Nagy Sándor, 2.

Miért indult világhódító útra? Hogy elkerüljön végre szörnyeteg anyjától? Vagy hogy hírneve felérjen Fülöp királyéval, kit megvetett? Aligha. Vagy azért, amit Isszoszból írt Dáreiosznak: hogy most bosszút áll a perzsákon? De volt-e szükség erre százhatvan évvel Máráthón után? Vagy úgy igaz, ahogy ő maga mondta: a szenvedély hajtja, hogy túltegyen Ákhillészen és oly nevet szerezzen, mint előtte s utána senki sem? Vagy ezt is a történetírók adták szájába? Mert másként ki érti meg, hogy a maroknyi sereggel elindult népek, folyók, sivatagok, hegyek s két földrész ellen? Lehetett-e józan? Félisten volt-e kívül és belül, őrült kamasz, ki élvezte, hogy néki a lehetetlen folyton sikerül? ugyan ki tud egy világbirodalmat maga előtt úgy rugdosni, akár a rongylabdát, ha számba vette egyszer, hogy mi az élet és mi a halál? Vagy a kíváncsiság vitte utazni az Indusig? Kaland volt az egész, s azért harcolt csak, mert útját elállták? Vagy mindez téves, s Arisztótelész volt felbujtója, mikor kioktatta még otthon, hogy a földtányér kerek, s India túlsó partján van a széle? Ezért nyomult-e előre kelet felé, míg katonái nemet mondtak, hogy végül mégsem érje el, amit akart: hogy a föld legszélén a semmi fölé lógassa hosszú lábait?