1956, te csillag
|
A terrible beauty is born.
(Yeats)
|
| Másnap, szerdán reggel: por, ágyúszó |
| és szenvedés; mégis, mikor átvágtam |
| a Hősök terén, mosolyognom kellett, |
| mert nem állt szobor többé a csizmában; – |
|
| csütörtök: lázrózsák mindenki arcán. |
| Földváry már kedd este elesett |
| a Rókus előtt. Szemközt, az iskola |
| padlásán felfegyverzett gyerekek; – |
|
| péntek: még több vér, tankok a Ligetnél. |
| nézem éjjel és borzongok: a szörnyű |
| szépség most nálunk is megszületik; – |
|
| hat nap: a kénezett arcú halottak |
| apró csokorral mellükön, a járdán |
| (Köztársaság tér), röplapok, szorongás, |
| szemem előtt kis, tétova szivárvány; – |
|
| ölelkezés az Írószövetségben: |
| csomagolnak és indulnak haza; |
| feltépett sínek, utcák és fölöttünk |
| a szabadság liliom-illata; – |
|
| ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc, |
| és ötvenhat: egyszer minden száz évben |
| talpra állunk kínzóink ellen. Bármi |
| következik, boldogság, hogy megértem; – |
|
| és újra péntek: a Dunánál állunk, |
| a nap áttör ködön, füstön. Talán |
| sikerül minden s az alkonyat bíbor |
| brokátja Zsuzska lenszőke haján;– |
|
| és szombat: hajnalban csupa reménység, |
| de estefelé: nyakunkon a kés. |
| A keleti szemhatár mögött mocskos |
| felhők, nyugatról álszent röfögés; – |
|
| mentünk a kétszázezerrel: nem bírok |
| újabb börtönt, s ha nem is jött velem: |
| Árpád óta bennem lakik az ország, |
| minden völgyét meg dombját ösmerem; – |
|
| a Bach-huszárok tankban tértek vissza: |
| eddig sem ápolt, s ha más föld takar, |
| mit számít az? és mit, hogy fiam majd |
| Dad-nek szólít és nem lesz már magyar? |
|
| Mit elvesztek, ötven vagy száz év múltán |
| az ifjúságtól mind visszakapom, |
| és otthon, a sötét előszobákban |
| kabátom még ott lóg a fogason – |
|
| ezerkilencszázötvenhat, nem emlék, |
| nem múlt vagy nékem, nem történelem, |
| de húsom-vérem, lényem egy darabja, |
| szívem, gerincem – kijöttél velem |
|
| az irgalmatlan mindenségbe, hol a |
| Semmi vize zubog a híd alatt |
| és korlát nincs sehol sem – életemnek |
| te adtál értelmet, vad álmokat |
|
| éjjelre és kedvet a szenvedéshez |
| s az örömhöz; te fogtál mindig kézen, |
| ha botladoztam; hányszor ihlettél meg, |
| s nem engedted, hogy kifulladjak vénen; – |
|
| ezerkilencszázötvenhat, te csillag, |
| oly könnyű volt a nehéz út veled! |
| Nagyon soká sütöttél ősz hajamra, |
| ragyogj, ragyogj, ragyogj sírom felett. |
|
|
|