Cicero, 2.

Több mint ötven beszéde, számos könyve s levele élte túl; nem ismerünk a fáraóktól Petrarcáig senkit, kiről akár tizedannyit tudunk, mint Ciceróról, ami nem előnyös számára mindig. Törtetéseit el kell néznünk, hiszen közpályán mozgott, s mohóságát, amellyel vagyonát szerezte, meg hogy háztulajdonos volt, méghozzá rozzant s bűzös bérkaszárnyák gazdája, hol prolik laktak százával s nem éppen ingyen. Megbocsátanók azt is, hogy egyik háza összeomlott (ami Rómában nem volt ritkaság), ha meg nem írta volna, hogy azonnal a hely színére vitette magát – hordszéken persze – és ott sztoikus nyugalommal szemlélte anyagi kárát és pont. Mert más nem érdekelte, a legkevésbé az áldozatok bérháza romjai alatt. Holott minő orációt vághatott volna ki ex abrupto épp ő, az igazság lovagja, a szegények gyámola! Vagy jogtalanul vádolom? Nem volt-e ez a brutális önzés általános Rómában? És mint láthatott ezen túl, mikor korán túl nem lát senki sem? Nem így van? Avagy talán felemelte szavát Szókrátész a rabszolgaság ellen? Hol itt a mérce, mikor minden megváltozik? Ha kezembe veszem, amit húszéves fejjel írtam, kiver a jéghideg verejték. Mennél többet gondolkodom, annál kevésbé értem a más ember s a magam dolgait.