Pang, a laikus

Gazdag volt, nős s már több mint ötvenéves, amikor megtalálta az utat Buddhához. Nem kereste; laza lelki tartás s a lassan ébredő tudat vezették rá. Azonnal pénzzé tette raktárait, házát, a kéjlakot a dombtetőn és minden ingóságát – Pangné eközben folyton jajgatott –, s nem tartott meg, csupán két köteg bambuszt s egy időtálló, szürke szamarat. Megtanult úszni és csónakba rakta a tízezer-huszonhat aranyat, s a Jángce közepén felborította ladikját, hogy a pénz kárt ne tegyen másban, s mert Pangné asszony szerencsére már elszaladt, ott mindjárt vizesen kosárfonáshoz ült és meditálni kezdett. Nagy ég, egyszerre mennyi jut eszébe az embernek, ha nem nézi: miből lesz haszna s nők után se fut! Így vándorolt Pang mester csacsijával. Ha hajnaltájt felkelt, a horizont kék volt előtte akkor is, ha éppen ólmos eső szakadt. Sohase font többet, mint azt, amit el akart adni, s annyit adott el, amennyi elég volt rizsre és abrakra kettejüknek. Csak akkor készített pár csodaszép kosarat, ha a kolostorba készült, hol tanulni szokott egy ideig. Ha megálltak a kapunál, eszébe jutott, hogy csacsija sokat eszik s a szerzetesek szegények. Hát fogta a szamarat s összehajtotta, mint a papirost s köpenyujjába dugta. Ha távoztak, elővette megint.