Nagy Sándor, 1.

A babiloni táj üres; az alkony ragacs a friss makedón levegő után. A sátorban boroznak, hosszú asztal mellett. A középen, ez ő. A nap nem tudta homloka fehérjét kiszívni. Égszínkék madárszeme nagy és merev. Az ajka kissé nyitva s piheg, mint máskor is. Szemközt vele Hepháisztion, ki hozzá hasonlít, csak még szebb és még szőkébb a haja: bűvös tükör, kiben önmagát látja, mikor belenéz nappal s éjszaka. Isznak. Másként hogy tudnák elviselni fiatalságukat s a végtelen győzelmeket? Dicsőségről beszélnek, de senki sem mond semmi lényegest. A lényeg ő. Itt bent mind őt imádják, mint kint a katonák; varázsa már a Balkántól a Hindukusig ér fel, ahogy akarta. Néki nincs határ. Miért? Zsenije, bátorsága számít? Hogy jó volt, vagy rossz, az fel sem merül. Három évezred világhódítói közt ő maradt meg csak sértetlenül – megrohadtak mind: Szánherib, Hulágú, a sakálhangú Hitler, Szolimán, Rámzesz, Timúr, Dzsingisz, Sztálin, a sintér – Sándor márványa nem törik. Feláll az asztaltól s izzadtan a dermesztő hegyi patakba ugrik fürdeni. A társai aggódnak. Pedig tudják, hogy a haláltól sem kell félteni.