IV. Pál pápa
Szikár volt, szívós, körmönfont s kegyetlen. |
Az inak arcán, mint a jól kicserzett |
bőrszíjak. Ajka vén kancák szemérme. |
Két skarlát orrlyuka lüktetni kezdett, |
ha szólt. A lányok futottak előle. |
Több asszony elvetélt, mikor meglátta. |
Egy Caraffa, ki tízéves korában |
szűz volt még! – Pap lesz – sóhajtott papája. |
Hány konklávét ült végig! Hányszor nyomták |
a tiarát egy-egy taknyos fejére! |
De ő, kereplő csontváz, nyolcvanéves |
rágós kísértet, várt. Bizton remélte, |
hogy túlél mindenkit. Beteget színlelt, |
s megválasztották. Hogy félt tőle Róma |
s a fél világ! Most csipkés ágyban fekszik: |
ez lesz a vég. Mellette gyóntatója. |
– Szólj már! Megbántad-e, hogy intrikálni |
sosem szűntél? Hogy gőgödben lenézted |
Fülöp királyt és ránkhoztad hadával? |
Vagy hogy több Kálvin-hívőt pörköltél meg, |
semmint szükséges volt? – Ezt érdememnek |
tudják be fent. De egyet szánva-bánok: |
hogy nem festtettem a pucér testekre |
Michelangelus freskóján nadrágot. |
Bár a pokolban – nyögi – a pokolban |
most vetkeztetnek… De a gyóntatópap |
már nem figyel rá. – Absolvo te – mondja, |
s feléje nyújtja a keresztet csókra. |
Pál pápa most önmagát látja: ott áll |
tüzes kondérban, Kálvin János mellett. |
Sovány vigasz! Az ördögök a lángot |
szítják és trágár nótát énekelnek. |
– Jaj, édes Krisztusom, segíts! – Nagy kínnal |
lassan oldalvást fordul a feje. |
Rányomja tikkadt ajkát a keresztre |
s feljajdul. Mint a keserű epe. |
|
|