Halál
| Ily öregen, ha lefekszik az ember, |
| eszébe jut mindig: tán nem kelek fel. |
| Mondom: roppant a természet kegyelme, |
| s milyen csodálatos ajándék lenne! |
|
| Sokszor tünődtem ezen, s folyton féltem |
| – habár a vénség bánata nem ért el –, |
| hogy lelkem leépül, s itt marad rátok |
| üres testem, azért, hogy sajnáljátok. |
|
| Vagy hogy izzadt kórházi ágyon fekszem |
| hülyén, bódultan, de az orvosom bennem |
| azt őrzi meg, amiben nincs már szellem, |
|
| csak kínlódás. És én mindenki ellen |
| a legszebbik megoldásra gondoltam: |
| ne láss meghalni, s itt feküdjek holtan. |
|
|
|