Mióta ismerlek…
|
Csoóri Sándornak
| Mióta ismerlek, már két Mohácsot |
| éltünk meg és mert nyíltan nem szabad |
| hirdetni, hogy magyarnak lenni átok: |
| foggal s körömmel szaggattad magad, |
|
| s tán már, mint én, hipnotizálni kezdted |
| a történelmet, hogy a kötelet |
| oldja nyakunkon – míg nyolcvankilencben |
| a Csodák Éve el nem érkezett. |
|
| Fényt látunk; attól tűnik ily setétnek |
| e sakáltorkú, szörnyű átmenet. |
| Melletted ülök az asztalnál. Nézlek. |
|
| Mindketten tudjuk: amíg kiderül, |
| megsokasodnak rajtunk a sebek. |
| De nincs kétség. Ez egyszer sikerül. |
|
|
|