Lídia Nikolájevna

Szóban meg versben Natasjának hívtam, bár Lídia Pekhterev a neve.
Bécsben hallgatott orvostant. A füstös penzióban együtt laktam vele.
Tizennyolc éves voltam, ő huszonnégy. Fehérorosz emigráns, mennyei
karcsúsággal és fekete bársonyban. Még udvarolni sem mertem neki.
Egy éjjel bejött szobámba s azontúl minden másodnap. Istent s a világ
gondját vitattuk ölelkezés közben – s hogy ismerte az anatómiát!
Nagyon szerettük egymást, bár akkor még nem értékeltem azt, amit adott.
Ledoktorált. A Westbahnhofra mentünk, mikor Hárbínba hazautazott.
Mi lett vele? Csak kósza hír, de látom. Mihelyt a szovjet had Mandzsúriába
ért negyvenötben, hozták a parancsot: Novoszibirszkben fontos állás várja.
Rosszat sejtett, de tudta: nincs segítség, és minden dolgát összecsomagolta.
A vasuti fülkében négy csekista ment neki s megerőszakolta sorra,
utána agyonverték. Még egy jött be és nézegette: „Halott, de megfúrom.”
Testét és orvosszereit kidobták, mikor a vonat átment az Ámúron.
 

(Budapest, 1991)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]