Versmondók

Róma, Kr. u. 600.
Romházak füstös pincéiből másztak
elő, leomlott traverzek alól,
az éjszaka klepetusával vállon
s némán, mert Gergely pápa üldözött
minden pogány emléket. Így osontak
a gyom-felverte Forumhoz, ahol
tört márványoszlopok közt botladoztak
és „dicsértessék” helyett „áve”-vel
köszöntötték egymást. Mély bokrosok közt
a szombatéji megszokott helyen
félkörben ültek – harmincan talán
vagy harmincketten Róma nyolcezer
lakójából. Az egyik öregember
az Aeneis-ből ötszáz sort tudott
betéve; a másik, fiatalabb
tizenkilenc ódát Horatiustól
meg egy Catullus verset. Váltakozva
álltak fel és szavaltak. Hallgatóik
elbűvölten figyeltek: volt olyan,
aki könnyét törölte vagy mosolygott
az élvezettől, bár a sokszor hallott
szöveget csak helyenként értették meg
zsugorodott szókincsükkel. Utána
felálltak és megveregették a két
írástudatlan, vagy tizenhat éves
fiú vállát, akik már betanulták
a verseket, s továbbadják talán
a jövőnek, ha el nem viszi őket
nyomor, tüdőbaj, fekete halál.
Majd búcsút vettek egymástól s egyenként
indultak a baljós sikátorok
tövébe, ittasan a hallottaktól,
s izzadtan visszabújtak a romok
alá, utóvédjei a legyőzött
seregeknek: bajtársak; rokonok.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]