Esténként, mikor a párnán…
| Esténként, mikor a párnán elfekszem, |
| eszembe jut – vagy negyven éve már –: |
| lehet, hogy nincs tovább; nem ébredek fel |
| s ez hetvenen túl nagyszerű halál. |
|
| S már alszom is. És hallom: énekelnek |
| pintyőkéink köröttem a szobán, |
| és ketten ülünk a reggeli mellett |
| beszélgetésünk örök tutaján; – |
|
| jaj, nem örök! Lesütött szemmel nézem |
| mezítlen lábam és elfog a szégyen, |
| mert bár megpróbáltam, versenyt az évek |
|
| szálltával, mit elérni nem lehet, |
| mégis túl rövid volt e hosszú élet, |
| hogy elmondjam néked szerelmemet. |
|
|
|