Karinthy Frigyes temetése
| Fejbőre oly fehér volt, mint holdas erdő földje. |
| Mikor először láttam, egy házba csengetett be: |
| a kapu előtt állt oly ügyefogyott magányban, |
| mint akit ejtőernyőn engedtek le az űrből. |
|
| A kávéházi asztal volt elvarázsolt kertje, |
| hol koponyája körül utaztatott bennünket. |
| Mi mindent nem mondott el! A koszorúk alól tán |
| még visszafelesel a számos búcsúztatóra. |
|
| Vérgőzös szelek járnak. Őt eszik meg a férgek, |
| s nem néki kell megenni a férget mint nekünk. |
| „Legjobbkor, Frici”, hallom. Követjük a koporsót. |
|
| Aztán lerövidítjük utunkat a sírok közt. |
| Előttünk és oldalvást és átlósan keresztek. |
| „A rendszert elhibázták”, suttogja Márai. |
|
|
|