Nunquam revertar?
| Sándor hívott New Yorkból s újságolta: |
| itt az ajánlat végre arra, hogy |
| egy válogatott verskötet jelenjék |
| meg tőlem otthon; mi több, hogy a kormány |
| vendégül lát és jövő könyvnapon |
| sátorban ülhetek és dedikálok, |
| mint negyvenhétben – és azóta sem. |
|
| Oly izgatott lettem, hogy fel-alá |
| járok szobámban. A nap is besüt |
| rézsút; tizenkét pintyőkém vadul |
| röpdös köröttem – ti is hallottátok |
| az örömhírt? – s nem tudom hirtelen |
| min kezdeni. A könyvmáglyát, a zúzdát, |
| az átkokat, majd az elhallgatást |
| megszoktam, nem fájt. Mindegyik eljátssza |
| a maga szerepét. Csak azt viseltem |
| nehezen, hogy a fiatalok lassan |
| – nem lassan, gyorsan – már a nevemet |
| sem ismerik. Most minden rendbejön. |
| S hogy van egy kiadó, ki nem felejtett |
| el és kiáll mellettem! S verseim |
| megjelenhetnek újra Budapesten! |
|
| Hazamegyek! S mit csinálok először? |
| Házak, helyek? Nem, előbb a barátok! |
| Elsőnek Wesselényi – hisz tudom |
| a névsort fejből; fel lehet-e venni |
| az egy életre font és elszakadt |
| fonalat? S aztán? Nem aztán, még közben: |
| fel akarom keresni azt a három |
| fiatalembert, bár a nevüket sem |
| tudom még, akik orvostant hallgattak, |
| s akiket, mert verseimet másolták |
| (s talán még terjesztették is), kicsaptak |
| a szegedi egyetemről, hol Horger |
| Antal fajzatja még mindig virul. |
| Mit mondok nékik? Hogy sajnálom szívből, |
| mert elrontottam az életüket? |
| Kár, hogy nem lehetek tovább velük, |
| dehát engem a magyar kormány hívott |
| meg vendégnek. S ha nyújtanám feléjük, |
| vajon elfogadnák a kezemet? |
|
| S aztán? Mi van más aztán? Hogy huszonhat |
| éve nem fekszem a meszesgödörben, |
| azt Nagy Imrének köszönhetem, aki |
| feloszlatta a recski haláltábort. |
| Ezt lehetetlen elfelejtenem, |
| ha akarnám is. De nem akarom. |
| Mit tennék hát, szentimentális vénség, |
| csökevény a múltból? Néhány szál rózsát |
| vásárolnék s indulnék Budára, |
| az Erzsébet kórház fala felé. |
| A falon túl fekszik Gimes, Losonczy |
| s Nagy Imre. Lehet, hogy értesülésem |
| hamis s nem ott, másutt se fekszenek; |
| mindegy. Átdobnám a falon a rózsát, |
| ha megsértem is a vendégjogot, |
| s otthon, bár ezt törvény nem tiltja meg, |
| tilos virágot dobni jeltelen |
| sírokra, mint ezek. S aztán mi lesz? |
| Elnézik nékem a szemtelenséget? |
| Letartóztatnak? Megrónak? Kivisznek |
| a Ferihegyre könyvsátor helyett? |
|
| S aztán? Mi lesz a könyvemmel? Hogyan |
| válogatjuk a verseket? Azok |
| kerülnek a kötetbe, melyeket |
| akkor is megírhattam volna, hogyha |
| otthon maradok, de amelyeket |
| nem írtam volna meg, mert otthon semmit |
| sem írtam volna én, ki Levegőt! |
| szomjaztam mindig? S azért emigráltam, |
| hogy megírjam mindazt, amit igaznak |
| és szépnek tartok, s hogy eszembe merjen |
| jutni mindaz, mi szép s igaz nekem? |
| Így járkálok fel és alá szobámban. |
| Talán jobb lesz, ha mégsem sikerül |
| a kiadó terve (nem rajta múlik), |
| s a tisztesség amúgy is többet ér |
| minden sikernél. – Mintha hajón állnék: |
| egyre jobban távolodom a parttól – |
| talán a part mozog, tán mind a ketten |
| mozgunk. Ha rossz költő vagyok, ezentúl |
| sem lesz többé közeledés. S ha nem? |
| Akkor a földön nincs nagyhatalom, |
| amelynél ne én lennék az erősebb. |
|
| Vörös és fekete tollú pintyőkém, |
| parány avadavat, fütyüld el újra |
| dalodat a melankolikus véggel! |
| Meddig tartott, míg Mikes Kelemen |
| leveleit kiadhatták? Türelmes |
| embernek ismert idelent mindenki. |
| A sírban még türelmesebb leszek. |
|
|
|