Michelangelo Tomaso de’ Cavalierihez:*

„Nyolcvannégy éve állok itt, barátom, festéktócsák és márványpor fölött,
de öregen is a régi maradtam: még mindig roppant terveket szövök,
régi vadsággal nézem a világot, s, Isten irgalmazz, régi a bajom:
mezítlen fiúk hosszú combját látom, miközben Krisztus szobrát faragom.
Azt mondják: felfujom magam, vagy a hit fuj fel. Átok s rágalom száll felém
mindenfelől, és arról pletykálkodnak: azért hagytam el szentjeim fején
a dícsfényt, mert titokban lutheránus vagyok. És hogy a Megváltó helyett
gőgtől dagadt díjbirkózót festettem. Csak Gyula pápa tudta, mit teszek,
meg te, és tán Vittoria Colonna. Közel harminc év óta vagy velem,
s harminc évvel vagy fiatalabb nálam. Jóságod köt hozzád, a szerelem,
izlésed, rangod, eleganciád, részvéted és tudásod. Lépj elém,
hadd fogjalak magamhoz. A kereszt is mindkét karjával kitárul felém.
Olyan közel kerültünk már egymáshoz, hogy nem kell még búcsút sem intenünk.
Szépséged talán felsegít az égbe, s akkor tudom majd: győztem mindenütt.”
 

(Budapest, 1994)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]