Heine sírja
| Heine és felesége sírjához gyakran mentem, |
| mikor Párizsban éltem, a Montmartre temetőbe. |
| A költő gyakran szólt így: „A föld forog, szerelmem.” |
| Mire a nő: „Ne hazudj, mert elszédülök tőle.” |
|
| Én mástól szédültem el. Mikor utólszor néztem |
| meg őt, vén temetőőr kísért el, bár nem hívtam. |
| „Tudja-e, hogy megszállás idején náci-német |
| katonák látogatták ezt a zsidót a sírban?” |
|
| „Öten vagy hatan?” – kérdem. „Sok százan, egyre többen, |
| partraszállás után is. De mind egyedül jöttek. |
| Persze, féltek a disznók”, vigyorint gúnyolódva. |
|
| „És egyikük kezében sem volt szekfű vagy rózsa. |
| Tudja, miért?” – sziszegi. „Mivel a virág drága.” |
| Szomorúan bámultam az aljas franciára. |
|
|
|