Mire vagyok büszke?
| Hogy a macskák sosem szerettek, |
| hogy nincs kutya, mely megugat, |
| hogy hozzám szaladnak s térdemhez |
| szorítják hosszú állukat, |
| hogy sokvirágú tőről tépek |
| le egyetlen szál ibolyát, |
| s hogy, ha netán hangyára lépek, |
| meghallom szörnyű sikolyát. |
|
És mire még?
| hogy, bár tévedtem sokszor, |
| s nem élt e földön ember, |
|
F. Gy. jelleméhez
| Udvarias volt, szinte szende, |
| félénk, szerény – ügyefogyott |
| az emberekkel szemtől-szembe, |
| de roppant gőgöt hordozott |
| magában, bár ez ritkán látszott; |
| ha versnek hitte önmagát, |
| rögtön emigrált a világból, |
| s így hány szerelmes éjszakát |
| mulasztott s délutáni párzást, |
| mert nemnek nézte az igent. |
| És mégsem ismert semmi gátlást, |
| ha egy államnak nekiment. |
|
Autoritás
| csak el: a magyar nyelvét. |
|
Barátomnak és kollégámnak, mikor Kossuth-díjjal tüntették ki
| Én nem kapok ilyen kitüntetést, |
| minőt ma gomblyukadba tűznek. |
| Azért nem kapok, amit írok. |
| Azért kapod, amit nem írsz meg. |
|
Egy költőhöz
| Ömlesztve dől a vers belőled, |
| Sebaj! Ennél jóval kevésbé |
| Jaj, dermedt szőrtüszők királya, |
| jaj, megfeszített figyelem |
| és lábujjmozgás; túl bő lére |
| eresztett pörkölt s meztelen |
| önzéstől dagadó galuskák, |
| jaj, harmincszoros ráadás: |
| a kevesebb több volna, ámde |
| ezt nem tudja a főszakács; |
| jaj, műítészeti halandzsa, |
| tojt nadrág, jaj, külterjes ember, |
| jaj, őslénytani doktorátus, |
| jaj, túlzsírozott serpenyő: |
| tehetséges vagy. Azt reméltem, |
|
|