Gyermekkori koldusok

A Bajza utca kövén ült; térdén túl két sárga botban végződött a lába.
Csokornyakkendőt hordott. (Ezt elvárták.) Én arra mentem mindig iskolába.
Merev bogárszeme, mihelyt meglátott, felvillant s rögtön kialudt. Nem dobtam,
lehajoltam s úgy tettem kalapjába az aprópénzt, melyet anyámtól loptam.
S a hadirokkant, kinek nem jutott már görgőkocsi. Az úton béna testtel
forgatta át magát. Az emberek meg nézték, mint a mutatványost. Házmester
bújtatta el a feljáró lépcsője alá éjjel, hogy a lakók ne lássák.
És a Damjanich utca sarki őrült, aki vihogva lengette sapkáját!
Egyet közülük mindnyájuknál jobban ismertem. Mint madárijesztőn lógtak
a rongyai. Azt gondoltam, hogy néma, bár olykor úgy tűnt, mintha hozzám szólna.
Nagyon magas növésű volt és gőgös. Mankó nélkül is bizton állt féllábon.
Jobb karját megemelte. Alamizsnát akart, vagy azért tette, hogy megáldjon?
Nem tudhattam. Gyermekszobám falára, a sok függélyes, görbe repedésbe
ágyam fölé én képzeltem a koldust. És ő kísér, már közel nyolcvan éve.
 

(Budapest, 1989)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]