Kastély Sussexben

A selymes gyepszőnyeg fél mérföld hosszú.
S a mozdulatlan, óriási fák
magányuk merev hálókabátjában!
Itt állnak, mióta az Armadát
elfújta a vihar. Vagy ötven autó
közé csúszunk a parkolóhelyen.
Fiamnál nyaralok. Délutánonként
kastélyt kastélyra látogat velem.
Odabent halk, szemlélődő csoportok
a híresebb festményeknél. De mit
csodálnak? Tudor Erzsébet királynő
tizenkét sorban csüggő gyöngyeit,
szúrós szemét, komisz nagynéni arcát?
vagy Stuart Károly tűznél veresebb
palástját nézik és irígylik tőle,
hogy boldog volt s oly sok nőt szeretett?
E véres korba vágyódnak csak vissza,
s a többi termen átfutnak, mivel
a Györgyök, az utazók s a füvészek
unalma már senkit se érdekel?
Vagy Perugino képeit vizsgálják,
Claude Lorraint, van Dycket, Largillière-t,
meg Turnert, kinél barna ködöt öltött
a város, mint kint a nyárvégi kert?
A történelembe, a művészetbe,
a múltba menekülnek a jelen
elől? avagy a bútorok szépsége,
a bőrbe kötött könyvtár érdekel
Montaigne-nyel, Erazmussal meg Voltaire-rel,
a szőnyegek s a régi nagyurak
ízlése, akik kandallójuk mellett
vasvértben festtették le magukat?
Így járkálunk. A zárt, fehér nagyajtó
mögött a kastély ura él, aki
csak kölcsönadta a Nemzeti Trösztnek
házát, melyet nem tud fenntartani.
Vajon – tűnődöm –, ha itt bolyong éjjel
kísértetnek a boltívek alatt,
mit gondol rólunk, a látogatókról,
kikből a legjobb, a leggazdagabb,
a legkülönb után sem marad, nemhogy
íly kastély, íly kert, íly képtár, de egy
szobasarok avagy ajtókilincs sem,
melyet mutatni lenne érdemes.
Négy óra után itt ülök fiammal
s tortát eszünk a teaházban, lent
az alagsorban. Folytatni szeretném
a kérdezést, de megzavar a csend.
Körülnézek. Négy vagy öt tucat angol
az asztaloknál: hölgyek meg urak
túl a hatvanötön. Andris az egyetlen,
ki harminc évesnél fiatalabb.
Megkérdezném fiamtól: mondjad, húsz év
múltán e sok szépségből mi marad?
De nem szólok. A némaságban hallom,
hogy a kastélyok összeomlanak.
 

(Parham, Dél-Anglia, 1984)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]