A spathiphylum
| A ház mögött, a szemétládák mellett találtam rá. Kidobta valaki. |
| Hervadt volt, sárgult, talán nem is élt már. Felhoztam, átültettem, öntözgettem, |
| ráirányítottam a mesterséges napot. „Szép vagy”, súgtam, bár ronda volt. |
| Díszhelyre állítottam. Egyre szépült. „Gyönyörű vagy”, dicsértem, „gyönyörű”. |
|
| Lassanként meghitt viszony alakult ki kettőnk között. Azt képzeltem: figyel |
| és helyesel, amikor verset írok s bosszankodik, ha lopom a napot. |
| Lassan nőtt. Persze éjszaka. Úgy láttam, hogy levelét nem a fény irányába |
| fordítja, hanem fejpárnám felé. Bárhogy forgattam, kitartott e mellett. |
|
| Jacqueline akkor jött vissza Vancouverből. Szokásunk szerint – örök a barátság |
| hosszan csókolództunk, épp a virág előtt. Azt éreztem, hogy mérgelődik. |
| Másnapra két levelet hullatott el. Átmentünk csókolódzni a könyvtárba. |
|
| Hiába, mert a falon át is látta s központi szára nyomban lekonyult. |
| Abbahagytuk a csókolódzást, csakhogy megnyugtassuk a féltékeny dögöt. |
| Hálából óriás bimbót növesztett. Vannak még dolgok föld és ég között. |
|
|
|