Ballada a parlamenthez

Most, hogy a bitó árnyékában állok, a parlament eszéhez apellálok. Mert jogában áll minden féregnek, dögnek védekezni, ha életére törnek, a kutya vonít, a kígyó sziszeg, a farkas üvölt, s ebben a hideg, tetves ketrecben, ahova bezártak: csak én, csak én fogjam be a pofámat? Persze: nem nékem állna a deres, ha úr lehetnék, vagy gazdag nemes, de mivelhogy szegény bitang vagyok, a vallatásnál csak pofont kapok, s most, hogy még hozzá kínpadra ítéltek ha hegyes szögekkel a húsomba tépnek, ha olajba főznek, ha négyrétre vágnak: most is, most is fogjam be a pofámat? Nem – a fejemben még több szalma lenne, mint amennyi szalma nőtt már eddig benne, ha most a parlament elé nem állnék, s végső lehelletig nem protestálnék, hogy ártatlan vagyok – s ha siralomházba zárnak, s a bitó alatt a martalócok várnak, mig a szuronyok merev négyszögben állnak, hát még akkor is fogjam be a pofámat? Búcsú: Nem: látjátok, nem hiába firkálok, mert ha ezt a verset ki nem gondolom, fölöttem folyna már régen az árok, s csalán nőtt volna már a gyomromon. Ezért, ha a zsaruk a nyakadra hágnak, az urak előtt ne fogd be a pofádat.