Szerelmes ballada D’Aussigny Yssabeaunak

A dombtetőn a sziklák, mint a nyársak merednek, lassú szél nyög és a hársak hasadt odvából tejszín nyál csorog; a tar bozót mélyén szerelmes árnyak ölelkeznek s a holdas fák úgy állnak tótágast, mint mezitlen asszonyok. Öledre vágyva sírok itt e holt avarban, hol szerelmünk fészke volt, s vonagló, izzadt testedért üvöltök. …vérembe folyt a vörös telihold. Emlékszel még? Bimbók fakadtak, lanyha est volt s a fény utolsó sáv aranyja halódott fenn egy vatta-fellegen; bíbor hajad sovány válladra lógott, minden fűszál bokád köré fonódott, langyos szellő bujkált a melleden, s hogy ajkaimra éhes szád tapadt, s belémcsorgattad édes nyáladat: két testünk volt, de már csak egy szívünk, s az alkony ránkborult a fák alatt. Aztán a hold úgy bukdácsolt a görbe fatönkök közt, mint rőtszakállú törpe, s bárhogy kérleltél, megtörtént a nász, a bokrokon minden rügy arcom mellett meleg harmattól duzzadt, mint a melled, halántékunkon lüktetett a láz, nem hallott ember még olyan sikolyt, amellyel ízzó testünk összeforrt s fölöttünk halkan reszketett az erdő …vérembe folyt a vörös telihold. Majd föltérdeltem és úgy néztelek: a tengerről sós illat érkezett, s öledbe épp egy kis virág szorult; jó volna – súgtam – mindig már így lenni, és így hallgatni mindörökre semmi beszédedet. Fejünkre mézga hullt. Megosztottam veled a kortynyi bort s kenyeremet, mely estebédre volt: – ez lett lakmánk s az ég a nászi fáklyánk, hol a csillagok örök árja folyt. A csillagok s egy bimbós ág: a vőfély, két melled úgy állt, mint két gonosz nővér, egymásnak háttal. A hold hidegen sütött s ahogy kékes testedhez értem, azt gondoltam: talán még ezt sem értem, s oly messzi vagy nekem s oly idegen… Aztán hűs ajkad búcsúzón hajolt fölém s a fákon túl az égi bolt szélén pirosan megrepedt a hajnal. …vérembe folyt a vörös telihold. És így bolyongok most a téli erdőn, és várok rá, hogy izzadt tested eljön; ágyunk füvét felverte rég a fagy, s az orkánban vonagló fák alatt űzöm fehér, mezitlen árnyadat, s a fellegektől kérdem, merre vagy, hol melled, mely ruhádon átdagadt, csipőd, amelyre gyöngyvirág tapadt, a dús bozót s az eprek a bozótban? Mért nem jössz? Várlak még a fák alatt. A dombon, nézd, a sziklák, mint a nyársak merednek, lassú szél nyög és a hársak hasadt odvából tejszín nyál csorog; a tar bozót mélyében párzó árnyak inognak s a fák széttárt lábbal állnak tótágast, mint mezitlen asszonyok, s én itt hempergek, tébolyult, a holt avarban, hol szerelmünk fészke volt, s vonagló, izzadt testedért üvöltök. …vérembe folyt a vörös telihold.