Nunquam revertar?

Sándor hívott New Yorkból s újságolta:
itt az ajánlat végre arra, hogy
egy válogatott verskötet jelenjék
meg tőlem otthon; mi több, hogy a kormány
vendégül lát és jövő könyvnapon
sátorban ülhetek és dedikálok,
mint negyvenhétben – és azóta sem.
Oly izgatott lettem, hogy fel-alá
járok szobámban. A nap is besüt
rézsút; tizenkét pintyőkém vadul
röpdös köröttem – ti is hallottátok
az örömhírt? – s nem tudom hirtelen
min kezdeni. A könyvmáglyát, a zúzdát,
az átkokat, majd az elhallgatást
megszoktam, nem fájt. Mindegyik eljátssza
a maga szerepét. Csak azt viseltem
nehezen, hogy a fiatalok lassan
– nem lassan, gyorsan – már a nevemet
sem ismerik. Most minden rendbejön.
S hogy van egy kiadó, ki nem felejtett
el és kiáll mellettem! S verseim
megjelenhetnek újra Budapesten!
Hazamegyek! S mit csinálok először?
Házak, helyek? Nem, előbb a barátok!
Elsőnek Wesselényi – hisz tudom
a névsort fejből; fel lehet-e venni
az egy életre font és elszakadt
fonalat? S aztán? Nem aztán, még közben:
fel akarom keresni azt a három
fiatalembert, bár a nevüket sem
tudom még, akik orvostant hallgattak,
s akiket, mert verseimet másolták
(s talán még terjesztették is), kicsaptak
a szegedi egyetemről, hol Horger
Antal fajzatja még mindig virul.
Mit mondok nékik? Hogy sajnálom szívből,
mert elrontottam az életüket?
Kár, hogy nem lehetek tovább velük,
dehát engem a magyar kormány hívott
meg vendégnek. S ha nyújtanám feléjük,
vajon elfogadnák a kezemet?
S aztán? Mi van más aztán? Hogy huszonhat
éve nem fekszem a meszesgödörben,
azt Nagy Imrének köszönhetem, aki
feloszlatta a recski haláltábort.
Ezt lehetetlen elfelejtenem,
ha akarnám is. De nem akarom.
Mit tennék hát, szentimentális vénség,
csökevény a múltból? Néhány szál rózsát
vásárolnék s indulnék Budára,
az Erzsébet kórház fala felé.
A falon túl fekszik Gimes, Losonczy
s Nagy Imre. Lehet, hogy értesülésem
hamis s nem ott, másutt se fekszenek;
mindegy. Átdobnám a falon a rózsát,
ha megsértem is a vendégjogot,
s otthon, bár ezt törvény nem tiltja meg,
tilos virágot dobni jeltelen
sírokra, mint ezek. S aztán mi lesz?
Elnézik nékem a szemtelenséget?
Letartóztatnak? Megrónak? Kivisznek
a Ferihegyre könyvsátor helyett?
S aztán? Mi lesz a könyvemmel? Hogyan
válogatjuk a verseket? Azok
kerülnek a kötetbe, melyeket
akkor is megírhattam volna, hogyha
otthon maradok, de amelyeket
nem írtam volna meg, mert otthon semmit
sem írtam volna én, ki Levegőt!
szomjaztam mindig? S azért emigráltam,
hogy megírjam mindazt, amit igaznak
és szépnek tartok, s hogy eszembe merjen
jutni mindaz, mi szép s igaz nekem?
Így járkálok fel és alá szobámban.
Talán jobb lesz, ha mégsem sikerül
a kiadó terve (nem rajta múlik),
s a tisztesség amúgy is többet ér
minden sikernél. – Mintha hajón állnék:
egyre jobban távolodom a parttól –
talán a part mozog, tán mind a ketten
mozgunk. Ha rossz költő vagyok, ezentúl
sem lesz többé közeledés. S ha nem?
Akkor a földön nincs nagyhatalom,
amelynél ne én lennék az erősebb.
Vörös és fekete tollú pintyőkém,
parány avadavat, fütyüld el újra
dalodat a melankolikus véggel!
Meddig tartott, míg Mikes Kelemen
leveleit kiadhatták? Türelmes
embernek ismert idelent mindenki.
A sírban még türelmesebb leszek.
 

(Toronto, 1979)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]