Jean-Baptiste Lully

Lully karmester roppant furkósbottal vezette
zenekarát. Zenésze karja közt verte szét
a hegedűt e bottal, ha hangját nem szerette.
Aztán leborult sírva, és bocsánatot kért.
Nagyszerű zenét szerzett. Nem romantikus álmok
füzérét vagy személyes élmények seregét,
nem eszméket, a világ gondjait, se az átkos
jelenkort, de a puszta létezés gyönyörét.
Nem övezte szerelmi panasszal, mélabúval,
s mindezt a harmincéves, iszonyú háborúban,
mikor a falvak fölött a pestis körözött,
a város üres rom volt, s az árok tele vérrel.
Vagy vedd akár Mozartot. Hol itt az összhang, kérdem,
a történelmi kor s a zeneszerző között?
 

(Budapest, 1991)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]