Arany János
| Sötétedik. Szobámban az ablak mellett állok |
| s a Margit hidat nézem. Mellém lép Arany János. |
| „Mi van”, szól „Szalontával?” – „Román már hetven éve, |
| mint Várad vagy Kolozsvár.” – „Mondjad, ki felel érte?” |
|
| „Önkényünk s a háború. Még Ferenc József kezdte, |
| akit te is utáltál. S a német Hitler veszte.” |
| „S aztán?” – „Negyvenöt évre jött az orosz hódoltság. |
| Aki él, az elnémult vagy szörnyen megtaposták. |
|
| De erről rossz beszélni. Kádár is ölni kezdett, |
| többet, mint Ferenc József.” – „Nem tudsz valami szebbet?” |
| „Tudok. Pár bátor ember, kik sohasem engedtek, |
|
| s ötvenhat. Mint negyvennyolc. Fájdalmas, szent emlékünk.” |
| „Szóval végünk van?” – kérdi. „Nem”, mondom, „nincsen végünk. |
| Vagyunk és leszünk.” Félénk mosollyal összenézünk. |
|
|
|