Éva emléke, 1.

Elhányt ruháink mint az állatbőrök széktámlán, asztal sarkán – lehet-e
hogy feltámasztott padlásablakodból egy hétig nem mozdult a telihold?
Zenét, bort, cigarettát nem kívántunk, csak egymást. Arccsontommal meztelen
válladon csüggtem, hajad határerdő volt kettőnk közt s tarkódon a kezem.
Lámpád égett, hogy lássunk s mégse nézzünk. Ezért vettem ki csak ötödnap reggel
a sebhelyet szép melleden keresztbe, hol egy nyilas kardjával kettévágta,
mikor az újlaki gyár és Komárom közt zsidókat mentettél Wallenberggel.
Állammal érintettem a fehér heget, de nem ezért szerettelek.
Megszédültünk egymástól, mert ilyen gyönyört nem kaptunk s adtunk soha még.
Ha lementünk a Boulevard Hausmannra konyakra, croissant-ért, beszélgetni:
szégyenkeztünk, hogy lopjuk a napot s ágyadba estünk másnap délutánig.
És összenőttünk: te liliom kelyhe s én, az ibolyántúli kardvirág;
a zsibbadt kéjtől majdnem tetszhalottak. Annyit tudtunk csak, hogy szívünk remeg,
mert e vibráló, nem szűnő extázis adatott nékünk orgazmus helyett.
 

(London, 1986)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]