Cicero, 1.

Ha szólt, szájából vízesés dübörgött. Nem hallottak Rómában soha még hozzá hasonlót. Az esküdtek lázba jöttek szavaitól, habár felét sem értették. S hogy kezdte el, hány szálat sodort és bontott, ha szónoklatot tartott a szenátusban, hogyan érvelt és hány övalatti ütést adott az ellenfélnek! S nem szavakkal játszott: mindjárt kész mondatokat pörgetett, dobált fel és kapott el, mint a zsonglőr, s mindezt egy nyelven, melyen nem lehet ilyet csinálni s amelyet ő gyúrt át rögtönzés közben. Derűt vagy vihart keltett, undort és szánalmat, ha kellett, vagy sírást; játszott hallgatóival, ismerte őket; és ha végső érvre volt szüksége, felmagasztalta a republikánus erényt, melyben senki sem hitt már; legkevésbé ő maga. Kár, hogy szerette a pénzt s hogy tógája ambícióval volt térdig tele. Ez vitte őt Pompeius hálójába, hol parancsra kellett védenie a triumvir bitang híveit, mindig sikeresen; és ilyenkor, mivel undort kapott, vidéki villájába vitette magát rabszolgáival. Gyors nézéssel a lelkiismeret párás tükrére, leült s nekilátott az írásnak. Lelket, témát és stílust cserélt azonnal. Filozófiáról s oly sok mindenről írt, őszintén, kurtán, s érdekesen, nagy pofa s ünnepi maszlag nélkül. Bocsáss meg Cicerónak. Olyan sokat köszönhetünk neki.