Charles Baudelaire: A fároszok

Rubens, elomló testek vonagló, lusta kéje, hol rózsás húspárnák közt trónol a szerelem, s ahol úgy kél és nyugszik, áramlik s forr az élet, mint szél a levegőben és víz a tengeren; Lionardo da Vinci, mély tükrök ragyogása, hol árnyékokba rejtett és misztikus csodák között az angyalarcú nők halvány mosolyára jeges keretet zárnak az azúr píneák; Rembrandt, vad morgások őrjöngő ispotálya, amelyen egy titáni kereszt remegve áll, s hullákra, bűzre, szennyre és haldoklók jajára árván hull egy megőszült december napsugár; Peter Brueghel, borzalmas és torz bolondok háza, hol undok néptömeg közt, vad ünnepélyeken járja a szédült kánkánt, míg már a hideg rázza, az ember, pénztől, bortól s nemétől részegen; dús szinek orgiája, ahol testét elébed barokk gyönyörrel tárja a drága kurtizán, vörös hajak bűvésze, aranyszínű és érett szeptemberdélutánok királya, Tizián; Watteau, gáláns udvarnép bolondos karneválja, hol mandolínzenére a szív, mint lepke száll, s a fodros tánc a gőgös csillárok glóriája fényében úgy hullámzik, miként a tengerár; Fra Giovanni, aszkéta s mosolygón tiszta vágyak kertésze, hol a fűben is égi tűz ragyog, míg fenn, az arany égen gótívű harsonákat fujnak a pettyesszárnyú, testetlen angyalok; didergő látomások, reménytelen és bórás éjjek gyötörtje, Holbein, ahol versenyt kaszál a gazdával a réten és baljós homokórát tesz a lakmározó császár trónjára a Halál; Claude le Lorrain, az alkony s az ősz királyi kertje – mely lassan s halkan szórja szét lomha bíborát a kacagó romokra, míg ámuló szemedbe a hulló nap parázslik a sárga ködön át; vezérek, kiknek arcán az árnyékok is tiszták, hol lágy, fehér kesztyűkben alszik a hosszú kéz, tróntermek és tivornyák, torz törpék s karcsú vizslák és rokoko-infánsnők mosolya, Velasquez; Goya, rettentő üstök nyirkos, setét konyhája, hol embriókat főznek s a vén banyák között mezitlen áll a céda és vörös harisnyája boszorkánytáncra várja az éhes ördögöt; Delacroix, nagy vértó, hol démonok tanyáznak, s a mély, setét szemekben vak rémület szorong, amíg Weber zenéje fáradt ütemben járja a fenyvest, melyre szürkén borúl az égkorong; Botticelli, tavaszi, lágy hírnöke a nyárnak, melyben száz színre nyílt ki Toscana s a Provence, szobák, hol térdepelve fehér Madonnák várnak, s kezében liliommal belép a renaissance; s végül te is, kavargó rabszolgák és titánok királya, néma kőből is Istent faragó, gigászok mellén alvó, álmodhatatlan álmok örök nagy álmodója, vén Michelangelo: ti vagytok a káromlás, a sóhaj és az átok, ti vagytok az extázis, a könny s a Te Deum, és száz sötét pincéből ver visszhangot reátok az emberszív, amelynek ti vagytok ópium, ti vagytok a parancsszó, melyet az éji vártán kiáltanak az őrök egymásnak reggelig, ti vagytok az új fáklya a korhadt, régi bástyán, s a kürt, mellyel az erdők homályát felverik, ti vagytok szent s egyetlen hírmondói az Úrnak, tornyok, miktől kigyúlnak a lila tengerek, és míg az ezredévek vetetlen sírba hullnak, a végtelen partjáig hullámzik nevetek!