ki, egykedvűen, mint egy repülőtéri irányítótoronyból.

Az ablak előtt elsétált az egész város, sőt az egész környék: lefátyolozott tuareg férfiak jöttek, akik még az orrukat is betömték, igaz, hogy Angliából importált vattával, nehogy a városlakók bűzét szagolniok kelljen; orvosságos emberek jöttek, akik a betegek gennyes fekélyeit ott az utcán tisztították meg nyelvükkel. Szemközt, a nagy kőfalnál az Atlasz hegyi falvaiból jött látogatók guggoltak: egy-két hétig mozdulatlanul nézték a vásárt, ott aludtak, aztán felálltak, és hazamentek. A szomszéd asztalnál az arab líceum tanára ült, aki szívesen sakkozott velem. Pocsékul játszott. Három parti után mindig átszaladt a szemközti bordélyházba, és újabb játszmára kért fel. Ilyenkor még rosszabbul játszott, úgyhogy nyerni hagytam, hogy a szeretkezés presztízsét emeljem előtte. Arcán láttam: azt hiszi, megokosodott tőle.

Az utcán időközben megérkeztek a datolyás és a zöldséges szamarak; aztán vékony lábú, majdnem transzcendentálisan lépkedő tevék érkeztek, majd, kora délután a pasa csámpás katonái is felvonultak: a szakasz élén az őrmester előtt egy bárány lépegetett, és a jobbra kanyarodj vezényszóra kecsesen fordult be a Dzsema el-Fnáá térről a kávéház előtti utcába, miközben hátrapislogott, követi-e a szakasz. Négy óránként a Kotubia-mecset müezzinjének kiáltása hallatszott át a kis díszkert fölött, mely a mecsettől elválasztott.

A kései délután az utcai verekedések és a mérges viták időszaka volt. A kávéházban azonban, ellentétben az utcával, a verekedők nem támadták meg egymást azonnal: a helyiség távol fekvő sarkaiban foglaltak helyet, hosszú lábaikat felhúzták a pamlagra, olykor farkasszemet néztek egymással. Áhmed, a pincér, néha órákig rajtuk tartotta a szemét. Végül az egyik felugrott, és a másik felé szaladt. A tőrt útközben húzta elő. Célját sohasem érte el, mert Áhmed futás közben mindig elkapta, és az ablakon keresztül hajította ki az utcára. Az illető káromkodva leült a járdaszélre, hogy ellenségét bevárja. A pincérre és a gazdára sohasem neheztelt, bárhogy is megütötte magát. Tudta, hogy kávéházban tilos a késelés, és ha kidobták, joggal dobták ki.

A sárgásrózsaszín napszállta előtt, amikor szinte „felgyulladt” a piactér, megérkezett a zagorai autóbusz. A legfeljebb 20-22 személyt befogadó járműben 70-80 ember szorongott; a gyermekeket, kiket anyjuk úgy hordott, mint a batyut, az ablakon lógatták ki. Fent, a csomagtartóban is ültek harmincan-harmincöten. Az autóbusz zökkenve megállt, a tetejéről leugráltak, de bentről senki nem jött ki: az ajtót X-alakban torlaszolták el a kezek, lábak és derekak. Végül valaki kirepült, mint egy szikladarab, melyet a tűzhányó krátere okád magából, majd újabb, hosszú szünet után, az autóbusz megszült még egy utast és még egyet. Ezalatt az ablakokon és a tetőről csomagokat, zsákokat és tyúkketreceket dobáltak le. Olykor egy faláda felpattant, és kobrakígyó mászott elő belőle. Az autóbusz még meleg kerekei köré tekeredett, vagy átsiklott a tér túloldalára, és eltűnt a hatalmas narancsdombok alatt.

Az igazi gyönyörűséget este éreztem. A nagy, felhúzott ablaktábla alatt ültem, közvetlenül az utcánál. A dobzenét, a kígyóbűvölők furulyáit és az árusok ordítozását ilyenkor a mesélőemberek beszéde és a kerítők suttogása váltotta fel. Az utcáról olykor megszólított egy rekedthangú fiú, vagy egy lefátyolozott nő, hogy jöjjek vele aludni; szemközt, a fehér kőfal fölött kihajlottak a magnóliabokrok kékes ágai, ahonnét úgy jöttek elő a szentjánosbogarak, mint gyertyát csóváló néma gyermekek.

 

*

 

Az egyik délután uzsonnavendégei voltunk Pólya Györgynek, az idegenlégiós főhadnagynak, akit megérkezésünkkor az állomáson láttunk szolgálatban. A város másik végén lakott; éppen Ramadán utolsó napja volt. A böjt 28 napja már elmúlt, de a böjtnek mégsem szakadt vége, mert újhold volt. Most senki sem ült narancsaival a térde előtt a tér sarkán, hanem csoportokba verődve, izgatottan beszélgettek. Itt-ott egy fez repült a levegőbe.

Amikor a Café Universel előtt elhaladtunk, észrevettem, hogy a kávéház ablakán akkora rés tátong, mintha valakit az üvegen át hajítottak volna ki. Ilyesmi sem a kávéház nemes tradícióihoz nem illett, sem Áhmed, a pincér jellemével nem állt összhangban. Ahogy továbbmentünk a keskeny utcácskán, melynek egyik oldalát a város fala, a másikat üzlethelyiségek szegélyeztek, szorongást kezdtem érezni. Senki nem járt az utcán, a boltok pedig szokatlan módon zárva voltak. Egy kanyar mögül, ahol az út kissé kiszélesedett, pisztolylövéseket hallottunk.

A jelenet, melynek a következő pillanatban tanúi lettünk, dermesztő volt és érthetetlen. Az út közepén idegenlégiós hadnagy állt, pisztollyal a kezében, mely reménytelenül csüggött csuklója mellett; előtte néhány arab kisfiú feküdt a földön, akiket már lelőtt. Azt kellett hinnem, hogy ámokfutó vérengzésének vagyok tanúja; csak akkor vettem észre, hogy itt a hadnagy nem a támadó, hanem az áldozat. Vagy harminc gyerek rajzott körötte, ugyanazok a szakadt, tarka dzsellabás, mezítlábas gyerekek, akik a kávéházba jártak be hozzánk, és parányi hangszereiket pengették az asztal alatt, vagy a szamarak farkát húzogatták az utcán. Téglákat és köveket tartottak a kezükben, és azokkal dobálták a hadnagyot, akinek az arca és a melle csupa vér volt.

A lövés, amit hallottunk, utolsó lövése volt. Ekkor még mintegy tíz lépésnyire volt tőlünk; a következő pillanatban egy tégla nyakszirten találta, úgy, hogy hanyatt esett. A gyerekek rávetették magukat, mint a sáskák. Amikor átmentünk a keskeny résen, mely a földre terített hadnagy teste és a város fala között nyílt, az évezredes fal kis résein és lyukain keresztül az ég vibráló, egyenletes kékjét pillantottam meg. Hirtelen úgy tűnt, mintha a túlvilág ékje lenne; ekkor a gyerekek már a mellén térdepeltek és saját pisztolyával és téglákkal verték szét homlokcsontját, úgy, hogy véres agyveleje szertefröcskölt a gyerekek arcába és a poros úttestre. Reánk ügyet sem vetettek.

Néhány lépéssel odébb, a fal mellett, bicikli és holttest feküdt: a francia fűszerkereskedő fia vagy segéde, akinél a szódavizet vásároltuk. Be kellett látnunk, hogy a pogrom kellős közepére kerültünk. A kapuk zárva, a boltajtókon nehéz redőnyök; a törvényszék épülete még legalább ötszáz méternyire előttünk. Kétségtelennek tűnt, hogy a gyerekek néhány pillanat múlva otthagyják a hadnagy szétvert fejét, és utánunk iramodnak.

– Milyen ocsmány módon kell elpusztulnunk, annyi viszontagság után – állapította meg Valy nagy sóhajtással.

– Haljunk meg méltósággal – ajánlottam. Kimért léptekkel mentünk, Valyval középen. Ha futni kezdünk, magunkra vonjuk a gyereksereg figyelmét. Egyébként sem tudhattuk, hogy a kanyargós úthajlatban mi vár még ránk.

Három-négy másodperc múlva már hallottuk, hogy a gyerekek futva jönnek mögöttünk.

– Ne nézz hátra – figyelmeztettem Bandit.

– Francia gazemberek! Büdös franciák! – hallatszott mögöttünk.

Kőzápor zúdult nyomunkba. Vállamon éreztem az ütést, Bandi hátára kaphatott egy téglát, és megtántorodott. Majd kiegyenesedett, és hátranézett a gyerekek felé.

– Ez a vég – gondoltam.

Sipító gyerekhangot hallottam arabul:

– Angol, nem európai! Ne bántsátok!

Még egy nagy tégla repült utánunk, mely közvetlenül a lábam elé esett. Átléptem rajta, és Bandira néztem, aki diadalmas, pokoli vigyorral, kiálló fogait mutogatva fordult a gyerekek felé, és leereszkedő fölénnyel, csuklójának néhány könnyed és pökhendi mozdulatával búcsút intett nékik.

A hátralevő négyszáz métert gyorsan, talán két perc alatt tettük meg. A verejték homlokomról becsorgott a szemembe. Minden lépésnél azt éreztem, mintha alsó lábszáramat csupán szakadozó cérnaszál fűzné a térdemhez. A törvényszék kapujában Bandihoz fordultam, hogy megköszönjem életünket. Elhárító gesztussal szeplői és vörös haja felé mutatott.

A pántos vasajtó nyomban megnyílt előttünk: Bentoto, a néger óriás egyik kezével Bandit, a másikkal engem emelt a levegőbe, és örömében táncolni kezdett velünk. Elmondta, hogy olasz fasiszta ügynökök szervezték a pogromot az európaiak ellen. Kihasználták az elégedetlenséget, melyet a petróleum és a cukor hiánya keltett, a túlságosan hosszúra nyúló böjt, valamint az a tény, hogy az arab katonák nem tértek haza Európából.

A háztetőre mentünk, ahol már fújtatták a tüzet az óriás olajos kondér alatt. De a törvényszék ostromára nem került sor. A gyerekek még néhányszor feltűntek a téren: egyszer egy olasz fiatalembert kergettek, akit két idősebb arab szabadított ki a kezükből, később pedig néhány suhanc közeledett házunk felé égő fáklyákkal, amikor a tér másik oldalán megjelent az idegenlégió egyik szakasza. A gyerekek futásnak eredtek. Néhányukat a légionisták utolértek: ezeket a katonák a lábuknál fogva felemelték, fejjel a kőfalhoz csapdosták, aztán otthagyták őket.

Másnap megtudtuk, hogy a gyilkosság értelmi szerzői közül hatot már előző este felakasztottak. Az események Bandit megerősítették abbeli meggyőződésében, hogy az arabok közt nem lehet élni, s hogy nem hagyja el többé a törvényszék épületét. Néhány nap múlva szelíd erőszakkal magammal kényszerítettem a Café Universelbe, ahol helyreállt a régi, idilli hangulat. A sarokban a kövér leánykereskedő suttogott, aki az első nap meg akarta tőlem venni Valyt, és megsértődött, amikor tárgyalás helyett nevetni kezdtem, és még a könnyem is kicsordult, miközben Valy ott ült mellettem, és egy gólyalábú arab fiatalemberrel kacérkodott a szomszéd asztalnál. Az arab líceum tanára sakkozni jött, és utána iszkolt a bordélyházba. A 8-10 éves arab kisfiúk, kiknek révén kevés híján a világirodalom egyetlen költője lettem, kit megköveztek, ott kúsztak a lábam mellett az asztal alatt. Kis hangszereiken cincogtak, és gyufásdobozban tücsköket és kabócákat ajánlottak megvételre.

 

*

 

Néhány nap múlva anyagi helyzetünkben váratlan fordulat következett be. Újváryné Casablancából megírta, mi történt férjével és Lorsyval; ugyanakkor jelentős összeget utalt át számunkra. Ugyanaznap érkezett meg szerzői honoráriumom Budapestről, dollárban. Az átutalást atyai barátom, dr. Szalai Emil ügyvéd járta ki, ami nem volt csekély teljesítmény. Katonaszökevénynek, hazaárulónak számítottam a magyar hivatalosak részéről, s a Magyar Nemzeti Bank aszott tenyeréből még nem gurult ki nyugati valuta emigránsnak. Az összeg egymagában nem volt nagy, de itt, ahol a dollárt hivatalos árfolyamának ötszöröséért váltották, egy csapásra gazdaggá tett. A paloták havi bére nyolc és tizenkét dollárt közt mozgott. Nyomban megbíztam egy Mohamed nevű, szutykos, talán 14 éves kisfiút, aki iszonyú konyhakést hordott köpenye alatt, hogy béreljen nekünk palotát. Tíz dollárnál többet nem adok.

Néhány óra múlva ott álltunk Valyval és Bandival a Derb Tubib utcácska egyik házának márványudvarán, faragott cédrusgerendák alatt; a porfircsészében finom szökőkút fröcskölte a vizet tíz méteres sugárban, magasan a tető fölé. Egymásra néztünk: cipőnk lyukas, nadrágunk rongyos volt, és arra a gondolatra, hogy még ma este beköltözünk ebbe a tíz szobába, a baldachinos ágyakba és a súlyos szőnyegek közé, hahotázni kezdtünk, olyan vidáman és hangosan, hogy nevetésünk csak úgy visszhangzott a boltozatos oszlopok között.

Mindjárt megfogadtam Mohamedet Valy testőrének, mivel a gólyalábú arab, akivel feleségem oly vadul szemezett a kávéházban, azontúl kísérőjévé szegődött, és a néptelen sikátorban ágaskodó farkát mutogatta nejemnek. Valy visítozásától nem ijedt meg, de a kölyök késétől elszaladt. Továbbá felfogadtam mindenesnek Ájsát, egy nyurga, berber fiatalasszonyt, aki nemcsak franciául értett néhány száz szót, de angolul is. Ájsá úgy csüggött rajtam, mintha rabnő volna; ha elmentem a kávéházba, felszaladt a háztetőre, onnét intett búcsút, és kérte Allah áldását reám. Valyn átnézett, és ha a feleségem valamit mondott, úgy tett, mintha nem hallaná.

A fürdőszoba egyik fele mély medence volt. Ájsá megnézte, és tudomásomra hozta, hogy reggelenként megfürdet, beszappanoz, megdögönyöz. Tiltakoztam, mire kijelentette: ez a kötelessége, és hiába rugódozom, mert a fürdőszobának nincs ajtaja. Bejön, ha akarom, ha nem. Így reggel kénytelen voltam fekete fürdőnadrágomat felvenni. Rögtön utánam szaladt a konyhából, végignézett, és összecsapta hennás kezét.

– Ajaj – mondta. – Jaj neked! És százszor jaj meg nem született fiaidnak és fiúunokáidnak! Te szegény!

– Mit óbégatsz? – kérdeztem értetlenül.

– Mondja: igaz-e, hogy nálatok fekete a gyász színe?

– Igaz.

– Mindig tudtam, amióta Kasba-Tadlán angol orvosnál szolgáltam. Bal szemét ez az ember elvesztette a háborúban, és a gyász jeléül fekete kötést hordott kifolyt szemén. Ezért hordasz te is fekete nadrágot kifolyt herezacskódon. Ki csonkított meg, drága gazdám? Vagy heréltnek születtél?

Olyan zokogásba kezdett, hogy kénytelen voltam levetni fürdőnadrágomat, amitől felvidult, nevetett és táncolt. Azontúl minden reggel vörösre dögönyözött. Bandival is hasonlóan bánt el, sőt, ha érzéseim nem csaltak, ennél jóval többre ment.

Két hét múlva a posta két szép, kemény borítékot hozott, egyet Bandinak, a másikat nekünk kettőnknek. A levelekben Franklin D. Roosevelt igen megtisztelő módon hívott meg az Egyesült Államokba, ahol – mint írta – az európai háború végéig folytathatjuk békén megszokott munkánkat. Noha a leveleket Cordell Hull sürgönye már megelőzte, még el kell mennünk a casablancai konzulátusra a vízumokért, de ez már formalitás lesz. Fényes László levele részletesen felvilágosított, hogyan jutunk akár Lisszabonon, akár spanyol kikötőn keresztül New Yorkba. Az iszonyú árú hajójegyet a Frey Committee és a kvékerek fizetik. Százszor szívesebben maradtam volna Amárral Marokkóban, mintsem hogy Valyval menjek az Egyesült Államokba; de be kellett látnom, hogy nem maradt más választás.

 

*

 

Az egyik reggel Valy kocsikázni ment udvarlójával, és Bandi elszaladt a kávéházba. A kordovai kalifátus történetét olvastam (kínosabb volt, mint gondoltam), mikor háromszor megkoppantották a kaput. Három szudáni állt az utcán, a Derb Tubibban. A szudániak dél-marokkói törzs tagjai; Szudánhoz (a Nílus középső folyásánál) nincs közük; lehet, hogy a Niger alatti országrészből származnak, melynek szintén Szudán a neve. Szép, sudár emberek; a többi négertől abban különböznek, hogy bár arcuk fényesfekete, vonásaik európai, mi több, klasszikusan görögös jellegűek. Ennek a háromnak is szép, egyenes orra, csekély szája, boltos homloka volt, akár az olimpiai Zeusznak.

Nemcsak méltóságteljes tartásuk; arcvonásaik is hasonlítottak egymáshoz. Feltehetően testvérek voltak; a legidősebb valamivel magasabbra nőtt a másik kettőnél, míg a középső köpcösebb volt náluk. Európai becslés szerint a legidősebbet hetven, a legfiatalabbat hatvannégy-hatvanöt esztendősnek kellett volna tartanom, amiből kiszámítottam, hogy a legidősebb ötvenöt, a legfiatalabb ötvenesztendős lehet.

Mögöttük csacsi állt. Marokkói szokás szerint a szamár kantárát lábához kötötték, úgyhogy az állat feje és csüdje majdnem összeért. Ebben a kínos, szomorú tartásban alázattal várakozott.

– Békesség veled, fényesarcú – mondták karban, s kezüket mellükre fektetve, mélyen meghajoltak.

– Békesség veletek – feleltem. Majd, némi habozás után, hozzátettem: – Fáradjatok be.

Ezekről a szudániakról már hallottam egyet-mást. A legkevesebb volt, hogy legjobb barátjukat is habozás nélkül szúrják hátba, ha ebből hasznuk származik; hogy tetűt, fekete halált és vérbajt terjesztenek, az utóbbi ama klasszikus fajtáját, mely megeszi az embert pár hét alatt, mint II. Gyula pápát vagy VIII. Henriket; hogy az útonállás és sírrablás legkedvesebb foglalkozásuk; hogy nemi életüket pubertásuk hajnalán anyjukkal kezdik, nászéjszakájuk végén a kecskebakkal folytatják az istállóban, és halálos ágyukon serdületlen fiúunokáikkal fejezik be.

Vendégeimet a fogadószobába vezettem. Ájsá fodormentás, zöld teát hozott négy magas üvegpohárban, és egy egész süvegcukrot, melléje rézkalapácsot. Aztán kiment az udvarra, és leült az ajtó közelében, hogy vendégeimet szemmel tarthassa.

A szudániak keresztbe vetett lábbal trónoltak a párnákon. Méltóságteljes gesztusokkal, választékosan és megfontoltan szóltak. Elsősorban hogylétem, majd atyám, fitestvéreim, nagybátyáim, unokaöcséim, sógoraim és többi férfirokonom egészsége iránt érdeklődtek, végül rátértek csődöreimre, birkáimra, le egészen a kakasokig. Mikor meghallották, hogy nem tartok állatokat, összesandítottak.

A bevezető után a háborúra terelték a beszélgetést.

– Az európaiak – jelentette ki a legidősebb – egymást gyilkolják Egyiptom határán. Csontjaikat elfedi a sivatagi homok, mint a teveganajt. De a mi karavánjaink örökké járnak.

– Mi sem áll távolabb tőlünk, minthogy meg akarnánk sérteni – vágott közbe a köpcös. – Tudjuk, hogy a Názáreti követője vagy. De ilyen kiváló naszraniról, mint te, még hírből sem hallottunk.

– Mindeddig – erőltette a legkisebb – éppoly kevéssé tettük be a lábunkat egy hitetlen házába, mint a disznóólba. Veled kivételt teszünk.

– Ugyan minek köszönjem e kitüntetést?

– Az európaiak azért élnek, hogy kitolvajoljanak bennünket. A vámtisztek, a kereskedők, a legionáriusok. Az európaiak kapzsi férgek. Csirkefogók. Te magasabbrendű dolgokra függeszted szemed. Tudjuk is, miért.

– Miért?

– Annyi a pénzed, mint a pelyva.

Ezen mosolyognom kellett.

– Reggelenként – folytatta a legidősebb – elindulsz a kávéházba. Hónod alatt könyvet viszel. Mert könyv nélkül nem tudsz meglenni. A kávéházban sakkozni ülsz a líceumi tanárral. Kiolvasod a könyvedet. Úgy lapozod, mintha szélvihar forgatná. Aztán hazaballagsz a hosszú, poros, meleg úton. Ebéd után visszatérsz a kávéházba. Még szerencse, hogy nem csúsztál el a banán- és narancshéjakon, s mindeddig nem törted ki a nyakadat. A kávéházban leülsz, és nagy papírlapokra írsz és írsz és írsz. Hogy mit? Nem tudjuk.

– Talán imádságos könyvet a hitetlenek számára – jegyezte meg a legifjabb.

– Vagy szerelmes levelet fiúszeretődnek – vélekedett a középső.

– Látom, jól ismeritek napjaim beosztását – mondtam. – Ha már itt tartunk, elárulhatnátok, mit akartok.

Összenevettek, s elnéztek fölöttem, mintha nem is hallanák kérdésemet.

– Naponta hatszor gyalogolsz végig a piactéren, a főutcán, a sikátorokon. Gondatlanul száguldó biciklisták közt, mocsokban és hulladékban. Koldusuk erőszakoskodnak veled, tetves tevehajcsárok érintenek ruhájukkal. Földön fetrengő ópiumszívókon és ribancokon kell átugranod. Egy ilyen férfiúnak, amilyen te vagy, nem szabad gyalog járnia.

– Különösen a te korodban nem.

– És ily tekintélyes külsővel.

Arra gondoltam, hogy hasam nőtt a fürdőmedencében, vagy hirtelen megőszültem. Egy oldalpillantás a falitükör felé megnyugtatott. Ezek hárman a nagyapáim lehetnének. Sőt dédapáim, már amilyen korán kezdik.

– Nem cselekedhetsz bölcsebben, minthogy szamarat vásárolj magadnak. Akkor úgy vonulhatnál be naponta háromszor a Café Universelbe, mint ahogy Márjám fia vonult be Jeruzsálem városába.

A hasonlatot jóelőre kitervezhette, mert diadalmasan nézett rám, és a hasát figyelte. Majd így folytatta:

– Segíteni akarunk rajtad. Ezért hoztunk neked egy szamarat. Fájó szívvel adjuk. A csacsi öreg napjaink vigasza. De a te kedvedért lemondunk róla. Potom pénzért kínáljuk, háromezerháromszáz frankért.

Elhárító kézmozdulatot tettem.

– A csacsi – magyarázta a legifjabb – atyjától a szerénységet, anyjától az engedelmességet kapta örökül. Felülsz hátára, lábadat lelógatod a farán, hátrafordulsz, és fülébe súgod: rrrá-zid, s máris repül veled, akár a kőszáli sas az Atlasz csúcsai fölött. Mutasd meg neki az utat a kávéházba egyetlenegyszer, azontúl vaksötétben is hazatalál. Akkor is, ha elbóbiskolnál a hátán. Akkor is, ha földrengés torlaszolta volna el Marrakech utcáit – amitől Allah irgalma óvjon mindannyiunkat! Háromezerkétszázötven.

– De nekem semmiképpen sem…

– A szamár – szólt közbe a köpcös – levegőt és narancshéjat eszik. Szolgálód megcsutakolja esténként. De csutakolás nélkül is megvan. Bőre edzett és kemény, mint a cipőtalp. Rúghatod, nem érzi. Háromezerkétszáz.

– A kávéház – mondtam – öt perc járásra van. Szeretek gyalogolni. Nincs szükségem szamárra.

– Ha nyolcvan esztendő múlva – szólalt meg az öreg rendületlen nyugalommal – halálos ágyadon fekszel, és lepergeted magad előtt tűnt életedet, eszedbe jut majd ez a csacsi. Akkor felülsz halálos ágyadon, és megáldod a mi emlékünket. Megáldasz bennünket, réges-régen elporladt, szudáni kalmárokat, amiért ezt a galamblelkű, áldott szamarat eladtuk néked. Háromezerszázötven.

– Kedves barátaim – mondtam –, én nem akarom megvenni a szamarat. Hamarosan elutazom.

– Helyes. A szamarat a tehervonat száz frankért elviszi Casablancába. De ha fogadsz egy embert, az utánad hajtja ötvenért. Ezt levonjuk az árából. Marad háromezerszáz.

– Én Casablancában hajóra akarok szállni. Személyhajó, nem szállít szamarat.

– Beszélj a kapitánnyal. Minden kapitánnyal lehet beszélni. Háromezerötven.

– De én Amerikába megyek, ahol az emberek autón közlekednek. Ott nincs se teve, se ló, se szamár. Mit kezdek Amerikában egy csacsival?

Vendégeim összesúgtak tuaregül, és szemtelen pillantásokkal méregettek.

– Uram – mondta végül az öreg –, te fondorlatos módon rá akarsz szedni bennünket. Tudjuk az igazat. Amerikában nincsenek autók. Az amerikaiak ló- és szamárháton közlekednek. Vasút éppoly kevéssé áll rendelkezésükre, mint a sivatag lakóinak. Az amerikaiak úgy élnek, mint a hegyi rablók az Atlaszban.

– Tévedsz – mondtam.

Az öreg megcsóválta a fejét.

– Nem tévedek. Három nappal ezelőtt, Ouarzazate-ban, amerikai színészeket láttunk. Onnan tudjuk.

– Amerikai színészeket az Atlasz tetején? Most? Lehetetlen.

– Lepedőn ugráltak, mint a kísértetek. Ott láttuk, hogy az amerikaiak lóháton mennek a piacra, lóháton rabolják el menyasszonyaikat, sőt lovaikat is a ház elé kötik, ahogy nálunk szokás. Elvégre az amerikaiak is emberek. De nagyon kegyetlenül mészárolják egymást. Itt Marrakechben ötvenszer ezer ház áll, mégis csak három embert késeltek meg tegnap. Ott a lepedőn az amerikai városban alighanem meg ötven ház sem állt, de két óra alatt tizenkilenc embert lőttek le. Odaadom neked a csacsit háromezerért. Esküszöm, csak sajnálatból irántad, amiért Amerikába kell menned.

– Hallgass ide. Egy New York nevű városba készülök. Az a város olyan nagy, hogy ezerszer ezer ház áll benne, ha nem több. Mit tegyek ilyen nagy városban egy szamárral?

– Kösd a vaskarikához a kapud mellé. Kétezerkilencszázötven.

Egy jó óra múlva, mikor a harmadik pohár zöld teát is megittuk, és ezernyolcszáznál tartottunk, az öreg megkérdezte:

– Mondjad, csakugyan nem akarsz szamarat venni?

– Persze, hogy nem.

– Esküszöl?

– Esküszöm.

– Nem járatod-e a bolondját velem, hogy még lejjebb engedjem az árat? Hadd tegyek egy utolsó kísérletet. Odaadom neked ezerötszázért, de csak azért, mert olyan szép vagy. Kell-e?

– Nem kell.

– Féltem, hogy igent mondasz. Magamnak is többe van. És ha ezernégyszázat kérek?

– Akkor se.

Az öreg kinézett az égre, és felsóhajtott.

– Magasan jár már a nap. Elvesztegettük a délelőttöt.

Elgondolkozott, majd felém fordult:

– Három pohár teával vendégeltél bennünket. Az illem tiltja, hogy a negyedik poharat elfogyasszuk. Engedd meg tehát, hogy most mi lássunk vendégül. Az alku élvezetes volt. De voltaképpen nem alkudozni, hanem beszélgetni szeretnénk veled. Ne sújts minket lenézéseddel, ágrólszakadt, nyomorult vándorkalmárokat, s fogadd el meghívásunkat.

Ájsá rosszalló pillantással kísért, amikor útnak indultunk. A kapu előtt megtudtam, hogy a szamár a Zuleika névre hallgat. Szaporán kocogott előttünk. Aztán kiértünk az arab negyed főutcájára, a Riad Zitun Dzsedidre.

A főutca nem hasonlított a Champs-Elysées-hez; legfeljebb három méter széles, helyenként kettő; ahol kapu törte meg, még kevesebb. Mederszerű útteste közepén szennylé csörgedezett, kétoldalt zöldség és gyümölcs rothadt. Kedveltem ezt az utcát, kapualjakban heverésző nőivel, akik meztelen lábukat az úttestre fektették, biciklistáival, akik oly gyorsasággal suhantak, mint utópista regényekben a jövő század autói, és nyitott tantermeivel, melyeknek szalmájában kisfiúk guggoltak, míg a turbános tanító, nagy pálcával a kezében, szédítő sebességgel jegyezte a szebbnél szebb írásjeleket a táblára.

Karaván jött szemben vagy harminc tevével. Hogy utat engedjünk nékik, egy kapualjba akartunk húzódni: mindegyik teve négy-négy fürdőkádat hozott a hátán, úgyhogy a házak falát súrolták. Ebben a pillanatban Zuleika keresztbe feküdt eléjük az úttesten. A monstruózus látvány alighanem őt is felháborította: a sivatag hajói, melyek egykor selyemruhákat hoztak Kínából a Tarim mentén, és az afrikai part hosszában fel Kordobáig, ahány selyemruhát, annyi különböző mintát, vagy damaszkuszi pengéket szállítottak Szíriából, ahány kardot, annyi különböző markolatot, most ezeket az undorító fűzöldre mázolt, egyforma kádakat cipelték, és gyászos hírt hoztak: azt, hogy vége az oázisok pocsolyáiban a városkapuk előtti árkokban és a gőzfürdők homályán tartott vidám locsolkodásoknak, lusta elnyújtózásoknak és hosszas baráti elmefuttatásnak, a társadalmi vagy erotikus jellegű szórakozásnak víz felett és víz alatt; elkövetkezett a magános tisztálkodás örömtelen korszaka, s a kultúra után – minden szépségével együtt bevonult a technikai civilizáció.

Szudáni kísérőim eleinte nyájasan biztatták az oldalán hentergő csacsit, majd megmutatták neki a husángot és papucsaik orrával noszogatták. Zuleika áthengergett a hátára, és lábait lemondóan a magasba emelte. A főutca forgalma elakadt, tevehajcsárok és vízhordók káromkodtak, kordélyosok kürtöltek, a piacról hazaigyekvő, súlyos teherrel megrakott asszonyok rikácsoltak, kisgyermekek ugrándoztak és röhögtek. A szudániak egy furkósbottal alaposan eldöngették a szamarat. Amikor mégsem moccant, néhány tevehajcsár segítségével felemelték az állatot a magasba, a levegőben megfordították, letették négy lábára, és teljes erővel farba rúgták. A galamblelkű szamár, mintha mi sem történt volna, elindult.

A piactéri teaház egyetlen helyiségből áll: az utcától, fal és ajtó helyett csak alacsony küszöb választotta el. Szemközt a borbélyok sátrai álltak; a verőfényben kihúzták székeiket a sátrak elé. Minthogy a blokád következtében eltűnt a szappan, a klienseket saját verejtékükben borotválták. Ahányszor megvágtak valakit, egy-egy pofon csattant. Háttal nekünk a küszöbön lefátyolozott, nyolc-kilenc esztendős leány ült. Távolabb a kígyóbűvölők zenéje hallatszott.

A pincér elénk tette a teákat. Vártam, hogy a szudániak kezdjék a beszélgetést, de hallgattak. A legöregebb – akiről útközben megtudtam, hogy Ben Juszefnak hívják – a pohara után nyúlt. Mielőtt megfogta volna, a küszöbön ülő kislányra mutatott.

– A lányom – mondta áhítattal. Pillanatnyi szünetet tartott, hogy időm legyen a lányt megnézni. – Tíz- vagy tizenegy éves lehet. Abban az esztendőben született, amikor Abd el-Krimet elfogták.

– Van annak már tizenkét éve is – jegyezte meg a köpcös. – Tizenkét esztendős, érett szűz.

– Szép szűz – mondtam udvariasan, minden érdeklődés nélkül.

– Csak a teste szűz – magyarázta Ben Juszef. – A lelke nem. Édesanyja megtanította a szerelem mesterségére, nehogy férjének bosszankodni kelljen vele. A minap azt gondoltam: eladom Gláuinak, a pasának. Harmincöt birkát kínált érte. De Gláuinak háromszáz ágyasa van, és hetvenesztendős. Megsajnáltam szegénykémet, és nem adtam el a pasának.

– Jól tetted – szólalt meg a legifjabb. – Allah busásan megjutalmaz majd nemeslelkűségedért.

– De neked harminc birkáért is odaadom. Vedd feleségül leánykámat. Mindig ilyen vőt kívántam magamnak, amilyen te vagy.

– Tudnod kell, hogy…

– Vidd huszonötért. A te kedvedért mindent megteszek.

– Hiába vesztegeted az időt. Én…

– Ha a nászéjszakán nem találnád szűznek, visszakapod a huszonöt birkádat, és bánatpénz fejében még két birkát kapsz. Nem kockáztatsz semmit.

– Jól tudod, hogy házas ember vagyok, s vallásom szabályai tiltják a többnejűséget. De a törvény is.

– Erre is gondoltam már – felelte Ben Juszef vidáman. – Ismerek egy kádit az arab negyedben, az kiadja neked a házasságlevelet titokban is. Én meg majd elteszem, nehogy bajod származhasson belőle…

– Értsd a szót, öreg. Nekem van feleségem. Igaz, csak egy. De az is elég.

– Úgy? Akkor vidd haza a lányomat ágyasodnak. Tíz birkáért. Ha elutazol Amerikába, visszaküldöd hozzám.

– Hallgass ide, jó ember. Nem kell a lányod. Sem feleségnek, sem ágyasnak. Más ember lánya vagy felesége sem kell. Sem szűz, sem kurva, sem özvegyasszony. Sem húsz birkáért, sem kettőért, sem ingyen. Nem kell, nem és nem és nem! Érted már?

– Régóta gyanítom ezt – szólt közbe a köpcös diadalmasan. – Tudom, hogy finnyásabb és nemesebb az ízlésed uram, mint az én szegény Juszef bátyámnak, aki egész életében nők után koslatott. Ne haragudj reá: alantas szenvedélyű ember ő. Nem tudja, mi a jó. Nézd meg inkább azt a hosszú combú fiút kinn a téren! Látod?

A borbélysátornál magas, kopasz siheder gubbasztott. Bal fülében vastag aranykarika csüggött.

– Látom – nyögtem. – A te fiad! És, persze, szűz…

– Nem a fiam – válaszolta a köpcös megilletődve. – A fiúszeretőm. Ha valaki rajta felejti a szemét, tőröm után kapok. De néked kölcsönadom. Szólj Musztafának, a borbélynak, és két frankért odaadja a sátrát egy órára. Oly gyönyörűségben lesz részed, mintha az angyalok muzsikáját hallanád. Hadd súgom meg neked, hogy egyik tagja akkora, amikor felágaskodik, hogy hozzá képest teste elhanyagolható függelék, mondhatnám…

– Nagy a ti elvetemültségtek, szudáni kalmárok! – szakítottam félbe emelt hangon. – Ravasz fondorlattal idecsábítottatok: megígértétek, hogy történeteket meséltek, és most egyre mocskosabb és mocskosabb üzleteket akartok kötni velem. Máson sem jár a fejetek, mint csaláson és paráznaságon. Gonoszságtok azonban visszahull reátok. Én azért ülök naphosszat a kávéházban, hogy történeteket találjak ki. Mai történetemet nem kell kitalálnom. Megírlak benneteket, és telekürtölöm a világot gyalázatotok hírével. Az emberek olvasni fognak rólatok, még akkor is, amikor besüppedt sírjaitok felett sakálok üvöltöznek, s elporladt csontjaitokon a kóró, mint vörös fáklya nő.

Végignéztem rajtuk. Mozdulatlanul, egyenes derékkal ültek, de állukat behúzták és fekete orcáikon kövér, hatalmas könnycseppek gördültek végig.

– És Allah sem ismer irgalmat irántatok – folytattam. – Bizonyára tudjátok, hogy a Korán még az állatokkal való paráználkodást sem ítéli el olyan súlyosan…

– Nem bizony, hála az égnek – szipogta a legkisebbik.

– …mint a vendégbarátság megsértését. Ha a Próféta majd megfog fehér szakállatoknál, hogy a Paradicsomba emeljen, és a szemetek közé néz, el fog hajítani benneteket, mint a rohadt narancsot. Tudjátok, hova hajít?

– Tudjuk – felelték kórusban, meghajtott fejjel.

– Még jóvátehetjük bűneinket – szólalt meg Ben Juszef. – Jóvá is tesszük. Most mindjárt. Ha megengeded, uram, kezdem az első történetet. Kezdhetem?

– Kezdd – bólintottam nagylelkűen.

– Abban az időben, amikor minden igazhitűek védője még Hárun ar-Rasíd Ibn Muhammad al-Mahdi volt – áldassék az ő emlékezete! – élt Bagdadban egy szegény dervis, aki a Kamál névre hallgatott…

A következő történetet a köpcös, a harmadikat a legifjabb mondta: aztán jött az én sorom. Amikor mindegyikünk már negyedik történeténél tartott, a teaház vendégei közelebb húzódtak. Az arany fülbevalós fiú is bejött a piactérről: erős, de nem kellemetlen rózsaillatot árasztott.

Alkony felé kifogytam a történeteimből, s magyar népmeséket mondtam. Ekkorra már hatvanan-hetvenen szorongtak köröttünk. A hallgatóság meg se moccant: csak ott, ahol nevetni kellett, tört ki belőlük az ellenállhatatlan indulat. Mögöttünk két fánksütő járt körbe-körbe, míg a pincér szakadatlanul hordta a teát.

Legnagyobb sikeremet Arany János A fülemüle című versével arattam. Amikor a bíró, mert döntenie kell, kinek fütyül a fülemüle, a bal zsebére üt „nekem fütyül”, majd a jobbzsebére üt: „nekem fütyül! Elmehetnek”, Ben Juszef felnevetett:

– Timbuktuban találkoztam egy kádival, szakasztott mása volt a tiédnek.

– Fádlnak hívják – szólalt meg valaki a hallgatóságból. – Amikor Timbuktuban jártam, magam is láttam a gazembert.

Sötétedés után közönségünk rohamosan nőtt. Talán százan is szorongtak a kis helyiségben, az utcán álló, sűrű tömegről nem is szólva.

Éjfél után Valy és Havas törtek maguknak utat.

– Az egész várost tűvé tettük érted. Azt hittük, meggyilkoltak. Most jövünk a rendőrségtől. Ott mondták, hogy Ezeregyéjszakát rendezel a piactéren.

Megadtam magamat a sorsomnak, és felálltam. Ben Juszef azonban utánam jött a sötét piactérre.

– Csak még egy szóra, négyszemközt – kérlelt.

– Nos? – érdeklődtem gyanakodva.

– Azt mondtad, megírsz bennünket, hogy a világ megvetésének dobj prédául, ha majd a sírjainkon a kóró, mint vörös fáklya nő. Utánad jöttem, hogy megkérjelek: ne írj mirólunk.

– Azt nem ígérem. De majd úgy írok rólatok, hogy az emberek harag nélkül, jó szívvel emlékezzenek reátok.

– Tehát hazudni fogsz – állapította meg Ben Juszef boldog mosollyal.

– Nem, nem fogok hazudni.

– Akkor hogy csinálod?

– Az az én gondom – feleltem gőgösen, mint ahogy egy fiatalemberhez illik, aki palotában lakik, és megírja az istenek meg az emberek dolgait.

1941 szeptemberének egyik napfényes, de már enyhén párás délutánján érkeztünk meg a New York-i kikötőbe. Rozoga spanyol teherhajón, a Navemaron keltem át az Atlanti-óceánon, több mint ezer menekült útitársammal együtt, és bár Cadiz ékszerdobozszerűen elegáns, finom és a nyomor penetráns szagát árasztó palotáitól a Bahamák homokos partjáig szinte pontosan a Santa Maria útvonalát követtük, átkelésünk tovább tartott, mint Kolumbusz Kristófé. Kapitányunk az utazás során oly nehézségekkel került szembe, melyekről a nagy tengerész aligha álmodhatott. Mint Kolumbusznak, néki is meg kellett küzdenie a háborgó tengerrel és lázongó matrózaival. Az utóbbiak többsége az első adandó alkalommal, azaz a havannai kikötőben kereket oldott. Idegen legénységgel kényszerült pótolni őket, és lényegesen magasabb bért fizetett nekik, mint amennyit Franco diktatúrájában adtak hajósoknak. Talán ez magyarázta, hogy a temperamentumos s életvidám kapitányon Havannától New York felé a búskomorság jelei kezdtek mutatkozni. Úgy csüggött parancsnoki hídjának korlátján, mint a kifacsart rongy; még a konyakot is, melyet söröspohárból ivott, ferdén és bánatosan tartotta maga előtt, roggyant térde magasságában.

Mind e kalamitásokon túl a Royal Navy már jóval korábban arra kényszerítette, hogy hajóját Bermuda gyönyörű kikötőjébe vezesse, ahol őt magát hosszadalmas kihallgatásoknak, hajóját szigorú vizsgálatnak vetették alá. Előzőleg a Navemart már többször feltartóztatták a hajósok legendáiban szereplő tengeri kígyóknál és hasonló szörnyetegeknél ezerszer veszedelmesebb német tengeralattjárók. A fondorlatos kapitány azonban mind Bermudán, mind a nyílt tengeren, roppant gesztusaival, tört angolságával, illetve németségével és kemény kézelői segítségével, melyeket úgy rázott kihallgatói arcába, mint a csörgőkígyó, meggyőzte ellenfeleit, hogy nekik és csak nekik csempészi a nélkülözhetetlen hadianyagot Amerikából. Feltehetően a kapitány mindkét félnek csempészett, mert ezt tartotta az egyedül biztonságos üzletnek. Sajnos, tévedett. Visszaútján Európa felé a Navemart, virgonc kapitányával, újonnan szegődtetett legénységével és csempészárujával együtt utolérte a végzet.

New Yorkban senki nem kapott információt arról, hogy a Navemar mikor érkezik. Így a magyar bizottmány egyik tagja, Hollós doktor – rozmárbajszú, hatalmas termetű, idősebb New York-i orvos – a kikötő egyik kocsmájában ütötte fel szállását, miközben reám várakozott. Antialkoholista lévén, egy üveg Coca-Cola mellett töltötte a napot, miközben szomszédainak lelkes előadásokat tartott a szesz ártalmas voltáról. Hollós doktor már vagy húsz esztendeje élt New Yorkban, és teljesen azonosította magát az amerikai életformával, csakúgy, mint fogadott hazája alkotmányával, törvényeivel és szokásaival. Ennek ellenére a százharmincötmillió amerikai létezéséről még nem vett tudomást. Magyarok közt élt, szomszédai, barátai, ismerősei és páciensei magyarok voltak az utolsó szálig. De igazán a magyarok közül is csak az újonnan érkezettek érdekelték, akiket még valódi magyaroknak tarthatott, akik még nem asszimilálódtak, mint ő, akik mondhatni még kabátjuk piszkos szárnyán és cipőjük talpán hozták magukkal Magyarország porát és sarát, előítéleteit és marakodásait, elmaradottságát és provincializmusát, mindazt a sok európai ócskaságot, melyet Hollós doktor, a maga dinamikus amerikanizmusával oly mélységesen megvetett. Igazi amerikaiak, de még olyan magafajta régi amerikások is halálra untatták, amiért is gondosan kerülte társaságukat. A nemeslelkű, derék, vendégbarát és jóságos öreg orvos lakása Amerika földjén mintegy átmeneti táborul szolgált a nevesebb magyar emigránsoknak. Hollós doktornál mindenki kipihenhette az átkelés és az előzmények fáradalmait, mindaddig, amíg a házigazda kellőképpen előkészítette az amerikai élethez.

Fényes László egyik, fanyar humorral írott leveléből, melyet még Tangerban olvastam, körülbelül sejtettem, minő sors várakozik reám New Yorkban. Hollós doktor, ha nem is értője, de lelkes csodálója volt a művészet minden ágának, s még nagyobb tisztelője maguknak a művészeknek. Számára minden író értéke százszorosára növekedett, mihelyt megismerkedett, ezerszeresére, ha barátságot köthetett vele. Fényes László azt is megírta, hogy Hollós szerint az újonnan érkezetteknek a hosszabb pihenés inkább árt, mint használ; okosabban teszik, ha mielőbb fejest ugranak abba, amit amerikai olvasztókemencének neveznek. Vendégeit rendszerint a Szabadság szobrának fáklyájába, az öregebbeket az Empire State felhőkarcolójának tetejére szokta felvezetni. Útközben elmondta nékik: itt az ideje, hogy az Európában szerzett tudásukat, ismereteiket, mesterségbeli fogásaikat még emlékezetükből is kitöröljék. Úgyse mennek vele semmire, mert az amerikaiak praktikusabbak, mindent jobban értenek, és mindent jobban csinálnak. Megrökönyödött védencei megnyugtatására hozzátette, hogy ez az amerikai szakértelem, tudás és gyakorlatiasság szinte pillanatok alatt sajátítható el. A sétakirándulás után áldozatait egyenest orvosi rendelőjébe vezette, ahol megkérdezte: nem gondolják-e, hogy javukra szolgálna, ha az általa felfedezett antituberkulózis-injekciót most helyben beadná nékik? A kór megelőzése senkinek sem árthat, és vajon nem köhécselnek-e néha? A gyáva hipochonderek ilyenkor meghajtva fejüket az orvosi tekintély és a tudomány előtt, hálálkodva gyűrték fel ingük ujját, és nyújtották oda felsőkarjukat Hollós doktor injekciójának. A következő két hónapban aztán csillapíthatatlan viszketegség gyötörte nemcsak karjukat, hanem egész testüket, mint ahogy a következőkben Valyn tapasztalhattam. Voltak olyanok is, mint Fényes László, meg én magam, akik egy szimpla és férfias „nem”-mel elhárítottuk magunktól a kalamitást.

Injekció után vacsora következett, melyet Hollósné a vendégek elé tálalt. Amerikai ízű vacsora: disznósült tejfölös mazsolamártással, Coca-Cola és a gyümölcs után kávé, mely legalább fél órai forrás után került asztalra, úgyhogy zamatát inkább a konyha falán lehetett szaglani, mint a csészében ízlelni. Vacsora után Hollós doktor elmagyarázta vendégeinek a Bill of Rights jelentőségét, és az amerikai közjog többi pontjáról szolgált tüzetesebb felvilágosítással. Később, mielőtt vendégét saját lábára állította volna, lakást, állást és rendszerint autót is szerzett néki, hacsak az illetőt időközben örökletes európai hisztériája és a Hollós doktortól hallottak arra nem késztették – mert ez is megtörtént –, hogy gyors öngyilkossággal vegyen búcsút, már-már a Paradicsom kapujában, az amerikai életformától. Levele végén Fényes László azt magyarázta, hogy nézete szerint a derék doktor voltaképpen az amerikai nagybácsi testet öltött képe, sőt talán maga Uncle Sam, az Egyesült Államok szimbolikus kifejezője, aki jóindulatában nem ismer tréfát a jövevényekkel szemben: vagy érzékelni tudják, és élvezni kezdik azokat a materiális örömöket, melyeket az Új Világ nyújt, vagy meg sem érdemlik, hogy életben maradjanak.

Mikor a Navemar horgonyt vetett New York kikötőjében, nyomban megismertem Fényes leírásából az öregurat. A hajó orrában álltam a tömör vaskorlát mögött, melynek párkányára támasztottam az államat: csak a fejem látszott ki. Az öregúr ott állt a part peremén, közvetlenül alattam, hosszú szárnyú ferenc-józsef kabátban és csíkos nadrágban. Kezében néhány ív papirost tartott, gépírásos szöveggel, ha ugyan jól láttam. Megható látvány volt, bár gyalázatos módon röhögés csiklandozott. Mellette aprócska fiatalember állt, vagy inkább ugrándozott. Azt hittem, ez lesz Hollós doktor titkára. Később megtudtam, hogy Hollósnak nem volt titkára. A fiatalembert azért hozta magával, hogy üdvözlésem alkalmából a munkásosztály képviselője is jelen legyen.

Lekiáltottam Hollósnak, aki tenyerét homlokára tette, és úgy keresett meg tekintetével, miközben ajkán széles mosoly játszott. Amikor megpillantott, mosolya bizonytalanná vált, de Valy láttán újra felengedett; tetszett neki. Engem jóval fiatalabbnak talált, mint amilyennek képzelt, és alighanem attól félt, hogy kamaszos tiszteletlenségem elrontja az ünnepi, sosemvolt alkalmat – mármint azt, hogy megérkezem Amerikába, és ő üdvözöl. Mindezt abból következtettem, hogy rendkívül lelkesen többször is felkiáltott: „Mindig mondtam, a lángész lángész marad, akármilyen fiatal is!” Mindezt inkább saját megnyugtatására találta ki, mint az enyémére. Végül is, hosszabb keresgélés után, a hajóhíd végéhez állt, a legszélére, egyik kezét a karfára fektette, orrára tette pápaszemét, mindkét kezébe vette a gépelt papírlapot, és már-már azon volt, hogy nekikezdjen az üdvözlő beszéd olvasásának. Ebben a pillanatban hirdették ki, hogy nem szállhatunk egyelőre partra, hanem Ellis Islandba visznek. Hollós megkérdezte: mit gondolok? Ha már itt vagyok, és ő előkészítette, miért ne olvassa fel a beszédet? „Rajta”, – kiáltottam le. Hollós hátravetette fejét, és szép, csengő hangon olvasni kezdte. Amikor egy-egy bekezdés végére ért, feltolta a pápaszemét homlokára, és felnézett a magasba, csakugyan ott vagyok-e még? Feltehetően már hallott rólam egyet és mást.

Mindent megtettem, hogy illedelmesen viselkedjem, és meg ne bántsam a jó embert, aki kedvemért már a második napját töltötte a kikötőben. Csak olyankor, ha egy egy pillanatra megszakította szónoklatát, hogy lapozzon, vagy nagyon is belejött, pillantottam oldalt, a szomszéd part irányába, melyről még nem tudtam, Brooklyn-e avagy Staten Island? Máskor meg a tengert lestem, melyen áttetszően világoszöld hullámok torlódtak, piszkossárga tajtékkal tetejükön. A víz csak úgy hemzsegett az alacsony, szögletes vontatóhajóktól, a dühösen szaladgáló, apró, energikus gőzösöktől, bárkáktól és uszályoktól, melyeken magasan álltak a ládák, vagonok, gépek és tartályok. Mind iszonyú gyorsasággal szaladgált összevissza, előre-hátra, és az elöl-hátul egyforma hajók alakjáról még azt se tudtam megállapítani, melyik irányba mennek. Fedélzetükön sűrű foltokban tarka öltözetű emberek ácsorogtak, akik szüntelenül és ujjongva ordítoztak át egymásnak, miközben kalapjukat, karjukat vagy zsebkendőjüket lengették, számomra érthetetlen módon; azt gondoltam, hogy ezek eddig még sohasem találkoztak, és nyilván ezentúl sem fognak ebben a zűrzavarban. Mindez gyermetegnek, enyhén szórakoztatónak és némiképpen meghatónak tűnt, mint egy jótékonysági bazár, lelkes kiárusítás vagy micsoda és egyúttal idejétmúltnak, ódivatúnak, valahogy a tizenkilencedik századból ittragadtnak vagy talán még régebbinek – éles ellentétnek a háttérben álló felhőkarcolók elszántan modern körvonalaihoz. Körülbelül ugyanazt éreztem az emberekről, akik a móló szélén ücsörögtek, vérvörös vagy rózsaszín nyakkendővel és zokniban, leírhatatlanul tarka ingekben, vagy azokról, akik kikeményített ingnyakkal és ingmellel szaladgáltak, mint a bolondok fel és alá a háttérben, vaskos aktatáskákkal kezükben vagy hónuk alatt, mintha éppen gyűlésre sietnének, melyet a világ összes problémáinak egy és mindenkori elrendezésére hívtak össze.

Nyugodtan és méltóságteljesen sétálgató arab ismerőseim után ezek az izgatott, szinte hisztérikus, magukat a kinetika törvényeinek ily tökéletesen átadó amerikaiak a filmipar első két évtizedét juttatták eszembe, amikor a vásznon még úgy ugráltak a szereplők, mintha drót rángatná őket. Egy hasonlóságot azonban rögtön felfedeztem az amerikaiak és az arabok közt: azt, hogy mindkettőjüket tökéletesen eltölti és lenyűgözi saját fontosságuk tudata. Legfeljebb, hogy a marokkóiaknak saját fontosságuk nem jelentett egyebet, mint a pillanatnyi társalgás fontosságát, mely egész lényüket lekötötte, míg az amerikaiakat saját aktivitásuk fontossága vezérli, űzi, hajszolja és kergeti. Hollós doktor ferenc-józsefének két oldala mellett a vámháznak az utcára nyíló kapuboltjába láttam. Ebben a perspektívában a járdán sétálók testének csak alsó kétharmada jelent meg, minek következtében úgy tűnt, mintha céltudatos, két lábon járó aktatáskák táncolnának ott nadrágjaik különböző színű szárnyain. Miközben a derék öreg orvos szavait hallgattam, jó nagyot sóhajtottam. Nem mintha különösképpen elszomorodtam volna: csak azért sóhajtottam, mert Amerika olyan volt, amilyennek képzeltem.

Afrikai eufóriámnak, a pikareszk életnek vége szakadt. Ott érzett boldogságom számtalan forrásból táplálkozott: a legfontosabb közülük talán éppen az volt, hogy végre-valahára megtaláltam a magamhoz való, reám szabott környezetem, mely úgy illett rám, mint kesztyű a kezemre. Így voltam a sivataggal, ahol az ég és a föld két konkáv lencséje közt állhattam, a díszlettelen és ősi színpadon, ahol a három monoteista vallás megszületett, és ahol módot találtam, vagy rákényszerültem, hogy a lét kérdésein, életen és halálon, jón és rosszon és tulajdon létezésem célján törjem fejemet. Igaz, hogy számottevő eredmény nélkül; de a gondolkodás egymagában, eredmény nélkül is félelmetes gyönyör, és ezt eddig nem tudtam. Csak éppen sóvárogtam utána titkon, de munkám, kötelességeim, szórakozásaim és időlopásaim közepette sohasem jutottam hozzá.

Ugyanez állt a sivatag ellentétére, a marrakechi vásártérre vagy Tanger zsúfolt sikátoraira. Az éjszakai teaházak kavarodása, a beszélgetések, késelések, temetési menetek, a szinte szemem előtt lejátszódó szeretkezések, a pletykák, alkuk, viták és verekedések e szétválaszthatatlan gomolyaga az élet intenzívebb, tökéletesebb és ősibb káoszát jelenítette meg előttem, mint bárhol Európában. Valahányszor ott ültem, azt éreztem, hogy kisebb hőemelkedést kaptam a részvétel gyönyörűségétől, és hogy a szívem eggyel vagy kettővel többet dobban minden percben. Ugyanezt a tökéletességet reprezentálták számomra: Amár, de a sivatagi rablóvezér, Szidi Mohamed csakúgy, mint a szamárárus szudáni kalmárok vagy a papucskereskedő, aki száz történetet mesélt, míg mellesleg a papucsot is megvettem. Az ember egyik régebbi fajtáját képviselték, melyet földrészünkön már csak a reneszánsz korában találhattam. Mégis magamra ismertem bennük, mert lényem egyik tökéletesebb, vonzóbb, gátlástalanabb és őszintébb inkarnációját képviselték. Azok voltak, aki titkon lenni szerettem volna, és akik szebben, ha nem is pontosabban mutatták képemet, mint a tükrök. Így legalább, ha már nem sikerült Lorenzo de’ Medici korában születnem, azzal vigasztalódhattam, hogy száz és száz alakban láttam önmagamat, még a járókelőkben is, akik nem szóltak hozzám, és csak éppen elsétáltak a marokkói színen, mint néma színészek.

Afrikai boldogságomnak ez volt az oka: kis időre sikerült kiszabadulnom a technikai civilizáció egyre nagyobb rabságot követelő, egyre jobban uniformizáló, egyre egyhangúbb és tűrhetetlenebb munkatáborából, és ugyanekkor ideiglenesen túltettem magamat azokon a megoldhatatlan dilemmákon is, melyekkel lelkiismeretem szembesített. Nem sokat panaszkodtam, de mindig fájlaltam, hogy születésem helye, elsősorban azonban ideje miatt a technikai civilizáció kellős közepébe pottyantam, méghozzá abban az időszakban, amikor a technika és a kultúra útjai kettéváltak, és az előbbi föléje kerekedett az utóbbinak. Amikor a világ röfögő és fortyogó embertenyészetté alakult át, mely futószalagon gyártott kacatért töri magát; amikor a technikával szövetkezett és azt kiszolgáló tudomány iszonyú háborúk és mészárlások közepette nagy hangon ígéri, hogy nemcsak átalakítja, hanem megjavítja az ember életét, de semmi eredményt nem mutat fel e téren. Kora fiatalságomtól fogva rühelltem (noha erről sem mertem sokat beszélni, nehogy reakciósnak tartsanak), hogy oly társadalomban kell élnem, mely hatalmas fejlődésen ment át, de filozófiai, etikai és erkölcsi szempontból lépésnyire sem jutott tovább Buddhánál, Szókratésznál vagy Krisztusnál, sőt szemmel láthatóan nem is kíván tovább jutni. Mindig szégyenkeztem, hogy oly világban élek, melyben ruháink, bútoraink, sőt konyhaedényeink is messze maradnak kecsességükben, szépségükben és színezésükben a bronzkori ember, a mükénéi polgárok vagy a reneszánsz szegényei csatjaitól vagy cseréptáljaitól; hogy az értelmiség jelentős része, szinte szemem láttára váltott át kultúremberből szakbarbárrá, míg a parasztság feladta ősi életformáját, hogy élete az iparvárosok reménytelen unalmába fulladjon, és legfeljebb a fürdőkádat, a mosogatót és a gőzkályhát kapja cserébe mindazért, amit elvesztett. Egy társadalomban, ahol az élelmiszeripar fejlődése elvette az ételek ízét és az italok zamatát, ahol a tömegcikkeket irgalmatlanul leöblíttetik a vásárlók torkán a tökéletes reklámhadjárat segítségével, mely nemcsak ínyeink jó ízlését pusztítja el, de gondolatainkba és tudatunk alá is befészkelte magát, hízeleg hiúságunknak, foglalkoztat, kondicionál és hülyít; egy társadalomban, ahol két értelmes ember nyájas beszélgetése oly erőfeszítést igényel az ellenséges közegben, hogy rövidesen nem lesz többé lehetséges; ami helyébe jön, a nagyvárosok bejáratánál vagy forgalmasabb útkereszteződésein ácsorgó autók utasainak ábrázatán látható, akik néma megadással fuldokolnak az ellenséges benzinbűzben, mintha csak természeti csapás lenne, és nem ők maguk hozták volna a világ nyakára. A rádiók alatt ücsörgő esti szomorúakat nézni még kétségbeejtőbb: ezek azt hiszik, hogy egy új világ hangját engedik magukhoz, és felfrissülnek tőle, holott vakondok, akik reménytelen periszkópjaikat nyújtogatják egy süllyedő világból.

A győztes technikai civilizáció végső rohama előtt még egy pillantást vethettem arra a tájra, melyben szívesen éltem volna. Ott még mívesekkel és mesteremberekkel beszélgethettem, akik nem a gép vagy a mesterségesen kreált, de aztán diktatorikusnak elfogadott tömegízlés szolgálatában töltötték életüket; pipafaragóval vagy cserepessel, aki büszke volt rá, hogy soha ugyanazt a két pipát ki nem faragta, ugyanolyan díszítésű bögrét még nem csinált kétszer. Ott még sajnálták a gépkocsi-tulajdonosokat, mielőtt irigylésükre sor került volna; sajnálták őket, mert hiszen, legalábbis képletesen, elvesztették lábukat, és porfellegek bűzébe burkolták magukat, anélkül, hogy az utazás és a séta gyönyörűségeit élveznék, anélkül, hogy a házakat, fákat, járókelőket végignézhetnék, az ismerkedési és társalgási lehetőségekkel élnének, tanulnának és szórakoznának; anélkül, hogy valaha rájönnének a keserű tényre, mely szerint az életet, melyet leélnek, nem érdemes leélni.

Minden örömöm és belső biztonságérzetem abból fakadt, hogy mentes voltam mindenféle politikai elkötelezettségtől. Neveltetésem, félénkségem, mindenekelőtt azonban a kíméletlen kategorikus imperatívusz, mely bennem lakozik, szűnös-szüntelen ösztönzött, sőt kényszerített, hogy jobb belátásom ellenére és egészséges önzésem tiltakozására oly dolgokat tegyek, melyeket voltaképpen nem akartam megtenni. Ahelyett, hogy szemlélődtem, verseket írtam, vagy egyszerűen a magam kedve szerint éltem volna, bizonyos humanista elveket követtem. Időm jelentős részét azzal töltöttem, hogy a társadalmi igazságtalanságok ellen küzdöttem; igyekeztem minden igaz ügyet, melyet demokratikusnak és hazafiasnak tartottam, tollal, szóval és tettel szolgálni. Magyarországért Marokkóban édeskeveset tehettem. Mi több, állandó boldogságot éreztem, hogy kint vagyok belőle, és ilyen szép sivatagban bujdoshatom, amilyen se Mikes Kelemennek, se Mednyánszky Cézárnak osztályrészül nem jutott. Nem tehettem semmit: alighanem ez volt oka, hogy még a szabad francia rádiót sem hallgattam, és visszautasítottam a kávéházi dumák és politizálások lehetőségeit is. Talán azért, mert a bennem élő kategorikus imperatívusz cselekedetet követelt, nem fecsegést. Vagy talán azért, mert végre ez egyszer úgy élhettem, mint ahogy mindig szerettem volna az ideológiáktól fertőzött és politikából ki nem gyógyuló huszadik században. Szemlélődtem, verseket írtam, és maradék időmet a szerelemnek és a szórakozásnak szenteltem.

Miközben a szálló aktatáskákat figyeltem, hirtelen megcsapott Hollós doktor üdvözlő beszédének egyik mondata. Ebben a mondatban az Amerikában reám váró politikai feladatokat sorolta fel; nyilván el vagyok szánva, hogy mindent megtegyek mind az Amerikai Egyesült Államokért, mind szenvedő hazámért, mely ezt a háborút, csakúgy, mint a többi két tucatot Mohács óta, el fogja veszteni. Amikor ezt meghallottam, elfogott a csendes melankólia. Rájöttem, hogy nemcsak a technikai civilizáció Mekkájába, a leghatékonyabb kapitalizmus Rómájába és az anyagi javak Babilonjába érkeztem, hanem egyúttal barátok, ismerősök, lelkes hívek, honfitársak közé és egy politikai szervezet kebelébe, ahol réges-rég várnak, és előre kiosztották reám a szerepemet. A kötelesség, a politikai becsület és a hazafiság kiéhezett démonai most úgy vetik magukat reám, mint ördögök a kárhozott lelkekre; és nem lesz menekvés.

 

*

 

Öt esztendővel később a kikötőnek ugyanebben a sarkában horgonyzott az a harmincezer tonnás luxusgőzös, mellyel Le Havre-ba készültem indulni. Amerikába való érkezésem melankóliáját ekkorra szorongató félelem váltotta fel, melyet csak némiképpen enyhített kíváncsiságom; az a féktelen, hivatásomhoz tartozó kíváncsiság, melyet nem észleltem magamon akkor, amikor New Yorkba érkeztem. Elutazásom reggelén vagy két tucat barátom – köztük Lorsy Ernő és felesége – kísért le a kikötőbe. Valamennyien ünnepélyesen keserű hangulatban lépkedtek mellettem. Kínosan kerülték, hogy szóba ereszkedjenek velem, és inkább Valyval tréfálkoztak. Mindez igazi búcsúztatóra, temetési menetre emlékeztetett, saját temetésemre, amikor is mindenki azon van, hogy kellő tisztelettel adózzék holttestemnek, és magától értetődően nem velem, hanem már csak rólam beszélget.

A hajók, gőzösök, propellerek, teherbárkák, melyek összevissza szaladgáltak a borostyánsárga habbal koronázott áttetszően zöld hullámokon, mindez az eltelt öt esztendő alatt elvesztette idegenségét, és meghitt környezetemmé vált. Ingem legalább oly csíkos és tarka volt, mint a járókelőké, akiket öt évvel korábban némi megbotránkozással nézegettem. Ismertem már a szemközti, New Jersey-i part nevét, melyet régebben Brooklynnak néztem, ahogy ismertem New Jersey összenőtt városait a partmenti dombvonulat mögött, meg azt a régi, mocsaras és ingoványos csíkot túlnan, ahol Fényes Lászlót eltemették. Ám mindez csak éppen külső burka, irhája és felülete volt a dolgoknak, mint testemen az ing vagy a Hudson folyó torkolata Amerika térképén. E keskeny réteg mögött feküdt a földrész, melyet megismertem időközben, a Harvard könyvtárától Florida homokos partjáig. Ismertem a háborús Detroitot, ahol éjszakánként tankkal megrakott tehervonatok csörömpöltek végig a Jefferson Boulevard kövezetén és ahol, ha éjjel felkeltem, hogy egy pohár szódavizet igyam a fridzsiderből, és cigarettára gyújtottam, újonnan elkészült repülőgépet hallottam, ahogy felemelkedett a Ford-gyár irányából; mikor ágyamban elfekve kioltottam a cigarettát, még hallottam a következő felszálló gép zaját. Ismertem a Big Snake River iszapját, hol a ragacsos nyármelegben szürkéskék, karcsú, meztelen négerfiúk napoztak a parton, mozdulatlanul, mint az aligátorok. Ismertem a Green River berilljét, a Colorado kékjét, a Golden Gate Bridge-et San Franciscóban, melynek közepe el szokott tűnni a tengerről beáramló ködben, a híd túlsó széle rézvörösen ragyogott a párán át; és jártam messze északon is, Kodiak repülőterén, hol acélháló fogta le a jeget és a havat, és Attu szigetén az Aleutákon, ahol fókákat etettem szardíniával a vízparton, és ahol géppuskámmal és testemmel úsztattam a havon, mintha magam is hóból, de valamivel tömörebb hóból lennék: ha ráfeküdtem, lassan, szinte észrevétlenül merültem beléje. Fél nap is eltelt, míg egészen belesüllyedtem; egy hét alatt talán a köveket is elértem volna a hó alatt, de ez csak a halott japán katonáknak jutott osztályrészül.

De nemcsak Amerika tájait szerettem meg és rajongtam értük Walt Whitman lelkesedésével, hanem a népet is. Ittam, ettem, mulattam és utaztam velük autóban, a transzkontinentális vasúton, teherhajón, repülőgépen, dzsipen és tankon; örültem és búslakodtam velük, megosztottam félelmeiket és unalmukat, és dobáltam velük nyilat céltáblákba a kantinok sarkában, sörösüvegeket, katonai hátizsákokat hajókba és kézigránátot ellenségre. Tudtam, hogyan ébrednek fel reggel, mit gondolnak, amikor hallgatnak avagy aludni térnek; és azt is tudtam, hogyan halnak meg.

Csak abban a pillanatban, amikor éppen el akartam hagyni Amerikát, döbbentem rá, hogy mennyire megszoktam és megszerettem őket, minden meggondolásom, pretencióm, kifogásom és lázongásom ellenére. Csak akkor jöttem rá, milyen sokat jelentenek számomra, rágógumijukkal, rossz modorukkal, mazsolamártásos disznósültjükkel, féktelen ivászataikkal, ihatatlan kávéjukkal és történelmi amnéziájukkal együtt; azzal együtt, hogy az életet, a létezést autóversenynek nézik és azzal együtt, hogy a humanizmus éppoly kevéssé kelt át az elmúlt ötszáz esztendő alatt az Atlanti-óceánon, mint az Elba vagy a Dnyeszter vizén. Meg kellett végül értenem, hogy hazámhoz való ragaszkodásomat nyelvem determinálja, mert verset írni csak magyarul tudok, de voltaképpen ezt a népet jobb indulatúnak, becsületesebbnek és szimplaságában, sőt hisztériájában is emberségesebbnek ismertem meg, mint a sajátomat. Szívesen maradtam volna közöttük, ha maradásom nem hasította volna ketté az életemet. Mentem hát: de folyton azt éreztem, hogy oly ünnepséget hagyok ott, ahol a ház gazdái naív, de jóindulatú népek, akik tisztelettel néznek fel szerény szellemi képességeimre, noha nem értik őket; akik különleges szívélyességgel viseltetnek irántam, és akiknek társaságában jobban érezhetném magamat, mint valaha, kivált most, hogy vége a háborúnak, és nemhogy vége, már el is feledték, mintha sohasem lett volna. Én pedig mentem: és egyedül azért, hogy egy infernális pincébe szálljak alá, melynek falai likacsosak voltak a golyók és kézigránátok nyomaitól, hol temetetlen hullák hevertek; őrjöngő mániákusok és vérszomjas fanatikusok közé indultam, akiknek a hatesztendős öldöklés után sem adatott meg, hogy békén éljenek, és akik még mindig marták, tépdesték és kaparták egymás sohasem gyógyuló, üszkös sebeit: akik még mindig nem unták meg a régi, fülsüketítő és céltalan veszekedéseiket, melyek eredeti okát mindenki elfelejtette.

Ezért gondoltam, hogy helyzetem leírását a temetési menet szó fejezte ki a legtökéletesebben. Szubjektív szempontból azonban nem annyira a temetési menetet láttam, mint a közelgő halált éreztem. De nem úgy, mint a nagybeteg ember, aki minden figyelmét tulajdon testi állapotára összpontosítja, miközben környezete, szobájának bútorzata, barátai és rokonai, minden, ami körötte van, lassan horizontja alá süllyed és eltűnik; mint az olyan ember, aki ki szeretné vágatni a fákat ablaka előtt és kertje virágait, mert ugyan minek éljenek tovább, ha neki meg kell halnia. Inkább úgy éreztem magamat, mint a halálra ítélt ember, aki teste erejének birtokában és lelki frissességgel néz körül, akinek a világ ezerszeres szépségében ragyog fel, az újonnan született csillagok fényességével, és aki egyszeriben felfedezi, hogy addig ismeretlen szálak és kötelékek fűzik oly barátokhoz, akiket addig nem becsült eléggé, felhőkarcolókhoz, melyeket lenézett, tányérról lelógó bifsztekekhez, katonasírokhoz, Coca-Cola-automatákhoz, hangos good morning köszöntésekhez, ismerős újságárusokhoz, csíkos zoknikhoz, szellemi szabadsághoz és bizonyos, alapvető emberi jogokhoz – azaz személyekhez és tárgyakhoz, intézményekhez, hagyományokhoz, nélkülözhetetlen társadalmi koncepciókhoz, fürdőszobákhoz és angol kifejezésmódokhoz, melyeket Amerikában tán untam, de amelyek után kétségbeesett vágyakozást érzek ma is odaát.

Ily helyzetben valóságos áldásnak tartottam, hogy hajóm, a meghirdetett délelőtti tizenegy óra helyett csak délután háromkor indult. Barátaim közt, akik a hajóhoz kísértek, ott volt Vámbéry Rusztem tanár, kissé hajlott hátú, szakállas, idősebb úr, kinek arcvonásai tökéletes harmóniában egyesítették a görög bölcsek, a vándordervisek és a csúfolódó faunok minden jellegzetességét. Nem mondhatom róla, hogy korát meghazudtoló sietséggel lépkedett mellettem, mert ez a fiatalosság független volt korától: lényének és nem testének volt elidegeníthetetlen sajátossága. Mindenki tudta: azok közé az emberek közé tartozik, akik szellemi felkészültségükből élnek, és ha ez a szellemi frissesség megszűnik, vagy akár csökken, azonnal meghalnak. Világos volt előttem, hogy Vámbéry nem halhat meg másként, mint szívszélhűdéstől, ha majd az emberi kor végső határához ér – veszedelmesen közel volt hozzá máris –, mégpedig talán úgy, hogy egy földalatti vonat már-már becsapódó ajtaján ugrik be, ajkán udvarias mosollyal, a sűrű utazótömeg kellős közepébe. Magunk között delicium generis humaninak, az emberi nem gyönyörűségének neveztük őt, szellemének elragadó bájáért, melynek senki sem tudott ellenállni, noha bölcs bátorsága, gyilkos humora és cselekedeteinek példás idealizmusa, makulátlan etikája – mely oly szöges és vonzó ellentétben állt cinikus kijelentéseivel – inkább Marcus Aureliusra emlékeztetett: egy Marcus Aureliusra a Sztoa hidegsége és érzéketlensége nélkül. Tíz év óta barátom, mentorom, költészetem csodálója, védangyalom volt, aki hosszú és láthatatlan szárnyait (a szárnyakat azért mondom láthatatlannak, mert Vámbéry érzelmeit nem korlátozta, de titkolta) mindig fölém terjesztette, Horthy Magyarországán csakúgy, mint amikor Afrikában éltem.

Noha hozzá írt leveleimben még célzást sem tettem ilyesmire, Vámbéry kitalálta, hogy el akarok tűnni a sivatagban. Mint a nemzetközi jog egyik legkitűnőbb szakértője, egyetemi tanár és publicista, az angol kormány tanácsadója és VII. Edward keresztfia, Vámbéry komoly összeköttetésekkel rendelkezett szerte a világban. Szívélyes szálak fűzték de Gaulle tábornokhoz és Tito partizánjaihoz is. Vámbéry intézte el, hogy Roosevelt meghívjon Amerikába. Ő intézte el a spanyol hatóságoknál, hogy Tangerből kiutasítsanak, és, ha tetszett, ha nem, Sevillában rákerüljek egy hajóra, mely áthozott Amerikába. Miután megérkeztem, Vámbéry és testi-lelki jó barátja, Fényes László alig leplezett irigykedéssel nézték egymást: a két jó öreg folyton versengett, hogy nevelőatyai szerepükben melyik kerekedjék a másik fölé. Nem tudtak megegyezni, mert mindegyik mást akart. Vámbéry ambíciója annyi volt csak, hogy ha lehet, fogadjam meg fontosabb tanácsait; arra, hogy Fényest kissé jobban szerettem nálánál is, nem volt féltékeny. Laci bácsi viszont egészen magának akart. Ha Vámbéry politikai véleményét osztottam, ezt nemcsak árulásnak tekintette, hanem olybá vette, hogy őt már nem szeretem. 1944 elején Fényes meghalt, mielőtt a háború véget ért volna, és mielőtt a három jó üveg tokaji bor bármelyikét megihatta volna – azt a három üveget, melyeket évtizedek óta hordott magánál, hogy Mussolini, Hitler, illetve Horthy bukása napján kibontsa őket –, és nevelőatyám szerepét teljességgel Vámbéry vette át. Ez akkoriban történt, amikor mint a hadsereg tagja, a háború vége felé a Csendes-óceánról New Yorkba, a Yank című katonai laphoz helyeztek át. Az amerikai misszió egyik tagjától, aki elsőnek érkezett Budapestre, rövidesen megtudtam, hogy apám a város ostroma után az elszenvedett éhség és gyógyszerhiány következtében meghalt. Húgomat, aki orvosnő volt egy elmegyógyintézetben, Kun páter nyilasai fogták el és lőtték, mint annyi más embert, a vízpartról a jeges Dunába.

Rávettem többi barátomat, hogy ne várjanak a hajó indulásáig, hanem inkább térjenek haza. Mikor egyedül maradtunk, Vámbéry, Valy meg én betértünk abba a nem túlságosan tiszta, de látogatott matrózkocsmába, ahol annak idején a derék, néhai Hollós doktor ütötte fel hadiszállását, amikor megérkezésemet várta. Mihelyt helyet foglaltunk, Vámbéry arcán az a belső öröm, sőt gyönyörűség tükröződött, mely az öreget minden alkalommal elfogta, valahányszor beszélgetni volt alkalma, és elmondhatta élettapasztalatait, emlékeit, vagy atyját hozhatta szóba, a híres utazót, aki tizenhat nyelven beszélt. Vámbéry Ármin volt az első európai, aki Bokharát és Khivát bejárta a múlt század közepe táján, vándordervis öltözetében, gyalogszerrel, pedig sántának született.

Vámbéry professzor hajlott kora ellenére is nagy tisztelője volt a női nemnek, noha, mellesleg szólva, Valyt ki nem állhatta. Régies nevelésű lévén, Szókratésszel, Pál apostollal és Rotterdami Erasmussal együtt azt tartotta, hogy az asszonynépnek hallgass a neve, ha a férfiak beszélgetnek. A nőnek az a kötelessége, hogy ura kényelméről, gyomráról, kedélye derűjéről gondoskodjék, és hamutartót rakjon szivarja alá. Következésképpen jó félórát áldozott rá, hogy Valyt vajpuhára főzze. Hosszú és kedves bókokkal lágyította, amíg feleségem már-már tündérkirálynőnek érezte magát – csupán azért, hogy a következő három órára beszélgetésünkbe ne kotyogjon bele.

Ezt a félórát jómagam arra használtam, hogy rendbe szedjem gondolataimat, illetve hogy érveimet az elkövetkezendő vitára összegyűjtsem. Érvelésem alapja nem volt más, mint öt, Amerikában töltött esztendőm története. Általában igazam volt abban, amit megérkezésemkor eljövendő amerikai éveimről gondoltam. Az öt esztendő úgy telt el, mintha jól megszervezett hadmozdulatnak lett volna része és tartozéka. Rövidesen megérkezésem után a Szabad Magyar Mozgalom titkárává választottak, és ugyanakkor szerkesztője lettem a mozgalom hetilapjának, a Harcnak. Emigráns magyar politikusokkal, újságírókkal, tudósokkal tele volt a világ, és valamennyien szívesen dolgoztak nékünk. Semmi sem volt könnyebb, mint lapunkat összeállítani. Szinte mondhatni, magától ment. Jászi Oszkár Oberlinből, Czakó Ambró Torontóból, Hatvany Lajos Londonból, Vér Andor Buenos Airesből vagy Fényes László, Ignotus, Kéri Pál és Vámbéry helyből látták el a lapot anyaggal. Mindig arról írtak, ami a legfontosabbnak tűnt; pontosan, jólértesülten és nem csekély meggyőző erővel. Az emigráns magyar tudósok java – mint Szilárd Leó, Teller Ede, Neumann János – csakúgy a mozgalom támogatói közé számítottak, mint a modern művészet kiemelkedő alakja, Moholy-Nagy László vagy Lengyel Menyhért író. Egyedül a gonoszságáról és gyávaságáról ismert Molnár Ferenc hiányzott. Ő azt képzelte: ha Hitler elfoglalja Amerikát, neki megkegyelmez, mert nem nyilatkozott ellene. Havas Bandi, aki időközben Londonba került, és ott Károlyi Mihály titkára lett, onnét küldött tudósításokat, még Csehszlovákia és Olaszország volt és jövendő külügyminiszterei, Jan Masaryk és Carlo Sforza is írtak a Harcba. Bartók Bélával, aki Long Islandon élt nehéz anyagi körülmények közt, hosszú interjúkat csináltunk, és az amerikai zenekritikusokat próbáltuk oldalára állítani.

Mikor Magyarország német megszállása után az ellenállás két vezető sajtótermékét, a Népszavát és a Magyar Nemzetet betiltották, a Harc maradt a világ egyetlen szabad és igazmondó magyar lapja. Azzal hízeleghettünk magunknak, hogy történelmi szerepet töltünk be. A lap meglehetősen nagy példányszámban jelent meg, és ment Kanadába, Angliába, Svédországba, Portugáliába, Dél-Amerikába, Ausztráliába és Dél-Afrikába, lelkes, de az adott körülmények közt korlátozott számú olvasótábornak. Nem volt virágzó vállalkozás. Cikkíróinknak nem fizettünk honoráriumot, és hasonlóképpen én is ingyen végeztem szerkesztői munkámat. Minden csütörtökön délután Schulz Ignác, volt szociáldemokrata képviselő a prágai parlamentben, hozta a friss lappéldányokat a nyomdából lakásomra. Valy címzett és csomagolt. Amikor nagyon későn éjjel kész volt, zsákokba raktam, és vállon hordtam a példányokat abba a hatalmas postaládába, amely alighanem most is ott áll a 72. utca és a Broadway sarkán. Amikor nem tartózkodtam New Yorkban – több mint két évig a négyből – Vámbéry és Schulz szerkesztették a lapot és Valy adminisztrált.

Az Egyesült Államokban a második világháború idején két magyar napilap és több mint harminc magyar hetilap jelent meg. Igen kevés kivétellel vicinális jellegű sajtótermékek voltak, a magyar nyomorból kivándorolt egykori zsellérek számára, akik anyagilag tisztes körülmények közé küzdötték fel magukat, de szellemileg már nem volt módjuk továbbjutni. Így kerültek különféle egyleti basák, papok, lelkészek, hazulról szökött sikkasztók, írni-olvasni alig tudó szerkesztők befolyása alá, akik mint a piócák ragadtak rajtuk, és használták ki, hogy a kivándorolt magyarok többsége házat és autót tudott szerezni magának, de angolul megtanulni már nem volt képes.

Ezek a lapok szünös-szüntelen támadtak bennünket, méghozzá a legdurvább módon. Feltehetően azt képzelték, hogy olvasóközönségüket akarjuk elvenni. Ugyanekkor felháborodtak demokratikus, antifasiszta, Magyarországon földosztást követelő és a Dunai Konföderáció szükségét hirdető politikánkon. Ők Horthy és a magyar uralkodó osztály hívei maradtak, és a cigányzenés, dínom-dánom úri Magyarország romantikus álomképét festették olvasóik elé, akiket ugyanez az uralkodó osztály kergetett a Triesztből induló hajók fenekén Amerikába. Mikor 1942 karácsonyán József Attila versét, a Bethlehemi királyokat közöltük, a katolikus hetilap megtámadott bennünket, amiért egy szerkesztőségünkben lapuló firkász istentelen klapanciáját adjuk közre. Vámbéry professzorról, aki a New York-i New Schoolban tanított, azt írta az Amerikai Magyar Népszava, hogy hetven éves kora ellenére még nem szagolt egyetem közelébe. Engem Amerikába érkeztemkor azzal fogadtak, hogy „itt van a nadrágtalan Faludy György”. (A sansculotte szót fordították így.) Pedig addig még nem ártottam nekik.

New Yorkban az elit társaságában éltem – Fényes László, Ignotus, Kéri, Lorsy, Vámbéry közt; és Vámbéry meg más barátaim, nemegyszer hoztak össze a legjobbakkal, mint Freda Kirchway-jel, Epstein szobrásszal; az emigráns Vesztnyik szerkesztőjével; De Gaulle-lal, mikor New Yorkban járt; anyai nagyanyám sógorának fia, Szilárd Leó felvitt Einsteinhez – és így tovább. Heti előadásainkon ugyancsak elit közönség volt jelen. A kivándorolt „régiek” életét csak abban a néhány hónapban ismertem meg, amikor – kenyérkereset céljából – egy időre elvállaltam a Detroiti Magyarság című hetilap szerkesztését. Tizenkét hét múltával becsomagoltam bőröndömet a padlásszobámban, bementem reggel a szerkesztőségbe – én nyitottam és zártam –, és a laptulajdonos asztalára tettem a kulcsokat a „sajnálom, de nem bírom tovább” cédulával, és szaladtam a távolsági autóbuszhoz, mely vigasztalásul a huszonnégy órás, kellemetlen utazásért, Pennsylvania gyönyörű erdein vitt keresztül.

A szerkesztőség a West Jefferson Boulevard-on volt, ott, ahol a magyarok többsége lakott körben. Legtöbbjük Ford River Rouge-i autógyárában dolgozott, de akadt mesterember, kiskereskedő, pincér és vendéglős szép számmal. A szerkesztőségi munkának hála, számos magyar családdal ismerkedtem össze, és estjeim többségét velük töltöttem. Szinte valamennyiüknek szabvány háza volt, azaz két nagyobb szoba lent, három hálószoba fent, kis kert elöl, kis kert hátul, garázs az autónak, plusz tornác. Mind elégedettek voltak vele, ha olykor panaszkodtak is, hogy a „morgács” fent ül a háztetőn. Amilyen primitív vagyok, évekig azt hittem, hogy a morgács gólyához hasonló madár, mely a házkéményen fészkel; csak éppen azt nem értettem, mit panaszkodnak emiatt. Évek múlva jöttem csak rá, hogy a mortgage-et értik, a betáblázott és még ki nem fizetett bankkölcsönt a házra.

A budapesti, a párizsi és a New York-i intellektuelek és művészek után örültem, hogy végre egyszerű embereket is megismerek közelebbről. Mind büszkék voltak, hogy sikerült kiszabadulniok a magyar nyomor mélyéből. Meg az amerikaiból, mert a legtöbben azt is megjárták, a manhattani szigetcsúcstól, ahol leszálltak a hajóról és a munkaközvetítőt várták, aki csorda módján terelte őket az ország belsejébe, többnyire a szénbányák mélyére, szégyenletes bérek és több évre szóló elkötelezettség, mondhatni rabszolgaság mellett. De kiszabadultak: házuk és autójuk van, ami magyar munkás vagy zsellér számára elképzelhetetlen; vasárnap golfozni járnak, és elidegeníthetetlen jogokkal rendelkeznek. Munkájuk biztos: háború van, és nincs az a munkás, akit Fordéknál körül nem udvarolnak.

Az árnyék sem hiányzott. Hazulról kulturális örökségünk csak éppen egy-egy foszlányát hozták magukkal: Petőfi néhány versét, Rákóczi meg Kossuth nevét, 1848 halvány emlékét. Cigányzenével, borozással, a sok partyval, disznótoros vacsorákkal vigasztalták magukat; és jaj annak, akit ez nem elégített ki. Ismertem egy magányos magyart, aki kétszer ment vissza Magyarországra, és közvetlenül a második világháború előtt harmadszor hajózott vissza a tengeren. Nem bírta az otthoni hivatalosak gőgjét, a csendőröket, de Detroitban sem bírta, hogy az amerikaiak befogadták és mégsem fogadják el. Valamivel azután, hogy visszamenekültem New Yorkba, felakasztotta magát. Más magyarok talán kevésbé tudatosították, de alighanem érezték ugyanezt. Azt, hogy az anyagi alapot megteremtették életükhöz, de szociálisan és politikailag nem számítanak az amerikaiak közt. Talán a fiaik, akiket iskoláztattak, és akik hibátlanul beszéltek angolul.

A legsetétebb felhő rajtuk éppen ez volt: gyermekeik problémája. Magyar barátaim közül néhánynak – igen kevésnek – húsz év körüli fiai voltak; ezeket nem láttam, mert már behívták őket katonának. A többség fiai-leányai 14-16 év körül jártak; korukat a bevándorlási hullám határai és a bérek emelkedése szabta meg. Mindkét szülő magyar volt, egy esetet kivéve, ahol a magyar munkásférj lengyel lánnyal kelt egybe, és közös lengyel-magyar nyelvet teremtettek (lengyel igék, magyar ragokkal stb.), melyet szinte lehetetlen volt megérteni. A többiekkel ebéd vagy vacsora közben mindig magyarul beszélgettünk. A fiúk és a lányok hallgattak, mivel pár közhasznú mondaton kívül csak angolul értettek. A fiúk szégyellték az apjukat, amiért ez a bugris csak magyarul tud (kivéve a szakmához – de nem a társalgáshoz – szükséges szakkifejezéseket). A lányok valamivel szelídebbeknek mutatkoztak; talán azért, mert anyjuk, a piac, a boltok, a szomszédasszonyokkal való pletykálkodások következtében többet értett angolul, mint férje.

Szülők és gyermekeik együttélés helyett együttlakásra szorítkoztak, és érintkezés híján ez az együttlakás ridegebb volt, mint egy kellemetlen panzióban. Ha szombaton este a szép szobában beszélgettem a szülőkkel, és a kamasz fiú este tíz-tizenegy táján jött haza a városból, az előszobából gyors pillantást vetett ránk, köszönt, és felszaladt a lépcsőn szobája felé, mintha süllyedő hajó belsejéből menekülne a fedélzetre. Ugyanígy szaladtak a fiúk az ebédlőasztaltól; csak azt lesték, mikor nyeli le apjuk az utolsó falatot. Mindkét féllel rokonszenveztem: a fiúk fél fejjel voltak magasabbak apjuknál és jóval intelligensebbek, de sajnálni az öregeket sajnáltam, akik jól tudták, hogy egyedül ők a vesztesek, és már előre féltek; mi lesz gyermekeikkel, ha két-három év múlva elérik a katonaköteles kort?

Gyakran gondoltam rájuk 1944 vészterhes nyarán, amikor a magyar zsidók százezreit szedte össze a csendőrség – a náciknak már nem volt erejük hozzá –, és vagonírozta be őket Auschwitzba. Ezek a detroiti magyar fiúk, akik nem beszéltek magyarul, a hadseregben szolgálnak, és valószínűleg velem fognak elesni, amikor partra szállunk Honsu szigetén. Ekkor, ahogy Vámbéryvel és Valyval ültem a kikötői kocsmában, már tudtam, hogy a partraszállást az amerikai vezérkar 1945 szeptemberére tervezte, és félmillió katona elvesztésével számolt, és azt is tudtam, hogy Einstein híres képlete anyagról, energiáról és az atombomba, melyet a képlet alapján és néhány tudós segítségével nagybátyám, Szilárd Leó készített, hat héttel korábban Hirosima felett megmentette mindnyájunk életét.

A Detroiti Magyarság tulajdonosa energikus üzletember volt. Gyengéden, mondhatni részvétteljesen kezelt; ismerte verseimet, és folyton szégyenkezett előttem. Lapja nem az egyetlen magyar hetilap volt Detroitban, de bőséges hirdetései mellett még egy másik bevételi forrás biztosította virágzását. A tulajdonos szombat és vasárnap egy-egy rádióórát bérelt a helyi állomáson, és sorra köszöntötte fel az ünneplő, pártizó magyarokat. Valahogy így; – „A Borsod megyei Hejőcsabáról elszármazott honfitársunk, Böcögő Gergely, a Ford-művek megbecsült munkása és jóságos felesége, a Bars megyei Aranyosmarótról kivándorolt Baksa Terézia most ünneplik terített asztal mellett házasságuk huszadik évfordulóját. Az ünnepelt mellett nagytiszteletű Vajda Albert református lelkész ül, tőle jobbra… A bárnál délceg fiuk, János szolgál ki… a tortákat a derék szomszédasszonyok, Sürge Zsófia és özvegy Kálkánder Mártonné sütötték… És most halljuk az ünnepelt kedvenc nótáját.” Ezzel a tulajdonos feltette a lemezt, és néhány taktus hangzott el a Lehullott a rezgőnyárfa vagy az Ihajnáré recece című dalból, s máris jött a következő – tizenöt vagy húsz egy óra alatt.

Nem tudom, mily mértékig érezték át az ünnepeltek és vendégeik, hogy egy eltűnő nemzetség torát ülik csirkepaprikással, borsos tokánnyal, bécsi szelettel, műdalkíséret mellett. Gyermekeik – vigasztaltam magamat – jobban járnak, túl lesznek mindezen, sőt nem is értik a dolgot. A Detroiti Magyarság szerkesztőségében azonban nem találtam vigaszt. A tulajdonos fülkéjétől fülkémet alig két méter magas deszkafal választotta el. A fal fölött minden áthallatszott, ha klienseivel beszélt, akik nótát rendeltek. A laptulajdonos mindenkiről mindent tudott. Nem volt gonosz ember, de pénzt akart. Még nem is az volt kétségbeejtő, hogy a munkásoknak elmagyarázta: fiuk-lányuk kitűnő iskolába jár, ne pazarolják pénzüket a rádióköszöntésre; vagy: az egész magyar kolónia tudja, hogy ötvenedik születésnapját üli, és harminc vendéget hívott, miért adja ki a rádióra nehezen szerzett dollárjait? Az volt a tragikus, ahogy az emberek ragaszkodtak a köszöntőhöz, mintha nevük említése és a cigányzene az éter hullámain rendbe hozná tragikus életüket, emlékművet állítana nékik, és halhatatlanná tenné őket. Minden pénzt megadtak érte.

Amikor az autóbuszon ültem, megátalkodott közönyömet szidtam, hogy majdnem három hónapig kibírtam.

 

*

 

Detroitban kötelességemnek éreztem, hogy néhány előadást tartsak. Vámbéryvel, Fényessel, Jászival másutt is – Clevelandban, New Brunswickben, Chicagóban – tartottunk hasonló vendégszerepléseket. Hallgatóságunk majdnem kivétel nélkül hatvan évnél idősebb emberekből tevődött össze. Tévedés lenne azt állítani, hogy udvariasan csak megtapsoltak. Őszintén ünnepeltek bennünket, de nem azért, amit mondtunk, hanem azért, mert helyi barátaink előzőleg megmondták, sőt túlzott szavakkal harangozták be, hogy híres magyarok vagyunk. Igyekeztünk úgy beszélni, hogy megértsenek bennünket, ami nem volt könnyű közös referenciák híján és a szokványos hazafias szólamok kongatása nélkül. Mindezt Vámbéry elragadó humorával pótolta, míg Jászi, aki semmiféle koncesszióra nem volt hajlandó, félelmes logikájával és szavai félreérthetetlen hatalmával – mintha márványtáblára véste volna őket nagybetűvel – mindig megtörte a jeget. Közérthetőeknek mondott verseimmel jóval kevesebb sikert értem el, talán a magam hibájából, talán azért is, mert hallgatóságunk a modern költészetet – Adyt, Kosztolányit, Babitsot, József Attilát – nem ismerte, és így verseimet érthetetleneknek tartotta, nem úgy, mint Kozma Andor vagy Kiss József költészetét. Minden előadás után borzongás futott végig rajtunk, de a borzongást már beszéd közben is éreztük. Mindazt, amit mondtunk, hallgatóink nem adták tovább, még feleségüknek sem. Ha netán emlékeztek erre vagy arra, hiánytalanul magukkal vitték a sírba vagy a krematóriumba. Ők hasztalanul hallgattak bennünket, és mi hiába beszéltünk.

New Yorkban kedvezőbb volt a helyzet. Hetenkénti előadásainkkal a 79. East utcai Magyar Ház helyiségében New York mintegy százezer magyar lakosából hatvanat-nyolcvanat sikerült magunk mellé állítani, jórészt értelmiségieket, de velük együtt kistisztviselőket és néhány munkást is. A háborús évek során aztán még vagy negyvenen-ötvenen csatlakoztak, és hűséggel tartottak ki mellettünk.

A Harc bátor és jó lap volt. Örömmel dolgoztam vele, bár az újságírást mindig kényszernek éreztem, és sohasem tudtam igazán megszokni. Szimplán azért, mert arra gondoltam, hogy mindaz, amit írok és szerkesztek, pár hét alatt végképpen elévül, és a nálam jóval jelentősebb publicisták cikkgyűjteményei semmit se mondanak az utókornak. Ha nagy a szerencsém, és lesz egykor szabad Magyarország, talán megemlítik, hogy volt a második világháború alatt egy Szabad Magyar Mozgalom, amely kétségbeesetten igyekezett a szerencsétlen ország népéért kiállni, és hogy ennek a mozgalomnak én voltam a titkára és lapszerkesztője. Egyetlen mondat lesz és semmi több. A magyar irodalom történetében, ahová minden bizonnyal bekerülök, elsárgult cikkeim Hitler meg az atombomba ellen aligha érdemelnek említést. Verseskönyvekért és nem újságcikkekért élek.

A Szabad Magyar Mozgalom munkájában, mint annak titkára, lelkesen, de eleinte mentális rezervációval vettem részt. A mozgalom vezetőit, Károlyi Mihályt Londonban, Fényest, Jászit, Vámbéryt, kik a szövetséges hatalmak urait a Dunai Konföderáció és ezen belül egy demokrata, szabad Magyarország szükségességéről igyekezték meggyőzni, csodálatra méltó és nemes idealistáknak tartottam. Beláttam, hogy ilyen derék dologból, még ha reménytelennek tartom is, aligha szabad kivonnom magam. Eleinte politikai tudatlanságom még ott is megvakított, ahol szinte lehetetlen volt nem tisztán látni.

Röviddel megérkezésem után 1941 őszén Vámbéry, aki legtöbb lépésébe beavatott, elmondta, hogy levelezést folytat Bárdossy magyar miniszterelnökkel, akivel emigrációja előtt szívélyes, jó viszonyban állt. Leveleiben Vámbéry arról akarta meggyőzni Bárdossyt, hogy Magyarország, ha majd az Egyesült Államok belép a háborúba – ezt Vámbéry előre látta – ne üzenjen hadat Amerikának másodszor ebben a században. Minthogy Horthy, Hitlerrel szövetségben, már hónapok óta harcolt a Szovjetunió ellen, nem foghattam fel, hogy Vámbéry mit vár az ilyen diplomáciai formalitástól. Csak jóval később értettem meg, amikor láttam, hogy az Egyesült Államok mekkora engedményeket csikart ki Finnország számára, mely ugyancsak Hitler oldalán harcolt a Szovjetunió ellen, de nem üzent hadat Amerikának, mint ahogy Bárdossy tette.

Vámbéry széles körű összeköttetésekkel rendelkezett, többek közt az angol kormány egyes tagjaival, a szabad franciákkal, a csehszlovák és a lengyel emigráns kormányokkal és Titóval. Személyes jó viszonyt tartott fenn a legbefolyásosabb amerikai publicistákkal, mint Dorothy Thompson, Freda Kirchway, Drew Pearson, és a nevesebb emigránsokkal: Alvarez del Vayóval, Borghese herceggel, Pierre Cottal, Julius Deutsch-csal, Jan Masarykkal, Carlo Sforzával. Csak éppen a szovjet diplomáciával nem ért el semmit: Litvinov mindig szívélyesen fogadta, de amit mondott, elpukkant, mint a másnapos léggömb a szobában.

Vámbéry összeköttetéseivel azon dolgozott: adjanak módot a magyar népnek, hogy a háború után szabadon választhassa államformáját. Kétségtelennek tűnt, hogy a nyugati formájú demokrácia mellett szavaz, és az évezredes nyomort széles körű szociális intézkedésekkel és földosztással enyhíti avagy számolja majd fel. Vámbéry, Károlyi és Jászi egyformán azt tartották, hogy Közép-Kelet-Európa gazdasági kérdései és nemzetiségi problémái nem oldhatók meg országonként külön-külön, és az ellen is csak egyetlen gyógyszer van, hogy ne essenek ezek a kis országok a háború után valamelyik másik nagyhatalom – mint most a hitleri imperializmus – terjeszkedési és kolonizáló mániájának áldozatául és ez a gyógyszer a föderáció.

A Dunai Konföderáció gondolatát Kossuth vetette fel, sajnos nem 1848 őszén, amikor talán nagyobb sikere lett volna, hanem már emigrációjában. A tervet Jászi Oszkár módosította és dolgozta ki a század elején: ez szolgált volna akkor a beteg Habsburg Birodalom megújulására kedvezőbb feltételek mellett, míg az osztrák vezetők és Tisza István azt képzelték, hogy a világháború erősíti és menti majd meg a kettős monarchiát. Így egy cseh-horvát-magyar-osztrák-román-rutén-szerb-szlovák-szlovén együttműködés, vámunió, majd a konföderáció szükségességét hirdettük. Az osztrákok mellett leginkább a csehek hajlottak szavunkra: Beneš miniszterelnök és Jan Masaryk külügyminiszter nemegyszer nyilatkozott a Harcnak; Masaryk cikkeket is írt nékünk, melyekben egy jövendő, demokratikus Magyarországgal való együttműködést ígért, sőt javunkra való határkiigazítást is helyeselt, minthogy a bécsi döntést sem ők, sem mi nem ismertük el. Ahogy Vámbéryvel ültem a kikötőben, már tudtam, hogy a Dunai Konföderáció terve a légbe foszlott. Azt még nem tudtam, hogy a szövetséges nagyhatalmak mellett a csehszlovák-magyar együttműködés gondolata éppen Beneš és Masaryk magatartásán hiúsult meg.

Vámbéry, Jászi és mások – köztük amerikai barátaink is – nem csekély türelemmel és önuralommal próbálták rábírni a State Department vezetőit Washingtonban, hogy a Duna völgyének problémáit háború után az ottani népek és a szövetségesek közös érdekeinek megfelelően rendezzék. Olykor szívesen fogadták őket hosszú, informális beszélgetésre, melyből csak az derült ki, hogy a State Department tisztviselői Kelet-Közép-Európáról semmit sem tudnak, vagy, ami rosszabb, csak hamis információkkal rendelkeznek, melyekhez konokul ragaszkodnak. Máskor propozícióinkra különféle ellenérveket hoztak fel. Szerintük ezek az ellenérvek „a politikai realizmus változhatatlan vastörvényein” alapultak, bár hétről hétre változtak. Álláspontjuk attól függött, melyik tisztviselővel beszélgettek, és az illető a bürokráciának melyik irányzatához tartozott.

Eckhardt Tibor, a Kisgazdapárt volt vezére, tulajdon bevallása szerint Horthy Miklós megbízásából jött az Államokba, azért, hogy Roosevelt elnök támogatását megszerezze Horthy uralmának fenntartásához abban az esetben, ha Hitler elvesztené a háborút. Vámbéry, noha ezt a tervet nem találta rokonszenvesnek, összeült Eckhardttal, és pártja különállása mellett szövetséget ajánlott néki. Ezt Eckhardt visszautasította. Nem kis csodálkozásunkra rövidest értesültünk róla, hogy Eckhardt jó barátokat szerzett Washingtonban, az amerikai magyarság jobb- és szélsőjobboldalát maga mellé állította, és az emigráció vezérének tekinti magát. Mindez még hagyján; de rövidest majdhogy ultimátumot kaptunk Sumner Welles külügyi államtitkártól: csatlakozzunk Eckhardt mozgalmához. Ha nem, és tovább bontjuk az amerikai magyarság egységét, koncentrációs táborba zárat bennünket, mint a japán állampolgárokat.

Fényes Laci bácsi már be is szerezte valamennyiünk számára az internáló táborokban elengedhetetlenül szükséges paprikás szalonnát, mikor megérkezett Ickes belügyminiszter üzenete: a két minisztérium hadilábon áll egymással – ne féljünk, amíg ő a belügyminiszter, bennünket nem fognak le. Rövid idő múlva ejtették Eckhardtot, minden indoklás nélkül.

Örömünk korai volt, mert ekkor érkezett meg Habsburg Ottó. Később mást, mint rokonszenvet nem éreztem iránta; de akkor fiatalon, azt hiszem, fejébe szállt a köztársasági Amerika királyfaló vezetőinek lármás hódolata, és alighanem nem annyira ő maga, mint Sigray gróf és anyja, Zita királyné irányították elhatározásait. Jászy Oszkár ment fel hozzá, aki Karl Krausszal együtt 1918 előtt a Habsburg Birodalom egyik legelfogulatlanabb kritikusa volt, és bukását látnoki erővel jósolta meg. Találkozásuk, úgy tudom, szívélyes volt és Jászi Ottónak és a magyar királypártnak szoros baráti együttműködésüket ajánlotta, mint fegyvertársainknak. Ottó, sajnálatos módon, ennél jóval többet kívánt, és így tárgyalásuk eredménytelennek bizonyult.

Amerika legbefolyásosabb napilapja, a New York Times, nem csekély publicitást adott Ottónak, Roosevelt pedig vendégül látta a Fehér Házban, és a magyar vicinális sajtó is szinte egytől egyig melléje állt, miután évtizedekig Kossuth atyánkról vezércikkeztek. Bennünket a külügyminisztérium utasított, hogy álljunk be a sorba. Vámbéry azt felelte, hogy köztársaságiak vagyunk, és egyelőre nem vetjük alá magunkat a királyfi egyeduralmának; ha azonban a háború után a magyar nép úgy döntene, hogy Ottót kívánja, természetesen örömmel esküszünk néki örök hűséget.

Rövidest a lapokban cikkek jelentek meg, melyek szerint a State Department még nem döntött, vajon az Osztrák-Magyar Monarchia, avagy a Római Szent Birodalom helyreállítását szorgalmazza-e – az utóbbi esetben ez az államalakulat a régi Ausztria-Magyarország mellett Bajorországot, Sziléziát és Észak-Itáliát is magába foglalná. Történelmi indokainkat egy ilyen államalakulat ellen nevetségesnek tekintették, és amikor Jászi a csehszlovák és a lengyel emigráns kormány tiltakozása mellett az angolokét is megemlítette, azt válaszolták, hogy Károlyi és Vámbéry angol összeköttetései csak kompromittálnak bennünket, minthogy Nagy-Britannia imperialista hatalom, nem úgy, mint a demokratikus Szovjetunió.

Végül meghallottuk, hogy valahol közép-nyugaton egy amerikai táborban nagy titkon egy úgynevezett Habsburg-légiót szerveznek. Ily egység felállítása ellenkezett az amerikai törvényekkel, csakúgy, mint a japán származású amerikaiak bebörtönzése, és nem történhetett Stimson hadügyminiszter és Roosevelt elnök tudta nélkül. Információink úgy szóltak, hogy e légió azt a célt szolgálja, hogy díszőrséget adjon Ottó királyfinak, ha majd a háború befejezésekor bevonul Bécsbe, és császárrá koronáztatja magát. Az osztrák szociáldemokraták, az olasz emigránsok, a lengyel és csehszlovák kormány velünk együtt tiltakozott az állítólagos légió ellen, noha létezését nem akartuk elhinni, és a tábor helyét sem sikerült megtudnunk mindaddig, amíg jómagam oda nem kerültem.

Valójában azt hittem esztendőkön át, hogy Cordell Hull külügyminiszter, Sumner Welles államtitkár és Adolph Berle főosztályvezető csak ugratnak bennünket. E sok badarságot, amit mondanak, azért ismétlik, hogy további washingtoni látogatásoktól és háború utáni tervezésektől elvegyék kedvünket, és háborítatlanul dolgozhassák ki stratégiájukat a német összeomlás utáni időre. Világos, hogy mindezt nem kívánják az orrunkra kötni. Csak Roosevelt halála után ébredtem rá, hogy a State Department urai nem vezettek félre bennünket. Az igazat mondták, mit is tehettek volna mást? Lelkesen szolgálták, mint ahogy megkövetelték tőlük, Amerika ingatag, megtervezetlen, hebehurgya és folyton változó külpolitikáját, melynek csak a hajmeresztő dilettantizmus adta, és adja mindmáig az állandóság látszatát.

 

*

 

Hetilapszerkesztés és politizálás mellett még egy harmadik foglalkozásom akadt Amerikában. Jelentkeztem az Egyesült Államok hadseregébe, behívtak, és 1945 decemberében szereltek le. Mindig sejtettem, hogy részvételem aligha lesz befolyással a háború kimenetelére, már azért is, mert csekély technikai tudomásommal messze maradtam az amerikai átlagember mögött, repülőgépet, teherautót, dzsipet vezetni nem tudtam, lövésznek is gyenge maradtam, és bajtársaimmal a kiképzés ideje alatt egyedül gyaloglásban vettem fel sikeresen a versenyt. Később azonban kiderült, hogy ez csak a kiképzés idejére érvényes, mert attól fogva mindig szállítottak minket, repülőn, hajón vagy tankon.

Nem is azért jelentkeztem önként, mert tehetséges katonának képzeltem magam, hanem pusztán életrajzi meggondolásokból. Folyton az járt az eszemben: lehetetlen, hogy éppen én, aki a demokráciáért folytatott küzdelmet a magaménak, tulajdon erkölcsi kötelességemnek tartottam, aki versben és prózában, de még élőszóban is a szabadság eszméit hirdettem, aki a nácik esküdt ellensége vagyok, elannyira, hogy irántuk érzett gyűlöletemet csak tőlük való utálatom múlja felül, és ráadásul főtitkára a Szabad Magyar Mozgalomnak, nem tehetem, hogy a szabadságért és a hazám felszabadításáért folyó küzdelemből kivonjam magamat. Végül pedig azért is jelentkeztem, mert úgy éreztem, hogy nékem kell képviselnem emigráns barátaimat, akik valamennyien húsz, harminc, sőt negyven évvel voltak idősebbek nálam. Pontosan tudtam, hogy sokkal ésszerűbb lenne, ha New Yorkban maradnék, és verseket írnék. Mégis elképzelhetetlennek – és mindenekelőtt megengedhetetlennek – tartottam, hogy eljövendő életrajzíróm majd ezt írhassa: „A második világháborút Faludy György New York városában töltötte, és ez idő alatt több szép verset írt” – már az is elég lett volna pirongásomhoz, ha az illető nem is teszi hozzá: „miután másokat oly sokszor és oly szívhez szólóan bíztatott a szabadság védelmére”.

Barátaimat nem értesítettem, hogy katonának jelentkezem, és csak a befejezett tényeket közöltem velük. Kíváncsi voltam, mit mondanak. Fényes László egy kukkot sem szólt, de szeme szikrázott a méregtől, kivált akkor, amikor meghallotta, hogy minden érve bevonulásom ellen már amúgy is hiábavaló. Másrészt úgyse szólhatott volna ellenem, hiszen egész életében azt hirdette – és gyakorolta –, hogy az ember álljon ki elveiért, tekintet nélkül, hogy milyen kockázattal jár. Vámbéry sem felelt, de a következőkben mindent elkövetett, hogy valamelyik biztonságosabb csapattestnél helyezzen el. Először az Office of Strategic Serviceshez akart áthelyeztetni, majd az Office of War Informationhoz. Az első kísérlet az én ellenállásomon bukott meg, a másik katonai parancsnokomén, aki nagyon kedvelt. Csak a háború utolsó évében sikerült Vámbérynek New Yorkba hozatni, ahol egy ideig az Intelligence and Information Divisionnál dolgoztam, katonák és civilek közt, és ahol sok barátot és jó ismerőst szereztem a magas színvonalú együttesben, köztük Alekszandra Tolsztaja grófnőt; majd pedig a katonai lap, a Yank szerkesztőségébe kerültem, és néhány missziót leszámítva ott is maradtam a háború végéig. 1945. december 16-án szereltek le Fort Dixben, négy hónappal azután, hogy Japán megadta magát. Nem hajtottam végre nagy hőstetteket, és szerény sor kitüntetéssel hagytam ott a hadsereget. A látszat hazudott, mert az Intelligence Divisionban két arany babérkoszorús jelzést kaptam „a győzelem érdekében kifejtett intellektuális tevékenységért”, melyeket egyenruhám ujján hordtam. Aki látott, tábornoknak képzelt, holott csak a káplárságig vittem.

Amikor még csak jelentkeztem a hadseregbe, Freda Kirchway, a Nation szerkesztőnője azt ajánlotta: ragaszkodjam ahhoz, hogy sebesültvivőnek osszanak be. Ez esetben nagyobb veszélynek teszem ki magam, mintha sorkatonának állnék, viszont nem kell fegyvert viselnem. A kitűnő asszony némiképpen elszontyolodott, amikor elmagyaráztam: ebben a háborúban feladtam pacifista álláspontomat. Ha már adva van a lehetőség, hogy rám lőnek, készségesen és boldogan lövök vissza japánra és németre. Remélem, hogy magyarokkal nem kerülök szembe.

Lorsy Ernő, mint ahogy már tudtam, azt állította: költő ne ismerjen más kötelességet, mint a futást mindenünnét, ahol bomba robban, és ahol lőnek; a költő ne a társadalmat akarja megmenteni, hanem önmagát mentse meg. Jászi Oszkár a maga kérlelhetetlen logikájával azt fejtette ki, hogy csak nagyon nagy ügyért érdemes önként jelentkezni egy hadseregbe – fiait már régen besorozták és behívták –, mint amilyen Európa egyesülése vagy a magyar szabadság. Ő nem hiszi, hogy ez a második világháború meghozza egyiket vagy a másikat. Ellenkezőleg. Ez a háború az egyik totalitárius hatalmat likvidálja: ez se biztos, de a legtöbb, amit remélhetünk. Így áldozatomat hiábavalónak tekinti, mintha csak a harmincéves vagy a spanyol örökösödési háborúban jelentkeztem volna önkéntesnek, bármelyik oldalon.

A roppant műveltségű, mindenhez értő Kéri Pál, kalandok és szerelmi kalandok hőse, esszéista, újságíró, szocialista, forradalmár és a Balkán-háború egykori riportere egészen mást mondott. Véleménye annyira elevenembe vágott, hogy aligha jelentkezem katonának, ha előzőleg kikérem tanácsát. Kéri elmagyarázta, hogy irodalmi szempontból – gondoljak Stendhalra, Thackeray-re, Tolsztojra – egyedül a napóleoni háborúk mondhatók termékenyeknek. Az első világháború az irodalomban nem produkált csak riportregényeket, kivéve azokat a szép verseket, melyeket a költők civilben írtak, a második világháború pedig, mint ahogy majd kiderül, ugyancsak nem ihlet meg egyetlen valamirevaló írót. Verset írni a hadseregben különben sem lehet: az egyenruha vág és szúr, mindenütt meleg van és büdös, és az ember sohasem maradhat egyedül. Mindezen okoknál fogva nékem semmiféle dolgom nem lehet az Egyesült Államok hadseregében. Ráadásul, ha velük megyek harcolni, derekasságuk miatt még abba a veszélybe kerülök, hogy megkedvelem őket, valamint, hogy amerikai állampolgárságot kapok, minek következtében az a még nagyobb veszély fenyeget, hogy a békeszerződés után is itt maradok az Államokban, és megölöm önmagamban a költőt. Ha viszont hazamegyek Magyarországra, legfeljebb az a veszély fenyeget, hogy engem ölnek meg – ami még mindig a kellemesebb eset.

Így hát bevonultam a hadseregbe, és először, mint minden újoncot New York államból és szomszédságából, a New Jersey-i Fort Dixben felöltöztettek katonaruhába, I.Q.-t készítettek társaimról és rólam, egy hétig mindenféle haszontalan, nem katonai jellegű munkákra osztottak be, majd vagy százhuszunkat, három hálókocsis és étkezős különvonatra raktak, és elindítottak a kiképzőtábor felé. Háború lévén, a tábor hollétét nem árulták el.

Vagy negyvenen ültünk a zöld plüssüléseken, és hamarosan összeismerkedtem szomszédaimmal. Beszálláskor még azt képzeltem, hogy én vagyok az egyetlen idegen; most megtudtam, hogy egyetlen született amerikai avagy már állampolgárságot nyert bevándorló sincs köztünk. Kivétel nélkül mindannyian Európából jöttünk át nemrég, legfeljebb öt-hat esztendővel korábban, de nem Angliából, Spanyolországból, Skandináviából vagy a Szovjetunióból. Német is volt, de csak sziléziai, több osztrák, dalmát, bosnyák, cseh, szlovák; lengyel Galíciából és Bukovinából; erdélyi román és olasz, de ezek egytől egyig Lombardiából, Venetóból és Toscanából meg Trentinóból jöttek. Az összeállítást nem értettem, arra gondoltam: azért osztanak be valamelyik különleges csapattestbe bennünket, mert még nem tudunk elég jól angolul. De akkor hova lettek a görögök és a portugálok, akikből oly sokat láttam Fort Dixben, és akik alig értettek egy kukkot is angolul.

Csikorgóan hideg tél volt, és Philadelphia előtt mindnyájan fél szemmel kinéztünk az ablakon. Ha átmegyünk Philadelphia pályaudvarain, úgy a vonat folytatja útját dél felé, és valamelyik caroline-i vagy floridai kiképzőtáborban ússzuk meg a telet. A nagy kanyarban Philadelphia előtt szerelvényünk jobbra fordult, és iszonyú sebességgel – még soha nem ültem ilyen gyors vonaton – száguldott Pittsburgh-Indianapolis irányába. Valamerre közép-nyugatra megyünk, bele a havas télbe. Később pincér jött értünk, hogy vacsorára invitáljon bennünket az étkezőkocsiba. Tiszt, tisztes nem utazott velünk; csak újoncok voltak a vonatban, meg a vasúti személyzet. Bort akkoriban még csak a kaliforniai vonatok étkezőiben szolgáltak fel, de sört ingyen kaptunk két üveggel. Mikor befejeztük a vacsorát, a kísérőszemélyzet már ágyakká alakította át üléseinket. Apámra gondoltam, aki tartalékos főhadnagy volt és nem közlegény, mint most én, amikor 1914 nyarán behívták katonának. A Keleti pályaudvarról indult századával Szarajevó felé; nem tudtam elképzelni, hogy étkező- vagy hálókocsi lett volna a vonatán.

Fort Dixben a könyvtárból kölcsönvettem Mark Van Doren vagy tíz esztendeje megjelent, másfélezer oldalas világirodalmi versantológiáját; a könyveket bármely másik katonai könyvtárban is visszaszolgáltathattam. 1938 elején szerződést kötöttem a Singer és Wolfner Kiadóval, hogy ugyanilyen könyvet készítek, a Csi-kingtől és Árkhílokhosztól a jelenkorig, az első effajta művet magyar nyelven. Időközben már néhány száz fordítással el is készültem. Ezért érdekelt Mark Van Doren könyve. A fordítások nagy részét silánynak találtam, de csak olvastam tovább, és utolsónak oltottam le a villanyt.

Azt álmodtam, hogy német fogságba kerültem, és egy SS kapitány, aki egyik náci diáktársamhoz hasonlított a berlini egyetemről, éppen kivégezni vitt, amikor bajtársaim felráztak mély álmomból. Kábultan szálltam le katonazsákjaimmal. Mellékvágányon álltunk, lapos, jeges tájon. A hó nagy, puha pelyhekben hullott; az úton, közvetlenül a vágány mellett, egy tucat teherautó állt. Szőke, magas őrmesterrel találtam magamat szemközt, aki rám mosolygott és szalutált:

– Guten Morgen – mondta. A reflektorok fényén túl vaksötét volt még.

– Wo sind wir? – kérdeztem rémülten.

Angolul felelt: – A százegyedik önállósított zászlóaljnál, más néven a Habsburg-légiónál, Camp Atterbury, Indianában.

Fölugrottunk a teherautókra. Útközben a jeges levegő felébresztett. Most már értettem mindent, bajtársaim nemzetiségi összetételét is. Bennünket az Osztrák-Magyar Birodalomból való származásunk után válogattak össze, de nem a kettős monarchia 1914-es, hanem az 1859-es határai szerint, amikor Firenze, Milánó, Velence még osztrák volt. Mulatságos! A Habsburg-légióba osztottak be, éppen engem, a Szabad Magyar Mozgalom titkárát, aki Sforzával, Masarykkal, Vámbéryvel és Jászival meg másokkal együtt egy sereg nyilatkozatot írt alá, melyeket a sajtóban és a rádióban egyaránt közöltek. Szelíd nyilatkozatokat, melyekben helyeseltük a magyar királypárt létezését, de elítéltük egyeduralmi törekvéseit és élesebbeket is. Mint azt, melyet Borghese herceg, Thomas Mann veje fogalmazott, és Manzoni híres mondatával kezdődött: „Ha a Habsburgok nevét hallom, akasztófákat látok.” Kellemetlen, hogy idekerültem? Csak bizonyos mértékig. Nekik jóval kellemetlenebb lesz.

Már világos volt, mikor a Camp Atterbury egyik konyhaépületében megreggeliztünk. Szerettem ezeket az amerikai katonai reggeliket – még akkor is, ha nem gondoltam vissza azokra a reggelikre, amiket a magyar hadseregben osztogattak, nem a legénységi, hanem a tiszti konyhán. Kávé, tej, kakaó tetszés szerinti mennyiségben, corn-flakes vagy búzadara, kenyér, vaj, amennyit csak kívántam, sült tojás kolbásszal, narancsok a zsebbe. Utána megjelent a zászlóaljparancsnok, az amerikai osztrák származású őrnagy, aki az ominózus von Konrad névre hallgatott – Hötzendorfi Konrád, az osztrák-magyar hadsereg katonának és embernek egyformán rongy vezérkari főnökének neve akkor még elevenen élt minden európai emlékezetében.

Beszédet intézett hozzánk. Szívélyes üdvözlettel kezdte, és – nyilvánvalóan a sajtóban már mindennapos támadások következtében – nem fegyelmezni, hanem megnyerni próbált bennünket. Elmondta, hogy különített zászlóalja, négy századdal és egy orvosi szakasszal ugyan része az amerikai hadseregnek, de lényegében önálló alakulat. Nem annyira harci egység, mint díszőrség Ottó királyfi számára. Ennek megfelelően kiképzésünk kevésbé lesz fáradságos, mint ahogy gondoljuk. Menetgyakorlatok, kivált most, amikor ilyen kemény a tél, nem lesznek. Ő maga és tisztjei mindent megtesznek, hogy jól érezzük magunkat. Hetenként háromszor este mozielőadásokon vehetünk részt, és a hétvégét a közeli Indianapolisban tölthetjük, ahol bőven találunk szórakozást. Ha netán panaszaink lennének, forduljunk a szolgálattevő őrmesterekhez, de komoly esetben ő is rendelkezésünkre áll. Még egyszer üdvözölt bennünket, és kisétált az épületből.

A barakkban egy húszéves, egyszerre megnyerő és szép osztrák szociáldemokrata fiatalember és egy jajcei vagy harmincéves bosnyák voltak a szomszédaim – az utóbbi zubbonya zsebében hordta ideáljai, Gavrilo Princip és Karagyorgyevics Péter király fényképeit. Azt képzeltem, hogy bajtársaim – nem ők ketten, hanem a többi – beletörődtek a helyzetükbe, és engedtek a katonai diszciplínának; de erről szó se volt. Az amerikai századparancsnokok nem a Habsburgok ellen lázadoztak; őket az keserítette, hogy a különített zászlóaljban nem nyílt számukra előmeneteli lehetőség. Az újoncok többsége hangosan hirdette, hogy az amerikai hadseregbe és nem a Habsburg-léglóba jelentkezett – vagy sorozták be – katonának; hogy Rooseveltre esküdött fel, nem pedig Ottóra; és ha Roosevelt állíttatta fel a légiót, úgy ehhez nem volt alkotmányos joga. Egyedül néhány idősebb zupás őrmester – mind csehek voltak, és még az Osztrák-Magyar Monarchiából származtak át Indianába – lelkesedett az ügyért, meg fél tucat tiroli és stájer fiatalember.

A kiképzés valóban enyhébbnek tűnt minden elképzelhetőnél; a kegyetlen hideg és a hófúvások miatt a gyakorlatozást többnyire már kora délután befejezték, és még a lőtérre sem vittek bennünket, de talán azért, mert várták, míg a zászlóalj feltöltődik; ez nem történt meg. Egyedül bakancsaink és gombjaink fényességére, kifogástalan öltözetünkre, tisztelgésre, formációink szépségére és az őrszolgálatra fektették a súlyt. A barakkban a zendülés barátságos atmoszférája uralkodott, és ezt tisztjeink bánták a legkevésbé. Közben a zászlóaljparancsnok azt ígérte, hogy német nyelvleckéket vezet majd be, valamint az osztrák császárság történetét fogják oktatni délutáni kivonulás helyett.

Minthogy ez, legalábbis egyelőre elmaradt, esténként a barakkban pótoltuk az elmaradt tananyagot. Bosnyák szomszédom hosszan és nagyon szépen beszélt Gavrilo Principről; elmondta, hogy a szerbeknek nem volt semmi köze Ferenc Ferdinánd meggyilkolásához, melyet a monarchia vezetői ürügynek használták, hogy az általuk hőn óhajtott világháborút elindítsák, majd a mészárlásokról beszélt, melyeket az osztrák-magyar hadsereg hajtott végre a bosnyák falvakban, amit egykor apámtól is hallottam. Előadásaihoz azokkal a történetekkel és anekdotákkal járultam hozzá, melyeket Supka Gézától tudtam. Többnyire a Habsburgokról szóltak. Mint például az ütődött V. Ferdinándról. Rossz lövész volt, és amikor először vitték vadászni Tirolba, frissen lőtt sast akasztottak egy fára, kioldó szerkezettel. Megmutatták a császárnak a sast, az ráfogta a puskát, lőtt, mire egy udvaronc megrántotta a madzagot, s a véres madár V. Ferdinánd lábához esett. Elszontyolodva nézte. Az udvarmester megkérdezte: – Ha szabad kérdenem, mi bántja felségedet? – Hogy ez nem igazi sas. – Miért nem, felség? – Mert csak egy feje van. Vagy, ugyanarról: több évi házasság után a császárnak végre sikerült teherbe ejtenie a feleségét. Miközben a felséges asszony szült, a császár a Burg nyitott ablakában várakozott: trónörökös születését százegy, főhercegnőét tizenegy ágyúlövés köszönti. Izgalmában a császár eltévesztette a számokat és tizenegy helyett tízig számolt, mikor az ágyú elhallgatott. – Mi az? – fordult hátra kíséretéhez. – Még csak nem is lány?

A légióról részletes tudósításokban számoltam be Vámbérynek. Egy délután dzsip jött értem: a zászlóaljparancsnok vár rám. Míg a kocsiban ültem, az európai emlékek kísértek: szóval olvasta Vámbéryhez írt leveleimet. Nem tudtam elképzelni, hogy az amerikai hadseregben háború idején ne legyen cenzúra; pedig nem volt. Konrad irodájában barátságosan fogadott. Négy óra volt éppen: teával, süteménnyel kínált, és hosszabb bevezetés után megkérdezte: ugye, én vagyok a Szabad Magyar Mozgalom titkára, a költő? Részletes és pontos információkkal rendelkezett, szinte mindent tudott rólam. Ezután arról szólt, hogy politikailag különféle nézeteink lehetnek, de lényeges kérdésekben egyetértünk. Abban, hogy Hitlernek pusztulnia kell, és Európában helyre kell állítani a demokráciát, mindnyájan egyetértünk. Miért torzsalkodunk tehát? A háború megnyeréséhez egység kell. A maga részéről azt hiszi, hogy számomra ebben a különített zászlóaljban fontosabb pozíciót adhat, mint a bakáét; oly adminisztratív állást, melyben jut időm versírásra is, és külön szobában lakhatom. Mindezt természetesen feltétel nélkül adja, de nem tudja elhallgatni előlem, mennyire örülne, ha a háború győztes továbbvitele érdekében odahatnék, ha barátaim a sajtóban beszüntetnék támadásaikat a 101-es önálló zászlóalj ellen.

Mindezt jóval hosszabban adta elő, kissé gépiesen, mintha a szöveget mástól kapta volna, de láthatóan őszinte meggyőződéssel. Hasonlóan és rendkívül udvariasan válaszoltam. Demokratikus királyság és demokratikus köztársaság közt nem látok lényeges különbséget, ellentétben az Egyesült Államok közvéleményével. Az angol, a dán, a jugoszláv és a norvég király példája ebben a háborúban emlékezetes marad. Mégsem hiszem, hogy a közép-kelet-európai országok államformáját és határait előre kellene meghatározni. Bizton remélem, hogy az Egyesült Államok a háború végén végre-valahára beváltja Woodrow Wilson ígéretét, és módot ad a népeknek, hogy határaikat és államformáikat szavazással maguk állapítsák meg. Ami szerény személyemet illeti, úgy a közkatona szerepét választottam, ennél többet nem kívánok. Túlságosan apró pont vagyok, semhogy Jan Masaryk, az osztrák szociáldemokraták, Carlo Sforza gróf, vagy akár Vámbéry és Jászi véleményét befolyásolni tudnám, még ha akarnám is.

Konradot válaszom meghökkentette; úgy látszik, biztos volt, hogy igent mondok. Csalódását leplezni próbálta, már amennyire hivatásos katona ilyesmire képes. Egy ideig elbeszélgetett velem a háborúról. Annak a reményének adott kifejezést, hogy annyi szégyenteljes vereség után a szövetségesek még ezen a télen szerencsésebb helyzetbe kerülnek. Ebben végül egyetértettünk, és reményeink rövidesen valóra is váltak Sztálingrádnál és el-Alamein alatt. Az őrnagy kikísért a dzsiphez, és szívélyes mosollyal szalutált, amikor kezemet kissé félszegen sapkámhoz emeltem, még behúzott könyökkel, osztrák-magyar módra.

Vacsora után a szolgálatvezető törzsőrmester jött értem a barakkba; amerikai volt, nem cseh és legfeljebb 25 éves. Öltözködjek fel jó melegen. A barakk előtt, jeges szélben és csikorgó hidegben elmondta; a zászlóaljparancsnok utasítására lapáttal kell eltakarítanom a havat a konyha és a századiroda mögötti területen. Az őrnagy nyilván nem tudja, hogy ezzel a munkával hajnalig se lennék kész. Éppen ezért hóekével már eltakarította a havat. Konrad autón hagyta el a tábort; szokása szerint éjfél előtt pár perccel tér majd vissza. Az a feladatom, hogy ásóval és faegyengetővel eltüntessem a hóeke nyomát; számítása szerint egy órai munka. A századiroda melletti nappalit nyitva hagyta, menjek oda melegedni; a kályha mellett rumos tea vár termoszban. Éjfélkor térjek aludni.

– Hajlandó a parancsot végrehajtani?

– Maga mit ajánl?

– Ha fegyelmi vétséget követett volna el, arról tudnom kellene. A büntetésnek ez a módja szöges ellentétben áll a hadsereg gyakorlatával és rendelkezéseivel. Ennek ellenére azt ajánlom, hajtsa végre a zászlóaljparancsnok rendelkezését. De ha holnap hasonló kitolással kellemetlenkedik, tagadja meg a parancs végrehajtását.

Egyetértettem vele. Nagyrészt a nappaliban melegedtem, és részletesen beszámoltam levélben Vámbérynek a történtekről, bocsánatát kérve, hogy ilyen piszlicsáré ügyekkel zaklatom. De azért nem kis mértékben felbosszantott, amiért az Egyesült Államok hadseregében – mert mégis annak az egyenruháját hordtam – havat lapátoltatnak velem azért, mert nem kívánom meggyőzni Olaszország és Csehszlovákia volt külügyminiszterét, hogy hagyják abba tiltakozásukat a Habsburg-légió ellen. Konrad nem jött inspiciálni a munkámat, mire éjfélkor aludni tértem, és reggel, még kivonulás előtt, feladtam expressz a levelet Vámbérynek.

Néhány nap múlva beszüntették a kivonulást. Egy tábornok érkezett Washingtonból, aki segédtisztje jelenlétében egyenként fogadta a légió tagjait. Egyetlen kérdést intézett hozzánk: az amerikai hadseregben, vagy ebben az alakulatban kívánunk-e szolgálni? Az eredmény nem volt kétes; a tábornok visszautazott, és három nap múlva a 101-es önálló zászlóalj feloszlott. Kit erre, kit arra vittek; én vagy hatvanadmagammal Fort Leonard Woodba kerültem, Missouriba, ahol akkor alakult meg a 75. hadosztály. Folyosókra és számtalan apró szobára osztott roppant hodályba kerültem, ahol egy főhadnagy állt vagy két tucat őrmesterrel háta mögött. – Neve? – kérdezte tőlem, és aztán: – Eredeti nemzetisége? – Magyar – mondtam.

– Magyar? Akkor nem oszthatom be máshová, mint a felderítő lovas századba – mondta, és intett az egyik mögötte szorongó őrmesternek. Az kivezetett a fedett arénába, ahol padok voltak körben; az egyik padon az állt: RECONNAISSANCE TROOP. Ketten ültek rajta. Melléjük akartam telepedni, de az őrmester kivezetett hármunkat a dzsiphez. Tánczos Gábor és Gáblik Pista hátraültek, én az őrmester mellé. Néhány mérföldet hajtottunk, amikor a roppant tábor széléhez értünk, egy sűrű erdő mellé.

– Hol vannak az istállók? – kérdeztem az őrmestertől.

– Itt – mutatott egy kavicsos mezőre, ahol dzsipek, ócskának tűnő páncélkocsik és vadonatúj tankok álltak hosszú sorokban.

 

*

 

Ott ültem tehát, Vámbéryvel és Valyval, búcsúzóban Amerikától, a kikötői kocsmában. Vámbéry válla fölött csipkefüggönyön át a tengert láttam. A messzeségben – a Szabadság-szobor és Staten Island között – a víz úgy dagadozott, mint egy szundikáló vízi istenség náddal és sással benőtt hasa. Rajtam meg újra erőt vett a halálraítéltek félelme és az a bizonytalan, régi és jólismert szorongás, mely már hosszú ideje kísért. Ez a félelem kergetett engem kora gyermekségemben is. Olykor a ráncok okozták, melyeket a lepedő vetett bokámnál, és amit – sosem fogom megérteni miért – kibírhatatlannak éreztem, mintha kígyók tekeregnének lábszáram alatt; máskor a bronz najád, amelyik megrémített: az ebédlő sarkában állt, a sötétben, tekergő liánok közt, melyeken villanykörték égtek máskor, és félelmesen villogott a szobámból kiszűrődő fényben – pontosan kisasztalommal szemben, a nyitott ajtón túl: még le sem tudtam venni a tekintetemet róla. Máskor, például bizonytalan, szórt fényű téli koradélutánokon, amikor a szobámban álltam, mint egy üres úszómedence alján, magától jött rám a félelem, ok nélkül, és nem is tudtam volna megmondani, miért. Hacsak azért nem, mert az élet félelmes, és a jövő, mely odakint várakozik rám, bizonytalan és mindenképpen halállal végződik. Később, kivált az emigráció hét esztendeje alatt, ez a félelem és szorongás csak álmaimban látogatott meg. Olykor a nyilasok elfogtak, és a Normafa csonka, de mégis szívós törzséhez erősítették derekamat vaskapcsokkal. Máskor azt álmodtam, hogy apám villájába lopakszom, de lábam mególmosodott, karomat nem tudom megemelni. „Túl korán jöttem haza”, gondoltam álmomban, ahelyett, hogy megvártam volna a háború végét, és most a csendőrök elfognak, és szuronyokkal agyonszurkálnak. Valyt és katonabajtársaimat mindig megkértem: keltsenek fel, ha forgolódni és jajgatni kezdek álmomban.

Reggelenként, ha felébredtem és ágyamból kiláttam a Central Park fáira, vagy amikor tekintetem a nehéz géppuskára esett előttem, boldogságot és megnyugvást éreztem, mint minden humanista, aki abba a helyzetbe kerül, hogy megvédheti eszméit. Később, a háború vége felé álmaim ködösebbé váltak. Reggelre már csak annyit tudtam, hogy valami szorongatóan iszonyút álmodtam, de nem voltam képes felidézni. És most ezt a libabőrös iszonyt éreztem, amely eddig csak álmaimban látogatott. Most világos nappal a New York-i kikötőben, Vámbéry Rusztemmel szemtől szembe éreztem – és nagyon is pontosan tudtam, mi okozza a félelmet. Szilárd talajon álltam még, a Manhattan gránitján, pontosabban a gránit legszélén; néhány óra múlva hajóm elvisz a félig elmerült országba, melynek levegője tele lesz a vér áporodott szagával és hullabűzzel, mérges párákkal és a múlt pestises emlékével. A sötétség mélyére kell indulnom, és utamon egy ideig két távoli világítótorony fénye, avagy emléke kísér majd: az egyik a nemzetközi jog és humanitás professzora, aki itt ül velem szemben; a másik a Szabadság kolosszális, bár kissé ormótlan szobra, mely az ablak előtt áll.

Vámbéry ezalatt néhány tucat bókkal elbűvölte Valyt, abban a reményben, hogy beszélgetni enged bennünket. Feleségem azonban szavainkba vágott egy megjegyzéssel, melynek nem volt semmi összefüggése társalgásunk tárgyával. Valy szokása volt, hogy felrúgja a beszélgetés elemi szabályait, minthogy tulajdon gondolatait követte a másoké helyett. Azt mondta: nagy boldogságot érez, hogy végre hazatérhet Magyarországra, és az Eszmét szolgálhatja (Eszme alatt, nagy E betűvel, a kommunista tanokat értette), majd hosszabb filippikába kezdett a nyugati hatalmak ellen, akik oly méltánytalanul bánnak a Szovjetunióval.

Vámbéry ezúttal nem tett úgy, mintha nem hallaná Valy szavait, holott ez volt ellene az egyetlen elképzelhető védekezés. Éppen ellenkezőleg: kissé meghajtotta a fejét, úgy, hogy kis szakálla a nyaka köré kötött damaszt asztalkendőbe hajolt, és boltos, szépen ívelt és nyájasan kopasz koponyája tetején a lapos, rézfillér formájú tetőcske megvillant a napfényben, és bólintott egyet. Való igaz, mondta, hogy az angolszászok helytelen politikát folytatnak a Szovjetunióval szemben. Már a cárizmussal való politizálásuk is elhibázott volt. Csak helyeselni tudja Valy álláspontját. Merőben méltatlanság mindaz, amit a nyugati hatalmak csinálnak. Méltatlanság, hogy szélnek eresztik hadseregeiket, miközben Sztálin megtartja a magáét. Méltatlanság, hogy visszavonták Mikolajczyk emigráns londoni kormányától a támogatást, és elismerik a lengyel kormányt, melyet Lublinban Sztálin kizárólag kommunistákból és társutasokból állított össze. Méltatlanság, hogy a Nyugat nem áll ki a nemzeti kisebbségek jogaiért, és egy rosszul megalapozott békével új konfliktusok lehetősége elé állítja a világot. Méltatlanság, hogy a nyugati szövetségesek ilyen gyengén és gyáván viselkednek; mindkét világháborút ugyanez a gyávaság és gyengeség, vagy ezeknek látszata okozta, amiért is Vilmos császár és Hitler azt hitték, hogy a Nyugat az utolsókat rúgja, és ők nyugodtan végezhetnek vele. A Nyugat részéről valóban csupa méltatlanságot kell látnom.

Valy nem értette, mit akar Vámbéry mondani, és megkérdezte:

– A tanár úr szerint mit kéne az államférfiaknak tenniök?

– Azt nem tudom – felelte Vámbéry. – Már azért sem tudhatom, mert a jaltai szerződés szövegét nem merték közreadni, és az atombomba léte merőben új és kiszámíthatatlan helyzetet teremtett. Így kérdésére még hozzávetőleges válasszal sem tudok szolgálni, hogy mit kéne a nyugati politikusoknak tenniök. De egy történetet elmondhatok.

Valamikor a múlt század hetvenes éveiben, amikor Vámbéry még gyermek volt, elkísérhette apját és Fraknói Vilmos püspököt Konstantinápolyba, ahová Abdul Hamid szultán hívta meg őket, aki szalonkocsit küldetett értük Budapestre. Nišnél, Szerbia és az Oszmán birodalom határán a szalonkocsit mellékvágányra tolták, a mozdonyt lekapcsolták, és a török állomásfőnök lépett be szakállal és fezben. Mélyen meghajtotta magát és kijelentette, hogy a szalonkocsit csak akkor engedheti tovább, ha fizetnek. Mikor Vámbéry Ármin, aki úgy beszélt törökül, mintha anyanyelve lenne, elmagyarázta az állomásfőnöknek, hogy a szultán vendégei, és az tovább követelte a példátlanul magas összeget, a nagy utazó felkelt karosszékéből, és pofon kente az állomásfőnököt, anélkül, hogy egy árva szót is szólt volna. A hatalmas ember elvesztette egyensúlyát, és hármat pörgött a vörös szőnyegen. – Jaj nekem – mondta, mikor elgurult feze után nyúlt, és feltápászkodott. – Én nem tudtam. Fogadja legalázatosabb bocsánatkérésemet.

– Ezzel – folytatta Vámbéry – kihátrált a szalonkocsiból. Mikor a vonat továbbindult, Fraknói püspök megkérdezte apámtól: honnan vette a bátorságot, hogy fölpofozza az állomásfőnököt? – Jól ismerem a Közel-Keletet – felelte apám. – Féltem nagyon, amikor arcul ütöttem. De sokkal jobban féltem attól, mi történik akkor, ha nem legyintem képen. Miközben a jelenet tanúja voltam, felháborodást éreztem apám iránt. Időközben azonban sokmindent tanultam apámtól, és az erkölcsi felháborodást már a Nyugat politikusai iránt érzem, akik elmulasztottak tiszta helyzetet teremteni. Attól félek, hogy ezt a tisztázatlan helyzetet a nagyhatalmak közt évtizedes háborús feszültséggel fogjuk megfizetni.

– Legutóbbi könyvében a tanár úr egészen mást mondott – vetettem közbe.

– Igaz – felelte Vámbéry. – A Hungary: To Be Or Not To Be-ban a magam módján felvázoltam reménységeimet, melyek egy könnyen elképzelhető utópiához vezetnek. Ezt az utópiát szabad, demokratikus Magyarországnak hívják. Az ideiglenes kormány működését, amennyire már innét meg lehet állapítani, csak dicsérni tudom, és úgy látom, hogy igazi, demokratikus alkotmányt kívánnak életbe léptetni. De könyvemben mindjárt hozzátettem, hogy a legdemokratikusabban megfogalmazott alkotmány sem ér egy hajítófát, ha nem intézményeken, szokásokon alapszik, és nem az emberek szívében él. Egy emberöltővel ezelőtt, amikor Somló Bódoggal és Jászi Oszkárral felmentünk apámhoz, és megkértük: vállalja el az általunk alapítandó Radikális Párt díszelnökségét, apám ezt mondta: – Radikális Pártot kívántok alapítani Magyarországon? Miért nem inkább legyezőgyárat helyeztek üzembe Kamcsatkában, avagy mészárszéket nyittok Mekkában? Nos: demokráciát alapítani demokraták nélkül épp ilyen kockázatos vállalkozás; de történt már úgy, hogy sikerült. Következésképpen könyvemet azért írtam, hogy csekély erőmmel felhívjam a figyelmet arra: a Magyar Köztársaságot támogatni kell, mert ebben a pillanatban még csak papíron létezik. Ha a támogatás elmarad, hamarost papíron sem lesz. Jövője egyes-egyedül a nagyhatalmaktól és a nemzetközi helyzettől függ. Éppen ez az, aminek kedvéért a könyvet megírtam.

Vámbéry elhallgatott, és szippantott egyet a borából. A pohár pereme mögül hosszú, kutató pillantást vetett felém.

– Ha könyvem azt szuggerálta magának, Gyurka, hogy hazamenjen Magyarországra, úgy őszintén sajnálom, hogy megírtam.

Tiltakozó mozdulatot tettem, de Vámbéry folytatta.

– Hogy Magyarország lesz-e, avagy nem lesz, néhány hónapon belül el fog dőlni. Ebben a pillanatban odahaza infláció van. Útlevelét, Gyurka, melyet oly ünnepélyes körülmények között nyújtottak át a washingtoni követségen, a magyar határon minden ünnepélyesség és formula nélkül egyszerűen el fogják szedni. Az ember sose menjen készakarva oly helyiségbe, amelyen belülről nincsen kilincs. Várjon, amíg a helyzet konszolidálódik, amíg az inflációt megállítják, és amikor úgy mehet haza Magyarországra, hogy onnét, ha akarja, ki is jöhet megint. Mi sem áll tőlem távolabb, hogy lebeszéljem a hazamenésről. Ilyesmi összeférhetetlen volna mind tulajdon elveimmel, mind azzal a rajongással, melyet személye iránt érzek. Nem tudom, minek a számlájára írjam, gyengülő, vén szívemére; az ön verselésére, vagy arra a mészmennyiségre, mely agyam sejtjeibe kétségtelenül már lerakódott – de, megsértve az ön emberi méltóságát és túltéve magamat a sajátomén, nem azért jöttem ide, Gyurka, hogy kikísérjem magát a hajóhoz, hanem azért, hogy kérve kérjem, ne menjen most haza. Halassza el utazását, legalább egy fél esztendővel.

– De tanár úr – vágott közbe Valy. – A poggyászunk fenn van már a hajón, a lakást pedig…

– Engem nem lehet – ripakodtam a feleségemre – vagyontárgyakkal, pénzzel, lakással, állással és hasonlóval elhatározásaimban befolyásolni. Nekem az ilyesmi, már megtanulhattad, tökmindegy.

– Sajnos – sóhajtott Valy.

– Egyébként is – tettem hozzá – a lakást még aligha adták ki, csomagjainkat pedig visszahozattathatjuk Le Havre-ból.

Ezt nagyon is komolyan gondoltam, és nemcsak azért mondtam, hogy Vámbérynek megmutassam: a csatát meg is nyerheti, és nem vesztette el szükségszerűen, mint ahogy ezt Valy önteltségében kinyilvánította. El kellett tehát mondanom a magamét: és mivel tudtam, hogy erre sor kerül, fel is készültem az előadásra. Előbbi szavai váratlanul értek. Vámbéry ezúttal áthágta azokat a határvonalakat, melyeket a nemzetközi jogász szabatosságával vont meg tulajdon érzésvilága és a más ember egyéniségének és érzelmeinek függőkertje közt. Ez a magam dolgát is könnyebbé tette, mert oly dolgokról kívántam beszélni, melyeknek semmi köze sem volt a politikához és mindahhoz, amiről az elébb társalogtunk.

Bűntudatommal kezdtem. New Yorkban, de még a hadseregben is aránylagos biztonságban éltem a Don-kanyarnál harcoló, a munkaszolgálatra berendelt vagy a teherkocsikba gyömöszölt magyarokhoz, zsidókhoz és cigányokhoz képest. Szenvedéseikben semmiféle részem nem volt, még szemtanúja sem lehettem. Ezért nem akarok tovább várni: ezért kell most hazamennem, a romos, rongyos, bűzhödt és lezüllött Magyarországra, ahelyett, hogy bevárnám az infláció végét, a konszolidációt, és akkor sétálnék haza, mint holmi előkelő idegen, aki a maga előnyeit jól kiszámította. Én nem számítottam ki soha semmit.

Aztán rátértem a magyar nyelvre – mely minden egyéb köteléknél erősebben láncol Magyarországhoz. Elmondtam, mennyire megrémültem, amikor egy reggel, a légi támaszponton Kodiakon, Alaszkában bajtársaim figyelmeztettek, hogy az éjjel álmomban angolul szidtam Hitlert és bandáját, „a megveszett nyárspolgárokat”. Fort Leonard Woodban a katonai kiképzőtáborban, a PX-ben egyszer verset írtam. Egyik bajtársam, bár nem állt mögöttem, megkérdezte, miért nem angol verseket írok? A PX nem a szokványos hodály volt, illetve a barakkszerű hodály megvolt, de mögötte parányi tisztáson ülhettem, ahol a fatönkök szolgáltak asztalnak – félkörben sűrű, áthatolhatatlan erdő. Azt mondtam bajtársamnak: ha ő azt a szót használja, hogy wood, erre a mélyzöld sűrűségre gondolt itt körülöttünk, egymásra hajló és szinte összeérő fákkal, bozóttal alattuk, erre az áthatolhatatlan rengetegre, melyen nem vezet ösvény, se csapás, ahol kígyók tanyáznak – erre a dzsungelszerűségre, melyet az amerikai úgy látogat, hogy a nagy útról kifordítja feléje autója orrát, és a benzint szagolja, vagy letelepszik ilyen kis tisztásokra, melyeket az erdőbe vágtak az út mentén, mint ez a PX.

Ha viszont azt a szót ejtem ki, hogy erdő, akkor a budai hegyekre gondolok, a Börzsönyre, a Mátrára vagy a Bükkre, egymástól több méter távolságban növő fákra, melyek között kilátok az égre, ahol a fák között a mélyben ritkás fű nő, földieper és itt-ott egy galagonyabokor nyújtja vörös körmeit; erdőre, ahol sétálok, szaladgálok, virágot gyűjtök vagy leheveredem. Sorra vehetném az ilyen konkrét fogalmakat, és kiderülne, hogy az a szó, mely magyarul, angolul ugyanazt jelenti, lényegesen más képzeteket és képeket vált ki itt avagy ott. És mi lenne még, ha oly absztrakt fogalmakat próbálnék összehasonlítani a magyarban és az angolban, mint politikai párt, etika, életmód, illem, vallás vagy kötelesség? Minden magyar mondatnak megvan az angol megfelelője. Pontosan le lehet fordítani, csak éppen reménytelenül mást jelent, és éppen a lényeg sikkad el a fordításban – a kép, a fogalom a szótári szó mögött.

Ha egy magyar rímet leírok, azonnal tudom, használta-e már előttem magyar költő avagy sem, és ha látom, hogy különleges rím, melyet más is megírt, másikat keresek helyébe, mert a nagyon jó rím nálunk magántulajdon: a példán – példány Kosztolányié, a húrokon – hű rokon Vörösmartyé, a szelíd őz – elidőz Attiláé. Angolban a rím közkincs, mert az angolban van kétszázezer rím és a magyarban kétmilliárd. Ha eszembe jut egy rím, mindjárt tudom róla, milyen hatást és asszociációt vált ki az olvasóból, hogy régimódinak vagy modernnek, ünnepélyesnek vagy csúfolódónak, banálisnak vagy affektáltnak hangzik-e. Tudom, azt is, hogy a rím mikor diszkrét, és mikor ragyog, mint a csiszolt ékszer, hogy mikor lapos és észrevétlen, hogy a mondanivaló előtt háttérbe szoruljon, és mikor jelez melankóliát, modern pökhendiséget, kétségbeesést, fájdalmat, örömet, mikor untatja az olvasót, és mikor oly semleges, hogy nem is venni észre. Az angolban még azt sem tudom mindig, hogy melyik a rím: rím-e igazán, és melyik rímel csak a szemnek; ha Shakespeare-nél azt olvasom, hogy a move a love-ra rímel, azt gondolom, hogy a stratfordi mester ezúttal szunyókált versírás közben, és csak angol ismerőseim (nem amerikai ismerőseim) világosítanak fel, hogy Shakespeare korában a love-ot luvnak ejtették.

És aztán: a magyar irodalomba és a magyar történelembe születtem bele, teljesen függetlenül attól, hogy ez tetszik-e nékem, vagy sem. Az iskolában nem Robert Herrick, Andrew és John Keats versei tetszettek nékem, hanem Balassiért, Vörösmartyért és Arany Jánosért lelkesedtem. Ha azt a szót hallom, hogy „győzelem”, nem az appomattoxi törvényház vörös téglaépületét látom magam előtt, ahol Lee letette Ulysses Grant előtt a fegyvert, hanem az isaszegi és a nagysallói csatatér zöldjét; a „demokrácia” szóra Kossuth Lajos ovális feje tűnik elém, nem Lincoln Ábrahámé. Akárhogy is nézem, a magyar irodalom és történelem más, mint az amerikai irodalom és történelem, más módon halad, más fázisban van; mint két folyó, melyek mindegyike másfelé folyik, más a partja, mások az áramlatai, másként kell utazni mellette, és hajózni rajta. A magyar parasztról mindent tudok. Tudom, hogy mily gyermekmeséket mondtak néki fiatal korában, és ezek közül melyeknek örült, és melyek töltötték meg iszonnyal a sötétben, elalvás előtt. Ismerem minden mozdulatát, hogyan emeli fel a borospoharat, tölti ki, törli meg a verejtéket homlokán, engedi előre vendégét az ajtóban, és milyen grimaszokat vág, ha vasárnap reggel borotválkozik a konyhában, a kistükör előtt. Azt is tudom, mi a képzete a magyar irodalomról, a magyar történelemből mire emlékszik, mit hisz el abból, amire meg akarták tanítani, és amit a politikusok mézesmadzagként orra elé tartanak – legyenek a politikusok áporodott sváb ébredők, idejét múlta hatalmi monopóliumokhoz ragaszkodó magyar urak, nyilas hiénák vagy kommunisták. Amerikai parasztokkal közel négy évig voltam együtt a hadseregben, és tudtam, hogyan élnek, minek örülnek, és hogyan halnak meg; de hogy egy georgiai farmer vagy egy montanai erdőmunkás mint él, és mi jár a fejében, arra nem tudok válaszolni.

És a hiúságom! Gőgömet egész életemben alázattal és udvariassággal lepleztem, oly zavarral, ahogy csak kifért belőlem. Ha ünnepeltek, elbújtam az ünneplés elől, a költői esteken, ahol az ország legjobb színészei szavalták verseimet, többnyire meg sem jelentem. De itt az emigrációban, kivált Amerikában fájdalmasnak éreztem, hogy senki sem ismer. Ha vendéglőbe mentem, jó kiszolgálást kaptam másodszorra vagy harmadszorra, miután a pincérnek kellő borravalót adtam. Odahaza a pincér ismer, és mint régen, odajön hozzám, és a legjobb és legolcsóbb tálakat ajánlja kérdezetlenül is, nemcsak azért, mert ismeri nevemet, hanem azért is, mert még azt is tudja, hogy szegény vagyok és tisztességes. Ha Amerikában le akarok lábáról venni egy nőt, udvarolnom kell néki pár napig, vagy pár hétig; odahaza elég egy délután. Magyarországon hitelem van, mindent tudnak rólam, nincs titok; míg itten elébb tökéletesen meg kéne tanulnom angolul (és ez ellen, mint magyar költő, ösztönösen védekezem), és még részletesebben meg kéne ismerkednem ezzel az országgal (oly részletesen, ahogy nem lehet), mielőtt intellektuális bankszámlát nyitnék magamnak. És ez érvényes az élet minden megnyilvánulására, barátok és ismerősök szerzésére és odaadó híveimre is, akik elől otthon szöktem, míg itt kétségbeesem, hogy nincs ki elől szökdösnöm. Még a halálban is ez az elv kísér. Bármily lehetetlennek hangzik, de úgy érzem, hogy a Kerepesi temetőben sokkal kevésbé leszek halott, mint itt, az egykori nádas helyén épült temetőben, ahol Fényes László fekszik, vagy valahol a virginiai erdőben, ahol Kossuth tábori főpapja, báró Mednyánszky Cézár és annyi más sírját rég belepte a gyom.

Hány érvet soroltam fel? Hatot. Hadd idézzem hetediknek Dantét, aki végtelen csigalépcsőhöz hasonlította az emigrációt, ahol kifullad az ember lehellete, minél magasabbra mászik az évek kegyetlen csavarvonalán. Hogy ezt érzékeltessem, le kéne írnom mindazt, ami hét éve történt velem – mint aludtam hajók fedélzetén, vonatok alatt, koncentrációs tábor istállójában, a sivatagban, homokdűnén, kasbában, tankon, jégen és hómezőn, repülőerődben, dzsungelben, szavannán, korallszigetek pálmafái alatt és vagy kétszáz ágyban, vagy talán háromszázban is; és hadd tegyem hozzá, hogy egész életemben arra vágytam, hogy egy és ugyanabban az ágyban aludjak évtizedekig; hogy könyvtáramat, mely Pesten maradt, és minden bizonnyal elveszett, új könyvtárral cseréljem fel, és diófát ültessek unokáimnak, mert ha kalandvágyam még mindig friss is és eleven, most arra a kalandra vágytam, hogy otthonom legyen, ahol szabadon élhetek és halhatok.

Nyolcadik érvnek azt hozhatnám fel, amit Vámbéry is jól tudott: hogy a szociáldemokrata és liberális magyar napisajtóban és folyóiratokban nap mint nap cikkek jelentek meg, melyekben barátaim, ismerőseim arra szólítottak fel, jöjjek haza; könyveim, melyeket Kolozsvári-Borcsa Mihály és bandája elégetésre ítélt (nem nagy sikere volt, mert csak növelte népszerűségemet) újra megjelentek, hogy verseimet és megzenésített költeményeimet, mint a németek ellen írott Zsoldosdalt és annyi mást, napról napra hallani a pesti rádióban, és ha nem mennék haza, az egyszerűen azt jelentené, hogy örökre megtagadtam magam.

Kilencedik érvemnek hozom fel, hogy anyám, egyetlen életben maradt rokonom, otthon vár reám. Ha nem megyek haza, el kell felednem azt a harminc esztendőt, amely mögöttem van, egész eddigi életemet, és meg kell változnom, át kell változnom valamivé – amerikai újságíróvá vagy nem tudom micsodává –, ami nem vagyok és nem is akarok lenni. Hétéves emigrációm alatt, ha nem voltam éppen menekülés közben vagy a hadseregben, bútorozott lakásokban éltem: nem is akartam soha, sehol berendezkedni. Az amerikai hadseregben nehézségekkel találtam magam szemben, amikor három hónapi katonáskodás után a vezénylő tábornok elé hívtak, aki elegáns gesztussal elém rakta az értesítést, amelyben amerikai állampolgárságot kaptam, magyaráztam néki, de hiába, hogy én magyar állampolgár kívánok maradni, a háború után haza akarok menni Magyarországra, tehát semmi értelme sincs, hogy ideiglenesen amerikaivá váljak, arról már nem is szólva, hogy mint a függetlenségi mozgalom titkára, ilyesmit nem is tehetek. A tábornok fasisztának vagy kommunistának képzelt.

Nyilván az egyetlen voltam az amerikai hadseregben, aki az állampolgárságot nem vette fel. Nem lejárt magyar passzusomhoz ragaszkodtam, hanem egy ügyhöz. Bizonyára okos szabály, hogy az ember ne menjen oly helyiségbe, melynek ajtaja belülről nem nyílik. De mégha úgy gondolom, hogy a tanár úrnak abban is igaza van, hogy az általa felvázolt probléma – a demokrácia diadalmaskodik-e Közép-Kelet-Európában vagy sem – az évtized legfontosabb problémája. Mélységesen keserít, hogy a jelen pillanat legfontosabb kérdése politikai kérdés, de nékem az a kötelességem, hogy ezzel a kérdéssel nézzek szembe, és ne itt Amerikában nézzek szembe vele, ahol Trumannak és adminisztrációjának fogalma sincs, mi van a világon. Néha azzal próbálom vigasztalni magamat, hogy az ellentét odahaza a két fél közt talán mégsem oly óriási, és hogy a kommunistáknak lesz annyi eszük, hogy bizonyos szociális igazságot vezessenek be, amire a kapitalizmus egyelőre nem képes vagy nem hajlandó – bár lehet, hogy hamarosan ezt is elintézi. De engem nem is annyira a küzdelem kimenetele érdekel, mint a küzdelem maga, a küzdelem emberi része, ami az író tárgya és kenyere – és így a probléma tán már nem is hangzik politikainak. Arról van szó, hogy az embereket és sorsukat figyeljem, ahogy Pierre teszi ezt a Háború és békében, hogy megfigyeljem, mi történik a frontvonal mögött, ahogy a Hiúság vásárában olvasható, vagy a megvert és visszavonuló szenvedéseit éljem át, mint ahogy Stendhal írta le. Ha tovább halogatom hazatérésemet, lemaradok arról, hogy megértsem koromat, holott írói kötelességem van, mely alól ki nem térhetek: hogy ott legyek a helyszínen, és elejétől végig ismerjem ezt a harcot, függetlenül attól, ki győz benne.

– Ezek voltak az érveim – fejeztem be, miközben Vámbéryt figyeltem, akinek arca fokozatosan elkomorodott, és még a szeme sarkából is, mely mindig mosolygott, még akkor is, ha haragudott, egyszeriben eltűnt a derű. – De őszinte szeretnék lenni, és bevallom, hogy mind a tíz vagy tizenkét érvemre van ellenérvem, a tizenharmadik. És ez az ellenérv egymagában oly erős, mint a többi tizenkettő együtt. Félek, tanár úr. Iszonyúan félek.

Vámbéry elgondolkozott, aztán megkínált egy medvecukorral, ami nála a legnagyobb kitüntetés jele volt, majd megjegyezte, hogy érveim meggyőzték. Felállt, hogy felhívja a feleségét, és megmondja néki, hogy csak késő délután érkezik haza. Ahogy végigment a vendéglőn, ősz, de még mindig erőteljes tarkója és karjainak lassú mozgása, mint a behúzott evezőké, akaratlanul is elárulták érzelmeit, melyeket oly gondosan titkolt. A délutáni alvást egyébként mindennél többre becsülte, majdhogy szentségnek tekintette, mint az emberi méltóságot vagy a római jogot, és addig még sohasem hallottam egyetlen esetről, hogy lemondott volna róla.

Amikor a hajó elhagyta a kikötőt, ott állt a part legszélén, pontosan azon a helyen, ahol Hollós doktort öt esztendővel azelőtt megláttam.

Fáradtnak látszott, és búcsúra emelt karját még mindig ott felejtette a magasban. Azt a fekete peleringallért hordta, amelyet Fényes Laci bácsitól örökölt, és ahogy továbbment a hajó, kis szakállával néhány pillanat múlva már azoknak a filozófusoknak vagy faunoknak miniatűr szobrához kezdett hasonlítani, melyeket a görögök oly szívesen tartottak házukban a Krisztus előtti negyedik században. Egyre kisebbnek és kisebbnek tűnt, míg már csak egy fekete pont maradt belőle a fekete rakparton. – De most megint nőni fog – gondoltam, amikor megfordultam, hogy lemenjek a kabinba.

A félelem, amely mellém szegődött abban a pillanatban, amikor a kikötőbe értem, útitársam maradt a hajón, és azontúl sem vált el tőlem. Nem volt módom, hogy akár egy pillanatra is megfeledkezzem jelenlétéről, miközben fokról fokra, körből körbe szálltam alá Dante poklában. A pozdorjává bombázott Le Havre, a vashordókból improvizált móló legfeljebb külső nyomait mutatta a pusztulásnak; a kék zubbonyos német hadifoglyok viszont, akik a hajó mellett lebzseltek, hogy egykori ellenségeik csomagjait segítsék a vasúthoz néhány cigaretta fejében – sápadt képű, zavaros szemű fiatalok –, már a belső pusztulásról szolgáltatták az első impressziót.

Párizs másnap hajnalban vidéki városhoz hasonlított, melynek széles és elhagyatott utcáin amerikai dzsipek cikáztak. Egy este meglátogattuk régi örömeink és bánataink tanyáját, a Café Flore-t, abban a reményben, hogy látunk valakit a régiek közül. Egyetlen vendégek voltunk azon az estén, és még az ismerős, kellemetlen pincérek, kik vasvillaszemmel néztek, ha egy csésze kávé mellett tovább maradtunk félóránál – még a pincérek helyett is új pincérek forgolódtak körülöttünk, franciáknál szokatlan, mondhatni undorító figyelmességgel.

A Champs-Elysées-n egyik ismerősömmel találkoztam, egy amerikai őrnaggyal, akit három évvel azelőtt a Stanfordon én tanítottam francia történelemre – tanítványaim mind az amerikai adminisztráció eljövendő tagjai voltak. Az őrnagy roppant boldogsággal veregette vállam, nem engedett útnak, míg be nem ültem vele a Pam-Pam-ba, ahol boldogan újságolta, hogy már három bordély tulajdonosa. Mindezt a maga állati ártatlanságával közölte, de olyan büszkén, mintha három díszdoktorátust nyert volna a Sorbonne-on. Közben De Gaulle-t és kormányát szidta, akik megszüntették a bordélyházakat, mert azt sem értette, hogy éppen ez az intézkedés segítette őt, miközben az amerikai katonai hatóságok védelmében megszedte magát. De ahogy ültünk és ittunk, és körülnéztem a feketézők és a kurvák közt, megvigasztalódtam. Bordélyházat fenntartani még mindig tisztesebb ügyködés, mint gázkamrákat üzemeltetni, mint ahogy a németek, idegeneket és zsidókat a Gestapónak kiadni, mint ahogyan Pétain, Laval és a francia rendőrség tette, és a szeplős nyakú, vastag bordélygazdára emeltem konyakomat.

Amerikai egyenruhámban utaztam át Németországon, amit óvatossági rendszabálynak szántam. Kiderült, hogy felesleges volt. Strasbourg után, Pforzheim romjaival az ablak előtt rájöttem, hogy Hitler igazat mondott, amikor kijelentette: „Adjatok nekem tíz esztendőt, és nem ismertek rá Németországra”. Csak néhány kémény emelkedett ki az üszkös, szürke törmelékekből. Kalauz jelent meg kupénk ajtajában, de amikor amerikai egyenruhámat meglátta, sietve visszahúzódott. Kettesben ültem Valyval a zsúfolt vonaton a fülkében. Rongyos németek sompolyogtak el a folyosón, behúzott vállal. Nemhogy benyitni, de fülkénk előtt megállni sem mertek. Szívesen elbeszélgettem volna velük, de nem volt módom.

Prágában jéghideg zuhannyal fogadtak. Már emigrációm előtt a Szép Szó és Vámbéry körében azokhoz tartoztam, akik tudták, hogy nemzeti katasztrófáinkat nem kis részben azzal okoztuk, hogy szomszédainkkal akkor estünk egymásnak, amikor együttesen kellett volna védekeznünk a közös ellenséggel szemben. Ezért és mert megbékélést hirdettünk szomszédainkkal, a kormány és sajtója hazaárulóknak nevezett. Az Államokban és Angliában a Szabad Magyar Mozgalom mindent elkövetett, hogy mind a csehekkel, mind Titóval jó viszonyt építsünk ki. Beneš több olyan nyilatkozatott adott, és Masaryk a Harcban is megírta, hogy a háború utánra szoros együttműködést és, mihelyt lehet, föderációt kíván Magyarország és Csehszlovákia közt. Mindezért az amerikai magyar sajtó csehbérenceknek nevezett bennünket, Horthyék pedig hazulról hazaárulóztak.

Most a cseheken tapasztalhattam azt a hánytató sovinizmust, amelynek magyar változata ellen annyit harcoltam. Prágában Wesely, a csehszlovák rádió szociáldemokrata igazgatója mélységes sajnálatát fejezte ki, amiért nem állíthat mikrofon elé – de hát meg kell értenem, elvégre magyar vagyok. Fierlinger miniszterelnök, aki maga ajánlotta fel, hogy az anyámnak szóló levelet New Yorkból elviszi néki – Budapesten át utazott –, titkárnőjével üzent, hogy nem fogadhat. A rádióigazgató Wesely kárpótlásként ugyan körbevitt Prágában, de mert nem volt más közös nyelvünk, mint a német, a Vencel téren csak nagy nehezen menekültünk meg attól, hogy véresre ne verjenek mindkettőnket. Jan Masaryk ugyancsak kiüzent, hogy nem fogadhat. Igaz, hogy amikor a külügyminisztérium nagylépcsőjén lementem, utánam szaladt, és vacsorára hívott. Szellemes volt és elragadó, mint mindig, a csehek felől sem táplált illúziókat, és népe bátorságát Hüvelyk Matyiéhoz és Svejkéhez hasonlította; de világos volt, hogy a helyzetet tudomásul vette, és nem képes rajta változtatni. Így illúzióimat fel kellett adnom. Ez a háború édeskeveset segített, és most ott folytatjuk, ahol a reménytelen acsarkodás 1938-ban abbamaradt.

Pozsonyt sokszor láttam a háború előtt, és mindig szerettem. Az utcák háromnyelvű felírása megszűnt; a város szlovák lett, vagy legalábbis annak játszotta magát. A Carltonban szálltunk meg. A szálló magyar portása felismert, és alapos felvilágosítással szolgált. Hetenként egyetlen vonat indul Budapestre; a 200 kilométeres utat 24 óra alatt teszi meg. A katonák rendszerint kirabolják, a Nyugatról érkezők csomagjait utolsó szálig elveszik, nemegyszer pénzüket, ékszereiket, sőt okirataikat is. A keletről nyugatra menő utasokkal ugyanezt tennék, de azoknak nincs semmijük. Néhány nappal korábban vonat érkezett Pestről Pozsonyba, háromszáz meztelen utassal. A katonák mindenkit levetkőztettek, beleértve a mozdonyvezetőt és a kalauzt, csak a nagyon öregeken és a kisdedeken hagytak némi ruhát. Mikor Valyval kimentünk a pályaudvarra, hogy a portás szavait ellenőrizzük, a váróteremben még vagy ötvenen vacogtak lepedőkben és foszló takarókban; a többinek Pozsony városa már szerzett ruhát. Ha négy héttel korábban New Yorkban szavahihető ember erről ad nékem számot, kétségtelenül szemenszedett hazudozónak minősítem.

Elfogott a tehetetlen düh. Nagyon sok csomagot és két katonazsákot hoztam magammal. Az egyik zsák kivételével még mind megvolt. Mikor Fort Dixben leszereltem, megkértem a bajtársaimat, hozzanak egy-egy gyapjúinget – elszakíthatatlant, elnyűhetetlent – a magunkén kívül, és adják át nekem, hogy Magyarországon osztogathassam. Több mint két tucat inget és vagy tíz gyapjúnadrágot hoztam; ezeket csomagoltam egyik katonazsákomba, és közéjük tettem jegyzeteimet és a mintegy 300 versfordítást, amelyeket emigrációm alatt készítettem. Ezt a csomagot a párizsi vámházban ellopták feltehetően az ingek és nem a verskéziratok kedvéért. A kár pótolhatatlan volt.

A maradék katonazsákot és a hat csomagot nem akartam odaadni a katonáknak az új Európában, amelynek atmoszférája a harmincéves háború utolsó évtizedére emlékeztetett. Kávét, teát, csokoládét hoztam anyám számára és magunknak, vitamint, penicillint és számtalan orvosságot, fájdalomcsillapítókat, több ezer cigarettát meg ajándékokat életben maradt barátoknak és ismerősöknek. Csomagjaim felét New Yorkban maradt magyarok tukmálták rám. Hozzátartozóiknak küldték, sok mindent – szulfátot, altatószert, atebrint, inzulint – végső kétségbeesésükben; aligha mondhattam nemet. De akadt csomagomban 24 pár nylonharisnya is – a nylon odahaza még ismeretlen volt –, ezeket egy New York-i mérnök küldte otthagyott menyasszonyának; az utóbbi, mint később értesültem, öröklakást vett belőle. Valaki hat darab, egyenként kilós fácánkonzervet varrt a nyakamba, míg Vadnay László, a filmíró, Moszkvából hazatért pártideológus-csepűrágó rokonának, Fogarasi Bélának hallókészüléket küldött. Veszedelmes ajándéknak tekintettem, mert úgy gondoltam, hogy az illetőt nemegyszer süketsége mentette meg a tarkón lövéstől. Aggodalmam feleslegesnek bizonyult: Fogarasi természetes halállal halt meg, pontosabban megbolondult, és jelenleg a Kossuth mauzóleum közelében fekszik a Kerepesi temetőben, ahol semmi keresnivalója. Nehéz helyzetemből a magyar labdarúgócsapat kapitánya mentett meg, kivel a pozsonyi szálloda előcsarnokában ölelkeztem össze. Az FTC előző nap ripityomra verte a pozsonyi válogatottat, és most saját autóbuszukon indultak hazafelé. Bár Pozsonyban vagy ötven ember gyűlt össze, akik a tíz üres ülésért mesebeli összegeket fizettek volna, Sárossy Gyurka kijelentette persze, hogy egy fillért sem fizetünk.

Másnap reggel indultunk. Amikor lementünk, a labdarúgócsapat félkörben állt az autóbusz előtt, és fogadásomra egyik németellenes versemet énekelték, melyhez még Reinitz Béla írt zenét a háború előtt. Díszhelyre ültettek az autóbusz legelejére. Sárossy mögöttünk foglalt helyet, de hallgatott. Negyedóra múlva a magyar határon leszünk, és ebben az ünnepi pillanatban nem akarta gondolataimat megzavarni. Pozsony alatt a pontonhídon mentünk át; régebben a Duna volt a határ Szlovákia és Magyarország közt, míg most a csehek a Duna jobb partján úgynevezett hídfőt szakítottak le Magyarországból, több száz négyzetkilométeres, színmagyar területet. Ezzel a Budapest-Bécs országutat elvágták. Az új, találomra húzott határvonalon sorompó helyett távíróoszlop feküdt az úton keresztbe. Rongyos magyar katona állt az útszélen, aki a távíróoszlopot az autóbusz vezetőjének segítségével elhúzta, és minket beterelt a vámbódéba.

Két magyar civil tartózkodott odabent meg egy őrmester, aki a Pravdát olvasta. Mi voltunk az elsők; az őrmester kurta pillantást vetett útleveleinkre, melyeket két hónappal korábban Washingtonban az új magyar követ, Szegedy-Maszák nyújtott át nekünk kis ünnepség keretében. Aztán fiókjába hajította útleveleinket, és jó magyar kiejtéssel elmagyarázta, hogy útleveleinket Budapesten visszakapjuk majd, ha a bíróságnak elmondtuk, miért szöktünk Németországba, és miért harcoltam én a német hadseregben. Nem a német, hanem az amerikai hadseregben harcoltam, mondtam, mire azt felelte, hogy a német és az amerikai fasiszták közt nem lát különbséget, és intett, hogy mehetünk kifelé.

Velünk jött a következőért, az egyik fizető utasért. Francia ember volt lüszterkabátban és régimódi, csíkos nadrágban. Az illető be se ment a vámházba, meg se mutatta a passzusát, sem semmi más igazolványt, hanem egyszerűen egy doboz Lucky Strike-ot nyomott az őrmester markába, aki mereven szalutált. Sárossy ugyanezt a módszert alkalmazta, amikor az egyik magyar civil a poggyász iránt kezdett érdeklődni, azzal a különbséggel, hogy csak tíz cigarettát adott neki zsebből. Egyszóval megtarthattam volna az útlevelemet, ha van annyi sütnivalóm, hogy egy csomag cigarettát nyomok az őrmester markába – öt karton volt kézi csomagomban, hússzor annyi a nagy bőröndben. Mi lesz velem ezen a tájon, ahová ily felkészületlenül érkeztem?

Zavartan ácsorogtam az úttest közepén, a fehér, lisztes porban, mely úgy feküdt a tanknyomoktól lyukacsos országút gödreiben, mint az esővíz. Talpam közepe alatt az elmúlt években csak levegő járt, és most úgy álltam hazám jellegzetes porában, mintha lúdtalpas lennék. Aztán továbbindultunk az elhanyagolt úton. Hallgattam, és nem annyira az ismerős tájat néztem, mint keresztbe vetett lábamat. A sofőr győri volt, úgyhogy néhány percre megállt a busszal egy kültelki utcában, hogy meglátogassa a családját. Meleg áprilisi nap sütött. A romos utcán néhány járókelő sétálgatott, és az egyik kapuban nénémasszonyok traccsoltak nagy hangosan. Az autóbusz túloldalán viszont, a poros úttesten egy cigánylány és egy cigányfiú állt – vagy tizennégy évesek – anyaszült meztelenül. Sem a járókelők, sem a pletykás komámasszonyok nem vettek róluk tudomást. Rémülten bámulhattam ki az ablakon, mert a labdarúgó csatár odafordult hozzám: „Ugyan, Gyurka! Mit csodálkozol? Hát nem látod, hogy cigányok?”

 

*

 

Ugyanaznap este, miközben anyám és Valy a vacsorát készítették, apám dolgozószobájában sétáltam fel és alá, mint ahogy ő szokott sétálgatni étkezés előtt. Anyám, aki hat hónap leforgása alatt vesztette el szüleit, férjét és lányát, csodálatos energiával szervezte újra életét, vagy legalább azt, ami az életből megmaradt. Mint szociális gondozónő kereste kenyerét, és nagy lakását két szoba kivételével (az egyiket nekem tartotta fenn) társbérlőknek adta ki. Az egyikben Vámos bácsi lakott, Medgyaszay Vilma volt férje, akitől egyszer, vagy negyven év előtt, darabot mutatott be valamelyik budapesti színház. Iszonyút bukott; azóta Vámos bácsi évente írt egy-egy újabb darabot, abban a biztos reményben, hogy az utókor felfedezi. A másik szobában egy miniszteri osztálytanácsos lakott, Felvéghy József, akit nyugdíjaztak, noha inkább volt liberálisnak, mint jobboldalinak mondható. A harmadik szobában Paku Viktória élt, békési protestáns pap leánya, aki az utolsó években Erdélyben és a Kárpátalján kétkerekű kordéllyal ment zsidó munkaszolgálatos századok mögött, hogy élelmet osztogasson az éhezőknek; az óbudai téglagyárból is ő kísérte az iszonyú menetet Bécs felé. A nyilasok elkergették, megkorbácsolták, egyszer fához kötötték és körüllőtték, de ő nem tágított. A negyedik társbérlő fiatal asszony volt, aki a férjét munkaszolgálatban vesztette el.

Amikor megérkeztünk, anyám majd összeesett az ajtó előtt. Azt mondta, hogy minden erejét abból merítette, hogy visszajövetelemet várta, és most, hogy megérkeztem, úgy érzi: minden ereje elhagyja. Később kissé megnyugodott, de azért összevissza futkározott, fel és alá a rokkant bútorok és a sok csecsebecse közt. Mielőtt teázni ültünk, megállapítottam, hogy a tea, a kávé, a csokoládé és a vitaminok, mindaz, amit hónapokon át csomagokban küldözgettem Amerikából, szinte sértetlenül áll az egyik szekrény alján. Amikor szemrehányást tettem anyámnak, azt felelte: érkezésemre tartogatta – hiszen minden bizonnyal megéheztem hét év alatt.

A szalonban, ahol most fel-alá sétálgattam, több bútor állt, mint régen, de a régi is ott volt a helyén. Legfeljebb, hogy a még mindig tört ablakokon át hűvös esti szél fújt, és a falak, a könyvszekrény és a mennyezet tele volt golyónyommal, nem is annyira a külső harcok, mint az itt tanyázott katonák miatt, akik imádtak a falba lőni, és gyermeteg örömmel célozták meg női aktképeken a mellbimbót meg a szemérem helyét. A magas kínai porcelánállványokból csak éppen a pálmák hiányoztak: elfagytak a télen. Helyüket most az a sok száz kiló bab foglalta el, melyet szüleim még az ostrom előtt szereztek be, hogy elejét vegyék az éhségnek. Anyám most is féltő gonddal őrizgette, abban a hitben, hogy még sor kerülhet a babra.

Bár a tört ablakon át egyre hevesebben fújt a szél, arcom lázas volt az indulatoktól. Szerettem volna kimenni ebből a szobából, a fojtogató emlékek közül, le az utcára, sétálni, de este hét órától, a megszálló hatóságok intézkedésére, kimenési tilalom volt érvényben. Az íróasztal üvege alól apám fényképe nézett rám. Főhadnagyi egyenruhájában fényképezték, ahogy az első világháborúból hazatért, huszonnyolc esztendővel ezelőtt. Alig néhány évvel volt idősebb, mint én most, aki a második világháborúból tértem vissza. Magas, aranyszegélyű katonagallérja, koromfekete, vastag, viaszozott bajsza – mindaz, mit a katonai szabályzat és a kor tűrhetetlenné vált divatja kényszerített reá, éles ellentétben nagy, melankolikus szemével és hátrahajló, hatalmas homlokával, melyen barázdák helyett repedések húzódtak véges-végig. Homloka megnyugtatott: íme, mégsincs hasonlóság kettőnk között. Az enyimen nincsenek ráncok, repedések sem, és nem is lesznek: kiélem szenvedélyeimet, nem fojtom őket magamba.

Az íróasztal fiókjában felfedeztem néhányat húgom orvosi műszereiből, sebészkéseket és hasonlókat egy kis cédrusdobozban. Ahogy föléhajoltam, szinte éreztem még a cédrusfa illatát meg az enyvét, mellyel összeragasztották. A doboz mellett néhány elhasznált, sárga vonalzó feküdt, meg a tus, mellyel atyám szokott rajzolni, és egy költemény, melyet hozzám írt, abban az időben, amikor kamasszá serdültem. Nem volt jó költemény, de apámban és atyai nagyapámban egyformán tiszteltem a tradíciót, hogy a versírást, mint a beszédet magát, vagy a levélírást, az emberi kifejezés egyik eszközének tekintették és gyakorolták. A versben apám azt a reményét fejezte ki, hogy felnövök, és Kosztolányi Dezső szavaival, nemcsak „egyedüli példánnyá” fejlődöm, mert minden ember egyedüli példány, akihez hasonló sohasem született és nem is születik a végtelen időben, hanem kiváló emberré is, akit nem egyhamar felednek el ezen a földön. Némi melankóliával olvastam az ismerős sorokat.

A vers kézirata alatt egy köteg bankó hevert, majdnem új százpengősök, vagy ötszáz darab. E pillanatban egy skatulya gyufa 300000 pengőbe került, egy szál cigaretta kétmillióba. Néhány esztendővel ezelőtt, ha szüleim a pénzzel kimennek Svájcba, ott a legjobb szállodában élhették volna végig a második világháborút, és mind megvolnánk. Mi kötötte apámat Magyarországhoz? A század elején a johannesburgi egyetemen tanított kémiát, amikor Kossuth Ferenc hívására hazajött. 1914 júliusában Párizsban tartózkodott, ahol egy nagy gyár akarta főmérnöknek meghívni. Kitört a háború: a gyár biztosította, maradjon, családját is kihozatják, de apám Svájcon át hazajött, hogy katonának vigyék Szerbiába és Montenegróba; most is ott láttam magam előtt, a Lovcsen kopasz lejtőjén, géppuskák és aknavetők közt. Én legalább ezt a hibáját nem ismételtem, és megszöktem zöldinges, címzetes gyilkosaim elől. Vagy mégis elkövettem ugyanezt a hibát, amikor hazajöttem?

Az íróasztal fiókjától a könyvtárhoz vándoroltam. A kis, kockás üvegajtókon vagy tucatnyi golyónyom maradt, csakúgy, mint a régi holland tájképen a kandalló felett. Ez a lövöldözés, mint anyám mondta, a győzelem napján történt, amikor a katonák „Hitler kaput!” üdvrivalgással tértek meg egy este, tökrészegen. A könyvtár egyik szárnyát atyám német klasszikusai foglalták el, közel százéves kiadásban: Goethe, Schiller, Lessing, Herder, Klopstock, Wieland, Platen, Körner, Chamisso. Középen a modern irodalom kapott helyet, illetve az, ami megmaradt belőle, miután elhordtam a javát. A balszárnyon apám tudományos könyvei. Végignéztem mindet. A fizikai és kémiai munkák elavultak. Így Ernest Haeckel Weltraetselje, Camille Flammarion Csillagászattana, Herbert Spencer, Auguste Comte művei meg Muther könyve a festészetről. A legócskábbnak még nem is a két hosszúkás vörös album tűnt, melyek a milleniumi ünnepségekről szóltak, és ahova elég volt belelapozni, hogy az ember felordítson a kétségbeeséstől, ahogy Ady Endre ordított, hanem az 1916-ban kiadott Világháborús Album. A dombornyomású vászoncímlapon legfelül Vilmos császár és Ferenc Jóska állt, kéz a kézben, lábukat a fellegeken nyugtatva, míg alattuk egy füstölgő csatatér porában, robbanó gránátok közt az osztrák-magyar és a német hadak verték pozdorjává az ellenséget. Vigasztalásul a könyvtár legtetejéhez, ahhoz a polchoz fordultam, ahol apám a legkedvesebb könyveit tartotta. Itt az üveget egy golyó ferdén érte, úgyhogy szabálytalan, csillag formájú repedésekben szétfutó lyukat szaggatott rajta. Mögötte örömmel ismertem fel apám kedvenceit: a Bibliát, Goethe Faustját kék bőrben és aranyozott zöld bőrben Schopenhauer Aforizmáit meg a Paralipomenát. Az üveg repedése miatt a könyvek bordáján futó címzés duplán látszott, és a dupla írás mögött szivárvány játszott bújócskát a tekintetemmel – üzenet a túlvilágról. Ennyi az, ami egy emberből megmarad, tűnődtem, miközben apám arcát próbáltam magam elé idézni, úgy, ahogy utoljára láttam: az apró, nehéz, hófehér fürtöket tarkóján, mint egy krizantém szirmait, és arccsontját, melyen a bőr megfeszült, szinte vonaglani látszott a gyönyörűségtől, ha szabad óráiban álla alá kaphatta hegedűjét. Egészen elvesztem emlékeimben, amikor anyám vacsorázni hívott.

 

*

 

Hamarost elintéztem a legsürgősebb dolgokat. Lakást kellett keresnünk, mert Valy már másnap összeveszett anyámmal, majd utána valamennyi társbérlővel. Azt is megtudtam, hogy állást nem vállalhatok, voltaképpen cikkeket sem írhatok újságba, folyóiratba, lakást sem szerezhetek magamnak, még előadásokat sem tarthatok, amíg valamelyik párt tagjává nem leszek. Mindegy volt, hogy a négy koalíciós párt melyikébe lépek, de valamelyikbe be kell, hogy lépjek. Nem találtam sürgősnek, hogy állást keressek, de kiderült, hogy könyveim jövedelméből nem élhetek meg. Röviddel azután, hogy hazaértem – pontosabban, harmadnap – kiadóm a Villon-kiadásokért 3 000 000 000 000 pengőt fizetett ki, három billiót. Ostoba módon a pénzt délelőtt tíz órakor vettem fel, és csak délután négykor mentem a Garay téri piacra, hogy vásároljak valamit. Egy csirkét kaptam, két liter rossz minőségű olajat és némi zöldséget. Ha másnapig várok, már csak a zöldséget tudtam volna megvenni. Kiadómnak dollárjai voltak, de erre még nem jöttem rá akkoriban. Azt az ezerötszáz dollárt, amit Amerikában összespóroltam, a Nemzeti Bankon keresztül juttattam haza, mert úgy gondoltam: Magyarország szegény ország, szüksége van valutára – gazság volna e pénztől megfosztanom. Így abba a furcsa helyzetbe kerültem, hogy odahaza mindenkinek volt dollárja, a kávéházi pincéreknek, a kofáknak a Garay téren, a taxisofőröknek, csak éppen nekem nem, aki Amerikából jöttem. Nem csoda, hogy senki el nem hitte nékem az igazat. Ha zsebemben hozom a pénzt, akár sarokházat vásárolhattam volna, de mivel semmi vágyam nem volt, hogy sarokházat vegyek (és ha vettem volna is, később elkobozták volna), nem búslakodtam különösképpen. Mindabból, amit csak dollárért kaphattam – cigaretta, kávé, csokoládé, gyógyszerek – tisztes készletet hoztam magammal, és ha elfogy, akkor legfeljebb én is úgy élek majd, mint az ország lakóinak többsége. Ezzel akkor számoltam, amikor hazajöttem, és saját bőrömön éreztem, hogy a győztesek oldaláról a legyőzöttek oldalára álltam, és ennek minden következményét viselem. Egyébként, amikor pénzemet úgynevezett adópengőben a Nemzeti Banktól megkaptam, éppen elég volt, hogy egy másfél szoba konyhás lakás lelépési árát kifizessem. A lakás a Rózsadombon volt, az Árvácska utca 2. alatt; csinos lakás, gyönyörű kilátással a Dunára és egy kis sziklakerttel a szobám ajtaja előtt. Ennél többet sohasem kívántam, s a problémát elintézettnek tekintettem.

Az első napokban barátokat és ismerősöket látogattam. Azt képzeltem, hogy sok új dolgot találok. Így is volt, de az új és a velejáró borzalmas is meghittnek, ismerősnek és minden Amerikában észlelt jelenségnél reálisabbnak tűnt. Belekerültem a magyar történelem szokványos menetébe. Már amikor az FTC autóbusza átjött Óbudán, és a Margit körút romhalmaza felé közeledtünk, a francia utazó leírása jutott eszembe, aki Buda 1686-os ostroma után járt erre, és a romok alól kikandikáló, kolduló, éhes és nyomorult emberekről írt, akik az itatónál ellopták minden holmiját. Csak éppen a parkokban és a tereken hevenyészve elföldelt holttestek édeskésen hánytató szagát nem tudtam megszokni – amit a budapestiek már nem is vettek észre.

Az élők keservesebb és nyomasztóbb látványt nyújtottak. Amikor az első nap átmentem Budára, megálltam a Kossuth híd lábánál, és hosszan bámultam a batyusok sorát, mely az egyik oldalon jött Pestről, a másikon ment Pest felé. Végtelen menetben, ökölbe szorult vagy bágyadtan csüggő kézzel jöttek, sziszegve, köpködve, káromkodva, lökdösődve és fortyogva, önmagukhoz és másokhoz irgalmatlanul. Ahogy visszahátráltam, a setét ruhás menet a kanyarodó hídfeljáró sötét kályhacsőhöz hasonlított; s az a kényszerképzetem támadt, hogy e setét, végtelen kályhacsőben mérges, fojtó gázokat pumpálnak a szívek és tüdők.

A május elsejei felvonulás, melyet egyik régi barátommal néztem végig a Vorosilov útnak átkeresztelt Stefánia út széléről, sem volt vidítóbb. Nagy tömeg jött vörös zászlók alatt, táblákkal, melyeken Marx, Engels, Lenin és Sztálin felnagyított képeit hozták, meg a szovjet generálisokét. A menetben a szavalókórusok a köztársaságot éltették és halált követeltek a fasisztákra. – „Sokan vannak” – fordultam kísérőmhöz. – „Az Olasz fasorban néztem a menetet, amikor Szálasit tették meg államfőnek a nácik” – felelte. – „Azok is sokan voltak. Legalább ilyen sokan.” – „Igen” – nyugtattam magamat, félhangosan. – „De ezek mások.” – „Nem” – felelte barátom határozottan. – „Ugyanazok az emberek.”

A május eleji derűben hetekig alig rezdült a szél: ilyenkor a romváros pora mozdulatlanul lebegett a tető felett. Egy-egy sarkon még kiégett tankok álltak, mint őskori hüllők csontváza; egy Attila utcai ház tetejéből repülőgép farka ágaskodott ki, de a kávéházakban már folyt az élet; a tejet leleményesen tojássárgájával pótolták, az asszonyok ejtőernyőből varrtak maguknak blúzt, plédekből kabátot; amerre csak nézett az ember, a pesti linkség, amelyet annyit és annyiszor kárhoztattam, megteremtette azokat a csodákat, amelyek nélkül az élet ilyen gyorsan aligha indult volna meg. Még az esti kijárási tilalom is kapóra jött. Mindenki, aki estig dolgozott – vagyis majdnem az egész város –, nagyszerű kifogást talált, hogy munkájáról ne legyen már ideje hazamenni, és ott alhasson, ahol a legjobban érzi magát.

Lány és fiú, férj és feleség soha még a magyar történelemben nem jutott ily bőséges alkalmakhoz, hogy az éjszakát házon kívül töltse. Úgy találtam, hogy ebben a háború utáni boldogság után oly vadul vágyakozó káoszban mégis két nagy és igazi öröm jutott szülővárosomnak és nekem: a szeretkezés meg a hajnalig tartó beszélgetések gyönyörűsége, melyekben nem volt részem Afrika óta, és amelyekből ismét kivehettem részemet. Akkor döbbentem csak rá, hogy Amerikában már mindenki beletörődött abba, hogy a pénzszerzés hajszájában, ha megerőlteti magát ugyan biztos sikert ér el, de közben szükségszerűen elhülyül, és mire megszerzi az élet állítólagos javait, már nem tudja élvezni őket. Itt még ott tartottak, hogy csak az élet nélkülözhetetlen javai után futottak, és ragaszkodtak ahhoz a szellemi élethez, amely nélkül nem érdemes élni.

Régi barátaim közül elsőnek Goda Gábort kerestem fel. Gabi másodunokatestvérem: szüleink – bár véletlenül – két egymás melletti házban laktak. Mivel családjaink a rokonokkal való barátkozást favorizálták, ez mindkettőnket visszatartott, hogy szóba álljunk egymással. Mikor tizenhét évesek voltunk, szüleink kapcsolata megváltozott. Családom tagjai Gabi apját, Goda Gézát, az újságírót, megbízhatatlan és léha bohémnek kezdték tekinteni, míg Godáék szüleimet és nagyszüleimet, ásító unalmú nyárspolgároknak bélyegezték. Ez összehozott bennünket. Középiskoláink utolsó két évében – Gabi az István útra járt, én a Fasorba – minden délben megvártuk egymást a Damjanich utca és az Aréna út sarkán, kicseréltük tapasztalatainkat, és délután együtt lógtunk, moziztunk. Mindketten elhatároztuk, hogy írók leszünk, szerzeményeinket felolvastuk a másiknak, és szüleink nem kis megrökönyödésére imádatunkban „isteni barátom” megszólítással tiszteltük egymást.

Gabi elegáns volt, szellemes és remek társalgó. A nők bolondultak utána. Pénzből sohasem fogyott ki: ezt apja bankár ismerőseitől kérte kölcsön soha vissza nem fizetésre, és budai kiskocsmákban hajnalig tartó murikat rendezett, ahol nagylelkűen vendégelte barátait, nem utolsó sorban engem. Aztán apám a bécsi egyetemre menesztett, hogy vegyészetet tanuljak, míg Gabi a szüleinél maradt Budapesten. Apja révén minden nevesebb magyar írót, újságírót, szobrászt és festőt ismert; rövidesen megjelent verseskönyve: Ősz ez a tavasz, pajtás címmel. Én még nem voltam sehol, és egyes napilapokhoz küldött írásaimra a szerkesztői üzenetekben a „hagyja abba” felszólítással válaszoltak. Ez egymaga is elkeserített, de még sötétebbnek találtam a merőben logikai meggondolást, hogy két unokatestvérből, kik ráadásul egymás melletti házakban laknak és egykorúak, aligha lehet két nagyon híres író, legfeljebb az egyikükből. A háztömb, ahol szüleinkkel a 30-as évekig laktunk, amúgy is hemzsegett a hírességektől. A Damjanich utca 54.-ben volt emigrációjáig Kunfi Zsigmond lakása: gyermekkoromból emlékszem zöldernyős íróasztallámpájára, melyet este az udvarról láttam. Az 56.-ban, ahol Gabiék laktak, élt Róna szobrászművész, Savoyai Jenő remek szobrának alkotója: feljebb a Damjanich utcában Beck Ö. Fülöp, még feljebb az egykor híres műfordító, Radó Antal, míg a tömb túloldalán, a Vilma királynő út 33. alatt lakott nagybátyám, Szilárd Leó, aki ekkor már Einstein asszisztense volt Berlinben. Aligha remélhettem, hogy ennyi nevezetesség közt helyet kapjak.

1934-ben helyzetem gyökeresen megváltozott. Verseim és Villon-fordításaim a liberális Magyar Hírlapban jelentek meg vasárnaponként, és meglehetős hírnévre tettem szert, majd pedig öt verseskönyvem látott napvilágot: A pompéji strázsán, a Villon-balladák, Heine Németországa, latin himnuszfordítások Dicsértessék címen és az Európai költők antológiája. Gabi novellákat írt, és korántsem volt ismeretlen, de határozottan lemaradt mögöttem. Barátságunkon ez nem változtatott, bár nem egyszer feszélyeztette. Társaságba együtt jártunk, a Japán kávéházba, a Bucsinszkibe, doktor Totis nőorvoshoz, ahol szinte minden neves íróval megismerkedtünk, elsősorban Nagy Lajossal, Karinthy Frigyessel, József Attilával, Kassákkal. Mielőtt emigráltam, latba vetettem minden érvelésemet, hogy Gabit rábírjam: jöjjön velem Franciaországba a várható kataklizma elől. Azt felelte: egyelőre jó dolga van, és az emigráció nyomorúságával és éhezésével szemben a halált részesíti előnyben.

Annál jobban esett, hogy már New Yorkban megtudtam: édesapjával együtt megmenekült. Anyám beszámolt róla, hogy Gabi a kommunista párt oszlopos tagja és Budapest székesfőváros kultúrtanácsnoka. Mint régi barátjának, talán úgy illett volna, hogy csodálkozzak: de nem csodálkoztam. Remek rokokó íróasztala mögött fogadott, és mert szobájában csak egy karszék volt, leültünk a szőnyegre, háttal az íróasztalnak. Titkárnőjével két vizespoharat hozatott, előszedte a whiskys üveget, melyet pár perccel korábban kapott ajándékba, és inni kezdtünk, majd személyes dolgaink után a politikára tértünk. Gabi azt mondta: igaz szívvel kívánja nékem, hogy találjam meg helyemet a kommunista pártban. – Miért? – kérdeztem. – Mert a miénk a guba. Az egész guba – mondta némi öngúnnyal és büszkeséggel. Amikor megpróbáltam sarokba szorítani mind gazdasági, mind kulturális és humánus érvekkel, Gabi azt válaszolta, hogy szélmalmokkal hadakozom. Ki beszél arról, hogy mit gondolunk és mit akarunk? A valóságról szóljunk. Az országot látszatra négy párt koalíciója kormányozza, de ne hagyjam magamat illúzióktól befolyásolni. Minden kulcspozícióban kommunisták ülnek, kommunistáké a rendőrség, a hadsereg és a belügyminisztérium is. A kommunistákat támogatja Moszkva és a Vörös Hadsereg – ezen a kettőn kívül más hatalom nincsen az Elbáig és Bécsig. Ha az ember a Nyugat szellemiségét kívánja Magyarországon támogatni vagy képviselni, minden bizonnyal el fogja nyerni a töviskoszorút, melyet a mártírok kiérdemelnek. Sajnos, sok mártírjelölt akadt, annyira, hogy a történelemnek nem lesz módja számon tartani a szerencsétlen öngyilkosjelölteket. Csak nem akarok öngyilkos lenni? – kérdezte, miközben szeme sarkából éles pillantást vetett felém. Ezt a gúnyos és szánakozó pillantást Gabi kék szemének sarkából fiatalságom legelejétől ismertem, nagyon is jól ismertem. Barátom mindig ezt a részvétteljes pillantást küldte az olyan emberek felé, akiket butának tartott, de akik holmi érthetetlen oknál fogva mégis valahogy közel álltak a szívéhez.

Szalai Sándor esszéista, újságíró, szociológus és pszichológus volt egy személyben. Műveltségét, sokoldalúságát, érdeklődését és szenvedélyes kíváncsiságát egyformán csodáltam, de a legjobban az vonzott Sanyiban, hogy rajongásig szerette verseimet és a költészet műhelytitkairól legalább annyit tudott, mint jómagam. Időközben Szalai a szociáldemokrata párt külügyi osztályának vezetője lett. Hat óráig tartott, míg az eltelt hét esztendő élményeit és tapasztalatait elmondtuk egymásnak. Utána Szalai csakúgy, mint Goda, néhány szóban vázolta az ország politikai konstellációját. A négy koalíciós párt programja, mondta, egyformán szocializmus és demokrácia; csak annyi különbség van közöttük, hogy ezt a két komponenst más és más arányban kívánják elegyíteni. Így a koalíció jobbszárnyán álló kisgazdapárt minél több demokráciát és minél kevesebb szocializmust akar, míg a balszélen álló kommunista párt minél kevesebb demokráciára és mentől több szocializmusra tart igényt. A kisgazdapárt vezetői – folytatta – nemes gondolkozású, bár enyhén régimódi úriemberek; attól tart, hogy bármi rokonszenvesnek tartanám őket egyenként, összességük mégsem az én ízlésem szerint való, kivált azután, hogy hét esztendőt töltöttem Nyugaton. A parasztpártnak úgyszólván egyetlen híve sem él a fővárosban, kivéve néhány híres írót, mint például Illyés Gyulát és Szabó Lőrincet. A pártot azonban mégis ezek az írók képviselik, mert vidéken a parasztpárt tagozatai szimpla fedőszervül szolgálnak a kommunista mozgalomnak. Így tehát voltaképpen nem négy, hanem csak két párt közt kell választanom, a szociáldemokrata és a kommunista párt között. És ennél a választásnál ő, a pszichológus, semmiféle tanácsot nem tud és nem is kíván adni. Ne higgyem azonban, hogy filozófiai, gazdasági avagy politikai problémákat kell megoldanom, amikor választok. Jellemről és adottságról van szó: az ember adottságai szerint dönt. Ha én a mezítlábas ferenceseket kedvelem és Assisi Szent Ferencet többre tartom Loyolai Ignácnál, úgy lépjek be a szociáldemokrata pártba: és ha a jezsuitákkal rokonszenvezem, csatlakozzam a kommunistákhoz.

Zsolt Béla, az ország egyik legbátrabb, radikális és liberális publicistája, lapja, a Haladás szerkesztőségében fogadott. Néhány hónappal azelőtt egyik barátomnak harmincoldalas magánlevelet írtam Amerikából, amelyet nem közlésre szántam. Barátom azonban odaadta Zsoltnak a levelet, aki folytatásokban leadta. Nevetve mindjárt el is mondta, hogy a lap megjelenése alkalmából, minden csütörtökön délután két telefont szokott kapni cikksorozatom kapcsán. Az egyik telefonáló az amerikai sajtóattasé, aki felháborodva tiltakozik az USA gyalázása, a másik a szovjet sajtófőnök a követségről, aki tiltakozik az USA példátlan feldicsérése miatt. „Ha jobbról ütnek, balról rúgnak” – idézte Zsolt Koestlert –, „biztos lehetsz, hogy a helyes úton jársz.”

A kommunisták eddigi működését, magyarázta, csak dicsérni tudja. Ha nyugati hadseregek kergették volna ki Hitler katonáit Magyarországról, a tehetetlen és tehetségtelen Horthy Miklóst ültették volna vissza nyakunkra, azzal, hogy nem is érdemlünk jobbat. Horthyval együtt áporodott, félfeudális és rabló kapitalista pereputtya is itt marad; még mindig a nagybirtoktól fuldokolnánk, és kétmillió koldus élne az országban. Pillanatnyilag nyolcmillió koldus és parlamentáris demokrácia van: a földreformmal a kommunisták réges-régen esedékessé vált, polgári reformot hajtottak végre, melyet Magyarországon száz esztendő óta egyik kormány a másik után sinkófált el. Persze hogy Schönfeld, az amerikai követ, ez a címeres ökör, a földreformot rablásnak minősíti – az analfabéta még annyit sem tud, hogy a földosztás az 1789-es nagy francia forradalom programját jelenti és nem Leninét. A kommunistákat ezért dicséret, nem gáncs illeti… Hadd reméljük, hogy az oroszok a továbbiakban a kollektivizálás ürügyén nem állítják vissza a jobbágyságot, melyet 1848-ban, legalábbis úgy hittük, egyszer és mindenkorra eltöröltek. Egyébként meg kell vallania, hogy a romok eltakarításával, az élelemellátás megszervezésével és a közlekedés helyreállításával a kommunisták hasznos munkát végeztek. Ő maga, Zsolt, aki radikális polgári képviselője az országgyűlésnek, arra gondol: ha az országnak csak polgári pártjai lennének, az alkotmányozó nemzetgyűlés mind a mai napig a parlament bedeszkázott épülete előtt marakodna a szabad ég alatt.

Április végén, nem sokkal utánam, Károlyi Mihállyal együtt titkára, Havas Bandi is megérkezett Londonból. Ünnepélyes fogadásukra kimentem az óbudai vámhoz, ahol Kővágó polgármester tartott szép beszédet. Harmadnap Károlyi látott vendégül a Gellért Szállóban, ahol szobája előtt díszőrség állt a folyosón, majd néhány nap múlva Valyval együtt Havas Bandihoz mentünk fel. Londonban Beck Ö. Fülöp szobrászművész lányát vette feleségül. Özvegy anyósánál laktak a Damjanich utcában: apósa Beck Ö. Fülöp a nyilas uralom idején sétálni ment és nyomtalanul eltűnt.

Nagy, régimódi, de ízlésesen berendezett szobában ültünk, ahol angol cigarettákat szívtunk és kaviáros szendvicseket ettünk kukoricakenyéren, mely puha volt, mint az okker olajfesték. A szoba egyik szárnyas ajtaját szögesdrót fogta össze, a lerobbant kilincs himbálózott. Figyelmeztettek, ne menjek közel, mert a ház másik felét bomba vitte el, és az ajtó a semmibe nyílik. Úgy éreztem, hogy beszélgetésem Bandival képletesen ugyancsak a semmi felett folyt. Kedves volt hozzám, de szavaiból, bármennyire leplezte, kiéreztem az arroganciát, melyet afrikai és párizsi barátságunk idején sohasem tapasztaltam. Károlyi Mihályról és önmagáról mindig többes szám első személyben beszélt. Ugyanakkor kéretlenül osztogatta jó tanácsait politikai és közügyekben.

Mindez nem akadályozta meg, hogy nagy és szapora gesztusokkal öleljen magához, és biztosítson barátságáról. Mindjárt fel is sorolta rajongása pillanatnyi tárgyait. Sorrendben a következők voltak: az angol nép hősiessége, Sztálin emberi és politikai nagysága, a szovjet hadsereg és az én verseim. Kissé fanyalogtam, de Bandi hamarosan világmegváltó eszmékre terelte a szót. Elmagyarázta, hogy a nagy Sztálin és a kis és gyenge angol munkáspárt harmonikus együttműködése néhány nemzedékre biztosítani fogja a világ békéjét. Ez utóbbit nem vettem tőle rossz néven: 1946 tavaszán, annyi borzalom után nehéz, szinte lehetetlen volt nem optimistának lenni.

A magyar belpolitikáról Bandi jóval óvatosabban nyilatkozott. Kijelentette, hogy semmilyen politikai párthoz nem kíván csatlakozni, és hogy tegyem ugyanezt. Nagyon szépen hangzott, hogy Havas, kommunista létére, nem csatlakozik a kommunista párthoz, hanem bevárja, mit csinálnak – de hogy illett mindez Bandi fanatikus és összevissza lényéhez? A kommunista pártot mindeddig „anyjának” szokta titulálni, ha most, amikor megszűnt Károlyi Mihály titkára lenni, oda se lép be, mit fog tenni éppen ő, akinek testi-lelki szüksége volt mindig, hogy szolgáljon valakit és valamit? És ha mindez így van, honnan veszi az arroganciát, mellyel imént a dolgokról beszélt és hogy illik az arrogancia az utóbbi józan és megfontolt érveléséhez? Bandi lelkét mindeddig igen könnyű volt értenem és analizálnom, de abban a pillanatban rejtély előtt álltam.

Másnap reggel elmentem a kommunista párt főhadiszállására az Akadémia utcába. Ha azt állítanám, hogy az objektivitás vágya vitt oda, éppoly kevéssé mondanék igazat, mintha kijelenteném, hogy a kíváncsiság vezetett. Nyilván mind a kettő. És harmadiknak Bandi tanácsa, hogy ne lépjek be semmilyen pártba: rám az efféle jó tanácsok mindig ellenkező értelemben hatnak. A kapuban fegyveres őrök közt találtam magam, kik személyi igazolványaimat kérték, és alaposan végigböngészték valamennyit. Aztán megkérdezték, kivel akarok beszélni. Azt mondtam: a párt sajtóosztályának vezetőjét szeretném látni. Telefonbeszélgetésünkből megtudtam, hogy a kommunista párt sajtóosztályának vezetőjét Orbán Lászlónak hívják. Előszobájában öten várakoztak. Amikor le akartam ülni, Orbán megjelent az ajtóban: élesre borotvált, boltossegéd külsejű férfiú, fekete, diadalmasan vonagló orrlyukakkal. Vendégét, aki szobájában tartózkodott, maga előtt tuszkolta, hogy engem karon fogjon és bevezethessen. Az illető, akit kidobott, gyilkos pillantást vetett felém. Cingár, nyeszlett és koravén külsejű emberke volt, bizonyos Keszi Imre, később a Szabad Nép kritikusa, aki két év múltán – amikor már nem állt módomban védekezni – denunciáló cikkeket írt ellenem újságjában.

Orbán szobája telis-tele volt karszékekkel, bőrfotelekkel, egy plüssdívánnyal, két méter magas, ormótlan támlával, egy támlátlan heverővel, valamint néhány monumentális ebédlőszékkel – a szajrét nem egy, hanem több lakásból szedték össze.

– Örülünk, nagyon örülünk, hogy meglátogatott bennünket, Faludy elvtárs – mondta ünnepi gesztussal. A gesztus lendületesebbre sikerült, mint amilyennek szánta, úgyhogy kénytelen volt íróasztala sarkában megkapaszkodni, hogy fel ne bukjék, és gyorsan leült. Amiből megállapíthattam, hogy Orbán kezdő a diplomáciában. És hogy ezek mind többesszám első személyben beszéltek, mint a császárok és a királyok! – Nagyon jól tudjuk, kedves Faludy elvtárs, hogy minden út hozzánk vezet, hozzánk, csakis hozzánk. Ez az oka, hogy előzőleg Goda Gábort kereste fel, aki, mellékesen szólva, igen jó elvtársunk. És csak aztán a Zsoltot meg a Szalai Sándort. És végül Havast – tette hozzá jelentőségteljes és helyeslő fejbólintással. – Havas is eljött hozzánk tegnapelőtt. Látja, kedves Faludy elvtárs, mi jól vagyunk informálva, informálva vagyunk mindenről…

Azt hitte, imponál nekem, amikor ezt mondta, de undorral elfordultam tőle a vastag, vörös szőnyeg felé, amelyet valamelyik bankból hoztak.

– Ne nehezteljen ezért, kedves Faludy elvtárs – magyarázta ünnepélyesen. Körmei, melyeket az íróasztalon tartott, minden mondata után koppantak egyet. – Nekünk tudnunk kell, hogy egy ilyen fontos ember, mint a Faludy elvtárs, kivel beszél és mit csinál.

Hízelgésnek, nem támadásnak szánta? Behunytam szememet, de legszívesebben a fülemet is betömtem volna. Hangja helyett inkább a kopácsolásra figyeltem, amely a Kossuth híd irányából hallatszott. Abban az időben (a margitszigeti pontonhídon kívül) ez volt a főváros, sőt az ország egyetlen hídja a Duna egyik partjáról a másikra. Barátaim rendkívüli büszkeséggel beszéltek a hídról, én csak borzongani tudtam, hogy Magyarország két felét vagy másfél esztendeje egyetlen híd köti össze. Szóval hazaérkezésem óta figyelnek, és ez a vigéc még el is henceg vele. Így akar megnyerni?

Ezután, mint ahogy várható volt, antifasiszta érdemeim és költői nagyságom dicsőítése következett. A párt fel akarja építeni Bárdossy volt miniszterelnök rózsadombi villáját, mely romokban hever. Gyönyörű helyen fekszik. A párt megérti húzódozásomat, hiszen egész életemben ellenzéki voltam, de most hozzá kell szoknom az új helyzethez – és „ugyan kit honorálnánk, ha nem önt, a koszorús költőt?”

– Mi nem kérünk öntől semmit, Faludy elvtárs, kivéve azt, hogy ha kellőképpen átgondolta a dolgot, írjon alá egy belépési nyilatkozatot. Azt hisszük, kedves Faludy elvtárs, hogy nemcsak az ön helyeslésével találkozunk, hanem magát az ügyet is szolgáljuk, ha megállapodunk, hogy e belépési nyilatkozatot titokban tartjuk. Ide, a fiókomba fogom zárni, csakúgy, mint…mint…csakúgy…

Hebegni kezdett és elhallgatott. Hirtelen felugrott székéről, majd megint leült, kihúzta legfelső fiókját, ahol pillantásom egy vaskazettára esett, majd fülig pirult, és zavarában becsapta a fiókot. Szavait oly közönyösen hallgattam, hogy az első pillanatban nem is fogtam föl, mi is történt. Alighanem azt remélte, hogy nem találom ki, mit akart mondani. Azt, hogy titkos belépési nyilatkozatomat a fiókjába fogja zárni, mint…mint…nyilvánvaló elszólás volt részéről. Dehogy akarta ő elárulni nékem, kinek a belépési nyilatkozata fekszik a kazettában! Vagy mégis? Hiszen az „úgy, mint…mint” kezdetű mellékmondatban, melyet elharapott, az alany nem lehetett senki más, mint Havas Bandi, aki két nappal ezelőtt itt járt, és aláírta a kommunista pártba való belépési nyilatkozatot, és azután – előző nap este – letagadta előttem, sőt még azt a bölcs tanácsot adta, hogy ne lépjek semmilyen pártba. Kétségtelen, hogy az ő titkos belépési nyilatkozatát őrizte Orbán a vaskazettában, hasonló nyilatkozatok között: ez volt az oka, hogy először kihúzta a fiókot, és csak akkor jött rá, hogy nem mutathatja meg nékem, és csapta be oly kínos gyorsasággal. Vagy ellenkezőleg: ismerve Bandi és az én barátságomat, csaléteknek szánta a ravasz mozdulatot?

Egyre megy – gondoltam és nem feleltem ajánlatára: informálódni jöttem hozzá és nem dönteni. Mikor látta, hogy nem megy sokra, bocsánatot kért, és pár perc múlva sörrel és kiflikkel tért vissza. Kitűnő sör volt: kiflit sem láttam még sehol, mióta hazatértem Magyarországra. Orbán elmondta, hogy örömében, amiért meglátott, talán túlbuzgó volt: senki sem vár tőlem azonnali választ, gondoljam meg a dolgot alaposan. Aztán meg arra gondolt: ha már itt vagyok, hadd hívja át a kultúrosztály vezetőjét, nálánál régebbi és tapasztaltabb elvtársat. Sajnos, nem tartózkodik az épületben, amiért is telefonált néki. Ha nem terhes nékem, úgy Bíró Zoltán ma délután autót küld értem és a sofőr elvisz a lakására.

– Ki az a Bíró Zoltán?

– A párt kulturális osztályának vezetője – felelte Orbán csodálkozva. Láthatóan nem értette, hogy valaki ne ismerje Bíró Zoltán nevét. Vagy tán csúfolódom vele? – Azonkívül – tette hozzá nyomatékosan – Rákosi elvtárs testvére.

– Mostohatestvére?

– Nem. Édestestvére. Rákosi elvtársnak több testvére van, de mindegyikük más nevet visel.

– Miért?

– Mert csak egy Rákosi elvtárs lehet – felelte és jóindulatú pillantást vetett felém. Ostobább voltam, mint amilyennek gondolt.

Az első emeleti lakásajtó (a Kisfaludy közben) abban a pillanatban kinyílt, amikor a csengőt megnyomtam. A házigazda állt az ajtó mögött, idősebb férfi, fáradt, szürke és tökéletesen kifejezéstelen arccal. Cseppet sem hasonlított testvéréhez, de legalábbis a fényképeken joviális, kerek képű és nem nagy szellemi igényekkel áldott délvidéki fűszerkereskedőnek tűnt. Bíró bevezetett dolgozószobájába, majd bocsánatot kért, és magamra hagyott. Könyvtára elé álltam, és végignéztem a hatalmas polcokon álló műveket. Marx, Engels, Lenin, Sztálin orosz nyelven. Fegyin, Solohov, Iljin, Azsajev, Fagyejev ugyancsak oroszul. Találomra kihúztam Marx Tőkéjének régebbi, még a húszas évekből származó, papírkötéses, leningrádi kiadását. Nem volt felvágva. Az íróasztalon tintatartó, toll, piros ceruza és nyitott könyv, Zsdanov a szocialista realizmusról. A margón széljegyzetek, a szövegben aláhúzások vörös ceruzával. Azonkívül Sztálin fényképe a telefon mellett. Nem a szokott kép, melyen elégedetten gyújt rá pipájára, hanem a fehérkabátos, ahol lépcsőn jön le, rendjelekkel és diadalmasan – a finomabb kép, hogy úgy mondjam, előkelőbb elvtársak részére.

Hová tűnt a ház gazdája?

És vajon ez a lakás hány szobából áll? A csukott ajtók mögött még öt, még tíz szoba terül-e el, vagy ellenkezőleg: Bíró elvtárs azért nyitotta ki oly kicsinyre az ajtót, és húzta be oly gyorsan maga mögött, mert nem akarja, hogy meglássam: a szomszédban nincs más, mint egy nyomorúságos konyha, hencserrel, melyen ő alszik, és ahol most feketekávét főz nekem, szép csendesen, hogy meg ne halljam? Vagy éppen ellenkezőleg: az inas tíz szobával odébb most csinálja a feketét, míg Bíró a kulcslyuk mögött karosszékben ül, és onnan figyel engem?

Szerettem volna kiszaladni az utcára, de mert nem kívántam Bírót megsérteni, a csipkefüggönyös ablakhoz menekültem és kinéztem az utcára. Alkonyodott, az ég gyöngyházkéken ragyogott, és szemközt, egy magas ház negyedik emeletének ablakait a lemenő nap tüze szikrázó pirosra festette.

– Milyen szép az alkonyat – mondtam, amikor Bíró visszajött a szobába a feketekávés tálcával. Rémült, kétségbeesett pillantást vetett felém: világos volt, hogy azokban a körökben, ahol ő mozgott, nem beszéltek az alkonyatról. Letette az asztalra a tálcát, és ahelyett, hogy ő is hozzám jött volna az ablakhoz, leült. Úgy tűnt, mintha megfeszítené minden erejét és gondolkodna. Valószínűleg azon töprengett: miféle titkos csapdát rejtettem ebbe a mondatomba, és voltaképpen mit is feleljen, hogy el ne árulja magát?

– Igen – nyögte ki végül, mint aki bolond embert vagy hisztériás gyermeket akar megnyugtatni, és helybenhagyja, bármit is mond. Lassan és halkan beszélt, mint a szovjet filmszínészek Sztálin szerepében, és szavait apró, bölcs gesztusokkal kísérte. Amivel jelezni kívánta, hogy ő is szelíd, bölcs ember, de persze korántsem olyan bölcs, mint Joszif Visszarionovics.

Kitűnő információkkal rendelkezett rólam, Valyról, anyámról, New York-i barátaimról, elsősorban Vámbéryről. Kora délután, mielőtt értem küldte az autót, információt próbáltam szerezni róla, de nem sikerült. Egyesek szerint két évtizedig élt Párizsban, mint szállodaportás: mások szerint lókupec volt a Bácskában, míg mások úgy tudták, hogy bátyja után ment Moszkvába, és ott nagy nyomorban élt. Ezért igyekeztem puszta udvariasságból valamit megtudni róla, de kérdéseimre kérdésekkel válaszolt, vagy meg sem hallotta őket. Majd megkérdezte: mi volt a véleménye Fényes Lászlónak – kit feltehetően ismert – a kommunistákról? Minthogy sokszor megalázott emberrel ültem szemközt, csak röviden említettem, hogy Fényes nem kedvelte a kommunistákat, de azután hosszabban időztem ott, ahol Fényes elismerte tevékenységüket a proletárdiktatúrában, amikor a magyarlakta területekre beözönlő cseheket és románokat igyekezték kiverni az országból. És idéztem Fényes elismerő szavait Korvin Ottóról, aki egyszer életét is megmentette, amikor Szamuely emberei fel akarták akasztani.

Az első gyors és elégedett mosolyfélét láttam Bíró arcán, de ez volt az utolsó mosolya. Felvette Zsdanov könyvét az íróasztalról, és néhány passzust fordított le oroszból. Ezekben a szerző polemikus, sőt fenyegető hangon erősködött, hogy a szocialista realizmus a legfejlettebb, leghaladóbb irodalmi módszer. Az embert társadalmi összefüggéseiben, azaz a maga teljességében és tudományos pontossággal ábrázolja. Éppen ezért a szerző, a Szovjetunió Kommunista Pártjának vezetőségével egyetértésben, a szocialista realizmus beható tanulmányozását és az élenjáró módszer mielőbbi elsajátítását és alkalmazását ajánlja minden író figyelmébe, már azért is, hogy mielőbb és minél jelesebb műveket termeljenek.

Bíró ölébe ejtette a brosúrát, és idegesen tudakolta, hogy mit szólok hozzá.

– Látom: a brosúrát politikus írta.

– Államférfi, méghozzá igen jelentős államférfi.

Elmagyaráztam néki, hogy az írás módszereit nem lehet uniformizálni, sem napiparancsokba foglalni. Az íráshoz általában írók értenek és nem államférfiak. Thomas Mann, akit az élő írók legnagyobbjának tartok, nem szocialista realista, és ha A varázshegy realista mű, úgy a József-quadrilógia semmiképpen sem az. Lehet, hogy egyes írókra rá lehet nyomni az impresszionista, expresszionista, realista, szürrealista vagy romantikus bélyegzőt, de az írók többsége váltogatja stílusát, még ugyanabban a könyvben is, mert különböző jelenségeket különbözőképpen akar kifejezni. Mindez inkább ösztönös, mint tudatos. Arisztotelész annak idején az esztétika szabályait akarta lefektetni, és a görög drámaírók munkáját vette vizsgálat alá. Szabályai nem érvényesek. Minden esztétika légvár; de tudományos, vagy politikai alapon még a légvárig sem jutunk el.

– Elismerem – folytattam engedékenyebben –, hogy Zsdanov nem áll magában irodalmi ambícióival. A sötét középkorban az egyház szabta meg a költészet tárgyát, sőt formáját is. Világi irodalmat nem tűrtek: ez a pogány múlté volt, mondták. A költők verseiket nyolcas jambusban, úgynevezett ambroziánus versben írták. Forrásul a Biblia szolgált, melyből témáikat változtatás nélkül, szinte szóról szóra kellett átvenniök.

– Szóval Faludy elvtárs azt állítja, hogy nincs szocialista irodalom?

– Ilyesmit nem állítottam. Keresztény irodalom is volt. Gondoljon Jacopone da Todira, Hildebert de Lavardinre, Pierre Abélard-ra, Keresztes Szent Jánosra, Angelus Silesiusra. De ez az irodalom akkor virágzott, amikor a költők nem érezték kötelezve magukat, hogy zsinati határozványokat szedjenek rímbe és az Egyház sem kívánta a költők látomásait diktálni…

Amikor a katolikus költőket felsoroltam, Bíró idegesen pislogott. Nyilván fogalma sem volt róluk, és azt sem tudta: nem ugratom-e kitalált nevekkel? Annyi bizonyos, mondta, hogy még sokat kell tanulnom és olvasnom, amíg a szocializmusba maradéktalanul beleillek: de ő biztos benne, hogy ilyen zseni, mint én, ezzel a feladattal is megbirkózik. Aztán, minden átmenet nélkül, a szociáldemokrata pártról kezdett beszélni. A pártnak, úgymond, hallatlan fontosságú szerepe lenne a magyar népi demokráciában, de csak úgy, ha e pártban a baloldali elemek kerülnének többségbe. Jelenleg, sajnos, a fordítottja igaz. A pártot voltaképpen a kommunisták halálos ellensége, Kéthly Anna vezeti, akivel szemben a derék Szakasits Árpád is tehetetlen. A reakciós Kéthlynél még veszedelmesebb a szociáldemokrata párt ideológusa, Justus Pál.

Rám nézett, mit felelek, de elhatároztam; feladom a vele való vitát. Ettől felbátorodott és Bárdossy villáját emlegette, meg azt, hogy fogadjam el Orbán elvtárs ajánlatát.

– Ugyanekkor – mondta –, lépjen be a szociáldemokrata pártba, ahol kétségtelenül nagy örömmel fogadják. A magyar demokrácia jövője függ attól, hogy a jobb-, vagy a baloldal győzelmeskedik-e a szociáldemokrata pártban. Ez meg attól függ, hogy mi miként vagyunk értesülve a szociáldemokrata párt és a Népszava belső dolgairól. Anyagiakkal feltűnés nélkül könnyíthetnők meg életét, minden más keresete mellett. Azt gondolnám, hogy választása szerint nekem vagy Révai elvtársnak tegyen írásbeli jelentést hetenként, fontos ügyekben még aznap telef…

Lecsaptam a kávéscsészémet. – Ön nem ismer, nem is ismerhet engem. Elhagyta Magyarországot, amikor iskolásfiú voltam, és azóta Moszkvában élt. Éppen ezért nem sértődöm meg az ajánlatán. De tegyünk úgy, mintha semmit se mondott volna.

Bíró Zoltán a szégyen vagy a sértődöttség legcsekélyebb jelét sem mutatta, és nyomban bájtársalgásba kezdett a magyar írókról. Rövidesen már a kommunista kiadónál, a Szikránál tartott, és arról szólt, milyen óriási példányszámban adnák ki verseimet, és mekkora tiszteletdíjat fizetnének. Másodszor ment kávéért, és miután teletöltötte a csészémet, megismételte előbbi ajánlatát. Szó nélkül felálltam, és kimentem az előszobába, ahol folytatni akarta próbálkozását, de otthagytam.

Mikor kiléptem a kapun, láttam, hogy az első emeleti ablak fejem felett éppen becsukódott, az üveg mögött Bíró Zoltán szürke ábrázatával. Nyilván a sofőrjének kiáltott le valamit, aki odalent várakozott reám. Amikor a kocsihoz léptem, a vezető elfordította a fejét. Ez kellemetlen volt. Villamos még nem járt errefelé, sem Budára át, sem autóbusz fel a Rózsadombra: legalább egy órát vett volna igénybe, hogy félig futva hazaérjek. Ezzel szemben mindössze harminc percem maradt a kijárási tilalom érvénybe lépéséig; akit azután igazolvány nélkül az utcán találtak, azt a járőr lecsukta, esetleg levetkőztette, olykor agyonlőtte.

Szerencsétlenségemre senki ismerősöm nem volt errefelé, akinél az éjszakát eltölthettem volna. Kimentem a Körútra és futni kezdtem. Tíz perc múlva a Rákóczi úthoz értem, és a sarokról megláttam a Palace Szálló kivilágított ablakait, a szociáldemokrata párt főhadiszállását. A kapuban nem álltak fegyveres fogdmegek, mint a kommunista párt központja előtt. A bejáró melletti fülkében pápaszemes portás ült és olvasott: fel se nézett rám, amikor a forgóajtón beléptem. A felvonó ajtajának rácsán sárga papírlap lógott: „Nem működik”.

Néhány perccel később Kéthly Anna szobájában ültem. Míg a poros, piszkos Körúton szaladtam a romházak között, rémképek kavarodtak fejemben: most nyugodt voltam. A szociáldemokrata pártház barátságos rendetlensége felvidított: Bíró Zoltán lakásának álszent, nyomott és titkosrendőri atmoszférájából klubházba kerültem, kaszárnyából nyájas társalgóba, inkvizítor helyettesének karmai közül kocsmába, ahol néha még az igazat is kimondták. És ha maradt bennem szorongás, úgy Kéthly Anna hűvös, impozáns nyugalma és hideg, üdítő szépsége végképpen helyre billentette lelki egyensúlyomat. Kéthly Anna már hatvan felé járt, és öregedve egyre szebb lett; de szépségét még mindig úgy viselte, mint régen, jeges dicsfény módjára. Mindig éreztem, hogy szépsége nem nőiességéhez tartozott, inkább erkölcsi magatartását tükrözte, sugározta rá vissza, és ragyogtatta kíváncsiság nélkül való és mégis élénk szemeiből csakúgy, mint friss és töretlen homlokáról, amely porcelánhoz hasonlított.

Nagy örömet éreztem, hogy szemtől szembe ülhetek valakivel, akihez, bármennyire is különböztek nézeteink, mindennél szorosabb szálakkal fűzött a tény, hogy a leglényegesebben megegyeztünk, abban, hogy többre tartottuk a becsületességet a megalkuvásnál, a jellemet a sikernél. Amikor néhány perccel korábban találkoztunk a folyosón, úgy köszöntött, mintha csak hét napja és nem hét éve láttuk volna egymást. Talán eszébe jutott, hogy kölcsönösen már elbúcsúztattuk egymást, és ez is összekötött bennünket. 1943 közepe táján az a hír terjedt el Budapesten, hogy Burmában elestem a japánok ellen. Kéthly Anna akkor szép cikkben búcsúztatott. Alig pár hónappal később, 1944 elején, amikor a németek bevonultak Budapestre, Kéthlyt koncentrációs táborba vitték, de Amerikában az a hír járta, hogy agyonlőtték. Ekkor én búcsúztattam Kéthlyt az emigráció hetilapjában, a Harcban.

Mindezt feleslegesnek találtuk volna szóba hozni, de legalább azzal a rezignált gyengédséggel nézhettük a másikat, mint azok, akik már megadták a végtisztességet egymásnak.

Kéthly Anna szobája egyszerű volt. A falon néhány fénykép. Somogyi Béla néptanító, a Népszava szerkesztője, akit a fehérterror idején Horthy Miklós utasítására „leghívebb katonái” zsebkéssel elébb megvakítottak és szögesdróttal összekötve, még elevenen, az I/441-es számú fővezérségi autóról dobtak a Dunába. Bacsó Béla, a Népszava fiatal munkatársa, aki Somogyit kísérte az utcán, amikor a gyilkos tisztek rátörtek, és ugyanígy végeztek vele, mint szerkesztőjével. A harmadik és negyedik fénykép már ismerős arcokat mutatott. Az egyik Gergely Győző volt, a Népszava hófehér hajú, rózsás arcú éjjeli szerkesztője, akit oly gyakran kísértem hazafelé – Újpesten lakott –, amikor már nem járt villamos. A másikat, a szociáldemokrata párt főtitkárát, nem egészen kilenc éve láttam utoljára, amikor Cserépfalvi Imre könyvkiadó autóján együtt vitt bennünket le Szárszóra, József Attila temetésére. A német megszállás idején mindketten bujkáltak: két nyilassá lett szociáldemokrata ismerte fel, és lőtte őket a Dunába.

Kéthly azzal kezdte: a legokosabb lenne, ha verseket írnék és nem törődnék a politikával. De az országnak szüksége van előadásaimra, tanításomra, újságírói munkámra. Ezer év múltán most merült fel harmadszor a kérdés: át tud-e alakulni Magyarország demokratikus, nyugati jellegű állammá, tud-e az lenni, ami lenni szeretett volna Rákóczi, Kossuth vagy Széchenyi alatt? Vajon meghoznám-e az áldozatot, hogy néhány évre félreteszem írói munkásságomat, vagy legalább másodlagosnak tekinteném, és elsősorban mint tanító működnék, mint tanító a szó legtágabb értelmében? Ne azt nézzem, amit a hisztérikus fővárosban tapasztalok, a fővárosban, melynek intelligenciáját nem kis mértékben kábították és bolondították el a háborús évek, hanem menjek el vidékre, ott figyeljem a dolgokat, tartsak előadásokat, szemináriumot. És ha netán nem értenék egyet a marxista tanokkal – úgy tudja, nem értek egyet –, úgy semmiképpen sem akar arra késztetni, hogy megbarátkozzam velük. Ellenkezőleg. Beszéljek magamról, irodalomról, művészetről, az ország múltjáról, Amerikáról – arról, amit választok. Aztán jöjjek vissza Budapestre, és mondjam meg neki, vállalom-e az áldozatot? Nagyon örülne, ha hajlandó lennék a párt lapjához, a Népszavához menni. A párt szegény, az áldozat, melyet kér, nagy, de az ügy, melyért az áldozatot vállalom, a legfontosabb ügy e pillanatban. Hogy hiábavaló-e, vagy sem, arra nem tud felelni; csak a jövő adja meg a választ és talán még a jövő sem.

Ha bárki más hasonló ajánlattal fordul hozzám, kétségtelenül visszautasítom: az emigrációban és az amerikai hadseregben töltött éveim nem voltak nagyon alkalmasak arra, hogy az írásnak éljek, sőt sokszor lehetetlenné tették. De tudtam, hogy Kéthlynek igaza van, még akkor is, ha az áldozat hiábavaló lesz. De ebben is egyetértettünk: az embernek minden kockázatot vállalni kell az ügyért, melyet igaznak, vagy akárcsak félig-meddig igaznak tart – tekintet nélkül, hogy siker kecsegtet-e, vagy sem. Így programom megvolt a következő évekre: országjárás, tanítás, újságírás a Népszavánál.

Kéthly azt ajánlotta, hogy miniszteri autóján hazavisz, de én előnyösebbnek tartottam, ha eszem valamit a kifelé zárt, befelé nyitott vendéglőben a pártház földszintjén, és aztán bőrkanapén töltöm az éjszakát. Már lefeküdtem az egyik második emeleti szobában, és félig hunyt szemmel a négy fénykép mellé elképzeltem a többit: Dózsa Györgyöt, Gergelyt és a karóba húzott parasztokat, Mária királyné humanista apródait, akikkel a pozsonyi Duna-parton Báthori nádor tétette ugyanezt, Béri-Balogh Ádámot, aki nem adta meg magát Nagymajténynál, és akivel a budai német hóhér végzett, Battyhány Lajost, Perényi Zsigmondot, Abancourt-t, Woronecki herceget, Csány Lászlót, az aradi tizenhármat, Kufstein, Josephstadt rabjait, azokat, akiket a Gestapo svábhegyi villájában kínoztak halálra, meg Radnóti Miklóst, Szerb Antalt és a többit. Hány ezren voltak?

Mióta New Yorkot otthagytam, a félelem és az idegesség, a szorongás és a nyugtalanság szegődött társamul. Most, ahogy ott feküdtem a szociáldemokrata párt székházának egyik díványán, félig elalvóban, az idegességem eloszlott. Rájöttem, hogy el kell fogadnom a helyzetet, melyet vállaltam, és nincs okom háborogni. A szabadságért börtönbe, akasztófára vagy pallos alá kerülni – ilyesmit ezen a tájon nem tekintenek sem ritka, sem különleges eseménynek. Az ember nyugodtabban él, ha veszi a dolgokat, ahogy vannak, és aláveti magát a helyi szokásoknak. Mást úgysem tehet.

A kocsi, melyet Kéthly rendelkezésemre bocsátott, ócska tragacs volt, mint a párt valamennyi autója. Ha gumija az elhanyagolt utakon kipukkant, nem egyszer sok kilométer hosszan kellett tolnunk, dombnak fel, dombnak le a Dunántúlon. Máskor a motor felmelegedett, és várnunk kellett a tűző nyári nap alatt, míg kihűlt, vagy valahonnét messziről vizet tudtunk szerezni. Mindezért vagány sofőröm, Alföldi szinte tökéletesen kárpótolt. Eleinte igen kevés pénzt kaptunk a szociáldemokrata párttól, még szállásra és élelmünkre sem futotta. Ezt nem tekintettük akadálynak. Ha módosabb faluba értünk, valamelyik szociáldemokrata vagy a párttal rokonszenvező gazdánál szálltunk meg. Szívesen fogadott, hiszen bárhol megálltunk, rögtön a fél falu gyűlt körénk. Amikor megtudták, hogy nem vagyunk rendőrök, politikusok, agitátorok, az ország ügyeit tudakolták, és elmondták minden örömüket és bajukat. Később, házigazdánk szépszobájában éjfélig beszélgettünk vagy tovább, tízen, húszan, harmincan. Soha nem hittem volna, hogy ennyi emberhez ilyen közel tudok kerülni: néha nem kis megerőltetésembe került, hogy el ne bőgjem magam.

Ha szegény faluba mentünk, úgy rendeztük, hogy előző este nyulat gázoltunk a dűlőúton, és az útszélen megsütöttük, vagy kukoricát törtünk valamelyik gazdátlan mezőn – sok volt belőlük –, és azt sütöttük parázsban, vagy krumplit találtunk. Utána nem mentünk be a faluba, hanem magányos szénaboglyát kerestünk, és abban aludtunk, a hold éles dárdáival hunyt szemünkben és százféle, zizegő éji bogárral köröttünk.

Első utam egyike az ország északkeleti végébe, a csonka Bereg vármegyébe vitt, a szovjeté lett Kárpátalja mellett. Vásárosnamény mellett a hidat a levegőbe röpítették a háború végén. A komp a túloldalon ringatódzott, mellette senki. Huszonnégy órát töltöttünk a bedőlt híd mellett, anélkül, hogy autót, szekeret, embert láttunk volna. Alföldi horgot és erős zsinórt hozott magával, fűzfavesszőkből hosszú horgászbotot állított össze. Bogrács mindig volt nálunk, miközben Vásárosnaménybe hajtott hagymáért és paprikáért, fél kosár kis és nagy halat fogtam a hídfő mellett. Köröttünk bombatölcsérekben apró tavacskák, tele szebbnél szebb vízinövényekkel és vízipókokkal, melyek az ezüstszínű felületen oly elegánsan sétáltak, mint a bálteremben. Amikor a Budapest-szolnoki úton jöttünk, ahol kivágták a kétoldali, hosszú jegenyesort, arra gondoltam: akár negyven évig élek még, akkor sem látom többé a magas jegenyéket. Itt nagy fák ágaskodtak köröttünk, és a vízimadarak, mikor a halak mellettem feküdtek már, közel jöttek, és kíváncsian figyelték mozdulataimat, mintha nem láttak volna még embert a Tiszánál. A hídfő melletti bódéban aludtunk, miután füvet gyűjtöttünk derékaljnak.

A révész a rozzant komp szélére állított bennünket, nehogy az autó alá kerüljünk, ha a komp felborul. Egy kisközségbe, Gergelyibe mentünk, nem messze a hermetikusan lezárt szovjet határtól. Mikor megálltunk, vagy tízen gyűltek körénk a házakból: mi járatban vagyunk? Mikor megmondtam: előadást kívánok tartani, egy ideig némán álltak. Képviselőjelölteken kívül emberemlékezet óta senki sem járt erre: azok is vagy tíz percig szónokoltak a községháza előtt. Mivel az iskola és a községháza egyaránt leégett, és különben sem lett volna elég nagy a falu befogadására, egy nagy pajtában beszéltem. Késő este, hogy a falusiak némi pihenőt kapjanak alkony után, ha a mezei munkáról hazatértek. Lovat, igásállatot a községen átvonuló hadak vitték el.

A rozzant hodály hiányzó deszkáit itt is, ott is a holdfény hosszú, ezüst téglalapjai pótolták. Közvetlenül előttem a lócákon, az öregek ültek, akik már nem hallottak jól: mikor beszélni kezdtem, mind előrehajolt és kezét a füle mögé emelte. Kétoldalt a férfiak, csoportosan: hadirokkantak és asszonyok félkörben a szalmakötegeken, sokan csecsemőikkel ölükben: fenn a bálák tetején, mint színházi karzaton, a fiatalság. Elénekeltük a Himnuszt. A reményről beszéltem: arról, hogy most talán kilábalunk a nyomorból, melybe évszázadok óta belefulladt az emberi lét: elmondtam, hogy ez a nyomor Nyugaton már megszűnt, és ugyanakkor figyelmeztettem hallgatóimat, hogy szabadság és kultúra nélkül az anyagilag biztosított élet sem ér semmit. Már első szavaimnál éreztem a hallgatóimból felém áradó bizalmat, alighanem ez volt az oka, hogy életem legjobb beszédét tartottam. Utána elénekeltük a Szózat első két és tizedik versszakát; az utóbbit előzőleg elmondtam hallgatóimnak, mert nem ismerték. A „Még jőni kell, még jőni fog/ Egy jobb kor, mely után/ Buzgó imádság epedez/ Százezrek ajakán” éneklésekor valaki hangosan felzokogott, mire valamennyien sírni kezdtünk, de miután letöröltük könnyeinket, mindenki mosolygott.

Egy másik alkalommal Alföldivel körbevitettem magamat a Balatonon. Nagyanyám Keszthelyről származott, gyermekkoromban gyakran jártam ott, ismertem a Festetics-kastély belsejét és a Darnay-múzeumot, és egyetlen, életben maradt tagja családomnak, egy öreg ember, még Keszthelyen élt. Nála szálltam meg, Alföldit pedig, kinek felesége a fővárosban élt és alkalmi szeretője volt szinte minden dunántúli járásban, elküldtem nőjéhez Hévízre éjszakára. Mire másnap reggel egy hízott libával a karján megérkezett, megtudtam, hogy a kastély bútorait a környék lakossága széthordta, a Darnay-múzeum pedig kísérteties romként állt, tört ablakokkal és bedeszkázva. Megtudtam rokonomtól, hogy a múzeumot 1944-ben, Darnay kétségbeesett tiltakozása ellenére ki akarták telepíteni Németországba. A zalaegerszegi állomáson a szerelvényt termitbomba találta el, úgyhogy jó része megsemmisült, még szerencse, hogy a bronzkori kard és a nagyobb értékek sértetlenül maradtak. Mikor az igazgató kincseivel visszatért Keszthelyre, a múzeumból eltűntek az üvegszekrények, asztalok, sőt az ablak is mind hiányzott. A tárgyak már vagy két esztendeje a földön hevernek, és a múzeum zárva.

Alföldivel azonnal visszahajtattam Budapestre. Mivel sem Erdei Ferenc belügyminisztertől, sem Révai József kultúrfőnöktől nem volt mit remélnem, régi ismerősömet, Kemény György pénzügyi államtitkárt kerestem fel hivatalában. Vázoltam a helyzetet, mire megígérte, hogy az ügyet a minisztertanács elé terjeszti.

– Csak semmi bürokratikus huzavona, míg a tető rádől a múzeum kincseire – sziszegtem. – Kérek írást a minisztériumtól Darnayhoz, hogy 10 000 forintot utalnak ki a múzeum rendbehozatalára, és a 10 000 forintot, hogy most, azonnal levigyem Keszthelyre.

Azt hittem, eredménytelen veszekedés következik, de Kemény kiment és pár perc múlva hozta az írást meg a pénzt. 1946. augusztus eleje volt, az infláció megszűnt, és az új pénz még nagyon sokat ért. Egyelőre csak tízes bankói voltak a pénzügyminisztériumnak, úgyhogy ezer darabot kaptam. Nem számoltunk utána, elismervényt sem kért tőlem.

Kopogtattunk, majd vertük a múzeum ajtaját, de mert a szomszédok szerint Darnay odabent lapult, nem hagytuk abba, míg az igazgató – hajlott, csipás szemű öregember – valahonnan oldalról elő nem került. Nyilván azt képzelte, hogy éjjeliőr módjára lakik már örökké romos, zárt múzeumában. Ellenséges szemmel méregetett bennünket, de amikor a minisztérium írását megmutattam, felderült.

– És mikor kapom kézhez a pénzt?

– Most – feleltem, és aktatáskámból előhúztam a pénzcsomagot. Gyanúja azonban nem oszlott el. Új forintot itt Keszthelyen még nem láttak. Lehet, hogy azt képzelte: banditák vagyunk, akik ki akarjuk fosztani a múzeumát: a hamis pénzt csaléteknek mutogatom, hogy beengedjen. Mikor azonban ragaszkodtam hozzá, hogy az ezer darab tízest ne az utcán kelljen markába számlálnom, nagy nehezen mégis kinyitotta a kaput. Leszámoltam a pénzt, elismervényt írattam alá, mire megértette miről van szó. Hálája jeléül nyomban végigvezetett bennünket a múzeumon. Azt hiszem, holmi jólelkű, tudatlan újságírónak, politikusnak vagy hasonlónak gondolt, kinek szájába kell rágni mindent. Így a paleolittól a bronzkorig és az ősember szokásaitól a Balaton hal- és madárvilágáig mindent végig kellett hallgatnom, vagy másfél órán át, miközben végigjártuk a termeket, és az öreg hol görnyedezve, hol a padlón guggolva mutogatta a földre terített anyagot. A bronzkori kardról elmondta, hogy ez múzeuma legnagyobb értéke: fél tucat sincs belőle az egész világon, de ez valamennyi közt messze a legszebb. A fullasztó melegben Alföldi úgy szuszogott mögöttünk, mint a fújtató. Végül Darnay megkért, írjam be nevemet az emlékkönyvbe. Hosszú bocsánatkérés következett, amiért elemi fokon magyarázta a múzeumot, majd enyhe szemrehányás, amiért megtréfáltam és Hárun ar-Rasíd módjára látogattam. Végül áldomást ittunk. Igen gyatra bora volt az öregnek.

– Hajts, ahogy bírsz – lihegtem oda Alföldinek, amikor autóban ültünk.

– Hová?

– Badacsonyba, föl a Kisfaludy-házhoz. Inni akarok, inni!

Enyhe szellő járt fenn a hegyen a terített asztalok között. Alföldi merev derékkal ült velem szemben. Ajkán mosoly járt: már Keszthely óta láttam: szeretne valamit mondani, de nem tudja, hol kezdje.

– Ki vele, Alföldi. Mi fúrja oldalát?

– Maga nagyon jó hozzám, Faludy úr. Már rég szerettem volna meghálálni.

– Nagyon kedves.

– Szerettem volna meghálálni jóságát. Mindig törtem a fejemet, mi kellene magának.

– Ami nekem kell, azt nemhogy maga, de sem a Tildy, Szakasits, Rákosi, de még a Churchill és a Truman sem tudja megadni.

– Mégis arra gondoltam: kellene lakásában valami szép a falra.

– A falra? Maga meg van bolondulva, Alföldi. Az én falamon az áll, hogy MENE TEKEL UFARSZIN. Tudja, mi az?

– Nem tudom. De a süket manusz a múzeumban azt mondta, hogy ez a fringia minden pénzt megér. Hát elhoztam magának.

Nagy lendülettel hátranyúlt. Nadrágja meg inge mögül kihúzta a bronzkori kardot, mely akkorát villant a napfényben, mintha aranyból volna. Aztán letette elém az abroszra, a zöld flaska meg borospoharam közé.

Ellenállhatatlan nevetés fogott el. Arcomat a bronzkard pengéjére tettem, és Darnayra gondoltam, aki közben rájött, hogy mégis jogosan gyanakodott: a 10 000 forint hamis pénz, melyet azért hoztunk, hogy múzeumába furakodjunk, és a sokszorta értékesebb bronzkori kardot ellopjuk. Néhány bocsánatkérő sort írtam Darnaynak és Alföldit visszaküldtem Keszthelyre, hogy elismervény fejében adja vissza a kardot. Ott maradtam az asztalnál a nagyszerű, zöld borral a poharamban, és eszembe jutott, hogy könnyelmű vagyok. Alföldi nem Keszthelyre hajt le, hanem a Drávához. Ő az az ember, aki fél perc alatt szerez határátlépési engedélyt, Jugoszláviában eladja a kocsit, Rómában a bronzkori kardot, és Capriból üdvözlőlapot küld nekem. Szerencsére aggodalmam fölösleges volt.

 

*

 

Néhány héttel hazaérkezésem után, még jóval a forint bevezetése előtt, a Kisfaludy-társaság értesített, hogy tagjává választottak, és szíveskedjem ezen és ezen a napon délelőtt tízkor avatásomra a társaság székhelyén, a Tudományos Akadémia épületében megjelenni. Örültem, nem azért, mintha kitüntetésekre vágyódtam volna, hanem azért, mert Magyarországon még sohasem kaptam ilyent. A Tudományos Akadémia épületében sem jártam még: a Horthy-időkben jelentősége azonos volt a zérussal: kiadványai provinciális elmaradottságot képviseltek. Az épület belsejét, ahol sosem tartózkodtam, mégis ismertem. Vámbéry írta le részletesen termeit, lépcsőházát, atmoszféráját. Gyermekkora tündérpalotájának tekintette, ahová apja vitte magával, aki szoros jó barátságot tartott fenn az Akadémia titkárával. Arany János, mondta Vámbéry, mindig rendkívül szíves volt hozzá, bár rossz néven vette tőle, hogy amíg más bácsik csokoládét tartottak zsebükben gyerekek részére, addig a nagy költő a harmadik darab kockacukorral kedveskedett néki, melyet kávéházi tejeskávéja mellől spórolt meg. Szép időben, kivált, ha meleg volt, Aranyt és apját kísérte, akik a Lánchídon sétáltak fel-alá, pipázva, a mindig friss szellőben. Ők ketten fel voltak mentve az alól, hogy hídpénzt fizessenek, mint más közönséges halandó.

A Lánchíd tartói még a vízben hevertek. A Kossuth hídon kellett átmennem, melyet abban a pillanatban zártak le, amikor a budai hídfőhöz értem. Így elkéstem. Az Akadémia portása, kinek ismernie kellett a Kisfaludy Társaság tagjait, név szerint üdvözölt. Felszaladtam a lépcsőn. Vojnovich Géza, Arany János veje elnökölt: a karzaton főleg arisztokrata hölgyek ültek régiesnek tűnő öltözetben, köztük Cziráki grófné, régi ismerősöm, Wesselényi Miklós barátom rokona. Abban a pillanatban, amikor beléptem, Laczkó Géza ment fel az emelvényre, hogy taggá avasson. Kezében borítékot tartott, hosszú sor bélyeggel – ezt a borítékot és a bélyegeket ismertem.

Emigrációm előtt többször ültem kávéházi asztalnál a nagy műveltségű Laczkó Gézával kisebb-nagyobb társaságban. Amikor első verskötetem, A pompéji strázsán és a Villon-kötet megjelent Laczkó sokszor és lelkesen dicsérte mindkét könyvemet. Annál jobban csodálkoztam, amikor 1940-ben, Casablancában Laczkó Szabó Lőrinc Villon-fordításairól megjelent kritikáját elolvastam. A könyv akkor látott napvilágot. Laczkó nem annyira Szabó Lőrincet magasztalta – ezt aligha bánom –, mint engem csepült Villon-fordításaim miatt. Az ügy annyira bosszantott, hogy Amár kasbájában szívélyes hangú, de kegyetlen levelet írtam Laczkó Gézának. Szemére hánytam, hogy akkor támad, amikor nincs módom védekezni – ami nem harmonizál finom, franciás műveltségével, sem az etikával. Elmagyaráztam, hogy az esztéták emlékezetét nem az őrzi meg, amit írnak, hanem az, hogy melyik költőt fedezték fel vagy álltak ki melléje. Mivel közel egy generáció választ el egymástól, jobban tenné, ha erre gondolna: egyetlen nemes, felém irányított gesztus többet jelent neve megőrzéséhez, mint összes művei. Hasonló, jól irányított tűszúrások tucatjával fejeztem be levelemet.

A borítékot teleragasztottam gyönyörű marokkói bélyegekkel: egyiken pásztorfiú állt, nyakában gödölyével, a másikon Rabat régi ágyúi. Postaládával csak napok múltán találkoztunk egy nagyobb oázis előtt, ahol megszálltunk éjszakára. Másnap reggel, amikor ugyanarra mentünk, hosszú karú majom ült a postaládán, és szedegette ki a leveleket. Ezután feladtam a reménységet, hogy írásom eljusson a címzetthez. És most Laczkó az emelvényen, kellő bevezetés után, a számára legkínosabb passzusokat olvasta fel levelemből, vádjaim egy részét elegánsan beismerte, majd költészetem szerintem messze eltúlzott, de kétségtelenül szakavatott dicséretére tért át. Utána nagy taps közepette kezet fogtunk és összeölelkeztünk.

A Kisfaludy Társaságot, föltehetően Révai József utasítására, pár hét múlva, mint reakciós alakulatot, feloszlatták. Múltja minden bizonnyal eléggé konzervatív volt. Amiből a magam számára azt a következtetést vontam le, hogy első magyar kitüntetésem alighanem az utolsó volt, bár onnan jött, ahonnét a legkevésbé vártam. Rövidesen Keszi Imre a Szabad Népben, Két anarchista című cikkében Laczkó Gézával párosított össze, és ajánlott az államvédelmi hatóság figyelmébe. Laczkó aligha olvasta Keszi denunciáns cikkét, mert ekkor már halálos ágyán feküdt.

 

*

 

1946 nyarának legidillikusabb négy hetét Siófokon töltöttem, ahová vagy 60 parasztfiúval és lánnyal, munkással, értelmiségivel – javarészt 16-18 közti fiatalokkal – a Népszava teherautói vittek le bennünket. Két egymás melletti, elhagyott romvillában ütöttük fel szállásunkat a vízparton. Amikor először leültem a tó apró fodrai mellé, kissé elszontyolodtam. Annyi vizet láttam időközben! A Földközi-tengert, az Atlanti-óceánt, a Sargasso-tengert, a Csendes-óceánt, a Korál-tengert, az Arafurát, a Sárgát, a Dél-kínait: és mennyi tavat meg tengerszemet! Színekben, természeti szépségben, változatosságban mindegyik különb a Balatonnál. Most ezzel kell beérnem mindhalálig. Az, hogy az ember nem utazhat külföldre, a levegőben lógott, természetesnek tűnt. Egyetlen módja lett volna, hogy diplomáciai posztot kilincselek ki magamnak – amihez nem volt kedvem.

Kis kamrában laktam, petróleumlámpával a falon. Éjjel szalmazsákon ültem, ölembe fektetett deszkán írtam vagy olvastam tücsökzenére és nagy, puha szárnyú lepkékkel arcom körül. A tábor réges-rég aludt. Reggel én keltem utoljára, amikor tanítványaim túl voltak már az első fürdésen. Egy nagy fa árnyékába ültettem őket, míg én a napon sétáltam föl-alá, és beszéltem hozzájuk. A háborús évek szellemi nyomora után a fiatalok kíváncsian és reménykedve nézték az életet. Ilyen kíváncsiságot amerikai katonabajtársaim közt nem láttam: de itt Magyarországon hiányzott az előre elkészített társadalom, melybe odaát mind be akartak illeszkedni, vagy már be is illeszkedtek. Talán azt várták, hogy egy ideológiát verek a fejükbe – mert körös-körül ez történt mindenütt. Egy ideológiát, melyet elfogadnak, mint a jezsuiták tanítványai a múltban, mert elutasításához nem elég okosak és műveltek még.

Lehet, hogy jobban szolgálom őket, ha ezt teszem. De erre nem voltam képes. Nem adatokat és elméleteket szándékoztam fejükbe verni, hanem meg szerettem volna őket tanítani gondolkodni. A magyar történelemről, a külvilágról, irodalomról, költészetről beszéltem, vagy inkább beszélgettem velük. Ellentmondásra és vitára ingereltem őket, tudomásukra hoztam, hogy minden problémájukkal hozzám fordulhatnak, éjjel is felkelthetnek. Vitorrino da Feltre módszereit és Guarino mantuai iskoláját próbáltam utánozni. Alighanem ez volt az oka, hogy mindnyájan jól éreztük magunkat.

Élelmet a szociáldemokrata párt teherautója hozott hetenként. Olykor elmaradt; ilyenkor elhagyott földekre jártunk kukoricáért, krumpliért. Az egyik házban ép tűzhely maradt, ezen főztünk; a főzésben mindenki részt vett. Délután szabad idő, utána egyórás előadás, vacsora, tábortűz énekléssel, versmondással. Aztán a sötétben, deszkákra kapaszkodva – csónakot a hadak nem hagytak maguk mögött a Balaton partján – jó messze kiúsztunk a vízbe. Itt utazásaimról, Párizsról, Amerikáról, a háborúról meséltem, vagy beszélgettem és vitatkoztam tanítványaimmal, akiket sikerült ellentmondásra tanítanom.

Csak két zavaró, de gyorsan múló epizód adódott egy hónap alatt. Egyszer a siófoki strandra vezettem tanítványaimat, ahol néhány, már nem fiatal nő és férfi ült a homokban, vagy kártyázott összehajtható asztalokon. Amikor megláttak bennünket, hanyatt-homlok menekültek: volt, aki a strandtáskáját, a napernyőjét is otthagyta. Gyorsan a három legszelídebb arcú lányt küldtem utánuk, akik a Batthyány utcában utolérték a menekülőket, és rábeszélték őket: nincs mitől félniök. Először csak előőrsöket küldtek, de aztán mind visszaszivárogtak: néhányan már nevettek is. A második epizód egy reggeli látogatás volt. Garamvölgyi Jancsi, egyik vörös hajú, szeplős, autodidakta tanítványom keltett fel: jöjjek gyorsan, mert itt az ördög. A kapu előtt remek autó állt. A joviális, kövér Vas Zoltán, aki tanítványaim között ült, nem hasonlított az ördöghöz, noha a kísértő szerepét játszotta. Nem kis ügyességgel beszélte rá a fiatalokat, hogy lépjenek át a kommunista pártba, ahol jóval nagyobb lehetőségek várják őket, mint a szociáldemokratában. Vas háta mögött jöttem elő, úgy, hogy nem látott. Nem kis büszkeség fogott el, hogy iskolámnak már híre ment, elannyira, hogy a kommunisták egyik legjobb emberüket küldik ide, hogy a tábort felrobbantsa. Melléje léptem és megkérdeztem: vajon ő mit tenne, ha berontanék kommunista pártiskolájára és tanítványait arra akarnám rábírni, hogy lépjenek át a szociáldemokrata pártba? Vas azonnal felállt. Elkísértem az autójához, hogy biztos elmenjen. Odább rendőrautó állt. Kifelé menet szívélyesen elbeszélgettünk. Mikor visszatértem, arra gondoltam: fel fog jelenteni, és ha találkozunk, a gyűlölettől zölden méreget majd, mint ahogy Bíró Zoltán, Rákosi testvére tette, amikor a parlament folyosóján, Károlyi Mihály ünneplésekor, szembe jött velem. Nagyot tévedtem. Vas mindig a legnagyobb örömmel üdvözölt, kezemet szorongatta, elbeszélgetett velem. Költői működésemet kommunista társaságban lelkesen dicsérte, és hogy úgy mondjam, szívébe fogadott. Talán azért is, mert kidobtam.

A búcsú iskolám hallgatóitól a hónap végén nehéz volt. Megígértették velem, hogy ezentúl minden nyáron ilyen hónapos iskolát tartok, amíg élek – egyikük azt mondta: az ezred végéig. De hamarost a mesterségesen előidézett, folytatólagos politikai krízisek, pártharcok, majd letartóztatások és perek lehetetlenné tették, hogy a szociáldemokrata párt akár még egyetlenegy ilyen nyári iskolát rendezhessen.

 

*

 

1933–34-ben tizenöt hónapig katonáskodtam Miskolcon a Búza téri Rudolf laktanyában. Az úgynevezett önkéntesi évet, a rákövetkező három hónapos tiszti iskolát, melyre két nyaram is ráment, elveszett időnek tekintettem mindig. Vigasztalásul éppen a kellemetlen katonai szolgálat alatt kezdtek verseim a Magyar Hírlapban megjelenni, és Miskolcon számos jó barátot szereztem, köztük Reisinger Ferencet és feleségét, Forgács Sárit és a Széchenyi utcai nagy könyvkereskedés tulajdonosát, Nemes Julkát, aki később oly buzgalommal árulta könyveimet. Ebben a pillanatban Reisinger Ferenc belügyi államtitkár volt, Nemes Julka szociáldemokrata képviselőnő.

Az emigrációm előtti években gyakran jártam Miskolcon Ascher Oszkár kíséretében, és előadásokat rendeztünk zsúfolt termekben. Rövid bevezetést tartottam, majd Ascher verseket mondott Adytól, Kosztolányitól, Attilától, tőlem. A rendőrség mindig akadékoskodott, de Forgács Sári erélye és esze megvédett bennünket. Amikor egyszer a rendőrkapitány megtiltotta Aschernek, hogy Ady-verseket mondjon, Reisingerné tanácsára Ascher azzal kezdte műsorát, hogy „most elmondom Szép Ernő Csingilingi című versét” és elszavalta Adytól a Harci Jézus Máriát. Az ügyeletes rendőrhadnagy irodalmi műveltsége ugyan nem volt akkora, hogy a csalást észrevegye, mégis odafordult hozzám: „De elkurvult ez a Szép Ernő az utóbbi időben!”

1938 nyár elején levelet kaptam a nagybirtokos K.S.-tól, a szirmai kastély urától. Azt írta: még nem ismert eleven költőt, amiért is feleségemmel együtt szeretne két hónapra vendégül látni. Nem nagyon akarództam. Valy azonban kijelentette, hogy ő még nem aludt kastélyban, amiért engedtem kívánságának. A miskolci állomáson díszes fogat várt ránk. A szirmai kastélyt Lechner tervezte: remekül berendezett szobáiban selyemtapéta a falakon, csillárok a magasban, roppant könyvtár szattyánbőr kötéses könyvekkel. Étkezésnél fehér kesztyűs inas, a kastély kocsiparkjában fogatok, Rolls-Royce, a domboldalon villanymű és a nőtlen, öregedő házigazda, aki ütődött testvérével élt a kastélyban, mindent elkövetett, hogy jól érezzük magunkat.

Ez nem sikerült. A könyvtárban a Pesti Hírlap 96 filléres ponyvaregényei sorakoztak szattyánbőrben. A villanymű a kastélyt szolgálta csak: lenn a völgyben K.S. zselléreinek, akik négyesével, ötösével laktak egy-egy döngölt földű szobában, nem volt világítása. Mikor K.S. levitt bennünket a völgybe, hogy Szirma községét megmutassa, a kegyúr jöttére megkongatták a templom harangjait, és a falu népe felsorakozott a házak előtt. Akadtak öregasszonyok, kik előrejöttek, és K.S. ferdén hátranyújtott kezét csókolgatták. A parasztok többsége levett föveggel állt; kalapjuk széle a föld porát súrolta. K.S. a paplakba vezetett bennünket, ahol a falu jegyzőjével együtt villásreggelire vártak mindnyájunkat.

Rendesen négyesben vacsoráztunk a házigazdával és szótlan testvérével. A vacsorához négy üveg pezsgőt hoztak fel a pincéből: mivel legfeljebb kettőt ittunk meg, a két maradék üveget az inas a ház mögötti betonon verte szét, minthogy azt, amit egyszer felhoztak az asztalra, többé nem lehetett a pincébe visszavinni. Hétvégén nagyobb társaság érkezett. Voltak közöttük kellemes emberek, mint Pallavicini Frédi repülőtiszt, aki gálánsan udvarolt Valynak, és tiszteletére gépével reggel hét órakor berepült a kastély felé vezető fasorba és közvetlenül szobánk előtt húzott fel a magasba. Mi ketten Rákóczi Ferenc egykori ágyában aludtunk. Arra szoktam ébredni, hogy egy gép repül neki a homlokomnak és közvetlenül szemöldököm felett metszi le koponyám fedelét.

A többi vendég kevésbé vonzott. Elsősorban kártyacsatákra érkeztek. Noha többségükben angolbarátok voltak, a veszélyt, mely az országot Hitler részéről fenyegette, még nem vették észre: ha igen, azt tartották, hogy Imrédy Béla „providenciális személye” megvéd bennünket a bajtól. Katonáskodásom idején összebarátkoztam Mamusits Lóránt századossal, kiválóan értelmes, voltairiánus szellemű gyalogos tiszttel. Megkértem K.S.-t: hívja meg őt is a társasággal. Házigazdám zavarba jött, hebegni kezdett és fel-le járt a szalonban. Megkérdeztem: rossz viszonyban van-e Mamusits-csal, valami diffamálót tud-e róla, de K.S. nemet intett. Végre kihúztam belőle az igazat:

– Gyurkám, jól tudom, hogy a vendég szava parancs. De bakatiszt még nem lépte át házam küszöbét. Csak huszártisztek és pilóták.

A baj nem ebből adódott, hanem feleségem magatartásából. Valy korántsem tartozott a léha nők kategóriájába, de társaságban, utcán, villamoson kihívó pillantásokat vetett maga körül, farát ringatta, még ültében is, és úgy viselkedett, mint a prostituált. Ha aztán leszólították vagy a lépcsőházban megcsipkedték a fenekét, felháborodott, sírt, és a férfiak bujaságát átkozta. Nem ért egészen váratlanul, amikor érkezésünk másnapján arról panaszkodott, hogy házigazdánk leselkedik reá, utánakap, meg akarja csókolni. Azt ajánlottam: mondjunk búcsút Szirmának, méghozzá azonnal, mire azt felelte: semmiképpen, mert egyébként jól érzi magát a kastélyban.

A továbbiakban Valy elpanaszolta, hogy K.S. nyomában van kertben, folyosón, mindenütt, és neki akar esni. Olyan ügyesen bukik le, ugrik félre egy lekanyarított pofon elől, hogy ő – mármint a hitvesem – nekiesik a falnak vagy hasra vágódik a kavicsos ösvényen, amit házigazdánk csak arra használ, hogy felsegítés közben újra fogdossa. – Párbajra kell hívnod Sándort – ajánlotta Valy. A tiszti iskolán négy évvel korábban nagyon rossz pisztolylövész voltam, míg K.S. több első díjat nyert, mint ahogy fali oklevelei bizonyították. Semmi hajlandóságot nem éreztem, hogy 27 éves koromban Puskin sorsára jussak, csak azért, mert feleségem szereti ellenállhatatlan szépségű hátulját riszálni. Így felhívtam telefonon Reisinger Ferenc barátomat, Miskolc szociáldemokrata képviselőjét és megkértem: jöjjön értünk.

Két hónap helyett tíz napig maradtunk. A búcsú színpadiasabbra sikerült, mintsem akartam. A délutáni melegben színes ernyők alatt ültünk a kastély előtti betonon, egy főispán, egy huszárezredes, két kedves, karcsú, dzsentri-asszony, négy kártyázó, idősebb úriember meg néhány aranyifjú, akik arról beszélgettek: ki milyen gyorsan tud a pesti korzóra beérni éjszaka kocsijával, mikor Reisinger megjelent. Tudtam, hogy ez a társaság – ha nem is előttem – „cucilista hazaárulónak” szokta barátomat nevezni: legfeljebb, hogy származásáért nem gúnyolták, minthogy Reisinger von Reisinger maga is dzsentri volt, úgy mint ők. Feri bácsi az ócska konflis bakján ült a kocsis mellett. Udvariasan búcsút vettünk, és a konflis lassan fordult és kigördült velünk. A társaság némán, kőszoborrá dermedve nézett utánunk.

Ezúttal vasúton mentem Miskolcra, előadást tartani. Ascher Oszkár nem kísért többé, mint régen, pedig hívtam. Úgy hallottam: a kommunista párt kultúrosztályán megtiltották, hogy verseimet mondja. Reisingerné már a háború alatt meghalt, Rónai Sándor, Reisinger egykori harcostársa kereskedelmi miniszter volt Budapesten: volt barátaim nagy része hiányzott, de Nemes Julka képviselőnő várt az állomáson. Tőle tudtam meg, hogy a főispánt, ki egykor a kastély előtt ült a színes ernyők és a nagy eperfa alatt, Borbély Maczky Emilt 1944 végén az utcán verte agyon Miskolc népe, nem egészen indokolatlanul. K.S. ugyanebben az időben állítólag agyonlőtte magát: más források szerint Rolls-Royce-át telitalálat érte, amikor menekülni akart a Vörös Hadsereg elől.

Előadás után másnap kimentem Szirmára: Nemes Julka kocsit és kísérőt bocsátott rendelkezésemre. A betonoszlopokra döntött vaskapu mellett sétáltunk be a foghíjas fasorban. A kastély elől hiányzott a nagy eperfa, melynek árnyékában ültünk. A beton széléig mentem, a kastély sarkához, ahol még felismertem a Mumm pezsgő címkéinek hússzínűre fakult vörös keresztszalagjait, kissé gyűrődötten, de nem kis számban a mélyzöld, háromszögletesen hasadt üvegcserepek közt. Ez volt az a hely, ahová az inas a fel nem bontott üvegeket szokta K.S. parancsára kidobni vacsora után, mivel „magyar úr nem küldheti vissza a pincébe, amit egyszer felhozatott onnan”.

A szobák ablakai sarkában egy kevéske megmaradt üveg. A kormos ablakkereteken át vadszőlő nyújtotta be indáit lágy, halványzöld kacsokkal. A félhomály azonban csak az első pillanatban tűnt barátságosnak. Ahol a tűz el nem pusztította, ott bajonettel vagy késsel hasogatták csíkokra a falakat takaró halványkék és rózsaszín selyemtapétát, a W.C. kagylóját puskatussal verték szét. A fehér kőpadlón a porcelán darabjai – szép, kagylós ívek – mintegy megnemesedve ragyogtak, mintha antik szobor törmelékei lennének.

A csillárok a szobák közepén hevertek, ocsmányul összegörbülve, de kristályuk még csillogott. Mindenféle lyukak a parkettben: tábortüzek nyomai, vastag korom a mennyezeten.

A szobák sarkában törekes szalma, néhány ócska szalmazsák. Mellettük az ürülék száradt, sárga napraforgói és kotonok. Megborzongtam.

– A fiatalok a faluból esténként ide járnak szeretkezni. Aztán maguk mellé rondítanak, a disznók – magyarázta kísérőm.

Kiléptem a kertbe. Sohasem gondoltam volna, hogy a rózsafák, ha nem ápolják őket, ilyen gyorsan vadulnak el. A kert sárga kőfalához hajoltam. Mellmagasságban és feljebb is, egész sor golyónyom: mély kráterek, meg lapos félgömbszerűségek. Valamivel hátrább a fűben lövedékhüvelyeket kerestem, de nem találtam. Ránéztem nyúlképű kísérőmre:

– Kiket végeztek itt ki két év előtt?

– Nem tudom – válaszolt közönyösen.

– Hol volt 44-ben?

– Miskolcon.

– És nem hallott arról, mi folyik itt?

– De hallottam. Már nem emlékszem. Talán csendőrök végeztek ki magyar katonaszökevényeket. Vagy zsidókat. Vagy partizánokat.

– Szóval még a Vörös Hadsereg megérkezése előtt történt?

– Igazán nem tudom. Lehet, hogy utána. Oroszok végeztek magyar csendőrökkel. Vagy zsidók nyilasokkal.

– Fegyveres zsidók jártak itt?

– Nem tudom, Faludy úr.

Végignéztem rajta. Egy ideig hallgattunk.

– De tessék mondani, Faludy úr – szólalt meg könyörgő hangon –, hát nem mindegy már? Nekik is mindegy, hát miért nem mindegy nekünk is?

– Hagyjon magamra – mondtam.

Leültem a százszorszépek közé, hátamat a golyónyomos, sárga falnak vetettem. Kegyetlen világosságot éreztem, mintha villám szikrázott volna a homlokom mögött. Nekem nem mindegy. Kár volt hazajönnöm Amerikából. Vagy lehet-e, hogy a sebek begyógyulnak majd? Elvégre odabent, a törekes szalmán nem mindenki használt kotont. Reménykedjek a jövő nemzedékben, mint ahogy humanisták teszik ötszáz esztendeje, minden eredmény nélkül?

Nyolc éve láttam ezt a kastélyt, és nem kellett nekem. Most is látom. Melyiket választom? Egyiket sem. Inkább ülök így, hátammal a golyónyomos falnak, mint aki kivégzését várja.

 

*

 

Vidéki utazásaimhoz többnyire magamnak kellett pénzzel hozzájárulnom. Jövedelmi forrásom a Dolgozók Világlapja volt, melyben emigrációm kalandjait írtam le hétről hétre, a széles olvasóközönség igényeinek engedve, felületesen és éppen ezért nem sikertelenül. Verseskönyvemet, az Őszi harmat utánt egy jóval szigorúbb rétege az olvasóknak elismeréssel fogadta, noha emigrációban írt verseimnek csak töredékét tartalmazta, és Villon-átköltéseimből egyik kiadás jelent meg a másik után. Viszont Lándy Ödön, az Officina Kiadó irodalom- és nyomdaértő főnöke, az írókat és a költőket becsülte és tisztelte, de fizetni gyűlölt. Így éppen hogy élelemre és házbérre futotta. Abban reménykedtem, hogy Valy is munkába áll. Mint a rózsadombi kommunista párt lelkes és hangos tagja, könnyen kaphatott volna állást: híveikről mind a négy párt gondoskodott, a legnagylelkűbben éppen a kommunisták: de Valytól semmi sem állt távolabb, mint az ily fajta áldozat, és én mindig szégyenkeztem, hogy ezt szóba hozzam előtte.

Kéthly Annának nem volt nehéz dolga, amikor elhelyezett a Népszavánál: a szociáldemokrata párt szinte minden tagja örült. Ettől fogva szerény megélhetésünk biztosítottnak látszott. A lapnál sok régi ismerőssel kerültem össze: Száva Istvánnal és Erdődy Jánossal, akik a háborús években oly bátran szegültek szembe a németekkel és a nyilasokkal: Szabó Istvánnal, aki emigrációm alatt nemegyszer mert kiállni mellém a Magyar Nemzet hasábjain, és Várnai Dániellel, a művelt, higgadt, régi vágású szociáldemokrata kissé zordon, de tiszteletre méltó típusával. Az irodalmi rovatban, ahol dolgoztam, kollégáim, Palotai Boris és Vészi Endre lettek újonnan szerzett barátaim. A névleges főszerkesztő, ki a háború alatt oly kitűnően szerkesztette a Népszavát, és a következőkben oly gyenge politikusnak bizonyult – nem mindig rajta múlt –: Szakasits kedvencei közé tartoztam. Egy estélyén, amikor a kitűnő zongoraművész, Böszörményi Nagy Géza mellett ültem és beszélgettünk, miközben ételt-italt kezdtek felszolgálni, a köztársasági elnök hozta kedvenc vörösboromat és kedvenc szendvicseimet. Nem annyira a személyemet ért megtiszteltetésnek örültem, mint annak, hogy ilyen demokráciát kívántam Magyarországnak – ami persze optimizmusom múló rohama volt. Egyetlen ember méregetett görgő szeme minden gyűlöletével a Népszava folyosóján: Horváth Zoltán, a lap külpolitikai szerkesztője. Barátaim azt mondták: olyasféle szerepet vállalt kezdettől, mint amilyet Bíró Zoltán szánt nekem. De később, amikor rájött, hogy sem állására nem pályázom, sem intrikái nem érdekelnek, megenyhült irántam.

Az irodalmi életben a harmincas évek közepétől részt vettem, de semmiféle írócsoporthoz nem kapcsolódtam, és emellett ezentúl is kitartottam. Annak idején Nagy Lajos asztaltársaságának tagja voltam: szoros kapcsolataink most meglazultak, míg Kassákkal, kihez a múltban csak nagyon laza szálak fűztek, egyre szorosabb barátságba kerültem. Tersánszkyval és Fodor Józseffel számtalanszor boroztam együtt: Tersánszky jókedve, mókái mindig visszavittek egy képzelt korba, míg Fodor integritását egészen 1956-ig nagyra becsültem. A költészet birodalmába való napi többszörös kirándulásaiért csak sajnálni tudtam. Mikor egyszer azt hazudtam neki, hogy vagy két hete megjelent verseskönyvét már megvettem, de még nem tudtam elolvasni, keserűen mosolygott. – Lehetetlen – mondta. – Most voltam a kiadónál. A könyvből még egyetlen példányt sem adtak el. Egymással szemközt laktunk a Rózsadombon, és mindjárt felhívott magához, hogy Burns-fordításaiból felolvasson. Rettenetesek voltak. Közben dicsérő jelzőkön törtem a fejemet és verejték csorgott rólam.

Babits Mihály özvegyével, Török Sophie-val való beszélgetésemkor elfogott a rossz lelkiismeret. József Attilával többször vitáztam Babits dolgában. Babits lebecsülte és megalázta Attilát a Nyugatban, melynek Babits teljhatalmú ura volt, egy Aszlányi Károly nevű költőtől egyetlen alkalommal kétszer annyi verset közölt, mint József Attilától egész életében. Attilának azt magyaráztam: helytelen, ha versében Babitsot a „dala dögnek” és az „éveire mesternek” nevezi; ezen Babits mosolyog, mert nagy költőnek tartja magát. Miért nem írja meg Attila Babitsról, hogy gonosz ember? Mert ez az igazság, és ezzel vérig sérti. Később ugyan Attila megbékült Babitscsal, de én nem nyugodtam. Verset írtam Attila temetésére, és a versbe azt a két sort is belevettem, hogy „nem volt keményebb a tehervonat vaskereke Babits Mihály szívénél”. A költemény A pompéji strázsán című verseskönyvemben is megjelent 1938 könyvnapján, de már fél évvel korábban, közvetlenül Attila halála után napvilágot látott a kolozsvári Korunkban. Nem gondoltam rá, hogy Babits valaha is olvasta. Most megtudtam özvegyétől, hogy amikor a torokrák elhatalmasodott rajta, többször is megkérdezte tőle: valóban oly kemény volt-e a szíve, mint a tehervonat kereke? Ezt akartam? Valóban ezt akartam, vallottam be magamnak, de most már fájdított, hogy akartam.

Vas István és Weöres Sándor verseit még a harmincas évek elejéről ismertem és szerettem, de közelebbi barátságba, sajnos, nem kerültem velük. A halottak közül Kosztolányi és Karinthy elvesztését tartottam a legpótolhatatlanabbnak, de voltak fiatalok, akik vigasztalást nyújtottak. Amikor első alkalommal összetalálkoztam Pilinszky Jánossal, egy ideig szótlanul és elragadtatva bámultunk egymásra. Egyikünk sem tudta pontosan, mi köt össze bennünket, hiszen annyi mindenben különböztünk, bár semmiben nem voltunk ellentétei egymásnak. Minden találkozásunkkor mindkettőnket elöntött a gyengédség hulláma. És ő volt számomra, szerelmemmel, Szegő Zsuzskával együtt a két lény, „akiket utoljára láttam a világon”. Ez úgy történt, hogy 1950 nyár elején délelőtt 11 óra felé összetalálkoztam Jancsival a Dunakorzón. Egy ideig sírversekkel szórakoztattuk egymást (ma már magam sem tudom, melyiket írta Pilinszky, Weöres, én magam, vagy egy ismeretlen személy), ő elmondta a leghíresebbeket:

 

Magyar! E síron üdv, öröm és áldás mert itt nyugszik Rákosi.........Jenő.

 

Mire kötelességemnek tartottam figyelmeztetni: mindenkitől hallom, hogy elővigyázatosság nélkül szidja Rákosi Mátyást, ahol csak megfordul. Kérve kértem: legyen óvatosabb, mert lecsukják, aminek nincs semmi értelme. Ezt meg is ígérte. Ugyanaznap este tíz óra táján engem tartóztattak le, vittek be az Andrássy út 60.-ba, majd néhány évre Recskre. Közben nemegyszer gondoltam Zsuzska mellett Pilinszkyre is, kiket utoljára láttam kint a világon. Mikor a büntetőtáborból szabadon bocsátottak, a Keleti pályaudvar előtt telefonálni akartam. Az egyetlen fülkében esőkabátos férfi állt, és nem szűnt meg beszélni. Előrementem, hogy az arcába nézzek.

– Gyere ki, Jancsi, de azonnal – mondtam.

A másik, aki gyakran jutott eszembe, 17 vagy 18 éves fiú volt. Veszprémben tartottam előadást Zsuzska kíséretében, másnap az új egyetemet néztem meg. Délután a Veszprémi Néplap munkatársa, egy fiatal fiú készített interjút velem. Az interjú után hosszú órákig beszélgettünk. Ugyanazt az áradó rokonszenvet éreztem társaságában, mint Pilinszkyében, és magamban sajnáltam, hogy ez a remek fiatalember újságírónak, nem pedig írónak vagy költőnek készül. Sokszor gondoltam rá az elkövetkező években, de csak az arcára és nem a nevére emlékeztem: aztán az arcát is elfelejtettem. Csak évtizedek múlva, amikor Csoóri Sándor előadására mentem, és hangját hallottam, ébredt bennem a gondolat, hogy valahonnan ismerem. Nem kellett soká töprengenem, mert rögtön elmondta, hogy én voltam az első magyar író, akivel életében megismerkedett, amikor még a Veszprémi Néplapnál dolgozott, és talán még most is ott beszélgetnénk, ha a szőke, karcsú lány – Zsuzska – nem jött volna be azzal, hogy talán elég volt a hatórás interjúból.

 

*

 

Első vidéki utazásaink után három esztendővel a szekszárdi műúton hajtottunk lefelé, a klasszikus úton, melyet az Aquincumban állomásozó második számú római segédlégió hadtápvonalául szolgált Sirmium és Verona felé közel kétezer esztendővel ezelőtt. Amikor először erre jöttünk a rozoga tragaccsal, minden faluban kitörő örömmel fogadtak, még akkor is, ha csak azért álltunk meg, mert a gumi kipukkant. Most, ha a Népszava vadonatúj kocsija feltűnt a vörös zászlóval, még mindig a termetes, boxerarcú Alföldivel a volánnál, az emberek elfordultak, beszaladtak a házakba, megbújtak a bokrok között. Mi sem mentünk egyenesen. Egyenesen csak akkor hajtottunk, ha ávós autó jött mögöttünk. Tudtuk: attól nem szabadulunk, még akkor sem, ha Alföldi jobban hajt az ávós vezetőnél, és eltűnünk: mert ilyenkor leállítják a Dunántúl egész kocsiforgalmát a városok előtt, amíg megtalálnak bennünket. Ezúttal nem jött ávós autó mögöttünk, és ezért dűlőutakon hajtottunk, hogy ne is találjanak ránk, ha netán keresnének.

Utazásom oka ezúttal nem az volt, hogy előadást tartsak. Meg akartam tudni valamit. Néhány nappal korábban kiadták a Rajk László és bűntársai elleni vádiratot. Gondosan elolvastam. A vádirat szerint Rajk oly bűnöket vallott be, melyeket a volt belügyminiszter nem követhetett el. Rajk nem volt rendőrspicli Horthy idején, mert mindaz a kevés, amit tudtam róla, ilyesmit teljesen lehetetlenné tett. Rajkot nem a budapesti rendőrség küldte Spanyolországba, hogy ott a köztársasági frontot bomlassza, minthogy a pesti rendőrségnek ilyen ambíciói nem voltak, hanem ellenkezőleg, mint kommunista ment el, hogy a köztársasági fronton pártját szolgálja. Rajk nem kívánta, mint ahogy vallotta, a magyar népi demokráciát megdönteni, minthogy annak belügyminisztere volt, és ha, feltéve, ám meg nem engedve, mégis ez lett volna szándéka, úgy az őrültek házába kell csukni. Végül pedig lehetetlen, hogy Rajk, még mint belügyminiszter egy esztendővel ezelőtt a paksi országút 116-os kilométerköve mellett találkozott volna titkon Rankovics jugoszláv belügyminiszterrel, hogy ott közös akciójukat – a magyar népi demokrácia fegyveres megdöntését – megbeszéljék. Egy parasztgazda barátom lakott a 116-os kilométerkő közelében, akit már többször meglátogattam, sokszor és hosszan sétálgattam vele a környéken, de csőszkunyhót nem láttam. Nem mintha akkor a vádiratban emlegetett csőszkunyhó létét megálmodtam volna. Másról álmodoztam: arról, hogy szerelmemmel, Zsuzskával csőszkunyhóba menekülök, és csőszkunyhókat kerestem a szememmel mindenütt.

A vádiratot primitív, megvetendően szegényes fantázia termékének tekintettem. Tudtam, mint szinte mindenki más, hogy az ország minden fontos emberét, így nem utolsó sorban a belügyminisztert, éjjel-nappal legalább két titkosrendőr őrzi, kíséri és ellenőrzi. Így nehezen képzelhető, hogyan tudott titkon találkozni a csőszkunyhóban Jugoszlávia belügyminiszterével. Azt sem tudtam elhinni, hogyan jött át Rankovics a legalább húszezer katona őrizte magyar határon, melyet már egy esztendeje hermetikusan lezártak? És ha mégis sikerült titkon találkozniuk, úgy Rajk miért vallotta be ezt? Vajon azért-e, hogy minden bizonnyal felakasszák? És ha annak idején a titkosrendőrség tudott Rajk és Rankovics találkozásáról, úgy miért nem tartóztatták le Rankovicsot, ami nem kis diadalt jelentett volna számukra? Vagy legalább Rajkot, akinek újabb esztendőt adtak, hogy összeesküvést szervezzen, és fegyveres felkelést készítsen elő? És ha igaz, amit a Szabad Nép állít, hogy Rákosi Mátyás leplezte le az összeesküvést álmatlan éjszakáin, mint jön ez a csőszkunyhóhoz? Ha az államvédelmi hatóság tudott Rajk és Rankovics találkozásáról, mi szükség Rákosi éberségére? Ha pedig nem tudott, úgy hogyan eszelte ki mindezt Rákosi éjszaka? Látomása volt?

Mindezt annyira hihetetlennek gondoltam, hogy sorra kérdeztem mások véleményét. Költőtársam, Benjámin Laci néhány óvatos utalásomra kipirult arccal Rajkot fasiszta gyilkosnak nevezte, és kérve kért: szokott szelídségemmel ne álljak ki védőügyvédnek ilyen bandita mellé. Zelk Zoltánnak még óvatosabban kezdtem feszegetni a kérdést. Zelk azt felelte: ő pártos költő. Szerinte a kommunista pártnak mindig igaza van, akkor is, ha véletlenül nincsen. Engem pedig barátilag figyelmeztet: vigyázzak magamra. A Rajk-ügy próbakő, és aki a próbát nem állja, maga is Rajk sorsára jut. Még egy tucat barátom, ismerősöm hasonló véleményt vallott. A legenyhébb Palotai Borisé volt, aki azt mondta: mit szomorgok Rajkért, akit soha nem állhattam? Hagyjam a gondot őrá, aki mindig kedvelte Rajkot, és nehezen tudja elhinni, hogy áruló lett volna.

Ott tartottam, hogy már azon töprengtem: csakugyan én ítélem meg józanul a dolgokat, ragaszkodom a római joghoz, és tartok elbolondítottnak, tudatlannak, gyepes fejű fanatikusnak mindenki mást, vagy a többségnek van igaza, és én vagyok az őrült? Nem tudtam válaszolni. De inkább megfogadom Zelk tanácsát, és csakugyan próbakőnek tekintem a 116-os kilométerkövet és a mellette levő állítólagos csőszkunyhót. Levitetem magamat Alföldivel és a helyszínen állapítom meg az igazságot.

Budapestről egyenest a 116-os kilométerkőhöz lehajtani egy lett volna az öngyilkossággal, bár ezúttal nem jött mögöttünk, mint oly sokszor, ávós autó. Különböző ásatásokat és régiségeket látogattunk sorra a Dunántúlon. Dűlőutakon keresztül jöttünk ki a paksi országútra, és mintegy véletlenül állítottam be, Alföldi kíséretében, Bullockhoz. Bullock skót katolikus családból származott: ősei sok évszázaddal ezelőtt menekültek Skóciából elébb Württenbergbe, aztán Magyarországra. Hat elemit járt, de tizenkét éves korától fogva szüntelenül olvasott és művelődött. Ennek eredményeként dél-dunántúli tájszólásába latin és görög kifejezéseket vegyített. A klasszikus fogalmakkal mindig helyesen operált, legfeljebb, hogy a kelleténél valamivel gyakrabban élt velük: de az ily szerény hencegés kijárt neki. Élete során többezer kötetes könyvtárat gyűjtött: Tacitustól, Platótól, Arisztotelésztől Berzeviczy Gergelyig, Acsády Ignácig, Voltaire-től és Diderot-tól A tizenkilencedik század uralkodó eszméiig, A varázshegyig, Móricz Zsigmondig, József Attiláig és az én költeményeimig mindene megvolt, amit érdemes olvasni. A Horthy-korban könyvtárát a padláson tartotta, mivel a csendőrök nem szerették a „könyves” parasztokat; bevitték és megverték őket az őrsön, vagy belőttek ablakukon, ha éjjel túl sokáig olvastak. A háború után Bullock úgy gondolta: ideje lenne könyvtárát letelepíteni a padlásról a házba. De meggondolta magát. Rájött, hogy az ávósok sem szeretik jobban a könyvolvasó parasztembert, mint Horthy csendőrei. Így könyvei maradtak, ahol voltak. Ott beszélgettem vele a padláson, könyvek között, gerendák alatt; az utóbbiakról halvány rózsaszín, hosszú szőlőfürtök csüngtek alá. Ha közelebb léptem, minden egyes szőlőszem közepén a padlásablakok tükröződtek, ezüstözött miniatűr módján. Ha pedig kissé meggörnyedve odahajoltam a polcok fölött a padlásablakhoz, lenézhettem a nevezetes 116-os kilométerkőre. Csőszkunyhó nem állt a közelben, sem az úton innen, sem azon túl, ameddig a szem ellátott. Talán elvitték, bűnjelnek? Bullock biztosított róla, hogy ezen a tájon sohasem állt csőszkunyhó, még a legöregebb emberek emlékezete szerint sem.

A szépszobában, ahol aludnom kellett volna, ide-oda dobáltam magam a máglyánál forróbb dunyha alatt. Elsőnek önmagamat vádoltam. Mi ütött belém, hogy nevetséges módon Voltaire, Émile Zola és Fényes László nyomdokaiba kívánok lépni? Ha Fleury kancellár és XV. Lajos udvara fuldoklott is a méregtől, fél Európa figyelte és tapsolta Voltaire-t, mikor egy igazságtalanul végzett protestáns hamis vádlóit és bíráit leleplezte. Hasonló volt a helyzet, amikor Zola Dreyfus kapitány vádlóit – a Harmadik Köztársaság kormányát, a hadsereg vezetőit, a klérust – helyezte vád alá. Laci bácsi is szabadon utazott, informálódott, és írt az ország legnépszerűbb napilapjában, Az Estben, amikor Tisza István idejében népnyúzó szolgabírákat, hivatalos hatalmukkal visszaélő csendőrtiszteket, özvegyek és árvák meglopóit állította pellengérre és kergette ki hivatalukból. De mit érek én, aki csak éppen arra jöttem rá, hogy Rajk bebörtönzői a hamis vádhoz még igazi csőszkunyhót sem kerestek? Mit számít, hogy tudom az igazságot, ha azt le nem írhatom, barátaimmal, sőt még szerelmemmel sem beszélhetem meg? És ha az igazságot még hangoztatni sem lehet, úgy mért futok utána? Ez a költő feladata?

Aligha. És mégis mindig érdeklődtem az ilyen műperek iránt. A magyar történelem vemhes tőlük. Gondosan, többször is végigolvastam „Batthyány Lajos főbenjáró perének” okiratait. Jól ismertem Károlyi Mihály hazaárulási perének dokumentumait és hátterét. Tisza István meggyilkolásának peréről még többet tudtam, hiszen a per két fővádlottja – két ártatlan fővádlottja – Fényes László és Kéri Pál volt, akik a tárgyalásról, annak hátteréről, az ügyészről, a tanúkról annyi ismeretlen részletet közöltek velem. Rákosi Mátyás 1926-os peréről is részletes információval rendelkeztem, hiszen a kommunista párt jelenlegi főtitkárát Vámbéry Rusztem védte. Azért védte, mert az ellene emelt vádak nagy részében ártatlannak tartotta.

Miért érdekelnek ennyire a koncepciós perek? Talán azért, mert félek, hogy magam is ilyen per áldozata leszek? A Mindszenty-per idején súlyos isiásszal feküdtem a Lukácsban, bár, ha nem vagyok beteg, sem engednek a tárgyalásra: ekkora jó viszonyt a rendszerrel nem tartottam fenn. A hivatalosan közölt anyagból csak annyit tudtam meg, hogy a fővádak aligha helytállóak, és hogy a kardinális viselkedése merőben idegen lényétől. Annál mohóbb érdeklődéssel ültem végig a pócspetri plébános ügyének tárgyalását. Örömmel láttam, hogy kollégám, Déry Tibor is ott ül a hallgatóság soraiban.

A plébánost azzal vádolták, hogy faluja két fiatalemberét felbujtotta két demokratikus rendőr meggyilkolására. A kettős gyilkosság a kocsmában valóban megtörtént, de a gyilkosokkal a tárgyalás folyamán majdnem egyáltalán nem törődtek: legfeljebb annyi derült ki, hogy a gyilkosság motívuma személyes volt és nem politikai. Egyébként az ügyész, a bíró és a védőügyvédek abban látszottak megegyezni, hogy a kettőt fel kell akasztani. Az érdeklődés központjában Asztalos plébános állt. De a vallomásokból kiderült, és ezt senki nem vitatta, hogy a plébános a két nem templomjáró gyilkost nem ismerte, sosem beszélt velük. Akkor hogyan lehetett ő a felbujtó? Úgy, hogy mint a klerikális reakció helyi képviselője, templomi szónoklataiban a népi demokráciát támadta. A gyilkosságok és a plébános közt semmiféle oksági összefüggést megállapítani nem lehetett, de Alapi főügyész és a bíró minden kérdését éppen erre a nem létező összefüggésre összpontosította. A vádlott pedig töredelmesen beismerte, hogy ő a felbujtó. Az ÁVÓ-n elszenvedett kínzások nyomait Asztalos plébánoson lehetetlen volt fel nem ismerni.

A szünetben Déry Tiborral beszélgettem a folyosón. Déry a bujtogató, gonosz papot kezdte szidni, oly hévvel, hogy nem jutottam szóhoz. Az ügy oly hatást gyakorolt rá, mondta, hogy tanulmányt készül írni a pócspetri plébánosról, hadd tanuljanak mások is belőle. Mikor végül mégis szóhoz engedett – tudtam, Déry nem jelent fel, bármit mondok –, elmagyaráztam, hogy Alapi vádbeszéde hitvány demagógia, és a tárgyalás során nem került elő oly bizonyíték, és nincs az a logika, melynek alapján Asztalos bűnösségét be tudnám látni. Déry erre, barátságosan ugyan, de leereszkedően magyarázni kezdte: helytelenül teszem, ha logikát keresek. Nézzem inkább a történelem dialektikáját, mely pálcát tör a klerikális uszítók felett, és a történelmi szükségszerűséget, mely előírja, hogy végezzünk a fekete reakció képviselőivel. Ugyanekkor világosan láttam Déry arcán, hogy nem kenetteljes, álszent előadással szolgál: irgalmatlanul hitte, amit mondott. Bementem a tárgyalóterembe, ahol a bíró a két gyilkost és a plébánost halálra ítélte. Az utolsó szó jogán Asztalos még deklarációt olvasott fel. Ebben annak a reménynek adott kifejezést, hogy ügyéből az Egyház végre-valahára okulni fog, és ellenségeskedés helyett megbékül az ország népével és kormányával. A két gyilkost felakasztották, a plébánosnak pedig néhány órán belül megkegyelmezett a köztársasági elnök.

Akkor éjjel sem tudtam aludni, csakúgy, mint most, vagy amikor, több mint másfél évtizeddel ezelőtt, Horthy vésztörvényszéke halálra ítélte Sallait és Fürstöt. De voltaképpen kit siratok? Magamat, aki életem utolsó tíz esztendőjét harccal és meneküléssel töltöttem, míg most sem harcolni, sem menekülni nem tudok? Vagy Rajk Lászlót siratom? Nem állíthatom, hogy rokonszenveztem vele: de hát az utolsó államférfit, akivel rokonszenvezek, több mint 1750 évvel ezelőtt temették: Marcus Aureliusnak hívták. Legfeljebb annyit írhatok Rajk javára, hogy önzésnek, korrupciónak, személyes mocsoknak árnyéka sem fért hozzá, egy ügy fanatikusa volt, aki nem számolta, hány ártatlan embert áldoznak fel azért az ügyért. Talán még tulajdon feláldozását sem tartja lényegesnek.

A volt belügyminiszterrel csak egyszer beszéltem hosszan: annak is tíz esztendeje volt, Havas Bandi vitt magával egy párizsi kávéházba Szent Lajos szigetén, közvetlenül a Notre Dame apszisával szemközt, hogy Rajkot bemutassa. A kávéházat Lorsy fedezte fel: ott mérték a legjobb almapálinkát Franciaországban. Ráadásul telis-tele volt szebbnél szebb vietnami lányokkal, akik a Sorbonne-on tanultak. Rajk akkor tért vissza a spanyol polgárháborúból, ahol – Bandi kommentárja szerint – hősiesen harcolt a köztársasági oldalon. Nem ő volt az első magyar a spanyol frontról, akivel Párizsban találkoztam. A polgárháború minden részlete érdekelt, és sok mindent tudtam Madrid és Barcelona védelméről és az aragóniai harcokról. Arról is, hogy a front mögött mi történt. Rajktól még többet reméltem megtudni, kivált, mert Bandi a földalatti mozgalomból ismerte és igaz embernek tartotta.

Élénk, karcsú, rokonszenves fiatalember várt ránk az egyik asztalnál. Mindhárman percnyi pontossággal érkeztünk: ő éppen felöltőjét rakta le, amikor beállítottunk. Megjegyezte, hogy ismeri verseimet. A József Attila halálára írott tetszett neki a legjobban, bár „abban sem mentél elég messze”. Ezt a költeményemet csak a kolozsvári, kommunista Korunk merte közölni, két Villon-átköltésem egyedül a moszkvai Új Hangban láthatott napvilágot 1937 elején – Heine-fordítás ürügyén – 99 oldalas verskötetem jelent meg Kolozsvárott, melynek egyetlen tárgya volt, mint viszi háborúba Hitler a népét, és hagy füstölgő romhalmazt Németország helyén. A Német zsoldosdal című versem ugyanerről szólt; az egész ország ismerte. E téren egyetlen magyar költő se ment hasonlíthatóan messze. Fölöslegesnek tartottam, hogy védjem magam, és inkább a polgárháborúról érdeklődtem, a guadalajarai győzelemről, és amikor Rajk kitért a válasz elől, a spanyol városokra, a népre próbáltam terelni a szót. Majd Federico García Lorca halála körülményeiről szerettem volna megtudni valamit, de hiába.

– Még sokkal jobb költő lehetnél, mint amilyen vagy – mondta Rajk, barátságosan, majdnem hogy buzdítóan –, ha szívvel-lélekkel a proletariátus oldalára állnál. Mert csak két út van. A burzsoázia útja és a proletariátus útja. Aki nem jár az egyiken, a másikon jár.

Nyeltem egyet. Rajk kétségtelenül meggyőződéses, lelkes sztálinista, és aligha tudja, hogy Trockij-idézettel szolgált. Sebaj. Azt feleltem, hogy napi politikát nem kis rizikó a költészetbe belerángatni: nézze csak meg, mi lett Georg Herwegh, Ferdinand Freiligrath költészetével, hogy Majakovszkij érett korában írt rigmusairól ne is beszéljek. Ebbe a hibába egyébként én nem is egyszer beleestem, amikor Marxot idéztem a Németországban, Lenint a Villon-átköltésekben. Szánva bánom. Az ideológia – minden ideológia – agyoncsapja a költészetet. Mialatt ezt mondtam, a két filigrán, hihetetlenül kecses indokínai lányt figyeltem, akik a bár mellett ültek magas széken, és hosszú, vállukra csüngő, kékesfekete hajukat forgatták.

Rajk nem zavartatta magát érveimtől. Aki nem áll a proletariátus oldalára, minden passzivitása ellenére a burzsoázia vermébe esik. – Csak két út van előtted, Gyurka – mondta, szinte könyörögve.

A vietnami lányok éppen fizettek.

– Nem – mondtam. – Az emberiség előtt és előttem nem két út áll nyitva, hanem kétszáz. De én sem a kettőt, sem a kétszázat nem követem. Hanem ennek a két vietnami lánynak az útját, mert meg akarok ismerkedni velük.

Letettem az asztalra a calvados árát, és megindultam az indokínai lányok után. Rajk, attól félek, komolyan vette a tréfámat, és a kávéház ablakán át csodálkozó pillantást vetett felém.

Mikor Magyarországra hazatértem és megtudtam, hogy Erdei Ferenc után ő lett a belügyminiszter, nem éreztem meglepetést. Semmit sem kerestem kevésbé, mint társaságát. Rákosi jobbkezének tartották és energikus, fenyegető, közhelyes beszédeit sem tartottam vonzóbbnak, mint a párizsi kávéházban elhangzott szavait. Amikor azonban a vádiratban vallomását olvastam, mely szerint kora fiatalságától fogva Horthy rendőrkéme volt, és a Horthy-féle rendőrség megbízásából ment Spanyolországba, hogy a köztársasági fronton a magyar vezérkarnak kémkedjék, és a lojalistákat demoralizálja, végigfutott hátamon a hideg. A vád minden kétséget kizáróan koholt, hazug és alávaló. Sajnálni kezdtem Rajkot, akinek nyakára az a Rákosi hurkolja a kötelet, akit oly kíméletlen hűséggel szolgált. Ez járt a fejemben egész éjszaka, miközben az ágyban forgolódtam, és újra meg újra ittam egy kortyot a demizsonban lévő borból, melyet paraszti házigazdám, érzelmek és bánatok ismerője, készített az ágy mellé.

 

*

 

Ebben az időben két, egymástól lényegesen különböző kötöttség húzott kétfelé. Egyrészt a gyengéd szálak, melyek Szegő Zsuzsához fűztek. A „gyengéd szálak” kifejezés alighanem régimódinak, sőt affektáltnak tűnik, de legalább pontos. Másrészt azok a kötelékek rángattak, melyeket a rendszer hurkolt reám. Ezek életembe és bőrömbe vágtak, életem minden órájában és bőröm minden részén. Így másnap reggel nem is gondolhattam másra, minthogy Alföldivel mielőbb visszatérjek Budapestre.

A visszatérésre Zsuzsa mellett a rendszer íratlan szabályai kényszerítettek. A Rajk-per főtárgyalását rádión közvetítették, és ezt a közvetítést mindenkinek a munkahelyén, kollégáival együtt kellett meghallgatnia. Kötelező volt, bár senki sem parancsolta. Aki nem jelent meg a rádió mellett, gyanúnak tette ki magát, hogy a vádlottakkal rokonszenvez, és nem meri képét mutatni, melyről érzelmeit leolvashatnák. Ugyanekkor az ilyen perek meghallgatását ünnepségeknek tekintették, mint az eretnek égetését a középkor végén, az újkor elején. A püspök és az inkvizítor ilyenkor az emelvény magasán trónolt, némán és mozdulatlanul, míg a csőcseléktől elvárták, hogy az elítélteket sárral dobálják, fenyegessék és elátkozzák, kínjaikon pedig nevessenek.

Volt azonban valami, ami akkor is, most is, a régi szertartásnak népünnepély jellegét kölcsönözte. Előzőleg hetekig, hónapokig folytak a letartóztatások, amikor éjfélről éjfélre az emberek az ÁVO dörömbölését várták ajtóikon, bármely kevés közük lett légyen Rajk Lászlóhoz. A nyolc fővádlott közt ott ült Justus Pál szociáldemokrata képviselő, Rajk egyik főellensége is. A letartóztatások idején senki sem remélhette, hogy azért marad ki ebből a perből, mert Rajkot és vádlott-társait nem ismeri. Most ennek vége szakadt. Mindenki fellélegzett és biztonságban érezhette magát a következő letartóztatási hullámig. Vagy remélhette: nem fogták le, mert ártatlan, és a jövőben sem fogják le.

Szegő Zsuzsához fűződő érzelmeimet régiesen gyengéd szálaknak neveztem. Szerelmünk valóban régiesnek és régimódinak tűnt az adott viszonyok között. A szexuális kapcsolatoknak főként két formája dominált. Az egyiket az agyonracionalizált – „politikailag kellőképpen kiértékelt” – nemi kapcsolatnak, a másikat dühödt és irracionális szeretkezésnek nevezhetem. A mi szerelmünknek egyikhez sem volt köze.

A „politikailag kellőképpen kiértékelt” házasságok legitim és közvetlen utódai voltak a dzsentrik és a polgárok köreiben régebben dívó, úgynevezett pénz- és érdekházasságoknak. A különbség merően formálisnak tekinthető, miután a társadalmi helyzetet a párthoz való viszony helyettesítette, és labilis volt, mint régebben a vagyon és az üzlet. Egykor a dzsentri dzsentrit keresett házastársul, a polgárság különböző rétegei szigorúan a rétegeződés szerint házasodtak. Így az új osztály is káderhelyzete és a bürokráciában betöltött rangja szerint kívánt partnert keresni egy életre. Kivételek most is előfordultak, de aligha voltak gyakoribbak, mint a múltban. Ami természetes, hiszen az új osztály tagjai túlnyomó többségükben a kispolgárságból emelkedtek fel, és a megváltozott körülmények közt háborítatlanul követhették nyárspolgári tradícióikat. A proletariátus és a parasztság körében minden maradt a régiben.

Mindennél sokkalta fontosabbaknak tűntek a szapora és dühödt szeretkezések, melyeknek a lakosság a verebek gyorsaságával és a kutyák diszkréciójával adta át magát. Válogatás, meggondolás és előjáték nélkül estek egymásnak parkokban, a budai hegyekben, állami autókban, hivatali íróasztalokon (kivált Lukács Györgyén, mert bolyhos posztóval volt bevonva), párthelyiségekben, pártházak lépcsőin, pártházak padlásán, pártpincékben, pártkertekben és pártkönyvtárak polcainak dőlve. Mindezért csak részben okolhattam a gyalázatos lakásviszonyokat meg a szállodák hiányát. Még azt sem mondhatni, hogy az embereket ellenállhatatlan szerelmi inger hajszolta, és a sok zabálástól, bujaságtól már nem tudták, mit tegyenek. Éppen ellenkezőleg. A napi tíz, tizenkét, sőt nemegyszer tizennégy órára duzzasztott munkaidőtől, a zsúfolt villamosokon való alvilági utazásoktól, az ácsorgástól a boltokban és a boltok előtt, a kollektív újságolvasástól és rádióhallgatástól, marxista szemináriumoktól, orosz nyelvleckéktől, párt- és szakszervezeti napoktól, üzemi bizottsági ülésektől, terv- és bizalmi értekezletektől, röp- és taggyűlésektől, kötelező üzemi látogatásoktól, falujárástól, házi agitációtól, felvonulástól, szakszervezeti megbeszélésektől, magyar-szovjet társasági ülésektől és előkészítő ülésektől, ifjúsági és nőnapoktól, a tűrhetetlen társbérletektől, fűtetlen szobáktól, igaznak bizonyult rémhírektől, állandó intrikáktól, fenyegetésektől, hajszától, pénzgondoktól, párttitkároktól, titkosrendőröktől és besúgóktól kizsigerelt, megalázott, holtfáradt és nyomorult nők meg férfiak azt akarták bebizonyítani maguknak, hogy régi énjükből és energiájukból maradt valami, hogy legalább szeretkezésre futja még. A futó kalandot nem örömből keresték, hanem kétségbeesésből. Ebben a világban már nem a kielégülés volt a szerelem prémiuma, hanem az, hogy pár másodpercre el tudtak szakadni környezetüktől. A százféle, párttagnak és nem tagnak egyformán kötelező pártmunka és elfoglaltság mindenkinek bőven szolgáltatott ürügyet, mellyel késő esti, vagy akár egész éjszakára szóló kimaradását igazolni tudta hitvestársa vagy szülei előtt. Így hát mindenki szeretkezett, gyűlölködve és fortyogva, amennyire ideje és módja volt, a párt bútorainak tetején, a párt idejéből, a párt segítségével és a párt számlájára. A bürokraták mosolygó szemmel hunyorogtak. A szeretkezési láz voltaképpen biztonsági szelepül szolgált oly szenvedélyek számára, melyek nem voltak analizálhatóak. Másfelől szorgalmasan jegyezték a párttagok és nem párttagok botlásait és kiruccanásait. Ha szükségük volt rá, előszedték a bűnlajstromot, hogy az illetőt megzsarolják, nyilvánosan pellengérre állítsák vagy kirúgják állásából.

Ebben a környezetben Szegő Zsuzsa iránti gyengéd érzelmeim valóban ócskának és anakronisztikusnak tűnhettek, holott szerelmünk aligha volt romantikusabb más korok szerelménél, legfeljebb erősebb volt vagy időállóbb. Mások azonban ellenvéleményt vallottak, méghozzá egyhangúan. Jóakarattal avagy irigységgel figyeltek bennünket, vagy pedig – és ez volt a túlnyomó többség – szerelmünk keserves és hamari végét jósolták, nem feledkezve meg, hogy e nézetüket irántunk való jóakaratuk hangoztatásával minden alkalommal tudtunkra adják. Következésképpen szerelmünket gőggel és némi exhibicionizmussal viseltük. Annál jobban ragaszkodtunk egymáshoz, minél hevesebben akartak elválasztani bennünket, és mivel folyton azt hangoztatták, hogy szerelmünk egyáltalán nem illik ebbe a világba, Rómeó és Júliának, Hero és Leandernek képzeltük magunkat, nem azért, mert hiúságunk vitt rá, hanem mert erre kényszerítettek.

Zsuzska szenvedélyes, neofita kommunista volt. Jóakarói óva intették tőlem: nem vagyok híve a rendszernek, gyanakszanak reám, csak bajt hozhatok a fejére. Barátaim ugyanígy nehezményezték, hogy „osztályáruló komcsi lánnyal szűröm össze a levet”, aki attól ily fanatikus, hogy apja gyárigazgató volt, és fellázadt családja ellen. Akár a római patríciusok gyermekei Nagy Konstantin korában, kik opportunizmusukban szaladtak megkeresztelkedni, mert attól féltek, hogy a gazdagok rémuralma után a szegények rémuralma következik. Ebből csak annyit vettem tudomásul: remélhetőleg nem hozok bajt Zsuzskára. A rizikót ő is sejtette, de nem bánta, mert szeretett. Ismerőseim azt állították, hogy viszonyunk nem is végződhet másként, mint hogy besúg, elárul és otthagy. Ettől nem tartottam: de ha tartok, se bánom, mert szerettem. Így aztán, barátaink és ismerőseink közt, felhők felett lebegő, esztelen szerelmeseknek tűntünk, holott viselkedésünkben nem volt semmi új.

Viszonyunk botránykőnek számított elejétől fogva, és az is maradt véges-végig. Zsuzska jól tudta: ritka alkalom, ha az ember szerethet valakit, ritka és ünnepi alkalom. A halálos ágyon kései a megbánás. Azt is tudta, hogy a művészek, tudósok és más igazi foglalkozások mániáján kívül a szerelem az egyetlen, ahol a cél kitűzése és nem elérése számít, ahol az ember az objektíve értelmetlen életbe szubjektív értelmet tud beleképzelni. Huszonöt éves koromig túl ostoba voltam, hogy ezt észrevegyem. Aztán néhány nő, pár órára vagy napra, elém varázsolta a délibábot: Amár egy rövid nyárra. Emigrációm következő esztendei Valyval mindebből semmit sem adtak. Valy nem kívánkozott harmónia után. Imádott perlekedni, ordítozni, botrányt csapni: mindenhol sértést, támadást és alávalóságot szimatolt. Az ezeréves cordovai üvegtálat, a benne lebegő, fekete csipkeszerű mintával, melyet Amár adott nékem, és amelyet sikerült áthoznom New Yorkba, mindig úgy néztem szobánk falán, mint egyetlen kincsemet: szemgolyómban borzongó, erotikus gyönyörűséget éreztem, valahányszor felnéztem rá. Valy szemében egyszer láttam felvillanni ezt a gyönyörűséget: amikor letépte a falról és fejemhez vágta, hogy ezer darabra törjön.

Valy boldog volt, ha kellemetlen dolgokat mondhatott és kínosnál kínosabb helyzeteket teremthetett. Ami jó történt vele, azt nyomban elfelejtette, a rosszra évtizedekig emlékezett, és élvezte, ha ótvaros sebeket kaparhatott fel. Az ember emigrációban nem hagyhatja feleségét magára, bár sokszor elkapott a vágy, hogy kiódalogjak New York-i lakásunkból, és a kapukulcsot az ablaküvegen át vágjam a fejéhez. Mégis: az ő áldatlan uralma alatt ébredt fel bennem az olthatatlan kívánság egy egészen más nő után, aki esténként nem veszi számba, mit vétettem ellene, aki nem akar javítóintézetet berendezni dolgozószobámból és setétkamrát a hálószobából, hanem engedi, hogy szerelemmel korrumpáljam, lekenyerezzem és megbolondítsam.

 

*

 

Zsuzskát hazaérkezésem után néhány nappal, a Haladás szerkesztőségében láttam először. Zsolt Bélát, a lap szerkesztőjét jöttem meglátogatni. Zsuzska abban az időben még nem volt kommunista, és elsőrendű cikkeket írt a Haladásnak. Egy nővel beszélgetett, aki háttal állt nékem a szerkesztőségi szoba sarkában a hatalmas és fertelmesen mocskos dupla ablak alatt. Oly piszkos volt az ablak, hogy azt képzelhettem volna, novemberre jár az idő, és ólmos havaseső esik, holott május volt szikrázó napfénnyel. Zsuzska csípőjét az íróasztal sarkának támasztotta. Az asztal lapján a hamu világosszürke, töredező hengerkéi hevertek egymás mellett, melyek már nem tudni hányadik cigarettájáról hullottak alá. Vörös kézitáskája félig nyitva feküdt az aszta közepén, úgyhogy messziről is megláthattam újságíróigazolványát, szép piros kis selyemzsebkendőjét, kissé nyűtt: nem túlságosan dagadozó pénztárcáját, púderes dobozát, francia ajakpirosítóját és többrendbeli ceruzáját.

Középen elválasztott szőke haja egyetlen hullámban ereszkedett alá vállára. Ha megmozdította fejét, haja oly vad ívben lendült meg, mint amikor színházban összecsapódik a függöny, és aztán, egy pillanat töredéke után, ismét szétnyílik. Alig lehetett húszéves, talán csak tizennyolc, hosszúkás arccal, nagyon fehér bőrrel és galambszürke szemmel. Nem impresszionista arc, mely színfoltokból tevődik össze, és nem is olyan arc, melyet a hús, az izmok és az inak összessége meg játéka jellemez, mint a legtöbb emberé. Arcát egyedül kontúrja alkotta: bármerre nézett, körvonalai jellemezték, mint azokat az arcokat, melyeket Botticelli festett. Ez jutott elsőnek eszembe, amikor futó pillantást vetettem reá, de aztán elvetettem a gondolatot: az ember ne régi festők elképzeléseit akarja viszontlátni a valóságban. Csak jóval később vettem tudomásul, mennyire hasonlít Zsuzska Flórához a Tavasz jelképes és álmodozó díszletei közt; és nemcsak külsőleg, hanem lénye egyszerre friss és melankólikus atmoszférájával is.

Ahogy a nékem hátat mutató, magas nővel elbeszélgetett, hosszú, orsós combját kissé behajtotta, úgyhogy térde átrajzolódott piros és kék, kockás skót szoknyáján, mely az akkori idők divatja szerint oly szűk volt, hogy nem kis ügyesség kellett, ha futni akart benne. Zsolt Béla még nem volt ott, úgyhogy ostobának tartottam, hogy a nagy szoba ajtajában bászlin álljak, mint aki most érkezett Amerikából, és odaléptem hozzájuk. Csak akkor vettem észre, hogy a háttal álló hölgy, aki nyakamba borult, régi ismerősöm – Madarassy Beck Zsuzsa bárónő. Miközben néhány szóval örömünket fejeztük ki, hogy túléltük a háborút, Zsuzsa idegenkedve húzódott hátrább, de amikor a bárónő bemutatott, kijelentette: remélni sem merte, hogy kedvenc költőjét valaha megismerje. Mindjárt elmondta, hogy az ország keleti végéből, valahonnan Kisvárda mögül jött, ahol riporton járt: a térde is remeg a fáradtságtól. Néhány futó pillantást vetettem feléje, de többet illendőségből nem mertem. Egész közel álltunk egymáshoz, nem is tudom, hogyan kerültünk ilyen közel; a bárónő, beszélgetésünk harmadik résztvevője, messze volt, mint a Szíriusz. Behunytam szememet, és arra gondoltam: „Ezzel a lánnyal ma délután megszököm San Franciscóba. Nem kétes, hogy velem jön.” Néhány perc múltán megérkezett Zsolt Béla, aki elragadott magával. Amikor kibeszéltük magunkat, Zsuzsa és a bárónő nem volt sehol.

Megfeledkeztem róla, mintha sohasem találkoztunk volna. Egy évvel később szembejött velem az Oktogonon, az Abbázia előtt. Ezúttal egy másik barátnője, Wesselényi Miklósné Fedor Ágnes kísérte: éppen riportról jöttek az ország egy másik sarkából. Zsuzska alighanem megint fáradt volt, mert térde úgy remegett, mint egy évvel azelőtt. Megint azon vettem észre magam, hogy éppen oly közel állunk egymáshoz, mint a Haladás szerkesztőségében, holott ez az utcán nem szokásos: de félig álmodozva járok, és így botlottam belé. Legalábbis ezt gondoltam. Csak pár szót váltottunk, aztán siettem tovább. De San Francisco megint eszembe jutott, bár akkor már nem volt oly könnyű oda eljutni, mint egy esztendővel korábban.

Újabb év múlva találkoztunk megint, ezúttal a Népszava szerkesztőségében. A szociáldemokrata párt feloszlatása idején történt, amikor a szerkesztőségben valóságos népvándorlás folyt. A Haladás és a Világosság, melyeknél Zsuzska dolgozott, megszűntek, és ő is a Népszavánál kapott állást. Bementem a szobájába, egyszerűen azért, hogy üdvözöljem, mint a szerkesztőség minden új tagját. Zsuzska beléptemkor felugrott székéből, oly lendülettel, mintha államfő érkezne. Láttam, hogy a térde megint remeg, és megkérdeztem, fáradt-e?

– Nem – mondta és csuklóját, mely ugyancsak remegett, az asztal lapjára tette. – Csak olyan nagy költőnek tartom, és annyira tisztelem magát, hogy mindig remegek, ha szóba áll velem.

Azt válaszoltam, hogy mindennapos találkozásainkkal nemcsak remegése, hanem tisztelete is elmúlik majd.

Ha részben igazam volt, úgy ez politikai kérdéseken múlt. Zsuzska, mint annyi gazdag szülő gyermeke, atyja egykori vagyona és az előnyök miatt, melyet a vagyon jelentett, lelkifurdalást érzett, és annyira átállt a másik oldalra, hogy Rákosi tetteinek és szavainak nemcsak a megérdemeltnél nagyobb hitelt adott, hanem valósággal istenítette őt. Első vitánknak is ez volt az oka, habár formailag irodalmi kérdésen csaptunk össze. Szerkesztőségi szobájában éppen Iljin A nagy futószalag című könyvét olvasta, amikor beléptem. A könyvet én is ismertem, és siralmas propagandatákolmánynak tekintettem. Zsuzska dicsérni kezdte a regényt, mire felültem asztalára, szelíden kivettem kezéből Iljin sületlenségeit, és miközben homlokon csókoltam, a falhoz kentem a kontár, szakszerűtlen és unalmas regényt.

– Kár – mondta Zsuzska –, hogy nem tudod megérteni az idők szavát. Ne hidd, hogy haragszom érte. Belenyugodtam, hogy régi vágású, derék polgári demokrata vagy, és az is maradsz. Örökké szeretlek.

A „régi vágású, polgári demokrata” csontig sebzett. Igaz, tizenhat év korkülönbség volt köztünk, de ez nem azt jelentette, mintha én lennék öreg, hanem hogy ő a taknyos. Plátótól, Arisztotelésztől, Santayanáig, Russelig és Wittgensteinig olvastam a filozófusokat, Buddhát, Konfuciust és Csuang-Cüt beleértve: a magyar és világtörténelmet tűrhetően ismertem, a modern irodalomról nem is szólva. Az emberiséget nem osztottam fel politikai irányzatok szerint, sem az irodalmat kommunista írókra, liberális írókra és konzervatív írókra, mint ahogy a brosúrák ajánlották. Gonoszul közel hajoltam Zsuzsához:

– Én is örökké szeretlek. Politika, világnézet nem választhat el bennünket. Szellemi dolgok sem. Tudod-e, miért? Mert nem a lelkedet szeretem. Hanem a testedet. Mindhalálig.

Némi komikus pátoszt adtam szavaimnak, hogy ne hassanak sértően – ami aligha menti aljasságomat.

 

*

 

Mindez abban az időben történt, mikor a szociáldemokrata pártot feloszlatták, a Népszava munkatársainak egy részét elbocsátották, Száva Istvánt, a kitűnő, higgadt, tehetséges és talpig becsületes szerkesztőt áthelyezték a kommunista párt központi lapjához, hogy ott szemmel tarthassák, és helyére a lap addigi külpolitikusát, Horváth Zoltánt nevezték ki. Horváth alacsony, tömzsi, kopaszodó, értelmes, műveletlen és gátlástalan férfiú volt, nagy, görgő fekete szemmel, vastag, skarlátlila nyelvvel és orrából-füléből kibuggyanó fekete hajfürtökkel. Öt-hat liter méregerős feketekávét ivott meg minden áldott nap, és 16 órán át a korlátlan munkabírás példáját adta. Szakmai szempontból mindez édeskeveset ért, mert Horváth Zoltán egyáltalán nem tudott írni. Háta mögött a szociáldemokrata párt Júdásának nevezték, nemcsak azért, mert a két párt úgynevezett egyesülését (azaz a szociáldemokrata párt eltüntetését) ő propagálta a legdühödtebben, hanem azért is, mert azt a besúgói állást, melyet Bíró Zoltán, Rákosi öccse annak idején nékem ajánlott fel, Horváth Zoltán vállalta.

Horváth karrierista volt a javából, aki mindenkit el akart taposni, aki az útjába került. És mégis, nemcsak irántam, hanem a szociáldemokrata újságírók iránt, kik megvetettük és lenéztük, a lehető legnagyobb jóindulattal viseltetett. Minden ügyességét és ravaszságát latba vetette, hogy a kommunisták üldözésétől megvédjen bennünket. Ez nem csekély és merőben hálátlan feladat volt. Ugyanígy segítette a szerkesztőség valamennyi tagját, ha valaki megbetegedett, saját kocsiján vitte orvoshoz és a legjobb szanatóriumba, pénzt szerzett néki, gondoskodott családjáról – szóval, úgy viselkedett, mintha valamennyiünk atyja volna.

Néki köszönhetem, hogy bizonyos mértékig fájdalommentesen éltem túl a kínos időszakot, mikor a Népszava szakszervezeti közlönnyé alakult át. Minek eredményeként, soha, senki nem olvasta, a párt sajtóosztályát és a szakszervezeti bürokrácia néhány tagját kivéve, kiket azért fizettek, hogy politikai és sajtóhibákat keressenek benne. Mindez nem zavart, amíg Horváth Zoltán szerkesztőtársa meg nem érkezett. Gács László régi kommunista volt, Révai József sógora; jóképű, pökhendi, még nem is középkorú, szemre fiatalos férfiú, aki – vegyes házasságból származott – a kommunista jóízlést, a zsidó szerénységet, a magyar higgadtságot és a sváb önzetlenséget egyesítette személyében. Saját állítása szerint csakis Manchesterben készült posztóból varratta ruháit, és egészen az államosításig egy kis szövőüzem tulajdonosa maradt. Munkásait a legnagyobb kegyetlenséggel zsákmányolta ki, de manchesteri ruháival és nyugatról hozott autójával szüntelenül hencegett. Bár egy kukkot sem értett oroszul, íróasztalán ott díszlett a Pravda legújabb száma; ha valaki a szobájába lépett, ezzel a Pravdával takarta le a kartondobozban lévő tíz doboz Lucky Strike cigarettát; nem mintha szégyellte volna, hogy imperialista cigarettát szív, hanem azért, hogy ne kelljen az illetőt megkínálni. Nem sokkal azelőtt vette el legjobb barátjának, Ságvárinak özvegyét; Ságvári Gáccsal együtt dolgozott a kommunista földalatti mozgalomban, míg 1944-ben megölték. Gács nemegyszer biztosított bennünket, hogy barátja emlékezete még frissen él felesége, meg az ő szívében. Ha a hosszú munkanap után – magyarázta – felesége meg ő ágyba térnek, előbb mindig felülnek a párnára, és egy percnyi hallgatással áldoznak a megboldogult emlékezetének, mielőtt lejjebb csúsznak a takaró alá, és a szerelem gyönyörűségeibe kóstolnak. Mindezt Gács mindenkinek elmondta, nem is egyszer, és mindig ugyanazokkal a szavakkal.

Mikor Gács betelepedett a szerkesztőségbe, langaléta, tenyeres-talpas, veres hajú fiatal munkásembert hozott magával: arcának két fele annyira különböző volt, hogy az ajtórésből, ha csak fél arcát dugta a szobába, képtelen voltam megismerni. Gács bemutatta nekünk a fiatalembert, akit, úgymond, Bicsáknak hívnak. Miért többesszámban, szólt közbe Palotai Boris. Vele együtt dolgozott a kommunista mozgalomban a háború idején, ahol hősként viselkedett. Nézzünk fel erre az emberre, intett bennünket Gács; azért hozta a szerkesztőségbe, hogy ezentúl igazi munkás olvassa és ítélje meg mindazt, amit írunk.

Néhány nappal később, 1948. október 23-án cikket írtam a vesztfáliai béke háromszázadik évfordulójára, másnapra. Amikor befejeztem (Európa szétszakításáról sikerült írnom történelmi lepelben) szobám ablakához álltam, és kétségbeesetten néztem ki az esőbe. Néhány perccel előbb értesültem, hogy öreg barátom, Vámbéry Rusztem szívszélhűdés következtében meghalt a New York-i földalattiban, amikor egy indulni készülő kocsi ajtaján akart beugrani. Gyorsan, szépen halt meg és teljes szellemi frissességében. Írni nem írhattam róla: Vámbéry lemondott washingtoni követi tisztségéről, amikor a szociáldemokrata pártot feloszlatták. Rákosi, mint értesültem, még külön dühöngött, hogy éppen Vámbéry „tette őt lóvá”, aki annak idején, amikor a Horthy-korszakban bíróság elé állították, védője volt és az angol munkáspárt közbenjárásával megmentette a haláltól. Kár volt a fáradságért – gondoltam keserűen.

A sajtóban egyetlen szó sem jelenhetett meg „az áruló Vámbéry” haláláról. Ha arra gondoltam, hogy hetvenhét éves korában, szellemi képességei teljes birtokában érte a szívszélhűdés az indulni készülő New York-i földalattiban, úgy éreztem, hogy öreg barátom ilyen szép, ilyen gyors, ilyen fájdalommentes halált érdemelt. Persze, élhetett volna még tíz évig – zsörtölődtem. Szerkesztőségi szobám ablakában álltam, és lenéztem a hideg, egyenesen zuhogó őszi esőben a Conti utcára. Ahogy kissé kihajoltam, az ablakom alatti kapu fölé, közvetlenül az emléktáblára láttam, ahová a szociáldemokrata mártírok nevét vésték fel. Négyen közülük – Gosztonyi Lajcsi, Kasztell Andris, Gergely Győző és Mónus Illés – jó barátaim voltak. Valahányszor a szerkesztőségbe mentem, mindig ezt a táblát súroltam a szememmel, ahogy az ember azt a temetőt nézi, ahová majd ő is bekerül. Vámbéry meghalt. Ő volt az egyetlen barátom, aki, ha itt bajba kerülnék, összeköttetései segítségével meg tudja mozgatni a külföldet. Nélküle senki sem fog semmit tenni; magamra maradtam.

A szerkesztőségi altiszt kopogott be szobámba: Gács arra kért, jöjjek szobájába, cikkem ügyében. Gács íróasztala mögött ült, szerény pofával, mint a szfinx. Bicsák az íróasztal előtt elhelyezett két fekete bőrkarosszék egyikében trónolt, nyeglén és részvétlenül, mint a bankár, aki csődbe jutott adósával tárgyal. Egyikük sem kínált hellyel. Ostoba módon állva maradtam. Csak amikor kimentem, jutott eszembe, hogy le kellett volna ülnöm a másik karosszékbe, és cipőmet Gács asztalára raknom, közvetlen az orra alá: ez az, ami az ilyen szélhámosoknak imponál. Gács megkérdezte Bicsáktól, olvasta-e a vesztfáliai békéről írott cikkemet, és ha igen, mit tart felőle?

„Szar” – felelte Bicsák kurtán, „nagy szarrr”! Nem kis élvezettel még hátrább dőlt karosszékébe, és elfordította tőlem aszimmetrikus ábrázatát. Gács tettetett nyájassággal szónoklatot intézett hozzám, melyben elmagyarázta, hogy Bicsák a munkásosztály megszemélyesítője szerkesztőségünkben. Ha ő a cikkemet elégtelennek tartja, ezzel a munkásság egészének véleményét fejezi ki. Itt az idő, hogy megtanuljak írni; hogy levetkezzem a múlt csökevényeit, és oly cikkeket produkáljak, melyet az egyszerű emberek is megértenek. Ezzel elbocsátott, de előzőleg, nehogy bármiféle illúziókat táplálhassak, felkapta cikkem kéziratát, négyfelé tépte és a szemétkosárba vágta.

Néhány nap múlva a Macbeth reprízéről írt kritikámat hasonló sors érte. Elpanaszoltam bánatomat szerkesztőségi kollégámnak, Palotai Borisnak. Boriska iránt mindig teljes bizalommal viseltettem, és e bizalomban sohasem csalódtam. Kinevetett: egy percig se búsongjak, elintézi a dolgot. És valóban: Gács nagy elkeseredésére Bicsák már a másnapi cikkemet pompásnak mondta, és ennél maradt akkor is, ha a legnagyobb marhaságokat firkáltam. Hogyan csináltad, Boris? – kérdeztem. – Semmi sem egyszerűbb – felelte. – Elmagyaráztam Bicsáknak, hogy te vagy az ország egyik legjobb költője. – Így néhány hónapon át úgy éltem, mint hal a vízben. Nem kis sajnálatomra egy nap kiderült, hogy Bicsák nem a földalatti kommunista párt, hanem a csepeli nyilasok oszlopos tagja volt, és mint pártszolgálatos Szálasi Ferenc ajtónállójaként működött, és néhány tucat rablásban vett részt. Bicsák eltűnt a színről. Vártam, hogy Gács kínosan érezze magát, elvégre ő hozta ezt az embert a szerkesztőségbe, és állította, hogy a földalatti mozgalomból ismeri. Ezt ugyan hiába vártam. Bicsák lefogása után Gács azzal zárta a szerkesztőségi értekezletet, hogy hálával tartozunk néki, amiért ezt a huligánt leleplezte.

Rossz napok következtek, mert Gács, aki éppen azért a néhány sajátságomért utált, melyért egyesek kedveltek – íráskészség, irodalmi és történelmi ismeretek, humor – újra üldözőbe vett. A szikkadt, agyonpolitizált, kémek és imperialista ügynökök után mániákusan szaglászó, hisztérikus közegben életem egyre tűrhetetlenebbé vált. Komoly irodalmi munkára nem gondolhattam többé; egyre kevesebb verset írtam, és ha néha mégis ezt tettem, főmotívumom politikai mérgem levezetése volt. Megkértem Horváthot, aki az újságírónak dilettáns, szerkesztőnek használhatatlan Gácsot nem bírta: álljon mellém. Legalább azzal, hogy vidéki riportokra küld, hogy nyugtom legyen.

Egyik utamra Zsuzskát is magammal vittem. Kecskemét közelébe hajtattunk, ahol az egyik dombháton kőkorszakbeli sírokat fedeztek fel. Órával az indulás után már ott is álltunk a könnyű, tavaszi szélben a meredek domboldalon. A gazda – csontos, alacsony parasztember, szögletes mozdulatokkal – éppen azon volt, hogy újabb sírt fedjen fel. Nagyon óvatosan használta ásóját, nem annyira a régészet, mint a holtak iránti tiszteletből. Zsíros, fekete kalapja ott hevert a földön – követ tett rá, hogy a szél el ne vigye –, temetőben érezte magát, és illendőnek tartotta, hogy fedetlen fővel dolgozzék, még akkor is, ha a halottak sem ősei, sem keresztények nem voltak. Lábunk előtt, a kiásott gödörben őskori szerelmespár csontváza feküdt. Felhúzott térddel, guggoló helyzetben hevertek, gerincük felével még az agyagban, ahonnét csípőcsontjaik nagy, rózsaszínű lepkeszárnyai is csak félig emelkedtek ki, meg bordáik törött és hiányos kerítéslécei. A rózsaszín festék, mellyel egykor bőrüket ékesítették, a sírban csontjaikra tapadt. A férfi koponyáját fektében előre és lefelé hajtotta, mintha a nő tarkóját kívánná megcsókolni. Az eperkrém-rózsaszín csontvázak a szürke agyagban így nem az elmúlás érzetét keltették, hanem édes, erotikus borzongást okoztak, mely végigfutott hátgerincemen. A paraszt letette ásóját, és hozzánk lépett: nyissa-e ki a többi sírt is, melyeket régebben már kiásott, de laza földdel szórt be újra, nehogy a halottakat temetetlenül hagyja. Nem emlékszem, mit feleltem. Zsuzsa közel állt hozzám, mintha csak nekem akarna támaszkodni. Merev nyaktartással és mozdulatlanul néztem oldalvást feléje, szemem másik sarkában az őskori szerelmesek rózsaszín csontjaival. Arra gondoltam, hogy ezek a szerelmesek is azt érezték életük kurta és múló pillanatában, amit mi ketten érzünk a végtelen idő egy ugyanilyen tűnő pillanatában.

Amikor következő utazásomra magammal akartam vinni Zsuzskát, Horváth Zoltán, a szerkesztő, élesen tiltakozott. Azt állította, hogy Zsuzska fiatal lány, én pedig házasember vagyok; hogy Pesten szabad időnkben mit csinálunk, nem az ő dolga: de hogy hivatalosan mint szerkesztő segédkezet nyújtson két munkatársának, hogy szerelmi viszonyt folytasson – arra ő nem hajlandó. Nem vitatkoztam Horváth Zoltánnal. Már azért sem, mert Horváth, ki ugyancsak nős volt, a szerkesztőség egyik nőtagjával folytatott viszonyt; a hétvégeken kettesben utazták végig (a szerkesztőségben más igét használtak) Magyarország járási székhelyeit. Azt sem mondtam meg Horváthnak, hogy már régebben és végleg elköltöztem Valytól.

Több hónappal azelőtt történt, hogy fent, rózsadombi kis lakásunkon éjjel három óra tájban még dolgoztam egy színdarabon. Valy, aki eladdig nyugodtan olvasgatott, felugrott a rekamiéről, és minden bevezetés nélkül veszekedni kezdett. Haragjának tárgya: hogy egész házasságunk idején nem vettem neki kalapot. Azt válaszoltam, hogy e pillanatban nyakig vagyok a darabírásban, de félóra múlva boldogan állok rendelkezésre.

– Nem – ordította. – Félóra múlva fáradt leszel, dögölni mégy, és akkor nem beszélhetünk. Most akarok a kalapról tárgyalni.

– Jó – sóhajtottam. – Beszéljük meg a dolgot most mindjárt. – Ezzel felsoroltam a kalapokat, melyekkel házasságunk idején kedveskedtem néki. A fekete bársonykalappal, sőt kalpaggal kezdtem, melyet Őrült Johanna királyné visel Raffaello egyik festményén, és amelynek mintájára – fekete bársony, két oldalt szabálytalanul elszórt féldrágakövek – csináltattam kalapot Valynak Budapesten, házasságunk után. Megemlítettem a nagy piros szalmakalapot, amelynek még egy malomkő mellett sem kellett szégyenkeznie, és amelyet Casablancában vettünk, a fehér, hasonló méretűt, melyet a Fifth Avenue-n szereztünk be, a kucsmát, amelyet itt Budapesten vettünk és néhány másikat.

– Te nem vettél nekem kalapot! – üvöltötte Valy.

– Lehet – mondtam –, hogy ennél több kalap jár egy nőnek. Ne felejtsd el, hogy szegény voltam mindig. Nem volt elég kalap, de azért volt néhány kalap.

– Te nem vettél nekem kalapot!

– De vettem. Lehet, hogy nem eleget. Ezt megtárgyalhatjuk. Csak arra kérlek, ne beszélj ilyen hangosan. Ennek a villának falait gombostűvel is át lehet bökni. Éjjel három felé jár. A szomszédok felébrednek.

– A szomszédok le vannak ejtve.

– Akkor legalább emberi méltóságunkat védjük azzal, hogy nem avatjuk őket kalapproblémáinkba. Beszélj csendesebben.

– Az én lakásomban akkor ordítok, amikor akarok, te dög! Nem vettél nekem kalapot! Csak mindig magadra gondolsz, amilyen önző állat vagy. Csak magadnak vettél kalapot!

– Magamnak? Aki világéletemben fedetlen fővel jártam?

– Na és a fez, amit Marokkóban hordtál?

– Azt Amár ajándékozta nekem.

– Hogy meglógj a sivatagba a feleséged elől. Na és azok a kalpagok meg sipkák, amiket Amerikában hordtál?

– Katonasipkák és katonakalpagok voltak. Nem vettem őket. Az amerikai hadsereg főkvártélymestere kölcsönözte katonai szolgálatom idejére.

– Te dög! Te nem vettél kalapot! Soha nem vettél nekem kalapot! Mindig csak magadra gondoltál, önző disznó, meg a saját szórakozásaidra. Nem vettél nekem kalapot! Nem vettél nekem kalapot!

– Ne ordíts!

– De ordítok! Eleget parancsolgattál! Kalapot akarok! Kalapot!

Így kiabált vagy egy óráig. Végül kijelentettem, hogy elegem volt. Lefeküdtem az ágyba, eloltottam a villanyt. Valy keltegetett; mikor nem mozdultam, fogta a rekamiét, és kiborított a padlóra.

– A kalapról akarok beszélni.

Nem feleltem, mire otthagyott. Másnap reggel elhatároztam, hogy bemegyek a Nemzeti Múzeum könyvtárába negyvennyolcas hírlapokat olvasni. Ahogy a Bimbó utca sarkán felszálltam az autóbuszra, a ház gazdája, Barna úr is éppen kijött a kapun. Kiáltott a sofőrnek, hogy várja be. Lihegve ugrott a buszra.

– Faludy úr – mondta –, nagy kérésem volna magához. Vegyen kalapot a nejének. Sem a feleségem, sem én, sem a házmester nem tudott aludni az éjjel.

A következő állomáson leszálltam a buszról, hazamentem, és azzal a kifogással, hogy otthon felejtettem valamit, betettem az aktatáskába borotvámat, fogkefémet, néhány fontosabb kéziratot, és udvarias meghajlással Valy irányában, kimentem az ajtón, és nem tértem soha vissza.

 

*

 

Miután meggyőződtem, hogy a Paksi országút 116-os kilométerkövénél, sem annak közelében nem áll, és nem is állt csőszkunyhó, végül határozott bizonyíték volt kezemben, hogy Rajk aligha találkozott a nemlétező csőszkunyhóban Rankovics jugoszláv belügyminiszterrel, és az ellene felhozott többi vádpont is feltehetően ugyanolyan koholmány, mint ez az egy. Nem maradt más dolgom, minthogy hazatérjek. Zsuzsát akartam látni, és tudni kívántam, mi történt a Népszava két munkatársával, akik rövid idővel azelőtt eltűntek, és akiknek tanúként kellett fellépniük a Rajk-per főtárgyalásán. Ugyanígy aggódtam Justus Pálért, akit jól ismertem, és aki Rajk bűntársaként került a vádlottak padjára.

Justus a szociáldemokrata párt egyik vezetője, pontosabban főideológusa volt. Nem mint ideológust becsültem; ez irányú ügyködése inkább visszatartott tőle. De Justus egyúttal a kulturális ügyek vezetője volt a pártban, és ezen a téren sok jót tett. A fiatalság nevelését ő is szívügyének tekintette, és egy egész generációt kívánt megismertetni a magyar és a világirodalommal. Voltaképpen fölöttesemnek kellett tekintenem, noha soha eszébe nem jutott, hogy utasításokat adjon, vagy bármi más módon befolyásoljon. Jó viszonyt tartottunk fenn, de a legritkább esetben ültünk össze; nem akartam magamat annak a látszatnak kitenni, hogy fölöttesem kegyét keresem.

A szociáldemokrata párt felszámolása után Justust a Magyar Rádió igazgatójává nevezték ki; közben képviselői állását is megtartotta. Ennek ellenére, ha nagynéha találkoztunk, láttam, hogy rendkívül ideges és boldogtalan. Alighogy a rádiót átvette, nagy csomag verset küldött a Népszavának. Közöljem, ha jónak látom. Néhány hónappal ezután, meleg tavaszi délutánon Horváth Zoltán bekopogott szerkesztőségi szobámba. – Mit szándékozol Justus verseivel tenni? – kérdezte. – A versekkel, amelyeket nem tudom, hány hónappal ezelőtt küldött neked – tette hozzá, valódi kíváncsisággal hangjában, szemrehányás nélkül. – Múlt vasárnap – magyarázta – Rákosi a füle hallatára mondta Justusnak: Révai betegsége miatt arra gondol, hogy Justust kéne megtenni kultuszminiszternek. Vajon elvállalná ezt a hozzá oly méltó, díszes pozíciót? És azonkívül – folytatta Horváth –, gondolj arra, hogy Justus Pál a rádió igazgatója. Nem jutott eszedbe, Gyurka, hogy Justus verseinek közlése számodra előnyös lenne? Még akkor is, ha a verseket nem találod jónak?

Íróasztalomnál ültem, és ferdén fölnéztem Horváthra, aki vérveresre pirult. Akkor jutott eszébe – mert minden karrierizmusa mellett korántsem volt ostoba –, hogy a legszerencsétlenebb érvet hozta fel. Nem is erőlködött tovább:

– Szóval, nem vagy hajlandó Justus verseit közölni?

– Ahogy mondod. Mégha miniszterelnök lesz belőle, akkor sem. Csak akkor, ha jó verset ír.

– Mit csináljak az ilyen lázadókkal, amilyen te vagy?

Vállat vontam. – Amíg itt vagyok a lapnál, Justus versei az irodalmi rovatban nem jönnek.

– Jó ötletet adtál. Az irodalmi rovaton kívül közlöm őket. A politikai részben.

– Ebben szeretnélek megakadályozni, de nem tudlak.

– És hol tartod Justus verseit? Megkaphatom őket?

Nem tudtam mosolyomat visszatartani. Tíz perccel azelőtt, hogy Horváth a szobámba jött, olvastam el másodszor Justus verseit, figyelmesen, nehogy igazságtalan legyek. Aztán a szemétkosárba helyeztem valamennyit, az íróasztalfiókjaimban tartott általános irodalmi tisztogatás kapcsán.

– Justus verseit? Itt vannak – mutattam a szemétkosár felé. Horváth, anélkül, hogy megharagudott volna, letérdelt a rogyásig töltött kosárhoz, és alánéztem szerkesztőm feketésen barna, rosszul politúrozott bútorhoz hasonló tar fejére meg a két szőrtincsre, amelyek lüktető orrlyukaiból csüngtek ki, szánalmat éreztem a kövér, energikus, pihegve szuszogó ember iránt. Nem dühödött fel; nála szokatlan alázattal csapta hóna alá a kéziratot, és átszaladt a nyomdába, hogy kiszedesse a másnap reggeli lapba.

Két óra múlva, láthatóan megrendülve és kidülledt szemmel újra megjelent szobámban. Arra kért: menjek be a nyomdába, vegyem ki a Justus-verseket a lapból, az ólmot dobassam el, a kéziratot semmisítsem meg. Abban a pillanatban értesült, hogy Justus Pált az éjjel letartóztatták, mint „a magyar trockisták vezérét, Tito egyik fő ügynökét, diverzánst, kémet és összeesküvőt”. Amikor Horváth kiment a szobámból, törni kezdtem a fejemet, hogy Justust miért csapták nyolcadik fővádlottnak Rajkhoz és társaihoz, hiszen köze sem volt hozzájuk? Nyilván azért, hogy megszabaduljanak tőle, és szociáldemokrata is legyen a vádlottak közt. Rákosi – tűnődtem tovább – alighanem akkor ötlötte ki ezt, amikor múlt vasárnap találkozott Justusszal és kultuszminiszterséget ígért neki.

Néhány nappal később Justus hitvese jött fel a laphoz, melynek régebben szerkesztőségi titkárnője volt. Horváth Zoltánnal, férje legjobb barátjával akart beszelni, de Horváth kiüzent az altiszttel, hogy nem fogadja. A szerkesztőség folyosóján Justusné keserű sírás közben elmondta, hogy férje letartóztatása után kidobták állásából egy fillér nélkül. Azon az éjszakán, amikor az ÁVO férjét letartóztatta, házkutatást tartottak, felhasogatták bútoraikat, pénzüket elvitték, csakúgy, mint Justus remek könyvtárát. Csak Sztálin és Rákosi műveit hagyták ott. Kislányát, Évit kénytelen volt kivenni az iskolából, mert osztálytársnői reggelenként azzal fogadták, hogy „fel fogják akasztani az apukádat”.

Zsuzska és Palotai Boris támogatásával gyűjtést rendeztünk a szerkesztőség tagjai közt Justusné számára. A kövér Ica, aki Justus titkárnője volt, telesírta nyitott retiküljét, amikor a dolgokról értesült. Pénzét az utolsó fillérig beletette a nagy hamutartóba, amelyet körbevittem. Néhány órával később, a szerkesztőségi értekezleten Horváth Zoltán emelkedett szólásra. Anélkül, hogy neveket említett volna, és inkább tanító, mint támadó hangon, de a maga szokott demagógiájával harsogta:

– Vannak köztünk egyesek, akik a szocialista humanizmus elvét helytelenül értelmezik. E megtévedt társaink néhány órával ezelőtt, hamis szentimentalizmusuktól vezettetve, gyűjtést rendeztek egy áruló feleségének javára. Hadd mondjam ki nyíltan és félreérthetetlenül, elvtársak: az árulónak nincs felesége, az árulónak nincs gyermeke, az árulónak nincs családja – az áruló dögöljön meg pereputtyával együtt!

Miközben beszélt, feketésbarna homlokán, amelyet egy kardvágás nyoma szelt át ferdén, sűrű verejtékcseppek hullottak alá, majd apró csermelyekké olvadtak, amelyek szemöldökére szivárogtak alá. Nem Palotai Boris volt Justus kebelbarátja, sem én; Justus kebelbarátja Horváth Zoltán volt. Talán ez magyarázza, hogy ily szenvedélyesen választotta el magát tőle.

Két nap múlva Horváth ismét meglátogatott szerkesztőségi szobámban. Ábrázata gondterheltnek tűnt, más sorsa miatt aggódik ily nagyon. A kövér Icát az ÁVO nyomon követi, bárhová megy; éjjelente a járdán strázsálnak a háza előtt. Mindez magától értetődik, hiszen Ica Justus titkárnője volt még egy évvel ezelőtt. Ennek ellenére Horváth úgy vélte, hogy Ica könnyen tisztázhatná magát a gyanú alól. Két nap múlva pártnapot tartanak a szerkesztőségben. Icának annyit kell csak tennie, hogy néhány mondatban elítéli Justust, és elválasztja magát egykori gazdája személyétől. Ica kommunista mártír özvegye, és ráadásul a szociáldemokrata párt legostobább tagja; ez oly nyomós enyhítő körülmény, melyet az ÁVO is tekintetbe vesz. Kivált a butaságot. Ő meg akarta mondani Icának, mit tegyen, de Ica kijelentette, hogy olyan emberrel, aki Justusnétól megtagadta a segítségét, nem áll szóba. Még akkor sem, ha a szerkesztője.

– Sajnálom – mondta Horváth –, de nem akart meghallgatni. Icát mégis fel kell világosítani, ha nem akar börtönbe kerülni. Kérlek, menj hozzá, és mondd meg neki mindezt. Viselkedjék értelmesen, jöjjön meg az esze. Akármit csinál, Justust nem tudja megmenteni. Önmagát azonban még megmentheti.

Azt feleltem Horváthnak, hogy kérésének nem tudok eleget tenni, Ica nem kívánja bajba került szellemi vezérét megtagadni. Én senkit sem beszélek rá olyasmire, ami ellen az illető tisztességérzete tiltakozik.

Röviddel a pártnap előtt Horváth Zoltánnak mégis sikerült szóba elegyednie Icával, aki a szerkesztőségi folyosón ácsorgók közt nem akart ráripakodni Horváthra, hogy menjen a fenébe. Horváth könyörgő hangon, szinte rimánkodva szólt hozzá. Arra kérte: álljon fel és jelentse ki: mekkora hálát érez az ÁVO iránt, amiért az imperialista ügynök Justust leleplezte, aki ördögi praktikával megtévesztette őt. Most végre szabadon lélegzik és az árulónak még az emlékét is átkozza. Miközben ezt mondta, Horváth papírlapot húzott elő. Nem sajnálta a fáradságot, hogy Ica beszédét előkészítse, és tulajdon kezével legépelje.

– Ezt a szöveget vágja be Ica, kérve kérem! Sokkal őszintébbnek, szívből fakadóbbnak hangzik, ha elmondja, és nem papírlapról olvassa fel. Ezt mondja, és esküszöm, nem lesz semmi baja!

Ica azt felelte, hogy Justust, mint ahogy a vádiratból tudja, összeesküvéssel gyanúsítják, melyben Rajk, Szalai, Pálffy voltak állítólagos bűntársai. Ő esztendőkig szolgált Justus titkárnőjeként. Jól emlékszik, hogy Justus az illetőkkel soha össze nem jött, soha telefonon nem beszélt velük: kerülte és utálta mindet. Éppen ezért a Rajk-féle összeesküvésben Justus szerepét nem látja tisztán. De miért követelik, hogy Justust elítélje, mielőtt Justus vallomást tesz, és a bíróság elítéli, vagy felmenti? Várjuk meg a tárgyalást; ha nyomós ténykörülmények merülnének fel Justus ellen, kész arra, hogy véleményét megváltoztassa. Addig azonban nemcsak becsületbeli kötelességének, de szuverén jogának tekinti, hogy az el nem ítélt vádlottat ártatlannak tarthassa.

A pártnapon egy közismert újságíró, Máté György beszélt arrogáns modorban. Beszédéből a szokványos szólamok egyike sem hiányzott, de elsősorban „népünk bölcs vezérét”, Rákosi Mátyást magasztalta, aki őrködik felettünk, és álmatlan éjein leleplezte Rajkot és bűntársait. Eztán sorra vette a per vádlottait, kiknek fejére halált követelt, Rajkon kezdve és Justuson, a „sarokba szorított imperialista fenevadon” végezve, kinek működése „ebben a büdös fészekben” (ami alatt a Népszava szerkesztőségét, a szociáldemokrata pártot vagy tán egész Magyarországot értette) gyökeredzett.

A gyűlés végén Máté György felszólította Icát, nyilatkozzék. Mondja meg, mit tart az áruló Justusról. Ica, aki az utolsó sorban ült, feszengve, lassan felemelkedett. Azt vártam, vad szónoklatot tart Justus mellett. De nem. Vérvörös arccal állt, retiküljéből gyűrött papírszeletet keresett elő – nem a Horváth által előkészített beszédet –, és olvasni kezdte. Oly halkan és bizonytalanul olvasta, hogy senki egy árva kukkot sem értett belőle. Máté többszörös biztatására sem emelte fel hangját, és aztán, vérvörös arccal leült. Azt hiszem, valami olyat mondott, hogy Justus ügyében megvárja a bíróság ítéletét. Máté könnyed kézlegyintéssel intézte el, és a szerkesztőség többi tagjának kínzására tért át. Vagy négy óráig folyt az inkvizíció, míg megszöktem előle. Icát még azon a reggelen letartóztatták háza kapuja előtt. Pontosan két héttel azután, hogy Justus eltűnt.

Két héttel később, megint pontosan napra, Justusnét fogták le, mert „az emberek rokonszenvét akarja megnyerni és pofázik”. Legalábbis így szólt a félhivatalos fogalmazás, ahogy Almássi Jánostól, a Népszava könyvtárosától hallottam, aki az ÁVO egyik beépített ügynöke volt a szerkesztőségben. A lebukások hírét ő vitte szét szobáról szobára; mindig hozzátette, hogy csak úgy véletlenül hallotta ávós ismerősétől, aki gyűlöli az ÁVO-t, és hogy az értesülés szigorúan bizalmas. Úgy hiszem, az ÁVO-nak nem okozott túlságos örömet, hogy ügynökét ily módon kell kiadnia; de ha a szerkesztőségben nem tudják, kit tartóztattak le, esetleg cikkek jelennek meg az illető érdemeiről, mikor már az ÁVO pincéjében ül, vagy éppen agyonverik. Röviddel azután, hogy Almássi kihátrált szobámból – mindig hátrálva ment ki, mintha attól félne, hogy lelövöm, ha megfordul –, Horváth Zoltán jött be. Ezúttal is felhők borították ábrázatát. Nagyon aggódik, mondta, a szerkesztőség egy másik tagja miatt. Vándor Györgyiről van szó, akit ugyancsak szoros barátság fűzött Justushoz. Horváth úgy vélte, hogy Vándor Györgyi nem menekülhet, bármi nyilatkozatot is tegyen Justus ellen. Ez irányban kár fáradoznunk. De bizonyára hallottam, hogy ez a liba évek óta naplót vezet, és oda minden beszélgetést, pletykát, viccet, ami fülébe jut, feljegyez, az illetők nevével és lakcímével. Nem beszélném-e rá az őrült tyúkot, hogy égesse el a naplóját, mielőtt az ÁVO megszerzi, és az emberek százait tartóztatja le?

Ahogy ezt mondta, a hideg végigfutott a hátamon. Arra gondoltam, hogy a napló tán már az ÁVO kezén van, és Horváth nem más, mint agent provocateur. Ez az oka, hogy mindent megengedhet magának, és így beszél. Egy csapásra eszembe jutott mindaz, amit Horvát Zoltánnak a múltban mondtam a záptojásfejű Rákosiról, Sztálin káposztaszagáról, Marx pókhálós szakálláról és így tovább – fele is elég, hogy felakasszanak. Miért bíztam ebben az emberben, akiről tudom, hogy érvényesülése kedvéért mindenre képes? Mert azt hittem: tiszteli bennem a költőt, és az én elpusztításom semmiféle anyagi előnyt nem hoz neki? Óvatosan csak azt feleltem, hogy Vándor Györgyi engem nem érdekel, sem az, hogy hírhedt naplóját ki olvassa, ki nem; de ugyanakkor elhatároztam, hogy előveszem a nőt, és igyekszem naplója elégetésére bírni.

Vándor Györgyi kékharisnya volt a javából, pézsmaillatú, penetráns természetű, álművelt, nagyképű kékharisnya, aki nemcsak halálra idegesített, hanem ráadásul hevesen üldözött a szerelmével; még szerencse, hogy nem voltam az egyetlen. Ebben az időben a Népszava munkatársai valósággal menekültek előle. Nem mintha a múltban nem menekültek volna; de ezúttal egy második, nyomósabb okuk volt, hogy Györgyit az ÁVO le fogja tartóztatni. Féltették bőrüket. Vagy három héttel ezelőtt Györgyi bejött szerkesztőségi szobámba. Sűrű könnyhullatás közepette panaszolta, hogy mindenki fut előle; ha meglátják, visszafordulnak a szerkesztőségi folyosón. Nincs egy árva lélek, aki szóba ereszkednék vele. Elbeszélgettünk egy kicsit, aztán hazakísértem a szerkesztőségből. Ezt többször megismételtem, úgyhogy kellő erkölcsi tőkét gyűjtöttem, hogy kérhessek tőle valamit. Valahányszor hazakísértem, mindent elkövettem, hogy szavaimmal felderítsem, megvigasztaljam – ami már azért sem volt könnyű, mert ha hátrafordultam, a detektívek pillantásával találkoztam, akik Györgyit követték. Ugyanekkor halálra untatott fecsegésével, mézesmázos közhelyeivel, tudálékosságával. Összeszedtem hát minden rábeszélőképességemet, és naplójára tereltem a szót. Nem ismertem a naplót, sose láttam, de Györgyi elbeszéléséből tudtam, hogy a legbizalmasabb magánbeszélgetésektől kezdve a rendszerellenes viccekig mindent belejegyzett, abban a reményben, hogy a mű szerzi meg néki az örök hírnevet, a halhatatlanságot.

Hosszú szócsatát vívtunk. Próbáltam elmagyarázni: nincs joga az átkozott naplóval, amely az ÁVO kezébe fog kerülni, hiszen az egész város tud róla, emberek tucatjait hóhérkézre juttatni. Elvégre – tegye kezét a szívére – nemcsak tényeket jegyzett fel, hanem felelőtlen pletykákat is. És mi szükség volt a rendszerellenes vicceknél odaírni, ki mondta néki? Miért ránt másokat magával? Mi joga van ehhez? Felháborodva felelte: honnét tudod mindezt? Mindenki tudja, sziszegtem. No és? Egyszer meg kell halnia mindenkinek. Az örökkévalóság szempontjából egyremegy, mikor. Ezzel a naplóval akar halhatatlanságot szerezni. Éppen én, az író nem érteném, hogy az irodalomért, a művészetért minden áldozat megéri? Különben is a naplóját oly jó helyre rejtette, hogy az ÁVO sohasem fogja megtalálni. A kályhába, mi? Nyöszörögtem. Honnét tudod, Gyurka? Hidd meg nekem: az ÁVÓ-nak nincs olyan intuíciója, mint neked. Erre csak egy zseni jön rá.

Azt hittem, megveszek a dühtől, és ott az utcán verem véresre. Mindebből semmit sem vett észre, és vígan folytatta: miből képzelem, hogy a detektívek őt kísérik? Sokkal valószínűbb, hogy engem kísérnek; még inkább, hogy rémképeket látok. Különben is nagyon jól tudja, mekkora kópé vagyok. Az egész naplóügyet csak kifogásnak használom, hogy hazakísérhessem, mert szerelmes vagyok belé, és le akarok feküdni vele. Amikor itt tartott, gyötrődve fordultam hátra a bennünket kísérő fogdmegek irányába: szinte szuggeráltam nekik, tartóztassák le ezt a dögöt vagy engemet, csak a cirkusznak legyen már vége. Hosszú duma után mégis rávettem, hogy megígérte, sőt becsületszavát adta: most mindjárt felmegy a lakására, és elégeti a naplót. De amikor a kapuba értünk – a hekusok diszkréten az utcán maradtak – szenvedélyesen magához ölelt. Jöjjek fel a lakására, kérlelt. A mamája nincs odahaza. Naplót égetni? Kérdeztem tárgyilagosan. A naplót akarod, folyton csak a naplót. Arra nem gondolsz, hogy engem is megkaphatsz – lihegte, és fölszaladt a lépcsőn. A fordulónál visszanézett, mert azt remélte, utána iramodom, de nem iramodtam.

Másnap nem jött a szerkesztőségbe. Néhány órával később Almássitól, a szerkesztőségi spiclitől megtudtam, hogy letartóztatták. Almássi ez egyszer nemcsak azt közölte, hogy Vándor Györgyi lebukott, mint ahogy ezt az ávós barátjától hallotta, aki fel van háborodva, hogy az államrendőrség ártatlan embereket tartóztat le és kínoz, hanem Györgyi letartóztatásának körülményeit is elmondta. Mikor bezörgettek hozzá, Györgyi előkereste naplóját a rejtekhelyről, ahol tartotta – én még azt is tudtam, honnan –, és kidobta az utcára. Csak aztán nyitott ajtót az ávósoknak. A ház előtt is ávós állt, aki röptében kapta el a naplót.

– Egyébként ezért meg a napló tartalmáért szegény Györgyit alaposan megruházták – fejezte be Almássi, és jelentőségteljes pillantást vetett felém. Igyekeztem magamat tartani, bár a célzás félreérthetetlen volt: Almássi már tudta, hogy a nevezetes naplóban rólam is szó esik.

Egy nap híján ismét két hét múlt el, anélkül, hogy valakit letartóztattak a Népszavánál, vagy hogy Horváth Zoltán szerkesztőségi szobámban meglátogatott volna. Oly nyugtalanság fogott el, hogy bementem hozzá. Előérzete mindeddig pompás volt, mondja hát, ki lesz a következő áldozat, még ezen az éjszakán? Ismeretségünk óta ez volt az első alkalom, hogy Horváth elutasító pökhendiséggel viselkedett. Orákulum módjára magyarázta, hogy a letartóztatások befejeződtek; ne képzeljem, hogy ez örökké tart. Hagyjam hát abba az aggodalmaskodást, és törődjek a magam dolgával. A következő reggelen Zsuzskával együtt Balatonfüredre utaztam nyaralni, míg Horváth Csehszlovákiába indult szabadságra. Másnap reggel, megint pontosan két héttel Vándor Györgyi letartóztatása után, kézbe vettük a Népszava aznapi számát. Zsuzska látta meg, hogy a lap utolsó oldalán, az ötödik hasábon, lent, ahol addig az állt: „Népszava, politikai napilap, szerkeszti Horváth Zoltán”, az utóbbi két szó helyett annyi állt, hogy: „szerkeszti a szerkesztő bizottság”. Ebből tudtuk meg, hogy Horváth a külügyminiszterség helyett mit kapott Rákositól.

 

*

 

Így hát a 116-os kilométerkőtől 1949 szeptemberében, a Rajk-tárgyalás napján, egyenest Budapestre hajtattam. Máskor, ha ezen a vidéken jártam, mindig úgy intéztem a dolgomat, hogy a dunapentelei vendéglőben ebédelhessek. Szerettem ezt a helyet: a kocsmáros beszédmódját és modorát; ahogy felszolgálás közben megállt az asztal mellett, és egy-egy történetet mondott el, rövidet, ha gondolkodó és hosszabbat, ha beszélő kedvemben voltam; ezt arcomról olvasta le. Szerettem remek borait, még inkább azokat a késői Árpádkori ételeket – mint például búzalevest disznóhússal, borjút gyékénygumó mártásban –, melyeket sehol az országban, sem vendéglőben, sem háznál nem főztek. A kocsmáros törpe és púpos asszonya főzött, sütött vagy kavargatott szemem előtt, kis zsámolyról a tűznél. Kocsma és kocsmáros egyetlen szerves, elválaszthatatlan egésznek tűnt; azt is hallottam, hogy e kocsma tizenegy nemzedéken át öröklődött apáról fiúra, és örültem, hogy ilyesmi akad Magyarországon, ahol minden múlik, korhad, mozog, pusztul, és semmi sem állandó. A petróleumlámpák, a száradni aggatott hagymakoszorúk, az étel és pipafüst szaga, melyeknek mindegyike külön-külön nem túlságosan kellemes, ebben a kocsmában oly csodálatos arányban vegyült – vagy talán a kocsmáros vegyítette így, tudatosan, ahogy apjától hallotta –, hogy orrcimpám megremegett a gyönyörűségtől, valahányszor a dunapentelei kocsmára gondoltam. Nem is kocsma: mesebeli fogadó volt Krúdy regényeiből.

Annál inkább csodálkoztam, amikor néhány hónappal korábban kiléptem szerkesztőségi szobámból, és a folyosón a kocsmárost pillantottam meg, aki a fal mentén várakozott rám. Két órája állt ott: az altisztnek azt mondta, ne zavarjon munkámban. Ott állt, verejtékezve az indulattól, és bíborveres homlokát nagy, piroskockás zsebkendőjével törölgette. Elmondta, hogy a párt el akarja venni a kocsmáját. Már rég tudja, hogy szél ellen nem lehet fütyülni; nem is akar. Hosszú hónapokkal ezelőtt felajánlotta az államnak a kocsmáját; ingyen, a borpincével, a disznókkal, a baromfival, a telekkel: mindent. Egy kikötése volt, hogy megtartják pincérnek, feleségét szakácsnőnek. Azt se bánja, ha üzemvezetőt, pénztárost, ellenőrt, konyhafőnököt, az egész nyavalyát a nyakába ültetik, szolgálja őket, mint a barom, csak engedjék meg, hogy maradhasson. De a helyi párttitkár a szép házat akarja lakásul, amiért is megmondták kereken, hogy elveszik a kocsmáját. Hogy könnyebben megtehessék, kuláknak és fő kizsákmányolónak nyilvánították. Miért nem írják bele a tankönyvbe, hogy Petőfi Sándor apja, a jó öreg Petrovics kocsmáros is kulák volt? Már mindent tehetnek az emberrel? És hogy tudnék-e segítségére lenni.

Sajnos, nem tudtam, meg se próbáltam. Aki kulák volt, vagy akit kuláknak nyilvánítottak, azzal azt tehették, amit akartak, hiszen éppen ezért nyilvánították kulákká. Egyébként sem ismertem senkit a miniszterek közül, és ha netán ismertem őket, hiába fordulok hozzájuk. Ezek – elvből vagy félelemből, mindegy – nem tettek jót senkivel. Így nem is ígértem semmit a kocsmárosnak, aki homlokát törölgetve távozott. Még azon az éjszakán baltával agyonverte lihegve beszélő, törpe feleségét, hallgatag, tuberkulotikus leányát, leszúrta disznait, egyetlen revolvergolyójával agyonlőtte lovát, aztán a teheneket vágta le és a baromfikat: az utóbbiakat darabokra szabdalta, és petróleummal öntözte, nehogy másnap piacra vihessék. Végül lement a pincébe, kihúzta a csapot a hordókból, és dolga végeztével felakasztotta magát arra a szép ívű fakapura, melyen át annyi postakocsi, lovasfutár, fogat, vándorember, biciklista és autó fordult be udvarára 1688 óta.

Mindezt egy újságcikk kéziratából olvastam, mely felett e cím állt: EGY BESTIÁLIS KULÁK JELLEGZETES GAZTETTE. A cikk sohasem jelent meg. Komor Imre, a Népszava Moszkvából hazatért új főszerkesztője, aki elébb Gács, majd Gács és Horváth Zoltán együttes munkakörét átvette, íróasztala előtt, álltában kezdett a cikk olvasásának. Komor mindig állva olvasott. A szobában rajtam kívül Zsuzska is ott volt meg a cikk szerzője, fiatal munkás, aki akkoriban került a laphoz, tulajdon akarata ellenére, a káderosztály parancsára, és akinek gőze nem volt az újságíráshoz. Komor, miután néhány sort átfutott, visszaadta a cikket szerzőjének; a gesztus elegáns, de nem minden megvetés nélkül való volt.

Ott állt íróasztala előtt, aztán az asztal mögé lépett, és kézfejével hátrasimította nagyon hosszú, ezüst haját, mely első pillantásra olyannak tűnt, mintha rizsporos paróka lett volna a kései rokokóból. Ez az előkészület azt jelentette, hogy rövid szónoklatot intéz hozzánk. Alig pár hete ismertem, de úgy véltem, kitalálom gondolatait. Azt hittem: elmagyarázza a bestiális kulák gaztettéről szóló cikk szerzőjének, hogy az ember, mint ahogy Jean-Jacques Rousseau és Marx Károly állították, társadalmi produktum; cselekedeteiért, magatartásáért, sőt gondolataiért és érzelmeiért a társadalom viseli a felelősség oroszlánrészét, melynek talajából kinőtt. Így tehát – fűztem tovább a gondolatsort –, Komor azt fogja mondani, hogy a kulák is éppoly társadalmi produktum, mint más ember, és hogy e pillanatban, az államhatalom megsemmisítő pörölycsapásai alatt, amelyek a kulákság likvidálását célozzák, a dunapentelei kocsmáros nem is tehetett mást, mint hogy kiirtsa családját, és felakassza magát a kapuban. Így ne tulajdonítsa a fiatal újságíró cikkében mindezt a kuláknak; a kulák nem felelős azért, amit az államhatalom – igen helyesen! – csinál, illetve csináltat vele.

Még egyszer megsimította haját, és keményre zárt, finom, duzzadt ajkát szólásra nyitotta – ez az elcsépelt szólam, ha őt néztem, valósággá vált.

Röviden, hatékonyan és félelmetes könnyedséggel beszélt; ilyenkor a francia forradalom szónokaira emlékeztetett, csakúgy, ahogy kellemesen szemrevaló, nemes és előkelően rózsaszín arca, egyenes, klasszikusan éles, önérzetes orra és kissé hajlott háta (olykor azt képzeltem, hogy púpos, noha nem volt az) mindig Maximilien de Robespierre-t juttatta eszembe, akit sehogysem állhatok. Azt sem szerettem, amit Komor mondott. Igen élénken, és mégis hidegen elmagyarázta: a kommunista napilapnak nem az a feladata, hogy híreket közöljön olvasóival.

– A sajtó – jelentette ki –, hogy Lenin szavait idézzem, kollektív agitátor és kollektív propagandista. Ez a szerepe, semmi más. E célból, következésképpen és szükségszerűen gyilkosságokról, rablásokról, közúti balesetekről, gyújtogatásról és hasonlókról nem írunk. Kivéve, ha a híreket kapitalista országokból kapjuk.

 

*

 

Így hát a kétszáz kilométeres úton nem maradt vendéglő, ahol megebédelhettem volna. Még indulásunkkor, Pakson vásároltam eleséget, és déli harangszóra megállítottam Alföldit egy barátságos dombocska tetején, ahol letelepedtünk a fa alá. Meleg, kora őszi nap volt, hasas, vattás, nagyon fehér bárányfelhőkkel, melyek lassan, de azért láthatóan libegtek a láthatár irányába, mintha ott egy sarokba zsúfolódnának össze. Olykor nehéz, kristályos harmatcsepp hullt alá, mintha csak üvegházban ülnék. Felnéztem, hogy az égből hull-e vagy a fáról, de nem tudtam megállapítani. Aztán, hogy e boldog és valóban időszerűtlen merengésből megszabaduljak, bebámultam vezetőm brutális, konok, de egyáltalán nem ostoba arcába, és röhögnivaló kedvem támadt.

Alföldi három éve vezette a kocsit, mellyel az országot jártam. Első reggel, amikor lakásomra jött, elébb egy ugrásra a szociáldemokrata pártházba akartam bemenni. Alföldi a Csokonai utcában várakozott rám. Amikor tíz perc múlva újra lent voltam, és a kocsi után néztem, láttam, hogy fekete kalapos, szakállas-ringlis, kaftános, keszeg, vagy hetvenesztendős zsidóember áll a járdaszélen és beszélget a volánnál ülő Alföldivel. Amikor közelebb értem, hallottam, hogy az öreg Alföldit szidja.

– Te zöldinges csirkefogó, te fasiszta ganef, mit csináltál az ebédlőszőnyegemmel? Kinek adtad el? Hol a pénz?

Ezzel botjával vállon verte Alföldit, aki még mindig a volánnál ült, és megadással tűrte az ütlegelést. Amikor azonban, vagy négy-öt botütés után Alföldi még mindig nem mozdult, az öregember üvöltözni kezdett: „Rendőrt! Rendőrt! Ez rabolta ki a lakásomat!” Alföldi erre a kocsi másik, az úttest felé nyíló ajtaján kiugrott és futni kezdett. Behemót, hatalmas sofőröm és a hetvenéves aggastyán oly iramban futottak a Népszínház utca felé, mintha mind a ketten a síkfutás babérjára pályáznának az olimpiai versenyen.

Mit tehettem? Beültem a kocsiba, előszedtem zsebemből egy könyvet, és olvasni kezdtem. Akkoriban mindennapos eseménynek számított, ha valaki a villamoson felesége gyilkosát ismerte fel a mellette ülőben, vagy a Váci utcai, neves és régtől szolidnak ismert műkereskedés kirakatában vitrinje legszebb darabját pillantotta meg. Tíz perc múlva Alföldi nagy lihegéssel megérkezett, beugrott a kocsiba, és villámgyorsan elhajtott. Amikor a piros forgalmi lámpánál a Körút sarkán megálltunk, előrehajoltam, és közönyösen megkérdeztem, csakugyan a nyilas párt tagja volt-e.

– Már hogy a fenébe ne lettem volna.

– És mi az, ami a szociáldemokrata pártba hozta?

– Ugyanaz. Meg kell élni.

– Elhitte azt, amit a nyilasok mondtak?

– Csak annyira, amennyire ma hiszem, amit a szociáldemokraták mondanak. És ahogy holnap hiszem, amit a kommunisták beszélnek.

Amikor ezt mondta, cinkos mosollyal fordult vissza felém, majd behúzott vállal továbbhajtott. Fájt a válla; az öreg zsidó jól eldöngette.

Néztem Alföldi ábrázatát a fa alatt, és nevetés fojtogatott. Hideg csirkével, zöldpaprikával, kovászos uborkával tömködte magát, de közben aggodalmas szemmel méregetett.

– Mi jár a fejében, Alföldi?

– Magát is el fogják intézni, Faludy úr – mondta legvégül. Nyugodtan, érzelmi mellékzöngék nélkül beszélt, miközben csirkeszárnyat ropogtatott. Alföldi minden csirkecsontot megrágott, és lenyelt, a combcsontot kivéve.

– Nem intéznek el. Legalább most nem – feleltem szenvtelenül. – Semmi közöm Rajkhoz.

– Justusnak mi köze volt Rajkhoz?

– Nem foglalkoztam politikával. Soha.

– A fejesek ugyanazon a szánkán ülnek. Hol ezt, hol azt dobják a farkasok elé. Mindegyikre sor kerül. Mert mindig kell dobni valakit a farkasoknak.

– Az én állásomra senki sem feni a fogát. Egyszerűen azért nem, mert fizetésem kicsi, mert senkinek nem állok útjába, mert a munkát mindegyikük rühelli, és mert ezt a munkát más amúgy sem…

– Csak ezt ne mondja! A Justus is ezt mondta. Két nappal lefogása előtt, amikor Horváth Zoltánnal bevittem a rádióhoz.

– Mit mondott? – érdeklődtem, és a borosflaska után nyúltam. A huppanós, átkozott úton megtört a jó bor; se íze, se bűze nem volt már, és ráadásul felmelegedett.

– Justus azt mondta Horváth Zoltánnak, hogy őt nem fogják lefülelni. Mert nélkülözhetetlen mint a rádió igazgatója, és nélkülözhetetlen embereket nem csuknak le. Mégis lecsukták. Pedig ő nem írt olyan szép cikkeket, mint maga.

– Nem is tudtam, hogy olvassa a cikkeimet. És meg is érti, amit írok?

– Érti a nagy nyavalya. De szépek – sóhajtott áhítattal. – Magának abból lenne haszna, ha a cikkei nem volnának ilyen gyönyörűek.

– Ugyan miért?

– Mert a maga cikkeiből látni, hogy nem tartozik hozzájuk.

– Helyes – mondtam, és felálltam. – Most elsétálok a kukoricás felé. Tíz perc múlva, ha elszívott egy cigarettát, vagy kettőt, jöjjön utánam a kocsival.

– Szeretnék még valamit kérdezni. Ha ugyan nem orrol meg érte.

– Ki vele!

– Miért jött haza Amerikából?

– Mert az ember nem szeret idegen országban élni, ha egyszer itt született.

– Úgy – felelte Alföldi elgondolkozva. – De amikor hazajött, és látta, hogy zsiványtanyára került, miért nem ment vissza? Miért nem?

Szenvedélyesen és kihívóan kérdezte. Látszott: nem hiszi, amit mondok.

– Mert őrzik a határt. Drótsövénnyel, géppuskával, villanyárammal, vérebekkel. Maga is tudja. Vagy nem hallott róla?

– Hallottam. De miért nem akkor indult el, amikor az út nyitva állt?

Rándítottam egyet a vállamon.

– Azt hiszem, lekéstem az utolsó vonatot – feleltem, és elindultam az út mentén, a kukoricás felé. Nem fordultam vissza, de lapockámban éreztem Alföldi éles, gyanakvó és mégis csodálattal teljes pillantását. Nem gondolhatott mást, mint azt, hogy amerikai kém vagyok, és ezért csodált, meg bátorságomért – olyasmiért, ami merőben idegen tőlem.

 

*

 

Pontosan három óra volt a szerkesztőségi folyosó nagy óráján, amikor megérkeztem, és Zsuzska szobájába akartam besurranni. Anni azonban a folyosón állt, pontosabban leselkedett, hogy a szerkesztőség tagjait a Rajk-per rádióközvetítésének meghallgatására buzdítsa. Mindenkit elkapott, mert keresztbe állt eléje a folyosón.

Anni alacsony termetű, energikus, középkorú asszonyka volt; a szerkesztőségben mint gépírónő dolgozott. Állandóan rettegett, hogy polgári származása miatt egy nap kidobják, és mindent megtett, hogy jó kommunistának mutassa magát. Ambíciói elismeréséül pártbizalmivá tették meg, és a fölös munka garmadáját sózták nyakába, mire még több munkát kért. Nem tartottak oly gyűlést, melyen Anni ne szerepelt volna a felszólalók közt. Denunciálásban és emberek ellen indított hajszákban sohasem vett részt, csak politikában. Abban is csak nagy általánosságban. Ilyesfélét dübörgött: „Erről az emelvényről hívom fel a világ dolgozó asszonyainak százmillióit…”, vagy: „Óva intem Truman urat, és nyomatékosan figyelmeztetem, hogy…”, ami után egetrázó tapssal köszöntötték. Egy alkalommal Komor Imre, aki Anni szavait az utolsó sorból hallgatta, négy üres széknyire tőlem, a taps után felém fordult: „O sancta simplicitas…”^* Tehette, mert a több mint ötven tagot számláló szerkesztőségből csak mi ketten értettünk latinul.

Néhány hónapon belül Anni lénye tökéletesen kicserélődött: felhők közt járt, belső boldogságtól sugárzott, mint a középkori hívő. A kommunista dogmatikából árva kukkot sem értett, de ez nem zavarta, minthogy teljesen identifikálta személyét a világmegváltó eszmével. Organizált, dekorált, kiértékelt, agitált, kivonult, tagsági díjakat szedett össze, megszidta a szerkesztőség késve érkező tagjait, faliújságot szerkesztett: mindezt gonoszkodás, aljasság és ártó szándék nélkül, de azért kotnyeles és gátlástalan szemtelenséggel.

Elmagyarázta nékem: mulaszthatatlan szükségem van reá, hogy Rajk László bűnperének tárgyalását végighallgassam a rádión. Tudja ő nagyon jól, és mélységesen tisztel sokrétű tapasztaltságom és intelligenciám miatt, de itt olyasmit hallhatok, amit nem tudok. A Rajk-pör arra fog tanítani, mint ismerjem fel, és leplezzem le a pártba befurakodott, magát ördögi ügyességgel álcázó imperialista ügynököt, akire, hála Rákosi elvtárs éberségének, most lesújt a proletariátus ökle. Azonkívül a párt minden bizonnyal jónéven veszi tőlem, ha ott ülök a többivel a rádió előtt. A „párt” szót mindig oly áhítattal ejtette ki, hogy lihegett a kéjtől, és karja libabőrödzött a borzalomtól: számára a párt orwelli, televizoros, mindent tudó erőszakszervezet kombinációja volt a mindenható és mindenütt jelenvaló istenséggel.

Míg így leckéztetett, Gedeon Pál, a lap külpolitikai szerkesztője lépett a folyosóra. Amikor Annit meglátta, vissza akart húzódni, de a nő elkapta. Gedeon hivatásos újságíró volt, magas, sovány, gyors mozgású, udvarias és madárfejű fiatalember, aprócska, jól kezelt bajuszkával és már erősen ritkás hajjal. Gedeon nem tartozott a gonoszak kategóriájába, és senkinek sem ártott. Mindig sürgött-forgott, sohasem ért rá semmire; így Anni rávetette magát, én pedig felhasználtam az alkalmat, és beslisszoltam Zsuzska szobájába.

Íróasztalához hajoltam, megöleltem, de közben, mintha csak véletlenül tenném, könyökömmel lelöktem az asztalról Sztálin brosúráját a nemzetiségi kérdésről. Zsuzska piros kézitáskáját pedig odábbtoltam, az asztal másik végébe. Néhány héttel korábban Zsuzskával a kommunisták agrárpolitikájáról vitatkoztunk. Amikor odáig jutottam, vagy legalább azt hittem, hogy meggyőztem érveimmel, Zsuzska hirtelen kijelentette: lehet, hogy érveim helytállnak, de ő ennek ellenére a párttal ért egyet. Ha a párt erről a piros kézitáskáról azt mondaná, hogy fehér, ő ezentúl a piros táskát fehérnek látja. Azóta rendszeres üldöztetésnek vetettem alá a piros kézitáskát: ott vágtam földhöz, rúgtam bele, és öntöttem rá kávét, ahol értem. Felültem az asztalra. Így hátat fordítottam a bajszos, pipás, zsarnok képmásának a falon, és amikor Zsuzska a piros kézitáskát biztonságba helyezte előlem a fiókba, azaz a gonosz démonok eltűntek szemem elől, megfogtam a kezét, hogy ujjaival játsszam.

Azt mondta: nagyon örül, hogy visszajöttem a Dunántúlról. És hogy ily gyorsan jöttem haza. Mindig attól tart, hogy egyszer csak eltűnök nyomtalanul, átsétálok a határon, észrevétlenül, mint a szellem, vagy könnyedén, mint az Apokalipszis lovasai, nem is annyira iránta érzett hűtlenségből, mint azért, mert álmodozó természetemnek ez tartozéka. Egy szép napon a Flore kávéház teraszán majd eszembe jut, hogy otthagytam Budapesten, és képeslapot küldök, kétségbeejtően őszinte és szívélyes öleléssel. Aztán gondosan megnézett, hogy oly kellemes külsejű vagyok-e még, mint amilyennek képzelt, gyors pillantást vetett szemem sarkába, nem látja-e ott vidéki félrelépésem kékes árnyait, hűtlenségem jelét? De Zsuzska szemügyre vett azért is, hogy örökös, háboríthatatlan jókedvem meg van-e még a maga épségében, és nem keveredett-e hozzá az utóbbi napokban némi szomorúság? Ezt azért tette, hogy szükség esetén felvidítson, és rendbe hozzon, már csak azért is, mert emberi szempontból jóval nagyobb és páratlanabb jelenségnek tartott, mint amilyennek éreztem magamat – legfeljebb politikai szempontból maradtam le, az egyre boldogabb, javakban és szabadságban dúskáló társadalom útján, azon az úton, ahol az élcsapat lovagolt: Sztálin, Berija, Bierut, Gottwald, Rákosi.

Nem mondhattam el Zsuzskának a paksi országúton szerzett tapasztalataimat, sem a Rajk-per felől nem mertem kérdezni, mert mindez veszekedést eredményezhetett volna. A Népszava munkatársainak dolga, az újság ügyei és az úgynevezett hírek pedig a legcsekélyebb mértékben sem érdekeltek. Ha így ültünk együtt, nemegyszer éreztem magamat vidéki, bamba sihedernek, akinek nincs mit mondania, és tátott szájjal ül szerelmese mellett, kezét simogatja, és ujjaival babrál. Rendszerint néhány perc telt el, amíg rá tudtam magamat venni, hogy arról beszéljek, ami volt, ahelyett, hogy arról beszélnénk, ami van. Ilyenkor afrikai, francia vagy amerikai élményeimről meséltem, dolgokról, melyek kettőnket nem kapcsoltak össze, csak engem kapcsoltak múltamhoz, és amelyek elmondása ellen, miközben mondtam őket, belső tiltakozást éreztem. Vagy a kellemesebbet választottam, és rögtönzött versekben udvaroltam: ilyenkor mindig meglepődött, de türelemmel hallgatott. Ha társaságban vagy nyilvános helyen tartózkodtunk, kissé megkönnyebbültem, mert nem Zsuzskának, hanem a többinek játszhattam. Ha a 4-es autóbuszon mentünk haza az Eskü téri végállomástól a Németvölgyi út felé, Zsuzska rendszerint beszállt a végállomásán várakozó buszba, én még cigarettát vettem, és úgy ültem le melléje, mintha sohasem ismertük volna egymást. Zsuzska újságot olvasott. Mikor az autóbusz megtelt és elindult, közelebb csúsztam hozzá, szemtelenül beleolvastam a lapba, majd kitéptem a kezéből.

– Ne olvasson most. Engem hallgasson, kisasszony. Maga tetszik nekem.

– Hogy meri? Azonnal adja vissza az újságot, impertinens kapcabetyár!

– Dehogy adom – mondtam nyugodtan, és ráültem a hírlapra. Közelebb csúsztam Zsuzskához, és csípőmet odadörgöltem az övéhez. Ő elém feszítette könyökét, és odébbsiklott az ülésen. Szomszédja, középkorú úriember, felállt, hogy átadja helyét, ő maga pedig kettőnk közé üljön; de én gyorsabb voltam, és Zsuzskával együtt csúsztam odább az ülésen. Így az udvarias úr kénytelen volt másik oldalamra ülni, én pedig maradtam szorosan Zsuzska mellett.

Az autóbusz közönsége sziszegő felháborodással figyelte udvarlásomat.

– A legjobban keble tetszik nékem, kisasszony. Mondhatom, megható keble van. Könny gyűlik a szemembe, ha nézem.

Zsuzska félrefordult, mintha nem hallana.

– Hiába fordul félre. Tudom, csak húzni akar. Ha majd leszállok, fut utánam, mint a nyúl. Jól is teszi: remek lakásom van! Egyedül lakom. Nem társbérletben.

– Pimasz.

– Kedves kisasszony – fordult egy férfi, aki előttünk állt, Zsuzskához. – Megengedi, hogy ezt az embert móresre tanítsam?

– Csak tessék rám bízni – nyugtatta Zsuzska. – Már ennél szemtelenebbeket is elintéztem.

– Pedig ilyen ripőköt még nem láttam a világon – szólalt meg valaki hátulról.

Mikor az autóbusz célunkhoz közeledett, szemtelenség helyett az alázat álorcáját öltöttem magamra.

– Drága kisasszony – sóhajtottam. – A következő állomáson le kell szállnom. Magányos ember vagyok. Nincs senkim az égvilágon. Jöjjön velem, vigasztaljon meg. Ha csak erre az éjszakára is.

– Hallatlan!

– Akkor jöjjön fel, csak azért, hogy megmutathassam lakásomat. Tizenhat rézmetszetem van a szeretkezés figuráiról.

– Ebből elég volt.

– Kisasszony! Nem mondtam semmi rosszat. Csak az elméletet akartam elébb bemutatni magának. A praxist hagyhatjuk azutánra, ha megittuk a feketekávét.

Dermedt csönd az autóbuszban.

– Rugalmas rekamiém van – folytattam rendületlenül. – Elnyűhetetlen strapapaplannal. Akar velem az égbe repülni?

Az autóbusz fékezett.

Elindultam a peron felé. Amikor már az ajtónál álltam, Zsuzska hirtelen felpattant ültéből, és mint az alvajáró, elindult utánam. A megbotránkozás ekkor hágott csúcspontjára. A disznók ellenünk szurkoltak! Egyszer egy fekete csipkegalléros, nagyon idős hölgy keserűen odaszólt kecskeszakállas urához:

– Ilyen a mai fiatalság.

A többi, ki magában, ki félhangosan sziszegte Zsuzska után: „ringyó!”

Segítettem a leszállásnál, mire karjaimba omlott, és azonnal összecsókolóztunk. Nem is engedtük egymás száját, míg az autóbusz el nem indult. Mindenki az ablakon át bámult ki, villogó szemmel, kétségbeesetten; olykor maga az autóbusz is dülöngélve indult, mert a vezető minket nézett a volán helyett.

Máskor Zsuzsa verseskönyvemet olvasta mellettem, amikor a busz megindult. Kikaptam kezéből.

– Bocsáss meg – mondtam udvariasan. – Semmi rosszat nem akarok. De azt már nem tudom megállni, hogy szomszédnőm az autóbuszban ilyen semmirevaló fűzfaköltő rigmusait olvassa. Miért nem olvas jobb költőket? Kuczka Pétert, Földeák Jánost meg a többit? Vagy Fodor Józsefet, a koszorúst?

Hosszú vitába keveredtünk. Zsuzska költészetemet védte, én minden érvet felhoztam magam ellen, ami csak eszembe jutott. Nagy örömömre az autóbusz két utasa, kik a közelünkben álltak, közbeszóltak. Zsuzska pártját fogták, majd egy harmadik is beleszólt, úgyszintén ellenem. Ez az utóbbi még gorombáskodni is kezdett. A vita egyre hevesebb lett, mikor a Lánchídnál friss utas jelent meg, és lelkendezve üdvözölt:

– Faludy? Budapesten élsz? Egy éve senki sem hallott rólad!

Máskor még ártatlanabb tréfát eszeltünk ki, mely mindig botrányba torkollt. Nem volt sok pénzünk, s ezért minden este megszámoltuk, és összeraktuk vagyonunkat. Azt hittük, hogy a közös kassza mindkettőnk könnyelműségére jótékony hatást gyakorol, amiről szó sem volt. Elhatároztuk, hogy a pénzt az autóbuszban számoljuk, de nem a tízes, hanem a hármas számrendszer szerint.

– Mennyi pénzed van, Zsuzska? – kérdeztem, mikor elindult a busz, és jó pesti szokás szerint mindenki azt figyelte, mit hallani a szomszédban.

– Három forint a kiserszényben. Még mellette is van három.

– Kétszer három, az tizenkettő – összegeztem jó hangosan.

Erre mindenki felfigyelt, még a kalauz is közelebb lépett.

– A pénztárcámban harminc forint.

– Tizenkettő meg harminc, az száztizenkettő.

– Meg egy.

– Száztizenhárom.

A megkönnyebbülés atmoszférája lengett végig az autóbuszon. Úgy látszik, mégis rosszul hallották, amit előbb mondtam.

– Nálad mi van?

– Egy forint a nadrágzsebemben – kapartam ki a pénzt. – A kabátzsebemben három.

– Az tíz.

Néma csend. Volt, aki megborzongott. Mások életkorunkat állapították meg: de messze túljártunk a tanköteles koron, és ruházatunk szerint úgy tűnt, hogy megtanultuk az egyszeregyet. Egyesek fejüket csóválták. Mások kidüllesztették szemüket, és összevigyorogtak. Meghülyült a világ! Kiesett a feneke! Rendőrt kéne hívni.

– És itt is két forint.

– Tizenkettő.

– Több nincs?

– Nincs.

– És a két forint a markodban, amit a kalauz visszaadott?

– Tényleg. Megfeledkeztem róla.

– Tizenkettő meg kettő, az húsz.

– Az én huszam, meg a te száztizenkettőd összesen százharminckettő. A tárcámban kétszázharminckettő. Csak két forintunk hiányzik, hogy háromszázunk legyen.

– De az ötödik kerekük, az nem hiányzik – szólt közbe egy hepciás kövér ember, aki nem bírta tovább.

– Az ötös nem szerepel számrendszerünkben, uram – intette le Zsuzsa gőgösen.

 

*

 

Egyelőre Zsuzska ujjaival játszottam. Közben szememmel szokványos szemleutamra indultam. A roló rekeszét néztem az ablak felett, a hosszúkás, barna deszkát, nincsenek-e áruló, friss repedések körötte a falon, ujjnyomok a vastag porban vagy más hasonló rendellenesség, ami azt jelentené, hogy távollétem alatt mikrofont szerelt be az ÁVO? Semmi gyanúsat nem láttam. A délutáni nap éles sárga csíkot rajzolt a függöny és az ablak szemöldökfája közti részre: volt ebben valami megnyugtató. Szemközt, a romházban a Miksa utca másik oldalán (a lapot időközben átköltöztették a Conti utcából) ott ültek az ávósok, összesen hatan, a téglával berakott ablakok mögött, és onnan, a lyukakon keresztül pislogtak át, láthatatlanul. Eleinte azt hittem, mindez beteges fantáziám terméke, de tapasztalatom az ellenkezőjét bizonyította. Jelenlétükre először az hívta fel figyelmemet, hogy a romház téglái közül kékes füst szivárgott elő. Gondoltam, laknak benne, talán szegény emberek, talán a régi lakók járnak vissza, vagy szerelmespárok használják, mióta a népi népuralom megszüntette a garniszállodákat, és az embereket a természet nem is oly lágy ölébe kergette.

Egy délután négy órakor észrevettem, hogy hat civilruhás jön ki. Testtartásuk, járásuk, válluk kétségtelenül jelezte, hogy hekusok, de ha még mindig kétségem lett volna, úgy csak szemmel kellett követnem őket a Miksa utca másik végéig, ahol két ávós kocsiba szálltak, és elhajtottak. Az őrségváltást éjfélkor megismételték. Ebből tudtam, hogy az ávó három sihtában dolgozik. Amikor Vándor Györgyit hazakísértem a két detektív ebből a kapuból bújt ki, és követett bennünket. Nyáron, ha az ablakok nyitva voltak, a diktálás az ötödik emeletről lehallatszott az utcára, a szűk úttesten át még beszélgetéseinket is kihallgathatták. Volt ebben valami iszonyú, hogy mindenütt ott vannak. Tizennyolcan minden áldott nap; ha a szerkesztőségben működő három spiclit hozzászámítottam, huszonegy, és ha csak négy titkosrendőr váltogatta egymást telefonbeszélgetéseink kihallgatásánál, huszonöt. Huszonöt ember ellenőrzött ötvenet, a szerkesztőség ötven tagját; és ezt a huszonöt ingyenélőt tartottuk el, dolgoztunk értük, hogy viszonzásul elvegyék kedvünket az élettől.

Időközben valaki kinyitotta a rádiót a könyvtárszobában, melynek ajtaja Zsuzska ajtajával szemben nyílt a folyosón. A tárgyalás közvetítése még nem kezdődött el. De a szenvtelen, kellemetlen orrhang már beolvasott egy tirádát, nyilván Rajkékról, mert nem volt se vége, se hossza, mint minden propagandaelőadásnak, hogy még az se tudja végighallgatni, akinek netán ez volt a szándéka. A szöveget nem tudtam kivenni, csak akkor, mikor Almássi, a szerkesztőségi spicli és könyvtáros, kopogtatás nélkül kinyitotta az ajtót. Hosszúkás, penészesen sápadt ábrázatát az ajtórésen át ferdén betolta, és mohó szemeit, melyek mélyen ültek mozdulatlan arcában, körbevitte a szobán. Mindig a sarokba szorított állat benyomását keltette, ki üldözőire veti szemét, holott ő volt az üldöző. És persze az üldözött. A háború végén a nyilas párt egyik tevékeny tagjaként működött, de az ÁVÓ-n megzsarolták: ha szolgálatukba lép, nem állítják bíróság elé. Így került a szociáldemokrata pártba, majd a Népszavához.

– Nem jöttök meghallgatni a tárgyalást?

Nem mozdultam, csak Zsuzska ujjait szorongattam. Ő meg kérdő pillantással nézett rám.

„…Rajk László és hitvány bűntársai el akarják pusztítani a mi új, szabad és boldog életünket…” darálta a rendíthetetlen orrhang a rádióban. „…Ezek az összeesküvők, diverzánsok és kémek, az imperialista hatalmak és Tito ügynökei, ezek az elvetemült…”

– Nem. Nem és nem – válaszoltam a rendőrkémnek.

– És miért nem? – kérdezte Almássi élesen.

– Kommentár nincs – mondtam, és csuklómmal intettem: mehet.

Hallgatóztam, nem maradt-e ott a nyitott ajtó félfája mögött, de ez felesleges aggodalom volt. Almássi silány emlékezőtehetséggel rendelkezett. Valahányszor sorra járta a szerkesztőségi szobákat, hogy provokáljon, minden egyes beszélgetés után visszarohant a könyvtárszobába, hogy a hallottakat papírra vesse. Folyton félt, hogy kifelejt valamit; mondhatni, lelkiismeretlen foglalkozását nem csekély lelkiismeretességgel űzte.

Kiejtettem kezemből Zsuzska ujjait. A monoton orrhang elhallgatott. Egyszerre Rajk hangját hallottam, pontosan úgy, ahogy a párizsi kávéházból emlékeztem rá. A tanácselnök kérdéseire válaszolt. Szavait nem tudtam kivenni, csak hallottam, hogy folyékonyan és hosszan beszélt, nem úgy, ahogy a vádlott a bíró kérdéseire felelni szokott, hanem ahogy a színész mondja fel a jól betanult monológot a századik előadás után, ahogy a tanár kedvence, a legjobb diák fújja a leckét; és nem úgy, ahogy egy ember az életét védi. Arra gondoltam: Almássi most asztalánál ül a könyvtárban, és jelentését körmöli. „Míg a szerkesztőség kollektíven hallgatta az áruló Rajk és cinkosai bűnpörének tárgyalását, addig Faludy György és Szegő Zsuzsanna együtt pusmogtak szerkesztőségi szobájukban. A per tárgyalásának meghallgatására szólítottam fel őket, de kérésemet elutasították.” Vagy tán így: „Faludy és szeretője, mint a sarokba szorított fenevadak ültek a szobájukban a Rajk-tárgyalás alatt. Nem mertek előbújni rettegésükben, hátha őket is leleplezik.”

A könyvtár ajtaját kinyitották. Most pontosan és jól hallottam, amint Rajk a bíró kérdésére válaszolt.

– Igen, kérem. Megismerem a fényképet. Ez a csőszkunyhót ábrázolja, nem messze Pakstól, ahol Rankoviccsal találkoztam. Ez pedig a 116-os kilométerkő.

Előrehajoltam, és hozzászorítottam arcomat Zsuzska arcához. Szemgolyóim, melyek több mint harminc esztendeje hiba nélkül szolgáltak, és úgy forogtak, mint a legjobb svéd golyóscsapágy, egyszeriben recsegni kezdtek, mintha csak homok vagy száradt anyag került volna közébük. Lábujjaim, melyek máskor békén nyúltak el egymás mellett, mint alvó lovak az istállóban, ki-ki a maga helyén, cipőm orrában most görcsösen egymásba csavarodtak. Mi van velem? Attól félek, hogy néhány nap múlva nekem is osztoznom kell Rajk, Justus, Horváth Zoltán sorsában, és nekem is hasonló bődült hülyeségeket kell majd vallanom nyilvánosság előtt – hogy például rendszeresen, és így ma délelőtt is, egy dunántúli kukoricás kellős közepén találkoztam Allan Dullesszel, az amerikai titkos ÁVO szolgálat vezetőjével, akitől utasítást kaptam Rákosi meggyilkolására, miközben cinkosom, Alföldi az utat figyelte: nem jön-e az örökké éber ÁVO, vagy maga Rákosi Mátyás az út porában, hogy csínytevéseimet leleplezze? Vagy azért éreztem e szorongásos hányingert, mert magamra maradtam, itt vagyok egyedül, amilyen egyedül még sohasem voltam és szorongásaimat nem tudom elmondani senkinek, még ennek a lánynak sem, akit szeretek, és akinek ujjaival játszom? Vagy az erkölcsi felháborodás hatalmasodott el bennem, mely a század elején, a Dreyfus-per idején Zolát, France-t és Martin du Gard-t elfogta, hogy át akarok szaladni a könyvtárszobába, hogy leverjem a rádiót, felugorjak az asztalra és ott tegyek vallomást Rajk ártatlansága mellett, és ne engedjem magam elhallgattatni, amíg engem is odaültetnek melléje a vádlottak padjára? Mert jóval könnyebb elviselni azt, hogy az embert ártatlanul akasszák fel, mint végignézni, hogy másvalakit akasztanak ártatlanul, és közben megrohadni – vagy nem? Mindenki menti a bőrét, amíg a más bőrét nyúzzák?

Arcommal, még egyszer megérintettem Zsuzska arcát és felsóhajtottam.

– Mi baj, Gyurka? – kérdezte, nyugodtan és ártatlanul.

– Semmi, semmi. Nekem lenne bajom? Egyetlen betegségem, hogy gyógyíthatatlan boldogságban szenvedek – hazudtam folyékonyan, és leugrottam az asztalról. Az ablak elé álltam; a vadsárga napfény még mindig ott ragyogott a függöny fölött.

 

… Nézd, nézd szerelmem, hogy nyilazza még fényét a nap, amíg kelet felől felhők gyűlnek fejemre, és nyugatról sem jön lágy főn, amely szétfújná őket – mondd, mit tegyek? hunyjam be a szemem s hajtsam le fejemet szőke hajad árjába, szőke árvalányhajadba, hová pókhálót még nem font az ősz, és mondjam el, hogy száz testvér szerelme sem oly erős s nagy, mint az én szerelmem – mit bánom hát, hogy két párton vagyunk, legszívesebben mindjárt elfeledném a nagy viszályt, ha Capuletjeid nem sandán ölnének, hátulról mellbe, s te nem rajongnál értük oly igaz lélekkel, és oly hamis logikával s bűneiket nem mondanád erénynek…

 

Annyira elmerültem Rómeó és Júlia rögtönzött paródiájában, hogy észre se vettem, amint Komor Imre nesztelen gumitalpán belépett a szobába, és megállt az íróasztal előtt. Néhány hónappal ezelőtt, amikor először jött a szerkesztőségbe, és még nem ismertem, ugyanilyen nesztelenül lépett szobámba, és állt meg asztalom előtt, remekül szabott fekete ruhájában, gőgösen összeszorított ajkával, ezüst hajával és Robespierre-profiljával. Két és fél órán keresztül beszélgettünk, méghozzá semmi másról, mint Aiszkhüloszról. Mindent tudott róla, még azt is, hogy a népbíróságról Aiszkhülosz hasonlóan lesújtó véleményt vallott, mint jómagam. A beszélgetést Aiszkhüloszra ő terelte, nem én; le akart venni lábamról műveltségével, és le is vett; meg akarta mutatni, hogy nem minden kommunista műveletlen és barbár, vagy legalább ő nem az.

– Jól van – mondta most, és hátrasimította haját, ahogy megállt Zsuzska íróasztala előtt. Nyilván hallotta és megértette rögtönzött versikém utolsó sorait, de Komortól nem volt mit tartanom. Sosem volt tőle mit tartanom, de a legkevésbé ebben a pillanatban. Örömmel nyugtáztam, hogy végre-valahára olyasvalakivel szívok egy levegőt, aki Rajk ártatlanságáról ugyanúgy meg van győződve, mint én magam, noha persze sohasem tesz erről említést, de még célzást sem. Hogy olyasvalakivel szívok egy levegőt, aki maga is több évet – állítólag hetet, de azt sem említette soha – töltött szovjet rabságban. Hogyan tudott kommunista maradni mégis? És hogy bírja most?

Futó pillantást vetett mindkettőnkre: csak éppen hogy szempilláját felemelte és leeresztette. Bár e pillantás mást jelentett, nem kis kárörömmel állapítottam meg, hogy Komor képtelen egyedül maradni szobájában, míg a Rajk-per tárgyalása folyik. Kézfejével hátrasimította haját. A mozdulat ezúttal azt jelentette: no jól van, itt vagytok együtt. Nem bánom.

Komor ugyanis mindent megtett, hogy szerelmünket megakadályozza; mindent, ami módjában állt – de a szerelem ellen még egy kommunista főszerkesztőnek is hiányosak az eszközei. Komor indokai szerelmünk ellen nem voltak becstelenek, és az ésszerűség határain belül mozogtak. Külföldi útjaimra, külföldi barátaimra és hosszú emigrációmra való tekintettel, meg azért is, mert ismerte gondolkodásmódomat, és azt is tudta, hogy Rákosi születésnapjára nem sikerült verset kihúzniok belőlem, jövendő sorsomat a népi demokráciában nem látta kecsegtetőnek. Ezért többször ajánlotta Zsuzskának, keressen más partnert, mérnököt, aki párttag 1946 óta, vagy hasonlót. Konok ellenállásunk – pontosabban teljes közönyöm meggondolásaival és félelmeivel szemben s az a tény, hogy Zsuzska kigúnyolta tanácsait, mondván: „Imre, te olyan vagy, mintha egy szereplő felemelné mutatóujját a Rómeó és Júliában, és azt mondaná: gyerekek, ne csináljátok ezt, mert baj lesz belőle” – ellenállásunk végül is diadalmaskodott, és Komor fokról fokra megadta magát. Mi több, amikor látta, hogy jó tanácsait vihogás fogadja, maga segédkezett, hogy házasságunkat tető alá hozza – amit így kell venni a szó szoros értelmében, mert a probléma merőben lakásprobléma volt.

– Zsuzska, kitűnő, lényegbevágó és tömör cikket írtál a kozmopolitizmusról. Arról a tárgyról, amelyről te, Gyurka, nem voltál hajlandó cikkezni.

– Azt akarod mondani – nevetett Zsuzska –, hogy jobb cikkeket írok, mint Gyurka? Majdnem az egészet névtelen brosúrából másoltam ki.

– Nem – mondta Komor. – Nem akarlak benneteket egymás ellen kijátszani. Ilyesmit én nem próbálok. És ha próbálnám, hiába próbálnám. Csak azt akartam mondani: Zsuzska cikke nemcsak azt bizonyítja, hogy jól ír. Azt is, hogy Zsuzska tudja, miről kell írni. Cikke azt mutatja, hogy jó úton halad. Azon az úton, melyen igazi bolsevik lesz belőle.

Komorra néztem: a gúny nyomát kerestem arcán, de hiába kerestem. Zsuzskát leste, elismerten, majdhogy büszkén.

– És hogy határoznád meg saját szavaiddal az igazi bolsevikot? – kérdeztem. – Olyasvalaki, aki a marxizmus-leninizmusba vetett rendíthetetlen hitét…

– Bolsevikká lenni nem hit kérdése. A mi bibliánk nem úgy kezdődik, hogy „kezdetben vala az ige”. Mi azt mondjuk: „kezdetben vala a tett”. Mit tudnál tenni a pártért, Zsuzska?

Zsuzska legnagyobb bánatomra elpirult.

– Meg tudnék halni a pártért – mondta, pillanatnyi gondolkodás után.

Komor mérges pillantást vetett mindkettőnkre. A Rajk-per pattanásig feszítette mindannyiunk idegeit; Zsuzska válasza is csalódással töltötte el.

– Ez nem elég – mondta. – Meghalni a pártért: semmi. A bolseviknak ölnie kell a pártért, ha szükség van rá.

– Ártatlan embereket is? – álltam eléje. Meg akartam akadályozni, hogy ezzel a teátrális végszóval távozzék.

– Abszolút értelemben mindenki ártatlan – felelte Komor. – Mindenki. És relatív értelemben mindenki bűnös, akit a párt bűnösnek tekint.

Kiment az ajtón, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy szobájába tér vissza. De a küszöbön megállt: a folyosó túloldalán, a könyvtárból Rajk hangja áradt feléje, hangosan, világosan, félreérthetetlenül. Komor lába mintha gyökeret vert volna; arcán megdöbbenés helyett másvalami tükröződött: szórakozottság, fáradtság, unalom, sőt némi önhitt fölény, ami talán természetes olyan embernél, aki már száz és száz hasonló pernek volt tanúja. Abban a pillanatban, mikor észrevette, hogy figyelem, megsimította a kézfejével haját, és profilját elfordította.

„A fegyveres erőket, melyekkel a népi demokratikus rendszert meg akartam dönteni, Jugoszláviában, Olaszországban és Ausztriában élő magyar fasiszta emigránsokból, csendőrökből és hasonlókból akartam megszervezni – hallatszott Rajk hangja. – E fegyveres erők mellé Tito miniszterelnök még más fegyveres erőket is ajánlott fel nékem, mégpedig, a jugoszláv hadsereg…”

„Tito miniszterelnök nem ajánlott fel magának más fegyveres erőket is?” – vágott közbe a bíró.

Komorra néztem, aki észrevette pillantásomat, csakúgy, mint a rossz időzítést, illetve azt, hogy Rajk előre betanult vallomást fúj. Aztán, csuklójának bocsánatkérő és bátorító mozdulatával, elfordult tőlem, és továbbsietett a folyosón. Mintha csak azt akarta volna mondani: ez volt az első per. Idővel majd megszokom; a harmincadiknál már jobban szinkronizálják a vallomást a bíró kérdéseivel, avagy talán én fásulok el annyira, hogy nem bánom a rossz szinkronizációt sem, sőt észre se veszem.

A szerkesztőség vagy harminc munkatársa tartózkodott a könyvtárban: néhányan a széken, mások a zöld tanácskozóasztalon ülve hallgatták Rajk vallomását. A szerkesztőség hajdani tizennégy szociáldemokrata tagja közül hetet kidobtak vagy nyugdíjba küldtek, ketten külföldre menekültek, úgyhogy a régiekből csak öten maradtak. Az öt közül én voltam a könyvtárszobában – a többi négy ugyanis a lapot, a másnapi számot csinálta.

Ez a harminc ugyancsak „munkatárs” volt. A kommunista párt káderosztálya küldte őket a Népszavához, az elbocsátott vagy elmenekült kilenc helyére. Nem írtak az újságba, egyszerűen azért, mert nem tudtak újságot írni. Tanítani senki sem tanította őket, mert újságírónak születni kell. A riporter nem lehet meg bizonyos éleslátás, fürgeség nélkül, tudnia kell, hol keresse a riport anyagát, kivel beszéljen, és mint ítélkezzék a hallottak fölött; a detektív logikája s a jó bíró összegező képessége nem hiányozhat belőle. Még egy apró hír megírásához is nem csekély stiláris készség szükségeltetik: hogyan lehet egy eseményt a legtömörebben, a leglakonikusabban, fölösleges szó és szótag nélkül, lehetőleg egyetlen mondatban összefoglalni. Nyilvánvaló, hogy a harminc fiatalembert ilyesmire nem lehet megtanítani. Nem is volt rá szükség. Riportok a lapban nem jelentek meg, a híreket az MTI szállította: változtatás nélkül vettük át őket.

Komor megpróbálta, hogy a csellengő harmincnak valahogy hasznát vegye. Úgynevezett „üzemi riportra” küldte őket, hogy a gyárak életéről számot adjanak. Két-három hétig nyögtek minden egyes két-három flekkes riporton, aztán hozzánk jöttek, hogy javítsuk ki, majd lediktálták a gépírónőknek: így legalább íráshibáik elmaradtak. De a riportok nem sikerültek. Legtöbbje azzal kezdődött, hogy: „Miután a gyár kapujánál igazoltuk magunkat, és a portás feltelefonált a párttitkárnak, átmentünk a gyár virágokkal díszített udvarán, ahol csillogó szemű munkásokat láttunk, a szocializmus öntudatos építőit.” A munkások problémái nem kerültek szóba. A melósoknak volt annyi eszük, hogy ilyesmivel ne hozakodjanak elő, és a káderosztály-csinálta hírlapírók pontosan tudták, hogy előléptetésüknek, dupla fizetésüknek, az autón járásnak és a jó lakásnak ára van: munkástársaik gondjáról-bajáról tökéletesen meg kell feledkezniük. A bürokráciába való bejutás ára osztályárulás – mindig és minden esetben.

Egyébként a riportokból még az is kimaradt, hogy melyik gyárban járt az illető. Arról, hogy ott miféle gépek vannak, és hogy vonatkereket vagy klozetpapírt gyártanak-e, rendszerint ugyancsak nem esett szó, minthogy rendszerint államtitok tárgyát képezte. Úgy hiszem, Komor eleve sejtette, hogy a kísérlet nem sikerül. Végül elrendelte, hogy a harminc ember foglalkozzék „munkáslevelezéssel”. Ami azt jelentette, hogy válaszoljanak a munkásoknak a Népszavához küldött leveleire, részint a lapban, részint levél formájában. A népi demokrácia természetéből adódott, hogy ilyen munkáslevelek nem érkeztek a laphoz, kivéve a névtelen levelek seregét, melyek válogatott szidalmakat és trágárságokat tartalmaztak. Így Komor tanácsára megszervezték, illetőleg meg akarták szervezni az úgynevezett „munkáslevelezőket”. A harminc ember sorra járta Magyarország nagyobb üzemeit, és rábírt néhány száz munkást, hogy üzemi levelezőnek álljon be. Ingyen és bérmentve. De ezek az üzemi levelezők nem működtek, nem írtak, úgyhogy a végén a szerkesztőségben a munkatársak maguk gyártották a Népszavához írt leveleket, és feleltek rájuk.

Ahogy a könyvtárszobába léptem, Rajk hosszú monológjában oly bűneiről számolt be, melyekről még az ÁVO sem tudhatott. Almássi, a rendőrspicli, könyvtári íróasztalánál ült, háttal a többinek. Sztálin összegyűjtött munkáinak egyik kötetébe merült, de csak látszatra. Közbe-közbe hátrafordult, és végigmustrálta mind a harmincat, hogy kellőképpen ellenséges arckifejezéssel hallgatják-e Rajk vallomását, és vonásaik nem árulnak-e el rokonszenvet a vádlott iránt.

Én is ugyanazt tettem, mint Almássi: alaposan szemügyre vettem a harminc kollégát. A látvány nem volt elcsüggesztő. Valamennyien szemlesütve ültek, a szoba sarkába bámultak vagy a könyvespolc legalsó sorára, és gondosan ügyeltek, hogy Sztálin meg Rákosi portréja felé ne forduljanak, sőt még abban az irányban sem ültek. Az asztalon ülők az asztal szélét, a széken ülők a szék támláját szorongatták: mindegyik fogott valamit, mindenki támogatta magát valamivel. Még szerencse, hogy Almássi lélektani ismeretei nem értek odáig, hogy e magatartás okát kitalálja. Az ajtónál, közvetlenül mellettem, kopaszodó fiatalember ült; a füle paprikavörösen izzott. Fél évvel ezelőtt az illető német hangzású családi nevét Rajk László iránti tiszteletből, valamint karrierizmusból Rajkra magyarosította. Idegesen és ingerülten forgatta és csavarta magát a széken. Ez az izgés-mozgás, valamint fülének vörössége a névmagyarosítással állt közvetlen összefüggésben: azt hitte, le fogják tartóztatni, vagy legalábbis kirúgják állásából, noha nevének újabb megváltoztatásáért már benyújtotta a kérvényt.

Amikor Rajk befejezte monológját, a bíró kérdezett tőle valamit, majd öt percre felfüggesztette az ülést.

– Micsoda szörnyeteg ez, ez a… ez a… Rajk László – fordult felém Rajk Ferenc, a kollégám.

Nem válaszoltam. Magam is segítséget kerestem, és Zsuzska karjába fűztem karomat. Így álltunk egy ideig, közel egymáshoz, összepréselt vállal, míg elmosolyodtam. Eszembe jutott valami. Az, hogy a harminc ember közül ebben a szobában mindegyik meg van győződve Rajk ártatlanságáról, pontosan úgy, mint én magam. De én attól az egytől és annál az egynél keresek segítséget, aki hisz Rajk bűnösségében.

– Gyerünk le az utcára – ajánlottam.

Miközben lementünk a liften, eszembe jutott, hogy végem van. Végem van mindenképpen. Mert ha nem tartóztatnak le, és nem ölnek meg, hanem hagynak így szabadon, akkor sem érdemes ebben a világban élnem, akkor is hiába születtem. Egyetlen kötelességem maradt: mindezeket a dolgokat feljegyezzem, és a világ tudomására hozzam, ahol mit sem tudnak rólunk. De erre nincs módom – sem írásban, sem szóban.

Az utóbbit illetően tévedtem, azaz bizonyos mértékig tévedtem. Alig néhány héttel Rajk és társai kivégzése után Julien Benda látogatóba érkezett Budapestre. Az írástudók árulásának szerzőjét Párizsból ismertem: telefonon mondta, boldog, ha láthat, és szívesen ad interjút is. A Bristol Szálloda halljában találkoztunk: ez volt a nyugati vendégek hivatalos lakhelye. Alaposan megöregedett, amióta utoljára láttam Párizsban. Sajnálatos módon öregsége azzal a magabiztosan elégedett, diadalmasan ragyogó arckifejezéssel párosult, mely a szenilitás jele: bölcsnek, csalhatatlannak tartja magát, és új tapasztalatok szerzése helyett mindent régi tapasztalatai szerint ítél meg. Ahogy asztalához ültem, másik oldalán már ott csücsült egy jelentéktelen újságíró, akit beszélgetésünk alatt egyikünk sem vett figyelembe, valamint egy köpcös férfiú, akit Benda tolmácsának vélt – amiből annyi az igazság, hogy az illető tolmácsolt néki magyarról franciára, valójában azonban a titkosrendőrség megbízottjaként figyelte jeles külföldi vendégünket és mindazokat, akik vele elbeszélgettek.

Benda azzal kezdte, hogy alaposan megnézte Budapestet, az üzemeket is, és el van ragadtatva a népi demokrácia teljesítményeitől. Bizonyítékul a Bristol remek kosztját hozta fel, valamint a csepeli WM-ben tett látogatását. Kivitték az üzembe, ahol elbeszélgetett a munkásokkal; valamennyien legnagyobb megelégedésüknek adtak kifejezést. De ő nem elégedett meg ennyivel. Ahogy bevezették az üzembe, odament az első munkapadhoz, melyet bámulatosan tisztának talált, megkérdezte a gépnél dolgozó munkást, mennyit keres. Az illető megmondta, hogy havi 3600-at keres, kis villája is van, ahol feleségével lakik, valamint autója. „Hol az autókulcs?” – kérdezte Benda. A munkás elővette. „Jó – mondta fejcsóválva –, jöjjön ki az udvarra, mutassa meg a kocsit.” Nagyon szép kocsi volt. „Üljön be, és hajtson egy kört” – utasította Benda, aki még mindig gyanakodott. A munkás beült, és egy kört hajtott.

– Na látja – fordult felém, és botjával, amelyet combja mellé fektetett, megkoppantotta a nehéz szőnyeget. – Mikor lesz a francia munkás ott, hogy ilyen szép autót tartson, és ennyit keressen?

Amikor Benda megkoppantotta a szőnyeget, a tolmács ávós rám vigyorgott. Önkéntelenül én is elmosolyodtam, aztán átkoztam magam, hogy cinkosságot vállaltam. A tolmács ugyanis, aki Bendát kísérte, éppoly jól tudta, mint én, hogy a WM nagy szerelőműhelyében, az első munkapadnál a bejárattól jobbra, nem munkás, hanem ávós ül – idegen vendégek használatára. Ez az ávós nem dolgozik, és csak akkor tartózkodik ott, ha külföldi vendég jön – azért olyan tiszta a munkapadja. És az ávós nem hazudik, igazat mond. Valóban 3600 forint fizetése van – persze a lakást, a kosztot ingyen kapja, és az autó is az övé. A trükköt minden informált ember tudja Budapesten, nem így a nyugatról érkező vendégek, akik elég ostobák voltak, hogy tolmácsok és ávósok vezessék őket orruknál fogva e Potyemkin-falvakban – hol az emberek ruhájáról bűzlött a nyomor, és arcukról rítt le az elkeseredés. De ezt nyugati vendégek nem vették észre, kivált, ha költségszámlájukat a magyar nép viselte.

Ezután Benda rátért látogatása okára. A Rajk-ügy miatt jött. Részletesen elmondta, hogy Franciaországban még mindig akadnak oly emberek, akik azt állítják: Rajk ártatlan volt. Ő maga sem tudta pontosan kinek higgyen, noha egyik barátja, a híres de Jouvenel elmondta, hogy a Tito–Churchill-féle fasiszta összeesküvésnek Rajk volt a magyarországi főnöke; világos ez, mint a nap. Ő azonban az objektív valóság híve, és személyesen, a hely színén akar meggyőződni az igazságról, valamint arról, mennyiben igazak a magyar gazdasági helyzetről keringő rémhírek, melyeket Franciaországban oly vadul terjesztenek – nem is szólva oly állítólagos élményekről, mint amilyeneket egy Kravcsenko nevű egyén összehazudott vagy amiket George Orwell, a hírhedt angol fasiszta állít.

Budapesten számos szavahihető emberrel beszélt. Írókkal, ügyvédekkel, történészekkel és politikusokkal. Ragaszkodott hozzá, hogy az illetők közt kommunista ne legyen. A megkérdezettek nem titkolták előtte – ahogy más előtt sem titkolják –, hogy a rendszer számos intézkedésével nem értenek egyet. Sokan közülük, méghozzá igen különböző szemszögből, élesen bírálták Rákosit is. Ugyanekkor azonban mind azt állította, és állítását mind megindokolta, hogy Rajk kétséget kizáróan hazaáruló és összeesküvő volt, aki külföldi kémszervezetek és Tito pénzén a fasizmus letűnt napjait akarta visszahozni Magyarországra. Sok adatból, sok beszélgetésből tisztázta e kérdést. A halálos ítélet, mely Rajkot és bűntársai egy részét sújtotta, kétségtelenül igazságos. Ez a legkevesebb, amit az ilyenek kiérdemelnek, bár ő maga részéről, humanista szempontból az agyonlövés mellett szavazott volna akasztófa helyett. De ez részletkérdés. Minden állam joga, sőt kötelessége, hogy az ilyen banditákat ártalmatlanná tegye. Éppen ezért nem csekély hálával tartozik elsősorban Rákosi Mátyásnak, aki erre az útjára meginvitálta, és minden segítséget megadott néki, hogy az igazságot kiderítse. Mihelyt visszatér Párizsba, nekilát könyve megírásának. Könyve a Rajk-perről szól majd. Azért írja, hogy a nyugati közvélemény szemét kinyissa, és tulajdon írói tekintélyével szálljon szembe a fasisztákkal és a reakciósokkal, akik az ítélet jogosságában kételkednek.

– Igenis, lesújtok ezekre a Júdásokra, ahogy ti sújtottatok le a Júdás Rajkra – fejezte be szavait, és botjával, a nyomaték kedvéért, még egyszer lesújtott lába előtt a zöld szőnyegre.

Állandó kísértést éreztem, hogy félbeszakítsam locsogását, és néhány tényt közöljek vele. Például azt, hogy mindazok az úriemberek, akikkel beszélgetett – persze tolmács jelenlétében – az úgynevezett „hivatalos pártonkívüliek” kategóriájába tartoznak. Benda náluk tett látogatása előtt valamennyiüket behívták a sajtóosztályra vagy az ÁVÓ-ra, ahol pontos utasítást kaptak, mit feleljenek Benda kérdéseire. Feltehetően engedélyt adtak nekik, hogy Rákosit és a népi demokrácia különféle intézkedéseit – nem utolsó sorban azokat, melyeket minden józan ember csak helyeselni tud – megkritizálják, sőt támadják.

De nemcsak felvilágosítással szerettem volna szolgálni Bendának. Meg akartam kérdezni tőle: mi történt az eszével? Hol hullatta el útközben, mint bélsarát? A Rajk-per szövegét már kiadták francia nyelven; miért nem azt tanulmányozza, és elemzi ellentmondásait, ahelyett, hogy egyes emberek vélekedésére alapítaná ítéletét? Nem hallott még Voltaire-ről? Anatole France-ról, Roger Martin du Gard-ról, akik mind műperekben igazságtalanul elítélt, sőt kivégzett emberek igazáért szálltak síkra, de úgy, hogy a periratokat olvasták, a résztvevőket, a környezetet és a vádlókat tanulmányozták, nem pedig hamis tanúkkal diskuráltak?

Végül pedig – és egyúttal mindenekelőtt – azt szerettem volna elmagyarázni, hogy életünk még mindig jóval tűrhetőbb lenne, ha Nyugatról nem látogatnának meg bennünket időnként ilyen tisztes, jószándékú, de rokkant agyú férfiak, mint ő, mint Andersen Nexő vagy Paul Éluard, hogy oly kétesértékű széplelkekről, mint Lion Feuchtwanger, hogy olyan politikai és irodalmi hamiskártyásokról, mint Jean-Paul Sartre, ne is szóljunk. Mert az ő és a hozzá hasonlók jöttétől oly sokat remélünk, és aztán, ha tulajdon idealista kényszerképzeteiktől és a bizantinus vendéglátástól megrészegedve hazautaznak, mindennél élesebben tudjuk, hogy a Nyugattól mit sem várhatunk. Menjen a fenébe, és írjon Párizsban mentől vastagabb könyvet arról, milyen boldogok vagyunk.

Benda beszéde közben még egy második ávós telepedett hozzánk. Kávéjukat szürcsölgették, és amerikai cigarettával kínálgattak bennünket; mind a kettő versenyt ugrált, ha arról volt szó, hogy tüzet adjanak. Teát ittam, már a harmadik csészével; a Bristol volt az egyetlen hely, ahol angol teát mértek, persze csak akkor, ha az ember külföldivel ült. Időközben az ávósok egy-egy cinkos, de nem minden megvetés nélkül való pillantást vetettek felém. Ez volt a legdühítőbb. A maguk fajtájának tekintettek, cinikus disznónak, aki velük együtt játssza a komédiát a moslékért, amit eléje vetnek.

Mikor Benda befejezte szavait, kérdő pillantást vetett felém. No, mit szólok? És nincs-e ellenvetésem? Újra éreztem a szinte ellenállhatatlan vágyat, hogy szemébe vágjam az igazat. Tudtam eleget, hogy szeget üssek a fejébe: Benda, minden szenilitása mellett is művelt és tisztességes ember. Lehetetlen, hogy néhány jól irányzott rúgással ne térítsem észhez. Vagy legalább elgondolkoztatom, és ez is elég. Akkor visszamegy Párizsba, és aligha írja meg tervezett könyvét a Rajk-perről. (Amiben nem én akadályoztam meg, hanem a halál.)

Mi lesz, ha kimondom, amit gondolok? Még attól sem kéne tartanom, hogy a detektívek nem engedik végigmondani. Legfeljebb pofákat vágnak. Csak utána szólnának oda Bendának, kétségbeesett képpel, hogy megbolondultam. Játékukat azonban oly rosszul játszanák, hogy Benda gyanút fogna. Nyilván a Bristol kapujában tartóztatnának le, miután neves vendégüktől búcsút vettem. Holnap az ÁVÓ-n arra kényszerítenének, hogy telefonon beszéljek Bendával. Hogy tudomására adjam: régi, hazudozási mániám vett erőt rajtam: mindig szerettem embereket megbotránkoztatni, és rossz tréfákkal játszani. Mélységesen megbántam a hazugságokat, amikkel tegnap bolondítottam. Már sokkal jobban vagyok. A hatóság, mely ismeri természetemet, cseppet sem haragszik. Jelenleg az ország legszebb idegszanatóriumába utaltak be, ahol a legjobb orvosok kezelnek, természetesen államköltségen, amíg ki nem verik belőlem az ördögöt. De hát érdemes? Ha megmondom az igazat, sosem látom többé Zsuzskát, és ez volt az utolsó három csésze teám. Tegyük fel, hogy Benda nem írja meg tervezett könyvét Rajk ellen. Tegyük fel, hogy ezentúl nem ad bizonyos nyilatkozatokat. No és? Okosabb lesz a Nyugat ettől? Benő tőle a State Department hivatalosainak fejelágya? Aligha. Érdekes-e, hogy ez esetben három- helyett ötsoros nekrológot kapok a Daily Heraldban és a Populaire-ben, ahol nevemet Salubynak vagy Falladie-nek írják? Az áldozat sem szubjektív, sem objektív értelemben nem éri meg. És mégis csak úgy égtem a vágytól, hogy megmondjam Bendának az igazat.

Óvatos célzásokkal kezdtem. Azt ajánlottam: beszélgessünk irodalomról és Anatole France-ra, meg Roger Martin du Gard-ra tereltem a szót – Benda France-nak tanítványa, Martin du Gard-nak pedig jó barátja volt. A Histoire contemporaine-ről és a Jean Barois-ról beszéltem, azaz France és Martin du Gard könyveiről, melyek a Dreyfus-perrel foglalkoznak, és e könyvek voltaképpeni hőséről, azaz Dreyfus kapitányról és ügyéről kezdtem elmélkedni. Azt reméltem, Benda kap a témán, és megérti, amit mondani akarok – hogy Rajk elítélése nem volt kevésbé igazságtalan, mint Dreyfusé. Itt nem kellett attól tartanom, hogy az ávósok elértik célzásaimat: a műveltség Péter Gábor államrendőrségén nem kötelező tantárgy. Sajnos, célzásaimat Benda sem értette meg.

Gyorsan témát változtattam: tudtam, hogy Benda értője a középkori irodalomnak. Walafridus Strabo reichenaui apátra tereltem a szót, a IX. század egyik legkitűnőbb írójára, aki nehéz betegségen esett át. Lázálmaiban azt képzelte, hogy a pokolban jár; amikor felgyógyult, megírta vízióit. Az európai irodalomnak ez lett az első könyve a pokoljárásról, Dante ötszáz esztendővel később Walafridus Strabo témáját írta meg újra, jóval tökéletesebben. Azt mondtam francia vendégünknek: a Rajk-könyv, melyet írni kíván, és Walafridus Strabo könyve közt érdekes ellentétet látok, csakúgy, ahogy Benda jó egészsége és életereje szemmel látható ellentéte a beteg Strabónak. Amikor itt tartottam, az ávósok unottan néztek maguk elé; azt gondolták, hogy a Strabo holmi svájci baloldali író, aki különben sem érdekes. Nos, folytattam, ilyen a kontraszt Benda között, aki meglátogatta Magyarországot és Strabo között, aki nem látogatta meg a helyszínét, melyről írt – azaz a poklot.

– Persze, hogy nem – szólt közbe Benda derűsen.

– Úgy van – mondtam boldogan. – Ő leírta az irreálist, amit nem látott. Ön pedig az ellenkezőjét fogja csinálni.

Azt akartam ezzel tudtára adni: a reichenaui apát leírta a poklot, melyet nem látogatott meg, míg Benda nem vette észre a poklot, melyet meglátogatott. Láttam: Benda töri a fejét, mit akarok mondani. Strabo könyvére, melyet fiatalságában olvashatott, nyilván még emlékezett. De mégsem kapcsolt.

Már azon voltam, hogy feladjam a küzdelmet, amikor Benda felállt, és megindult az illemhely felé. Diadalmasan indultam utána: elvégre az igazság az árnyékszéken is igazság. De mielőtt bementem volna a toalettre, sőt még Benda előtt, egy zömök, vagy harmincöt éves, lesütött szemű, nagy fenekű civil ruhás férfi – kétségtelenül detektív – ugrott be, és bereteszelte magát az egyik fülkébe. Egy másik, aki a bejárat felől érkezett, közvetlenül mellém állt.

– Látom, boldog, mióta itthon van, a hazájában, és vége az átkozott emigrációnak – szólt hozzám Benda. – Ugye, boldog?

– Mint Arius Konstantinápolyban – feleltem.

Az öregúr mintha meghökkent volna. Kétségtelenül eszébe jutott – mert ezt is fiatalkorából tudta –, hogy Ariust politikai ellenfelei Konstantinápolyban egy nyilvános vizeldében gyilkolták meg.

– Látom, jó humorát még nem vesztette el – szólt vissza kissé bizonytalanul. Nem tudta hová tenni megjegyzésemet, mert emlékezete csak a múlttal kapcsolatban működött. Mivel elvégeztem szükségletemet, az öreg pedig csak éppen akkor kezdte valahogyan, és a mellettem álló detektív gyanakvó pillantásokat vetett sliccem felé – ha valaki már végzett, hogyan mer itt állni? – otthagytam az öreget, nehogy Arius sorsára jussak.

 

*

 

Több mint fél esztendővel később, egy forró júliusi délutánon a Népszava szerkesztőségéből az Athenaeumhoz mentem át, hogy Havas Bandit meglátogassam.

Bandi néhány nappal korábban felhívott telefonon, és közölte velem, látni akar, azonnal, „méghozzá a te érdekedben”. Erre a „te érdekedben”-re azt feleltem: nem érek rá. Akkor holnap, vasárnap? Nem, mondtam. Hétfőn? Hétfőn sem érek rá. És kedden, szerdán sem. „Akkor csütörtökön” – mondta Bandi, rimánkodó hangon. „Nagyon szeretnélek látni. Hónapok óta nem találkoztunk. Pontosabban, több mint két éve.” Gyenge voltam, hogy a baráti hangra nem-et feleljek. Mégis megbántam, hogy elfogadtam a meghívást, mely a „te érdekedben” való fenyegetéssel kezdődött; és ahogy lementem a lépcsőn, átkoztam magamat, amiért engedtem a zsarolásnak.

Előző ősszel, a Rajk-per idején Havas Bandi a párizsi magyar követség főtanácsosaként működött Károlyi Mihály nagykövet mellett. Közvetlenül a tárgyalás másnapján Károlyi Párizsból Budapestre érkezett. Ő is rádión hallgatta a Rajk-pert és rájött, hogy a vádlott nemegyszer olyasmit vallott, aminek ő az ellenkezőjét tudta, mégpedig nem hallomásból, hanem mint az esemény szem- és fültanúja. Azaz minden kétséget kizáróan megállapította, hogy Rajk oly cselekedetekkel vádolja önmagát, melyeket nem követett el. Károlyi azért jött Pestre, hogy Rákosival beszéljen, és megmondja neki: ez a szegény Rajk elvesztette eszét; ne higgye el, amit mond, és mindenképpen kegyelmezzen meg néki. Nemes, de naiv és hiábavaló kísérlet volt. Bandi kevésbé naivan és kevésbé nemesen viselkedett. Mint a követség vezetője Károlyi távollétében sürgönyt küldött a kormányzatnak, melyben „Rajk László és cinkosai példás megbüntetését” követelte. A sürgönyt a követség valamennyi alkalmazottjával – a kultúrattasétól a takarítónőig – aláíratta. Ha Bandi Pesten tartózkodik, és hasonló sürgönnyel házal az Athenaeum tisztviselőinél, figyelemre se méltatom – bőrét menti, mit csináljon? De Bandi abban az időben Párizsban élt, családjával együtt, úgyhogy semmiféle veszélyt nem vállal, ha nem küld haza sürgönyt – arról nem is szólva, hogy nem Károlyi Mihály volt Rajk barátja és nem én, hanem Havas Bandi; ő rajongott érte, hencegett barátságával, és mutatta be nékem egy párizsi kávéházban. Az egyetlen, amit ilyen esetben tisztességes embertől elvártam, az az, hogy lemond a követségen viselt állásáról, és nyilatkozatot ad a párizsi rádióban, amelyben a Rajk ellen vezetett hajszát elítéli. De Bandi gyáva volt, noha kétségtelenül lelkiismeretfurdalást érzett: elég jól ismertem, hogy látatlanul is megállapíthassam.

Károlyi egy ideig nem kapott engedélyt Rákositól, hogy visszatérhessen Párizsba, miután hiába akarta meggyőzni a főtitkárt Rajk ártatlanságáról (ami már azért sem volt szükséges, mert Rákosi pontosan tudta, hogy Rajk ártatlan). Pesten egy ideig attól tartottak, hogy Károlyit lecsukják. Rákosi azonban, a nemzetközi visszhangtól tartva, végül visszaengedte Károlyit, aki lemondott nagyköveti rangjáról. Havas Bandi, vele ellentétben, ragaszkodott állásához. Hálából hűségéért, Bandit bízták meg a franciaországi kémkedés megszervezésével. Alkalmatlanabb embert nem is találhattak. Bandi nagy buzgalommal látott neki új munkakörének. Veres álbajszot szerzett be, és felsőajka végébe akasztotta, bár így sem tudta megakadályozni, hogy lapátszerűen kiálló rozmárfogai el ne árulják. Bábszínházi bábuszerű, ringó járásáról és mozdulatairól nem is szólva, meg a homlokát és ábrázatát elborító vörös szeplőkről, melyeknek mindegyike fénylett, mint a tilos forgalmi lámpa. Sötétkék, francia micisapkát nyomott bal fülére, rendkívül koszos nadrágot húzott fel, és ebben a maskarában beült a követségi Rolls-Royce-ba, a latin negyed egyik közismert bisztrójába hajtatta magát a követségi sofőrrel, aki a titoktartás kedvéért legalább ötven méter távolságban állt meg a bisztrótól. Ebben a bisztróban Bandi összesen négy egyént próbált beszervezni a magyar kémszolgálatba. Azzal kezdte, hogy italokat fizetett, majd az illetőt az illemhelyre hívta, ahol nadrágzsebéből tetemes összeget húzott elő, és meglobogtatva orruk előtt a bankókat, felszólította őket, hogy kémkedjenek, és további pénzt helyezett kilátásba. A négy közül három zsebre vágta a pénzt, és fűt-fát ígért Bandinak. Ezek hárman a francia titkosszolgálat ügynökei voltak. Negyediknek Bandi egy, a Sorbonne-on tanuló magyar diákra vetette hálóját, de ez, mihelyt az árnyékszéken a követségi főtanácsos és költő orra elé nyomta a pénzt, néhány pofont kent le néki. Ezek után a francia kormány – sajnos, nem várhatni el, hogy ilyen ügyekben humorérzékkel rendelkezzék – Bandit persona non gratának nyilvánította, és kiebrudalta Franciaországból.

A felsülésért Budapesten is haragudtak, bár ha tehettem volna, vezércikkben méltattam volna Bandit, aki végre csorbát ejtett azon a romantikán, melyet egyes harmadrangú írók a kémkedés körül fonnak. Behívatták a külügyminisztériumba, és ott, mint ahogy egyesektől értesültem, lehordták a sárga földig, megfenyegették, és kirúgták. Ezután néhány hétig mindenki azt hitte, hogy Bandit letartóztatják. Ezúttal azonban a dolgok abnormális irányban folytak. Bandit Haraszti Sándor, az Athenaeum vezérigazgatója titkárává nevezték ki. A legtöbben gratuláltak szerencséjéhez, de én úgy éreztem: jobban teszem, ha barátságunkról többé nem veszek tudomást. Noha Bandi hivatala ugyanabban a háztömbben (a Körút-Rákóczi út-Miksa utca-Dohány utca közt) szobámtól alig száz méterre volt, nem találkoztunk, még véletlenül sem. Vigyáztam, hogy a Körútnak arra a részére – a Rákóczi út és a Dohány utca közt – ne tegyem ki a lábamat. Egyébként is csak rosszakat hallottam róla. Hogy régi barátait kerüli, hogy pártnagyságokkal érintkezik, és minden második mondatát „mi proletárokkal” kezdi. Azt is, hogy alárendeltjeihez és beosztottjaihoz, gépírókisasszonyokhoz, portásokhoz és hasonlókhoz pimasz, hogy micisapkát hord (amit a párizsi kémkörút kivételével sohasem tett, mert szabad fővel szeretett járni), hogy elvesztette minden humorát, és a keze remeg. Ez utóbbihoz minden oka megvolt. A kommunista földalatti mozgalom egykori tagjaként, Rajk barátjaként már eleve a legsúlyosabb gyanú alá esett. Mint egykori angliai emigránst és párizsi követségi főtisztviselőt még nagyobb veszély fenyegette. Ráadásul Károlyi Mihály társaságában annak idején néhány napot töltött Bledben, Titónál. Ez volt a legveszedelmesebb vád valamennyi közül, ha meggondoltam, hogy erre az utazásra Károlyi Mihály engem is meghívott – azzal a kifogással vágtam ki magamat, hogy államférfiak és politikusok az ő személyét kivéve halálra untatnak – most is libabőrös lett a hátam.

De lúdbőrözött a hátam attól is, hogy Bandival kell találkoznom. Nagyon lassan mentem le a Népszava szerkesztősége sötét és hűs lépcsőházában, de a verejték még így is elöntött, holott odafenn, a szerkesztőségi szobában legalább öt fokkal melegebb volt. Ez a verejték („népi demokratikus verejték”-nek neveztük, mert a rendszer sajtolta ki, pontosabban a félelem, melyet a rendszer keltett polgáraiban) ezúttal csak a hónom és a köldököm közti háromszögre szorítkozott, a patakkal mellcsontomon: vagyis aránylag csekély volt. Ilyenkor az ing úgy feszült gyenge, halandó bőrömön, mintha kanáliscső volna vasbetonból; mellbimbóim pedig, mintha visszájára fordultak volna: élükkel befelé karcoltak és szúrtak, mint a tüskék. Rákosi beszédei hallatán vagy az ÁVO Andrássy úti székháza láttán öntött el így az izzadság, és nemcsak engem, hanem mindenkit. Ezúttal verejtékezésemet az indította el, hogy Bandi jövendő sorsára gondoltam, mely felől semmi kétségem nem lehetett; de hogy a verejték-kór aránylag szelíd rohamot váltott ki belőlem, azon múlt, hogy Bandi sorsa némiképpen elfeledtette velem tulajdon jövendőmet, és hogy biztonságban éreztem magamat a hűs és setét lépcsőházban.

A Népszava szerkesztősége a ház ötödik emeletét foglalta el. A szerkesztőség tagjai kizárólag felvonón közlekedtek, fel- és lefelé, habár egy buzgó nem-kommunista pár hónappal azelőtt azt indítványozta: járjunk gyalog, hogy villanyt és kezelőszemélyzetet spóroljunk a népi demokráciának. Komor Imre undorral vetette el a „nyárspolgári stréberkedést”. A liftet én is használtam, ha Zsuzskával együtt érkeztem a szerkesztőségbe, de ha magam voltam, fiatalos hévvel futottam neki a lépcsőnek. Azt a kifogást eszeltem ki, hogy a New York-i felhőkarcolók óta fóbiát érzek mindenfajta felvonóban. Így aztán alaposan élveztem a lépcsőház édeni csendjét és nyugalmát, hatszor-nyolcszor mindennap.

A lépcsőház háromfajta gyönyörűséget is egyesített. Először is, hogy ott zavartalanul gondolkodhattam, amire másutt nem nyílt alkalmam. Másodszor, hogy biztonságban voltam, mert az ötödik emelet és a kapu közt nem tartóztathattak le. Tudtam, hogy a szerkesztőségi szobámból éppen úgy elvihetnek bármelyik percben, mint a Népszava villájából, ahol laktam – éjjel háromkor csakúgy, mint délelőtt tízkor. Az utcán is letartóztathatnak. Több ismerősöm tűnt el úgy, hogy békésen sétálgattak, amikor autó állt meg a járda mellett, egy kéz kinyúlt, és behúzta őket. A kapu előtt, a Miksa utcán is letartóztathattak; csak éppen itt, a lépcsőházban érezhettem magamat biztonságban Sztálin elől, oly biztonságban, mint a sírban. Harmadszor: itt nem találkozhattam senkivel, senki ismerőssel. A lépcsőházban rajtam kívül soha senki nem járt. Nem is takarították: hat hónappal azelőtt gyufásdobozt helyeztem az utolsó lépcső közepére a második emelet előtt: most is ott volt. Voltaképpen hosszú hónapok óta szinte senkivel sem jöttem össze, Zsuzskát és szüleit, anyámat és Wesselényi Miklósékat kivéve; ennek ellenére sem tudtam elkerülni, hogy utcán, vendéglőben, színházban vagy moziban ne találkozzam ismerősökkel. Ha pártnagyságok, hivatalos funkcionáriusok vagy hasonlók voltak, rendszerint oly pánik vett erőt rajtuk, hogy még én éreztem magamat kínos helyzetben; ők már megszokták, hogy az enyémnél jóval kínosabb helyzetekben állandósult életük. Oly szemmel néztek rám, mintha kísértet került volna elébük, két lábon járó hulla, akitől óvakodni kell, mert, miként a vámpír, kiszívja vérüket, és végül őket magukat is a hullaházba juttatja, ahonnan nincs dísztemetés. Akadt olyan is, aki a színházban, az első felvonás utáni szünetben kitörő örömmel üdvözölt a büfénél, még a feketekávéját is hozzá akarta koccintani borospoharamhoz, karonfogva kísért vissza ülésemhez – és a második felvonás után, amikor véletlenül szembejött velem (éppen azon törtem a fejemet: hogy vakarom le ezt a piócát), úgy tett, mintha nem ismerne. Közben felvilágosították, hogy hulla vagyok.

Ezúttal is, mint mindig, csigalassúsággal mentem le a lépcsőkön, hogy kellőképpen kiélvezzem a helyzetet. Minden egyes lépcsőfokon megálltam, vártam, aztán kinyújtottam a lábamat, és lassan áthelyeztem testem súlyát a következő lépcsőre, magam után húztam másik lábamat, álltam – és így tovább. Közvetlenül a negyedik emelet alatt, magasan fent rendkívül piszkos, sárga tejüveg ablak nyílt, melyen némi világosság szűrődött be. Valahányszor idáig értem, hosszabb szünetet tartottam, és vizsgálat alá vettem testemet és lelkemet egyaránt. Magam elé tartottam jobb karomat, és megállapítottam, hogy ujjaim éppoly hosszúak, mint régen, hogy napsütötte bőröm barnasága ellen sem emelhetek kifogást, körmeim vadul nőnek, és aljukon az ezüstös félholdak hamvasak és selymesek. Megsimogattam combomat és belemarkoltam vállamba; szinte remegtem a gyönyörűségtől, hogy tagjaim frissek még és kemények, hogy az öregség nem kezd erőt venni rajtam, és még teljes ember vagyok – még ezek között is. Legalábbis testben.

De így van – gondoltam – ösztöneimmel is; és hasonlóan sértetlenek gondolataim, ahogy voltaképpen lényemen sem esett csorba. Avagy talán, hogy pontosabban fejezzem ki magamat, gondolkodásmódom, egyéniségem, egész lényem állandó maradt és változatlan, nemcsak az utolsó négy esztendő során, hanem egész felnőtt életemen át, egyetemista korom óta, bizonyos mértékig képtelen fejlődésre, de ugyanekkor képtelen lealacsonyodásra, züllésre és alkalmazkodásra. Így maradtam fiatalos, de némiképpen konzervatív, naiv és befolyásolhatatlan, lázadó és helyhez kötött, egy és mindörökre, talán azért, mert ideáljaimat sohasem a jelenkorban kerestem, és prófétámul eredetileg Szókratészt választottam, oly csökönyösen, hogy senki más e helyet el nem foglalhatta. Így a kommunista ideológiát sem néztem más vagy ellenségesebb szemmel, mint bármilyen ideológiát – időszerűtlen, már születésekor is térdig érő szakállat hordó ideológiának, melynek uralma az emberek számára szükségszerűen azt jelenti, hogy igát raknak nyakukba, és hüvelykszorítót nyomnak ujjukra.

Gondolkozásom, egyéniségem tehát még ép volt és sértetlen. Kérdés azonban, hogy e helyzetet meddig tudom fenntartani, és mi jót tesz nekem? Nagyon kevés verset írtam, és amikor írtam se tudtam mit kezdeni velük. Elmúlt év szeptemberében Sztálint köszöntöttem hetvenedik születésnapja alkalmából – a magam módján. Zsuzsának, anyámnak nem olvastam fel a verset, nehogy kétségbe essenek miattam. De mit tegyek a kézirattal? Megtanultam kívülről a verset, aztán bementem a Nemzeti Múzeum könyvtárába, kivettem az 1848–49-es szabadságharc egyik napilapját, és versemet oly módon másoltam bele a régi újságpéldányba, hogy a vers egyes betűinek megfelelő egy-egy betűt aláhúztam ceruzával, mégpedig hátulról előrefelé, oldalról oldalra. Hazafelé menet, a múzeum lépcsőjén összetéptem kéziratomat, és a kézirat darabkáit sorra dobtam az utam mentén nyíló csatornanyílásokba. Két-három cafatot mindegyikbe, nem többet. Azt képzeltem, megnyugszom, de verejtékben fürödve értem haza. Arra gondoltam, hogy mindegyik csatornában ávós ül, merítőhálóval a kezében, és gyűjti a rendszerellenes kéziratokat, melyeket az emberek összetépnek, és félelmükben százszámra hajigálnak a csatornákba. Az ÁVÓ-n aztán, Péter Gábor óriási asztalán összeállítják a sok ezer cafatot, és az illetők letartóztatására indulnak.

Ahogy a lépcsőházban a második emeletig értem, majd túljutottam rajta, eredeti kellemes érzésem lassanként szorongásba csapott át. A félhomályból és a biztonságból egyre jobban közeledtem a lépcsőház kijáratához, ahol a kapualjban hatalmas papírbálák álltak egymás mellett. A legutóbbi szabotázskísérlet óta kapusszerű őr vigyázott reájuk, aki mindenkit gyanús szemmel méregetett, elsősorban engem, aki lift helyett gyalog közlekedtem, és nesztelenül bukkantam elő a lépcsőház félhomályából, hogy lépéseimet sem hallhatta – mintha csak kísértet közelednék.

Már a szabotázs előtt is, valahányszor ezeket a papírbálákat láttam, szinte ellenállhatatlan kívánságot éreztem, hogy benzines flaskát szerezzek be, zsebkendőt kössek a flaska nyakára, meggyújtsam a kendőt, és az üveget a papírbálák közé hajítsam. Ha nem is többre, de három napra megakadályozta volna a hazug napilap megjelenését, melynél dogoztam. Nem sok, de valami; viszont a rizikó túlságosan is nagy volt az elérhető eredményhez képest. Egyedül én magam jártam itt gyalog, és az volt az érzésem, hogy ezért én lennék az első számú gyanúsított.

Három héttel korábban valamelyik ismeretlen fegyvertársam végrehajtotta elképzelésemet. Égő ronggyal felszerelt benzinflaskát vágott a kapualjban elhelyezett papírbálák közé – legalábbis ez volt a vizsgálat megállapítása. Sajnálatos módon a tüzet eloltották, mielőtt nagyobb kár eshetett volna az épületben. A benzinflaska is csak két-három decis volt, holott én demizsonról álmodtam és igazi tűzvészről, mely átterjed az egész sajtókombinátra a háztömbben, és elintézi a féltucat hetilapot, a kiadót, a néhány száz regénykéziratot, a megszámlálhatatlan Sztálin- és Lenin-portréval együtt. A kár anyagilag pár millióra rúgott volna, szellemileg az ötfilléres mércét sem érte volna el.

A tűzeset előtt néhány perccel hagytam el a szerkesztőséget, délután három óra táján, hogy a János-hegyre menjek sétálni. E sétákat azért tettem, hogy függetlenségemet fenntartsam – azaz hogy újra és újra dokumentáljam még Komor előtt is, hogy nem vagyok szerkesztőségi kuli, aki nyolc, sőt tizennégy órát csücsül íróasztalánál, még akkor is, ha nincs semmi dolga, hanem független író, aki sétálni mehet még akkor is, ha sürgős dolga van. Sajnáltam, hogy e cselekedetemmel (kivált pártnapok, taggyűlések, értekezletek és hasonlók előtt támadt sétálási viszketegségem) elválasztottam magamat kollégáimtól, akik csak aludni jártak haza – de arra gondoltam: ha a kommunista kizsákmányolást és életük tönkretételét ily szótlanul tűrik, nem érdemelnek jobbat. Mikor este kilenc felé visszatértem a szerkesztőségbe, hogy Zsuzskát hazavigyem, már mindenki csak a szabotázsról beszélt. Azt képzeltem, hogy engem vesznek gyanúba elsőnek, s azzal kezdik: azért mentem el délután, hogy alibit biztosítsak magamnak – de erről szó sem volt.

Attól fogva három héten át az a nem is kellemetlen kényszerképzet üldözött, hogy a szabotázskísérletet én hajtottam végre, de most önmagam előtt is letagadom. A kellemetlen az volt, hogy azt képzeltem: a benzinesflaskára ostoba módon saját monogramos zsebkendőmet kötöttem. Valahányszor a kapualjban jártam, a papírbálák között mintha elszenesedett zsebkendő rongyait láttam volna, és a rongyok közepén kátrányfeketén csillogott a tökéletesen épen maradt, csak elszenesedett monogram: F. Gy. Ilyenkor vér tódult a fejembe, míg a portás újra gyanús szemmel méregetett: míg minden lépés közelebb vitt a kapuhoz, mely előtt ávós autó várakozhatott rám.

Ez egyszer azonban a kapus észre sem vett, amikor előléptem a lépcsőházból, majd ijedtében összerezzent, és mindkét kezével a levegőbe kapott. Megleptem gondolatai közt, és ugyan mik lehettek e gondolatok? Talán mégsem én, hanem ő követte el a szabotázscselekményt, és próbálta a New York-palota komplexumot a benzinesflaskával felgyújtani? Nyilván attól reszketett, hogy elcsípik. Ehelyett küldöncből portássá léptették elő. Így nehéz helyzetbe került, mert hogyan akarja másodszor is felgyújtani az épületet? Az ilyen kísérlet fejébe kerülne – és úgy látszik, mégis ennek módozatain töprengett.

Mindannyian fel akarjuk gyújtani ezt az épületet – gondoltam elégedett mosollyal, és kiléptem az utcára. Komor kocsiján kívül egyetlen autó sem állt lenn, csak két teherautó a nyomda előtt. Sehol gyanús, csellengő detektívek vastag nyakkal és maguk elé fordított tekintettel. Odább néhány rikkancs állt, kiket szemre ismertem; a Miksa utca másik végén háziasszonyok jöttek cekkerrel és csomagokkal. Annyira megörültem mindennek, hogy megálltam a kapuban és cigarettára gyújtottam. Úgy látszik, áldozatul estem a tömeghisztériának. Legfőbb ideje, hogy tüzetesen revideáljam gondolataimat. Két héttel azelőtt például, amikor megtudtam, hogy Kéthly Annát letartóztatták, cédulát hagytam a szerkesztőségben Zsuzska asztalán, hogy eltűnök huszonnégy órára verset írni, és kimentem vicinálison Dunaharasztira. A községen átsétáltam, és az Árpádkori templomnál lekanyarodtam a vízparti kocsma felé, ahol gyakran szálltam meg egy-egy éjszakára, éjféli fürdésre, pihenésre, versírásra. A kocsmának egyetlen vendégszobája volt, inkább kuckó, azt is csak nekem adták ki éjszakára. Amikor az ösvényen befordultam a nádasba, észrevettem, hogy egy biciklista követ. Többször hátrafordultam, hogy megnézzem magamnak. Nem tagadhattam le, hogy ávós volt: erre vallott hájasan undok kontúrja, kényszeredetten öntelt tartása, sunyin alávaló nézése – az emberé, akit arra tanítanak, hogy korlátlan hatalom és lehetőségek állnak rendelkezésére.

Egész éjjel a holdas Duna-ágban úszkáltam, aztán a parton ültem, végül ráfeküdtem a szalmazsákra, de nem tudtam aludni: Kéthly Anna járt a fejemben. Reggel visszaindultam Budapestre. Amikor a kocsmát elhagytam, és hátrafordultam, láttam, hogy az ávós, biciklijével kezében előbújik a bokrosból, közvetlenül a trágyadomb mögül. Szóval ott töltötte az éjszakát, és leskelődött. Álmosan pislogott. Úgy tetszett, mintha át tudnék látni mellkasán, akár egy röntgenképen. Szíve helyén néhány jól kiszáradt, szalmás lógombóc tűnt fel, ahogy a trágyadomb előtt ellépdelt. Ez akkoriban – fáradt voltam, álmos és kétségbeesett – nem tűnt különösnek; mi több, egész természetesnek tartottam, hogy az ávós lógombócot hord szíve helyén, és még vigyorogtam is. De most, ahogy kiléptem a szerkesztőség kapuján, és sem ávós, sem más gyanús jelenség nem volt közelemben, ráébredtem, hogy alighanem látomásom volt. Az ávóst álmodtam, biciklijével és lógombócszívével együtt. Semmi ok aggodalomra.

Semmi ok aggodalomra. Igaz, hogy közben Szakasits Árpádot, a köztársaság elnökét is letartóztatták és még sok szociáldemokratát. De a letartóztatott szociáldemokraták mind-mind miniszterek, államtitkárok, tábornokok, ezredesek, képviselők vagy szakszervezeti és munkásvezérek. Politikusok egytől egyig. Egyetlen szociáldemokrata írót nem tartóztattak le, sem Kassák Lajost, sem Bóka Lacit, sem…

– Mi az? Te még mindig szabadlábon vagy? – vágta ketté gondolataimat egy magas, angolos külsejű, élesre borotvált férfi, miközben majd hogy karja közé futottam a Körút és a Dohány utca sarkán. A találkozás oly váratlanul ért, hogy három percig is eltartott, míg felocsúdtam, és ráismertem az illetőben Horváth Gida báróra.

– Minden vezető szociáldemokratát letartóztattak. Abból, hogy téged nem tartóztattak le, arra kell következtetnem, hogy nem vagy fontos ember, és nem is fognak letartóztatni – folytatta Horváth mosolyogva. Nyilván rájött, mennyire megijesztett.

Horváth báró nagybirtokos volt; a második világháború alatt a magyar ellenállási mozgalom egyik vezetőjeként működött. Amikor a nagybirtokot a háború végén felosztották, külön törvénycikket hoztak, melyben nemzeti és németellenes érdemeik fejében néhány nagybirtokosnak megengedték, hogy 300-300 holdat megtarthassanak. 1948-ban a kommunisták Horváth báró szomszédait próbálták rávenni, hogy kergessék ki őt kúriájából, és vegyék el a háromszáz holdat; de a parasztok, akik ismerték és szerették, nem dőltek be a bujtogatásnak. Végül a kommunisták a nyíregyházi börtönből néhány teherautó-rakomány nyilas közbűnözőt – gyilkosokat és tolvajokat – indítottak útnak ávós felügyelet mellett Horváth szatmári birtokára. Ezek aztán – amnesztia fejében – feldúlták Horváth kastélyát, és kisajátították a háromszáz holdat. A kormányzat Horváthot azzal kárpótolta, hogy teherautóvezetői engedélyt adott néki. Ezzel kereste kenyerét a sok nyelvet értő, nagy műveltségű, tehetséges ember. Noha azért, amit Horváth elszenvedett, semmi felelősség nem terhelt, mégis azt éreztem, hogy arcomról lepirul a bőr, valahányszor találkoztunk.

Mindez annyira zavart most is, hogy alig néhány szót morogtam, és továbbsiettem. Berohantam a New York-palota kapuján, felszaladtam a lépcsőn, és amikor az egyik magas ajtón megláttam Havas Bandi névtábláját, félrelöktem a szolgát, aki be akart jelenteni, és kopogás nélkül berontottam hozzá. Bandi ingujjban ült íróasztala mögött; közvetlenül előtte ventilátor forgott.

Amikor feljöttem a lépcsőn és kettesével ugrottam át a fokokon, az járt fejemben: milyen kínos lesz Bandinak a párizsi követségen és a Rajk-perben viselt dolgai után, ha ez az ember, régi barátságunk etikettje szerint átölel, mint ahogy szokta, és megcsókolja midkét arcomat. Csókoljam vissza? Bandinak azonban eszébe sem jutott hogy megöleljen, csak úgy félig-meddig görnyedt fel székéről, és kezet nyújtott. E könnyed kézfogást arcátlanságnak minősítettem és feldühödtem, holott az ölelés lett volna a kínosabb.

Vagy csak fél tőlem? Íróasztalával szemben ültem, közvetlenül előtte. Udvarias kérdésekkel kezdte: hogy érzi magát Zsuzska, mit írok – mire én is a szokványos kérdésekkel hozakodtam elő: mi van a feleségével? Mi van a gyerekeivel? Hol laknak? Hogy érzi magát munkakörében? Ha régen nem lettünk volna oly jó barátok, és nem együtt értünk meg néhány légi bombázást, menekülést, afrikai koncentrációs tábort és a marrakechi vérfürdőt, úgy ezek a kérdések nem hangzottak volna oly groteszkül; így azonban tűrhetetlen és nevetséges rituálé hatását keltették. Ráadásul úgy éreztem, hogy Bandit most látom utoljára az életben. Nem lehetne komolyabban beszélgetni? Egy hasznom azonban volt a közhelyek e tömegéből, a ventillátor jóvoltából ugyanis felfedeztem, hogy a Bandi előtt fekvő papírhalmaz közepe táján egy kötet borítólapja az Antiklerikális antológia címet viseli; a cím felett Bandi jellegzetesen kusza írásával, vörös tentával ez áll: Faludy, utána három vörös kérdőjel.

A nyitott ajtón túl Haraszti Sándor, az Athenaeum vezérigazgatója sétált fel és alá. Elegáns, kockás ruhát viselt, és abból a tényből, hogy szép ezüst haja feje búbján ágaskodott, mint a tollseprő, arra következtettem, hogy az ő szobájában is nyitva az ablak, és a ventilátor ott is jár – aminek a kánikula mellett másik oka is volt, és ezt belépésem pillanatától nem győztem méltányolni. Haraszti finoman metszett ajkát keményen összeszorította, és szemrevaló klasszikus profilját oly gőggel hordozta, mint a monstranciát a körmenetben. Harasztival ellentétben Bandi ábrázata csúf volt, kínosan csúf, csúfabb, mint valaha. Csúnyaságát mindaddig holmi groteszk báj enyhítette, paprikajancsi-szerű, kiforgatott és váratlan mozdulataiban volt valami vidító, váratlan, ami az embert elvonta arcától, míg most e bohóckodó mozdulatok tragikusan és öregesen hatottak, és nemcsak testét tették nevetségessé, hanem lényét is. Legalábbis így láttam azután, hogy asztalán megpillantottam az aktacsomót nevemmel és a három vörös kérdőjellel mögötte.

Haraszti Sándor a magyar kommunisták vezetői közé tartozott, ha nem is a szó szigorúan politikai értelmében. Elvtársaival ellentétben, kik a húszas és harmincas években sorra emigráltak Moszkvába, Haraszti Magyarországon maradt, és a földalatti mozgalom tanítómesterének szerepét választotta. Lényegében marxizmus-leninizmust tanított szigorúan a sztálini előírás szerint, a szokványos történelmi és gazdasági propaganda-toldalékkal, azaz édeskeveset különbözött a párt többi ideológusától. Annyiban azonban mégis különbözött, hogy 1945-től kezdve nem tört magasabb állásra, és nem lévén moszkovita, nem is kapott nagyobb állást – amivel a tisztesség látszatát keltette, amit javára írtam. Ennek ellenére ki nem állhattam. Alig néhány nappal azután, hogy Amerikából hazatértem, Károlyi Mihály megérkezett Budapestre Londonból. A Gellért Szállóban szállt meg. Lakosztálya előszobájában várakoztam reá és feleségére Haraszti társaságában, akit akkor láttam először. Haraszti a Szabadság című bulvárlap szerkesztője volt, és azon a reggelen éppen vezércikket írt lapjában a magyarság egyik büszkesége, a hazai társadalomtudomány megalapítója, és a dunai konföderáció apostola, az Oberlinben lakó Jászi Oszkár ellen. Haraszti liberális nézeteiért támadta Jászit. Ahogy ott ültem a mély karosszékben, miközben Károlyira várakoztunk, nem állhattam meg, hogy meg ne kérdjem: most, amikor az ország egyetlen romhalmaz, az utcákon temetetlen holttestek fekszenek, és a gyilkosok nagy része még szabadon jár közöttünk – valóban nincs nagyobb és sürgősebb gondja kommunista sajtótermékében, minthogy Jászi Oszkár ellen intézzen támadást? Azt képzeltem, Haraszti érveket hoz fel álláspontja igazolására. Mi sem állt tőle távolabb. Pökhendi hangon kijelentette, hogy tudomása szerint a szociáldemokrata párt tagja vagyok, törődjem tehát a szociáldemokrata párt dolgaival, és ne üssem orromat abba, amit a kommunisták csinálnak, ő nekem semmiféle felelősséggel nem tartozik. Erre a durvaságra azt válaszoltam, igaza van: az, amit összefirkál, valóban nem közügy, hanem kommunista magánügy, puszta véletlen, hogy ma reggel, először és utoljára elolvastam az általa szerkesztett sajtóterméket. Már ott tartottunk, hogy felugrottunk karszékeinkből, és azon voltunk, hogy egymásnak megyünk, amikor Károlyi belépett, és szétválasztott bennünket. Nagy örömmel vettem tudomásul, hogy Károlyi szeretettel ölelt magához, míg Harasztinak hűvösen nyújtott kezet, és foghegyről kezelte, miközben engem ebédelni hívott.

Azóta, valahányszor találkoztam Harasztival, mind a ketten sziszegő gyűlölettel szemléltük egymást. Ezúttal is, ahogy a szomszédban fel-alá járkált, és az ajtóban újra és újra feltűnt – úgy tett, mintha nem venne észre. De vajon akkor miért hagyta nyitva az ajtót és sétált az orrom előtt? Miközben Bandival közhelyeket mondogattunk oda egymásnak, szembeszögeztem tekintetemet Harasztiéval, úgyhogy kénytelen volt észrevenni. Mind a ketten harciasan rántottunk egyet állunkon, köszönés helyett. Ennek ellenére kénytelen voltam feladni eredeti elképzelésemet, hogy ezek ketten fel akarnak bosszantani, szórakozni kívánnak velem, hogy provokálni szeretnének. Alighogy Bandi asztalához ültem, láttam, hogy Haraszti kinyitja rádióját, anélkül, hogy állomást keresne. Bandi rádiója hasonlóképpen nyitva volt, és a két ventilátorral együtt négy szerkezet működött a szobában annak megakadályozására, hogy az ÁVO a telefonokban elhelyezett mikrofonokon keresztül lehallgathassa beszélgetésünket. Be kellett vallanom, hogy ezek, bármily ellenséges pofát vágnak és nagyképűsködnek, de baráti fogadtatásban részesítettek. Ha az ember barátokhoz ment látogatóba, kivétel nélkül mindig ily ceremoniális és elővigyázatos fogadtatásban részesült: a férfi a rádiót nyitotta ki, míg az asszony a telefont vitte ki a fürdőszobába vagy az árnyékszékbe. Harasztiról pedig, minden ellenszenvem mellett is tudtam, hogy sohasem fog denunciálni, sem engem, sem másvalakit azért, amit magánvéleményként tudomására juttatunk. Nem azért, mintha esetleg nem érezne kedvet ilyen denunciációhoz – hanem egyszerűen azért, mert ő is, csakúgy, mint Komor, abban az illúzióban él, hogy a diktatúrában szellemi szabadság uralkodik. Ha valakit denunciál, elismeri önmaga előtt, hogy ily intellektuális szabadság nem létezik.

– Nagy terveink vannak veled – mondta Bandi, aki nem kis hévvel hadonászott irányomba az asztalon keresztül, miközben könyökével karszékének fakarfáját verdeste, oly energiával, hogy felszisszent, s egy pillanatig hegyes könyökét vizsgálgatta. Én közönséges széken ültem, kezemmel térdemen mozdulatlanul, látszólag mint vádlott a vizsgálóbíró előtt, bár támadásra készültem.

– Mi jól tudjuk, hogy nem érdekel a pénz. De nemcsak pénzt ajánlunk, hanem dicsőséget is. Oly feladattal akarunk megbízni, mely hírt és nevet szerez néked. Úgy tartjuk, hogy e feladat elvégzésére senki sem alkalmasabb nálad az egész országban. Azt akarjuk, hogy egy antológiát szerkessz…

– Az Athenaeum Könyvkiadó Vállalat vagy a kommunista párt nevében beszélsz, hogy többes számot használsz? – vágtam közbe. – Vagy netán már akkor is királyi többest használsz, ha a magad nevében beszélsz?

Bandi egy pillanatig hallgatott, és fülig veresedett.

– Gyurka – mondta végül is –, az ötlet Rákosi elvtársé. De csak az ötlet. Hogy az ötlet kivitelezésével kit bízzunk meg, illetve, hogy téged bízzunk meg, az én elgondolásom. Sándor is szívvel-lélekkel mellette van. Mind a ketten aggódunk miattad. A városban a legvadabb rémhírek keringenek rólad. Hogy nem vagy hajlandó a kommunista pártnak dolgozni, hogy minden munka és kötelezettség alól kivonod magad, és egyszerűen semmihez sem adod a nevedet. Mi mind a ketten jól tudjuk, hogy ebből egyetlen szó sem igaz. Illetve csak annyi igaz, hogy ezek az ostoba rémhírterjesztők és rágalmazók félreértenek téged, és azt hiszik, hogy rosszul viszonyulsz a párthoz. Holott te csak a saját nemes módodon, partizán módjára, egyéni módon szolgálod a pártot. De meg kell értened, hogy ez a módszer manapság nemcsak félreértésekre adhat alkalmat, hanem alapvetően helytelen, mert a pártot nem partizánok módjára kell szolgálnunk. A gerilláknak vége van. Manapság mindannyian sorkatonák vagyunk, és egységes parancsszóra hallgatunk.

Arról van szó, hogy el kell oszlatnod a félreértéseket, melyeket meggondolatlanságoddal okoztál. És e félreértések tisztázására mi sem alkalmasabb, mintha elvállalod ennek az antológiának a szerkesztői tisztét. Ezért gondoltam úgy, miután előzetesen Sándorral megtárgyaltam a dolgot, hogy téged kérünk fel ennek az antikle…

– Bocsáss meg, hogy közbevágok – mondtam akkora agresszivitással a hangomban, hogy elképedtem –, bocsáss meg, de mielőtt rátérnél magára az ügyre, szeretnék valamit kérdezni, aminek nincs semmi köze ahhoz, amiről itt beszélni fogunk, de számomra ezerszer fontosabb mindezeknél a piszlicsári dolgoknál. Emlékszel-e még, Bandi, első találkozásunkra Párizsban, tizenegy esztendővel ezelőtt? Hadd tegyem hozzá, hogy akkor, tizenegy évvel ezelőtt, bizonyos mértékig más emberek voltunk, mint most. Legyen szabad azt is megjegyeznem, hogy te talán jobban különbözöl akkori énedtől, mint ahogy én különbözöm. De abban talán akkor is hasonlítottunk, hogy még nem hittük el: jön majd egy nap, amikor meg fogunk halni; most pedig tudjuk. Ha beleszerettünk valakibe, nyomban telefonon és személyesen értesítettük erről valamennyi ismerősünket. Azt hittük, hogy elérjük a célt, amiért élünk, és nem lehet, hogy ne legyen sikerünk. Nem kötöttünk különbékét vagy kompromisszumot a világ konvenciójával, szokásaival, előítéleteivel és gazságával. Szóval: emlékszel még arra a reggelre, amikor nyolc óra táján bekopogtál hozzám a Hotel St. André des Arts-ban? Ott ültem az ágyamon meztelenül. Mindjárt nagy vitába kezdtünk. Te fel voltál háborodva, hogy pizsama, illetve hálóing nélkül alszom; én dühöngtem, hogy ily korán vertél fel álmomból. De vitázni másról vitáztunk.

– Persze, hogy emlékszem – felelte Bandi kelletlenül, és némi habozás után, de arca ragyogott az örömtől.

– Látom – jegyeztem meg –, jól esik rakott íróasztalod mellől, magas állásodból visszagondolni a párizsi nyomorra. De mi történt azután, hogy felkeltettél álmomból?

– Lementünk a Szajnához, és folytattuk a veszekedést.

– Az néhány nappal később volt. És nem reggel, hanem alkonyat felé. De mi történt azon a bizonyos reggelen?

– Hellyel kínáltál. Leültem a rozoga, vörös karosszékbe. Azt mondtam: évek óta szeretlek, és rajongok érted. És hogy te is a baloldali intellektuelek nagy családjához tartozol, amire hevesen tiltakoztál.

– Helyes. De mit csináltam azután, hogy hellyel kínáltalak?

– Felkeltél az ágyból.

– És?

– Nem tudom.

– A szekrényhez mentem.

– És elővettél egy üveg vörösbort – jutott Bandi eszébe. Elvörösödött, csengő után nyúlt, és a szolgánál feketekávét rendelt. Tiltakoztam.

– Hozzon három flaska Balatoni Rizlinget a kocsmából – mondtam, és pénzt adtam neki. Bandit azzal nyugtattam, hogy van bőven pénzem, a vonatom ötvennégy óra múlva indul Csehszlovákiába, ahová a Népszava költségén megyek a karlsbadi (Karlovy Vary-i) filmfesztiválra; okosabban teszem, ha kiadom forintjaimat, mert forintot nem szabad Csehszlovákiába bevinni; különben is szeretek ily módon búcsút venni. Feketekávét már azért sem iszom, mert nem tartozom a baloldali intellektuelek családjához.

– Mit beszélsz nekem búcsúról, amikor két hétre mégy Csehszlovákiába?

– A mi időnkben, jobban mondva, a te idődben az ember sohasem tudhatja, mikor találkozik valakivel utoljára. Ezért szép ceremóniás búcsúzkodást akarok rendezni, mintha utoljára látnálak. Ehhez bor illik, mert annak a családnak, amelyhez tartozom, bor az itala.

– Melyik családhoz tartozol? – kérdezte Bandi szórakozottan, majd hirtelen élesen szembefordult velem, mint aki tudja, hogy sértés és gorombaság következik. A múltban, valahányszor életveszélybe kerültünk, mint amikor Franciaországon át menekültünk, a bayonne-i vámház lándzsa formájú kerítése előtt, az Áin Sok-i koncentrációs tábor kolerabarakkjaiban vagy a marrakechi mészárlásnál, Bandi szembogarában mindig egy keskeny, függélyes vércsík tűnt fel. Ez a vörös vonal most ott csillogott szemében, élesebben, mint valaha. Haraszti abbahagyta sétáját, és a szoba ajtajában állt, a félfának támaszkodva, és szavamat figyelte. Bandi pedig, noha úgy nézett rám asztala mögül, ahogy vizsgálóbíró néz a rablógyilkosra, akit most hoztak eléje, megvonaglott egész testében. Hát így vagyunk! Félnek – állapítottam meg. Ezért hagyják nyitva mindkét rádiót meg a ventillátort és az ajtót kettejük közt. Félnek! Jobban félnek, mint ahogy én félek. Ők barátaiktól tartanak, én ellenségeimtől. Ráadásul minden energiájukat arra pazarolják, hogy félelmüket egymás és önmaguk elől eltitkolják, nem úgy, mint én, aki nyíltan félek. Mondhatni, nyugodtan és félelem nélkül félek.

– Melyik családhoz tartozol hát? Nem mondanád meg? – kérdezte Bandi ismét. Ezt is úgy mondta, mintha holmi hivatalos ügyben tudakozódnék, de hangja kifulladt.

– Az írók családjához, fiacskám – válaszoltam; a fiacskám szót is azért tettem hozzá, hogy a köztünk lévő nem csekély rangkülönbséget hangsúlyozzam, pedig Bandi idősebb nálam.

Azt hittem, a támadás meghökkenti, de nem, sőt ellenkezőleg: mintha ez billentette volna vissza lelki egyensúlyába. Oly nyugodtan, amilyennek még sohasem láttam, kijelentette: aggodalmaim fölöslegesek; nekem nincs és nem lehet mitől tartanom. Oda se hallgassak az aljas rágalmakra, melyeket rólam terjesztenek. Ha ezt az antológiát kiadom, automatikusan tisztázom magamat minden gyanútól, és nem lesz mit félnem, hogy az ÁVO eltüntet. És mi az, hogy nem találkozunk többé ebben az életben? Kivéve, ha Csehszlovákiából Nyugat-Németországba, a fasisztákhoz akarnék disszidálni. De ily aljasságot nem tud feltételezni rólam.

– Nagy megtiszteltetésben részesítesz, kedves barátom, amikor azt képzeled, hogy hármunk közül én vagyok az egyetlen ember, aki eltűnhet e körből. Miért éppen én? Miért beszélsz velem ilyen magas lóról? Csak azért, mert én nem vagyok kommunista? A népi demokráciában bárkit érhet baleset. Nemcsak engem tartóztathatnak le. Ti kettőtöket is letartóztathatnak, vagy téged, vagy Sándor bácsit egyedül, vagy mindhármunkat.

– Az ilyen rossz tréfáktól megkímélhetne, Faludy elvtárs! Miféle ízléstelenség ez? – csapott rám Haraszti az ajtófélfa mellől. – De mondja meg nekem – folytatta jóval szelídebb hangon –, voltaképpen mire alapítja e vélekedését, hogy Bandit és engem is lefoghatnak?

– Ellenforradalmi pletykákra, fasiszta gyilkosok suttogásaira – válaszolt Bandi helyettem.

– Különböző tényekre – mondtam. – Így arra, hogy úgy maga, mint Bandi régi tagja a kommunista pártnak; hogy magyar kommunisták, nem moszkoviták, és hogy mind a ketten az államhatalomnak hívei, partizánjai, de nem lakájai. Arra a tényre, hogy Bandi meg én sokat éltünk külföldön, és ennek következtében könnyen válhatunk kémper vádlottaivá. Ön és Bandi Rajk László baráti köréhez tartoztak. Ugyanakkor mi ketten, mármint Bandi és én, nem csekély ízlésbeli eltévelyedésben szenvedtünk, amit aligha bocsátanak meg nekünk. Így például jobban szeretjük Dantét, mint Alekszej Szurkovot, nagyobb írónak tartjuk Thomas Mannt Fagyejevnél és esténként – tedd kezedet szívedre, Bandi – szívesebben olvassuk Balzac sikamlós történeteit vagy Az olasz szajhák tükrét, mint Joszif Visszarionovics összes műveit. Végül mindhárman alapvetően becsületes emberek vagyunk, kik elsősorban a magyar nép javát kívánjuk. Lelkiismeretünk, ha gyengécskén is, de még működik. A rendszer szempontjából a kiirtandók kategóriájába tartozunk.

Azt hittem, dühödt támadást kapok; de nem. Bandi ugyan mérgesen nézett szemembe, de ajkát rágta, és egy mukkot sem szólt. Haraszti az ajtófélfa mellől mintegy hipnotizálva közeledett, majd helyet foglalt a karosszékben az ablak alatt, alig kartávolságra tőlem.

– Ezért – folytattam – helytelenül fejeztem ki magam, amikor azt mondtam, hogy alighanem utoljára látjuk egymást. Éppen ellenkezőleg. Minden lehetőségünk megvan arra, hogy találkozzunk a börtönben. És ha nem a börtönben, úgy az akasztófa alatt. És ha nem az akasztófa alatt, akkor a meszesgödörben.

Nem csekély boldogságot éreztem, hogy végre-valahára valami lényegeset vágtam szemükbe. Méghozzá éppen e kettőnek – Bandi barátomnak, akit fanatizmusa odáig vitt, hogy önmagát és lelkiismeretét is megtagadta, és a magyar kommunisták tanítómesterének, aki Jászi Oszkár támadásával szórakozott, mikor napilapot szerkesztett. Bandi továbbra is hallgatott, szokásos vigyorával, mely arcára fagyott, míg Haraszti kezeit keresztbe vetett térdére vonta, és elegáns, fekete cipője orrát idegesen táncoltatta.

– Nincs oly igazságszolgáltatás, hol a bírák olykor-olykor ne tévednének. Tévedni emberi dolog – magyarázta kissé tanáros, oktató hangon. – Még a kommunista társadalom sem biztosíték minden emberi gyengeség ellen. Kivált a kommunizmus első évtizedeiben, amíg az osztályharc kiéleződik. Jagodák és Jezsovok mindig voltak, ahogy imperialista ügynökök is mindig lesznek, akik befurakodnak államvédelmi szerveinkbe, hogy ott a lehető legnagyobb kárt okozzák. Magától értetődik, hogy az ilyen bitangok hálójukat a legjobb elvtársakra vetik ki, és mindent megpróbálnak, hamis bizonyítékokat gyártanak, hamis tanúkat bujtanak fel, hogy elpusztítsák őket. Tegyük fel a vita kedvéért, hogy engem hamis bizonyítékokkal bíróság elé állítanak, és börtönbe vetnek. Mit bizonyít ez? Semmi egyebet, mint a kommunizmus roppant erejét, amely ellen az imperialisták ilyen kétségbeesett eszközökhöz folyamodnak. Biztosíthatom magát, hogy még a börtönben is hű maradok a kommunizmus szent ügyéhez. Életemmel-halálommal egyformán azt akarom bizonyítani, hogy az igazság a mi oldal…

Mikor a szolga megjelent a borosflaskákkal, Haraszti elharapta szónoklatát.

– Az antológiát húszezer példányban nyomjuk ki. A könyv bolti árának tíz százalékát kapod, továbbá minden verssorért, amit az antológiába fordítasz, kettő hatvanat, a prózáért ívenként…

Bandi csak úgy fújta, hogy Harasztinak ne a szolga előtt kelljen bizonygatnia: kommunista marad akkor is, ha a kommunisták agyonverik. A szolga egy ideig tett-vett a poharakkal és a flaskákkal, mert valami érdekesebbet várt.

– Mire igyunk? – kérdezte Haraszti, amikor a szolga kiment. Nyilván nem érzett kedvet, hogy szónoklatát folytassa.

– Az antológiára – ajánlotta Bandi.

– Nem is tudom, micsoda antológiáról beszélsz – hazudtam. – Éppen azért igyunk a mi jó barátunk, Haraszti Sándor szellemi nagyapja és előfutára emlékezetére. Igyunk Peregrinus Proteusra!

– Helyes – egyezett bele Haraszti gyanútlanul. – De mondja, voltaképpen ki is volt az a Peregrinus Proteus?

– Peregrinus Proteus egészségére – mondtam, és megemeltem poharamat. Kellemetlenül érintett, hogy támadásom élét Haraszti ellen fordítottam, aki ebben a pillanatban alkalmasabb felületet mutatott a támadáshoz, mint Bandi. De vigasztaltam magamat: az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz; az, hogy Rákosiék nemcsak testünk, de lelkünk felett elhatalmasodtak, nem kis mértékben a balpárti intellektuelek nagy családjának köszönhető, melyhez e két elfuserált író, Haraszti Sándor és Havas Bandi barátom tartozik.

– Peregrinus – magyaráztam, miközben Haraszti didaktikus, nagyképű beszédmodorát majmoltam –, Marcus Aurelius császár idejében élt, valamikor 910-ben a város alapítása után. Fanatikus vallási szekta vezetője volt, s egy meggondolatlan pillanatában a nyilvánosság tudomására hozta, hogy tanítványai, barátai, ismerősei és az ünneplő nagyközönség jelenlétében bele fog ugrani a tűzbe egy erdő sarkán, valahol Korinthus mellett. Azért kíván, úgymond a tűzbe ugrani és elevenen elégni, hogy e cselekedetével bizonyítékát adja Isten létezésének.

– Mi az okozati összefüggés Isten létezése és aközött, hogy valaki elevenen ugrik bele a tűzbe?

– Ezt a kérdést abban a korban számosan fölvetették, többnyire dekadens filozófusok és burzsuj írók, akik osztályelfogultságuk és származásuk következtében nem látták tisztán a világmegváltó ideológia jelentőségét. Ezek közé tartozott a szamoszatai Lukianosz, aki eljött, hogy részt vegyen a körmenetben Korinthustól az erdő sarkáig. Ő azonban nem azért tartott a többivel, hogy a száját nyalja, amikor a próféta a tűzbe ugrik. Azért jött, hogy lebeszélje a szerencsétlent. Megmagyarázta Peregrinusnak, hogy az emberiség nem vallja kárát, ha ily marhától, mint amilyen ő, megszabadul; őt egyedül humanista álláspontja készteti, hogy közbelépjen. Isten létezése vagy nemléte független attól, hogy Peregrinus beleugrik-e a tűzbe avagy sem; következésképpen Peregrinus öngyilkosságával semmit sem bizonyít, legfeljebb mérhetetlen ostobaságát.

Peregrinus alighanem engedett volna Lukianosz érveinek, de már nem volt abban a helyzetben, hogy bármilyen érvre hallgathasson. Tanítványai megásták a mély gödröt, ahol hatalmas tüzet gyújtottak; azért mély gödröt, nehogy a mester az utolsó pillanatban meggondolja magát, s lelépjen a máglyáról. Mindezért Peregrinus nem nehezményezhetett tanítványaira: ő oltotta beléjük a világot megváltó, nagy ideológiát, melyből ez a tűzbeugrás következett… – folytattam lassan, miközben az ideológust figyeltem, aki a karosszékben ült, és mozdulatlanul szürcsölte borát.

Peregrinus meggyőzte tanítványait, hogy a nagy ügy érdekében minden áldozatot vállalni kell; a halált is. Éppen ezért nem volt joga meglepődni, amikor tanítványai szaván fogták. A köznép más véleményt vallott; őket a próféta ideológiával kívánta táplálni hús és kenyér helyett. Mindig gyanakodtak rá. Csak a végén örültek, hogy legalább cirkuszi mutatvánnyal szolgált, ha már kenyeret nem ad.

– És aztán mi történt?

– Peregrinus Proteusszal? – kérdeztem szemtelenül. – Mi is történhetett volna? Tanítványai belökték a tűzbe, ahol elevenen égett meg. Lukianosz viszont, aki, ahogy gondolkodó emberhez illik, szép csendesen visszasétált Korinthusba, és könyvet írt Peregrinusról.

Kínos csend támadt. Havas enyhén szemrehányó pillantást vetett felém, amiért az uralkodó etikettel ellentétben, olyasmiről beszélek, amiről nem illik beszélni. Haraszti nem válaszolt. Összeszorította nemes metszésű ajkát, és fejét oldalt billentve belebámult a forró levegőbe.

A hallgatást Bandi törte meg. Cinkos pillantást vetett Harasztira, aki azonban nem reagált, majd az antológiáról kezdett beszélni. Ezzel akarta kifejezni, hogy mindazt, amit mondtam, levegőnek tekinti.

Elmagyarázta, hogy valóban dicsőséges és szép feladatra szemeltek ki. Majd hosszabb előadást tartott a klerikalizmusról, mely szerinte a népi demokrácia legveszedelmesebb ellensége; papok és csuhások ellen minden fronton harcot kell kezdenünk. Az üldöztetések után, amelyeket a magyar papság az utolsó két esztendőben elszenvedett, a pócspetri és a Mindszenty-per után, no meg azután, amit én mondtam az imént Peregrinus Proteusról, Bandi előadása eszeveszettnek tűnt; mintha, tekintet nélkül a helyzetre, gramofonlemezt tettek volna fel. Ezt még Bandi is észrevette, és annál jobban igyekezett belelovalni magát a pártelőadó szerepébe. Hellyel-közzel rám nézett, mintha választ vagy bátorítást várna. Hallgattam, és újra meg újra töltöttem. Végül kijelentette, hogy politikailag megalapozom helyzetemet, ha igent felelek, és szerkesztője leszek a Rákosi Mátyás inspirálta antológiának.

– Soha – mondtam.

– De egész életedben gyűlölted a klerikális reakciót! – üvöltötte Bandi. – Te fordítottad magyarra Florian Geyer énekét, a jezsuita szerenádot és hány más verset még! Ha az ellenforradalom venné át a hatalmat, fasírtot csinálna belőled csakúgy, mint belőlünk.

– Bandikám, engem nem lehet zsarolni.

– Szóval a nagybirtokosok és a papság politikai uszályába kerültél! Sohasem gondoltam volna, hogy idáig züllesz.

– Ez nem politikai kérdés.

– Hát mi az ördög?

– Ízlés kérdése. Az ember nem ír azok ellen, akiket üldöznek, és akiknek nincs módjuk védekezni – állapítottam meg, és felkeltem székemről. Kitöltöttem a maradék bort a flaskákból, és mindegyiknek kezébe adtam a poharát. Nem kis csodálkozásomra, Haraszti barátságos tekintetet vetett felém, míg Bandi hóna alatt átizzadta az ingét, le egészen a csípőjéig, mint mindig, amikor halálveszélyben volt. Még néhány nyilat szerettem volna kilőni rá, de szánalomra méltó állapota megpuhított iránta.

– Kire iszunk? – kérdezte Haraszti rezignáltan.

– Az ön egészségére, Bandiéra, mindhármunkra. Arra, hogy noha különböző családokhoz tartozunk, gondolataink azonosak. Arra, hogy bár szánk különbözőképpen szól, de ugyanazt gondoljuk; hogy különféle ágyakban alszunk, de ugyanazok a rémálmok kergetnek bennünket!

Biccentettem Bandi felé, és mély meghajlást küldtem Peregrinus Proteus irányába, aki még mindig mozdulatlanul ült karosszékében. Aztán kiszaladtam a szobából. A bor, melyet ittam, a fejembe szállt; ahogy leszaladtam a lépcsőn, nem tudtam, sírjak-e vagy röhögjek, de amikor az izzó délutáni nap alatt megálltam a New York-palota kapuja előtt, és éreztem, hogy a heves napsugár úgy szúrja át homlokcsontomat, mint megannyi injekciós tű, szédülni kezdtem, és eszembe jutott: nekem sem hiányzik sok, hogy megbolonduljak.

Amikor a 48-as számú cella fűzöldre festett vasajtaja becsapódott mögöttem, felszabadulást éreztem. Mélységes, átható felszabadulást. Halántékom két oldalán hűs, kellemes szellő keringett, ágyékomban kéjes csiklandozás lüktetett, mintha valahol altestemben láthatatlan kelés fakadt volna fel. Pedig helyzetem nem szolgáltatott okot efféle kéjelgésre. Annyi barátom és annyi ellenségem után most én is eltűntem, koholt vádak, az életfogytiglani börtön és az akasztófa dilemmája elé állítottak. Arcom még égett a letartóztatás okozta sokktól – holott ennek már közel hetvenkét órája volt.

Ablaktalan, földalatti zárkában találtam magam. A cella három oldalán folyosó futott, nehogy szomszédom legyen, kivel morzézni tudok. A negyedik oldalon a felvonó aknája, illetve gépháza és kötélzete. Sétálni kezdtem a csúszós cementpadlón. Arcomba muslincák repültek, de nem lehettem biztos, hogy valóban apró legyek élnek itt, vagy csak bőröm képzeli őket. A tükörsima, újonnan meszelt falon nagy betűs írás: ISTEN IRGALMAZZ NÉKEM, és alatta egy közismerten ateista szociáldemokrata képviselő neve, aki egy éve, mint a Rajk-per egyik vádlottja került ide. Mikor az ávós bereteszelte mögöttem az ajtót, elhatároztam: régi emlékeket idézek magam elé: Amár kasbáját, Bermuda, Tahiti látképét, a Telegraph Hillt San Franciscóban, de semmiképpen nem vizsgálom meg elmeállapotomat, nehogy ettől bolonduljak meg.

De idillikus kedvem és ez a könnyed csiklandozás ágyékomban nem jelenti-e, hogy máris elment az eszem? Leültem a három meztelen deszkából álló priccsre, és megállapítottam, hogy térdreflexeim normálisak. Aztán felmondtam magamnak ábécében a 48 amerikai államot (West Virginia, Wisconsin, Wyoming), a gömb köbtartalmának formuláját, a másodfokú egyenlet megoldását, a napot, mikor a követek Osnabrückben felesküdtek a vesztfáliai békére (1648. okt. 24.) és a római császárokat Augustustól Marcus Aureliusig. Végül félhangosan Szimónidész versét a Thermopülénél elesett spártaiakra:

 

Ó xein, ángeilon Lákedáimonioisz hoti téde keijmetha tojsz keijnón khrémászi peijthómenoij.

 

A disztichontól elérzékenyültem. Már majdnem meggyőztem magam, hogy normális vagyok, amikor eszembe jutott: mindez korántsem bizonyítja ezt. Mindaddig, míg egyedül vagyok a zárkában, azaz a világon, ép eszem avagy elmeháborodottságom definíciója és megállapítása kényem-kedvemtől függ. Így például könnyen elképzelhető, hogy világosan és helyesen idézem fel a történelmi jelenetet, amint a hosszú asztal körül három ujjukat égnek emelő követek, hempergő ölebekkel lábaik közt, és a szép fehér cserépkályhával a háttérben felesküsznek a békére, de mégis megőrültem. Hasonlóképpen lehetséges, hogy a gömb köbtartalma merőben beteg fantáziám szüleménye, minthogy gömb nevű test nem is létezik, ahogy ezek a muslincák sincsenek, melyek arcomba repülnek. Végül feltehető, hogy az első római császár Caius Iulius September volt, és csak én nevezem tébolyomban Octavianus Augustusnak.

Miután kísérletem eredménytelennek bizonyult, elhatároztam, hogy legalább elégedettségem, bizonyos fokú hédonista jókedvem okát próbálom kisütni. Maga a letartóztatásom leverő, kővé fagyasztó, borzongó élményként ért, és emlékezetemben is az maradt, de ezt a kéjes csiklandozást már néhány pillanattal később éreztem. Azóta is tovább kísért, mintegy a másodhegedűs szerepét játszotta az iszonyat zenekarában. Nem, nem vagyok mazochista, nyugtattam magam.

Komor Imre, a Népszava szerkesztője, mintegy jutalmul a Karlovy Vary-i filmfesztiválra küldött két hétre a lap költségén. Utána következett volna nyaralásunk Zsuzskával a Kékesen és Balatonfüreden. A különvonaton én voltam az egyetlen magyar filmkritikus; a többi pártfunkcionárius és élmunkás volt. Úgy gondoltam, hogy a várható tűrhetetlen filmeket napszemüvegem mögött hunyt szemmel nézem végig, és mert sem bolgárul, csehül, lengyelül, oroszul és románul nem értek, gondolkodni pedig oly intenzíven tudok, hogy a németet sem hallom meg, közben verseket csinálok. Ugyanezt teszem maradék időmben, minthogy nem akarok semmit elérni, és kollégáim is békén hagynak, akik pofafürdőre és érvényesülés céljából mennek a filmfesztiválra.

Szobnál két detektív leszállított a vonatról, amikor az útlevelemet megnézték. Közrefogtak a rendőrautóban, míg a vezető visszahajtott velünk Budapestre. Megnyugtatásomra a két ávós biztosított, hogy tanúkihallgatásra visznek az Andrássy út 60.-ba, és másnap reggelre minden bizonnyal hazaengednek. Kegyes és áttetsző hazugságukra bólintottam egyet, és hallgatásba burkolóztam. Visszaidéztem álmatlan éjszakáimat, amikor a letartóztatásomra készültem; formális logikára alapított érveimet, melyek szerint aligha tartóztatnak le, miután semmi törvénybe ütközőt nem követtem el, és érzéseimet meg sejtelmeimet, hogy mindezek ellenére lefognak. És most itt vagyok a 48-as számú cellában. Jó jel: 1848 emlékét idézi.

Amerikai cigarettával kínáltam a detektíveket. Mohón kaptak utána, és sokatmondóan összesandítottak. Túl vagyok a letartóztatáson, gondoltam akkor újra és újra. Másfél esztendeje vártam erre. És most úgy érzem magam ebben a kocsiban, mintha öt perccel halálom után tulajdon holttestem felett lebegnék, és a holtak gőgjével tekintenék vissza egykori halálfélelmeimre. Minthogy a detektívek mereven nézték zsebemet, mindegyiknek markába nyomtam egy-egy csomag cigarettát, s azontúl az országutat figyeltem: a kékesfekete jegenyesort és a sárga falusi templomokat, amelyek mellett elhaladtunk és a reflektorfényben ugráló nyulakat, melyek kétségbeesetten kapálóztak hátsó lábukkal.

Az Andrássy út 60. egyik nagy, földszinti cellájába vezettek. Az ajtóban, nádfonatú karosszéken, lázrózsás arcú, fiatal őrmester ült. „Adja ide mindenét” – mondta szelíden. Egy pillanatig tanácstalanul álltam a vér, a verejték és az emberi ürülék fojtogató atmoszférájában, aztán letettem eléje pénzemet, öngyújtómat, karórámat. Amikor Parker-tollamat meglátta, elismerő pillantást vetett felém, és gyors mozdulattal nadrágzsebébe süllyesztette. „Erre a borítékra felírom, mi volt magánál” – mondta közönyösen. – „Nehogy aztán rajtam követelje a kacatját.” Mialatt körmölt, végignéztem a helyiségen.

A cella végén, alkóvszerű benyílóban vagy tízen aludtak ruhában, nők és férfiak vegyesen, a deszkadobogón. Körülbelül ugyanannyi ember ült lehajtott fejjel a falnak fordított székeken, melyek egymástól mintegy két méter távolságban álltak. Mind férfiak voltak, csakúgy, mint az a négy, aki a sarokban állt, óriási tócsák közepén. Orrukat a falnak nyomták, térdük remegett; a nadrágja mind a négynek nedves volt. Egy ember a padlón feküdt, vércsíkos, nyáltól és vizelettől irizáló tócsában. Bokájától válláig össze volt kötve, olyan szorosan, mint egy múmia. Arccal a kőpadlóra borult, úgyhogy csak zsíros, sonkaszínű tarkóját láthattam, a három kissé ferdén szaladó mély ránccal, melyekben megülepedett a verejtéke. Úgy tűnt, mintha ezt a tarkót ismerném.

De nemcsak a tarkót; az egész jelenetet is. Ponyvaregényekből készült silány filmdráma jutott eszembe, melyet kamaszkorom óta több variációban láttam a mozikban. A szadista orvos házában egyre-másra tűnnek el az emberek. A film hőse ugyan kezdettől fogva gyanakszik, de azért ő is beleesik a csapdába. Az orvos szolgái megragadják, és magukkal hurcolják, le a titokzatos pincébe. Ott tartunk éppen, hogy a felvevőgép lencséje végigsiklik a vámpír áldozatainak mozdulatlan kollekcióján. A négy ember a sarkokban úgy áll, mintha jégtömbbe fagyasztották volna őket. Az összekötözött bikanyakú múmia titkon saját vizeletét issza a padlón. A széken ülőket elvarázsolták, aztán kiszívták vérüket; ki tudja, hány hete vagy hónapja ülnek így. Ennél a panoptikumjelenetnél, ahol a rendezés rikító realitása ütközött a szövegkönyv otromba irrealitásával, a nézőkből egyszerre szakadt fel a szörnyülködés sóhaja és a röhögés. Én is így voltam vele; pedig már a film elején sejtettem, micsoda hülyeség következik. Tudtam ezt a rendőrségi autóban is, amelyben behoztak, és az elmúlt esztendő lázálmas éjszakáin; sőt tudtam Amerikában, Afrikában, sőt már akkor is, amikor Párizsból menekültem vagy Fontainebleau-ban vacsoráztam Lorsyval és Havas Bandival, Freud halálának napján. Tudtam, de nem képzeltem el magamnak. De ha netán, legyűrve következetlenségemet és gyávaságomat, magam elé is festem ezt a képet, visszautasítom, mint a fantázia perverz és irreális játékát. Most, amikor megláttam, sem tekintettem realitásnak; csakúgy, mint a regényből írt filmnél, borzongtam, és röhögés fojtogatott. Mindez túlságosan esztelen, illogikus és iszonyú volt, semhogy valóságnak ismerhessem el és túlságosan nevetséges, semhogy iszonyúnak tekinthessem.

Harminchat órát töltöttem a közös cellában. Nagyrészt az egyik, falnak fordított széken ültem; a második éjszaka a dobogón aludtam. A sarkokban álló négy ember közül három időnként összeesett. Ilyenkor az őrmester egy-egy vizes vederrel leöntötte, talpra állította, és felpofozta őket. A negyedik alighanem még csak egy-két napja állhatottott; az ő irányából nem hallottam puffanást.

A csendet csak az alvók horkolása és az összekötözött ember előadásai zavarták. Borostás, széken ülő szomszédom morzejeleket horkolt felém: IGAZ, HOGY AZ AMERIKAIAK ATOMOT DOBTAK KOREÁRA? Visszahorkoltam neki: EHHEZ TÚL OSTOBÁK. Az összekötözött ember mindegyik beszéde négy-öt, nyilván előre megfontolt, rövid mondatból állt. Az első alkalommal, mély meggyőződéssel, ezt kiáltotta: „Nemzetgyűlési képviselő vagyok. Mentelmi jogomat nem függesztették fel. Nem értek bűntetten, hiszen a fürdőkádból ráncigáltak ki. Követelem, hogy haladéktalanul engedjenek szabadon.” Másodszor azt sérelmezte, hogy már tizenkét napja tartják őrizetben, holott az ilyen évi törvény ilyen számú paragrafusának értelmében senkit huszonnégy óránál tovább rendőri fogságban tartani nem lehet. Máskor azt követelte, hogy állítsák vizsgálóbíró elé, értesítsék családját, engedjenek ügyvédet hozzá, és oldják el köteleit. Valahányszor megszólalt, az őr odasietett hozzá, és már az első mondat végén rugdosni kezdte, de ő konokul mondta tovább a magáét, noha a rúgások – mint ahogy ziháló hörgéséből kivettem – nyakát és bordáit érhették.

Sorstársaimat csak szemem sarkából figyelhettem. Minthogy a képviselőn kívül nem találtam ismerőst, gondolataimba merültem. Bizonyos elégtétellel töltött el, hogy a poklot eleve olyannak képzeltem, mint amilyen, és mégis új tapasztalatokat szerzek. A szenvedés tapasztalatainak örültem; de nem magának a szenvedésnek. Féltem, hogy tapasztalataimat nem lesz módom másokkal közölni, és még a morzehorkolást is abbahagytam. Nem volt értelme, hogy bárkivel üzenni próbáljak valamit, hiszen innen nyilván soha, senki nem kerül ki.

Naponta háromszor csajkát tettek székem mellé. Amikor felemeltem, mindig egy pillantást vetettem a tőlem balra eső sarokban álló, magas férfira, aki ilyenkor mohón habzsolva falta az ételt, mintha csak erőt akarna gyűjteni a további kínzások elviseléséhez. Másodnap este gulyást kaptunk. Lassan, jóízűen kanalaztam, amikor az előző napi töltőtollas őrmester mellém lépett, és vagy tíz karaj friss kenyeret dobott az ölembe. „Gondoskodunk az emberekről” – súgta a fülembe. – „Itt ingyen kap kosztot és kvártélyt. Rá fog jönni, hogy az ÁVÓ-n jobb, mint otthon.”Kutatóan felnéztem lázrózsás arcába; de a gúnynak még a nyomát sem fedeztem fel rajta.

A következő napon átvezettek az udvaron az épülettömb Andrássy úti főfrontjába. Félhomályos folyosón, párnás ajtó közelében, orral a falhoz állítottak. Jó ideig álltam már, amikor bentről kellemes, csengő hang hallatszott: „Jöjjön be az a fasiszta!”

Az íróasztal mögött fiatal, egyenruhás százados állt.

– Nemsokára – mondta, és vidáman rám kacsintott – a nyakadon érzed, hogy a segged mily nehéz.

Ezt François Villon egyik verséből idézte, az én fordításomban.

– Foglaljon helyet – tette hozzá barátságosan, és íróasztalfiókjából gépelt papírlapot meg gumibotot vett elő. A gumibotot az asztalra tette, de nem a jobb, hanem a bal keze mellé. – Ismer engem? Nem? Pedig ott voltam az előadásán a Zeneakadémián, másfél évvel ezelőtt. Beszéltem is magával a szünetben. – Egy ideig élvezettel nézte arcomat, melyet gyűröttnek, izzadtnak és borostásnak éreztem. – Mi a neve?

Miközben felvette adataimat, körülnéztem. Először, ösztönszerűen a névtáblát kerestem asztalán. Ennek híján elkereszteltem Köszönő Embernek. Nyilván ez fogadja a klienseket. Szép, szőkésbarna, karcsú és majdnem klasszikus vonású fiatalember volt; csak éppen ajkát találtam nyugtalanítóan keskenynek és hosszúnak. Míg adataimat gépelte, elragadtatva nézte tulajdon kezét, melyen végigömlött a felső alakon beáradó napfény. Körmein gyöngyházfényű ezüstös holdak csillogtak, de végükön a szaru vastag volt, sárgás és recés.

A két ablak közti félhomályos falrészen Sztálin, Lenin és Rákosi ismert, plakátszerű fényképei lógtak, közvetlenül az íróasztal felett pedig Dzerzsinszkij. Az utóbbi egy rajz igen jó reprodukciója volt, levelezőlap nagyságban és ízléses keretben. Nyilván ő volt a kedvenc, a szakma védszentje, a ház őrangyala, nem pedig a félhomályban leskelődő bálványok.

-Tudja-e, miért hozták be? – kérdezte a Köszönő Ember vésztjóslóan.

Megrándítottam a vállamat.

– Nem baj – mondta elnézően. – Mi annál jobban tudjuk. Olvassa.

A papírt oly gesztussal nyújtotta át, mintha hallatlan kegyet gyakorolna. Valószínűleg ezzel a mozdulattal akarja értésemre adni, hogy nagylelkű és egészen kivételes elbánásban részesít. De miben áll ez a kivételes elbánás? Hogy aránylag enyhe vádakat koholtak ellenem? Vagy hogy egyáltalán koholtak, ahelyett, hogy belőlem vernék ki, amit hallani akarnak?

Megfordítottam a papírlapot, és átfutottam. Azzal kezdődött: elismerem, hogy súlyosan vétettem a dolgozó magyar nép és a Magyar Népköztársaság törvényei ellen, amennyiben:

először: az amerikai titkosszolgálat ügynöke vagyok, és kémtevékenységet folytatok;

másodszor: fegyveres felkelést szerveztem a Népköztársaság megdöntésére;

harmadszor: mint jobboldali szociáldemokrata, különféle szabotázsakciókat hajtottam végre

negyedszer: szoros kapcsolatban álltam a magyar trockisták vezérével, Justus Pállal és különféle titóista körökkel;

ötödször: Justus Pál után én lettem a magyar trockisták vezére;

hatodszor: fasiszta cikkeket írtam a Népszavába és más lapokba;

hetedszer: klerikális és reakciós beállítású egyénekkel barátkoztam, magánbeszélgetéseimben imperialista propagandát fejtettem ki, és a magyar népet feneketlenül gyűlölöm. A következő bekezdésben az állt, hogy mindezt testi és lelki kényszer nélkül, saját jószántamból mondtam tollba, és nevem aláírásával hitelesítem. Néhány sorral lejjebb, más írógép betűjével, még egy nyolcadik pont következett. E szerint letartóztatásomtól félve, felfurakodtam egy Csehszlovákiába induló vonatra, azzal a szándékkal, hogy onnan továbbszökjek Nyugat-Németországba, és kémjelentést vigyek az amerikai titkosszolgálatnak.

Néhány pillanatig úgy tettem, mintha a szöveget tanulmányoznám. Ami a legjobban érdekelt – hogy elmebetegek vagy gonosztevők kezére kerültem-e? –, nem derült ki a szövegből. Magatartásomnak, védekezésem egész stratégiájának is ehhez kellett alkalmazkodnia. Amikor a papírlapot visszatettem az íróasztalra, észrevettem, hogy remeg a kezem. Heves szégyenkezést éreztem: a kézremegésért csakúgy, mint azért, hogy mindabból, amivel vádoltak, semmit nem követtem el.

– Aláírja?

– Az egészből egy szó sem igaz – feleltem.

A Köszönő Ember bal kézre fogta a gumibotot és megcsóválta. Majd elválik – mondta. – Nekünk is vannak érveink. Rajk Lászlóval is készen lettünk, magával is el fogunk készülni. De én nem azért hivattam, hogy fecsegjek magával. Hajlandó aláírni a vallomást, vagy sem?

– Mind a nyolc pontja valótlan.

– Engem a maga véleménye nem érdekel. Ha valótlan, majd bebizonyítja, hogy valótlan. Azt kérdeztem: aláírja-e, vagy sem?

– Egy vád valótlanságát általában nehéz bizonyítani. Ezek a vádak azonban olyan képtelenek, hogy még ezt is meg tudom tenni. Az első pont szerint amerikai kém lennék. Ugyan hol kémkedtem, mikor és miért? Annikor Amerikából hazajöttem, a Rózsadombra mentem lakni, egyszer egy héten jártam le a városba, hogy anyámat meglátogassam. Azóta a Népszava szerkesztőségében dolgozom. Reggel oda megyek be, este onnan térek haza. Ezt akár száz tanúval igazolhatom. Külföldre levelet nem írtam, idegen követségek tagjaival nem érintkeztem.

– Bolond, ha lett volna – mondta a Köszönő Ember jókedvűen. – Ravaszabb maga annál.

– Szóval ravasz kémnek tart?

– Ravasz, ravasz ember maga, Faludy – mondta jelentőségteljesen.

– És ugyan miről írtam kémjelentést? És kinek, hol, mikor adtam át? És miért tettem ezt? A pénzért, amit nem kaptam senkitől? Vagy passzióból, versírás helyett? Vagy ambícióból, hogy hírnévre tegyek szert, és bekerüljek a Kémek Képes Világtörténetébe? Így fest egy kém?

– Megmondtam, ravasz ember maga, Faludy.

Sorra vettem a vád egyes pontjait, és megcáfoltam őket. Szemlátomást a falnak beszéltem.

– Hagyja abba – szólalt meg végül, úgy téve, mintha ásítást nyomna el. – Nem azért hívattam, hogy összevissza locsogjon. Arra feleljen: aláírja-e, vagy sem? – ezzel mögém lépett és a gumibottal ütemesen csiklandozni kezdte tarkómat.

– Mi történik, ha nem írom alá?

– Akkor abbahagyjuk a kedélyeskedést, és addig verjük, amíg alá nem írja. Ha hiába verjük, és véletlenül nem csapjuk agyon, behozzuk Szegő Zsuzsát. Ismeri? Meg a maga édesanyját is. De nehogy ezt akarja megjátszani. Nem láthatja őket. Csak a szomszéd szobából fogja hallani, hogyan ordítoznak.

– Nem tudok gondolkodni, ha mögöttem áll – hazudtam, és felnéztem. A szeme kissé kitágult, ahogy gumibotját ütemesen ringatta; római arca most Caracalláéhoz hasonlított. Úgy látszik, utasítást kapott, hogy egyelőre nem verhet.

– Ne gondolkozzék, írja alá – szuggerálta könnyedén. De azért visszaült a helyére.

– Gondolkodási időt kérek.

– Még mit nem! Két hónapot és reggelenként egy sült kacsát.

– Nem – mondtam lassan. – Sem két hónapot, sem két napot. Csak két percet kérek, meg egy cigarettát.

Voltaképpen erre a két percre sem volt szükségem. Érzéseim azt parancsolták, hogy írjam alá. Megnyugtatásomra még logikám tanácsát is kikértem. A Köszönő Ember egy szót nem hisz az egészből. Az ő feladata arra szorítkozik, hogy a nyolc pontot aláírassa velem. Erre két hetet vagy két hónapot szánt. A legtöbb ember, aki idekerül, először megtagadja az aláírást. Elvégre mindnyájan, még a lecsukott kommunisták is, a római jog kategóriáiban gondolkodnak, és nem tudjuk elképzelni, hogy ezek azt csinálják velünk, amit akarnak. Függetlenül az aláírástól. De azért az aláírást is mindenképpen kicsikarják. Vajon miért? Talán csak a bürokratikus rutin kedvéért; az aktákból úgyis csak az kerül nyilvánosságra, amit ők akarnak: soha semmi.

Hátraereszkedtem a székemen; a cigarettafüst brutális ereje mellbevágott. Kihallgatóm szórakozottan nézte karóráját. Szerencse, hogy a nyolc pontban csak én szereplek; senkit nem kevertek bele ügyeimbe. Semmi értelme sincs, hogy két hónapi kínzás után írjam alá. Zinovjev is aláírta, Buharin is aláírta, Rajk is aláírta, valószínűleg hosszú hetek és hónapok után, mialatt kétségbeesetten igyekezték meggyőzni rabtartóikat, hogy ártatlanok. O sancta simplicitas!

– Adja ide a tollat.

A Köszönő Ember annyira meghökkent, hogy mindkét kezét lekapta az asztalról, és az írógép mögé rejtette. – Tizenegy példányban kell aláírni – mondta mohón. Már nyújtotta is a tollat, és szolgálatkészen vette el kezem alól a papírlapokat, és fújta a tintát, nehogy a szép akták elkenődjenek.

 

*

 

Egy óra múlva, már lent a pincében, hirtelen felfedeztem rejtélyes boldogságom valódi okát. Egyszerűen azért voltam boldog, mert lecsuktak. Érzéseimnek eleinte nem akartam hitelt adni. Emlékezetem az utolsó szabad napok minden mozzanatát fájdalmasan és hihetetlen élességgel reprodukálta. Újra éreztem annak a kávénak illatát, melyet az eszpresszóban tettek elénk, ahol Zsuzskával az utolsó délután elbeszélgettünk; emlékeztem Zsuzska hanyag kézmozdulatára, ahogy piros táskájába gyűrte felesleges pénzemet, melyet nem akartam magammal vinni az útra. A nyolc nap előtti, vasárnapi kirándulás, amikor Zsuzska neheztelt, mert a tihanyi vendéglőben halat, csirkét, kétféle bort is rendeltem, alighanem azért, mert ávós autó követett bennünket – és a kis, kövér hajó, melynek utánanéztem, miután Zsuzska rászállt és amely a víz napfényes, de kissé viharos tükrét orrával egy kék és egy zöld féltóra osztotta szét.

Ezeket a képeket agyam homlokom fölötti részében láttam, közvetlenül szemem fölött. És noha tudtam, hogy rabságomban ezentúl a világról alkotott emlékeimmel és képzeleteimmel kell beérnem, mint kutyának a lerágott csonttal, agyvelőm többi lebernyegében kavargó, kaotikus boldogságot éreztem. Okát nem volt könnyű felfedeznem, mert minden porcikám tiltakozott e boldogság tudomásulvétele ellen. Irreálisnak tartottam, hogy az ország leghírhedtebb börtönében jobban érezhessem magamat, mint egy számomra ugyan ellenszenves társadalomban, ahol aránylag tűrhető körülmények között éltem. És mégis, ezért éreztem jól magam. Oda jutottam, ahová kommunista államban való vagyok, a börtönbe. Részükről jogtalanság és ostobaság. volt, hogy lecsuktak; de engemet végre magamhoz méltó erkölcsi pozícióba juttattak. Véget vetettek méltatlan helyzetemnek, mely nemegyszer kényszerített arra, hogy ott hallgassak, ahol fel kellett volna emelnem szavamat, sőt olykor azt dicsérjem, amitől undorodom. E kínos külsőségeknél is fájdalmasabban érintett, ami belsőmben történt: egyre ritkábban írtam verset, mert dugdosnom kellett őket mindenki, még Zsuzska előtt is; lassanként leszoktam a gondolkodásról, nemcsak azért, mert gondolataimat nem közölhettem senkivel, hanem azért is, mert rájöttem, hogy a jelenségek puszta analízise fejgörccsel jár, az erkölcsi kérdések felvetése öngyilkosságot szuggerál. Amikor a börtönajtót rám zárták, egyszerre visszanyertem teljes szabadságomat: a gondolkodás korlátlan jogát és lehetőségét, melyről annyira leszoktam, hogy a lelki gyönyörűségtől most megrészegedtem, mint a Köszönő Ember cigarettájától.

Az erkölcsi felszabadulás kéje ellen egy ideig még kapálóztam gondolataimban. A materialista filozófiát, kivált úgy, ahogy vulgarizálói értelmezték – beleértve Lukács György nyakatekert, hegelianizmussal elcsavart és mégis primitív demagógiáját – lomtári kacatnak tekintettem. De hogy fordítottja legyen igaz, és lelkiismeretem megkönnyebbülése erotikus testi reakciót váltson ki belőlem – ezt mégsem akartam elhinni. Aránylag jól fizetett pozíciómban kivételezett embernek számítottam. Foglalkozásommal járt, hogy az igazat le nem írhattam. Cikkeim témáját, amennyire lehetséges volt, a történelemből és az irodalom múltjából választottam. A jelen elől, ha csak tudtam, kitértem. De nem mindig tudtam. Ha valamelyik ostoba propagandaszínmű bemutatóján az első sorban ültem, vörösre pirultam a szégyentől. Előző évben részt vettem a májusi felvonuláson, és Rákosi Mátyás egyik legjobban utált emberének képét vittem hosszú póznán végig a városon. A megaláztatástól rosszul lettem, annyira, hogy a felvonulás végén a Városligetben félájultan fektettek a fűbe. Mindegy; én ültem a propagandadaraboknál az első sorban, és Farkas Mihály képét én hurcoltam végig a városon. A látszólagos szálakat, amelyek mindehhez fűztek, elvágni nem tudtam.

Igyekeztem az adott körülmények közt tisztességesen, vagy legalább nem becstelenül viselkedni. Mégis: írásban, cikkeimben nemegyszer hazudtam, vagy legalább kerültem az igazságot. Közben egy-egy ritka, de nagyon csendes kiállással vigasztalgattam magamat igazságérzetem füstölgő romjai közt. A. H., egy magas rangú tisztviselőnő a népművelődési minisztériumból, meglátogatott a szerkesztőségben. Elmondta: részt vett Rákosi születésnapjának ünneplésén. Rákosi a tiszteletére írt verseket olvasta, megjegyezte, hogy silányak, majd így szólt: – „Faludyról azt pletykálják, hogy imperialista ügynök. Könnyen bebizonyíthatja, hogy nem az. Ha verset ír hozzám.” A. H. – csakúgy, mint Havas Bandi – megkért: vállaljam a feladatot, már csak azért is, hogy elkerüljem a börtönt. Rögtön nemet mondtam. Nem bátorságból. Egyszerűen azért, mert erről az emberről szép dicshimnuszt zengeni nem tudok. Csak nagyon rosszat, amiből rájön, hogy utálom, és lecsukat. Ha tehát mindenképpen börtönbe kerülök, úgy kerüljek ide dicshimnusz nélkül.

Erről azonban csak A. H. tud meg én. Legfeljebb a Sztálin születésnapjára szerzett költeményt írhatom a magam javára. Ilyet, tudomásom szerint kétszázmillió ember közül csak Oszip Mandelstam írt. Meg én. De mit érek az enyémmel? Ha jól emlékszem, csak egy látogató fiatal fiúnak, Vizinczey Pistának mertem felolvasni; ő talán emlékszik rá, de kívülről nem tudja. A verset leírni nem mertem, nehogy házkutatásnál megtalálják. Egy 1848-as újság lapjaira jegyeztem titkosírással – betűk aláhúzásával – a Nemzeti Múzeum könyvtárában. Azt sem sillabizálja ki soha senki. Csak én tudom kívülről a verset, és velem vész el.

Nincs mivel hencegnem. Az erkölcsi bátorságnak tanújelét nem adtam soha, mivel a fitogtatását hiábavalónak láttam – az embert még azon az éjjelen vitte el az ÁVO. Nem álltam ki senkiért, már azért sem, mert segítségem inkább ártott, mint használt volna az illetőnek. Éppen ezért csodálkoztam, hogy ilyen szegényes múlt után hirtelen boldognak érzem magam a cellában. Talán azért, mert odakint pironkodnom kellett azért, amit tettem és még inkább azért, amit nem tettem, míg itt már nincs miért pirulnom.

Érthetetlen, hogy lelki tényezők ekkora befolyást gyakorolnak reám. De annál jobban örülhetek az ajándéknak, melyet láthatatlan kezek csempésztek hozzám, a sima pincefalon át. Később, amikor levetkőztem, és ruhámat gondosan magam alá terítettem a priccs három deszkáján, az idilli érzés még mindig tartott. Félálmomban azt képzeltem, hogy kertben alszom: a szemembe sütő kétszázas égő a kora reggeli nap, a zöld zárkaajtó a kert kapuja, és mindez inkább színházi díszlethez hasonlít, mint a valósághoz. Majd amerikai repülőgépek kezdtek körözni fejem felett. Truman küldte őket az Andrássy út 60. fölé, kiszabadításomra. Valahányszor felriadtam, eszembe jutott, hogy liftakna mellett fekszem. Tíz óra lehet: az ávósok most jönnek be az éjszakai műszakra, és előveszik fiókjaikból a gumibotot és a pincéből a vádlottakat. De vajon csakugyan a lift jár? Gyorsan visszahajtottam fejemet, hogy újra hallhassam Truman gépeit.

 

*

 

A következő nyolc nap alatt nem vittek kihallgatásra. Reggelenként egy őr elkísért a kanyargós folyosó szögletébe, ahol megmosakodhattam. Rendszerint még szappant is találtam; hengeren törülköző lógott, mely csupa szenny volt és csupa vér. Néhányszor az őr máshová kísért. Egyszer ablaktalan helyiségbe vezetett, ahol egy lapos orrú, iszonyatos állkapcsú gorillaszerű szörnyeteg fogadott. Amikor a fényképezőgép lencséjében hosszúkás arcomat, még mindig kifogástalan selyemingemet és galambszürke börberi ruhámat megpillantottam, mérhetetlen szorongást éreztem, mintha lidérces álomban élnék, s most vinnének a pokolbeli rendőrségre, melyen Hasfelmetsző Jakab a kapitány, és ahol a Düsseldorfi Rém vezeti a bűnügyi nyilvántartót. Máskor a fürdőbe kísértek. Az itt működő, kövér, sánta ávós, aki alsónadrágban és pisztolytáskával állt egy rozoga kályha előtt, melyet könyvekkel fűtött, ha nem is megnyerőbb, de legalább groteszkebb volt a bűnügyi nyilvántartó gorillájánál. A csapból először jéghidegen, majd perzselő forrón folyt a víz. Mikor felöltöztem, egy pillantást vetettem a kemence előtt halomra dobált könyvekre. Elkobzott könyvek voltak, nagy részükön a nyilvános könyvtár jelzésével; sereg ponyvaregény, Zane Grey, Dekobra és Pittigrilli mellett ott hevert a Hová lettél, drága völgyünk vagy tíz példánya, Freud, Kassák Lajos, Gide, Panait Istrati és Burckhardt kultúrtörténete az itáliai reneszánszról.

Már a második reggel észrevettem, hogy cellámban valami megváltozott. A sima, meszelt fal elvesztette simaságát, helyenként kidomborodott, és különböző nedves foltok, árnyékok és repedések ütköztek ki rajta. Az utóbbiak pontosan megkülönböztethető, állandó jellegű freskókká és rajzokká álltak össze. A priccsel egy magasságban a brit oroszlán körvonalait fedeztem fel. Mellette a San Franciscói Golden Gate elegáns ívét, odébb pedig egy tankot, ellenzőjén andráskereszttel. Embermagasságban, a cella hosszanti falának közepén, téli erdőrészlet látszott. Csak amikor figyelmesebben szemügyre vettem, jöttem rá, hogy nem erdőt látok, hanem szálfákból összeácsolt többszörös bitót, melyen fürtökben lógtak az akasztottak – mint a középkori nagyvárosok hóhérdombjain. Felette, már majdnem a mennyezetnél, vigasztalóan és diadalmasan, Giuseppe Garibaldi tollas fövege lebegett.

Csak egyetlen rajz értelmét nem tudtam jó ideig megfejteni. Szép, rokokó korabeli delizsánszot négy apokaliptikus ló húzott egy nagy, kígyózó repedés felé. A delizsánsz mögött, félbalra, de valamivel feljebb, az MMIR betűket véltem kiolvasni. Arra, hogy az észak-déli irányú, nedves kígyóvonal csak a Rajna lehet, hamar rájöttem. De kik a delizsánsz utasai? Talán a francia forradalom elől menekülő arisztokraták? Ezeket ugyan sajnáltam, de együttérzést százhetven év távolságából már nem tudtam felhozni. Végül egész délelőtti, kemény fejtörés után rájöttem, hogy az MMIR betűcsoport a falitérképen éppen Párizs helyét foglalja el, és nem is jelenthet mást, mint Maximilien-Marie-Isidore de Robespierre nevének kezdőbetűit. A delizsánsz utasai tehát girondisták, akik nem a forradalom, hanem Robespierre rémuralma elő menekülnek, de kocsijuk kátyúba jutott a nedves, meszes országúton, ahol a poroszlók leszállítják, és visszaviszik őket Párizsba, a Conciergerie pincéjébe.

Bosszankodtam, hogy ilyen soká jöttem rá. Amikor először hoztak a pincébe, és becsapták a vasajtót, mely sziszegve hajtotta maga előtt a levegőt, majd rám fordították a rozsdás reteszt, a két zörejből a Gi-ronde szó két szótagját véltem kihallani. „Mire gondolok e ronda / tömlöcben? A Gironde-ra” volt az első bökrím, amely eszembe jutott, amikor a kopár priccset megpillantottam; ezt ismételte a vasajtó, valahányszor ennivalót adtak be, vagy az árnyékszékre kísértettem magamat. Most hirtelen minden eszembe jutott, amit a Gironde-ról tudtam, aztán Vámbéry utolsó szavai a New York-i kikötőben, amikor a girondisták intő példáját hozta fel, és figyelmeztetett, hogy az ember éppoly kevéssé menjen egy országba, melynek határán elszedik az útlevelét, mint egy szobába, melynek ajtaján belülről nincs kilincs.

André Chénier és Roland miniszter felesége álltak hozzám a legközelebb; az utóbbit olyan élesen képzeltem magam elé, hogy láttam a parókájáról esőző rizsport, és szinte éreztem parfümjét. De nem arra gondoltam, ami sorsunkban közös volt, hanem amiben különbözött. Robespierre, bármennyire is utáltam ezt a puritánt, aki nem ivott vörösbort, és nem járt biliárdozni a kávéházba, de a vér szagától nem undorodott, és emberfejekkel biliárdozott, férfias jelenség volt, szép, szellemes, sőt saját bornírt logikáján belül még okos is és következetes; hitt abban, amit csinált, és követői rajongtak érte.

Az én tojásfejű, tökkopasz rabtartóm nem hisz semmiben, kivált abban nem, amit mond. Robespierre remek szónok volt. Rákosi nem létező vidéki dialektust választott magának, és azon mondja el, lassan és körülményesen, bődületes laposságait. Soha egyetlen önálló gondolatot ki nem fejtett, egyetlen találó megjegyzést nem tett, egyetlen idézhető mondást össze nem hozott. Robespierre börtönében Chénier verseket írt, Roucher-ról remek ceruzarajz készült, mások emlékirataikon dolgoztak. Egy sem veszett el. Amikor kordélyon vitték őket a nyaktilóhoz a Place de Greve-en, beszélhettek a néphez. Itt nem adnak se papírt, se tollat, nem úgy, mint Robespierre rémuralmának tömlöceiben. Nem engednek látogatót a halálraítélthez. Titkon akasztják a hajnali szürkületben. Mielőtt viszik, összetörik karcsontjait. Állát feje búbjához szíjazzák, hogy ártatlanságát ne hangoztathassa a hóhér előtt, vagy Magyarországot ne éltethesse. Egyetlen hasonló példának Giordano Bruno jutott eszembe, kinek kivágták a nyelvét, mielőtt máglyára vitték a pápai Rómában.

Odakint most kettős rágalomhadjárat indul ellenem. Az egyiket a besúgók rendezik, akik pletyka formájában híresztelik el, hogy minden bűnömet bevallottam, és a házkutatásnál kémjelentéseket és titkos adót találtak lakásomon. A másik gyűlölethadjárat nyilvánosan folyik: a Népszavához átjön a Szabad Nép valamelyik munkatársa, és megkérdi kollégáimat: nem vettek-e észre már régen valami gyanúsat Faludyn, a leleplezett imperialista ügynökön? Biztosan akad, aki feláll, és megállapítja: mindig gyanús volt neki, hogy nem látott rajtam semmi gyanúsat. És mit szól majd Zsuzsa mindehhez, Zsuzsa, aki Rákosit bölcs és igazságos embernek tartja? Aki azt hiszi, hogy mindenki, akit az ÁVO letartóztat, bűnös, és attól bűnös, hogy az ÁVO letartóztatja? Vagy azt gondolja majd, hogy a sok ezer ember, akit letartóztattak, mind megérdemelte sorsát, csak éppen én lettem a titkosrendőrség tévedésének áldozata?

Eszembe jutott, hogy alig két hete felriadtam álmomból, és megjósoltam, hogy eltüntetnek. Zsuzsa kinevetett; erre az államrendőrségnek semmi oka sincs; mire azt válaszoltam, hogy éppen ezért csuknak majd le. Többször ejtettem el egy-egy megjegyzést, melyekben Sztálin munkáinak filozófiai értékét vagy politikai jelentőségét kétségbevontam; máskor a dán szabad szövetkezetek előnyeiről beszéltem a kolhozzal szemben, vagy kétségbe vontam Alekszandr Bek, Iljin, Fegyin, Fagyejev, Katajev, Solohov, Szurkov, Alekszej Tolsztoj és társai műveinek irodalmi értékét. Láttam, hogy mindez nemcsak rosszul esett neki, de gyanút keltett benne. Rajk László ügyének tárgyalása után mindjárt, a konyhában este a volt belügyminiszter és társai védelmére keltem, mire Zsuzsa riadtan megjegyezte: „Attól tartok, hogy te is imperialista ügynök vagy.” És ha akkor így beszélt, mi lesz most, a rágalomhadjárat után? Vagy a bírósági tárgyalás után, ha ugyan lesz ilyen, mikor tulajdon számból hallhatja a beismerést, hogy összeesküvő, kém, imperialista ügynök és szabotőr vagyok? Mert aligha kétes, hogy kínzásaikkal megtörnek, talán hamarább, mint annyi más vádlottat. Végül ártatlanságom titkát csak bíráim és vádlóim tudják majd, kik a titkot nem árulják el.

Az utókor véleménye még Zsuzsáénál is jobban izgatott. Idősebb barátaimat ártatlanságomról nem kell meggyőznöm; jól tudják ezt. De ők kihalnak, és nem áll módjukban, hogy hiteiket és tapasztalataikat örökbe hagyják a következő nemzedékre. Ez a probléma nem itt foglalkoztatott először. Az utóbbi két esztendőben végigolvastam a magyar történelem nevezetes börtönnaplóit és a szabadsághőseink börtöneire vonatkozó monográfiákat, kivált az 1849-es rabokéit. De olvastam Silvio Pellico börtönnaplóját; még Giordano Bruno periratait is be akartam szerezni, de megtudtam, hogy 350 esztendeje nem adták ki őket, és jelenleg XII. Pius pápa tartja őket a hálószobájában. Abból, amit elolvastam, meg tudtam állapítani, hogy Haynau foglyainak is könnyebb dolga volt, mint nekem; az Andrássy út 60.-at egyedül az inkvizíció börtöneihez lehet hasonlítani.

Kazinczy kufsteini naplójának ismeretében az íróeszközök megszerzése nem okozott gondot. A cirokseprőből, melyet reggelenként beadtak, azzal a céllal, hogy a csuromvizes padlót jelképesen felseperjem, kihúztam néhány szálat, tintatartónak egy ideig foghúsomat használtam, amikor felmondta a szolgálatot, ujjhegyemet repesztettem meg az ágyvason és onnan vettem vért, ahányszor kellett. A papír valamivel nehezebben jutott birtokomba. Valahányszor WC-re mentem, az őr megállt az ajtóban, és onnan figyelte mozdulataimat. Így minden ügyességemet össze kellett szednem, hogy látatlanul egy darab egészségügyi papírt csempésszek cellámba. A priccs alatt, a két tégla közt mély repedést fedeztem fel: ide akartam rejteni az üzenetet. Húsz, ötven vagy száz évvel utánam ezt az épületet le fogják rombolni, mint a Bastille-t, de előbb szitával rostálják minden porszemét: nem hagytak-e hajdani lakói valami hírt magukról.

Az utókorhoz címzett híradásomat néhány rövid szóra kellett korlátoznom. De mit is írjak?

Az ÁRTATLAN VOLTAM ponyvaízű, elcsépelt banalitása cseppet sem hangzott meggyőzően, bármilyen igaz volt. Különben is elsősorban azt kívántam leszögezni, hogy nem bírói tévedésnek estem áldozatul. Igaz ugyan, hogy az utókor nyolcpontos vallomásomat akkor sem tartja diffamálónak, ha hitelt ad neki, sőt a szabadsághős glóriáját fonja homlokom köré; de én éppen ezt akartam elkerülni. Elvégre, ha a vádak igazak, a rendszer a maga szempontjából racionálisan cselekszik, viszont én éppen a rendszer legjellegzetesebb sajátosságáról, irracionalizmusáról akartam hírt adni.

A NÁCIK SZAPPANT, EZEK TERRORT FŐZNEK ELLENFELEIK HULLÁIBÓL affektáltnak hangzott, mint minden aforizma. A nácik ellenségeiket akarták kiirtani; Rákosi hűséges belügyminiszterét is felköttette, amit Hitler sosem tett volna. Lehet, hogy ügyemben nem tartanak tárgyalást, aktáimat elégetik, nevemet többé nem említik, azaz nem főznek terrort a hullámból. Behoztak, anélkül, hogy okuk lett volna rá, és elsüllyesztenek, anélkül, hogy hasznuk lenne belőle.

MEGÖLTEK AZ IRRACIONÁLIS ÁLLAMREZON HITETLEN INKVIZÍTORAI valamivel ügyesebb fogalmazás, de nem árul el semmit ártatlanságomról, és magyarázatul egy egész könyvet kívánt, melyet megírni nem lesz módom. KOESTLERNEK VOLT IGAZA kecsegtető megoldásnak tűnt, de ez a formulázás azt szuggerálta, mintha erre csak itt a börtönben döbbentem volna rá, ahogy a Rubasov személyével való összehasonlításomat is elutasítottam. Számos variáció után mégis ezt választottam, hozzátettem egy kétszavas lírai búcsút Zsuzsától, majd utóiratnak a BŰNTELEN VOLTAM megjegyzéssel zártam. Ez mégis pontosabbnak tűnt, mint az „ártatlan” kifejezés.

Öt-hat csepp vért használtam minden betűhöz, hogy biztosan nyoma maradjon. Mikor az utolsó szót írtam, felpattant zárkám ajtaja. Az őr meglesett a kukucskálón, pedig rendkívül óvatos voltam; az ajtónak háttal álltam, a papirost mellem előtt tartottam, és folyton füleltem, nem mozdul-e a kukucskáló? Az őrök ugyan gumipapucsban, gumiszőnyegen jártak, de két nap után így is meghallottam lépteiket. Kikapta kezemből a cédulát, és pofon vágott. Öt perc múlva visszajött: gomboljam ki nadrágomat, és tegyem herezacskómat az ágy vasára. Verejték csorgott szemembe, és egy pillanatig haboztam. Ekkor a folyosó szemközti oldaláról állati ordítás hallatszott. Ez volt az első hang, melyet rabtársaimtól a pincében hallottam, kivéve szomszédom görcsös köhögéseit. Az ő ajtaja a folyosó szemközti oldalán nyílt, mintegy három méternyire az enyémtől, de ez az üvöltés messzebbről, legalább három cellányi távolságból hangzott. A szorongástól dobhártyám lüktetett, és úgy éreztem, mintha meleg víz áramlana fülemben; a szavak értelmét nem fogtam fel, bár kétségtelenül volt értelmük. A kiáltásra a börtönőr kiszaladt cellámból és rám zárta. A következő pillanatban ott álltam az ajtóban, illetve vacogó, roggyant térdemmel nekiestem, és lélegzetvisszafojtva hallgatóztam, miközben mellemen végigcsorgott a verejték.

– Éljen Sztálin! Éljen Sztálin! Én szeretem a drága Rákosi elvtársat!

A gumibot puffanásának szüneteiben még háromszor hangzott fel az „éljen Sztálin”, egyre erőteljesebben és lelkesebben. Aztán reccsenés következett, mintha egy tucat fogával együtt az áldozat állcsontját is szétverték volna. Majd tökéletes csend, mintha a rabot és kínzóit homokbánya hangtalan omlása temette volna maga alá.

Rá kellett jönnöm, ki ordított. A zegzugos, visszhangos folyosó eltorzítja hangját, és így fájdalma is; de a torzítás nem lehet oly mérvű, hogy ki ne találjam. Ries szociáldemokrata igazságügyminiszteren kívül – kit köhögéséről ismertem meg a szemközti cellából – biztonsággal nem tudhattam, kik rabtársaim, de ösztönösen, megérzésből mégis össze tudtam volna írni neveiket. A szociáldemokrata miniszterek, államtitkárok, tábornokok, egyetemi tanárok és képviselők nevét, kik nem voltak hajlandók pártjukat elárulni, legalább oly mértékig nem, mint jómagam, amikor Rákosi testvére arra akart rávenni, hogy spiclijük legyek a szociáldemokrata pártban. És talán itt tartózkodtak még azok is, akik elárulták a szociáldemokrata pártot és spicliskedtek, mint Horváth Zoltán – és akiket már régebben letartóztattak, mert nem volt szükségük spiclikre a szociáldemokrata párt feloszlatása után.

Ki kell találnom, ki ordított. Semmiképpen sem Ries volt igazságügyminiszter. Rákosi éltetése, ez az otromba, vásári trükk aligha telt ki a szociáldemokrata szakszervezeti vezetőktől. Sem az egyetemi tanároktól. Szakasits Árpád köztársasági elnöktől sem. Gyenge volt és naiv, de semmiképpen sem gazfickó.

Sokáig álltam az ajtóban. Vagy két óra múlva – egy héttel azután, hogy karórámat elszedték, időérzékem, hogy úgy mondjam, egyszerre megszületett – vagy két óra múlva ugyanaz az őr, aki herezsacskómat akarta tönkreverni gumibotjával, kinyitotta az ajtót, és egy csajka húsgombócra mutatott: „Vegye fel és zabáljon, rohadt kapitalista.”

 

*

 

Százados hallgatott ki már vagy hét napja. Amikor először felvezettek hozzá, az ablaknál állt, fenekét a párkánynak támasztotta, és lábujjhegyre ágaskodott, hogy magasabbnak látsszék. Mikor előre beállított pózában megpillantottam, nem tudtam mosolyomat elfojtani. Kardot és buzogányt kerestem az oldalán. Még szerencse, hogy mosolyomat az udvariasság jelének vette. Kihallgatásom közben fel-alá futkározott a szobában, mintha fontos leveleket diktálna, máskor karba font kézzel állt az ablakban, homlokába fésült egy fürt fekete haját dobálva. Ha fölöttese lépett a szobába, oly sebesen ugrott eléje, mint a kereskedősegéd, mikor a főnöke felesége jön az üzletbe. Minthogy íróasztalán nem tartott névtáblát, elkereszteltem Napóleon, a Fűszeresnek. Később nemegyszer bocsánatot kértem Bonaparte generálistól, amiért keresztnevével ajándékoztam meg ezt az embert.

Elsőnek felolvasta a vád nyolc pontját – hogy trockista-titóista-klerikofasiszta-imperialista összeesküvő és többrendbeli kém vagyok – és kijelentette, hogy „most ezt realizáljuk”. Következő kérdéseiből viszont kivettem, hogy még nem kapott utasítást, mit kezdjen velem. Fenyegetőzött, megígérte, hogy felakasztat, miközben áradó bőbeszédűséggel ugrált tárgyról tárgyra. Legszívesebben ellenállásbeli hőstetteit emlegette, melyek jutalmaként magas pozícióba került az ÁVÓ-hoz. A hőstetteket magukat azonban nemhogy részletezte volna, de meg sem nevezte, holott már nem kellett attól tartania, hogy a Gestapo letartóztatja. Fecsegéséből és homályos célzásaiból mégis sok mindent megtudtam, elsősorban azt, hogy Kéthly Annát és Szakasits Árpádot, a köztársaság elnökét, itt tartják a pincében. Közben alkalomadtán gumibotját az orrom alá tartotta vagy végigvert rajtam vele. A nehézsúlyú, ijesztő képű gépírónő kis asztalkájától hátrafordult, és gyűlölettel égő pillantásokat vetett felém.

Első kérdései családomra vonatkoztak: – És mi volt az apja foglalkozása?

– Vegyészmérnök, főiskolai tanár.

– Helyes – mondta, és a gépírónő elé fordult. – Írja, válasz: dúsgazdag polgári családból származom.

– Családom sohasem volt gazdag. A polgári szót sem vállalom. Ez a szó a maguk értelmezésében nem citoyent jelent, mint az enyémben, hanem burzsujt, kizsákmányolót.

– Ne okvetetlenkedjék. Származásáról senki sem tehet.

– Nem származásról van szó, hanem tényekről.

– Úgy? Még provokál is? Álljon fel, csináljon öt mély térdhajlítást. Mi pedig – fordult a gépírónő felé – mutassuk meg, hogy nagylelkűek vagyunk. Húzza át a dúsgazdag polgári családot és írja egyszerűen: burzsuj családból származom, és büszke vagyok rá.

Így ment tovább. Be kellett látnom, hogy tehetetlen vagyok. A gépírónő azt írja, amit ő diktál és ő, ahányszor az előbbihez hasonló diadalt arat felettem, elégedetten dörzsölgeti kezét. Meghaltam, gondoltam, mint nemegyszer az előző napokban: meghaltam, és ezek azt csinálnak életemmel, múltammal, emlékemmel, amit akarnak. Ugyanekkor határozottan éreztem, hogy Napóleon sem az ellenem hozott nyolc vádpontból, sem abból, amit lediktál, egy büdös kukkot el nem hisz. Ostobának ostoba: de ennyire mégsem. Pontosan tudja, hogy ártatlan vagyok.

Különféle ismerőseim és barátaim iránt érdeklődött, összevissza. Úgy láttam, hogy az emberiséget két kategóriába osztja. Az elsőbe azok tartoznak, akik Nyugaton élnek, és akiket az ÁVO nem érhet el, valamint azok, akik az ÁVO elől a Fűszeres szava szerint „a szabadságos kertekbe szöktek” – ami alatt a világ temetőit értette. Ezekről a lenézés és sajnálkozás hangján nyilatkozott, csakúgy, mint azokról, akik már lenn a pincében raboskodtak, és akiket néven ugyan meg nem nevezett, de egy-egy találó jelzővel a maga módján leírt. „Kis barmocskáim lenn a jászolnál” volt kedvenc kifejezése, avagy „állatocskáim, akik a vágóhídra vagy a kiherélésre várnak” – és ilyenkor elégedetten kacsintott felém, jelezve, hogy közéjük tartozom.

A második kategóriába azokat sorolta, akik még szabadlábon járnak. Ezekről dühtől vörös arccal, gyűlölködve beszélt. Hogy hatalmát bemutassa, magas rangú kommunista funkcionáriusokat említett név szerint. Komor Imrét, a Népszava főszerkesztőjét „a vén trockista lókötő” jelzővel illette, Kádár János belügyminisztert – voltaképpen felettesét – Szarjankónak hívta; az ország egyik legjobb színésznőjéről, akihez régi barátság fűzött, Ladomerszky Margitról azt mondta, hogy „behozzuk még ide ezt a kurvát és megitatjuk vele a saját vizeletét”. Azt hitte, hogy Illyés Gyula Petőfi életéről szóló könyve most jelent meg először, holott csak új kiadása látott napvilágot. Ezért jegyezte meg Illyésről, hogy „dögbogárnak maszkírozza magát, pedig skorpió”.

– Miért határozta el 1938 végén, hogy emigrál?

Elmondtam néki, hogy több verset írtam a német nácik és a magyar fasiszták ellen, ami nem kis mértékben emelte népszerűségemet az ország legjobbjai közt. A Zeneakadémián tartott Villon-estek tüntetések voltak a háború és a németek ellen 1939 után is. A folyóiratok és a napilap, mely legtöbb írásomat közölte, 1938 végén megszűnt. A perek és írói ítéletek sokasodtak ellenem. Így történt, hogy egy látogató angol képviselő és Csánk Béla, a derék igazságügy-minisztériumi…

– Hosszú és hencegős – ásított a Fűszeres. – Mondja rövidebben.

– A fasizmus elől mint politikai emigráns Franciaországba menekültem.

– Maga nem volt politikai emigráns.

– A Szabad Magyar Mozgalom titkára és a mozgalom hetilapjának szerkesztője voltam.

– Kalandvágyból ment Párizsba, akármit is szerkeszt nekem.

– Lehet, hogy kalandvágyamnak is része volt az emigrációban.

– Főrésze. A kalandvágy nem dehonesztáló. Kolumbusz Kristóf is kalandvágyból fedezte fel Amerikát. Bár a maga számára jobb lett volna, ha nem fedezi fel.

– Miért?

– Mert akkor nem fogadták volna fel amerikai kémnek.

– Nem vagyok amerikai kém.

– Jó, jó – legyintett ingerülten és körmölni kezdett. Néhány percig dolgozott, majd diadalmasan diktálta a szövegét: – Nem tudtam ellentállni kozmopolita beállítottságomnak, féktelen ambíciómnak és pénzszerzési viszketegemnek. Ezért emigráltam. Párizsban különböző diverzáns elemekkel vettem fel a kapcsolatot. A trockista Fényes László csoportjához tartoztam.

Ez jóval több volt, mint amennyit el tudtam viselni.

– Elmebaj, bolondház – mondtam.

– Ne provokáljon.

Ennek ellenére tűrte, hogy elmagyarázzam: Fényes szocialista volt, özvegyek és árvák védője, az igazság bajnoka és nem igaz emberek üldözője. Fényes nem volt marxista, sztálinista vagy trockista. Figyelmeztettem, hogy az efféle, tipikusan ÁVO sugalmazta szöveget tárgyalásomon nemcsak a külföldi, nyugati újságírók röhögik ki, de még a legostobább párttagok sem fogadják el.

– Ha senki nem hiszi el, úgy a tárgyaláson sem fogadják el, és éppen ezért nyugodtan aláírhatja a jegyzőkönyvet. Szegény öreg Fényesnek meg amúgy is mindegy, hogy trockistának, szociáldemokratának vagy buddhistának mondja.

Azt képzeltem, hogy előbbi szavaimért nekem ugrik. E helyett tovább érdeklődött franciaországi ismerőseimről, elsősorban az „áruló Károlyi Mihályról”, bár úgy láttam, hogy kínos meglepetést készít elő.

Végül, csak félvállról, megkérdezte:

– És a szegény Bandival hol ismerkedett �