Rövid életrajz

A tizenötödik század elején Franciaország a pusztulás szélén állt. A százéves háború úgyszólván kiirtotta a parasztságot, a főurak váraikba zárkóztak és az ország pénze Angliába, Rómába és Németalföldre menekült. Párisban 24.000 ház állt lakatlanul és az 1438-as dögvész egyedül a fővárosban 50.000 áldozatot követelt.

Az ország délkeleti felében Shaw Szent Johannájának „Charley”-ja, VII. Károly volt a király. Ez a tehetetlen, álomkóros és valahogy mégis rokonszenves uralkodó, kinek 1425 táján alig néhány faluja maradt Franciaországból. Páris az angoloké volt és az angolok pártján állt a papság és a nemesség nagyrésze, sőt az akkori idők legnagyobb hatalma: a párisi egyetem. Csodával határos, hogy ez a lusta és álmos uralkodó alig húsz év alatt kiverte az idegeneket és egységes, erős Franciaországot hagyott fiára. A hadjárat története, melyben Armagnac, Dunois, Kékszakáll és mindenek előtt Jeanne d’Arc játszotta a főszerepet, meglehetősen közismert. Jeanne d’Arc az angol gyarmatosító törekvések ellen életre hívta a francia nacionalizmust és felszabadította Reimset, ahol VII. Károlyt királlyá koronázták. Rövidesen – Calais kivételével – egész Franciaország meghódolt. A nemesség és a klérus hirtelen a király mellé állt, ki 1438-ban nagy ünnepségek közepette bevonult Párisba. A Notre-Dame lépcsőjéről egy biró: Nicolas Midi köszöntötte az uralkodót. Ugyanez a Nicolas Midi Rouenben néhány év előtt még az angolok zsoldjában állt. Ő volt az, aki máglyahalálra ítélte Jeanne d’Arcot, akinek a király trónját és országát köszönhette.

Villon ugyanabban az évben született, mikor Jeanne d’Arcot megégették Rouen piacán: 1431-ben. Életéről és haláláról csak nagyon keveset tudunk. Önmagát a „szegény Villon”-nak nevezi; valódi nevén valószínűleg Montcorbiernek, versei stockholmi kézirata szerint Corbeuilnek, mások szerint des Logesnek hívták. Szegény családból származott, atyját korán elvesztette és még nem volt nyolcéves, mikor Guillome de Villon (villon ófranciául annyit jelent, hogy gazember), a St. Benoit-templom káplánja fiának fogadta. Az öreg Villon káplán, nevét és az akkori papokról elterjedt hiedelmet meghazudtolva, derék és köztiszteletben álló személyiség volt, kit Villon nála szokatlan szeretettel „mon plus que pére”-nek szólít. Tizenkétéves koráig ő maga tanította a költőt, aztán beíratta a Sorbonnera.

Véletlenül ismerjük az utca nevét, ahol Villon lakott. A káplán háza nem esett messze az Ártatlanok Temetőjétől, mely az akkori Páris Champs Elyséeje és Bois de Boulogneja volt. Itt a polgárháború és a dögvész közepette megsokasodott holtakat egymás fölé temették és egy-egy hullára lassanként már csak annyi föld jutott, hogy a nép az elföldelést „besózásnak” hívta. Mikor a sírkert dombmagasra emelkedett a szomszédos rue de la Ferronière fölé, a kiásott holtakat száradni akasztották a temetőfalra. És mégis ez a temető volt az akkori Páris központja, ahol vasárnap polgárok, szerelmespárok és prostituáltak sétáltak. Legalább is nyáron; télen a lakosság nagyrésze otthon ült, mert nem volt pénze ruhára, míg este rablók, bérgyilkosok és részeg diákok garázdálkodtak az uccán.

A város felett négy építmény uralkodott, melyeket látni lehetett mindenünnen: a le Temple börtön román főtornya, a Bastille tömör és borzalmas körvonalai, a Notre-Dame és a mai Gare de l’Est helyén a tizenhatkarú, negyven méteres szálfákból összeácsolt montfauconi bitó, melyen tucatjával lógtak az akasztottak. Alattuk, aprón és meghunyászkodva terült a középkor végének beteg, agyonsarcolt, félig rombadőlt és nyomorult Párisa, mely kis szökőkútjaival, gót palotáival, alvilági udvaraival, szűk sikátoraival és feneketlen mélységből égnek törő csúcsíveivel seholsem maradt olyan eleven valóság, mint éppen Villon költészetében.

Mikor Villon beiratkozott a Sorbonnera, az egyetem még hatalma tetőfokán volt. Párisban akkoriban tizennyolcezer diák tanult; az előadásokat négy nyelven tartották és az egyetem valóságos állam volt az államban. A Sorbonne féllábbal már az újkorban állt. Az arab orvostudomány és bölcsészet mellett híre kelt az olasz humanistáknak: Petrarcának, Poggio Bracciolininek és Lorenzo di Vallának is. Itt élt Nikolas de Autricuria, ki azt állította, hogy „Averrhoeszt és Arisztóteleszt ki kell dobni az ablakon, mert a természetben nincs egyéb, mint az atómok mozgása”. Itt élt Jehan de Brescain, ki harcot hirdetett a teológia ellen és Arnoldo de Brescia nevének hallattára még mindig a forradalom emléke kísértett…

Villon, bár kora fiatalságától kocsmákban és bordélyokban töltötte életét, sokat tanult. Műveiből értesülünk róla, hogy betéve tudta a Bibliát, Vergiliust, a klasszikusokat. Francia nyelven ő említi először a hellén és latin történelem nevezetesebb alakjait; minden bizonnyal ismerte Dantet, a humanistákat és Petrarcát, az egyházatyákat, Arisztóteleszt, Szent Tamást, a római történetírókat, értett az orvostanhoz, a teológiához, a művészethez és az asztrológiához is. 1449-ben bakkalaureátus lett, majd 1452-ben elnyerte a licencia docendi-t, ami azt jelentette, hogy tanári minőségben előadásokat tarthat az egyetemen. De erre már nem került sor.

Egy diákcsíny kirobbantotta az ellentétet az államhatalom és az egyetem között. A Sorbonne bezárta kapuit és Villon, ki valószínűleg már régebben elköltözött nevelőatyjától, rablással és hamisjátékkal kereste kenyerét. Állítólag diáktársai vitték erre az útra: a párisi egyetem könyveiben Villon neve mellett számos előkelő származású hallgató neve szerepel, kiket 1450 körül mint utonállókat kötöttek fel Franciaország különböző városaiban. Villon szerette a bort és a prostituáltakat: Baudelaire előtt alig volt költő, aki ennyit írt róluk. A káplán komor háza és a Sorbonne fegyelme után jól érezte magát új környezetében. Később már nem tudott szabadulni innen. Vagy, talán, nem is akart.

A kocsmákban hallhatta először azt a két költőt, kikhez valami távoli rokonság fűzi: a bordalköltő Walterus Mapust és a csavargó Rutebeuf verseit, ki Szent Lajos korában élt. De a trubadúrok már régen hallgattak és néhány közepes tehetségen kívül (mint Károly orleansi herceg, Jehan Calais, Martial d’Auvergne) Franciaországnak nem volt költője, ki említést érdemelne. Villon balladái csakhamar szájról-szájra jártak Párisban és bár szerzőjüknek rossz híre volt, az „előkelő társaság” is érdeklődni kezdett iránta. Tudjuk, hogy a költő gyakran volt hivatalos Robert d’Estoutville rendőrfőnöknél…

Ekkor történt, hogy 1455 júniusában, egy esti verekedés alkalmával, hasbaszúrt egy klerikust, Philippe Charmoiset, ki egy asszonyszeméllyel ült egy padon a rue Saint Jacquesban. A papot kórházba szállították és kihallgatták; de Charmoise nem volt hajlandó verekedésük okát elárulni. Néhány óra múlva meghalt és ekkor a rendőrség Villon felkutatására indult. A költő eközben már megszökött Párisból. Egy ideig Bourg-la-Reine-ben rejtőzött. Állítólag a Port-Royal kolostor hirhedt apátnőjénél, Huguette du Hamelnél lakott, ki esténként álruhában szökött ki a klastromból és a bort és a férfiakat sem vetette meg. (Az apátnő kora egyik leghíresebb asszonya volt; befolyásos rokonai még a bíboros ellenében is megvédték és csak 1470-ben ítélték el, egyházi pénzek eltulajdonítása miatt.)

1456-ban Villon kegyelmet kap és visszatér Párisba. Valószínűleg akkortájt csatlakozik a La Coquille nevű rablóbandához és, bár még csak huszonötödik születésnapjához közeledik, „fekete és sovány, mint egy kéményseprő keféje”. Alig néhány hete lehetett a fővárosban, mikor résztvett a Collège de Navarre kirablásában. Egy borbély elárulta cimboráit és a coquillardok nagyrészét olajba főzik vagy a montfauconi bitóra akasztják. Villonnak újra menekülnie kell.

Először Dijonba megy. Majd, mikor itt is meleg lesz lába alatt a talaj, Orleans felé indul. Útközben ellátogat Bloisba, ahol „Franciaország csalogánya”, Károly orleansi herceg lakott, finom és előkelő öregúr, dilettáns költő, a Le temps… kezdetű híres rondell szerzője, ki szívesen látta udvaránál a művészeket. De Villon itt sem birja sokáig. Bourgesbe megy és rövidesen – előttünk ismeretlen, de főbenjáró bűntett miatt – innen is menekülnie kell. Moulinsben egy másik dilettáns költő: Jehan de Bourbon herceg vendége. Ezután egy időre nyoma veszik: 1460 nyarán már az orleansi börtönben ül és kivégzését várja. Július 17-én csoda történik: Károly herceg kétéves leányával tartománya székhelyére érkezik és ebből az alkalomból Villon is kegyelmet kap. Egy évvel később Meungben találjuk, a püspöki tömlöcben. Állítólag egy templom kifosztásával vádolják, amiért akkoriban halál járt. Villon életét újabb csoda menti meg. VII. Károly meghal és fia, XI. Lajos átvonul Meungön és kegyelmet ad a foglyoknak.

A börtönben borzalmasan megkínozhatták, mert verseiben a legválogatottabb átkokat szórja Thibault d’Aussigny püspökre. Egyes források szerint Villon nem templomi kelyheket lopott, hanem a püspök „unokahugát” csábította el – lehetséges azonban, hogy mind a két feltevés megfelel a valóságnak. Annyi bizonyos, hogy Villon alig néhány hét mulva már a párisi Châteletben ül. Ezúttal, minden valószínűség szerint, ártatlanul. Mindezek ellenére halálra ítélik. Villon kegyelmi kérvényt nyújt be a parlamenthez – versformában. A parlament megkegyelmez néki (ami a legnagyobb ritkaság a középkori francia jog történetében), de tekintettel „au vie mauvais du dit Villon” 1463 január 5-én tíz évre száműzi Párisból.

Villon három nap mulva elhagyja Párist. Ezután mindörökre nyoma veszik. Csak annyit tudunk róla, hogy uccai árus volt Rennesben és minden valószínűség szerint megfordult Európa többi országaiban is. Rabelais az angol király udvarába helyezi és evvel kapcsolatban egy remek, de sajnos, reprodukálhatatlan anekdótát beszél el róla. (IV. könyv, 67. fejezet.) Másutt a Gargantua egyik hőse, Episztémon, aki megjárta a poklot, azt is elmeséli, hogy odalent rossz dolguk van a gazdagoknak és a nagyuraknak: II. Gyula pápa pástétomot árul, Kleopatra kofa, Nerva császár kifutófiú; de Diogénesz bíborköpenyben ül és a szegény Villon aranyat csörget a zsebében és farba rúgja Xerxes királyt…

Haláláról nem tudunk semmit. Annyi bizonyos, hogy Franciaország talán legnagyobb költője nyomtalanul és szegényen pusztult el. Alig néhány évvel rá, hogy a könyvnyomtatás elterjedt, Levet kiadta Villon Testamentumát (1489), de ekkora Villon már minden bizonnyal halott volt. Művei 1542-ig több mint harminc kiadást érnek és Clement Marot róla írja az első francia essayt. Aztán, kétszáz évre, majdnem elfelejtik. 1723-ban újra kiadják, majd 1742-ben és 1832-ben. Azóta egyedül Franciaországban több mint ötszáz kiadást ért. Minden kultúrnyelvre lefordították és különösen az utolsó húsz évben, szinte felmérhetetlen hatást gyakorolt az európai költészetre. A legnagyobb élő német költő, Bertolt Brecht is Villon tanítványának vallja magát. A magyar verselésre is nagy hatással volt.

Biográfiák százával jelentek meg Villonról. A legfontosabbak: Théophile Gautier: les Grotesque (Paris, 1832); S. Nagel: Villon (Berlin, 1876); Antoine Campaux: Villon (Paris, 1859); Gaston Paris: Villon (Hachette, 1901); Marcel Schob kitűnő könyve (Paris, Dumoulin, 1912); Louis Thuasne: Villon et Rabelais; Chapiro: Der arme Villon (Zsolnay Verlag, 1931) és végül Francis Carco érdekes Villon-regénye (Plon, 1926).

 

*

 

Végül a fordításról szeretnék néhány szót megjegyezni. Villon versei formailag éppen olyan nehezek, mint tartalmilag, tele vannak helyi és személyi vonatkozásokkal. Egyedül a Testamentum 50–60 oldal jegyzetet igényel; obszcön sorai a mai viszonyok közt nem nyomtathatók ki és célzásai nehezen, néhol egyáltalán nem érthetők.

Az volt a célom, hogy a nagyközönség számára is érthető Villon-fordítást adjak, mely híven reprezentálja a XV-ik század és Villon szellemét. Hogy Villont érthetővé tegyem, rövidítettem és megtoldottam, egyszerűsítettem és komplikáltam, ahol ezt szükségesnek vagy helyesnek találtam. Villon zsiványnyelvét, jobb híján, a korszerű argot-val pótoltam. A magyar fülnek – balladánál – igen disszonáns francia stanza helyett versenként más és más formát választottam. Semilyen anakrónizmustól, semilyen szabadságtól nem ijedtem meg és amennyire lehetséges, még a Villon-verseknél is jobb verseket igyekeztem adni. Munkámnál Babits Mihály Wilde vagy Tennyson fordításaira gondoltam, melyeket a szerző csak szerénységből nevez Wilde vagy Tennyson versének.

Ezzel szemben három nem autentikus Villon-verset, esztétikai és nem filológiai okokból, felvettem a többi közé. Ez a három vers (Lovise; A Brabanti Borbély, Szerelmes ballada) a híres Jardin de Plaisanceból való, egy 1480 körül készült versgyüjteményből, melyet Vérard adott ki Párisban, 1501 táján. Ez az antológia névtelenül hozza Villon és követőinek költeményeit és Brecht, Ammer és Paul Zech – kik egyébként fordításomnál nagy hasznomra voltak – szintén fölvették a Jardin de Plaisance verseit német Villon átköltéseik közé. Példájukat én is követtem. A filológia sohasem fogja eldönteni, hogy a Jardin de Plaisance melyik versét írta Villon; és egyébként is az volt a célom, hogy a költőben egy kor szellemiségét tolmácsoljam. A humanizmus, a könyvnyomtatás és az ébredő szabadság korának szelleme volt ez…

 

F. GY.