Lídia Nikolájevna
| Szóban meg versben Natasjának hívtam, bár Lídia Pekhterev a neve. |
| Bécsben hallgatott orvostant. A füstös penzióban együtt laktam vele. |
| Tizennyolc éves voltam, ő huszonnégy. Fehérorosz emigráns, mennyei |
| karcsúsággal és fekete bársonyban. Még udvarolni sem mertem neki. |
|
| Egy éjjel bejött szobámba s azontúl minden másodnap. Istent s a világ |
| gondját vitattuk ölelkezés közben – s hogy ismerte az anatómiát! |
| Nagyon szerettük egymást, bár akkor még nem értékeltem azt, amit adott. |
| Ledoktorált. A Westbahnhofra mentünk, mikor Hárbínba hazautazott. |
|
| Mi lett vele? Csak kósza hír, de látom. Mihelyt a szovjet had Mandzsúriába |
| ért negyvenötben, hozták a parancsot: Novoszibirszkben fontos állás várja. |
| Rosszat sejtett, de tudta: nincs segítség, és minden dolgát összecsomagolta. |
|
| A vasuti fülkében négy csekista ment neki s megerőszakolta sorra, |
| utána agyonverték. Még egy jött be és nézegette: „Halott, de megfúrom.” |
| Testét és orvosszereit kidobták, mikor a vonat átment az Ámúron. |
|
|
|