Kunyhóban a kanadai erdőn
| Szép róka kísért, ahogy hazajöttem, |
| rám pislantott olykor s úgy jött mögöttem |
| a kunyhóig, mit versírásra kaptam |
| kölcsön, e fáktól zöldesfekete |
| hegycsúcs alatt, melynek még nincs neve. |
| Erdőben, házaktól távol lakom, |
| bár telefonom van meg villanyom |
| s folyóvizem. Nagy sétákat teszek |
| úttalan úton meg a meredek |
| domboldalakban, ahol, úgy hiszem, |
| nem járt előttem soha senki sem. |
| Nagy némaság. A csend üvegszeme |
| megrezzen, ha egy levél lefele |
| evez s öngyilkos vízcsepp veri szét |
| fejét a sziklán. Járok s keresek, |
| bár mondják, nincs, indián nyílhegyet, |
| s emberkéz nyomát a kőben. De nem |
| találok semmit. A történelem |
| itt nem viharzott át, nem színezett |
| minden völgyet, síkságot és hegyet |
| verejtékével, mint a vérvirágos |
| tájon Mohács, Nagymajtény és Világos |
| között. A díszlet szép, de elmaradt |
| mellőle a tragikus színdarab. |
| A tornác falán felgyújtom a lámpát |
| és leülök alája verset írni. |
| Magános ház, nagyerdő – alkony táján |
| kísértetet vár, képzel, vagy talán |
| lát az ember a föld túloldalán; |
| nem itt. E nedves és édeni földet |
| még Ádám s Éva járja önfeledt |
| lépésekkel. De verset írni könnyebb |
| annak, aki odaát született. |
| Madárszárny lebben most a csenden át. |
| Az ezüst nap beleveti magát |
| a fák közé s a nagy, sötét bokor |
| mellé ér. Lámpám a fejem felett |
| ragyogni kezd, mint a virágcsokor. |
|
|