Draktulf

Draktulf, Ragwulf? Hogy mondták vizigótul? Azt tudni csak, hogy szőke, szép s nagyon magas kamasz volt s medvebőr sátorban aludt szüleivel a Balaton nádas végén. Nem hallott kőházakról, sem falvakról; absztrakt fogalmakat sem ismert és azt hitte, hogy mindenhol mocsárvilág terjeng az ég alatt. De egy nap a szomszéd törzsfőnök érte küldött; karddal, pajzzsal szerelte fel; s vele meg ötven fiatallal útnak indult, át sok mély erdőn s nagy hegyen, titkos csapásokon és mindig éji csendben, addig, míg balválluk megett kivirradt. Aztán, egy reggel, Ravenna alá értek, hol a barbár sereg hadrendben állt a réten. Nékik mindjárt az első sorban nyitottak helyet. Vezetőjük ekkor a napban fürdő bástyákra mutatott s így szólt: „Ez itt az ellenség fővárosa. Bevesszük, s kardélre hányunk minden rómait.” A várfal piszkossárga volt s romos. Mellvédjén néhány sisakos, unott katona. Feljebb oszlopcsarnok, mélykék szökőkút, kerek templom, ciprusok, és egy mezítlen Vénusz márványszobra, melyet megkímélt eddig valahogy a papok dühe. Draktulf az istennő mellét nézte, hol ezüst csillagok szikráztak. Társai öklüket rázták a vár felé. Ő mindjárt tudta, hogy odatartozik. Folyton nézte. Térde lazulni kezdett. Mindjárt összerogy. Ínyéből kristály vízesés szakadt mellébe. Mézgás, görcsös izgalom lüktetett ágyékában. Még az éjjel a védők közt állt, fönn a várfalon.