Egy helytartóhoz 25 év után

Haynaunak indultál. Ez rég volt, mondják. Megszelídültél. Naftalinba tetted a kötelet s előkerült a kolbász.   Azt hallom, hogy szeretnek. Trézsi anyánk! jó öreg Ferenc Jóska! Tisza István: esze mint a borotva! bölcs vezetőnk, Rákosi! Ha az ember   meg nem szökik, megszokja. Szabad utazni, csendesen morogni s lopni – várhatsz-e helytartótól többet? Olbrich, Bierut, Gottwald, Ulbricht, Novotny:   mind elmarad mögötted. Álnok vagy, szkizofrén, provinciális s hazug. Opportunizmusod csigája hány szovjet elvtárs nadrágján mászott fel!   Rendszerint nem hiába. Erős vagy. Néked a hatalom minden, más nem számít. Ezért, hogy alkirályi székedből még legjobb barátaid sem   tudtak kiintrikálni. Egy népet segítettél megalázni az orosznak. Függetlensége álmán tipródsz fölényes közönnyel mint Pálffy,   Bach Sándor, Tisza Kálmán. A szabadság csodaszarvasát űztük négyszáz éve. De ki fut most utána? Te érted el. Szívós vagy. Egy országot   toltál át Ázsiába. Tiéd a jelen. Agyoncenzúrázott múltaddal mint vagy? Olykor, esti csendben hallod-e újra, ahogy Rajk barátod   nyakcsigolyája reccsen? Ha altatóval sem tudsz már aludni: Tóth Ilonka sóhaja utolér-e, s Losonczy hörgése, akinek kását   töltettél tüdejébe? Mint víz alatti, elmerült harangok: hintáznak-e hajnal felé ágyadnál a tizennyolc esztendős iskolások,   kiket felakasztattál? És a jövő? Aki még el nem gárgyult, az ismeri a kilövőpályákat, miket a ruszkik szerte a Dunántúl   gyér erdeibe vágtak. Ha háború jön, rajtunk kezdik. A föld olajfestéke hámlik. Izzó szőre leperzselődik. A Balaton fölforr,   gázfelhő lesz belőle, a városok rizsporrá kenődnek szét, halálsugarak csapnak fel az égre, és nem marad se sír, se rom, sem emlék.   Más nem lehet a vége. Mit bánod ezt? Amíg élsz, zsíros torkok csámcsognak körül és ha meghalsz, tested dísz-sírba kerül. És hol vannak ők már,   akik utat kerestek, hogy nagyhatalmak öngyilkos viszálya közt magunkat békésnek és szabadnak tudjuk egyszer? Nagy Imre így kívánta.   Őt is felakasztattad. (Toronto, 1981)