Száz könnyű szonett
Göncz Árpádéknak
szeretettel, hűséggel, hálával
Pintyőkék
| Szobámban pintyőkéim a tájképen |
| csak a festett fa ágaira szállnak. |
| Már réges-rég nem hittem, hogy megérem, |
| bár erre vágytam. Láthatom hazámat. |
|
| Örülök néki és szorongva félek, |
| mert sok a java és sok a hiánya, |
| de nem igaz – Metternich mondta Bécsben –, |
| hogy a Landstrasse vezet Ázsiába. |
|
| Nagyon fiatalok s öregek várnak |
| jöttömre. Késő vénségemben már csak |
| mi történhetne? Díszsírhelyhez érek, |
|
| vagy apró urnában zizeg laza |
| porom? Mindegy. A végén Szókrátésznek |
| s Epikúrosznak volt csak igaza. |
|
|
Televízió
| Neves írónál ültem tegnap este. |
| Lenyűgözőn beszélt. Kamasz fia |
| a tv előtt feküdt, s azt figyelte. |
| Miért kéne apját hallgatnia? |
|
| A színen roppant, vak kígyók támadtak |
| a népre. Nincs irgalom senkinek! |
| Nők ordítoztak, házfalak szakadtak. |
| A nagy kígyó éppen egy lányt evett. |
|
| Barátom únta a szédítő lármát. |
| „Bryan”, szólt, „zárd le ezt az undokat. |
| Vagy nem találsz szórakozásra már mást? |
|
| Mért nem fogsz egy jó könyvet az otromba |
| állatság helyett?” A fiú maradt. |
| „Kényelmesebb. Nem kell lapozni” – mondta. |
|
|
Angol olvasóm
| Itt Torontóban sokan mondták, hogy huligánok |
| rabolják ki az embert parkban, utcán és téren, |
| de nem figyeltem. Aztán, tavaszi délutánon |
| nejlonszatyromban hússal, sajttal, tejjel, kenyérrel |
|
| mentem haza utcánkon. Fiatal, magas néger |
| egyenest nekem rohant, csomagomat elvette, |
| és átfogott erősen. Azt gondoltam, megkésel. |
| Lihegett a futástól. Én reszkettem mellette. |
|
| Megfojt állóhelyzetben ez az átkozott barbár? |
| Felnéztem a magasba. Mosoly járt széles ajkán. |
| Még élvezte. Kiáltsak: most öl meg ez a ronda? |
|
| De az utca üres volt. Nincsen, ki megsegít. |
| Ő meg csak egyre jobban szorongatott, s ezt mondta: |
| „Engedje, hadd öleljem. Imádom verseit.” |
|
|
Csuáng Cö mondta:
| „Ha egy ember véletlenül a másik |
| lábára lép a zsúfolt piactéren, |
| úgy magyarázgat. (»Nagy a torlódás itt, |
| bocsásson meg, alázatosan kérem.«) |
|
| Ha öcskösével teszi ezt a bátyja, |
|
pardón-t mond gyorsan. Ezzel elintézte. |
| Ha az apa lép a kölyök lábára, |
| semmit se szól, mintha nem venné észre. |
|
| A legnagyobb udvariasság mentes |
| a formalitásoktól, és a teljes |
| bölcsesség tervezetlen, de kiárad, |
|
| mint a folyók. Tökéletes szerelmet |
| nem lehet demonstrálni, és a teljes |
| őszinteség nem nyújt garanciákat.” |
|
|
Ne sajnálj
| Ne sajnálj engem. Hány sok óceánban fürödtem |
| véghetlen, negyvenéves vándorlásom alatt! |
| A Korál-tenger zöldes és feszes volt köröttem, |
| bokámnál százszám úsztak a szivárványhalak. |
|
| Callaonál alkonykor vérveres lett a tenger; |
| Máltán hegyes sziklák közt fürödtem meztelen; |
| Friscóban tarkóm s csípőm ívelt hídján hevertem |
| a homokon, s a víz lágy volt, mint a szerelem. |
|
| Fowey-ban* a hab elszürkült és vad viharok vertek, |
| de Tarawa atollján volt a világ a legszebb. |
| A pálmalomb közt szellő. A vizen semmi mozgás, |
|
| csupán a hold ezüstje. Elfeküdtem pihenni |
| gépágyúk közt a parton. Négyárbócos vitorlás |
| libegett a lagúnán. Én láttam csak, más senki. |
|
|
Nincs ember…
| Nincs ember, írta Freud, aki valóban |
| hiszi, hogy meghal. Ebben tévedett. |
| Én már tizenkét éves korom óta |
| biztos vagyok, hogy egy nap elmegyek. |
|
| Nem hirdettem eszméket, s magamat |
| a világ koronájának se tartom. |
| A delfinek a vízben játszanak, |
| de ha büdös, elfekszenek a parton. |
|
| A sok milliárd évnyi semmibe |
| úgy sejtem, nem kísér el senki se, |
| de örülök, hogy szeretnek, míg élek, |
|
| és én is nagyon szerettem, míg éltem. |
| Sokszor álltam a halál közelében. |
| Most közelebb jött, s már kevésbé félek. |
|
|
Balaton
| Hányszor fürödtem benne gyermekkorban, Siófokon, Füreden, Keszthelyen! |
| Később egyszer Földvár mellett bujkáltunk a nyár vége előtt szerelmesem |
| családjától és télen, vízre épült kunyhóban Szentgyörgynél, éjfekete |
| hollók között és margarínszín ködben, ahol édes volt az ágy melege. |
|
| Negyvenkilencben Szántódra siettünk Zsuzsával, a révhez. Kocsink mögött |
| – április volt csak – a szokott két hájas, nyak nélküli ávós autója jött. |
| A komp elment. Fürdőnadrág volt rajtam, beugrottam. A két bitang gatyára |
| vetkezett, s utánam borult a jeges vízbe. Féltek, hogy leúszom Belgrádba. |
|
| Nem volt tovább. Az argentín követtel Asunciónból kilenc-ötvenhétben |
| kocsiztam a San Bernardino-tóhoz. A homokparton álltunk. Körülnéztem. |
| Szemközt, mint Tihany, félsziget. Mögötte nagy, erdős dombok. Bölömbika hangja |
|
| a nádasból. Oldalt köröző, tarka madarak. A víz édes volt és lanyha. |
| A Balaton lehetett éppen ilyen, gondoltam, ezelőtt vagy ezer évvel. |
| Sóhajtottam. Ez nem kell. Amazt meg csak álmomban látom. S most mégis elértem. |
|
|
Szép Ernő a Margitszigeten
| A kis szállónál régen párok ültek |
| és hallgatták a rigók mit fütyültek. |
| De azután, az ostromágyúk trágár |
| zajára elköltöztek. Nem dalolt ott madár már. |
|
| Negyvenhat nyarán kimentem egy esten, |
| hogy a szállóban Ernőt felkeressem. |
| Párok ültek a fapadokon körben |
| s egy rigó füttyét hallgatták gyönyörrel. |
|
| Nem értettem. Kérdem a portást, hol van |
| a költő. „Kint”, feleli, „a bokorban”. |
| Hogyhogy bokorban? „Az öregúr éjjel |
|
| kisurran titkon, s a bokrosba térdel. |
| Ott fütyül nékik. Ők nem tudnak róla, |
| hogy Szép Ernő a szeretők rigója.” |
|
|
Telefon
| Boldog vagyok veled most, Magyarország, |
| de mikor a telefont felszedem, |
| hallom: kattan. Idehaza megszokták, |
| hogy lehallgatják őket, de nekem |
|
| merőben tűrhetetlen. Az új rendszer |
| dicsekszik, a hazáról harsonáz, |
| bár tenni ezek ellen semmit sem mer. |
| Ma délelőtt megszűnt a kattanás. |
|
| Régen rosszabb volt. Nyáron, ötvenhatban |
| Pálóczi hívott: „Jó hírt mondok, Gyurka. |
| Rákosi Mátyást a szovjet kirúgta, |
|
| viszont Gerőt…” S ekkor egy női kappan- |
| hang szólalt meg az abszolút paranccsal: |
| „Nem győzőm írni. Beszéljen lassabban!” |
|
|
Thálész s Ánáximánder…
| Thálész s Ánáximánder Milétoszból |
| töprengtek elsőnek, hogy miből támadt |
| a Föld? Tűzből, tojásból, vízből, koszból? |
| Ám vélekedésük nem magyarázat. |
|
| Áverroész nyomán Földünk öröktől |
| így áll; mai tudósok szerint roppant |
| tömeg szorult össze, aztán szétfröcskölt, |
| de honnét lett e tömeg, s miért robbant? |
|
| Az értelem törvényt keres e kerge |
| világban, bár tán nincs értelem benne. |
| De bármi legyen is, nem tudja senki, |
|
| mi űzi a mindenséget kéretlen |
| útján: a törvény, avagy a véletlen? |
| E két szó, tudjuk, ugyanazt jelenti. |
|
|
Pákozd
| Az éles napsugárban oly gyakran megbotlottam, |
| de mindig velem táncolt a fésületlen hold. |
| Nem a harc emlékművét kívánom nézni mostan, |
| de a nádast, hol egykor szerelmünk ágya volt. |
|
| A csónakom nem ringott, almavirágfehéren |
| fénylett két hosszú combja. Végigcsókoltam testét |
| hajától lábujjáig, a nádas holdfényében. |
| Hol most a nád? Kivágták. Az álmatlan mindenség |
|
| egyszerre tágul s szűkül. Janus Itáliából |
| jött hazafelé, s útján sok nádast s erdőt látott, |
| hol maradnak, kérdezte, a házak és a füst? |
|
| Az erdők meg a lápok kipusztultak azóta, |
| de csupa ház és füst most a dombvidék s a róna, |
| s a füst koromfekete, nem kék és nem ezüst. |
|
|
A kert
| Tizenhat évvel csókás kertnél álltam |
| a Rózsadombon. Ezt majd megveszem, |
| ha pénzem lesz, s itt épül kicsi házam. |
| Reggel lemegyek, s az egyetemen |
|
| oktatok, estig verset írok, nyáron |
| elérem olykor Párizst. Semmi sem |
| lett ebből. Itthon ritkán volt lakásom, |
| kertem soha. Tropikus vizeken |
|
| úsztam, s Victoriáig tanítottam |
| sok egyetemen, soha itt, csak ottan. |
| Komcsik s nácik között az én nevem |
|
| elátkozott, de ezt cseppet se bánom. |
| Most végre itthon lett kertem, szállásom. |
| Igaz, közös kert. Mégis élvezem. |
|
|
Wesselényi Miklós
| Legjobb barátom. Most már ott pihen |
| urnájában a Farkasrétiben. |
| Történész, hívő katolikus, éles |
| eszű, egyszerre szelíd s szenvedélyes. |
|
| Ott állt egyszer, november négy után |
| a Széchenyi könyvtárban délután, |
| míg az udvarra szovjet tankcsapat |
| vonult be a kegyetlen ég alatt. |
|
| Őrnagy jelent meg: „Katonáim fáznak. |
| Tüzet rakunk. Könyv kell.” Miklós elsápadt. |
| „Tíz harcost kérek” – szólt, s máris imádta |
|
| dolgát. Mentek a Marxista könyvtárba. |
| „Vigyék!” S nevetve hulltak könnyei, |
| milyen jól égnek Lenin könyvei. |
|
|
Bertran de Born
| Provensz felhői: mint a hattyuk, szépek. |
| Bertran de Born költő volt, pedig |
| sokszor leste, mikor sötétedik, |
| s az úton akkor kalmárokat késelt. |
|
| De hát a vers nem hozott soha bőven, |
| s kellett a pénz várához. Nagysokat |
| kószált. Feslő fiúkat s lányokat |
| fogott el réten, vízparton, erdőben, |
|
| s meglovagolta mindüket. Viszont |
| nagyon sokáig szőtt boldog viszonyt |
| az angol királyné EleánorraI |
|
| s Oroszlánszívű Richárddal, fiával. |
| Mikor megvénült, kies kolostorban |
| letudta mindezt bőséges imával. |
|
|
Gutenberg galaktikája
|
Marshall McLuhan emlékének
| Az ember hírt, történést, nézetet |
| csak hallomásból tudhatott követni, |
| amíg az első, százezres tömegcikk, |
| a nyomtatott könyv, meg nem érkezett. |
|
| Az auditív vizuálissá tisztult: |
| így olvasták Erazmust, s szinte látták |
| Vespuccitól Kolombus utazását, |
| de sokfelől nézték a hitet s Krisztust. |
|
| Majd Voltaire, a regény s a vers szerelme, |
| szép s torz eszmék. Mindez a mélybe megy le, |
| s mit ér, ha a tv ellen kiállna |
|
| a könyv? A köznép, a közhely, a maszlag |
| győzelmeskedik. Lassanként elhamvad |
| Gutenberg szikrázó galaktikája. |
|
|
Mucsi, Tolna megye
| Mucsin kitelepítés volt, de a gazdag svábok |
| lepénzelték disznókkal a jeles bizottságot, |
| míg szegény szocdemek a szőlőkben rejtőztek, |
| s ott könyörögtek nékem, hogy segítsem meg őket. |
|
| Rajk, a belügyminiszter azt mondta: hagyjam békén, |
| Reisinger Feri bácsit kértem fel a legvégén, |
| a szocdem államtitkárt, a régi jóbarátot. |
| Ő kijárta, hogy itthon maradhattak a svábok. |
|
| Tíz év múlva lementem Mucsira: „Mint megy dolguk?” |
| „Maga tett tönkre minket. Idehaza nyomorgunk. |
| A Rajnánál mindünknek öt hold szőlője lenne.” |
|
| Öt hold szőlő! Nagy Isten! Eljöttem szégyenszemre. |
| Most ismét közel járok. Kérdezem, mi lehet |
| velük meg fiaikkal? Mennék, de nem merek. |
|
|
Sztálingrádi szánkók
| Kis epizód a huszadik századból. |
| Nem való versbe. Torontóban mondta |
| el ezt nekem réges-régen az angol |
| riporter. Dzsípen utazott a Volga |
|
| mellett, Sztálingrád felé, mindjárt másnap |
| a győzelem után, szovjet hadnaggyal. |
| A havas dombokon fiúk szánkáztak. |
| Ő csokoládét hozott nagy csomaggal. |
|
| Megálltak. Lehívták a tizenéves |
| srácokat. Azok eleinte féltek, |
| majd nevettek, csokoládét majszoltak. |
|
| A szánkókat nézte, hisz minden fát már |
| felégettek. A hosszú, lapos szánkák |
| csonttá fagyott német katonák voltak. |
|
|
Az idő abszolút volt…
| Az idő abszolút volt, amikor megszülettem, |
| ma relatívvá züllött. Az erkölcs nem kevésbé. |
| A nukleáris térben fizikai törvények |
| nem érvényesek többé. Ott a véletlen döntő. |
|
| Egykor magamról hittem, hogy abszolútnak jöttem |
| a földre, és elérek, mit akarok, akármit |
| mint az autochtón zsarnok, úgy térben mint időben. |
| Azóta ráébredtem, hogy relatív vagyok csak. |
|
| Vedd, hogy szegény gyereknek születek Indiában. |
| Az éhség eltüzelte öntudatát; tengődik; |
| nem gondol semmi többre, és nem fél a haláltól, |
|
| mert párducnak s madárnak lenni jobb, mint embernek. |
| Elpusztult réges-régen. Követem nemsokára. |
| Olyan nagy a különbség? Legvégül egyremegy. |
|
|
33 év
| Hazulról jöttek s hencegtek: míly pompás |
| Kádárnál! Emigránsok hazatértek |
| néhány hétre, és pöffeszkedtek folyvást. |
| Milyen jó, hogy ebben sosem volt részem. |
|
| Később Kádárék kint nyaláshoz fogtak, |
| de elém hiába dobták a horgot, |
| mert társaimnál jobban hozzászoktam |
| – s nem is éreztem, hogy mi – a nyomorhoz. |
|
| Vagy tíz éve üzentem Wesselényi |
| barátomnak: kérdezze meg, mi volna, |
| ha hazajönnék egy napra, megnézni |
|
| apám sírját? „Lefogjuk és bezárjuk”, |
| szólt a miniszter. „De mivel vádolja?” |
| „Mivel vádolom? Azt majd kitaláljuk.” |
|
|
Plátó, Plótinosz
| Vedd Plátót. A nagy űrben, az istenség |
| fejéből jött a dolgok ideája. |
| A szék, a szó, a szépség vagy az emlék |
| mind-mind belőle szállt le a világra. |
|
| Vagy Plótinosz. A mindenható Egyből |
| a halandók mint nagy lépcsőn zuhannak |
| le, de a derék ember újra feljön, |
| s az Egybe olvad. Ki ezt hiszi, annak |
|
| agyában a tan sarjad és virágzik, |
| bár a valóból épp e tan hiányzik. |
| A fiatal szerzetes behunyt szemmel |
|
| megállt a kerengőben. Néma csend. |
| Istenre gondolt éhes szerelemmel, |
| mire az isten rögtön megjelent. |
|
|
Halál
| Ily öregen, ha lefekszik az ember, |
| eszébe jut mindig: tán nem kelek fel. |
| Mondom: roppant a természet kegyelme, |
| s milyen csodálatos ajándék lenne! |
|
| Sokszor tünődtem ezen, s folyton féltem |
| – habár a vénség bánata nem ért el –, |
| hogy lelkem leépül, s itt marad rátok |
| üres testem, azért, hogy sajnáljátok. |
|
| Vagy hogy izzadt kórházi ágyon fekszem |
| hülyén, bódultan, de az orvosom bennem |
| azt őrzi meg, amiben nincs már szellem, |
|
| csak kínlódás. És én mindenki ellen |
| a legszebbik megoldásra gondoltam: |
| ne láss meghalni, s itt feküdjek holtan. |
|
|
Húszévesen
| Nyakkendőt, fésűt, tükröt, és rögtön kész vagyok. |
| Ki kell használnom ezt a mai vasárnapot. |
| Egy lány vár lent a sarkon. Ovális vagy kerek? |
| Fekete, barna, szőke? Teljesen egyremegy. |
|
| Mozi, kávéház, séta: csak úgy, ahogy megszokta. |
| Utána lágy ágy, erdő, fapad vagy szénaboglya. |
| Ölelkezés és csókok; se szerelem, se szó. |
| A gyors kéj úgy zuhan rám, akár a nyaktiló. |
|
| Jó volt, avagy nem volt jó? Nem kérdezem, csupán |
| azt kérdem: melyik nő jön az esti lány után? |
| Lehetőleg még éjjel. Búcsúzom és megyek. |
|
| Ilyen és soha nem más a kóbor élvezet. |
| Értéke, ára semmi, jutalma is sovány. |
| Csak egyszer utaztam így a kéj izzadt lován. |
|
|
Musza Pali
| Musza Pál Bibliákat osztott szét minden este |
| a vonatoknál. Ezért hozta az ÁVO Recskre. |
| Fiatal volt és sápadt. Mindenki őt szerette, |
| és szégyeltük magunkat, ha elmentünk mellette. |
|
| Mert szűk élelme felét ajándékozta széjjel, |
| mert latin imát mondva járt az alvók közt éjjel, |
| mert az ávét suttogta, mikor gúzsba volt kötve, |
| s mert a szentség aurája lebegett körülötte. |
|
| 56-ban velünk jött. Régóta német polgár. |
| Mi van Muszával, kérdem Münchenben Benkő Zoltán |
| barátomat. „Börtönben. Ezúttal több mint három |
|
| évre. Pornográfiát szállított Dániából. |
| Negyedszer kapták el most. Ez a foglalkozása.” |
| Féltem, hogy sírni kezdek. Néztem a jóbarátra. |
|
|
Hadrianus császár
| A latin történészek mind gyűlölték, mert életútját maga rótta ki |
| s nem a hagyomány; mert egész lelkével hellén volt mindig, soha római; |
| mert tudta, mint senki, hogy a császárság elpusztul, és ezt csendben mondta ki; |
| s mert szeretett, mit akkor kiröhögtek a hideg párzás megszállottjai. |
|
| Imádta a művészetet, az esti beszélgetést s ami kevés maradt |
| az irodalomból meg Epiktétoszt. A legszebb szentélyeket s falakat |
| ő építtette a Birodalomban, szüntelen utazott és élvezett, |
| mert nem a kormányzást s hatalmi létét kívánta, de a múló életet. |
|
| Ántinooszba volt holtig szerelmes, a gyönyörű, titokzatos kölyökbe. |
| Az hűséggel kísérte bárhová, bár szótlanul ítélkezett fölötte, |
| s öngyilkos lett, hogy őt s a Birodalmat áldozatával megváltsa örökre. |
|
| Az ilyen hit szokásos volt akkortájt. Élete többé már nem fordult jóra, |
| de bírta még iszonyú erejével. „A lelkem elszáll, s nem lesz többé móka”, |
| verselte az elmúlás kapujában. „Majdnem bölcs volt”, mondották később róla. |
|
|
Róma, 1.
| Rómát az életben először látni: |
| kaland, varázs, félelmes élvezet, |
| de utoljára: az évmilliárdnyi |
| sötét előtt még sokkal édesebb. |
|
| A Tiberis mellett nagy ívű, lombos |
| platánok közt a hold világa köd; |
| a Ponte Sistón két fiatal koldus |
| zenél most is, mint hatvan év előtt; |
|
| Giordano Bruno szobrán esti rockot |
| hirdet a reklám; én is ott leszek; |
| a Spanyol lépcsőn a fiatalokhoz |
|
| ülnék, ha nem lennék szörnyű öreg, |
| s a szeretőktől éjszaka a bokrok |
| hajlonganak, s rezegni kezdenek. |
|
|
Róma, 2.
| Itt vasárnap kiülnek az utcára |
| a vendéglői asztalhoz, ahol |
| pletykálnak, isznak, nevetnek, hiába |
| van kormányválság, gyilkosság, nyomor, |
|
| csalás, államcsőd, maffia – mert élnek, |
| ahogy lehet, míg világ a világ, |
| értik, hogy a sors ellen mit sem érnek |
| káromlások, sóhajok meg imák. |
|
| Irigylem őket, mert sosem tűzték fel |
| bal mellükre hazájuk bánatát, |
| nem bánják, hogy más francia vagy német, |
|
| nem álmodnak maguknak bűvös Édent, |
| Európától nem várnak csodát, |
| viszont pontosan tudják, kicsodák. |
|
|
Heine sírja
| Heine és felesége sírjához gyakran mentem, |
| mikor Párizsban éltem, a Montmartre temetőbe. |
| A költő gyakran szólt így: „A föld forog, szerelmem.” |
| Mire a nő: „Ne hazudj, mert elszédülök tőle.” |
|
| Én mástól szédültem el. Mikor utólszor néztem |
| meg őt, vén temetőőr kísért el, bár nem hívtam. |
| „Tudja-e, hogy megszállás idején náci-német |
| katonák látogatták ezt a zsidót a sírban?” |
|
| „Öten vagy hatan?” – kérdem. „Sok százan, egyre többen, |
| partraszállás után is. De mind egyedül jöttek. |
| Persze, féltek a disznók”, vigyorint gúnyolódva. |
|
| „És egyikük kezében sem volt szekfű vagy rózsa. |
| Tudja, miért?” – sziszegi. „Mivel a virág drága.” |
| Szomorúan bámultam az aljas franciára. |
|
|
Petrarca
| Nem Arnault Danielnek, hanem néki |
| köszönhetem a szonettet, az égi |
| hangszert, hol nyolcvan sort zsufolok össze |
| tizennégy sorba, s egy rossz szótag közte |
|
| meggyilkol mindent. Isten keresése |
| mellett a földi siralom helyére |
| a világ szépségét is felfedezte. |
| De főként azért áldom, mivel este |
|
| papirt rakott írásra fekhelyéhez, |
| mert félálmában sok jó dolgot képzel, |
| mi másnap többé nem jut az eszébe. |
|
| Ezt firkálta egymásra a setétben, |
| és fejtegette minden reggelen. |
| Félszázad óta én is ezt teszem. |
|
|
Változás
| Tíz éve Torontóban s New Yorkban tanakodtam |
| barátaimmal – persze csakis az angolokkal –, |
| melyik nagyhatalom az, mely elébb összeroppan? |
|
| Reméltük: nem az USA, hanem inkább a Szovjet, |
| s akkor, ha nem is sokkal, de valamivel jobb lesz. |
| Most idehaza nézek körül és kérdem: hogy lett? |
|
| Az újgazdag őrjöngő pénzszomjának nincs vége, |
| bőrfejűek érkeznek, kiket skalpolni kéne, |
| a maffia virágzik, a politika alja |
| demokráciát hirdet, miközben egymást falja, |
|
| a szinházak halódnak, az irodalom csendes, |
| a TV, mint odaát, római cirkuszt rendez, |
| kivált, mikor szabad lesz. Rendben vagyunk, bár későn: |
| a keleti helyére nyugati hülyülés jön. |
|
|
„Az Állam”
| Azt hittem mint gyermek: választanom |
| kell Plátó s Árisztotelész között, |
| s mivel szerettem Szókrátészt nagyon, |
| s mert Plátó volt a legkülönb görög |
|
| stilista, mellé álltam. Szókrátész |
| velem maradt, de Plátó elhagyott. |
| Nem kedvelem képzelgésekre kész |
| elméjét és a szörnyű Állam-ot, |
|
| hol szabadság helyett zsarnok vezére |
| injekciózza a szolga fejébe, |
| mit gondoljon. Elvetettem, mivel |
|
| ha megvalósul állam-ideája |
| – láttunk hasonlókat –, ott bizonyára |
| elsőnek őt kötötték volna fel. |
|
|
Péter Gábor, az ÁVH parancsnoka
| Még él, de harminc éve nincs, aki felpofozza. |
| Ott ült az íróasztal mögött, mikor behoztak. |
| Előtte aktacsomó Faludy Gyé nevével. |
| „Olvasta?” – „Nem olvastam, de azért belenéztem.” |
|
| „Ön szerint mi a bűnöm?” – „Nincs bűn.” – „Szóval kidobnak?” |
| „Egy nyavalyát.” – „Mi okból?” – „Kit egyszer idehoztak, |
| itt kell, hogy megdögöljön. Hülyékre nincsen szükség.” |
| „Miért hülye?” – kérdeztem. Ő felém fordult büszkén, |
|
| ajkán ferde mosollyal: „Épp te nem volnál marha, |
| aki Amerikából jöttél haza e szarba?” |
| Jól hallottam? Nagyon jól. Elhültem, hogy ezt mondja. |
|
| Közben, hogy elvitessen, a csengőgombot nyomta. |
| Ez a halálítélet. Nevessek-e, vagy sírjak? |
| Vagy kérdezzem meg tőle: Mondd, nem félsz, hogy megírlak? |
|
|
Fakul a remény
| Erazmus s Morus, közel ötszáz éve |
| azt hitte: a sors jobb jövőt kínál, |
| hogy aranykor jön, boldogság és béke, |
| mert három eszes, fiatal király |
|
| került a trónra, mert a könyvterjesztés |
| tudást visz szét, s az oktatás a kor |
| jó szelleme – s azután észrevették, |
| hogy pusztulás lesz, háború s nyomor. |
|
| Azt képzeltem én is, mikor a Szovjet |
| szelíden összeomlott, hogy most jobb lesz |
| s az ezredvégre csillagfény terül. |
|
| Hogy tévedek, már régen észrevettem. |
| Pénzéhes, gyilkos bestia az ember, |
| ki most sem akar élni emberül. |
|
|
Nevezzem párbajnak?
| A harc ötven évig folyt. Lőttek rám jobbról-balról, |
| szünet nélkül. Homlokom közepe volt a cél. |
| Újságírók, esztéták, javában sarlatánok. |
| A legtöbbje rosszul lőtt. Akadt, ki eltalált. |
|
| Csak a nyilas Csilléryt támadtam vissza, versben. |
| Dús asztal mellett zabált, amikor kézhez kapta, |
| elolvasta, veres lett és lefordult a székről – |
| kár, hogy csak rosszullét volt és nem gutaütés. |
|
| Hová lettek azóta a lármás mocskolódók, |
| Keszi, Tamás Aladár, Eckhardt, Szegi, Tóth Dezső, |
| Sőtér és mind a többi? Ki tudja nevüket? |
|
| Sokan voltak, nem jutott időm velük törődni. |
| Miközben ottkinn jártam, mosolyogtam s fütyültem. |
| Sejtettem, győzök rajtuk holtan. De élve győztem. |
|
|
Jean-Baptiste Lully
| Lully karmester roppant furkósbottal vezette |
| zenekarát. Zenésze karja közt verte szét |
| a hegedűt e bottal, ha hangját nem szerette. |
| Aztán leborult sírva, és bocsánatot kért. |
|
| Nagyszerű zenét szerzett. Nem romantikus álmok |
| füzérét vagy személyes élmények seregét, |
| nem eszméket, a világ gondjait, se az átkos |
| jelenkort, de a puszta létezés gyönyörét. |
|
| Nem övezte szerelmi panasszal, mélabúval, |
| s mindezt a harmincéves, iszonyú háborúban, |
| mikor a falvak fölött a pestis körözött, |
|
| a város üres rom volt, s az árok tele vérrel. |
| Vagy vedd akár Mozartot. Hol itt az összhang, kérdem, |
| a történelmi kor s a zeneszerző között? |
|
|
Rémkép gyötört
| Rémkép gyötört végig az ifjúságon, |
| hogy sohasem lesz jó költő belőlem, |
| de tévedés volt a lidérces álom – |
| tudhattam volna: semmi sem függ tőlem. |
|
| A mindenség örvényében nem számít |
| sem szorgalom, se mánia, sem íhlet, |
| sem hogy a tehetség elér akármit – |
| a közvélemény is csak üres díszlet. |
|
| A súgó dönt. Helye közölhetetlen, |
| mert nem tudom, hogy máshol él, vagy bennem, |
| s ő nem függ tőlem, de én függök tőle. |
|
| Ez az igazság. Bolond, ki rám hallgat. |
| Ne várj az élettől semmi jutalmat, |
| de próbálj többet csinálni belőle. |
|
|
Lídia Nikolájevna
| Szóban meg versben Natasjának hívtam, bár Lídia Pekhterev a neve. |
| Bécsben hallgatott orvostant. A füstös penzióban együtt laktam vele. |
| Tizennyolc éves voltam, ő huszonnégy. Fehérorosz emigráns, mennyei |
| karcsúsággal és fekete bársonyban. Még udvarolni sem mertem neki. |
|
| Egy éjjel bejött szobámba s azontúl minden másodnap. Istent s a világ |
| gondját vitattuk ölelkezés közben – s hogy ismerte az anatómiát! |
| Nagyon szerettük egymást, bár akkor még nem értékeltem azt, amit adott. |
| Ledoktorált. A Westbahnhofra mentünk, mikor Hárbínba hazautazott. |
|
| Mi lett vele? Csak kósza hír, de látom. Mihelyt a szovjet had Mandzsúriába |
| ért negyvenötben, hozták a parancsot: Novoszibirszkben fontos állás várja. |
| Rosszat sejtett, de tudta: nincs segítség, és minden dolgát összecsomagolta. |
|
| A vasuti fülkében négy csekista ment neki s megerőszakolta sorra, |
| utána agyonverték. Még egy jött be és nézegette: „Halott, de megfúrom.” |
| Testét és orvosszereit kidobták, mikor a vonat átment az Ámúron. |
|
|
Talián László
| Csempész volt, mégis Recskre került. Kápó lett rögtön. |
| Bitangabb hajcsár nála aligha élt e földön. |
| Lelketlen, buta, aljas, és míg a tábor rothadt |
| és pusztult, ő meghízott és nyalt az ávósoknak. |
|
| Én voltam a célpontja. Rám rakott minden terhet, |
| kínzott és megalázott, rúgott és feljelentett, |
| míg hallgattam, mint püfföl, ahogy tört bordám reccsen, |
| s néztem, hogy kötnek gúzsba. Ez történt köztünk Recsken. |
|
| Több év múltán, esőben a Nyugatinál jártam. |
| Egy kéz hátulról csuklón fogott. A tócsás sárban |
| Talián térdelt. Könnyezve csókolta kezemet. |
|
| „Bocsásson meg”, suttogta. „Persze hogy megbocsátok.” |
| Boldogan mosolyogtam, hogy benne, ilyen átkos |
| lényben is él – nem hittem – a lelkiismeret. |
|
|
A fugu
| Joszo ötvennyolc éves. Kimenőt kap családja |
| úgy mint ilyenkor mindig. Ő ott ül asztala |
| előtt a kemény párnán, és idegesen várja, |
| hogy az inas behozza a fugu-t, a halat. |
|
| Nyugodtan enni kezdi. A hal iszonyú mérge |
| közismert. Nemcsak a bél, a színhús is tele |
| gyilokkal. Ki kell vágni. A szakács ügyessége |
| döntő. Húsz éve apja is ebbe halt bele. |
|
| Vacsora után rágyújt. Kitűnő zenét hallgat. |
| Kikapcsolja. Nem szédül. Gyomorgörcsöt sem érez. |
| Két óra múlt. Megúszta. Elsavanyodik tőle, |
|
| de mosolyog. A hold a japánok istennője. |
| Rejtelmes lények. Mitől fut el, s mi az, mit vállal? |
| meg akart volna halni? vagy játszik a halállal? |
|
|
Nurejev halála
|
Aki nem látta fiatalon, semmit sem tud róla.
ANGOL KRITIKUS
|
| „Gőgös vagyok, bús és vidám, kinetika az etikám, |
| a földvonzást jól ismerem, s mert ismerem, nem istenem, |
| csak kívánom és alakom szüntelen győz az anyagon, |
| könyörgés, parancs a karom s hadüzenet, ha akarom. |
|
| Ha feltűnök a szinpadon, hol nincs súgó sem irgalom: |
| körző leszek, szárny, kétkarú mérleg, pörgettyű vagy darú, |
| a táncosnő léggömb nekem, szálltában kapja el kezem. |
| A nézők mind csak ünnepi mozgásom sápadt tükrei. |
|
| Ajkam kegyetlen sarkai hány nyilat tudnak ajzani! |
| Két combom, akár két ködös ezüstben úszó üstökös. |
| Nincsen, kit kulcscsontom nyitott ingemben el nem csábított, |
|
| s pupillám dupla lézere halálsugár, ne nézz bele, |
| vagy nézz, mert nincs az emberek közt egy sem, akit szeretek. |
| Lelkemre vágyol? Nincs sehol. Testem pótolja lelkemet.” |
|
|
Marcus Aurelius
| A bölcsészetet kerestem Rómában |
| fiatalon, de nem jártam sikerrel. |
| Cicerónál közhelyeket találtam. |
| Senecát akkor, sajnos nem ismertem. |
|
| A sok tan közt – már egyik sem világít – |
| a sztoicizmus volt csak istenáldás, |
| bár nem kedvelem gőgös babonáit, |
| s a földön alvás rosszabb, mint a párzás. |
|
| Tudom: Marcus Aurelius, a császár |
| sztoikus volt, különb nagyon sok másnál. |
| Görög nyelven írt, hogy elrejtse titkát |
|
| a köznép elől. Bölcs volt. Legtöbb dolga |
| tiszteletemet érdemli. De inkább |
| Hadrianusszal vacsoráztam volna. |
|
|
A szép cselédlány
| Tizenhat éves voltam, mikor az ebédlőben |
| csak elkapott. Még senki nem csókolt soha így. |
| Szédítő szenvedéllyel, harapva, hosszan, bőven, |
| és nyelve számba siklott, mint fejével a gyík. |
|
| Blúzát is kigombolta, fejemet kis melléhez |
| szorította, mint aki ügyetlen csecsemőt |
| szoptat. „Gyere ki hozzám ma éjszaka, te édes. |
| A vén szakácsnő alszik. Mi nem zavarjuk őt.” |
|
| Keserűen végződött. Virrasztottam az éjjel, |
| s mégse mertem kimenni, mert szüleimtől féltem. |
| Másodnap, éjfél táján behallatszott egy kéjes |
|
| nyögés. Apám szaladt ki. A szűk cselédszobában |
| cigányfiú feküdt kettejükkel egy ágyban. |
| Apám rögtön kidobta a házból mind a hármat. |
|
|
Polgári ház, 1900
| Szüleivel anyám, a tízéves kisleányka |
| Zágrábban élt. Egy este, mikor bebújt az ágyba, |
| a német nevelőnő ezt mondta anyácskámnak: |
| „A roló rekeszében kísértetek tanyáznak. |
|
| Ne félj! Védőt szereztem, nagy hőst. Arany a lelke!” |
| Éjfélkor az ablakban szép hadnagyot emelt be. |
| „Jöjj hozzám”, szólt a kislány. „Nem, innen kell, hogy lássam”, |
| felelt az, vetkőzött s már bent volt a másik ágyban. |
|
| Így védelmezte őket buzgón, hetente négyszer, |
| amíg kardja a székről le nem fordult egy éjjel. |
| Nagyanyám a lármára, ingben, épphogy benézett, |
|
| de nagyapám öltönyben később jött. A vendéget |
| áthívta a szalónba, hol hosszan kvaterkáztak, |
| a német nevelőnőt pedig kidobta másnap. |
|
|
Farkaskutya
| Bőszéék kutyakölykével sokáig |
| játszódtam, mint ki kisgyerekkel játszik |
| kertünkben. Olyan okos volt! Előre |
| sejtette, milyen mókát várok tőle. |
|
| Versenyt futottunk – mindig megelőzött, |
| vagy ugrottunk (itt már ritkábban győzött), |
| s bukfenceztünk a fűben, én mögötte – |
| azt képzeltem, hogy így tart már örökre. |
|
| Ma reggel szájában többé nem hozta |
| a botot. Még nem gyanakodtam rosszra, |
| de tiszta szeme zavaros és bágyadt |
|
| volt, s könnyü fátylat szőtt benne a bánat, |
| mert hirtelen ráeszmélt és megdermedt, |
| hogy kutyának született, nem embernek. |
|
|
Gottschalk
| Kolostorba kényszerítette apja, bár nem bírta a teológiát. |
| A bűnt, úgymond, az Isten teremtette; Ő felel érte és nem a világ. |
| Száműzték s mikor visszatért, már vénen, Reims érseke, Hincmar, a palota |
| pincéjében egy zárkába csukatta, de minden éjjel lesétált oda. |
|
| A rab vidám volt. Ott feküdt az ágyon. Hincmar leült. „Megmentem lelkedet. |
| Nemde, hogy hiszel a Szentháromságban?” Gottschalk mosolygott: „A három nem egy.” |
| Az érsek nem tudott mit válaszolni, és fészkelődni kezdett a helyén. |
| Máskor így kezdte: „Az Atya s a Fiú egyszerre lett az idők elején.” |
|
| Gottschalk felült: „Az Örökkévalónak nincs olyan, mint ’az idők eleje’.” |
| Hincmar a jóra akarta terelni, s látta, hogy nem megy. Ette a fene. |
| „Hiszed-e a Szentlelket? Milanóban elfogadták. Most vigyázz a szavadra!” |
|
| „Egy isten”, mondta a rab, „nem lesz attól, ha a zsinat többsége megszavazza.” |
| Így vitáztak sok évig, minden éjjel. Gottschalk a szegény érseket gúnyolta, |
| amíg egy nap, nem csekély örömére, „elment”, mint Hincmar írta, „a pokolba”. |
|
|
Több tudományt
| Több tudományt az iskolába – mondták |
| Nyugaton, és a világ történelmét, |
| irodalmát s bölcsészetét kidobták |
| a tananyagból. A komputer elmés |
|
| találmány, de Danteről s Marathónról |
| nem szól semmit annak, aki e kettő |
| nevét se tudja, ki tényeknek hódol, |
| s nem érti, hogy a „tény” idővel meddő |
|
| ábránd lesz, mint a föld lapos tányérja. |
| Nem sejti, honnét jött és mi az ember, |
| sem azt, hogy boldogság az élet célja. |
|
| Gondolkodni pedig nem tud, vagy nem mer. |
| Megy az uton, hol a tudomány éles |
| napfénye vezet az elhülyüléshez. |
|
|
Húgom
| Hugomat, ifjú orvost, egy jólelkű házmester |
| bújtatta negyvennégyben. Az özvegy ezredesné |
| feljelentette. Vitték. Ott Kún páter vezényelt: |
| „Krisztus nevében, tűz!” – és belőtték a Dunába. |
|
| Másfél év múlva értem haza. A házmesterhez |
| mentem. Az ezredesné az ujságban hirdette: |
| szobát akar kiadni. Mint hogyha azt keresném, |
| felszaladtam a lépcsőn, hogy megnézzem magamnak. |
|
| Félbolond, aggszűz lánya vezetett a szobába, |
| majd anyjához. Az ágyban feküdt halálsoványan. |
| „Az új lakó”, suttogta s mindjárt köhögni kezdett, |
|
| fuldoklott és párnáját elborította vérrel. |
| Lefutottam. A járdán megálltam és remegtem. |
| Én nem kívántam bosszút. De megbocsátás sincsen. |
|
|
Óceánia
| Még láttam Óceániát, amikor élt és küzdött, |
| s tenger meg ég szórta a közösen vert ezüstöt. |
| Csónak ringott, ének zengett, mangót, kókuszt és tárót |
|
| kaptunk. Az élet öröme körülölelt. A lányok |
| velünk fürödtek meztelen, átdalolták az estét, |
| és Tahiti hegyoldalát testükkel lággyá tették. |
|
| A kakastaraj dombtetők még állnak Számoa felett, |
| de a turizmus már minden retekszín strandot tönkretett. |
| A kereskedők kacatot adnak. A fák kivesznek. |
| Halászat nincs. Az emberek japán konzervet esznek. |
|
| A lelkészek vágy, pőreség s bűn ellen prédikálnak. |
| A Paradicsom összedőlt. Mindenki bamba s fáradt. |
| A lányok sem dalolnak már, mezítlenül se járnak. |
| Fiúk helyett a Bibliát símogatják vasárnap. |
|
|
Versírás
| Mikor az első, félig tűrhető verssel készen |
| voltam, azt hittem, hogy nem sikerült más, csupán |
| egyetlen költemény és soha több. Ezt érzem |
| azóta is, hat-hétszáz kész költemény után. |
|
| Fejemben volt, leültem, hogy megírjam, a vershez, |
| s a papiron, nyolc óra múltán két sor szaladt. |
| Hagytam. Félévvel később egy hang éjjel felkeltett: |
| „menj írni!” Elkészültem vagy ötven perc alatt. |
|
| Tudok minden madárdalt. De az íhlet, amit |
| még sohasem éreztem, biztosan nem belőlem |
| fakad fel, mivel bennem csak a pánik lakik. |
|
| S a mesterség? Szakadék előtt vad ló. Alattam |
| ágaskodik. Megnyomom sarkantyúmat erősen, |
| bár tudom már régóta, hogy lovagolhatatlan. |
|
|
Állatkert
| Imádtam idejárni mint gyermek. Őzek, medvék, |
| leopárdok s a majmok, ahogy farkukat verték! |
| Most romos s ócska minden. A téglák és a csempék |
| hullnak, s a pavillónok roskadnak. Mégis emlék. |
|
| Régóta fordult búsra. Megjötte után mindjárt |
| kilencszáznegyvenötben Rákosi Mátyás itt járt, |
| azért, hogy a „rákosi viperát”, ezt a drága |
| dögöt, átkeresztelje „homoki viperára”. |
|
| Később rókát és ludat tartottak csöppnyi réten |
| együtt, mert azt képzelték: az állatok s a rabok |
| barátok lesznek – úgy mint zsidók meg arabok. |
|
| Egy katona puskával ült közöttük kis széken. |
| Majd a róka a káplár háta mögött megette |
| a ludat, s az lelőtte, amikor észrevette. |
|
|
Buddha
| Jó volt, hogy Buddha korán érkezett |
| hozzám. Kimondta nyíltan, nagyon szépen: |
| semmit sem ér az olyan bölcselet, |
| mely nem segít bún, gondon, szenvedésen. |
|
| Elolvastam s nyomban kivágtam Hegelt, |
| s a többit, kik rendszerek s képletek |
| szerint magyarázzák a mindenséget |
| s az embert is – bár mindez képzelet. |
|
| Vigasznak némi cinizmus és szellem |
| állított talpra a nagy nevek ellen. |
| Fantazmagória többé nem kellett, |
|
| sem az, ki a kínt hirdeti és osztja, |
| de az, aki kiáll az ember mellett. |
| Ekkor találtam rá Epikúroszra. |
|
|
Még egyszer: Óceánia
| Tahitiben az édes élet mindenkit lerészegített: |
| az ezerfajta gyümölcs íze; vizen meg sziklán a színek; |
| a szellő félénk gyermek-karja, ha alkonyra becsomagolt; |
| a francia bor arómája; éjjel az őrült fényű hold; |
|
| s a drága, kéjsóvár leányok! Hogy szeretkeztünk, nem tudom, |
| hányszor, amíg az el-nem-múló mosolyt figyeltük ajkukon. |
| Utána mindjárt újrakezdtük. Hogy boldogan éljünk tovább, |
| azt határoztuk tizenegyen, tengerészek meg katonák: |
|
| vitorlást szerzünk, s kilenc lánnyal (a két matróznak egymás kellett) |
| mint Bligh, a Bounty kapitánya, elhajózunk Vává U mellett |
| a sok lakatlan, szép szigetre, s ott élünk, míg a végső óra |
|
| ránk nem kondul. Így álmodoztunk négy napig, majd lemondtunk róla, |
| nem, mert féltünk az üldözéstől, nem, mert veszélyes volt az út, |
| de mert a japánokat jobban gyűlöltük, mint a háborút. |
|
|
Egyesült Európa
| Már nem látom több színben, csak fekete-fehéren. |
| Ott álltam a malomban ezelőtt hetven évvel |
| Zsolnán. A liszt mint könnyű porhó, gyengéden szállt rám. |
| Szemközt molnár nagyapám ezüstben, mint egy császár. |
|
| Ő volt a Páneurópa mozgalom vezetője |
| helyben. Szeliden beszélt. Sohase féltem tőle. |
| „A földrész egyesül majd. Boldog, békés és szép lesz. |
| Én aligha érem meg. Te biztosan megéred.” |
|
| Megértem? Ez kétséges. A bürokrata önkény |
| rendelkezik Brüsszelben, de hol a rend, a törvény, |
| a kultúra, az összhang? Jobb lesz attól az élet, |
|
| ha gazdagabb a gazdag, s a szegény még szegényebb? |
| Vagy higgyem, hogy gyárfüstből s pénzmániából épül |
| fel újjá Európa, de minden lélek nélkül? |
|
|
Marthe de Ruspoli-Chambrun
| A hercegnő De Gaulle nőmozgalmának volt szervezője. Halálra ítélve |
| ült a Gestapón, de nem végezték ki, mert pápai családból jött a férje. |
| Később Tangerben laktak, remek házban, görög szobrokkal, könyvekkel és kerttel, |
| hol ismeretlen virágok s bűvös fák illatoztak. (A hely, hol megismertem.) |
|
| Vénen is szép volt: csupa gőg s alázat, csupa babona, istenhit meg kétely. |
| Könyveket írt, nagyszerű régiségi jegyzetekkel és sületlen zöldséggel. |
| Ásatásokhoz vitt kocsin. Elnéztük a tuarégek kék csontját a sírban |
| s a sziklafalon tekergő kígyókat, miket berber szóval sátán-nak hívnak. |
|
| Egyszer vízparton ültünk, és a tenger kis szarkofágot görgetett lábához, |
| máskor kóbor kutyákat vett gondjába. Olykor komor volt, olykor víg s varázsos, |
| s elbeszélte, hogy nagy betegségében fölszállt, s meglátta holttestét a mélyben. |
|
| Amikor férje elhunyt, feleségül kívánt jönni hozzám, de lebeszéltem. |
| „Sebaj”, nevetett. „Meghalok s körötted szárnyalok mindig.” Meghalt, nem feledtem, |
| de tudom, nincsen sehol. Míg ezt írom mégis úgy érzem: itt lebeg felettem. |
|
|
Tertullianus
| Mór volt s Rómába jött. Nem érdekelte csak az, mi nincs. Gőgös szívvel utálta |
| az emberek nemét. Mindig hőbörgött. Jótett emléke nem maradt utána. |
| „Hiszem, mert lehetetlen”, mondta gyakran, s a lehetetlent jobban tudta másnál. |
| A montanista eretnekek ellen küzdött húsz évig, majd hozzájuk állt át. |
|
| A szeretkezést gyűlölte. „A nőket fátyolozzák le!” Ezt azért unszolta, |
| mert folyton állt a farka. Nyavalyáját egy feleséggel kúrálhatta volna, |
| de hát a testi gyönyört önmagától és mástól is kegyetlenül megvonta. |
| Sok hittudós egyházatyának hívja. Szent Tamás szerint eretnek és ronda. |
|
| Csodálkozom, hogy hasmenéses száját nem tömték be. Az üldözéskor szürke |
| színt öltött, és Marcus Aureliusnak bókolt. Ezért a cirkuszt elkerülte, |
| bár az oroszlán seggét ő nevezte a mennyország legszebbik kapujának. |
|
| A jóindulat hiányzott belőle, az irgalom s a keresztény alázat. |
| Biztos volt: ha meghal, s szemét kinyitja a túlvilágon, angyalok között lesz. |
| Csupán az óvta meg a csalódástól, hogy szeme nem nyílt ki már soha többet. |
|
|
Reneszánsz metszet
| oltáron, széken, padlaton, |
| elölről, oldalt, hátulról |
|
| Egy felleg dunyháján hason |
|
| s dühtől fortyogva néz le |
|
|
A gazdasági javulás álma
| Azt mondják nálunk: keserves az élet. |
| Ezren rabolnak, ölnek, egyre többen |
| lopnak, de majd ha állás, gyár, bolt, pénz lesz, |
| minden javul, s a bűnözés is csökken. |
|
| Tengeren túl tízszer ennyit keresnek, |
| de hússzor annyi a rabló s a gyilkos. |
| Ha nálunk dupla fizetés jut egynek, |
| úgy négyszer ennyi bűnös lesz. Ez biztos. |
|
| Értelmetlenebb volt az élet régen, |
| vagy boldogabb, ahogy visszaemlékszem? |
| Már nem tudom. Mert, akármit kívánjak, |
|
| a társadalom nem javul. Mindnyájan |
| csak a gazdasági helyzetre néznek, |
| s nem tudják, mi az emberi természet. |
|
|
Kínai fiatalok
| Még odaát, egy parkban, nyári esten |
| az út mellett a fűben, közel hozzám |
| ahogy sétáltam, kínai, csinos lány |
| s fiú feküdt, egészen pőre testtel. |
|
| Ölelkeztek. Láttam, hogy észrevettek, |
| és nem bánják. Sietve tovább mentem |
| az ösvényen, de a fiatalember |
| még rám mosolygott, ahogy lőni kezdett. |
|
| A kínai fiatalok oly szépek – |
| jutott eszembe. Mért, hogy a művészek |
| nem festenek aktot, csak ruhás, rusnya |
|
| vénségeket? Mi ennek oka, kérdem. |
| Konfucius, szokás, hagyomány, Buddha, |
| vagy a lényüktől idegen szemérem? |
|
|
Merőben érthetetlen
| Az anyag léte, tudom, lehetetlen. |
| Csupán semminek kéne lennie |
| a lakatlan, testetlen és lelketlen |
| űrben – de ezt nem hiszi senki se. |
|
| Szép kép, hogy nagy tojás úszott a minden |
| tengerében, és ebből lett a lét, |
| vagy hogy a világ alkotója Isten, |
| s a fényt s homályt ő választotta szét, |
|
| s tudósaink meséje: összepréselt |
| ősanyag robbant szét a semmiben, |
| de nem tudják, hogy miből és miért lett. |
|
| Most itt állunk bután, bár úgy hiszem, |
| hogy a világ erőben mérhetetlen, |
| s talán ezért merőben érthetetlen. |
|
|
Szélsőjobb
| Ami hazai, az csodás és helyes, |
| ami külföldi, az a világ szennye – |
| sajnálom őt, mert kedv s szeretet helyett |
| harag, gyűlölség s átok fortyog benne. |
|
| Úgy vélem, roppant előnyös lehetne, |
| ha történelmet tanulna vagy nyelvet, |
| de iskolájával ő befejezte |
| az okulást. Azóta mindent elvet. |
|
| Mikor belső unalmától megdermed, |
| vagy bús: egyszerre sír, iszik, zsidózik. |
| Érvet és tényt nem ösmer, csak érzelmet, |
|
| abba magát fejbúbig beleássa, |
| s nyilatkozik, parancsol, jósol, lódit, |
| hiszen magyar. Ez a foglalkozása. |
|
|
Krisnamurti, még egyszer
| Istenségnek nevelték, s ő szeliden |
| elhárított minden imádatot. |
| Azt mondta: az ideológiák |
| az eszmék, sőt a gondolatok is |
|
| haragot, bút és harcot keltenek. |
| Élj nélkülük. Szemléld ezt a világot, |
| ahogy van, és ne adj hozzája semmit. |
| Csak nézd. Végy lélegzetet és örülj. |
|
| Több mint kilencven évig élt, virágok, |
| madarak, füvek, szellők és hűséges |
| tanítványok közt. Irigylem, de nem mert |
|
| boldog volt; én sem voltam boldogtalan; |
| de mert lemondott arról, mit az élet |
| nyújthat, s én nem tudtam lemondani. |
|
|
Halálfélelem
| Tizennégy éves korom óta félek |
| a haláltól, mióta észrevettem, |
| hogy egyedül a testben él a lélek, |
| és külön létezése lehetetlen, – |
|
| szörnyű betegségek közt hánytorogtam |
| – néhány perc még, s fejemre dől a mennybolt – |
| majd harcban, hajón, haláltáborokban |
| (ne sajnálj érte: roppant érdekes volt) |
|
| tizenhatszor halasztottam találkát |
| a sorssal. És hogy íly vénen mi éltet? |
| A fény szerelme? emberek? barátság? |
|
| a föld, a fák, a vers? beszélgetések? |
| Vagy nyolcvan év után az tart és ápol, |
| hogy íly nagyon borzongok a haláltól? |
|
|
Holdkóros emlék
| Kilenc évemmel bősz holdkóros voltam. |
| Négy emelet magasan s meztelen |
| éjjel az erkély rácsain táncoltam. |
| Hogy értem oda? Nem emlékezem. |
|
| Ha rágondolok: szebb, mint egy szép álom, |
| és nem bántam, meleg van vagy hideg. |
| Bokám alatt – még most is egyre látom – |
| köves út, fák meg villamossinek. |
|
| A mélységbe figyeltem. A magasba |
| csak holdtöltekor. Orvos segítsége |
| nem használt nékem. Magam hagytam abba. |
|
| Nem tudni, mért, de olykor visszanézek |
| s azt képzelem: már közel nyolcvan éve |
| táncolok így. Ilyenkor sose félek. |
|
|
45 éve
| A három jámbor hindu puha szófá-n |
| csücsült ebédnél, míg a szolgálólány |
| behozta csáppátti-val a főételt, |
| miközben ők nagy tervükről beszéltek. |
|
| Ekkor légy szállt a gazda poharába |
| és fuldoklott. „Jaj”, szólt amaz, „te drága!” |
| Kanalával sietve kiemelte |
| a rovarkát és kivitte a kertbe. |
|
| A heves napfénybe tartotta és várt, |
| míg a légy szárnya megszáradt és felszállt. |
| Boldog mosollyal még utánanézett, |
|
| aztán visszaült bent két vendégéhez |
| és terveztek, míg megoldást találtak |
| mint ölik meg Mahatma Gandhit másnap. |
|
|
Dante és neje
| Dante szerelmes versét írja Beatricének, |
| a lánynak, ki réges-rég más emberhez ment férjhez, |
| és számos gyermeket szült; a távoli, imádott |
| hölgynek, akit csak egykor, vagy húsz év előtt látott. |
|
| Neje, kit nem említ meg sem prózában, sem versben, |
| a teknő mellett mossa szennyesüket a kertben, |
| megtekinti a konyhán a húst, aztán meg újra |
| nekigyűrkőzik és mos, bár csupa seb az ujja. |
|
| Dante még nagyobb hévvel körmöli a szonettet. |
| A nő nagy darab kalbászt keres ki, kenyeret tesz |
| hozzá, tányérra rakja, lábujjhegyen behozza, |
|
| s alázattal fejet hajt. „Fogyaszd el, szívem”, mondja |
| és leteszi melléje. Ő meg rámordul: „nem kell”, |
| de azonnal felfalja. Különös lény az ember. |
|
|
Tudás
| Szókrátésztől Voltaire-ig és tovább vagy |
| száz évig, áldás volt az ismeret. |
| Kik részt kértek belőle, messze láttak, |
| s mohón szürcsölték, mint a friss tejet. |
|
| Tudásukkal az embert segítették, |
| és megjavították az életet, |
| habár útközben összetévesztették |
| a teoriát meg a tényeket. |
|
| Az ismeret ma mindenkit magányos |
| toronyba zár, ahol a téboly szálldos, |
| hol nem lelünk hitet, harmóniát, |
|
| gyógyszert a halál és a jövő ellen, |
| sem vígaszt. Mentől többet tud az ember, |
| annál kétségbeejtőbb a világ. |
|
|
Motovun, Isztria
| Gyönyörű völgy. Zsufolt bokrok közt rozsdás |
| malomkerék. Sok zöld, csend és szorongás. |
| A hegyen épült város a középen |
| s a görbe főút. A bástyáról nézem. |
|
| Lenn a házak közt tetőtlen romházak, |
| üres ablakok, négy fal. Mire várnak? |
| Hogy hazajönnek még az olasz holtak, |
| kiket Tito jöttére meggyilkoltak? |
|
| Ez nem horvát táj. A gyümölcs a fákon |
| rohad. Gyerek nem játszik az utcákon. |
| Üzlet nincs. Néha egy szótlan, mogorva |
|
| alak suhan el, mintha szellem volna. |
| Otthon ülnek. Nem szeretnek kijárni |
| a gyilkosok fiai s unokái. |
|
|
Elmentél harminc éve
| Elmentél harminc éve és még mindig szeretlek. |
| Emlékszel csókjaimra már halott ajkadon? |
| Nyolc gyermeket akartunk, de végül csupán egy lett. |
| Az emigránsok léte nyomor és siralom. |
|
| Szerelmünk sziklakő volt, nem virágág, mely fonnyad. |
| Nem változott, nem gyengült tizenöt év alatt. |
| Pedig a párzást durva marcangolásnak mondtad |
| és gyűlölted. Ezért csak ritkán zavartalak. |
|
| De egyszer, haldoklásod előtt alig egy héttel |
| oly szorosan öleltél karod közé az éjjel, |
| hogy megpróbáltam. Csupa rákseb volt már a tested. |
|
| „Nem értem. Túlvilági gyönyörűség”, lihegted |
| és rögtön elaludtál. Feltérdeltem az ágyra. |
| Először volt így – sírtam. Először s utoljára. |
|
|
1956. november
| Az ég mint kormos, csillagtalan kürtő, |
| Vagy százan vánszorgunk a Fertő mellett |
|
| Mellettem kövér, szovjet tiszt civilben, |
| Egy gyermek sír. Patakon gázolunk át, |
|
s nem leszünk nedves tőle. |
|
| Majd: osztrák lámpák, mentőkocsik, szendvics, |
| járőr. Mögöttünk puskaszó, sötétség, |
|
| Furcsa haza. Az ember fellélegzik, |
|
|
1988. szeptember
| Gyönyörű, tiszta szeptemberi napfény. |
| De nem látok tisztán. Szememben érzem |
|
| Televizió, ünneplés. A passzust |
| Mondjam, hogy így reméltem? Mért hazudjak? |
|
| Bika, Halász, Cseres, Zsolt és mindenki. |
| a kocsiba. Indulunk. Az Üllői |
|
| a mocsok is. Az ember fellélegzik, |
|
|
Csuáng Cö:
| „Ha az ember átevez a folyón, s üres csónak ütközik csónakjába, |
| még akkor is, ha máskor haragos, nem ordít vagy káromkodik hiába, |
| de ha a csónakban egy ember ül, üvölteni kezd és a választ várja, |
| s ha nem felel, tovább dühöng vele. Az üres csónak bére csend, nem lárma. |
|
| Ha a világ folyóján evezel: válassz magadnak hitvány ladikot. |
| A sudár fát vágják ki legelébb. Ha magad bölcsességre tanítod, |
| és túl akarsz tenni a másikon, ha jellemed olyan nagy fényt lövel, |
| mintha lenyelted volna a napot: a bajt ilyenkor nem kerülöd el. |
|
| Ki az, ki lemond pénzről, hivatalról, s olyan lesz, mint a semmirevaló? |
| Leszáll a nagy és névtelen tömegbe, s látatlanul lebeg, mint a Taó. |
| Ha nem ítélsz meg senkit, téged sem ítélnek el. Nincs neved, otthonod, |
|
| átmégy a léten, mint az ismeretlen, és nem marad a földön lábnyomod. |
| Ha nincs erőd, ha félbolondnak néznek, ha nem érsz semmit, nem leszel híres: |
| akkor te vagy a tökéletes ember, mert csónakod üres.” |
|
|
Érettségi csoportkép, 1928
| Hatvanöt éve múlt, hogy vizsgáztunk a Fasorban, |
| s még itt vagyunk a képen, három ívelő sorban. |
| Félénk arccal és bambán készülünk fel a ronda |
| életre, mintha addig sohasem éltünk volna. |
|
| Mind ismerős. Ez Radó; a nyilasok ölték meg. |
| L. G. sváb rádiós lett; Varsóban kötötték fel. |
| Tenk Oszkár főorvosként élt köztünk Budapesten; |
| Molnár mint komcsi halt meg; Sebő Los Angelesben |
|
| tanított vitorlázást; legjobb barátom, Béldy |
| német vegyészként hunyt el, és mint bankár, Erdélyi; |
| Londonban üzletember volt egykor Breitner János, |
|
| s Valkó, a jeles tudós nyolcvan évig élt itt lenn. |
| Mindig sejtettem: többen hullunk el közben, ám hogy |
| mindünknek meg kell halnunk: ezt még sohasem hittem. |
|
|
Halottak napja
| Elnéztem régen, ahogy nagy sorokban |
| indult a temetőbe a menet, |
| őszirózsával, könnyekkel, szatyorral, |
| hogy a holtakkal beszélgessenek. |
|
| Volt, aki apró széket vitt magával, |
| a másik ásót vagy kis gyermeket, |
| – az enyimek széthulltak a világban – |
| most nézem őket s elkeseredek. |
|
| Mert évről évre kevesebben mennek, |
| fiatal ritkán; csak az öregebbek. |
| A sírokon gyertyák is alig égnek, |
|
| nincs sóhajtás, nem mondanak imát – |
| feladták a holttal a közösséget, |
| és feladja önmagát a világ? |
|
|
Gyermekkor az első háborúban
| Nagy ház, tíz köpőcsésze a lépcsőn, a pincében |
| ostorfonó, az utcán és kinn a Liget-szélen |
| lógombócok halomban, nagyon sok rongyos gyermek |
| s a roppant női keblek. (Nem tudni, hová lettek.) |
|
| Sötét lakás, zord bársonyfüggönyök, mintha búból |
| és dühből szőtték volna őket, s a komor bútor, |
| az élet nyugalmával s unalmával körötte. |
| S a vakhit, hogy mindnyájan így maradunk örökre. |
|
| A vendégek zakóban jöttek, bottal és festett |
| bajusszal. Behurcoltak. Mielőtt kivezettek, |
| erényre buzdítottak és büdös szivart szívtak. |
|
| Többnyire nősök voltak, s konokul kurválkodtak. |
| Érdekes lény nem járt itt, csak apám tréfás, roppant |
| bosnyák tisztiszolgája, akit Murádnak hívtak. |
|
|
XIV. Lajos
| A Napkirály volt, Isten kollegája, kegyes, buta, kimért és kellemetlen. |
| Ablaka előtt zenekar ácsorgott, hogy rázendítsen, ha felébred reggel. |
| Uralkodása elején azonnal a jóbarát Spanyolországra támadt, |
| minden ok nélkül, csak azért, hogy harci dicsőséget szerezhessen magának. |
|
| Politikához nem értett. Úgy tudta, hogy nála jobban senki sem csinálja. |
| Mindig rágcsált, s mint a mókus: dióval, meg süteménnyel volt tele a szája. |
| A balettet ő hozta be. Táncuknál csak billegett, mivel nem tudott többet. |
| Ha ebédjét hozták, mindenki kétszer érintette süvegjével a földet. |
|
| Rangsor, pletyka: ez volt körötte minden. Bársony fogatában gyönyörű nőket |
| utaztatott. Szívélyes volt hozzájuk, de pisilni már nem engedte őket. |
| Fia helyett csupán fattyát szerette, Maine hercegét, a bődült, aljas embert. |
|
| Pár kastély maradt utána, adósság, sok intrika s a felgyújtott Heidelberg. |
| Mielőtt trombózisban meghalt volna, panaszkodott, hogy még fájdalma sincsen, |
| holott ezt Purgatóriumban lévő idejéből leszámítaná Isten. |
|
|
Csuáng Cö:
| mert ideges lesz, reszket, |
|
| de azért, hogy nyerhessen, |
|
|
A fák
| A fasorokban kiirtják a fákat, |
| nehogy fejünkre dőljenek, mivel |
| rohadnak mind. Mily kár, hogy ember, állat |
| helyett a fák s virágok kezdik el |
|
| a kihalást. Ha mi jönnénk elsőknek, |
| tennénk valamit. Vajon nincs elég |
| kacat a boltban már minden vevőnek? |
| nem hallhatunk este több jó zenét |
|
| házunkban, mint Bach egész életében? |
| termett-e ennyi pénz meg ital régen? |
| nincs-e kocsija majdnem minden háznak, |
|
| hogy gazdája kedvére furikázhat |
| a lég szennyében? És ugyan mit bánja, |
| ha ebbe fullad bele unokája? |
|
|
Tojásgyár
| Tojásgyárat először Saint Cathrines-ben Iáttam. |
| A barakkban, hol ritkás, döglött neónfény rezgett, |
| fehér tyúkok szorongtak sorban, talán négyezren |
| hármasban egy ketrecben. Terpesztett lábbal álltak, |
|
| hogy a tojás kiessék, s a tartályba lemenjen, |
| hol fölszedik s eladják. A vályúkban mellettük |
| kenőcsös, bő táplálék. „Nem kell sokat temetnünk”, |
| magyarázta a gazda, a nagy bűzben s a csendben. |
|
| A baromfiudvarban nem láttam mást, mint hasznot. |
| De most tünődve néztem a kegyetlen parasztot, |
| ki elvett a tyúkoktól fényt, mozgást, ágat, mindent, |
|
| amiért megszülettek. S kérdeztem: a természet |
| hogy nem termelt testükben valami szörnyű mérget, |
| amellyel kiirthatnák mindannyiunkat itt lenn? |
|
|
Párizs, 1939
| Mást nem volt venni pénzünk, mint kukoricalisztet. |
| Ötödfél kilót főztünk hetente nagy edényben |
| a szállodai rezsón. Bugyborgott. Mikor kész lett, |
| kidöntöttük a kerek asztalra a középen. |
|
| Éjjente fénylett. Rezgett, ha lenn teherautó járt. |
| Nagy szeleteket vágtunk le háromszor naponta. |
| Olykor tejet szereztünk hozzá, de ez se használt. |
| Nyomott, mintha gyomrunkat ököllel verték volna. |
|
| De mi boldogak voltunk, testünk felett libegtünk, |
| mert szabadon nyomorgunk és Párizsban lehettünk. |
| Csak egy baj volt. Hatvani meghívott vacsorára, |
|
| osztrigával, pezsgővel. Autójával utána |
| letett szállodánk előtt. Ott a járdán megálltunk, |
| a kása szeretői, s rögtön mindent kihánytunk. |
|
|
Négyszáz éves bükk
| Recsk táborban, mikor már naponta ketten-hárman |
| haltak éhen, egy délben a bánya szélén álltam. |
| Jobbról Mezőfy Karcsi, a nagykövet fejtette, |
|
| mikor több tonnás szikla szabadult el felette. |
| Azt hittem, félreugrik. De ő büszkén kihúzta |
| magát s várt, míg a kőtömb ráfordult, s összezúzta. |
|
| A négyszáz éves bükkfát vágtuk ki másnap. Hősi |
| tartással állt úgy, mint a szikla előtt Mezőfy. |
| E fa Rákóczit látta. Szemünkbe pára tévedt, |
| mivel nem tettünk már fa s ember közt különbséget. |
|
| Nagy fűrésszel dolgoztunk, ácsbárddal meg baltával, |
| fejünkben a faforgács fájdalmas illatával. |
| Nagy László hadnagy vígan fütyörészett mögöttünk, |
| s hátrált. Félt, hogy az ősi bükkfát nyakába döntjük. |
|
|
Költőnek nem kell
| Költőnek, mondják, nem kell világnézet, |
|
viszont kell a magyarság, |
| hogy jegyzet nélkül értsem, miért élek, |
|
| Hitler ellen verseltem harminchétben. |
| Amikor Sztálin ellen írtam, féltem, |
|
bár titkon büszke voltam. |
|
| Az út nehéz, pedig már csak arasznyi. |
| a végzetet. Szerény sikert aratni |
|
| A fiatalok költője maradni |
|
|
A boldogság titka
| Ha életem csordultig tele rosszal: |
| boldogságom kis törmelékeit |
| idézem fel, melyeket kintről hoztam |
| s bennem laknak. Ez mindig felsegít. |
|
| Haldoklók közt, kórházban, szörnyű éjjen |
| a szilva kék hamvát látta szemem, |
| meg hogy Catullust olvastam a réten, |
| patak partján, Denville-nél, meztelen. |
|
| Mikor Recsken sötétzárkába raktak: |
| felülről, a korommal festett ablak |
| sarkán parányi, téli napsugárka |
|
| hatolt be és sétált a falon, szembe |
| velem. Elnéztem, s az jutott eszembe, |
| hogy újra megérkeztem Számoába. |
|
|
A régi Japánról
| Kora délután az egész kisváros |
| kivonult a fákhoz, és szótlan nézték |
| sötétedésig az almavirágok |
| lenyűgöző, földöntúli fehérjét. |
|
| A palotai szolgák pletykálkodtak, |
| de hirtelen megnémultak, és csöndben |
| figyeltek, ahogy a telihold sápadt |
| korongja a park bokrai közt fölkelt. |
|
| A véletlen négy ifjú udvarhölgynek |
| ajándékot szerzett, ennél is többet, |
| mert fogatjuk a kerti ünnepélyen |
|
| elsodorta egy lila akác ágát, |
| s ahogy a kocsi ablakán kinéztek, |
| a virágfűzért újra s újra látták. |
|
|
A gólyák kimaradnak
| A gólyák kimaradnak, kevesebb a virág, |
| a kis tavak eltűnnek, megrohadnak a fák, |
| az ivóvíz is egyre mocskosabb lett, kihal |
| a rák a patakokból, a folyókból a hal. |
|
| Buda dombjai éles kontúrja elmosódott, |
| piszkos foltokat látsz csak, nem zöldelő bozótot, |
| a szennyes lég megrágja a házakat, a rostos |
| üregeket tüdődben s a szobrokon a bronzot. |
|
| Ordíthatnék, mikor a pusztulás karmát látom |
| a réteken, a gyermek bőre mögött s a fákon. |
| Másutt se jobb. A német, a francia, az osztrák |
|
| harcol a romlás ellen, s a harcot nem titkolják. |
| Segítségüket kérni persze nincsen okunk. |
| Fajtánk kiirtásáról magunk gondoskodunk. |
|
|
Georgij Ivánov
| Ivánov költő Párizsban nyomorgott, |
| ahol keserű az emigránsélet. |
| Nagy társaságba hívták estebédre |
| orosz barátok. Ő nagyon elkésett. |
|
| Rongyos volt. Azok már mindent felettek, |
| nem maradt, csupán egy nagy darab torta. |
| „Most nem tudok”, sóhajtott fel Georgij. |
| Az asszony szépen összecsomagolta. |
|
| Elsőnek ment el. Csomagját kabátja |
| melléhez nyomta, a szíve fölött. |
| Éhesen búcsúzott. A ház gazdája |
|
| a konyha ablakán nézett ki s látta, |
| ahogy megáll odalent, felröhög, |
| és a tortát a pocsolyába vágja. |
|
|
Jing és jáng
| Jing és jáng – tán beszéljek érthetőbben? |
| Igen vagy nem; ég vagy föld; test vagy lélek; |
| küzdelem-béke; magány vagy közélet; |
| erény vagy bűn; a férfi- vagy a nőnem: |
|
| e sokból vajon melyiket tekinted |
| a magadénak? Megzavar a párok |
| vad ellentéte? netán úgy találod, |
| hogy ellenpárja is kell mindegyiknek? |
|
| S míly bölcselet, etika vagy elmélet |
| szerint ítélsz? Érzelmed szavatolja |
| döntésedet, vagy tudás, világnézet? |
|
| S végül: mi mindent választasz belőlük? |
| Száznegyvennégy lehetőséged volna, |
| de jobban teszed, ha elszaladsz tőlük. |
|
|
A börtön
| Elébb Áijn Shok-on, majd Ellis Island-en |
| s Recsken voltam rab. Fájt, de nem kötött: |
| belső szabadságomból nem vesztettem, |
| mert választhattam jó és rossz között. |
|
| És választottam. Közben számba vettem |
| a tényt: hazánk köré, éppúgy, amint |
| körénk, szögesdrót kerítést fektettek, |
| az is csak tömlöc; bent, mint odakint. |
|
| A drótsövény nyakam körül így lágyabb |
| hurkot feszített, mint akárki másnak. |
| Legvégül még azt is tudom: ahogy |
|
| determináltatott, hogy itt a földön |
| minden halandónak teste a börtön: |
| úgy nincs mozgás. A börtön én vagyok. |
|
|
Öt éve vagyok itt
| Öt éve vagyok itt. Majdnem elsőnek |
| jöttem haza másodszor is, pedig |
| nem reméltem. Köszönöm negyedik |
| dimenziómnak, a nyúlós időnek. |
|
| Hogy mindenki magyarul szól az utcán: |
| nem szokom már meg. A beszélgetés |
| mélyebb nálunk. Több a derék s az ocsmány, |
| mint túlnan. Ott unalom s pihenés, |
|
| itt mindennapos izgalom. Szívem |
| mégis hazavonz, habár nem teljesen |
| idevaló, de mégse idegen. |
|
| Bárkámon állok, és azt gondolom |
| a vizet nézve, hogy horgonyt vetettem, |
| bár horgonyom csak egyre csúszkál a homokon. |
|
|
Ibn Quzmán
| Ibn Quzmán költő volt és pompás szerető, |
| ha a szép péknével hált, szakadt a lepedő, |
| de ezerszázhatvanban a vers többé nem kellett, |
| és Kordovában varjak ültek a mecset mellett. |
|
| Az utolsó szép verset arabul még ő írta, |
| de a bölcsészet mindjárt mögötte szállt a sírba, |
| később a mór jámbor már a kultúrát utálta – |
| elsőnek a vers hal meg, a többi jön utána. |
|
| Káváfisz, Lorca meg Yeats ajkán még szólt a nóta, |
| de meghaltak és kérdem: ki nagy költő azóta? |
| Tudom, az élet jobb lett, bár teljes értelmetlen, |
|
| a művészet halódik, pusztulni kész a szellem, |
| és az erkölcs kifulladt. Van még autó és étel, |
| de hamar ez is elfogy. Hagyj fel minden reménnyel. |
|
|
Ne add fel a reményt
| Ne add fel a reményt, mert Európa |
| más, mint a perzsa vagy arab világ: |
| a költészet meghalt, mielőtt Róma |
| elpusztult volna. Talán még csírák |
|
| sem maradtak, mint Claudianus bamba |
| soraiban. De néhány elveszett |
| század után felszállt a régmúlt hangja, |
| s e hangnál is valami remekebb. |
|
| Mert elrendelte a sors vagy az Isten, |
| hogy itt nálunk újjászülessék minden, |
| és mind, ki él, bár barbár volt e tájon, |
|
| végül kultúrát termel önmagából |
| és hozzáadja azt, ami letűnt. |
| Amíg élünk, mindig remélhetünk. |
|
|
Arany János
| Sötétedik. Szobámban az ablak mellett állok |
| s a Margit hidat nézem. Mellém lép Arany János. |
| „Mi van”, szól „Szalontával?” – „Román már hetven éve, |
| mint Várad vagy Kolozsvár.” – „Mondjad, ki felel érte?” |
|
| „Önkényünk s a háború. Még Ferenc József kezdte, |
| akit te is utáltál. S a német Hitler veszte.” |
| „S aztán?” – „Negyvenöt évre jött az orosz hódoltság. |
| Aki él, az elnémult vagy szörnyen megtaposták. |
|
| De erről rossz beszélni. Kádár is ölni kezdett, |
| többet, mint Ferenc József.” – „Nem tudsz valami szebbet?” |
| „Tudok. Pár bátor ember, kik sohasem engedtek, |
|
| s ötvenhat. Mint negyvennyolc. Fájdalmas, szent emlékünk.” |
| „Szóval végünk van?” – kérdi. „Nem”, mondom, „nincsen végünk. |
| Vagyunk és leszünk.” Félénk mosollyal összenézünk. |
|
|
Li Ho: Az északi határszélen
| A jéghideg szélben a fül a tatár kürtöt hallja. |
| Az utat Kokonor felé a horizont felfalja. |
| A Bogáncs-kapun a délben hullt hó mint fehér bóbiták, |
| a Nagy Falon több mint ezer mérföld elfekvő holdvilág. |
|
| Az őrség tagjai körül bronzgyűrűk nőnek éjjel. |
| A Fiastyúk remegni kezd az égen. Ez a vészjel. |
| Csikos kígyóbőrt hordanak, ez a barbárok vértje, |
| és sátraik mögött homok: ott van a világ vége. |
|
| Támadás lesz. Hajnal felé az égbolt egyik negyede |
| felragyog bíborveresen, a többi koromfekete. |
| A Sárga-folyó csupa jég, pusztulnak a sárkányok, |
|
| és ezüstpénz nagyságú hó az elfagyott virágon. |
| Katonák állnak tétlenül a mozdulatlan bárkán. |
| A hegyen fagyott vízesés csügg némán mint szivárvány. |
|
|
Michelangelo Tomaso de’ Cavalierihez:*
| „Nyolcvannégy éve állok itt, barátom, festéktócsák és márványpor fölött, |
| de öregen is a régi maradtam: még mindig roppant terveket szövök, |
| régi vadsággal nézem a világot, s, Isten irgalmazz, régi a bajom: |
| mezítlen fiúk hosszú combját látom, miközben Krisztus szobrát faragom. |
|
| Azt mondják: felfujom magam, vagy a hit fuj fel. Átok s rágalom száll felém |
| mindenfelől, és arról pletykálkodnak: azért hagytam el szentjeim fején |
| a dícsfényt, mert titokban lutheránus vagyok. És hogy a Megváltó helyett |
| gőgtől dagadt díjbirkózót festettem. Csak Gyula pápa tudta, mit teszek, |
|
| meg te, és tán Vittoria Colonna. Közel harminc év óta vagy velem, |
| s harminc évvel vagy fiatalabb nálam. Jóságod köt hozzád, a szerelem, |
| izlésed, rangod, eleganciád, részvéted és tudásod. Lépj elém, |
|
| hadd fogjalak magamhoz. A kereszt is mindkét karjával kitárul felém. |
| Olyan közel kerültünk már egymáshoz, hogy nem kell még búcsút sem intenünk. |
| Szépséged talán felsegít az égbe, s akkor tudom majd: győztem mindenütt.” |
|
|
Hajnal Madras mellett
| Gyermeksírás, kéményfüst, zörgő vedrek. |
| A nő mezítlenül felül az ágyban, |
| a fiú ott alszik csípője mellett. |
| Mit bánja, ha a szomszédok belátnak. |
|
| Az ablak alatt apró majmok állnak, |
| kis virágszirmok szállongnak a széllel. |
| Nyújtózkodik. Mily gyönyör, hogy nem fáradt, |
| pedig csak élvezkedett egész éjjel. |
|
| Az alkalom tegnap nyílt, mikor végre |
| kövér ura elutazott vidékre. |
| A vén barom! Nem félt sohasem tőle. |
|
| Jöjjön, ha jön. Őbenne nincs szemérem. |
| Győztesen trónol, kamasz-szeretője |
| fejetlen dárdájával jobbkezében. |
|
|
Kleopátra beszél:
| „Kimegyek most a teraszra, s megnézem az alkonyt, és mint gyullad tűz a Phárosz |
| tetején. Bátyám s férjem, Ptolemáijosz király bent alszik, most már nagyon mélyen. |
| Hány torzszülöttet dobtak ki atyáink, míg végre szépnek születtünk mindnyájan! |
| De ő a szebb. Leányarca, mint a jácint, füle hegyes és vastag a bokája; |
|
| fiús a teste, színezüst a bőre; én kihúzatom, az ő hónaljszőre |
| nem nőtt ki még. Anyánk tízéves korban fektetett össze. Boldog lettem tőle. |
| Akit akartam, mindenkit megkaptam, de ügyetlenek, és durva a vágyuk. |
| Mi másként szeretkezünk, mint a többi: csak ajkunkat és kezünket használjuk. |
|
| Milyen kár, hogy a férfi nemiszerve nem olyan szép, mint a liliom porzója! |
| Leheletemmel ébresztem, ha fáradt, s mért haragudnék, ha nem tehet róla? |
| Ő nagylelkű, mindenkivel lefekszik. Én gőgös vagyok, önző és kegyetlen. |
|
| Mérget itattam vele. Már halott tán. Szörnyen sajnálom. Ám mi mást tehettem? |
| Holnapután megjön Rómából Caesar, a diadalmas és szőrös vadállat. |
| Nem kétes, hogy őt választotta volna, de így biztos vagyok, hogy engem választ.” |
|
|
Priéné
| Mintha lakói földrengés után csak tegnapelőtt futottak volna innen. |
| Míg serege Milétoszt ostromolta, itt szeretkezett Nagy Sándor, egy isten. |
| Minden ház emberméretű remekmű, s a kis szinház! Mint nyiló kövirózsa |
| a sziklák közt. Nagyzási mániáját nem exportálta ide soha Róma. |
|
| E holt várost görögök építették, s tartották fenn a szörnyű meredéken. |
| Az épületek szépségét, szerelmét s a test szépségét: mind ők fedezték fel, |
| s mindezt tőlük tanultuk, avagy inkább nem tanultuk meg. A lépcsősort nézem, |
| s leülök gyorsan. Az Ákropoliszba már nem tudok felcihelődni vénen. |
|
| Itt minden friss. Mámorosan beszívom a levegőt, s lesem a kékestarka |
| lepkét. Mint gyermek láttam nálunk ilyent, de azóta a benzinbűz felfalta. |
| Mit kezdjek hát e romváros kincsével? Ha fiatalabb volnék, sátrat vernék |
|
| a hegytetőn és maradnék, hogy mindez valóság legyen számomra s nem emlék. |
| De így? Meghempergetem magamat jól a gyönyörben, s aztán pár napra, hétre |
| visszabujok oda, hol eddig éltem, ágaskodó hodályok dzsungelébe. |
|
(Priéné, Törökország, 1994) |
|
Andris fiunk
| Andris fiunkat neves iskolába |
| küldtük, Rolls-Royce-on hozott gyerekek |
| közé. Kedvelte őket és imádta |
| autóikat. Bennünket megvetett. |
|
| Majd egy kötet Britannicával ment ki |
| reggel. Kérdeztem: „Mire jó neked?” |
| Büszkén felelt: „Az iskolából senki |
| nem szerepel. Viszont a te neved…” |
|
| Egy nap bejött hozzám, leült mellém. |
| „Híres vagy”, mondta, „csak roppant szegény.” |
| „Mért lennék szegény?” – szóltam, s körülnéztem. |
|
| Pár ócska szék, asztal. Kopástól fényes |
| pamlag. Piszkos fal. Mosolyogtam. „Tényleg |
| szegény vagyok, de még nem vettem észre.” |
|
|
Festők
| Rembrandt, Michelangelo s mind a többi |
| dekonstruálta a világot, aztán |
| izlése szerint ismét összerakta, |
| mert tudta: ez van, nincs semmi helyette. |
|
| Ha Szent Tamás megpillanthatta volna |
| Bosch képeit, biztos elborzad tőlük, |
| majd megbékül, mert látja: ez kettőjük |
| világa, csakúgy, ahogy a miénk is. |
|
| A mai festők is dekonstruálnak, |
| de mert a világ szétmegy, nem raknak már |
| össze semmit. Picasso nagy mester volt, |
|
| szétszedett mindent, s azt mondják: ez illett |
| a 20. századhoz, mert hiányzik |
| belőle a szépség s az értelem. |
|
|
A közeli jövő
| Csak egy rövid pillantást a tragikus bolygóra. |
| Ily sok pénzt, autót, ételt sosem adott a múlt. |
| Közben tizenkettőhöz közeledik az óra: |
| a technika először felemel, majd lesújt. |
|
| Az urak konjunktúrát ígérnek nékünk folyton. |
| Sejtik-e, hogy a jövőt megette a fene? |
| Jól sejtik. De mi mást cselekedjék vagy mondjon, |
| mikor senki sem tudja: mit tegyünk ellene? |
|
| Húsz év, s elfogy az ózon. Rákot kap, aki kint jár. |
| Tízmilliárdan lesznek, de nem lesz enni mit már. |
| Gaz sem nő búza helyett. Az erdő megrohad. |
|
| Az állatok kihalnak, és a mi sorsunk sem más, |
| elpusztulunk, de úgy, hogy előbb felfaljuk egymást. |
| Borzalmas alkonyat jön. Ásd meg a sírokat. |
|
|
A távolabbi jövő
| Nem kell kétségbe esni. A messze jövő szép lesz. |
| A szélvert pusztaságon ledőlnek a falak, |
| és sírok, műemlékek, acélhidak meg gépek |
| mind elporladnak néhány százezer év alatt. |
|
| Pár millió esztendő múlva, új csillagképek |
| alatt szelíd fejével kibujik a moszat, |
| ismeretlen virágok nyílnak, mert a természet |
| variál, mikor játszik, nemvárt fenevadak |
|
| születnek s egy merőben különböző embernem. |
| Vagy a miénk jön ismét? és imádja a szépet, |
| gondolkozik, fúr, farag, szeret, sír, örül, élvez, |
|
| ír, épít, fest, kutatja: mi a mindenség titka, |
| s nagyon fél a haláltól, de mégis elpusztítja |
| önmagát és a Földet? Merem remélni, hogy nem. |
|
|
Meditáció
| Nem gondolkodás, mert az gyakran fájó |
| tépelődés, kegyetlen és kemény, |
| csak kép vagy látomás, amely magától |
| formálódik, és úgy lebeg elém: |
|
| szobor, szép nő, táj, jóbarát, kőszirtek, |
| virág, való vagy képzelt jelenet, |
| tűzfény tünt kandallókból, tenger – mindegy, |
| olykor változgat, olykor megremeg: |
|
| én mozdulatlanul lesem, szemlélem, |
| nem töprengek semmin se, de egészen |
| beleolvadok, szívom, teletöltöm |
|
| magam vele, de csak néző vagyok, |
| csendes, mohó néző – és ez a legnagyobb |
| öröm abból, hogy itt éltem a földön. |
|
|
|