IV. Pál pápa

Szikár volt, szívós, körmönfont s kegyetlen. Az inak arcán, mint a jól kicserzett bőrszíjak. Ajka vén kancák szemérme. Két skarlát orrlyuka lüktetni kezdett, ha szólt. A lányok futottak előle. Több asszony elvetélt, mikor meglátta. Egy Caraffa, ki tízéves korában szűz volt még! – Pap lesz – sóhajtott papája. Hány konklávét ült végig! Hányszor nyomták a tiarát egy-egy taknyos fejére! De ő, kereplő csontváz, nyolcvanéves rágós kísértet, várt. Bizton remélte, hogy túlél mindenkit. Beteget színlelt, s megválasztották. Hogy félt tőle Róma s a fél világ! Most csipkés ágyban fekszik: ez lesz a vég. Mellette gyóntatója. – Szólj már! Megbántad-e, hogy intrikálni sosem szűntél? Hogy gőgödben lenézted Fülöp királyt és ránkhoztad hadával? Vagy hogy több Kálvin-hívőt pörköltél meg, semmint szükséges volt? – Ezt érdememnek tudják be fent. De egyet szánva-bánok: hogy nem festtettem a pucér testekre Michelangelus freskóján nadrágot. Bár a pokolban – nyögi – a pokolban most vetkeztetnek… De a gyóntatópap már nem figyel rá. – Absolvo te – mondja, s feléje nyújtja a keresztet csókra. Pál pápa most önmagát látja: ott áll tüzes kondérban, Kálvin János mellett. Sovány vigasz! Az ördögök a lángot szítják és trágár nótát énekelnek. – Jaj, édes Krisztusom, segíts! – Nagy kínnal lassan oldalvást fordul a feje. Rányomja tikkadt ajkát a keresztre s feljajdul. Mint a keserű epe.