Li Ho, a költő (791–816) írja:

A sűrűségben, házunknál, szűz istennő romtemploma.
Mihelyt leszáll az éjszaka, pónilovam visz el oda.
A gerendákon fekete, öles pókhálók lengenek,
s én ott szentjánosbogarak fényénél írok verseket.
Nevem hírét az öregek még ellopják előlem,
de nem félek. Kígyó vagyok és sárkány lesz belőlem.
A természet előtt porig hajtom ideges térdemet.
Tüskebokrokat ölelek. Roppant szálfákon fészkelek.
Felhők alakját bámulom. A tóparton leguggolok,
hol egy nagy vörös hal vízi gyöngyvirágokat bugyborog.
A lányokat leteperem. Aztán futok, mert szégyellem,
hogy a hibiszkuszoknak szebb porzója nőtt mint énnekem.
Azt beszélik: őrült vagyok, de én mindig megkérdezem,
ha temetésen részt veszek: hol e világi értelem?
Az Idő hangyalábai gyémántból vannak, hegyesek,
kilyukasztják a test húsát és lehordják a hegyeket.
És akkor majd a démonok dézsát fognak s leöntenek
tengervízzel várost, falut, erdőt és mind a földeket.
A halhatatlan istenek is meghalnak s a zöld achát
leány a holdban sokszínű hajára felköti magát.
 

(Victoria, British Columbia, 1985)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]