Debrecenből Miskolc felé

Zimányi Tibor higgadt, szép feje mellettem a kocsiban. Ő vezet. Az őszies fák alatt rózsaszín meg sárga lombból imaszőnyegek, s a fasorok szélmalomszárnyai. Arcom körül a levegő rezeg: de meglehet, hogy csak én remegek. Szívem, tüdőm, vesém! hány éven át könyörögtem, hogy itt ne hagyjatok – most menjetek, ha el kell mennetek: ezentúl test nélkül is megvagyok. Egykor innét a kétségbeesés görnyedt gebéjén menekültem és magammal vonszoltam az éjszakák összeérő alagútjain át a kakastollasok, zöldingesek, detektívek meg ávósok hadát. Csigalépcsők alatt, sarkak megett vártak, folyosók labirintusán kergettek. Lábam megmerevedett, ahogy futottam; százemeletes erkélyekről ugrottam fekete mélységekbe, de torkomhoz tapadt az üldözők forró lehelete. Aztán a szabadító ébredés, s hogy fáival ablakomon benéz a Jardin des Plants, vagy egy pálmafa fölött a hajnal ezüst csillaga, vagy égszínkék rózsáim londoni kertemben, meg Firenze dombjai, Málta, Toronto – ültem a meleg ágyon s furdalt a lelkiismeret, mert jobb dolgom van kint, mint odabent, s tűnődtem, hogy az áldozat nagyobb lett volna, hogyha otthon maradok? Közeledik a köd s a Tisza-híd. Meddő kérdés, miért volt úgy vagy így. A kocsi fut. Az ünnepléstől még kábult vagyok és arcom lázban ég. Minek gyötrődöm, ha szívgyökeret növesztettem emberbe s e vidék földjébe? Tudják ezt az öregek s az ifjúság. Nincs, ki innét kitép. Így vígasztalom magamat. Vegyétek hát e versemet, s ha szerencsésen fennmarad, úgy nem számít és egyremegy, hogy túl a tengeren vagy itt fésültem a magyar szavak lobogó, hosszú fürtjeit. (Miskolc, 1988)