Crna Gora

Apám fiókjából egy fakó fénykép merült fel bennem most, hogy arra jártam.
A cs. és k. főhadnagy nem esett el a Lovcsenen. Cetinje kocsmájában
ül a lócán. Aranygallér, fekete szúrós bajusz. Mellette, szinte rajta
a bracchiumos, vastag kocsmárosné; a nő mögött apám bolyongó karja.
A főhadnagy szlovákját jól megérti az asszony, de most nincs beszélni kedvük:
a ragacsos trák vörösbortól szájuk padlásához odatapadt a nyelvük.
Ezért csak összehajolnak és némán bámulják egymást, amiből világos,
hogy az asszony éjszaka izmos combja között forgatja a szelíd megszállót.
Az asztalnál három fiatalember iszik velük: vérbosszún nevelt srácok,
és bár apám nem sejti, a fényképről jól látni, hogy helybeli partizánok,
vad fiúk, kik nadrágzsebből lelőnek minden osztrák–magyar tisztet; csak őt nem.
Mért nem? Titkos szálak fűzték e tájhoz, úgy mint engem. Zord ösvényeken járok,
szakadékok szélén, mert sérthetetlen vagyok kocsmákban, falvakban, hegyekben.
Kinek köszönjem ezt? A tar szikláknak? E szép, vad népnek? Milován Gyilásznak?
 

(Dubrovnik, 1987)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]