Li Ho, a költő (791–816) írja:
| A sűrűségben, házunknál, szűz istennő romtemploma. |
| Mihelyt leszáll az éjszaka, pónilovam visz el oda. |
| A gerendákon fekete, öles pókhálók lengenek, |
| s én ott szentjánosbogarak fényénél írok verseket. |
| Nevem hírét az öregek még ellopják előlem, |
| de nem félek. Kígyó vagyok és sárkány lesz belőlem. |
|
| A természet előtt porig hajtom ideges térdemet. |
| Tüskebokrokat ölelek. Roppant szálfákon fészkelek. |
| Felhők alakját bámulom. A tóparton leguggolok, |
| hol egy nagy vörös hal vízi gyöngyvirágokat bugyborog. |
| A lányokat leteperem. Aztán futok, mert szégyellem, |
| hogy a hibiszkuszoknak szebb porzója nőtt mint énnekem. |
|
| Azt beszélik: őrült vagyok, de én mindig megkérdezem, |
| ha temetésen részt veszek: hol e világi értelem? |
| Az Idő hangyalábai gyémántból vannak, hegyesek, |
| kilyukasztják a test húsát és lehordják a hegyeket. |
|
| És akkor majd a démonok dézsát fognak s leöntenek |
| tengervízzel várost, falut, erdőt és mind a földeket. |
| A halhatatlan istenek is meghalnak s a zöld achát |
| leány a holdban sokszínű hajára felköti magát. |
|
(Victoria, British Columbia, 1985) |
|
|