Madariágát mentünk köszönteni
| Madariágát mentünk köszönteni Oxfordban, |
| száműzöttek a P. E. N.-ből. Talán húsz éve volt. |
| Elébb végigvitt minket ékszerdoboz szobáin, |
| aztán az ebédlőből ki a virágoskertbe, |
|
| s tovább, a zöldségesbe. Mind a harmincöt vendég |
| követte őt, futásban. De hagyma és káposzta |
| nem érdekelt. Leültem az ebédlőajtónál |
| a magas lépcsőfokra, amely a kertbe visz. |
|
| „Vajon miért mutatja Salvador a spenótot |
| mindig a vendégeknek? S hogy tolongnak mögötte!” – |
| szólt a Don felesége és fülemhez hajolt: |
|
| „Csupán egy ember akadt, ki merte nem követni. |
| Ide ült a lépcsőre. Úgy mint maga.” – „Hogy hívták?” |
| „Azt hittem, kitalálja. García Lorca volt.” |
|
|
|