| A kávéház a múltból halványsárgán s opálan |
| foszforeszkál. Ott ültünk Nagy Lajossal, Godával, |
| Gosztonyival, Józseffel satöbbi. Velem szemben |
| Petneházy Áriel, plátónikus szerelmem |
| vagy négy hétig. Hogy mi lett vele? Ne kérdezd tőlem. |
| Öt évtizede ennek. Elúszott az időben. |
|
| Kaczér bácsi, szerkesztő, nagykabátban, zsebében |
| egy huszassal, a WC-ajtónál állt szerényen. |
| Lökdösték. De hát nem volt kávét rendelni pénze: |
| húsz pengőjét, a versért, Attilának ígérte. |
| Lábujjhegyen néhányszor mellénk jött, de nem nézett |
| a kéziratba: – „Tudom” – súgta –, „gyönyörű szép lesz.” |
|
| A márványon, előttünk, tíz pohár víz. Alattunk, |
| úgy éreztük, nincs semmi. Vitáztunk és hallgattunk. |
| Forgács, kit Aix-ben ölt meg a Gestapo, azt mondta: |
| „Ne sírjatok. Jobb kor jön.” Mire Nagy Lajos: – „Kontra.” |
|
| Ifjúság, költőtársak, a kávéház, az asztal – |
| viszem mindet emléknek a Semmibe magammal. |
| Attila lejegyezte gyorsan a végső rímet. |
| Szürke világ volt. Miért látom ma rózsaszínnek? |
|
|