Kányádi Sándornak
| Hosszan próbáltam s kétségbeesetten |
| számot adni magamról. De most némán |
| kell tűrnöm. És bocsáss meg, ha ez egyszer |
| ágaskodom mint ló a szakadéknál. |
|
| Nappalok kínja, villámcsapás éjjel, |
| vagy lélek nélkül, a legalsó szinten |
| múlik el testem? Mégis azt remélem, |
| hogy hunyt szemmel, mikor kilépek innen, |
|
| egy pillanatban a végén meglátom |
| Erdélyt és téged. A Maros folyását |
| jelzi kinyújtott jobb karom az ágyon. |
|
| Te mellém ülsz. Kezed csuklómat fogja, |
| míg görcsös, kék körmeim beleássák |
| magukat a Gyergyói havasokba. |
|
|
|