A haláltánc-ballada

Ott ült a Császár. Dús hajában hét csillag volt a diadém. Rabszolganépek térdenállva imádták, barna köldökén a Göncöl forgott, válla balján lámpásnak állt a holdkorong: de a bohóc sírt trónja alján –: „Mit sirsz” – rivalt reá – „bolond, nincs szív, mit kardom át ne járna, enyém a föld!”… S hogy este lett, egy csontváz tántorgott eléje, elfújta, mint a porszemet. – Kényúrként éltünk mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg! Gót ablakában sírt az Orvos: „Uram, nektárod merre nő, mely minden kínra ír s amelytől felépül minden szenvedő?” S az ajtó nyílt: keszeg magiszter táncolta végig a szobát, kezében mély ólomkehelyből kínálva színtelen borát: „Igyál, e nedv hűs, mint a – mámor, s nincs seb, mit heggel nem takar, igyál, testvér, e mély pohárból csupán az első korty fanyar.” – Kontárok voltunk mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg! A kútkávánál állt a Gyermek, szakadt gyolcsingecskében s rőt topánban s nézte lenn a vízben képét, mely játszni hívta őt: …„Ha jössz: a holdleánytól este a cukrot süvegszám kapod, s minden pirosló reggelente békákon ugrálunk bakot.” „Jövök már!” – szólt s a kútvíz nyálas siklót dagasztott zöld hasán, míg a Halál vihogva vitte anyjához a vörös topánt. – Balgán játszottunk mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg! Repedt tükrénél ült a Céda: „Hajamnak árja még veres, miért, hogy már a régi léha seregből senki sem keres? Ölem még izzó csókra éhes, mellem rózsája még kemény…” S az ablakon röhögve lépett be az utolsó vőlegény: „Hopp Sára, hopp, gyerünk a táncra, ma: holt szerelmeid torán hadd üljön nászlakmát a lárva ágyékod hervadt bíborán!” – Buján fetrengtünk mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg! Éjfél borult a háztetőre, kuvikhang szólt a berken át, midőn a Bankár útnak indult, elásni véres aranyát. Az útkereszten vasdoronggal hét ördög várta s a Halál; s mikor kardot rántott, a csontváz fülébe súgta: „Lásd, szamár, pénzzsákodat hiába véded, Meghalsz s a kincset elviszem, s a kincs helyett eláslak téged, akit nem ás ki senkisem.” – Kufárok voltunk mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg! Aranypárnáin ült a Dáma, s üvöltve sírt: „ne még, ne még”, de ő már átkarolta drága csípői karcsú, gót ívét, „engedj csak még egy lanyha csókot, még egy gyönggyel kivarrt ruhát, még egy szerelmes, léha bókot, még egy gyötrelmes éjszakát” – de ő rút foltot festve mellén, mely, mint a rákseb, egyre nőtt, fehér testét nyakába vette és vitte, vitte, vitte őt. – Tunyán henyéltünk mindahányan s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg! Tüzénél állt az Alkimista, s óráját nézte, mely lejárt. „Isten vagy ördög: egy napot még, amig megoldom a talányt, a nagy talányt, amelyhez izzó görebjeimnek ezre vitt, csak egy napot még, mert megfejtem, megfejtem holnap estvelig.” „Nem fejted” – szólt a hang – „nem fejted” s vállára tette jéghideg kezét, míg felrobbant a lombik: „Aludni mégy most, mint a többiek.” – A Titkot űztük mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg! Pestis-csengőkkel jött a dögvész, s a reimsi szentegyház előtt husvétvasárnapján derékon kapta a hájas Püspököt: „Néked szereztem ezt a nótát, gyerünk, nagyúr! Csengőm csörög: – légy pápa, vagy próféta, rózsás hajnalködökbe öltözött, légy szent püspök, vagy rút eretnek ki ég a máglya kormain, misézhetsz lenn – én fenn nevetlek a dómok csonka tornyain!” – Álszentek voltunk mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg! A vén Paraszt már tudta s várta alkonytájt kinn az udvaron: „Görnyedt testünknek nincsen ára, és meghalunk, mint a barom. Kaszás testvér! Sovány a földünk! könyörgöm: egyet tégy nekem: ha vinned kell, szórd szét trágyának e testet kinn a réteken!” Ő rábólintott s vitte lassan, s úgy szórta, szórta, szórta szét, mint magvető keze a búzát, vagy pipacsot az őszi szél… – A földbe térünk mindahányan, s az évek szállnak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!