Priéné

Mintha lakói földrengés után csak tegnapelőtt futottak volna innen.

Míg serege Milétoszt ostromolta, itt szeretkezett Nagy Sándor, egy isten.

Minden ház emberméretű remekmű, s a kis szinház! Mint nyiló kövirózsa

a sziklák közt. Nagyzási mániáját nem exportálta ide soha Róma.

E holt várost görögök építették, s tartották fenn a szörnyű meredéken.

Az épületek szépségét, szerelmét s a test szépségét: mind ők fedezték fel,

s mindezt tőlük tanultuk, avagy inkább nem tanultuk meg. A lépcsősort nézem,

s leülök gyorsan. Az Ákropoliszba már nem tudok felcihelődni vénen.

Itt minden friss. Mámorosan beszívom a levegőt, s lesem a kékestarka

lepkét. Mint gyermek láttam nálunk ilyent, de azóta a benzinbűz felfalta.

Mit kezdjek hát e romváros kincsével? Ha fiatalabb volnék, sátrat vernék

a hegytetőn és maradnék, hogy mindez valóság legyen számomra s nem emlék.

De így? Meghempergetem magamat jól a gyönyörben, s aztán pár napra, hétre

visszabujok oda, hol eddig éltem, ágaskodó hodályok dzsungelébe.

(Priéné, Törökország, 1994)