Még egyszer: Óceánia
| Tahitiben az édes élet mindenkit lerészegített: |
| az ezerfajta gyümölcs íze; vizen meg sziklán a színek; |
| a szellő félénk gyermek-karja, ha alkonyra becsomagolt; |
| a francia bor arómája; éjjel az őrült fényű hold; |
|
| s a drága, kéjsóvár leányok! Hogy szeretkeztünk, nem tudom, |
| hányszor, amíg az el-nem-múló mosolyt figyeltük ajkukon. |
| Utána mindjárt újrakezdtük. Hogy boldogan éljünk tovább, |
| azt határoztuk tizenegyen, tengerészek meg katonák: |
|
| vitorlást szerzünk, s kilenc lánnyal (a két matróznak egymás kellett) |
| mint Bligh, a Bounty kapitánya, elhajózunk Vává U mellett |
| a sok lakatlan, szép szigetre, s ott élünk, míg a végső óra |
|
| ránk nem kondul. Így álmodoztunk négy napig, majd lemondtunk róla, |
| nem, mert féltünk az üldözéstől, nem, mert veszélyes volt az út, |
| de mert a japánokat jobban gyűlöltük, mint a háborút. |
|
|
|