Kálvin

A homloka szép síma volt, de nyirkos; az orra hosszú, franciás. Neje helyett hegyes szakállát símogatta, amíg hullámot ondolált bele. Az Úr – hirdette – az ember lelkébe azért plántálta eleve a bűnt, hogy aztán a poklokra küldje. Mindez oly szörnyű volt, hogy hihetőnek tűnt. Herélőkést szokott élesre fenni álmában. Genfben gyors véget vetett a bujaságnak. Elébb a költőket csukatta le s a szerelmeseket, majd azt, ki víg volt, nevetett meg tréfált, ki könyvet olvasott, csinos ruhát viselt vagy táncolt, pláne, ha a pecke dagadni látszott a nadrágon át. Íly balszerencse őt csak ritkán érte. Mikor diák volt Párizsban – talán már harminc éve – egy társát botozták a College de Montagu udvarán. A delikvens lócán feküdt s mezítlen hátulját rázta a kíntól, ahogy a vér felfröcskölt tejfehér húsából – ő nézte és erekciót kapott. Servet, akit az inkvizíciónak adott fel, mégis nála keresett védelmet, a bolondja! Lassú tűzön, a domboldalban pörköltette meg. Úgy, mint vasárnap templomba, poroszlók terelték oda a népet, amíg ő háza ablakában szimatolta a füstöt s nyalta lila ajkait. Paráznaság nem fért hozzá. Ágyéka miért szökkent föl mégis s dugta ki gonosz fejét? Ezt még Kálvin se tudta. Rejtelmesek az Isten útjai.