Tu Fu írja:
| A parasztok kunyhóit kirabolták |
|
a katonák; télire tüzifának |
| hasogatták fel; vézna kisfiúk |
|
keményre fagyott hullákon szánkáztak |
| a Jángcenél; nyaranta a nők átka |
|
alól hasas adószedő terelte |
| a jószágot és én csak erről írtam, |
|
bár azt mondták, hogy nem való a versbe. |
|
| Az udvarnál reformokat javalltam, |
|
míg a miniszter száműzött Csángánból, |
| de én Konfuciusnak hittem: „a hazával |
|
törődj önzetlenül, mindig, akárhol.” |
| Egyik fiam éhen halt. Azt kérdeztem |
|
csupán: más ember fia mért hal éhen? |
| Li Po nem vette észre a világ |
|
gondját; úgy láttam, még a magáét sem, |
|
| Ő gyorsan ír, én kínlódom. „Hány korsó |
|
verítéket használsz egy vershez?” – ugrat; |
| de mindegyikünk a másikat tartja |
|
nála nagyobb költőnek, s ez megnyugtat. |
| Nem tudom: mit csinál most és hol issza |
|
magát halálra. Tán már nem is él. |
|
| Fecskefiak szárnya súrolja arcom; |
|
ecetfámon több varjú mint levél. |
| A kaput Csu-cu fiam zárja este, |
|
mióta az öregség rám szakadt. |
| Udvaromon ülök. A napfény tüzes |
|
nyilai verik görbe hátamat. |
|
|
|