Petronius

Vizinczey Istvánnak

 
Miért rajongok érte ötven éve?
Mert átbeszél hozzám egy elmerült
világból, mintha rég halott barátok
szólítanának. Mert olyan sokat
tanultam tőle. Mert még azt is tudta,
hogy a birtoklásnál százszor nagyobb
gyönyör a puszta létel. Mert szerette
az életet, de nem ragaszkodott
hozzá. Mert a legrosszabb körülmények
között is rögtön paradicsomot
varázsolt maga köré. (Recsken többször
is megpróbáltam utánozni őt.)
Rajongok érte, mert oly elegánsan
jegyezte fel egy haldokló világ
pénzhajhászását s ordenáriságát,
az emberek szeretkező dühét
(ha a szellem elhal, a nemiszervek
triplán működnek még egy ideig),
a költőket s szobrászokat, kik új
kifejezést kerestek, bárha nem volt
mit kifejezniök; a gazdagok
és a hatalmasok meghülyülését,
melyet nem vettek észre – s ehhez még fényt
s derűt adott, meg szépséget, pedig
jól tudta, hogy a kapukat s ajtókat
elállja a sötétség oszlopa.
Irigylem őt, mert nem borzongott ettől,
nem öltött hősi pózt s óbégatott,
hogy jönnek a barbárok, álljunk ellen;
nem akadt úgysem, aki ellenáll.
Irigylem, mert nyugodtan tudta nézni
a pusztulást; élvezte is talán,
mert izgató volt; igényt önmagával
szemben táplált, nem a történelem
menetével. Erősebb volt minálunk,
hisztériás moderneknél, akiknek
nehéz az élet s nehéz a halál:
őnéki mind a kettő könnyű volt.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]