Budapest, 1914 tele
| Sötét lakás, háború, hosszú árnyak, |
| komor felnőttek és iszony – talán |
| négyéves voltam, mikor alkonytájban |
| megint levitt a parkba nagyapám. |
|
| Kezemet fogta. – „Nézd” szólt. Tőlünk jobbra |
| a kátrányszínű, csontváz téli fák |
| közt a telihold áttetsző korongja |
| lebegett: túlvilági látomás. |
|
| Nem hallottam addig e szót, hogy „szépség”, |
| de arcom, úgy mint akkor, most is ég még, |
| ha felidézem, mint állunk ott ketten |
|
| réges-régen, a tiszta alkonyatban, |
| hol először s nem utoljára kaptam |
| vigasztalást azért, hogy megszülettem. |
|
|
|