Heine sírja

Heine és felesége sírjához gyakran mentem,
mikor Párizsban éltem, a Montmartre temetőbe.
A költő gyakran szólt így: „A föld forog, szerelmem.”
Mire a nő: „Ne hazudj, mert elszédülök tőle.”
Én mástól szédültem el. Mikor utólszor néztem
meg őt, vén temetőőr kísért el, bár nem hívtam.
„Tudja-e, hogy megszállás idején náci-német
katonák látogatták ezt a zsidót a sírban?”
„Öten vagy hatan?” – kérdem. „Sok százan, egyre többen,
partraszállás után is. De mind egyedül jöttek.
Persze, féltek a disznók”, vigyorint gúnyolódva.
„És egyikük kezében sem volt szekfű vagy rózsa.
Tudja, miért?” – sziszegi. „Mivel a virág drága.”
Szomorúan bámultam az aljas franciára.
 

(Budapest, 1991)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]