A háromszáz orosz

Háromszázan voltak. Mind katonák.
Átálltak? Inkább csak átjöttek hozzánk,
vagy bujkáltak. November négy után
a megszállók valamennyit elfogták.
A Gyűjtő rácsos ablaka magas.
Egymás vállára álltak. Lenn az utca
s a temető, hol hengergett a köd.
Pár órájuk maradt. Mindegyik tudta.
Töltőtollat, pénzt és karikagyűrűt:
amijük csak volt, az őröknek adták
cigarettáért. Mit bánták! Zsúfolt
cellák, ázott posztószag, füst, izzadság.
Miről beszéltek? nem találgatom.
Csak azt tudnám, mi hozta mellénk őket!
Szégyenkezés fogta le kezüket,
mert a tetőről kamaszfiúk lőttek?
Több ennél? Tankban, ágyúfüst alatt
felismerték a más nép szabadságát,
vagy a Szabadságot, e nyugati
széplányt, ki még nem kelt a Visztulán át?
Még több? Egy tiszta pillanat: s a sok
orosz a Duna partján megtalálta,
hogy mi a jó, miért még érdemes
élni-halni e döglődő világban?
Egyszerre akasztották mindüket
reflektorfénynél. Ennél tovább nincsen
róluk hírem. Csak annyi bizonyos:
tömegsírba dobták őket mezítlen.
Hol? Nem tudom. Tán az egyik orosz
repülőtér szegélyén Fehérvárnál.
Facsemeték úgy mint Katyinban is.
Huszonöt év. Fölöttük erdő áll már.
– Magyarok ölték meg – így emlékszik
családjuk. Ők a legnyomorultabbak,
a mártírok, kiket a vesztesek
nem ismernek s a győzők eltagadnak.
Ki tud szelíd áldozatukról? Vén
fegyőr fordul a pesti italboltban
társához: – Már vitték! Emlékszel-e
a ruszkira a tébolyult mosollyal?
Ez volna minden? Pár bizonytalan,
borzongó nap, amíg szóltak az ágyuk,
aztán ismét az éj. Lyukas zászlónk
nem értük lengett. Gyanakodtunk rájuk.
Mi volt nékik a boldog Nyugat.
Hogy tovább fusson, arra egy se gondolt.
Hazátlanul haltak meg, nem úgy mint
a híres háromszáz Lákedájmonból.
És csendben. Árut, romlást, vértanút
inflál a század, amnézist a holtak.
Ki emlékszik még rájuk, ki velünk
együtt a világ reménysége voltak?
S mit még? Szürkét szürkére, hidegen
írom e verset, jajszó, könnyek nélkül.
Azt kérdezem magamtól: mit akarsz?
Nézz körül: a sok marha összebékül
a mészárossal. Nyughass már te is,
hagyd a háromszáz oroszt, öregember!
Hiába. Nappal csendben porlanak,
de éjjelente megmozdulnak bennem.
 

(Toronto, 1981)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]