| Késő éjjel jön elő s íróasztalom lapján |
| megáll, a teáscsésze mögött vagy porcelán |
| hamutartómhoz lapul, vagy Fényes László képe |
|
alá bújik és onnét les ki rám. |
|
| Borzongok, ha áttetsző, undok testét kell látnom, |
| és hányszor próbáltam már agyoncsapni, de nem |
| sikerült. Ösztönei pompásak. Rögtön elfut, |
|
ha rávillan mozdulatlan szemem. |
|
| S hogyan szalad! Váratlan irányba, mindig másként, |
| olykor egyenest felém. Néha egy szökkenő |
| nagy ugrással eltűnik. Olykor egyik könyvembe |
|
rejtőzik és csak másnap jön elő. |
|
| Feladtam a küzdelmet. Tűröm, hogy antennáit |
| felém fordítsa s nézzen, alamuszi bogár. |
| De mit akar? – tűnődöm. Fogócskázni szeretne? |
|
Ingerel, kémlel, bámul, provokál? |
|
| Tanulni kíván? De mit? Fogalmakat nem ismer |
| azt sem tudja, hogy él, hogy lábai száma hat |
| s körötte a mindenség. S nem érti, hogy most szemközt |
|
ülök s megírom őt és magamat. |
|
| És mégis mindent megsejt, ami lényeges néki. |
| Mióta nem akarom leütni, közelebb |
| húzódott. Izgatottan lengeti csápját, hogyha |
|
felállok s egy pohár tejért megyek, |
|
| de tejért és nem könyvért. Ha elfordulok, gyorsan |
| belekóstol s a csésze árnyékában megáll, |
| mohón vizsgál, nem mozdul. Sötét szeme tükrében |
|
látom magam. Mit akar, mire vár? |
|
| Azért figyel így engem, hogy emlékébe véssen? |
| Megsejtette, mi lesz most fajtámmal és velem, |
| mihelyt befejeződik az ezredes vérfürdő, |
|
mit úgy becézünk, hogy „történelem”? |
|
| Sajnál bennünket? tudná, hogy feladtuk magunkat, |
| sírjainkat, a várost, virágot, fát, mezőt, |
| s bolygónk sziklaágyáról a robbanás lerántja |
|
majd kérgét, mint a mocskos lepedőt? |
|
| Megérezte, hogy így lesz? Vagy én vetítettem ki |
| magamból ezt, mert tudom, hogy semmi sem marad, |
| s a romok alól csak ők jönnek elő sértetlen, |
|
a csótányok meg a svábbogarak? |
|
| Így végződnék örökre az ember rémuralma? |
| Félniök mérgeinktől s tőlünk majd sose kell, |
| és boltjaink beomlott bányáiban számukra |
|
| Csápjukat összefonják, látom: kartáncot járnak. |
| A semmi végtelenjén ők lesznek az urak. |
| Boldogság száll le rájuk. Szabadok végre s nyíltan |
|
hallathatják zizegő hangjukat. |
|
| Bölcsészetünk képzelgés volt, metafizikánk is. |
| És tudományunk vége: tömegsír, siralom. |
| A csótány néz és én őt. Hirtelenében elkap |
|
az indulat. Mégis agyoncsapom. |
|
|