Csótány az íróasztalon*

Késő éjjel jön elő s íróasztalom lapján
megáll, a teáscsésze mögött vagy porcelán
hamutartómhoz lapul, vagy Fényes László képe
 
alá bújik és onnét les ki rám.
Borzongok, ha áttetsző, undok testét kell látnom,
és hányszor próbáltam már agyoncsapni, de nem
sikerült. Ösztönei pompásak. Rögtön elfut,
 
ha rávillan mozdulatlan szemem.
S hogyan szalad! Váratlan irányba, mindig másként,
olykor egyenest felém. Néha egy szökkenő
nagy ugrással eltűnik. Olykor egyik könyvembe
 
rejtőzik és csak másnap jön elő.
Feladtam a küzdelmet. Tűröm, hogy antennáit
felém fordítsa s nézzen, alamuszi bogár.
De mit akar? – tűnődöm. Fogócskázni szeretne?
 
Ingerel, kémlel, bámul, provokál?
Tanulni kíván? De mit? Fogalmakat nem ismer
azt sem tudja, hogy él, hogy lábai száma hat
s körötte a mindenség. S nem érti, hogy most szemközt
 
ülök s megírom őt és magamat.
És mégis mindent megsejt, ami lényeges néki.
Mióta nem akarom leütni, közelebb
húzódott. Izgatottan lengeti csápját, hogyha
 
felállok s egy pohár tejért megyek,
de tejért és nem könyvért. Ha elfordulok, gyorsan
belekóstol s a csésze árnyékában megáll,
mohón vizsgál, nem mozdul. Sötét szeme tükrében
 
látom magam. Mit akar, mire vár?
Azért figyel így engem, hogy emlékébe véssen?
Megsejtette, mi lesz most fajtámmal és velem,
mihelyt befejeződik az ezredes vérfürdő,
 
mit úgy becézünk, hogy „történelem”?
Sajnál bennünket? tudná, hogy feladtuk magunkat,
sírjainkat, a várost, virágot, fát, mezőt,
s bolygónk sziklaágyáról a robbanás lerántja
 
majd kérgét, mint a mocskos lepedőt?
Megérezte, hogy így lesz? Vagy én vetítettem ki
magamból ezt, mert tudom, hogy semmi sem marad,
s a romok alól csak ők jönnek elő sértetlen,
 
a csótányok meg a svábbogarak?
Így végződnék örökre az ember rémuralma?
Félniök mérgeinktől s tőlünk majd sose kell,
és boltjaink beomlott bányáiban számukra
 
évmilliókig akad eledel.
Csápjukat összefonják, látom: kartáncot járnak.
A semmi végtelenjén ők lesznek az urak.
Boldogság száll le rájuk. Szabadok végre s nyíltan
 
hallathatják zizegő hangjukat.
Bölcsészetünk képzelgés volt, metafizikánk is.
És tudományunk vége: tömegsír, siralom.
A csótány néz és én őt. Hirtelenében elkap
 
az indulat. Mégis agyoncsapom.
 

(Toronto, 1983)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]