Kunyhóban a kanadai erdőn

Szép róka kísért, ahogy hazajöttem,
rám pislantott olykor s úgy jött mögöttem
a kunyhóig, mit versírásra kaptam
kölcsön, e fáktól zöldesfekete
hegycsúcs alatt, melynek még nincs neve.
Erdőben, házaktól távol lakom,
bár telefonom van meg villanyom
s folyóvizem. Nagy sétákat teszek
úttalan úton meg a meredek
domboldalakban, ahol, úgy hiszem,
nem járt előttem soha senki sem.
Nagy némaság. A csend üvegszeme
megrezzen, ha egy levél lefele
evez s öngyilkos vízcsepp veri szét
fejét a sziklán. Járok s keresek,
bár mondják, nincs, indián nyílhegyet,
s emberkéz nyomát a kőben. De nem
találok semmit. A történelem
itt nem viharzott át, nem színezett
minden völgyet, síkságot és hegyet
verejtékével, mint a vérvirágos
tájon Mohács, Nagymajtény és Világos
között. A díszlet szép, de elmaradt
mellőle a tragikus színdarab.
A tornác falán felgyújtom a lámpát
és leülök alája verset írni.
Magános ház, nagyerdő – alkony táján
kísértetet vár, képzel, vagy talán
lát az ember a föld túloldalán;
nem itt. E nedves és édeni földet
még Ádám s Éva járja önfeledt
lépésekkel. De verset írni könnyebb
annak, aki odaát született.
Madárszárny lebben most a csenden át.
Az ezüst nap beleveti magát
a fák közé s a nagy, sötét bokor
mellé ér. Lámpám a fejem felett
ragyogni kezd, mint a virágcsokor.
 

(Vancouver Island, 1987)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]